Title: Pesti album: Krúdy Gyula feljegyzései és elbeszélései
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Pesti album: Krúdy Gyula feljegyzései és elbeszélései" ***


PESTI ALBUM

KRÚDY GYULA

FELJEGYZÉSEI ÉS ELBESZÉLÉSEI

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



PEST.

Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a
vén Duna partjain és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti
korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló
vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a vidékies csöndben
áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz
és Buda egy anyától születtek.

Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy
tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek
szokták. A vonat hajnalban érkezett és Rákoson, a koraőszi levegőben már
érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a
zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a
Kerepesi-úton és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat,
hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök
olykor megszólalt, mint egy régi német városkában és a Váci utcát sör-
és virstliszaggal látta el a régi Korona-vendéglő. Az «Uhr»-ban régimódi
ruházatú boltosok üldögéltek esténkint és a Párisi-utcában
hatvanesztendős masamód-kisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily
vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb
hölgy.

Sneider Fáni az egykori Kalap-utcában lakott és reggeltőlestig a
tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely
ablakában a párisi viaszfigurának, – «párisi szőke», mondták egykor a
műértők a vörhenyeges hajra, – arca fehér és piros és szeme olyan kék,
mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem: szerelmem, nagyvilági ismerősöm,
pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt,
amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való
kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízihúzója úgy nyikorgott,
mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A
bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és
horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy
régi óra zenélt az ebédlőben és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve
Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába
ékelt tükröt tartott a kezében és szerelmes volt egy fehérköpenyeges
tisztbe, aki Milanóban feküdt. A könyvek és a regények a huszas és
harmincas esztendőket – a mult században – már régen letárgyalták, de
húsz év előtt a Kalap-utcában még biztosan föl lehetett találni egyes
öreg gavallérokon a Napoleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel
később járnának az órák és Sneider kisasszony elmerengve nézett a
szemembe.

– Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?

Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt és bő, virágos
szoknyában ment vasárnaponkint a templomba. Mise után különböző Frédi és
Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rozinak
neveztek, jönnek látogatóba; délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és
bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak
néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott
gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider
kisasszony a toálettel elkészült. Mindig porcellán volt az arca, aprókat
lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott és azt a rövid
negyedórácskát, amely a petróleum-lámpás felgyújtásának idejét a
délutánban a nappaltól áthidalta, épen úgy csókolódzással és
kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való
elhelyezésével töltötte, mint a mult század elején minden valamire való
kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.

Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori
Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a
pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály és a
görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól, a
délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az
utcákon – a girbe-gurbákon – litániáról ballagnak haza a kifli-formájú
öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak, – az ablakok
vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az üvegre ragasztott
színes rajzok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis
vadászkastély áll valahol és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a
vadászkürt… Régi német városkában külföldre marsirozik a század, a banda
szól, a katonák kabátja fehér és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt…
Vagy tavaszi majális van és gyöngyvirág szaga van az erdőnek, a lövészek
valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar
fáradhatatlanul fujja a Klapka-indulót.

Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt és Henryval egy
kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger
kéklik.

Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben és Podmaniczky
Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje jelentette a nagyvilági
látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket
zörgetett a szél és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy
előpenderül valamely utcasarkon, – mintha a híres jegyző óta mitsem
változott volna a város. A belvárosi patricius-családok tüntetőleg
ragaszkodtak németségükhöz, a magyar ujságokat csak a jogászok olvasták
a kávéházban, majd lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa,
szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett
ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szücs
párti volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein. A merőben
érzéketlen lakosságú nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan,
soványan állongtak a mai paloták, egy cipésznek volt a legszebb
kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek
az ősapjai jártak itt csizmában és magyar nadrágban; a
Koronaherceg-utcában harminc forint volt a legdrágább kalap és az öreg
Kleh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.

Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat
betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a
csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi
iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a
tetőn és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek – s
évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.

Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már
alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik
mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát,
elmultak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, – az ügyvédek
és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba,
értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken
már amúgy is tönkrement új pestieket, – a rossz nők, akik a vidéki
plébánost az ablakukba ültették csibukozni, – éjjeli kávéházak
veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint
gyakorolta a «parasztfogdosást» a játékos asztalnál, a mulatóhely
pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve – megöregedtek,
elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma
sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát
gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli
váci-utcai gavallér manapság!

Először a körútakon kezdték, – ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a
kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó és a legelső Amerikát
járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!

Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a
várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket és a város
egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos
szokások honosodnak az angol-szász divattal, a lóversenyezés sportja az
öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a jockeyk járnak inni és
billiárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovas-csapat éles
trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő
huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már
kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.

A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani-utca sarkán
életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalembere után
egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú
fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid dupla gallérviselet
előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos
akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak
szükségeltetnek. Az ifjú bízva-bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű
utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya,
érdeklődésnélküli életükből. Párisi kirakatok támadnak addig néptelen
utcákon és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között.
Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig
vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter
többé nem mer éjjel kiállani a ragyogó lámpák alatt és a
kakaskukorékolás helyett a sport-csapat kapitányának éles füttye kelti
fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Edison filmjein
berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok
jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz
lépésnyire ring az oceánon. A Pacific-vonat gőzösei rohannak, majd a
Niagara zuhog. A tíz éves fiú egy este megjárta az oceánt. Kár, hogy
ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító
színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti
ízlést.

Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma
mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penész-szagú városából, ahol
legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a
mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság
városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos akarata és
serény munkáskarok acélgéppontosságú munkája zeng vissza az elmult
évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé és
éjszaka mintha temettek volna, – végtelen sora a temető-kocsiknak hordta
ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák
és szokások tetemeit.

Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja
a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában, – az
asszonyok szemében napkeleti sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból
francia ízlés parfömje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak,
mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről – a szívek és
elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájánál.

A szívek itt oly szomorúak!



A VÖRÖS POSTAKOCSI UTASAI.

Egyszer Alvinci Eduárd császári és királyi kamarás különös, kísérteties
és hosszabb időre gondolkozásos estvét töltött régi barátnője, madame
Louise házában.

A kis belvárosi palota földszintjén kényelmes szobát bérelt Alvinci egy
negyedszázad óta. «_Korunk hőse_», – mint élete delén gyakran nevezték a
híres férfiút a hirlapírók és szerencsejátékosok: oly babonás volt, mint
egy indiai áldozár. Ötezer esztendős bálványok, Buddha szobrocskái és
messze napkeletről való szent tárgyak voltak körülötte a régi
szerelmi-szobában. A Louise asszony palotája fenntartásához más előkelő
öregurak módjára némi segítséggel járult Alvinci, csinos bérösszeget
fizetvén a szobáért, ahol évenként néhányszor megjelent, hogy a mult
idők karcsú frakkjain, rózsaszínű arcú hercegein, rókavadászain, eltünt
lovagjain elgondolkozzék. (Néha egy-egy hölgyismerőse is megzavarta
ábrándjaiban; Alvinci ezért a belvárosi házba mindig frakkba öltözötten
lépett be és sohasem mulasztotta el parfőmmel behinteni a kabátja
selyembélését. A hölgyek olykor a jelen idő boldogságait, ifjonti
örömeit hirdették mosolyukkal és szavukkal, Alvinci ellenben komolyan,
meggondoltan ült karosszékében; nagy fekete szivarját olyan óvatosan és
figyelmesen szívta, mintha a szivarozás volna már minden öröm életében;
és ahány pohár vizet megízlelt, ugyanannyi aranyat helyezett a
vizestálcára. Kezet csókolt a fehérkeztyűnek, vagy a kócsagtollnak, vagy
az elbájoló kis cipőnek, – amennyit a nőkből hatvannégy éves korában
érdemesnek tartott szemügyre venni, – aztán lassú léptekkel, felgyűrt
kabátgallérral klubjába ment estebédjét elkölteni (nem egyszer az
elfogyasztandó ó-bort is a kabátja zsebében hozván).

Ekkor tavasz-est volt és Alvinci, mielőtt Louise asszony palotájába
betért volna, kis sétát tett a városban. Szakállas, alig deresedő
tatáros fejét most is megnézték a nők a Váci-utcában és a Dunaparton; s
amint elsuhantak mellette, egynémelyik fátyola, kalapkája, mozdulata,
fejtartása, szeme, mosolya azt a gondolatot ébresztette Alvinciben, hogy
ezek ismerősei, akik fiatalkorában együtt utaztak vele a vörös
postakocsin. Ám azóta megkomolyodtak, a templomot látogatják, a
muzsikában a klasszikus zene kedvelői lettek és a vigadói álorcás-bált
erkölcstelen mulatságnak mondják, – mint ahogy a nők többnyire öreg
szüleikre, vagy serdületlen gyermekeikre gondolnak, amint elhagyták az
ifjúság titokzatos kis utcait és szívdobogásuk megszünt.

Alvinci unottan hallotta a szokásos megjegyzéseket a háta mögött, amint
hatvannégy éves koráig ezt megszokta:

– Mint a valóságos ördög, oly csúf – mondta egy haragos szájú asszony a
barátnőjének.

– A legszebb férfi Magyarországon – súgta egy belvárosi kisasszony az
édesanyjának.

Alvinci sohasem fordult meg, bármilyen megjegyzést mondtak a füle
hallatára, okos ember nem kíváncsi. Alvinci pedig a legokosabb ember
volt Pesten. Most pedig azon gondolkozott, hogy nemsokára meg fog halni.
A homályba borult budai hegyek nagy messzeségből látszódtak, mintha
tegnap óta eltávolodtak volna a Duna partjairól. Szinte mendegélni
látszottak a hegyek a tavasz-estben, mint széles vállú vándorlegények. A
folyó hidegen, idegenkedve ment medrében és elbujni látszott a partokon
leskelődő lámpások előtt, – a Margitszigetnél kezdődik már a másvilág,
ahová komolyan és megfontoltan kell megérkezni.

Alvinci olyan hidegnek érezte a szívét, mintha jeges hallotti-kezek
szorongatnák, könnyedén elszédül, «mindig gondoltam, hogy tavaszkor
halok meg, mint az apám és anyám is Sárosvármegyében», – mormogta a
szakállába és haldokló nemes lovagként emelte meg a kalapját és
bólintott a fejével egy szikár öreg asszonyságnak, aki újdonsült pesti
lakos korában a hercegprimásnak bemutatta és barátságába ajánlotta.

Az öreg hölgy tétovázva nézett a bandukoló Alvinci Eduárd után. Talán
meg akarta szólítani s megkérdezni, hogy van, mit csinált azóta?… De
hisz harminc év óta nem beszéltek egymással.

Madame Louise fehér háziruhában fogadta a vendégét és a télikabátot
lesegítette róla, a karosszéket előretolta, felső világítást rendezett
és csendben, anyáskodva dohogott:

– Mindig mondtam, hogy nem uraknak való a séta. A szegény ember
sétáljon, akinek nincs egyéb mulatsága. Takova gróf sohasem sétált, a
boldog emlékezetű velszi herceg is beteg volt a vadászat után. Bizonyos
korban az embernek nyugodtan kell már ülnie a karosszékben, eljön a
borbély, gondosan kiválogatja a nagyon fehér szálakat a szakállból, csak
akkor fecseg, ha kérdezik; közel lépnek a nők és megsimogatják az
embert, ha erre engedelmet kapnak, nem szabad nekik sem vígnak, sem
szomorúnak lenni, sem a lábukat, sem a kezüket mutogatni, karbafont
kézzel ülni, mint a nőneveldében és legfeljebb a hajukat bodoríthatják,
mert az nem árt senkinek…

Amíg így beszélt a jóságos madame régi barátjához, Alvinci Eduárd azt
érezte, hogy meghalt.

– Talán az emésztése sincs rendben, nagy jó uram, attól szoktak lenni a
zavarok – folytatta a madame.

Alvinci mozdulatlanul, mint egy halott keleti fejedelem ült helyén,
akinek elmulását titkolják a birodalom népei előtt.

És ekkor az ajtó kinyílott és egy bébé-kalapos, rózsaszínű, fodros
kisasszonyka surrant be a szobába. Az álla hegyes és kíváncsi, az orra
ábrándos, mint égbe néző szeme… Keresztülsietett a perzsaszőnyegen és a
szőnyeg virágait nem taposta lába. A csipkés napernyőjével köszönt a
halottnak és nyomtalanul eltünt a falban, a nagy álló óra mögé lépve.

– Egy! – mondta valamely láthatatlan helyről a madame.

Strucctollas, előkelősködő, feszes feketeruhás dáma sietett be, mintha a
színpadra lépne, ahol már várja házikójában a súgó és int felé kezével.

– Kettő, – hangzik és a strucctollak elvonulnak a falban.

Gyujtogató szemű, érzékiségét nem titkoló menyecske, mozgékony orrú,
setéthajú lobban fel a setétségben, piros kalapja, mint a gyufa lángja,
a keztyűjén át perzsel az ujja és a cipő sarkának állása: mintha férfiak
homlokára tenné a lábát, amíg kancsalító szemével a mellkasban dobogó,
vergődő szívet figyeli…

– Három, – szólalt meg a túlvilági hang és az álló óra, mint egy
gyümölcsfának a törzse, elrejtette maga mögött a szevillai táncosnőt is.

Aztán kopófalka, hangtalan csaholással rontott el Alvinci lábai előtt,
piros frakkos lovasok nyargaltak tova dobogás nélküli paripákon, a róka
tán a Váci-utcába futott és e kísértet-csapat most tovább üldözi? A
társaság mögött, az emlékezés lengőfátyolával kalapkáján lovasnő
nyargal, aki leszökken a nyeregből a halott látására, közeledik hozzá,
mint egy szegény vándorlóhoz az út mentén, de aztán felismeri és
bánatosan, lassan elfordítja az arcát… Alvinci utána akar nyulni a
kezével, de már ellobogott a fátyol.

Most halottakat visznek furcsa kis kocsikon, kék kötényes, inges
gyerkőcök tologatják a szekérkéket, versengnek egymással a
kocsitolásban. Mikor a targoncák Alvinci elé érnek, a koporsók fedele
felpattan és ábrándosan feküsznek a halott nők, szőke és barna hajuk a
vállukra van fektetve, a kezük imára kulcsolva, a lábukon atlasz-cipő és
a fehér ruhájukon zöld repkény.

A gyerkőcök egy szempillantás alatt tovább gurítják a kis kocsikat és
vörösre főtt tengeri rákok, furcsa halak és csigák ragadnak a gyermekek
sarkába.

Öreg, boldogtalan külsejű apák jönnek be az ajtón és botjukra
támaszkodva ballagnak, mint a nyugalmazott hivatalnokok, lehajtott fejű
anyák lépkednek, szabályosan, mint a percmutató.

Most ő jön… Még nem is látja, de már érzi a közeledését, szinte a
lépésnek a kopogását is hallja, mint a rab börtönében menyasszonya
lépteit.

Bús nő, hervatag virág, – «hervadt egyetlen rózsám», – susogja a
halottnak a szája, – gyengéden őszülő haja, mint a gond a beteg
gyermekekért, a rongyos cipőcskékért, foltozni való ingecskékért; a
szeme nyugodt, elcsendesedett tükörű, mint a tóé, amelynek környékén nem
járnak emberek; a keze kicsiny, dolgos, ráncos, mintha mindig
hamupogácsát tartana a tenyerében vándorútra menő kis fia részére és az
ajka hidegvíz-illatú, mintha érzelgősség nélkül, megnyugvással mesélné a
gyermekeknek esténkint, hogy: «apátok volt a legszebb férfi
Magyarországon»…

– Hitvesem, Leonám! – mondja a halott.

Alvinci talpraállott, a szobában sötétség volt, a távolban, egy messzi
utcában egyhangúan gurult a postakocsi és a szél, a nyitott ablakon át
olykor idáig ragadta a postakocsis kürtjének hangját.

Télikabátjába burkolózott és a kalapját szemére húzta:

– Elrontottam a gyomromat – gondolta keserűséggel. – A lazac mostanában
már nem élvezhető.



ÉJJEL AZ OROSZLÁNBAN.

Zsigmond, az Arany Oroszlán bérszolgája, a rendelet értelmében hajnalban
három órakor felköltötte a numero hatot. Csak kétszer kellett kopogtatni
a rozzant ajtón, bévülről már hallatszott a vendég ásítása, aztán egy
hatalmas káromkodás. Az istenét emlegette a vendég minden szállodai
szolgának. Zsigmond dörmögve huzódott vissza a folyosó sarkába, egy
pillanatig még figyelt a vendég kopogására, – ej, hogy egy szelíd,
kékszemű, szőke szakállú ember is tud néha káromkodni, este olyan
csendesen beszélt, mintha imádkozott volna, az öreg szobaasszonynak
majdnem kezet csókolt és kis imádságos könyvet készített az éjjeli
szekrényére: hajnalra pedig úgy káromkodik, mint egy pogány. Talán sokat
ivott az este az étteremben és a mámor még nem szállott el fejéből,
gondolta magában Zsigmond, mert szeretett a vendégei fölött gondolkozni.
Az északmagyarországi városkába a kereskedelmi utazókon kívül nagyon
ritkán vetődött szállóvendég. Messze a fővonaltól, szinte az isten háta
mögött feküdt a városka, se katonaság, se diákság nem volt itt, a
kasszirosnők sorban elszökdöstek az Oroszlánból, éjjelenként többnyire
maga a gazda bóbiskolt a kassza felett. Zsigmond élete tehát
meglehetősen egyhangúan folyt az Arany Oroszlánban, három gyermeke, meg
beteg felesége volt valahol messze Budapesten, napokig olvasgatta a
gyerekei levelét, ha azok néha reágondoltak. Így mult el élete.

Meglehetős ijedelem fogta el, mikor néhány perc mulva, miután félálomba
merült a rongyos szőnyegen, kardcsörgés hangzott fel a köves folyosón és
egy erős kéz nehezedett a vállára.

– Zsigmond, elutazott már a numero hat? – kérdezte egy boros hang mély
dörmögéssel.

Sefcsik, a városka rendőrbiztosa állott Zsigmond előtt. A fehér
pakfonggombok a köpenyegen elhomályosultak az éjszakai hidegtől és a
rendőrbiztos vastag bajuszán friss hó fehérlett.

– Most készül elutazni a társaskocsival – felelt Zsigmond és ijedten
nézett a hatos számú szoba fele.

– Majd résen leszünk – felelt Sefcsik. – El kell fognom őt.

Zsigmond megrendült. Az Arany Oroszlánban még nem fogtak el senkit, a
rendőrbiztos csupán a meleg boráért szokott megjelenni a szállodában.
Ilyenkor komolyan, megfontoltan hallgatta a tulajdonos panaszát a hűtlen
kasszirnőkről, néha visszacipelt egy kisasszonyt az állomásról és a szűk
kamarácskában hol megverte, hol megölelte a menekülő leányzót. Sefcsik
sohasem fogott el senkit.

– Mit tett a numero hat? – kérdezte Zsigmond és az álom elmulott
szeméből.

– Körözve van… Életveszélyes ember… Lehet, hogy szükségem lesz magára,
Zsigmond, kéznél legyen – mondá Sefcsik és a szeme izgatottan ugrált. –
Mindenesetre jó volna megnézni, van-e forgópisztolya a vendégnek.

– Majd megnézem – vállalkozott Zsigmond és szintén nagyon izgatott lett
e téli hajnalon, midőn csupán két bécsi utazó aludt még az Oroszlánban s
az egyiknek horkolása időnként, mint valamely másvilági hang hasított
végig a szellős, hosszú folyosón.

Sefcsik a hóna alá vette kardját, lábujjhegyen ment le a kőkockákon.
Zsigmond a hatos számú szoba ajtajához lapulva hallgatódzott. Aztán
megkereste azt a rést az ajtón, amely csaknem minden szállodai szoba
ajtaján feltalálható, honnan a személyzet a nászutasokat szokta
megfigyelni, – ha ugyan vannak ilyenek az Oroszlánban. A szőke,
Krisztus-fejű vendég az asztalnál ült és töltőtollal levelet írt.
Izgatottan, gyorsan, remegő kézzel huzogatta alá a fontosnak vélt
sorokat, – Zsigmond a kilincsre tette a kezét és az ajtó nyikorogva
engedett. A vendég oly hevesen fordult hátra, hogy Zsigmond nem merte
átlépni a küszöböt.

Egy másodpercig farkasszemet néztek egymással, a vendég és a bérszolga.

Zsigmond volt a gyengébb fél. Nagyot csuklott és szinte könyörgő hangon
szólalt meg:

– A tekintetes urat el akarják fogni.

A szőke ember megmerevedve ült a helyén. A gyertya lángja hosszan
huzózkodott az asztalon, a papiroson fénylett a tinta.

– Tehát jól hallottam a rendőrök zörgését! – mondta.

Zsigmond betette maga mögött a szobaajtót és lassú léptekkel közeledett
a numeró hathoz. Az a fejét az asztal lapjára ejtette, mintha meghalt
volna.

Zsigmond most alaposan szemügyre vette emberét. Vékonydongájú, fehérbőrű
fiatalember volt, alig harminc esztendős, a keze finom és kékeres, az
ujján olcsó, halálfejű gyűrű és szürke ruhája nem a legfinomabb. A
cipője duplatalpú, nehéz téli cipő és a tavaszi felöltőcske olyan árván,
magányosan lógott az ajtófogason, mint egy akasztott ember.

Zsigmond nagy, vörös kezét a numeró hat vállára helyezte:

– Mondja, mit tett, maga szerencsétlen?

A szőke ember gyorsan felemelte a fejét.

– Nem tettem semmit.

– Nekem megmondhatja – szólott Zsigmond atyai hangon. A biztos úrnak
majd tagadhat kedvére, de nekem az igazat mondja. Miért körözik?

– Köröznek? – jajdult fel a vendég. – Istenem, szegény feleségem!

– Bizony, körözik. A biztos odalent várja, elbujva, amint beszáll a
társaskocsiba, a kocsis a városházára hajt a lovakkal. Ott aztán vasat
tesznek a kezére, a lábára, megmotozzák és bezárják.

– Jaj! – felelt a vendég. – Jaj, a gyermekeim!

– Holnap jönnek a csendőrök, mert szerdai napon mindig jönnek. Azok csak
a goromba emberek. Puskatussal verik, aki kezükbe kerül. Pofoznak
jobbról-balról. Belökik a vonatba, a lábára lépnek a csizmájukkal és
olyan helyen ütik, ahol nem marad folt az ütés nyomán: a gyomrán.

– Jaj! – mondta az emberke. – Miért is jöttem ebbe a városba!

Zsigmond legyintett:

– Most már mindegy. A biztos odalent várja az udvaron. Legalább nekem
mondja el, hogy mit tett? – szólott Zsigmond és megnyomkodta a vendég
sovány hátát.

– Azt mondják, hogy sikkasztottam…

– Hát nem igaz?

A numeró hat egy percig hallgatott.

– De… igaz – mondta, a két kezébe temetve arcát.

Aztán hirtelen megragadta a Zsigmond kezét:

– Már harmadik hónapja bujkálok, se éjjelem, se nappalom, egy percnyi
nyugovásom. Nem is bánom, hogy elfognak, hisz a pénzem is elfogyott.
Mikor a kardot csörömpölni hallottam, elbúcsúztam a világtól, gondoltam,
a fejembe lövök. De maga bejött jó ember… Engem Pestre visznek innen,
mert ott történt az a dolog. Aztán legalább láthatom vasárnaponként a
feleségemet, meg a gyermekeimet. Beeresztik őket a rabokhoz néha.

– Miért tette? – kérdezte Zsigmond.

A szőke emberke fájdalmas vértanúsággal nézett Zsigmondra, majd
előkelően legyintett:

– Nem érti ezt maga, egyszerű jó ember! A játék, a nők!… Nagyon
szerettem játszani.

Zsigmond elgondolkozott.

– Vegye fel a kabátját! – mondta csendesen. – Van itt egy hátsó ajtó,
amely az udvaron át a szomszéd utcába vezet. Ha menekülni akar, siessen.

A numeró hat gyorsan hátraugrott, a tavaszi kabátkát előkapta a
fogasról, kis bőröndjét a hóna alá csapta:

– Merre, merre? – kérdezte.

Zsigmond az ajtót csendesen kinyitotta. A folyosó hideg és homályos,
csak egy gyertyaláng pislogott benne. A bécsi utazó vígan huzta a maga
nótáját.

– Erre – mondta Zsigmond és tologatni kezdte a vendéget.

A szőke emberke azonban nem mozdult.

– Nem – mondta bágyadtan. – Hová mennék? Pihenni szeretnék. Lefeküdni,
aludni, megnyugodni. Gyerünk a biztos úrhoz.

Zsigmond vállat vont, lassú léptekkel a grádicshoz ment és tenyeréből
tölcsért formálva, lekiáltott a sötét földszintre:

– Biztos úr, a vendég szökni akar!



CZINKE A JEZSUITA LÉPCSŐN.

– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt
az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasútas-zubbonyban járt –
mondta a dáma, midőn a lépcsőhöz értek.

A fuvózenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta, –
valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten, özvegy édesanya és
eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük
lehajlik a kávéscsészék előtt s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron,
vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan,
megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított
hangon, – dércsípte fiatal urak a korzón magukban felsorolják a nőket,
akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig, vagy egy esztendeig,
leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai hajadonok,
megmosták a vízmerítőnél a vándor-próféta lábát és kívánsága felől
tudakozódtak, asszonyokat gondolnak vissza, akik egyértelműleg így
védekeztek: «magam sem tudom, miért?» s hányszor nem tudják az
asszonyok, hogy «miért!» – a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a
dáma s kedvese karjára tette a kezét:

– Hallja a zenét ott alant? Temetnek… Mily rettenetes!… Meghalni…

Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben
olvasta, vagy a színpadon látta, vagy talán magában igazán érezte… A
kalandor – (harminc évesnél fiatalabb, de olykor az öregebb évjáratú
férfiak mind szeretnének kalandorok lenni, ha nem a feleségük, vagy
leányuk járkál mellettük a Jezsuita-lépcsőn) – a kalandor magában azt
gondolta, midőn a dáma didergő hangját, rémült tekintetét látta és
leheletét érezte, amelynek e percben valóban sírokon nyílott virág
illata volt: «Sohasem lehet tudni, mikor mondanak igazat az asszonyok,
akik fürdés után az egész testüket behintik rizsporral… A műveltség, a
jó és rossz olvasmányok, romlott férfiak hazudozása, a színház és a
francia zeneszerzők annyira összezavarták a modern nőket, hogy talán
maguk sem tudják már, hogy mi bennük az igazság… Talán mikor egyedül
vannak s önkéntelenül sóhajtanak, nyögnek, hangokat adnak…» A kalandor
Milfay ezt gondolta, de hangosan így beszélt:

– Én még a síron túl is szeretni fogom kegyedet.

A dáma természetesen legyintett:

– Kedves barátom, már többször kértem, ne igérjen semmit. Nincs
közöttünk megállapodás. Amíg jól érezzük magunkat, együtt vagyunk.
Lehet, hogy holnap elválunk…

(Milfay magában: «Szeretném tudni, hol találna olyan jó bolondot, akit
Budára vihetne a lépcsőkre, mint valami medvét? Képzelegsz ismét, drága,
romlott pulykatojás, akibe azonban belebolondultam, hogy néha már igazán
szent, rajongó lovagnak hiszem magamat.») Hangosan:

– Lehet, hogy holnap elválunk, mondja kegyed, kék-strucctollas hölgy,
amilyen kalapot senkinek sincs bátorsága feltenni Pesten, csak
kegyednek, mert illik… Holnap elválunk és én álldogálhatok ismét
utcasarkokon, ablakok alatt, kertek közepén, hídfőknél és templomok
lépcsőjén, ahová kirendelnek a nők, hogy ott reájuk várakozzak. Vajjon
nem sajnálna, ha ismét álmatlanul csavarognék az összekötő vasúti híd
környékén, életuntan, céltalanul tölteném napjaimat, előbb-utóbb falura
vonulnék segédjegyzőnek, vagy távoli rokonomhoz írnoknak a
kancelláriába, pofaszakállt nevelnék, egyetlen szórakozásom volna a
hajamat úgy fésülni, mint a mult században a testőrtisztek, akik falusi
magányukban is úgy ápolták külsejűket, mintha egy osztrák hercegasszony
látogatását várnák?… Szeretné, ha nánási szalmakalapban üldögélnék a
folyóparton és horgász-vesszőt fognék a kezembe?… Óhajtja, hogy egy-két
esztendő multával egy zimankós téli estve, miután naplókönyvemből
kitéptem a lapokat, amelyeken az ön drága nevének kezdőbetűje
szerepelnek, egy vaksi tükör előtt a helyet keresném fodros ingem
felett, ahová a mordály csövét kell illesztenem… Ha elhagyna holnap,
asszonyom, ez történne.

A dáma, aki szorgalmas színházi látogató módjára az összes régi és új
színésznők szerepét végigjátszá, volt Török Irma, majd lengő érzelmű
Márkus, egy afrikai oroszlánvadász kedvéért Jászai és selypített vagy
raccsolt, francia rongy módjára kacagott és egyszer valóban mérget
ivott, mikor ez volt divatban, a dáma anyáskodva megsimogatta Milfay
arcát és lágy, megbocsátó hangon felelt:

– Mind ezt mondjátok. S amint kihúzzuk a lábunkat a városból, nyár
jöttével, vagy öreg szüleink, látogatására vidékre utazunk, sovány
párisi táncosnét fűztök karotokra, akinek olyan kemény a bőre a
festéktől, mint a papiros, vagy budai színésznőkkel halásztok az erdei
bogyó után, amely a pezsgős-lében úszkál… De jó szerencse, ha
távollétünk alatt halálosan bele nem szerettek valamely varrónőbe, akit
feleségül akartok venni, tűzhelyet alapítani, gyermekeket nevelni és már
ki is szemeltéttek a kis józsefvárosi korcsmát, ahol asztaltársaságot
alapíttok a «megtért férfihoz». Szerencsére beköszönt az ősz és mi
hazajövünk, hogy rendet csináljunk. Sok férfi köszönheti a városban
boldogulását dáma-ismerősének.

– És hányat tettek szerencsétlenné? – kiáltott meggondolatlanul Milfay,
nők lovagja és nők bolondja, szerelem bolondja, asszonyok szeretője,
olykor komoly tekintetű silbak a kalapos bolt előtt, midőn őnagysága új
kalapot vásárol…

– Szerencsétlenek voltatok? Akkor megérdemeltéttek, – felelt
elkomolyodva a dáma, – mert mi szegény asszonyok, akik házasságunkban
szerencsétlenek vagyunk és kénytelenek vagyunk egy érző, érzelmes, értő,
néha érzelgő férfiszívről gondoskodni a társaságunkban, hogy az élet
valamennyire elviselhető legyen, mi szegény asszonyok valóban
önfeláldozással mindent elkövetünk, hogy a férfi, akit gyakran a
kezünkhöz sem engedünk nyulni, boldog legyen, pályáján előrehaladjon,
szabója ízlésesen varrja meg ruháját és hogy a korcsmakoszton meg ne
rontsa gyomrát, gyakran látjuk vendégül asztalunknál; éjjel
reágondolunk, a ferenciek templomában érte imádkozunk, a mi mosónőink
fehérítik ingeit és frissítőszert magunk vásárolunk a kereskedőnél,
amelyet fürdőjébe önt… S ezért valóban semmit sem kérünk egyebet, mint
azt, hogy barátnőnk ruháját ne dícsérje túlságosan, olykor sétára vagy
színházba kísérjen, gyöngéd szavakat mondjon, ha családi kellemetlenség
ér s megvigasztaljon, ha meglátogat a modern, művelt nők névtelen,
ideges szomorúsága…

(Milfay magában: «Hát ezt vajjon hol tanultad, te lelketlen, selymeidben
remegő kézzel turkáló delnő?… Te kéktollas betegség, aki elszánt,
ételmérgező arccal követelsz férjedtől szürke harisnyát, amelyet a
lépcsőn majd észrevesznek; te szívtelen romlottság, aki egyik nap
ábrándos Fanny vagy a könyvszekrényből, mert az megnyugtatna, ha egy
vízivárosi vendéglőben a nevedet a zuzmarás ablakra karcolnám és a
leereszkedő sötétségben nekimennék a lámpaoszlopnak; te vagy, ki
térdreomlasz a karosszékem előtt és sirdogáló hangon kéred, hogy el ne
hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni és harmadnap lornyetten át nézed
cipőimet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén; Anatole
Franceról nyafogsz és londoni ingeddel csak azért nem kérkedsz, mert
félsz, hogy nem hinném s te kénytelen volnál megmutatni; te
földreszállott gyönyörűség, akinek a járását utánozni szeretném, ha
egyedül megyek éjjel az utcán és csaknem elsírom magam, ha estvénként
megcsókolom az amulettet, amelyet te akasztottál a nyakamba…»)

Míg hangosan így szólt a kalandor:

– Én valóban nem mondhatom, hogy szerencsétlen vagyok a kegyed
társaságában. Kedvességével már régen lekötelezett, ha holnap elhagyna,
akkor sem gondolhatnék másképen kegyedre, mint hálával és imádkozva.
Pedig még az igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Czinkének írta be
a pap a matrikulába?

– Gyerekkorom óta így neveznek – felelte Czinke. – Az igazi nevem nem
tetszett nekem.

Milfay most megfogta a dáma kezét:

– Ez ódon lépcsőn, ahol most járunk, asszonyom, egykor szerzetesek
papucsa kopogott, akik a várba itt mentek fel a királynét meggyóntatni.
A köveken a le- és felmenő barátok lépése nyomot hagyott. Bizonyos, hogy
lefelé nehezebb volt a papok lelkiismerete, mikor a gyóntatásból jöttek.

– Jezsuiták, titokzatosak, – mormogta a dáma. – Kegyetlen vezekléseket
szabtak a szegény bűnösekre. Róbert Károly özvegyét térden csúszva
küldték a kolostorba. Vajjon megölte a királyt?

– Akkor másféle papok voltak – felelte Milfay. – Ámde már elmondtam
önnek a zugligeti úton élettörténetemet, szerzetesnek készültem, de
elszöktem, hogy hajófűtő legyek egy oceánjárón. Mert a nő, aki volt, a
földgömb tulsó oldalára férjhez ment. Nyugodtan átvehettem gyónását, bár
nem szenteltek még fel Isten szolgájának. Gyónja meg az igazi nevét,
amit nem szeret!

Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy csinyen ért gyermek:

– Csunya név, mert nem illik nekem… Én valamiképen úgy érzem, hogy
egészen más vagyok, mint azok a nők, akik ezt a nevet mindennapiasan
viselni szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom… Néha azt
hiszem, hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet… Vannak napjaim,
mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé, aki
eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalónjába… És
úriasszony vagyok, feddhetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm,
eredetiben olvastam Cherbuliez-t, emlékezhetik, egyszer elmondtam a
«Gömböc» történetét… Miért kíváncsi a nevemre, amelyet a nagyanyámtól
örököltem?

– Azért, – felelt Milfay komoran – mert azt akarom, hogy egyszer végre
őszinte legyen!

A dáma az ajkába harapott. («Hol tanultad?» – zörgött magában Milfay.)
Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.

– Akarom tudni végre, hogy igazán szeretsz-e? – szólt Milfay.

Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett:

– Cili… Cilike… Így hívták a nagyanyámat.

– Cili, – mondta gyöngéden és megadással Milfay, mert ebben a percben
valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.

– Cili, – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony
kezét, ajkával megérintette a vállát.

A legfelső lépcsőre értek. A dáma felsóhajtott.

– Ezen a lépcsőn se járok többet – mondta, midőn visszanézett. – És most
béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk. Megigérem, hogy többé nem
nézlek végig a cipőd orráig, a szemüvegen át. Mondd, kedvesem, nem
ismerted Turcsek Jánost?



ŐSZI NAP GÖDÖLLŐN.

Az udvarmester naphosszan vadászcsizmában és bőrzekében járt, legfeljebb
alkonyattal ért rá felhúzni a frakkját, mikor az őszi eső már oly
életuntan hullott a kastély felett, hogy a legöregebb bécsi táncosnők is
eszébe jutottak borotválkozás közben, – késő őszre járt, cinkék, derek,
hideg napsugarak laktak a fehér nyírfákon, a bágyadt nap korán aludni
tért, mint egy szívbeteg ember, a hold megvilágította az elhagyott
sétányokat, mint a szenvedés, az álomtalan pihenés a halni készülő ember
éjszakáját, éjfélfelé hosszadalmasan kongatott az óra az istállók
homlokzatán, csak a tisztek szobája felé volt világosság, egyik egyedül
sakkozott, a másik francia regényt olvasott és a szebb részleteket
megírta egy hervadt grófnénak Pozsonyba, akitől örökséget remélt… A
gödöllői őszi éjszaka ijesztően hosszú volt, szinte láthatókká vállottak
az ablakokból az erdőn nyargalászó szellem-lovasok, akik ködöt, hideget,
fagyot füstölgő fáklyákkal járták be éjjelente az erdőt és bő
köpenyegben ment át az erdőirtáson egy bujdosó lovag, mint az életre
kelt magyar titokzatosság.

Elise körülbelül délelőtt tíz óra tájban szokott kilovagolni az erdőre.
Addig leveleket írt és olvasott; Bécsbe, az urához, Nápolyba, beteg
testvéréhez és néha Bajorországba indult levél, amelyre aranypiros
pecsétet nyomott, mielőtt kezéből kiadta volna. Zizegő, fehér papiroson
karcsú, hajszál betűk, mint a repkény növése, fonódnak egymáshoz
lilaszínben; a császári korona mellé, amely a boríték hátán volt
aranynyomásban, sohasem felejtette el odaírni, hogy Gödöllőről kelt a
levél és így már erdők illata, hosszú magányoknak ábrándossága, egyedül
töltött őszi napnak zamata érződött a levélen, mielőtt a címezett
megnyitotta volna… Olykor egy későn nyilt virágfejecske is segített
tovább adni a hírt a levélbe préselten, hogy Magyarországon hosszú és
gyönyörű ősz van. A felelősségteljes, zajos, fontoskodó udvari élet
messzi száll, mint az ég alján a fellegek, amelyekről nem tudhatni, hogy
füstből vagy bánatból vannak-e szőve. A nápolyi királyné elolvashatta a
levelekből, hogy Elise boldogsága egy kis csermely az erdőn, amely
ismeretlen, kedves vándor módjára fut át a tájon, mindig jókedvű, friss
és érzelmekkel teli, mint azok a szépfürtű, tiszta és halk utazók, akik
egy estére megjelennek valahol egy setét vidéki fogadóban, a kedvükért
felgyulladnak a lámpások, csendesen nevetnek, egyikük egy sohasem
hallott dalt énekel és reggelre tovább mennek, mint tegnapról mára a
nefelejtsek a patak partjáról: kik voltak, álruhás királyok vagy
bolondos színészek? A porfelleg a hintójuk mögött, mint a mese vége
elborítja a valóságot. A Bécsbe küldött levelek elmondták, hogy a
magyarok nagyon jó emberek, áldott a nézésük, zeneszó a hangjuk, a
szívük pedig oly nyilt és jószagú, mint országuk szabad mezőségei; a
kunyhók és paloták kéményeiből egyenesen száll a füst az ég felé, mint a
fohászkodás. Ábrándvilága egy nem mindennapi, sőt sajátságos női
léleknek kelt útra e levelek alakjában az udvari futár táskájában, aki
pontban délben indult el Gödöllőről.

Elise akkor már messze járt a kastélytól; fehérbóbitás, a tiszta élettől
és álmokkal teli éjszakától cukrászsütemény finomságú orcájú frájok
hajoltak ki a kastély ablakán, hogy hosszadalmasan nézzék a
szilvás-szekeret. Egy fiatalos kedvű zöld vadász fütyörészve ballagott
el a tájon, a délelőtti ködben nyugtalankodó varjak magosan szálldostak
a fák fölött, mintha valamely nagy esemény történt volna náluk éjszaka…
A kis vadászház égett le az erdőn és romjai most is füstölögnek, mint a
szénégetők kemencéje az erdővágás fölött. A nagyvilág eseményei, a
távoli földrészek szenvedései, vonagló emberi szívek, háborúk és nagy
szerencsétlenségek mind eltörpültek e napon Gödöllőn: hogyan
történhetett, hogy az elhagyott, lakatlan kis vadászház meggyulladt és
leégett?

Korompai csendőrőrmester hozta az első hírt. Az udvarhoz tartozó emberek
töltöttek éji szállást a vadászházban, Wallmöden gróf, udvari tiszt
paripáját megfogták az erdőn, míg a grófnak nyoma veszett. Ezenkívül női
ruhákat, divatos kalapot, cipőt és felöltőt is találtak a
szarvas-aggancsos előszobában, amelynek bútorzatát megkímélte a tűz.
Elise már korán reggel kilovagolt a meglehetősen távoleső vadászházhoz,
ahol zivatar jöttével nem egyszer meghúzódott és a nyított ablakból
nézte az erdő fölött háborgó villámlást és hallgatta a mindentudó
záporesőt. A spanyol ruházatú udvari kurir e napon Elise levelei nélkül
indult el a kastélyból, midőn delet ütött a nagy óra.

*

Estére bizonyossá válott, hogy Wallmöden, Elise udvartartásához
beosztott kapitány, aki éjjelente egyedül szokott sakkot játszani,
valamint V. Ilonka udvarhölgy, akit a «párjavesztett» néven emlegettek a
trécselésben: eltüntek. Valamely kalandos körülménynél fogva, amely most
már soha sem fog kiderülni, őszi éjszakán a kis vadászházban találkoztak
és a vadászház leégett, benne az ifjú nő és hallgatag férfiú. Vajjon
szerelmesek voltak egymásba vagy csak a kiösmerhetetlen véletlen sodorta
egymáshoz a végzet percében a szerencsétlen ifjakat?

Wallmöden oly száraz és mozdulatlan férfiú volt, mint merev
olajfestményű őse valamely csehországi lovagvárban. Vízszínű szeme,
keskeny, szenvedélymentes arca, kikeményített válla arra látszék
teremtve, hogy a harmadik hintóban helyet foglaljon, fehér köpenyegben
álljon három lépésnyire és szőke, macskabajusza alól kimért és rövid
szavakban válaszoljon a hozzáintézett kérdésekre. Talán nem is
gondolkozott soha, csak sakk-figurái társaságában. Bizonyosan nem tudta,
hogy mi a tennivaló, amikor éjnek idején kigyulladt feje fölött a tető.
Felhúzta a keztyűjét és begombolta a köpenyegét. Talán arra gondolt,
hogy tavaszkor őrnagy lehetett volna, ha nem kerül fatális helyzetbe.

V. Ilonka udvari hölgy már inkább közelebb volt a konyha- és
szolgaszemélyzet érdeklődéséhez. Az udvarhölgy, aki néhány hónap előtt
került a császárné környezetébe, mindig bánatos és halk teremtés volt,
aki nyilvánvalóan egy nagy sebbel a szívében végezte tennivalóját.
Kemény és síma szőke haja volt, amelyet rizsporral hintett be. Világos,
szinte felhőtlen kék szeme volt, amelyről a fantázia sem meri
elképzelni, hogy tud setétet villámlani vagy felhők mögé rejtőzni, mint
a tavaszéjben ölelkező növények. Szabályos orra, összeszorított ajka,
redőtlen arca: képmása elszegényedett leányok arcának, akik a spanyol
etikett fenn állása óta mindig ott álldogálnak valahol a császárné
környezetében és szobájuk bezárt ajtaja mögött szenvedélyes csókkal
halmoznak el egy arcképet, mialatt olyanokat gondolnak, amelyet szájon
kiejteni nem lehet. Reggel hűvös, hidegvíz-illatos orcával jelentkeznek
a szolgálatra, holott éjjel azt álmodták, hogy pávák és egy férfi
vállán, térdén foglalnak helyet, rikoltanak és lehajtott fejjel várják
az ostort. Ilonkáról tudnivaló volt, hogy egy érettebb rablólovag,
szakállas előkelő úr szerelmét bírta, aki a nemrégen elmult hadjáratban
életét vesztette. Így «párjavesztett» névvel emlegették őt a mesemondók
és a takarító szobalányok nem egyszer találták nedvesen Ilonka párnáját.

Mily különös lehetett az őszi éjszaka, amely a két hallgatag embert az
erdei ösvényen összehozta és a csillagtalan setétség biztosan mutatta az
utat a titokteljes vadászház felé? Hogyan símultak egymáshoz a hideg
szívek és kezek, amelyek eddig csak az önző, egyedülvaló gondolatokat
ismerték igaznak és boldogítónak? Mit mondanak egymásnak a vadászház
csendjében, midőn a meghalásra egymásra találnak, a hideg,
szenvedélytelen szemek egymásba kapcsolódnak, udvari hölgy és udvari
tiszt talán a szolgálat nehézségeiről beszélget az utolsó éjszakán?

A csendes éjben sem közel, sem távol nem zavarja beszélgetésüket senki,
a róka és őz messze jár a vadvér-szagú háztól, talán épen életük
történetét kezdik elmondani, mennyit szenvedtek és nyitott szemmel
töltöttek számos éjszakát, mit gondoltak, midőn reménytelenül hullott a
hó és szélhámos tavasz kocsizott az ablak alatt, midőn egyszerre felcsap
a láng a tetőn és ők szégyenkezésükben nem találják meg az utat, hanem
inkább szemérmesen meghalnak?

*

Elise másnap korán kelt és hosszú levélben számolt be az eseményről
nővérének, a nápolyi királynénak. Miután az őszi napok mind zordabbak
lettek Gödöllőn és a legéett vadászház környékén mind szomorúbb lett a
délelőtti lovaglás, a fatetők felett a köd úgy füstölgött, mint a
kapucinusok kriptájában a füstölő, Elise parancsot adott az
udvarmesternek, hogy frakkját végleg felöltheti, Budára mennek ezután.

Az udvar őszi itt mulatását csupán két egymás mellett lévő sírdomb
jelentette a vadkacsa hideg szárnyán közelgő hópelyheknek. Ez volt
«párjavesztett» Ilonka története.



SZÉNFI.

Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi
csillag-port, érett szilvafák és októberi jánoshegyi szőlővenyigék
illatát, karácsonyfa szagát, husvéti tojás ízét és boldogtalan költők
magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe… Igazi nevén
Sneidernek hívták és egy budai korcsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem
ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha
kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt a téli almák és a
plébános-körték között, a szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Ujság
megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat
furcsaságain, cigány és zsidó adomáin üdült és a szolgáló a köténye
alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint
ezidőtájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a hatvani-utcai kávéház
ablakánál ült és ha jól ment dolga, a billiárdasztalon mérkőzésre hívta
fel a sánta nőszabót, aki ezidőtájt a legveszedelmesebb sípista volt a
belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték és éjszakánkint
megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy
halott mellett virrasztó vénasszony egyszer vízzel leöntötte az
emeletről.

Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros-színű
kávéházban az orleánsi herceget, – akit mindenki várt Pesten, mióta
egyszer a púpos markőrrel itt egy billiárd-játszmát csinált, – ilyenkor
elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy ezóta tán el is
hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják
féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására és másnak ajándékozzák
tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott és
fejébe nyomta nyúlszőr-kalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.

Az aranykéz-utcai ékszerészné az orgona-illatot szerette a fodrosmellű
ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha
örökké a fuvolást várná délutánonkint s a szobaleány abban a minutumban
beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes
könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le,
midőn a szalonban a kázsmir-függöny szétvállik és a balláb gyorsan
csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ezidőtájt divat volna
üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás
cipőcske, mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül és a
dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jószagú hajban meg
kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Nandine, az
aranyművesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap
olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének
köréhez tartozó többi úrhölgyekről.

– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát és a
harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?

– Meghalt szegény, – felelt részvétteljesen Szénfi.

– Meghalt, – ismételte Nandina és ballábát lassan leeresztette a
diványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a
magányos háztetők felett.

– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az
ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…

Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a
halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe
jut, hogy közeleg a kivégzés órája.

– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A
nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással
elválni, míg az aranyművesné reménytelenül tette le a költeményes
könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott
fel a cukrásztól és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.

Szénfi, – ha épen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta,
ahol a jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban, (ahol talán maga
Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor), Mária
asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett és a szobában olyan szag
volt, mint egy könyvtárban vagy antik-kereskedő boltjában. Ő volt az
egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki
semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi
urat, hogy az elmondja neki hazugságait, – tíz esztendő óta ugyanazokat.
Mintha egy csillogó, nagyvilági, idegen, de csábító parfümös virág, egy
aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párisba nyargaló
futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak
aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai
házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van,
bizonyára szórakozottan fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az
utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna
között egy francia könyvet olvas, míg otthon hazájában hosszú léptekkel
méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az
oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágranyitott szemmel nézett
Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr
kalapot felkapta.

– Tévedés, hogy élek, – mormogta és Mária kezét hosszan megcsókolta,
mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már a közelgő
lelkész lépése és a ministránsfiú csengetyűje.

Szénfi teli tüdővel szívta magába a téli délután napsugarát, miután a
sírbolt-szerű házból kilépett és az oroszlánfejet megsímogatta a kapun.

– Itt lehettem volna temető-igazgató, – gondolta magában.

Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó
szobáiba ment és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.

Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste
M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint
napok mulva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy szerette a pikáns
adomákat, mint valami öreg grófnő és gazdálkodó asszony létére
felpofozta a kocsisait; B. E.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is,
midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete
kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit
megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki
délelőtt a handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a
szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert
író hátrahagyott özvegye és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a
miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a
csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát
megnyerni, akit szülei minden áron férjhez akartak adni és a vőlegények,
jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig
magára vállalta; a Vén Fejsze korcsmárosnéjának tanácsokat adott az
üzlet vezetéséről és a vendégek szekaturáját főbólintással meghallgatta;
kétszer nagyon megcsókolta a Kronprinc-kávéház felírónőjének száját,
mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt.
Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi
önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg a lánchídon
átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó
ablakán és bolond módjára csókot dobott a hölgy lábának, fátyolának,
kalapkájának, földigérő köpenyegének, amilyent ő viselt telente, –
akinek a nevét sem merte kimondani.

Ez a névtelen nő Pesten lakott és minden bizonnyal szerette Szénfi urat,
hisz ennek az évek folyamán többször tanujelét adta. Úrnő volt, finom,
jóhírű, divatos és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és
a lába… Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának,
akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.

Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz, – nevezzük őt X. asszonynak,
– Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem
hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas
nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan
sírt egy öreg kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a
hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben
hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő;
elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle
nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti
fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére,
amely hamis csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere
a szegény lovag előtt, mindent igért és szeretett. Az ablak felnyílott
és a drága kéz valóságban megjelent:

– Gyere, – intett Szénfi egyetlen szerelme.

A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:

– Nem, – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem
bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom.
Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz
pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer
ismét elhagynál. Félek tőled és a másvilágig szeretlek.

X. asszony bánatosan nézett az esti órában ablakából Szénfire. Hol
tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos,
megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett?
Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól vagy ezt is tudta hamisítani?
Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról? És ha eszébe
jutott Szénfi úr, valóban elgondoldozó, elmerengő lett a szeme, ha
egyedül volt?

A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem
tudott, mint a többi nőismerősöknél. Megbabonázva, mereven állott helyén
és azt remélte, hogy percek multán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak
alá és a szíve kétségbeesetten elszorult.

Kivette a hangszert zsebéből és térdén ketté törte.

A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta és hosszú lépésekkel,
hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébános-körtéket
szagolgassa a szülei ház padlásán.

– Jaj, de szeretem, – remegett fel benne a hang, miközben a vén
cselédtől a gyermekei után tudakozódott és pörkölt halat rendelt
vacsorára.

A két karját összekulcsolta a fején mint a szerelem bolondjai…

– Ha a billiárdos szabó vagy az orleánsi herceg látna, – zokogott
magában.



FALUSI KIRÁNDULÁS.

A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív
és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a
mellényzsebben. Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a
dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öreg
ember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra,
pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára, – de a
báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a
végrehajtó, midőn falusi körútra indúl, a szív alig hallhatólag dobog és
a magosságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra
kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból
küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan
utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása
alatt fogadta meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó
tükör előtt, – ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg
vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán
ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán,
gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb
lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra
gondolt, amelyet útközben valahol elér s a híd leszakadhat, ha épen úgy
akarja.)

A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánc-zene ütemeire, a nők
arca sokatigérően pirul és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre
jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy
utolsó ne legyen a társaságban, akit a kékkötényes legények legurítanak
a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a
mamájával. Egy régi urasági házban – «Le comte de Turgenjev» regényeiből
volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén
mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártya-kunsztokra
tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki és Miklós napján
bábszínházat játszottak, elszavalta a Kakasülőn című monológot és míg
Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket
megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni
mentek és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt és a téli
tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének
egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági
számadásoknál, – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál és
midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt,
mintha a harminc év előtt elkövetett póstarablásról fakgatná Nagybotos.
A jószagú és kedves befőtteket a pákosztos cselédek miatt egy könyvbe
írta és esténkint arról beszélt a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik,
egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények
között. Ezenközben özvegy Majornokiné, született Fehér Krisztina és
leánya Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a
csöndeslelkű férfiú, aki pedig már csupán a jócselekedeteknek kívánt
élni és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó
partján… «Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen
szerencsétlen vagyok!» gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt
számítgatná, hogy merre fog elmenekülni.

A faluban egy csárdásné volt. Göndörhajú és piros arcú, mint a
megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte
Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal
serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.

– Mint a vadkacsa farka, – mondta a hajára.

Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már
külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért és
Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar
közepén, (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna) az
asszonycselédek kezet csókoltak és dédelgetve megsimogatták a
csizmaszárát, – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet.
Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a korcsmárosné
ott magában dudolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló
havat összetévesztették a vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába
került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a
csárdásnét maga mellé ültette:

– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenegyszer, igazán szerettem, –
kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.

A csárdásné szórakozottan ingatta szőkés-barna fejét.

– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik, mint a többi
férfiember.

(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan
kitett magáért. Éjfélfelé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek és
elmondta, hogy a Sajó parton, – ahol született – mindig kis gyermekeket
látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. N–s is
kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához,
legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.

Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos, Juci sápadtan,
kisírt szemmel állott az ablaknál: «megvert az uram» – sóhajtotta, – az
ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt
Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És
együtt ügetnek a nyárfa-sorban, mint ez a Tavaszi hullámokban olvasható.
Setét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.

– Ugyebár tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte
és a férfi vállára helyezte a tenyerét.

– Gyermek vagy még…

– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is
komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem
hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…

– Szegényke.

– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel
voltál, velem gyűlik meg a bajod.

Az özvegy ágyban maradt és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a
vidám, hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett.
(Nagybotos bankócsináló-prést keresett Mártonfalvi úron és az öreg ispán
makacsul védekezett.) Ebéd után Nagybotos hosszú ideig szótlanul
üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott és
hangosan csapkodta az ütéseket. Alkonyattal a folyópartra ment és azon
gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasuti állomásra. Gyors,
könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában,
muszka-sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.

– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az
anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok.
Te nem fogsz elmenni.

– Gyermekem.

– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis
azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása.
Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De
otthon is maradhatunk a szállodában.

Nagybotos a falu végén lakott egy régi kertiházban és az ablakából
varjakra szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is
megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly
sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy végül leolvadt a zuzmara.
Nagybotos a setétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment,
már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.

– Arra ment el a szabadságom, – gondolta magában.

A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe
mentek volna… Túl a dombokon és a határokon… Valaki elment erre, aki ide
akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott
a képzeletében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására
már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki
egy falusi háztető alatt ködmönszagu télben narancsfákkal álmodott és
kinyújtotta a kezét a drága gyümölcs után.

Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi
nőicipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és
gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.

– Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén – gondolta magában Nagybotos.

*

Jucit reggel a vízmerítő-léknél kifogták. Csak húsz éves volt, – mondták
a falusiak.

Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát:

– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a
pesti utazást.



ÖREG _A_ BETŰ.

Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki
mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.

Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak és a trónörökös
szobránál volt a találkozó féltizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég
időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli
séta-útjait, olykor helyet foglalni egy padon és rólad furcsa hangokat
halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomokat a két keskeny
láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a
foxterrier két első lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia
sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig. Meleg prémek,
kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú keztyűk és
hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az
Erzsébet királyné-útja vezet a liget mellett, szótlanul ül egy padon a
szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros
kabátjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák
ritkás hajában és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott és a szép
holnapokat igérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben,
amikor szeretőnket nem hiába várjuk féltizenkét órakor Rudolf ábrándos
vadász-szobra mellett. Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba,
bármily nedvesnek igérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz
reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves
figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia-út
édeskés, watteau-s hangulata lágy piánóval ütögeti szívedben a kis
harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és
gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire
sárgálnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a
szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel
álmukban és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd
bizonyosan megérkezik ő (talán épen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a
kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy
passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a
szobortól a cukrászdáig. A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy
átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a
mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után
nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken
csupán egy muló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a
hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a
várakozási séta az őszi úton ép oly egészséges, mint ama szőlőpiros-arcú
lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről ugratott be a hercegnő
útjára. A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szőkőkút nyomban elkezdi
munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a
rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a
szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké,
egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz,
felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél,
amikor a trónörökös vadász-szobra mellett visszafojtott lélekzettel
vártalak, ó, titkos szerelem.

*

Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem
esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket
átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga
nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját?…
Lásd, hogy megvénültél, te bolond! – sóhajt egy hosszút a felszél a fák
koronái között. – Nem baj, nem baj, – kopogok a sétapálcámmal a hideg
ösvényen, – majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb
lett… A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe.
Te, hetyke ifjú, – kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús
bácsika! – szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák
némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik
atyámfia, hallgató öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik
azt mondja: itt van az ősz, uracska. Egy utfordulónál, ahol egyszer
szembejöttünk és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkan fel,
párosával, kopottas egyenruhában mérik végig az őszi ligetet, mintha azt
akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út… Mintha ez
esztendőkben a kalendárium-csinálók a szüretes kádban taposó, combig
felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket,
egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az
októbert jelképezi.



EMLÉK-KÖNYVBE.

Valamikor sokat elmulattattak a halottak, akikhez műveimet írtam.

Amint a nagyon tisztelt és irigyelt költők a hold leányaihoz, éjszemű
szenyórához intézik verseiket, olyanformán küldtem én kigondolásaimat
falusi temetőkben összekulcsolt kézzel fekvő régi daliákhoz, női
rokonokhoz, akik az atyafiság és jószív nevében fiatalkori
esdekléseimnek engedtek. Mindig volt egy finomkodó, porcellánnadrágos
Samuel úr vagy épen: Maximillián valahol az emlékezésembe, akinek a
régies és szentimentális történeteket előadtam, amilyenek akkoriban
eszembe jutottak. A köszvényes gavallér megelégedetten bólintott a
túlvilágról vagy a ravatalról, ahol utoljára láttam őt feküdni papucsban
és szalonkabátban. (Vajjon igaz volt-e az ábrándos Bikics aggodalma, aki
mindig elfehéredő ajakkal tette le a fuvolát, amikor eszébe jutott, hogy
tetszhalottként temetik el; napokig borusan üldögélt a kályha mellett és
a szemét nem vette le a völgyi temetőről. Vajjon hány ember, hány barát
vagy rokon ébredt fel ott a föld alatt és a mende-monda szerint megette
kezét?)

Ilyenformán irogattam egy Julia nevű nőhöz, akit egyszer öltözködni
láttam gyermekkoromban, aztán többé soha; mikor a falun ismét
tudakozódtam utána, jelentették, az úrnő meghalt. De az én számomra
tovább élt fehér válla és térde, fekete haja és szeme, amely olyan volt,
mint Zrinyi Ilonáé Barabás festményén. E bizonyos Juliához határtalan
forró vágyakat küldtem, mindazt tudomására adtam, amit fiatal éveimben
az egész női nem iránt éreztem. Kezébe veszi könyvemet a lugasban és
elmereng, gondoltam még sokáig. Hőseim ezidőtájt az ablakon és kéményen
át közlekedtek, hadd derüljön mosoly a szomorkás ajakra.

Írtam a télhez, őszhöz, lobbanó nyárhoz, mint azok a mostani
fiatalemberek, akik egyetlen verssort sem írnak le, hogy valakinek
ajánlanák. Laurájához Petrarca nem ragaszkodott jobban, mint fiatal
írókoromban egy lelketlen, kocsikenőcs-szagú, elszánt, barázdás homlokú
kvártélyos-asszonyhoz, akinél szobácskát béreltem és reménytelenül
vártam, hogy egyszer megdícséri elbeszéléseimet, amelyeket asztalára
csempésztem. (Hosszú idő multán kiderült, hogy az elbeszélések írójának
nevét feleslegesnek vélte elolvasni és megjegyezni.)

Színésznők, feketék és szőkék, városiak és falusiak, búcsújárók és
istentelenek, érettek és hűvösek, mint a téli alma a padláson, fiatalok,
mint az első bűn a paradicsomban, csalékonyak és megcsalottak, az
igazmondás és a kábító hazugság hívei, pórnők, oly egészségesek, mint a
régi metszeteken, izraelita és római katolikus úrhölgyek, akik különböző
babonákat míveltek az imakönyvekkel… hozzájuk is írtam dalaim, amíg azt
hittem, hogy valaki bizonyosan elolvassa majd könyvemet és
nagyjelentőségű leend gondolata olvasás alatt. Egy tucatszor szánkázott
a behavazott országúton a kalendáriumbeli emberke (amint a rajzoló
elgondolta januáriust), amíg észrevettem, hogy a nők többnyire
szimulálják az olvasást, a nyomtatvány közül a divatlap érdekli őket
leginkább és legfinomabb, legjobbszagú célzásokat sem becsülik meg
annyira a költői beszélyben, hogy miatta és emlékezetünkre egy szalagot
kössenek fel a kontyukra. Máskor ily napon, mint a mai (évfordulón),
mindenféle babonákkal voltam telve. Ügyeltem, hogy az első szavam egy
női név legyen. A mosdóvizembe bűvös szert öntöttem, amely megvéd a
rossz szemektől. A kezemmel megtapintottam a régi himzést és csupa
magábaszállott áhítat volt az októberi nap reggele. Apák és anyák ködös
alakja surolja odakint a küszöböt, a nyiregyházi ősz ligetének és
kertjének hervadt virágporát hozta szárnyain a dongó, amely az ablakon
brugózik, elhalt testvérkék fehérszoknyás alakjai mutatkoztak, mint az
üvegszekrényben a furcsa emléktárgyak, kék kövek, kínai istenek, ebédnél
disznótor-zamata volt a hideg bornak, valahol már huzogatja is kemény,
fekete bajuszát Kiss Dániel, aki majd pohárköszöntőjét mondja és
bajuszából emléket hágy… Bánatos, hosszú léptekkel közeleg egy drága
úrnő a nyirfasorban és a virágbokrétát háta mögé rejti. Félve nézem a
hunyorgó délutáni napot; várj még nap, te lusta szolgalegény,
takarítsunk be mindent a mezőkről, ami vetésünk nyomán termett, vigyük
haza a reménnyé válott reménytelenségeke és a nehéz kalászokat; az élet
cifra kavicsait, hazugságait, mézeskalács-szíveit is rakjuk fel a
kocsira, mielőtt végleg bealkonyodik. El ne felejtsük a drága
monogrammos zsebkendőket, inget és hajszálat. Ne hiányozzon egyetlen kis
hangjegy sem a nótából, amelyet egész életünkön át mormogtunk magunkban.
A lepréselt falevelek, elhervadt virágok, víg esztendők és bús napok,
torok és kétségbeesett séták, nászok és egyhangú panaszok, lopott
könnyek és féltett csókok, tünődött lábnyomok és heggedt sebek,
borzalmas éji órák és szentanyám áldása, Jeromos nagybátyám faragott
sétapálcája és az «ő» arcképe: amit az életből ajándékba kaptunk, minden
továbbra is velünk maradjon. Ezért várj még te mámoros öreg ember, piros
őszi nap ott a látóhatáron. Még egy csókot a kedvesünktől, még egy
virágot a lakomásasztalról, még egy kézszorítást a hű baráttól!…

Ilyen volt régen ez emlékezetes őszi nap.

*

Ma reggel ezt a nevet mondtam először:

– Janek!

Mily favágósan, kopogósan és lelketlenül hangzik e név, nem is tudják
azok, akik teli torokból ordítják a versenytéren.

Ahelyett, hogy azt mondtam volna: Ilonka vagy Viola, azt beszélte álmos
nyelvem: Janek. Bizonyosan valami haszontalanságot álmodtam az elmult
őszi lóversenyekről. Elég szomorú dolog, hogy már csak ilyesmivel
álmodik az egykori költő.

Aztán lehajtottam a fejem és arra gondoltam, akire kellett volna
gondolnom ily ritka napon. A nőre, vagy mondjuk, a hölgyre, akinek
szeme, mint bolygó csillag vezérli a lépteket. Hisz a legtöbb férfiú,
amíg katonaköteles, nem tagad meg önmagától egy kis gyengédséget, egy
hizelkedő kéz módjára simogató női vonatkozást, egy színes lepke módjára
repkedő asszonynevet. Csak nézzétek meg a bivalybőrcsizmás vitézeket,
valamint a bársonykabátos pesti uzsorásokat, mindegyik gondol valakire,
amikor eljön az ideje, hogy lehunyja a szemét. Nincsen olyan
embervakarcs, aki nem hinne, bizakodna, óhajtozva reménykedne egy nő
megváltásában. És te, francia mezők nedvének és ó-magyar boroknak hive,
szenvedélyek rabszolgája és a köd gyermeke: valóban elpártoltál volna
Ilonkától és a többi Lonkától? «Janek»-ot emlegeted, mikor a reggeli
fohászkodásnak ideje ködösen kongatja az órát a városligeti fasor
tornyában? Bilincs van a szíven és vasbékó a bokán, amely a magány
tömlöcének falához láncol, mint a régi vármegyeház börtönvirágát? A
felleg mindig csak síró esőt és panaszkodó szelet hoz feléd a messzi égi
tájakról? A holdsugár reménytelenül sétál ablakod alatt és sohasem
kívánkozol a helyre, ahol kis gyertya fénye mellett az élet apró örömeit
ugráltatják, mint a gummibabát a gyermekek? Az éjféli óraütés nem hozza
emlékezetedbe, hogy szerelmes emberek szenvednek a falon túl és boldog
öngyilkosságra készülődnek? A hajnali víz nem juttat eszedbe nőket, akik
tükrök előtt ülnek és hosszú hajukat fésülgetik? A kalapodon koppanó
falevél vajjon nem azért hullott reád, hogy visszaidézzed a régi
őszöket, a hazug nőket és csodálatos sétákat?

«Janek», mondom konokul és örülök, hogy odakünn hideg őszi eső nedvesíti
a háztetőt.

*

Nőknek, öreguraknak, papoknak és gazdag kártyásoknak miután elegendőt
írtam az elmult években, vajjon kihez intézem mostanában műveimet?



NAGYBOTOS KÜLÖNÖS ÖTLETE.

Az asszonyok nevét, akik ezidőtájt szerették Nagybotos Violát, régi
ismerősünket papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi
órás kínálta toronyóráit, előlről pedig Izidor, az Almafa főpincére
szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor és Nagybotos
egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban, régi
szokása szerint ismét csak nőismeretségeket kötött, mindig csak nőkkel
beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha a politikáról, de
leginkább mégis a szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat
érdekli. «Szegény nők», – gondolta néha magában, ha szabad órája volt és
a sötét Almafában meghúzódott lámpagyujtás előtt: ilyenkor is várta
valahol, valamerre egy nő, de miután a randevu nem volt pozitiv
megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének
hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. «Legalább senki sem nevet ki a
hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam», – mondta a bolthajtásos
falaknak. Izidortól, akivel néha szóbaállott, az üzletről tudakozódott
és egy esernyő-szemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba,
ujságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal csengetett,
amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.

– Vajjon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte
Nagybotos.

– Soha – felelt meggyőződéssel Izidor.

De vajjon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag
élvezte a sör és pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos
ablak árnyékát őrizte és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra
helyezkedett el.

– Vajjon elmenne az öreg a Gellért-hegyre, ha egy nő hívná? – gondolta
magában Nagybotos az Almafában, ahol teljes biztonságban érezte magát
valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt
merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az
italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a
furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig
együtt sírt elhagyott szeretőivel.

Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban,
tizenegy nő, akik nem ismerték egymást és látszólag mindegyik elhitte,
hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt
egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert
végül összezavarta a hazugságokat, igéreteket, keresztneveket, álmában
kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal,
amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok,
fátyolok, keztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit éjjel a
Dunaparton egy halk éjszakán és elkullogott a városból.

Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte
megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind
egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindegyiknek van valamely
különös szeszélye, bolondsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek
felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az
Almafánál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított,
könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a
rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak,
érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük,
egy szelid, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos
szemű mondta némi félelemmel: «maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt
nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot».

Ezt a szőkés és szépruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből
olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos
kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt
vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a
nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogrammokon és nem
értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne
bomoljon.

(«Szegényke», – gondolta magában Nagybotos, – «vajjon jól alszik-e
éjszaka?»)

A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd
homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a
nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az
ellentmondás a nők köréből ügyetlenség, helyeselni, sőt magasztalni és
dícsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven
percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi
lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvígasztalása a nők
teendője. Nagybotos – pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt –
szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre. Körülbelül nyolcvan nő
élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. «Maholnap dolgozni
fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek», – gondolta magában,
mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett és
már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra…
Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható
örökségeit és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy
ők majd rendet teremtenek a zürzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte
parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga és bizonyos, hogy a
nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon
ejtett csókoknak sem volt barátja és az előszobák tükörében mindig
megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket,
amelyeket nők írtak, nyomban elégette és a hamvakat a szélbe szórta. A
komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik,
tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján; töri a fejét; a beteges,
elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a
kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a tenniszpályán tölti,
majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub
tagjaival; az okos és vígkedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy
naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik,
játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg
a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt,
mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy
pecséteket ütött a végrendeletre és kérte, hogy sírját ne hagyják
gondozatlanul… Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik
megkövetelték, hogy a szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket
felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon és
«hányadik a szivar?» – kérdezték, midőn a legelsőre rágyujtott. Viszont
e nőkkel eszkomptori ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem
ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik és
hajnalban Plutarchust olvassa. «Ó, bár végleg rendes ember lehetnék!» –
sóhajtotta, midőn éjjelenként ki- és bemászkált ablakokon, a
szobaleánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken
ugrott át és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel
barátságot tartson fenn. «Ó, bár nem volna már egyéb tennivalóm, mint a
kemence tüzét nézni», – mondta álmodozva és egy cirkusz-művésznő részére
elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit.

Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbujni
alkonyattal az Almafánál, habár Marianka három lépésről megérezte a
korcsmaszagot, Pauline undorodott a dohányszagú bajusztól és Ilona a
kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.

«Elkergetnek a városból» – gondolta magában, midőn ismeretlen nők
karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy
megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy
beszélt-e nőkkel, míg Margaretta gúnyosan dugta el a kezét előle. «Pfuj,
már megint kit csókolt meg?»

«Megmérgeznek előbb-utóbb» – gondolta ismét, midőn különböző,
ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította és ezalatt négy-öt
helyen várták egyszerre a városban. Adélnek olyan ujjai voltak, mint az
acél s többször megigérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja.
Egyszer már a torkára szorította a kezét és Nagybotos csaknem elájult.
Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És
«kis Ilonka» oly hidegvérrel elvágja vala a nyakát, mint egy csirkéét,
ha álmában idegen asszonynevet mond.

«Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak és felbőszítik ellenem a
férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak» – gondolta, mikor
estve az utcán valamely csinos nő után futott s csak attól rettegett,
hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran
öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy Agátha, aki estve
velencei, rojtos kendőt borított a fejére s arra vette útját, amerre
Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében irogatott szerelmes
leveleket, randevukat esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi
bájitalt küldött vidékről és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a
mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje
a csapdákat.

Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent
szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a
kötelességeit ismerte már s a leggyöngédebb nőnek is úgy
engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra
rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt
várakoztatták és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon;
nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely
platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon,
dunai hajókon, a Norma-fánál és a budai kioszkban várt Nagybotos, mindig
várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben
a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.

Várt.

Hónapok, csaknem esztendők multak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott
Nagybotos mellett.

– Vajjon, ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában, vagy az öreg
törzsvendégtől az Almafánál.

S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt,
tizenegyet, egyformát, szomorút, megbánót, természetesen, mindegyiket
biztosította, hogy érte hal meg és hajnalban eldobta kalapját a
lánchídon.

*

Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbujt,
elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt és felkereste a
legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.

– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg.

Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost:

– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled,
elfelejtettelek.

Nagybotos megcsóválta a fejét:

– Hisz élek.

– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod
évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek és kicsit sirdogáljak
a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.

A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint tovább
ment.

A «komoly asszonyok» a levegőbe néztek, mikor meglátták.

– Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak.

Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót:

– Gazember, elszökött?

A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost
ismét megpillantották.

– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála
alkalmából beszéltek szerte a városban?

Nagybotos keservesen meglakolt, nagy próbára tette a nőket. A visszatért
halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették,
elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük
a tizenegy asszonyoknak.

– Ne jőjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos,
hová a babonás betüket szokta írni.



CSIZMÁS KANDÚR.

Dickens, aki az árva gyermekről először írt égi jelentést; Andersen, aki
megszólaltatta a mogorva szélkakasokat és hallgatag esőcsatornákat a
gyermek mulattatására: Az Ezeregyéjszaka és a magyar mese- és mondavilág
tündér-lepke hátán lovagoló fantáziája, amely ifjú korunk hajnali
felhőit befestette: nem gondoltak ki olyan mesét, amely most Budapesten
valósággá lesz, mint egy számjegy. Harminckétezer pár gyermekcipőt
osztanak ki a városban a szegény gyermekek között. 32 ezer kis bakancs
indul el viszontagságos útjára, gyermekek lábán, amely eddig mezitelen
volt. Elmennek a bakancsok a Népjóléti házból és soha többé vissza nem
jönnek. Pedig az volna csak nagyszerű, ha mához egy évre visszatérnének
és jelentést tesznek az igazgatónak, hol és merre jártak…

Amikor Twist Olivér Londonba futott a koporsócsinálótól, midőn Andersen
mese-alakjai, a szélkoronák és papirtáncosnők bolyongtak még a földön és
Csizmás Kandur elkövette hőstetteit: aligha jutott eszükbe a meseíróknak
az a pokoli fantázia, hogy van valahol a világon egy város, amelyben
harminckétezer vagy még több gyermek kékszakállú téli kora reggelen cipő
nélkül indul iskolába. Mert akkor egyebet sem írtak volna a mesemondók,
mint a mezitlábas gyermek-hadsereg történetét. Ha Dickens tudta volna –
pedig majdnem mindent tudott az emberi jaj és kacaj mélyeiből, – nem ír
vala soha egyebet, mint a mezitlábas liliputiak regényeit. Mi a sorsa,
élménye és viszontagsága harminckétezer gyermeknek egy sötét, háborúba
roskadt nagyváros közömbös háztetői alatt, akiket cipő nélkül csípett el
a hófürtös gubáju December?

Harminckétezren legalább voltak, mert a jótékonyság oly gyanakodó a
háborús években, mint egy vallató csendőr. Becsületes kis tanítónők, a
gyermeknyomort pontosan ismerő iskolaigazgatók és kerületi emberek, akik
nemcsak a szavazókat tartják számon, hanem névszerint is ismerik a
városrész szegényeit, állították össze a boldogtalan kis mezitlábasok
névsorát. Három esztendő előtt csak négyezer gyermeket soroztak be a
hadseregükbe. Ezek azóta akár manipuláns őrmesterek lehettek Budapest
kis rongyosai között, mert tavaly már huszonnégyezer gyermekről vezettek
törzslapot az írnokok; míg az idei karácsonyra már a szegénységnek
harminckétezer kis katonája faszol bakancsot, kötényt, kabátot. Az
embernek kedve volna megkérdezni, mit csinál hát a Gyermekvédő Liga,
amelyről ragyogó júniusban annyit hallunk a gyüjtő-napokon?

A katonásan szabott kis bakancsok e héten kelnek útra, hogy ezentúl
sorsává és mindennapijává váljanak a pesti gyermekeknek. A fényűző
fővárosi utcákon, hivalkodó nők lábán versre-járó Sperai- és Bence-cipők
arisztokrata társaságában egy új hang kér magának helyet a lábak
kopogásában. A «népjóléti-bakancs» a jövevény, amelynek a gyermekek
mindennapi beszédében már meg volt a neve. Tavaly Csizmás Kandurnak
nevezték az iskolában azokat a fiúkat, akik a jól szegelt városi
cipőkben kopogtak a kocka-köveken. Csizmás Kandur volt a cipőnek a neve.

Nos. Csizmás Kandur ismét elindul karácsony hetében (miután az elmult
időkben meséivel mulattatta a gyermekeket), hogy a háború-verte,
felejthetetlenül leromlott Budapest gyermekeit megörvendeztesse.

A temetők ama udvaraiban, ahol a gyermeksírokat ássák, egy darab időre
megpihenhet kapáján a sírásó. (1917. _Karácsony_.)



DUNA VENDÉGEI.

Virágvasárnaptól kezdve mindig állnak szakértők a Lánchídon, a középső
bástyánál, akik a Duna folyását ellenőrzik. Vagy különben mi egyéb
tennivalójuk volna azoknak a nőknek és férfiaknak, akik a híd közepén
váratlanul megállnak, abbanhagyják az utat Pest és Buda, vagy az élet
felé és fertályóráig mozdulatlanul nézik a nagy vizet? Nem egyéb ez,
mint ellenőrzése a folyamnak. Nem fordított-e irányt vagy egyéb
szélhámosságra nem vetemedett? De az is meglehet, hogy némelyik ember
minden esztendőben másnak, újnak látja a Dunát. Egyszer tán utálatos,
dermesztő a sárga tavaszi folyó. De már egy esztendő mulva selyemágynak
is láthatni a Dunát, amelybe belefeküdni a legnagyobb boldogság.
Bizonyosan a hullámok változtak meg. Ezek a hullámok a boldogság
erdejéből jönnek, hol télen hó alakjában szolgáltak tánchelyül a hold
tündéreinek.

A lánchídon ácsorgott egyszer Cukkermandel kisasszony. Az öreg
Cukkermandel leánya, akinek apja kirabolta Pesten először a
keresztényeket, azután a zsidókat. Harminc palotát vett, de szállodában
lakott, mert attól félt, hogy otthonában meggyilkolják. Cukkermandel
kisasszony már ennélfogva is úgy unatkozott, mint azok az embeker, akik
mindig a vonatot várják, de soha sem utaznak el.

Ekkor épen egy vizihullát kergettek a Dunán. Mária Valéria ilyent még
soha sem látott.

Egy nyitott szájú, veres ruhás csecsemő volt az üldözött, aki duzzadt
pólyáiban úgy úszott, mint egy dinnye a folyó sodrában.

Voltak olyanok, akik az utast már a Margit-hídnál észrevették. Ezek a
dologtalan emberek a part mentén követték a csecsemőt, mintha lelkük
üdvössége függne tőle. A hídon lassítottak az omnibusz-kocsisok, a
járókelők kihajoltak a híd korlátján, egy kopottas kabátú,
másvilág-szürke arcú fiatal nő váratlanul felsikoltott… Talán egyszer ő
is, egy régi, szélvészes éjszakán elindított egy kis pasasért, gyöngéden
fektetve a habokra… Ezüstfejű öregúr a társadalmat szidta, vénasszony
rongyaiban sápítozott, szabadságos katona kihajolt a fedezékből a kis
muszka után. Divat úr felsóhajtott… «A nők»… mondta és rókaképű emberek
megálltak útjukban a vasút-miniszterium felé, amíg a csecsemő
méltóságteljesen, mint egy kis hajó elúszott a híd alatt. A nap sütött,
mert husvét volt Pesten. A tornyokban harangoztak. Mintha a kis utazó
tiszteletére szólaltak volna meg a budai tornyokban függő,
rácasszonyhangú harangok. Pestről átmorog az István-kupola nagyharangja,
mint a polgármester, aki a kis husvéti királyt fogadja üdvözlő
beszéddel. Fiuk és lányok megálltak a budai parton, mintha elfelejtették
volna további mondókáikat, amelyekre a tavaszi nap tanította őket. A kis
koldus-fajzat veres rongyaiban a Duna vízében megragadott minden
érdeklődést.

– Hátha még menyasszony-ruhában úszna valaki a Dunában, – gondolta
Cukkermandel Mária Valéria.

Minden szem a köpönyeges rendőrre meredt, mint egykor Toldi Miklósra,
aki egy csónak orrában állott és hosszúnyelű csákánynyal igyekezett
elfogni a csecsemőt. A dunai rendőr ügyes ilyen fogásban, mert erre
tanítják. De a kis utas, még ügyesebb volt, mert bizonyosan nagyon
imádkozott valaki, hogy a hivatlan idegen háborítlanul érjen el a
Fekete-tengerig. Midőn harmadszor is utána nyúlt a rendőr a csákánynyal,
a veres pasasér megunta a játékot s lemerült a Dunába. A partról, a
hídról, a harangokból, a felhőkből már csak a néma nagy vizet nézték a
szemek.

– Így fogok meghalni holnap, – gondolta Mária Valéria kisasszony.

S egy napig – szép halála felett gondolkozván – nem unatkozott.

És ha egyszer mégis öngyilkos lenne egy dúsgazdag, finom kisasszony a
városban, jussanak eszünkbe a kis vizihullák, akik ismeretlenül,
megszabadulva úsznak el Pest alatt. Talán ők hivogatják maguk után az
öngyilkos nőket.



A BÉCSI KALAP.

Az emlékezet.

Éjszaka jön, mikor úgy csörög a szél, mint a lószerszám másvilági
paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők
köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató
vándorlegények óvakodó lépésétől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj
ijedten megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni,
amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztunk, megbántottunk; a görcsös
kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot… Ő ott áll az
ágy lábánál és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy
Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.

*

Álmatlan éjszakákon utazom.

Valamelyik éjszakán Bécsbe mentem, mint régi atyámfia, aki követ volt és
Felső-Magyarországról a diétára utazott, Pozsonyba, egy kőhajtásnyira
Bécstől. Ha az öreg élne, most tán delegátus lenne, újra utazhatna a
kocsiján a szakácsával, a pincemesterével, a kenőasszonyával, a
muzsikusával. És gúnyosan bólongatna a töltésen vágtató vonatnak, ahol
éhes, fáradt emberek egymás fején ülnek. Milyen jó lett volna fogadalmat
tenni, hogy életünkben sohasem ülünk vonatra, mint a régi emberek!
Manapság arra szokás megesküdni, hogy a repülőgépre nem szállunk fel.

Ez a fentebb említett rokonom két dologról volt nevezetes. Meghallotta
bármily messziről is a kincsásók munkáját. Megmondta az ágyában fekve,
hol ásnak a határban rejtett kincs után az unatkozó parasztok.
Ugyanezért egy télen kiásták a saját kamaráját. Másik nevezetessége
volt: az utazás. (Végül is holtan hozták haza a lovai a gyékényes
kocsin; a hold világított és hazáig egyenesen, holtan ült.) Ismert
minden csárdát és korcsmárosnét a bécsi úton. Tisztában volt vele, hol
kapni a legjobb pörköltet, hányas termés fekszik a pincében, kinek a
leánya a korcsmárosné, mi a háziszolga neve. Még Bécsben is kiösmerte
magát. Tudta, mikor csapolnak a kulmbachi serházban, a Burg tövében,
amely csapolásból a császárnak is visznek egy korsóval, mellé
einspennert. Eligazodott a Rothenthurm-gassze körüli borpincékben.
Lakáscímek voltak a fejében, ahol barátságos nők fogadták az idegent. A
főhercegnőknek köszönt az utcán, azok visszabólintottak. A bécsi magyar
iparosok dalárdájában a basszust fújta, ha épen dalestély volt. Olcsó
keztyűket hozott ajándékba. Kezet fogott az udvari múzeum portásával.
Egy öreg inas egyszer szemethunyt, mialatt az öreges ember próbaképen
behemperedett Mária Terézia hatalmas ágyába Schönbrunnban. Ha pénze
elfogyott, volt akitől kölcsönkérjen. Keresztapja volt egy meidlingi
kertészné gyermekének. A korcsmáiban esztendős távollét után is helyén
találta a pipáját. Egyszer aztán a császárhoz is meghívták.

Vasárnap volt és udvari kurir ment érte a Fehér Farkasba, a vámhoz.
Rokonom frakkot húzott, köcsögkalapot tett a fejére és elindult a
futárral. Útjuk a csatornán vezetett át. Azon a régi hídon, amelynek
közepén egy nagy Mária-szobor őrködik, éjjel-nappal mécsekkel
megvilágítva. A hídon hirtelen nagy szél kerekedett, amely leragadta
rokonom cilinderét. Repült a köcsögkalap, egyenesen a csatornába. A
fekete víz csendesen meghintázta a kalapot, aztán vinni kezdte.

Rokonom a csatorna partján a kalapja után futott és kiáltozással hívta
fel az emberek figyelmét szerencsétlenségére. Amíg egy őgyelgő hajós
nagynehezen megértette, hogy rokonomat a császár várja, amíg csónakot
oldott, amíg evezni kezdett, a cilinderkalap elmerült a csatornában.

Még ha nem lett volna vasárnap és a boltok nyitva lettek volna, rokonom
akkor se vehetett volna nyomban új kalapot. Olyan nagy feje volt, hogy
csináltatni kellett külön a kalapját! Így nem tehetett egyebet, mint
nyakába vette a várost és hajadonfejjel futott egyik ismerősétől a
másikhoz kölcsön-kalapért. A verejték patakzott a homlokán. Elképzelte a
császárt, amint türelmetlenül kinyitja az előszoba ajtaját.

– Ejnye, hol késik az a magyar?

Az ismerősöknek mind kisebb fejük volt, mint rokonomnak. Próbálgatta,
rángatta a kalapokat. Némelyik csak a fejebúbját fedte, a másik úgy állt
a fején, mint a cirkuszban a dummer Augusztén. A delet is szaladgálással
töltötte, pedig jó ebéd várta a Piros Almánál. A korcsmárosnénak
megigérte, hoz valami emléket neki a császártól. Már csaknem
összeroskadt a fáradtságtól, amikor benyomult Riedlhez, – a mostani
nagyapjához, aki szintén kávéfőző volt. Riedlnek akkora feje volt, mint
rokonomnak, s mint tisztes bécsi polgárhoz illik, kéznél volt a
köcsögkalap. Délután négyet vert az óra Szent István tornyában. A
császár már elhagyta a Burgot. Vadászni ment. Sohase jutott többé eszébe
hivatni a kalapnélküli magyart. Némelyek szerint meg is haragudott,
ugyanezért rokonom elveszítette népszerűségét Bécsben, ahol
tengett-lengett, reménykedett. A korcsmárosnék kiadták az útját, a
keztyűsök elhúzódtak az asztala mellől, végül a policáj is érdeklődni
kezdett. Rokonom testben, lélekben megtörve utazott haza, ahol azt
mondták:

– Úgy kell a kutyának. El akarta adni a hazát.

*

Most megint Bécsbe készülődnek a magyar követek. Delegációs ebédet ad
Szemere, a külügyminiszter, a Magyar Ház gazdája; ámde még se jut
mindennapra nagykanál; hol esznek akkor a követeink? A bécsi korcsmáknak
mostanában rossz hírük van. A bécsiek Budapestre járnak jólakni. A híres
konyhákat hiába keresné rokonom, ha feltámadna. Még a sör is elfogyott,
pedig az öreg Dreher él.

Tervezték, hogy pesti vendéglőst visznek magukkal, aki majd főz, mialatt
a követek tanácskoznak. Lehet, hogy így is jó lesz. De mégis csak
leghelyesebb visszatérni az öregek, a régi utazók példájához, akik
kényelmesen, tengelyen tették meg az útat, senki se ült az ölükben a
vonaton Pesttől Pozsonyig, legfeljebb szépleány. Az élelmiszert nem
egyszer eleven állapotban vitték magukkal. A disznót kocsin, az ökröket
hajtották hozzáértő emberek. A városvégi fogadóban a magukkal hozott
szakácsné állott a tűzhelyhez. A saját borukat itták, az otthoni
lisztből dagasztottak, a maguk tányérján ettek. Az ejtőzés közben
fogpiszkáló mellől nézegették a sok plundrás osztrákot, aki a városban
szaladgál.

Az igaz, hogy mostanában országos veszedelmet jelentene az éhes
osztrákok amúgy is alig fékezhető írigysége, még keményebben
összeszorítanák öklüket a zsebükben, de a követeink legalább nem
koplalnának idegenben, midőn hazánk ügyeiben tanácskoznak. Csak hadd
füstöljön az a magyar kémény Bécsben, ropogjon a láng a hízó alatt, elég
gazdag még ez az ország, hogy a delegátusait ellássa élelemmel a hideg
osztrák földön.

Ámbátor szép álom, illetőleg álomtalan éjszaka fátyolképe mindez. Abból
a huszonegy korona napidíjból, amelytől a delegátus szeme kopog, nem
lehet valami nagyon nyújtózkodni. Száz év előtt önkéntes honleányok,
buzgó nagyasszonyok siettek volna a magyar követek segítségére; akkor
még primitív volt az érzés, mondják korunk gyermekei. Most megnyugszunk,
hogy már többet is szenvedett a magyar ezeresztendő alatt, mint a
követek éhségét.

Aztán ha a szél elfújná valamelyiknek a kalapját, – az is csak úgy
járna, mint régi rokonom, pedig mondom, ő volt az egyetlen magyar, aki
jól kiismerte magát Bécsben.

(1917.)



KUKLI, VUKLI ÉS TRUFLI.

Életkép 1917-ből.

Ők szomorú nőtestvérek voltak, mint a bánat a szemben. Az egyik a
Józsefvárosban lakott, a másik a Ferencvárosban, a harmadik Kőbányán.
Atyjuk egykor a városnál magasállású hivatalnok volt, válogattak a kérők
között, vénleányok maradtak és abból éltek, hogy szobaurakat tartottak.

Kuklinak mindig volt dugaszban egy vőlegénye. Fürtös diákfiú vagy
pantallós hadnagy, aki a józsefvárosi kávéházakban billiárdozott. Aztán
egy másik városrészbe költözött és Kuklinak el kellett felejteni
bánatát.

Vukli kedvelte a «tisztességes» női lakókat. Hivatalnoklányok,
diákkisasszonyok, vidékről elmenekült úriasszonykák laktak a
ferencvárosi Vuklinál régi bútorok között. Esténkint felhúzták a
zenélőórát, régi divatlapokat nézegettek, szabad volt beszélgetni a
reménytelen szerelemről, színházról és régmúlt kalandokról. Olykor
zsúrfixet rendeztek, a cukrásztól süteményt, fagylaltot hoztak, nagyon
boldogok voltak, arcképekbe voltak szerelmesek. Ha bajuszpedrő szagot
hozott haza valamelyik lakó, Vukli szomorodott szívvel eltávolította.
Csak erkölcstelen nők csókolóznak a kapu alatt.

Trufli a kőbányai serházak környékén lakott és szállást adott átutazó
kereskedőknek. Ő volt a leggazdagabb, legtekintélyesebb. Olykor
vidékinek látszott már Pesten, elhízott és nem tudott sokáig a városban
maradni. A vasárnap délutánokat a serházak kertjében töltötte, táncolt a
kaszinó majálisán és előkelő nő volt, aki szánakozva gondolt szegény
pesti testvéreire, mert nem hallják Hock János prédikációját a veres
templomban.

A sors könyvében az látszott megírva, hogy a három vén kisasszony
szótlan, apró boldogságokkal és csendes boldogtalanságokkal megrakott
életet folytat itt a lármás és hentergő városban. Mindig meleg
kályhájuk, jó levesük és álombaringató vánkosuk lesz, kényelmes papucsuk
és ülőhelyük a templomban. A sors azonban másként intézkedett. Háború
lett, hiába sopánkodtak a három kisasszonyok, hogy ők ezt nem akarták
megérni.

Kukli szobaurai, a kedves diákok és ápolt bajuszú hadnagyok legelőször
repültek el, mint a tűzmadarak a szélben. A posta elhozta a hősi
halálok, megsebesülések hírét. Tomszkból a hadifogoly levelezett.
Idegenek menekültek, falusiak telepedtek meg a cigarettafüstös
hónaposszobákban, mintha egy átutazó szálloda lett volna a józsefvárosi
lakás. Csaknem hetenkint változtak a lakók, fizettek, követelőztek,
lármáztak, nem ismerték ki magukat Pesten, mozdonyok füstjét cipelték a
lakásba, határszéli sarat vertek le a csizmájukról, egész éjszaka
jajgattak, jöttek-mentek, mind idegenebbek lettek, akiknek csöppet sem
imponált, hogy Kukli kisasszony édesatyja egykor városi hivatalnok volt.
Rideg, meghittség nélküli, bizalmatlan, vándor-cigány élet költözött a
régi csöndes hónapos-szobákba. Vőlegényekről szó sem lehetett a
jött-mentek között. Az élet elviselhetetlenül idegen lett.

Vukli még jobban megjárta. Mintha egyszerre megbolondultak volna a
lakói, a «tisztességes nők». Avval kezdődött, hogy kapuzárás után
kezdtek hazajárni és Vuklit vén boszorkánynak nevezték, aki nem akarja
tudomásul venni, hogy háború van, más világ van. Hajnalonkint vetődtek
haza a legrendesebb nők a zenés kávéházakból és nem egyszer
katona-bakancs állott a fehér ajtó előtt, midőn Vukli felébredt.
Szemérmes, érzékeny lelkét végtelenül lesújtotta ez a felfordult
állapot. Egymásután adta ki útjukat régi lakóinak és a hónapos szoba
céduláján szigorúan hangsúlyozta, hogy csak erkölcsös, magányos nő talál
nála otthont. Hiába volt minden óvatossága. Egy-két napig még csak
félrevezettette magát az új lakó hazugságaival. Hadiözvegyek,
hivatalnok-kisasszonyok fogták meg kilincsét, akik keservesen
panaszkodtak a magányos nőkre mért szomorú életről. De rövid tartózkodás
után már megfeledkeztek a szerződésről. Csodálatos, soha sem látott
ruhákat kezdtek viselni. A hordár a levéllel, a boy a virággal, a
gavallér elszánt arcával mindennapi látogató lett a legtisztességesebb
hölgyeknél. Vukli sárgaságba esett és a halált kívánta.

Trufli, a kőbányai, idegbajos lett. Régi, szalonnázgató, csendesen
számolgató, megelégedett kereskedők szálltak meg régente házában, akik
csizmaszárban hordták a pénzt, néhány literkével ittak a jó üzletre és
józanul utaztak tova. A régi kereskedők helyett új figurák jöttek,
akiket azelőtt soha sem látott Trufli. Bőröndben hozták a tenger bankót,
amelyet Trufli őrizetére bíztak; ha részegek voltak, ezerkoronással
gyujtottak szivarra, a városból a legdrágább és legelvetemültebb
nőszemélyeket cipelték Kőbányára; reggeltől estig veszekedtek; pénzt
olvastak, hogy Truflinak kidülledt a szeme és a rendőrség minden héten
elvitt közülük egyet, kettőt, mint a zsiványtanyáról. A titkos rendőrök
otthonosan telepedtek meg az atyáról maradt karosszékben, míg az
árdrágítókat várták. A csalók minden csodálkozás nélkül követték a
fogdmegeket. «Legfeljebb ülök egy-két hónapot!» mondták nyugodtan a
kereskedők, miután búcsút vettek Truflitól, hogy a bíróság előtt
megjelenjenek. Azelőtt hurkot vetettek volna inkább a nyakukba.

A három vén kisasszony vasárnap délutánonkint ijedten dugja össze a
fejét, mint idegen földön a vándormadár. Gyorsan megvénültek, mint az
óra, amelynek mutatóját előreforgatják. Ruháik oly régiek lettek, mint
divatképeik. Hajfürteiket szétzilálta a szél. A dalaikra nem emlékezik a
legvénebb sípládás sem. Vajon mi lesz még a világból?



EGY KIRÁLYNÉ ALBUMÁBA.

A peleskei nótárius már nyergeli a fakót, nemsokára útnak ered a
koronázó Budára. Nagy pompa készül Magyarországon, talán a legnagyobb,
amely alkotmányos hazánk történetében előfordulhat, új királyát
koronázza a nemzet. Sujtásos, vitézkötéses, napkeleti pompát kedvelő
fajtánk most megmutatja hogy mi a magyar virtus, mint ahogy a háborúban
is kivágta a rezet Árpád fia. E folytonos és szünet nélküli oroszláni
birkózásban, amelyben a nemzetnek megfeszülnek izmai immár harmadik
esztendeje, a fokosnak igazi «fénykorában» és az egetrázó, keserves,
szívből fakadó káromkodások idején: talán a végzetnek különös kegyelme,
hogy új királyhoz jut a harcban álló nemzet, koronáznak Budán, a kelő
nap aranysugaraiban eltünnek egy pillanatra szemeink elől a szél- és
holdjárta katona-temetők.

Örvendj, magyar, hogy még újra megláthatod a keleten pirosló Napot,
amely felváltja a nemzet horizontján a megvénült, halálra sápadt Holdat;

a hold immár átveszi uralmát a holtak birodalmában, az örökké lezárt
ajkú alattvalókon, akik a katonasapkájuk gombján I. F. J. betűit
viselik;

a másvilági hadgyakorlatokon nyargal el meredt csapatai előtt a holt
király zöld generális-kalapjában, mint nemrégiben itt a földön tette;

a kapucinus-barátok sírboltjából éjfélkor útrakel és letérdel imára
kulcsolt kézzel a limanovai huszárok tömegsírjánál;

az ő öreg vállai felett ezentúl már a hold fénylik a bús éjszakában.

Sóhajtsunk és feledjünk, mert hosszú uralkodása alatt megtanulta ezt már
a nemzet…

Ezalatt Budán a téli napfényben égigzengő rivalgás között szállnak a
levegőbe a tollas kalpagok.

*

Mindenekelőtt ez a nemzet a Duna és Tisza mentén: leginkább királyt
koronázni szeretett.

Nézzük a magyarok történelmét a fejérvári királysíroktól Habsburg
grófjaiig, a kimondhatatlan szenvedések és megpróbáltatások századaiban
is mindig megnyugszik darab időre a nemzet, midőn új király lép a magyar
trónusra: remél. Életre kelnek a holt királyok koporsói mögött mindig és
újra azok a gyönyörű nemzeti jelszavak, amelyek kellő időben
elkábították és boldogították a szabad sátorlakók maradékait. Egyik
század mulik a másik után a szellős rónák felett és a folyók és legelők
országában mindig egyforma hittel és bizalommal ringatják a kisdedek
bölcsőjét. Az Ázsiából jött ősök, a szarvasok és sasok gyermekei szinte
bálványimádó hittel bíznak a férfiúban, akinek fejére a koronát
helyezik. A nemzeti regék mind a csodák világából valók és a nemzet
továbbra is szereti hinni, hogy a csodákkal atyafiságban van mind a mai
napig, mi sem változott Emese álma óta, turul-madár, csodaszarvas, Szent
István koronája vigyáz az országra, mert a legenda sohasem szűnik meg;
sohasem múlik el az ázsiai nemzet misztikus eredete, a honfoglaló
vezérek emberfeletti alakja, Attila rokonsága, Sylvester pápa
koronájának varázslata. A király-koronázásban visszaálmodja önmagát a
nemzet a legrégibb korokig, mikor még eleven valóság volt a történelmi
dicsőség, mely ma könyvek holt betűje; mikor a koronázás, mint egy
nagyszerű és hatalmas nemzeti akarat nyilvánul a királyválasztás után, a
nemzet hűséget esküdtet fejedelmével. A koronázással a nemzeti
történelem látogat el a messzi ködből; ismét bebizonyosodik, hogy
mindaz, amit a nemzet multjából a históriás könyvek beszélnek, valóság
volt; csakugyan olyan gyönyörű, tündöklő a magyar nemzet ó-élete;
valóban vitézek, költők, félistenek voltak eleink, akik a királynak is
parancsoltak, hisz ők választották; tehát minden igaz, amit a
fehérszakálú lantosok a várudvaron énekeltek, a kontyos fejű vének a
pásztortűz mellett meséltek, titokzatos jegyzők felírtak és homokbuckák,
cölöpsírjai napvilágra tártak. Igazak a csodák, a királyok és a multidő
erdejének jegenyefáin lomhán üldögélő magyar századok. Valóság István
királyunk és Szent Lászlónk, Mátyásunk és András fejedelmünk, az
Anjou-arany fénylett és a visegrádi vár boltozatai Lajos dörgő hangját
visszhangozták. A molyette könyvtárosok nem hazudnak a nemzet nagyszerű
dicsőségéről és a rákosi szántóvető sóhajtása az itteni szebb életről
nem költői képzelem.

A király-koronázás megismétlődése mindig megerősíti a nemzetet multjába
és jövőjébe vetett bizalmában. A magyar korona felmutatása az új király
homlokán, megnyugtatja a nemzetet hatalmáról, erejéről és büszkeségéről.
A főúr felvetett fővel gondol történelmi őseire, akik a királyokat
koronázták, de felemelkedik az árokszélen a legrongyosabb falusi koldus
is, mert neki, a senki-fiának is köze van ahhoz, hogy Magyarországon új
királyt koronáznak. A magyarságba vetett bámulatos hitvallás, amely nem
hagyta el a nemzetet legszomorúbb napjaiban sem, a magyar szent
koronának a megjelenésével a Bakonyban bujdosó táltosok bálványimádásává
emelkedik.

Minden koronázásnál újra meg újra fogadalmat teszünk nemzetünk nagysága
és a magyarság zöld fája mellett,

öreg dalaink megifjodnak, mint az erdőn holdfényben lengő szűzek,

dajkameséink visszatérnek, mint a fehér gólyák tavaszkor a kémények
fölé,

himnuszaink ismét felzendülnek, mint a tarpataki vízesés döreje a
visszhangos Kárpátokban,

költészetünk új mesékkel és tündöklő élményekkel gazdagodik, mint mikor
új aranyfészket találnak a kincsásók bérceinkben,

történelmünk új büszkeségektől lesz ékes, mint a szentföldi hódításokból
hazatérő király palástján feltünnek a napkeleti ékszerek.

Régi királyaink ereklyéinek felmutatása a koronázótemplomban nemcsak a
multidők rajongott szellemeit ébreszti fel a kripták mélyeiből, hanem
mindig új alakokat mutat meg a felhők képeiből jövendőt jóslók előtt, a
lehullott, kiszolgált csillag helyén új égi kép jelenik meg a pásztorok
nemzetének égboltozatán és a tágas magyar mezőkön jóesztendőt jósolnak a
tél babonás jelenségeiből a csöndes gazdaemberek. Karácsony ádventjében
a hajnali misékre ballagó asszonyok már látják a kisdedet fehér, hosszú
ingében lefelé szállani a zuzmarás, nádfedelű házak magosságában. Zöld
gally van a kezében. Így közeleg a jövendő Magyarország felé.

*

A budai koronázás napjainkban is, midőn a búcsúzó esztendőt többé senki
sem látja annak a hófehér öregembernek, aki elbandukol a mult hóesésébe,
hanem inkább halálhörgést hallunk a mogorva decemberi országútról,
bevert fejű, legázolt testvéreink véresen hevernek az útmentén, miután
vándorlásukban civakodtak, a budai koronázás e piros homlokú
vándorlegények képei között is csengő-bongó, hattyuprémes szánon közeleg
a nemzet történelmében. Fiatal nő ül Mária Terézia aranyabroncsú
szánjában és repkedő fátyolán a reménység kis szentjános lámpásai
világítanak. Ez asszonyt és királyt csaknem egyformán hódoló nemzet
gondolatában nem lehet kívánatosabb fogalom, egy ifjú és szeretetreméltó
királynénál. A férfias ország szívesebben hajtja meg merev térdét egy
fiatal asszony előtt, mint vén császárok lábánál. Keletről jött eleink
óta nagy becse van fajtánknál a simogató asszonykéznek, gyengédkedő női
hangnak és dicsérő királynői szemnek. Az ibolyák hazájából származott új
királynénak nem lesz nehéz feladat női gyengédséget árasztani a
trónusról, hisz fiatalabb és így kedvesebb is, mint drága elődje volt,
aki néhány magyaros varrású szoknyával és lebontott hajával, ajándékba
adott szavaival úgy megzavarta nagyapáink szívét, hogy a legbölcsebbnek
tartott Deák Ferencnek szállott csizmaszárba az esze legelőször.

Elhalványuló arccal néz felénk a régi koronázási albumból Andrássy
Gyula; vidékies frizurája és táncmester-lépése biztosan a királyi pár
mögött jelentkezik. A bajor-leány mélytűzű, merengő szeme az áldott
asszonyok lelkébe sarjadzott és a kopasz, kipödrött bajuszú zászlósurak
egész életükben hajadonfővel állottak volna a budai vár alatt. A
gödöllői vadászkastély szentimentalizmusa elkisérte őt egész életén.
(Amint majd Zita királynét elkíséri ifjúsága, barnasága, lengesége,
borzas haja, ártatlan szeme. Ő a jövendő divatja, asszonyok álma, amint
a császárszakállas urak együtt multak el a holt királlyal.)

A pesti polgári bál után, hol a Wittelsbachi-leány fehér selyem
ruhájában megjelent, nem igen volt férfi Magyarországon, aki oda ne adta
volna a félkarját Erzsébetért. Asszony-tisztelő paripás fajtánk levett
süveggel várja új királynéját. Hála istennek, ifjú szép asszony került a
trónusra, akibe lehet újra szerelmesnek lenni, akit lehet majd
dédelgetni és akitől reméljük, hogy Budát megszereti és asszonyszívvel a
történelem könyvéből a téli estéken felolvassa az urának és gyermekeinek
azoknak a Habsburgoknak az emlékezetét, akik mind pórul jártak, mert a
koronázás után hátat fordítottak nekünk, itt hagytak, mint Szent Pál az
oláhokat és a nemzet csak sóhajtva, de néha fogcsikorgatva gondolt arra,
hogy miért is szerencsétlen ő, akinek nincs királya?…

*

Egy puha fehér asszonytenyér simogatását várja a harcbanálló, a hosszú
hadjáratban megkopott bundájú, fésületlen üstökű és elvadult szakálú
vitéz Magyarország.

Vajjon megtalálja-e az asszonytenyeret?

(1916.)



ÖT ÉVSZÁZAD.

_Asszonyom_,

engedje meg, hogy hosszú idő elmultával ismét tiszteletét tehesse régi
hive, ha ugyan jár a póstakocsi arrafelé, hol csendes nyárfák alatt,
erdei sírkereszt és magát meg nem unó patak környékén egyformán él az
ábránd és emlékezet, e régen eltávolodott rokonai szívvilágunknak. Ah,
az elmult hetekben, mikor a fővárosban tárogatósok jártak az utcákon és
a néptömeg szinte túlvilági lelkesedéssel – mint a poklok mélyéből
megváltottak lelkei – üvöltött feltámadási himnuszt a bekövetkezett
háborúért, a kaszinó ablakából fiatal főurak, előre megfontolt szándék
nélkül, szónokoltak a suszterekhez, ujságárusokhoz, édes magyar
testvéreikhez, holott elképzelt jövőjükben csupán egyetlen izgalmas és
áhított és büszkén remélt szónoki cselekedet mutatkozott eddig, midőn
ezüstözött halántékkal és hosszas tanulmány után egy messzi februárban
egykor felemelhetik a nemes Széchenyi-serleget az ebédlőasztalnál, midőn
Berkes udvari zenész tust ránt s a legvénebb és legbüszkébb oligarchák
is szívesen koccintanak az ünnepi szónokkal.

E napokban, midőn esténként mindnyájan az utcákra szaladtunk, a
hadüzenet drága ténye, megváltó üdvössége, mint egy régen áhított
szerelmi óra elkövetkezett, a körúti mámor és tombolás, deliriumos
kiáltozások és a tömegszuggeszció elmultával egy csendes és visszhangos
mellékutcába kanyarodva a fáradtan megérkezett éjféli órában, titokban
felsóhajtottunk: mily jó volna ez önkívületi időket egy csendes, messzi
faluban tölteni, hol erdőség halkan lélekzik a koszorúformájú halmokon
és igazi, régi-módi méhes emelkedik a kert végében, hol a legfrissebb
ujság a _Hölgyfutár_ című napilap régi évfolyama, hol Érmelléki álnév
alatt egy régen porrá válott szív rajongott rímes sorokban Hollósy
Cornéliáért. A papot és a tanítót elvitték a sereggel, tehát egyetlen
nyugtalanító személyiség sem maradt a faluban, a háztartást süket
gazdasszony vezeti és a pipaszárakat fiatal hölgy tartja rendben, aki
Hoffmann Th. Amadeust ismeri a modern írók közül. Itt lefeküdni a
méhesben és hallgatni a mákfejek zörgését, mint egy Jókai-hős és a
karriol póstakürtje legfeljebb szombatonkint hangzik fel az emelkedésen,
de akkor sem hoz pesti ujságokat.

Ilyenformán festegettük magunkban az idillikus életet két vagy három hét
előtt, midőn a háború a bomba riadt riadásával csapott le a főváros
körútjain és boldogan ölelgettük a katonai mundér viselőit, akik az
utcán ültek és pipáztak.

Asszonyom, e napokban többször volt eszemben az erdei malom mohos
zsindelyfedelével, amelyet régi német képes ujságban vagy a valóságban
láttam, mint illett. A malomgáton Szép Ilonka mossa az ingét és valahol
románcot énekelnek arról, csupán a szerelemért érdemes élni.

*

Azóta, néhány röpke nap elmultával – példázat arról, hogy változnak a
belső kis világok, amelyekre örök esküket szoktunk tenni –
trombitaharsogós és éljenző, lakodalmas menethez hasonló, másvilágiasan
lelkesítő katonavonatok dörgése, hadbavonuló csapatok ütemes lépése
morajlik a fülembe, a gondolkodásomba, – őr vagyok, katonaőr szeretnék
lenni Galiciában, az orosz határszélen!

Mily szégyen itthon maradni, mikor mindenki elmegy, aki férfinek számít
a városban! Az itthonmaradottak szégyene tán még égetőbb, mint az
elmentek fájdalma. Az anyák, akik ragyogó arccal, boldog lelkesedéssel
kísérik fiaikat az állomásra – mily gyönyörű próbáját teszik az
önfeláldozásnak! A feleségek és kedvesek, akik a kendőt lobogtatják az
induló vonat után és a sötétruhás nők, akik már tudósítást kaptak, hogy
akit legjobban szerettek, kötelességteljesítés közben meghalt! Valóban,
mintha a nőké volna a háború, nem a férfiaké. Az ő hősies önfeláldozásuk
és életük, amelyet oly könnyedén áldoznak a háború oltárára, mint
úrnapkor virágaikat, mint egy könnyed csókjukat vagy mosolyukat béke
napjaiban a silány jótékonysági egyletek szolgálatában, mint egy kedves,
kérő szavukat az árva gyermekekért vagy alázatos mozdulatukat, amellyel
a perselyt emelik, midőn különbőző címek alatt gyűjtenek. Most az
életüket, a boldogságukat, mindenüket adják ily könnyed és nagylelkű
mozdulattal, midőn vidoran lengetik a kendőt a katonai vonat után. A nők
szinte nagyobb hősök e napokban, mint a férfiak, akik behunyt szemmel és
sietve elhagyják a házakat, ahol esténként a tűzhely mellett pipáikat
szívták és terveiket szövögették.

A sláfrokok és kényelmes papucsok, komótos ágyak és gondosan elkészített
ebédek ezennel megbuktak a férfi-életben, megbukott a nyávogó szerelem
és a könyhullajtásos randevu a Zugliget elhagyott sétautain;
befellegezett az éjjeli zenének, a déli virágcsokornak, az
emlékkönyvszerű képeslevelezőlapnak, a szerelmi öngyilkosságnak és a
boldogtalan szerelemnek, amelynek hősei édeskés korunkban szinte
Biedermayer-székekben eregették könnyeiket csipkés zsebkendőkbe. Mily
humoros figura lett a férfi, aki egy nő miatt tölti álmatlanul az
éjszakát, méregpoharat kever és végrendeletet ír! Mintha egyszerre, egy
nap alatt meghalt volna a langyos korszellem, amely női cipők
szalagcsokrain, vagy kibodorított frufrukon éldelgett és ábrándozott az
imakönyvbe préselt virágról! Jelenleg az az igazi férfi, aki magányos
őrházban, a messzi határszél fenyéres némaságában, a pirosra, zöldre és
fehérre festett határcölöpnél, elhagyott hídnál, (hol Ukrainából jövő
szél süvölt), katonai szolgálatát végzi, az elhomályosuló távol síkságon
ellenséges őrjárat hosszúfarkú lovai kocognak, lappangó kém csúszik a
vízmosásban, a sötét éjben puskalövések hangzanak és messze-messze
elbődül az ágyú.

Ah, egykor, midőn én jártam e helyeken, festett arcú lengyel úrnők
táncoltak a fürdőzenekar hangjainál és lompos, ereszkedett potrohú
férfiak az élet diadalmasságával ittak francia bort. Bécsi énekesnőt
hozott a szán karácsony előtt a fergetegben a katonai állomásra és
kozák-tisztek jöttek át a határon egy pohár italra.

*

Ez a háború szinte megjósolható volt azok előtt, akik néha a történelem
könyveit is forgatják.

Körülbelül minden ötszázadik esztendőben érkezik a világmindenség
óramutatója arra a helyre, ahol a jelzés a földi bolygó eseményeit
aktuálissá teszi.

Mintha egy nagy rulett-gép pördülései, csillagrendszerek, üstökösök
útjainak szabályossága ismétlődne a matematikus egyenlegben. Az
úgynevezett számtani szabályoknak megfelelően folynak az események a
történelem ismert koraiban.

Amiért az elmult évek Halleyről elnevezett üstököse nem ütközött
bolygónkba, amiért a Vénuszt és Szaturnuszt látjuk égi helyeiken, amiért
a nap felkel: e pozitiv matematika törvényein át érkezett el hozzánk e
világrész rengése.

A famózus ötszázadik esztendőben vagyunk – mondják a tudósok.

Keresztény időszámításunkban, Jézus megjelenésének évétől – de még
előbbről is, akik ezt megpróbálják kiszámítani – ötszáz esztendős az
arasz, amely e bolygón egyik jelentős eseményt a másiktól elválasztja.

Jézus megjelenését követő ötszáz év mulva, mint ismeretlen természeti
erőknek ébredése mutatkozik a népvándorlás kora. Honnan jöttek a
longobárdok, merről a vízigótok, – senki sem tudja. Egyszerre előjöttek
ismeretlen helyről és a világrészt felborították.

Ezerben a királyságok alakulnak, néptörzsek, vándorlások, özönlések
megállnak, ország- és birodalomhatárok keletkeznek, hűbéri és egyházi
állapotok erősödnek, királyok és urak megjelölteknek, a világrész
kocsinyomon halad. A papi hierarchia, mint a világ legjobban megcsinált
és végrehajtott szervezete, az országok életében és berendezésében
példaadó.

Ismét elmulik ötszáz esztendő és Luther János az ördöghöz vágja a
tintatartót. A hitújítás és nagy háborúk kora szinte földalatti erővel
morajlik végig a világrészen. Birodalmak és koronák düledeznek, a
középkor sötét várkapui szinte széltől hajtva becsapódnak, az emberiség,
amely már csaknem elfelejtette a Gondviselést és a lelkek életét,
jajgatva és kardot zörgetve szalad templomaiba. A hit és a másvilági
remény aranyszánkón száguld végig Európán, a hitújítási háborúk
hadseregei sötéten hömpölyögnek Madridtól Svédországig, míg Gutenberg
kis mécses mellett a bibliát nyomtatja, hogy a papok többé ne
olvashassák azt a festett könyvből, amit épen akarnak.

Bízunk a nagy Ismeretlenben, a Mindenségben és a természeti erők
ellenállhatatlan erejében. Ha őt Istennek hívják, – Istent hordjuk a
szívünkben ebben az esztendőben, midőn a templomok újra megtelnek és
hitetlen okosok szívében felébred a gondolat, vagy érzés a fölöttünk,
bennünk, mellettünk lévő Végzetben.

A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik
péntek este, midőn tündöklő szemű pesti zsidónők sírnak az elzárt
karzaton, a Ferenciek-terén mint fekete galambok lépegetnek a templom
bejáratához úrnők, kik évek óta elkerülték a templomot, a rácoknál Budán
litánia mélabúskodik és esténkint otthon, álom előtt, mindenki
felsóhajt:

– Istenem!

_(1914. ősz.)_



AZ ÚJ REGÉNY.

Az utca, a kávéház, a szalón, a budai korzó és az ábrándos őszi liget
merengő útja: tele van megelevenedett Jókai regényhősökkel, sebesült
katonákkal.

*

Alig egy fertályesztendeje, csodálatos változáson ment át a világ
körülöttünk.

Ha egy mai Klausz Péter, vagy a közelebbi időkből divatos Rip van Winkle
elaludt volna Pesten júniusban, midőn a trónörökös még nem indult el a
szelíd Zsófiával a végzetes szerajevói automobilútra; midőn csak jósnők
kártyavetésében vagy fantasztikus kisvárosi politikusok képzeletében élt
a világháború; szinte sóhajtva vonta mindenki életét a városban, a
vicces emberek megjelölték a napot, mikor az utolsó forint kimegy a
divatból, de mégis éltünk, éldegéltünk; midőn a költészet és irodalom
kezdett a valóságos élet napsugárjárta, hideg, fensőbbséges
hegycsúcsairól titokzatos mellékösvényre kanyarodni, hol többnyire a
hold világít, a szerelem régi-vésett ezüstpohárból issza az altatóport,
Biedermayer-figurák lépkednek szalagos cipőkben, Lakatos László, az
író-művész amulettet visel a nyakában és a szabályosan nyirt parkokban
halkan kondul az üvegharang; pesti delnőink fehér és fekete
utikosaraikkal a fürdőhelyekre pályáznak, Hajduné Vlissingenben énekel,
Siófokon Ányos Laci nótáját muzsikálják kék- és feketeszemű
asszonyoknak, a Léda nevű yacht régi idők ábrándosságával síklik a
Balatonon; midőn teljes, tökéletes sívárságában és reménytelenségében
nyikorgott az életunalom az öreg gavallérok bokájában, mint a
Barokáldi-cirkusz bohócának fagottozó térde és minden második ember arra
gondolt a városban, hogy a legnagyobb ostobaság az élet, a szerelem
tűrhetetlenül igénybe veszi időnket és a nők csalfábbak, mint valaha,
Konti régi operetteiben; míg egy negyedmillió ember ismerte Péchy Andor
piros szegfűjét és Bailyt, a francia bukmékert, költő zengett Carlslake
wisky-keverékéről, Rotschild Louist gisshübli vizével égő szomjúságtól
megmenti Pályi doktor, Kisbéren mesterséges úton kezdik világrahozni a
telivér csikókat, a Föld-istálló formába jön: – mily régi-régi dolgok
mindezek, mintha nem is ebben a században estek volna meg, hanem tán
színpadon láttuk a «Két pisztoly» című színdarabban, vagy tán egy öreg
negyvennyolcas honvéd mesélt róla gyermekkorunkban.

Klausz Péter felébredve álmából, csodálkozva dörzsöli a szemét.

Hová lettek az erkély alól a gitárosok, akik minden tehetségükkel és
energiájukkal csupán feketehajú hölgyről daloltak, mámorosan kancsalító
szemről és táncosnői bokáról? Hová lettek az öreg börziánerek, akik
lityegő, bő nadrágjukban, földreeresztett orral, már életükben csaknem
anekdotává változottan mendegéltek a Szabadság-téren és üzleti pangásról
oly gyakorlottsággal beszéltek, mint az öreg huszár, aki késő vénségében
elmondja hőstetteit; hová lett a léha dologtalanság, a tömérdek naplopó
és szerencselovag a kávéházból, a turfról, a Lantos Kaszinójából,
Stefánia kocsikorzójáról? Hová lett a nagy fehér automobil a fiatal
munkapárti honatyával, amely szinte légtornászi bravurral száguldott
népes útvonalakon?

Klausz, a hétalvó, jó darabig nézdelődhet a városon végig, amíg a régi
világból megtalál valamit a régi helyén; még az öreg Kiss Józsefből is
fiatal infanterista lett, aki a lövészárokban gyönyörű csatadalokat
irogat; az Akadémia öregurai azon tanakodnak, hogyan vegyék ki részüket
a világháborúból; a palack francia márkájával senki sem hivalkodik a
mulatóhelyen; a cigánypiros-színt a zenekávéházak dámái sem viselik
többé, divathölgynek még az alsószoknyája is csukaszürke; tépést
csinálnak a drága női kezek, amelyeknek nemrégiben csak annyi teendőjük
volt, hogy a férfiak térdenállva a kezükben tartsák és szentségmódjára
imádják; az ápolónők kackiás, de szeretetreméltó fehér köpenyege
Kunosyné mindennapi viselete; Kovács kisasszony háborús verseket szaval
és Fedák Sári kórházat surol; a Kékmacska és a nevezetes Flóra-termek
útmutatásai nyomán vezetett mulatóhelyek hölgyközönsége hósapkát horgol;
a főhercegnő meglátogatja a másvallású asszonyokat a hadikórházban;
Freystedler pasa nem adakozik; a lipótkörúti színházban senki sem jön ki
a színpadra hasított szoknyában; telve az emberek szíve csendes
meghatottsággal, áhitattal, imádsággal, a Kosztolányi-versek
mélabújával: – csak az őszi liget és a budai korzó vadgesztenyefái
folytatják regényes októberi életüket, aranypénzeiket azonban többé nem
találkozóra váró leánykák mantlija fogja fel, hanem nagybajuszú, öreg
magyar bakák horpadt válla, sántikáló hadnagyok szürke köpenyege,
sebesült katonák görbe sétapálcája kotorja a versek lehullt leveleit,
mintha Jókai írna egy új regényt.

*

A vége mégis csak az lett, hogy megjavultunk.

Akárhogy nem akartunk tudomást venni a nemzeti eszméről, az ideálokról,
a szentimentális világfelfogásról, az élet regényességéről: kiderült,
hogy az élet sokkal érdekesebb valami, mint valaha hittük. És az összes
régi «patrónok» most épen olyan jól működnek, mint akár negyvenkilenc
után, pedig akkor több közünk volt a háborúhoz, mint manapság, egyedül
voltunk, segítség, reménység nélkül és a segesvári csatában elhagyott
bennünket istennek földre küldött arkangyala.

A háború mindannak az ellenkezője, ami a reális világfelfogással
egyezik. Régi, nagyszerű korszakoknak visszatérő romantikája a háború.
Ismeretlen erőknek megjelenése a földön és az emberi szívben. Eddig
hihetetlen jelenségeknek, hősiességeknek, bátorságoknak,
életmegvetéseknek a sorozata. A bankhivatalnok hősi halála, a pesti léha
delnő megnemesedése, a lövészárokban éneklő magyar baka vakmerősége, a
felvidéki fiatal gyermekkertésznő utazása kicsinyeivel az ellenség
megszállta földön (midőn a vasúti teherkocsira krétával felírják a
gyermekek: «Isten vezet bennünket!»), a fináncok, csendőrök, póstások
hőstettei, a pesti fiskális, aki felcsap hadvezérnek, az orosz mezőkön
elesett gavallérok, a gyászjelentések, amelyeken a jegyes neve együtt
szerepel az öreg szülékével, az árvaszéki ülnök, aki egymaga tíz szerbet
megöl, a rőföskereskedő, aki ellenséges határszéli falvakat
felgyujtogat, a mészároslegény, aki a pópákat a fára húzza, a fővárosi
tisztviselő, aki csatát nyer Lublin alatt és főként a déli harctérről
jövő, háború próbálta, viharverte, vész és tűz látta bakák dalos
vonulása a nyugoti pályaudvarról, mellékutcákon, éjjel, felriadt
házmesterek és késői járókelők barátságos integetései közben, mintha
csak mostanában, odalent, a gránicon «stimmelt» volna össze a zászlóalj
a boldog dalolásban és még ez éjjel mennek tovább északra, új
borzalmakba, télbe és fagyba, ahol nappal a srapnell sárgásfehér
mellénye közeleg a levegőben, estve a varjak és a farkasok: – ha ez nem
a legnagyobb regényesség a földön, akkor Jókai Mór még annyit sem konyít
a regényíráshoz, mint egy szolgabírósági irnok.

És az érzelmek a szívben? Vajjon borultak szemek oly hamarosan könybe,
mint manapság, midőn a színpadon a csepürágó énekel vagy a magyar baka
imádságát olvassuk Przemysl-ben? Szinte fölöslegessé vállott az irodalom
és a vallás szentimentálizmusa, midőn sárga leveleken elgondolkozó arcú
sebesült katonák tologatják a bakancsaikat, fiatal özvegyasszonyok
sápadt arca tűnik fel a gyászfátyol alól, a póstást a folyosón várja a
szobalány és gyermekkori imádságot mond az úrnő csipkés ágyában, mert
mást nem tud; midőn elment délceg hadnagyok neve mellé az ujságban egy
pár betű kerül: «43. gy. e. mghlt.», bénán tér haza a családapa és nem
tudja többé karjára venni tapsoló gyermekét, új férfiak, új hadak
indulnak a régiek helyére: – minek akkor észrevenni, hogy bánatos
október is van a világon és a fák ködöt füstölnek, mint régen látott
gyermekkori tájakon?

*

A régi világ drágalátos szenvedélyeit, szerelmi boldogtalanságait,
amelyeket a költők szerettek piros rózsának vagy a garni vöröslő
villamos lámpájának nevezni (a lámpa alatt kettős öngyilkosságra
felhúzva a fegyver ravasza), a határszéli hegyeken túl égő falvak
fekete-piros lángja váltotta fel.

_(1914.)_



NEMZETI IDEÁL PESTEN.

H. G. _Wells_, aki Rudyard Kipling után manapság legjobb élő regényírója
Angliának és a háborúellenesek egyik vezére, legújabb regényében (_A
szenvedélyes barátok_ lehetne a regény magyar címe) problémát fejteget:
a férfi és nő közötti viszonyról kimutatja, hogy nem lehet e két
nembeliek között sem barátságról, sem házasságról szó anélkül, hogy az
egyik fél rá ne fizetne az összeköttetésre. Úgy tudom, hogy az
ellenséges szigetországban egy esztendő alatt huszonöt kiadást ért e
komoly, nagy, tartalmas regény, amelynek stílusa és berendezése
vetekedik a Cooperfield-del, minden idők legjobb angol regényével. Wells
már nem a régi fantasztikus regényíró, akinek «Időgép» című regényét
Magyarországon is sokan olvasták. Wells megkomolyodott, azaz talán
közelebb lépkedett a piros, eleven élethez, a társadalmi problémákhoz, a
szociális eszmékhez. Az idős Wells nőkön és férfiakon töri a fejét.
Egykor, ha majd vége lesz a háborúnak, «A szenvedélyes barátokat» – ha
elkészül addig a fordítása – nagyon sokan olvassák Magyarországon.[1]
Kár, hogy a fegyverek zengésében a regényíró szelíd, szépséges lelkületű
muzsája is hadiruhába öltözött és a szigetről, amelynek termékei közül
legszívesebben az irodalmi exportot fogadta az európai olvasó, a
fegyverek csörgésében ijedten menekülnek a könyvek, a nagyszerű angol
regények, tudományos művek. Az irodalom, különösen a nemzeti államokban,
egy szívvel-lélekkel összenőtt a nemzeti öntudattal, hogy elválasztani
nem lehet a harci indulattól, katonáink szenvedélyes rohamaitól, a
vereségtől vagy a győzelemtől. A nemzeti államokban az irodalom és
művészet mind a nemzeti öntudat szolgálatában áll. Azért születnek az
írók, a könyvek, a színdarabok, hogy a nemzet jelleme, bátorsága,
készültsége, létezése erősödjön, növekedjen.

Vajjon nemzeti állam vagyunk mi, Magyarország?

*

Gondolkozás nélkül így lehetne felelni a kérdésre:

– Igenis, mi vagyunk a legnemzetibb állam Európában, mert nekünk
egyetlen exisztenciális alapunk, történelmi multunk, jövendőbe vetett
reménységünk az, hogy magyarok vagyunk. A magyarság fennállása, ereje,
büszkesége abban rejlik, hogy idegenül, rokon, testvér nélkül élt és
megmaradott tömérdek közönbös idegen, sőt ellenséges nemzetek között.
Semerre egyetlen barátunk, sehol igazi jóakarónk, még csak komoly
pártfogónk sem akadt a gazdag és nagy nemzetek között, amelyeknek
fejlődését, gazdagodását, előbbrehaladását, megizmosodását segítettük
évszázadokon át, őrködvén harcrakészen, könnyű karddal, elszánt karral a
kontinens keleti részein, hogy Európát megvédelmezzük az ázsiai
bajoktól.

Egyedül voltunk, mindig egyedül, önfentartó harcainkban, küzdéseinkben,
rettentő nemzeti válságainkban. (Álmodozó, kedves tudós bácsik
kitalálták, hogy messze, északon a tenger mellett laknak rokonaink, a
szerencsétlen finnek. Tehát még a tudósok fantáziája sem tudott a
magyarság részére mást kitalálni, mint egy olyan szegény rokont, aki
nálunknál is szerencsétlenebb, boldogtalanabb. Mintha a leégett szegény
emberhez messziföldről jött atyafi csatlakozik, akinek csizmája sincs. A
csizmátlan finnek talán vállalják is a furcsa rokonságot, hisz ez
atyafiság mellett nincs mit veszteniök.)

Tehát történelmi szenvedéseink, csalódásaink, vereségeink és végtelen
számú bajaink mind arra predesztinálnák a magyarságot, hogy
boldogtalanságában önmagában keresse az erőt, a vígasztalódást, a
jövőben való bizakodást. Hosszú századok elhagyatottsága, keserve, dacos
zordonsága után bizonyosan tudatára ébredhetett a nemzet, hogy csak
egyedül önmagában, a saját szívében, karjában, erejében bizakodhatik.
Tehát mi nemzeti állam vagyunk. A humusznak élünk, amelyből születünk.
Hegyeink, völgyeink, folyóink, történelmünk, nyelvünk, hagyományunk:
magyarságunk az életfeltételünk. Amint hűtelenek lennénk az ősi
multakból sugárzó energiához, amint elfelejtenénk, hogy nemzeti
irodalmunk, dalunk, művészetünk nélkül többé nem vagyunk már magyarok,
hanem akár portugálok: a nemzet megszünne.

Minden megmérhető, elgondolt és matematikus körülmény szorgalmazza, hogy
Magyarország legyen a legnemzetibb állam. Magyarabb, kiméletlenül
sovénebb, dühösen nemzetibb, mint bármely fajtája a világnak. Indiánabb
az amerikai indiánnál, lengyelebb a legszegényebb lengyelnél, székelyebb
a székelynél.

*

Miután pontosan megállapítottuk, hogy nemzeti államiságunkban
összpontosulnak azok az erők, amelyek a multban, a jövőben biztosítékai
a magyarság fenmaradásának: nézzük a valóságot, nyitott szemmel
vizsgáljuk meg a mai magyar életet, midőn egy rettenetes háború minden
erőt megpróbáló birkózásában ropognak a magyar izmok.

Az irodalomról kár volna beszélni. Utóvégre minden nemzetnek olyan
irodalma van, amilyent megérdemel. Jelenleg semmiféle irodalom nincs,
mert mielőtt a puder, francia piperecikk vagy lyoni selyem meghalna a
közszükségletben, az irodalom már akkorára rég kiterítve fekszik.
Hazánkban a könyv még mindig a legnagyobb luxus-cikk. Valóban rendkívüli
jó termésnek kell lenni vagy derék kártyajárásnak, hogy Magyarországon
az új könyveknek vevője akadjon.

Ellenben itt vannak színházaink. A város közönsége szereti a mulatságot,
a lármát, zenebonát. A színházak mindig jól aratnak Budapesten. Az
egyetlen komolyan jövedelmező foglalkozás a színházasdi.

Miért nem magyarok tehát színházaink?

A boldogtalan Nemzeti kapui továbbra is zárva maradnak, bár a miniszter
kilátásba helyezte megnyitását.

A többi színházak pedig mindent játszanak, csak nem nemzeti öntudatot
sugárzó darabokat. Az elmult évek színházi műsora mindenkit
meggyőzhetett arról, hogy a színháznak többé semmi köze sincs a
kulturához, de a magyarsághoz még kevésbé. Épen olyan üzleti
vállalkozás, mint bármely esti vagy éjjeli mulatóhelynek a létezése.

Most azonban a mulatóhely megszokott nemzeti közönyét azzal tetézte,
hogy idegen, teljesen idegen «művészetet» vonultat be Budapestre.
Idegennyelvű szinészek jelennek meg a deszkán, ahol minden talpalattnyi
helyre szükség volna, hogy onnan teli torokkal kiáltsák,
felejthetetlenül hangsúlyozzák magyarságunkat. Remélem, hogy az új
alakulásba még se egyeznek bele a pestiek. A fejére ütnek a mulatóhelyek
tulajdonosainak, a fekete selyemsapkára. Talán még sincs most szükség
idegen színészekre, midőn a mieinket se tudjuk eltartani.

Az ország helyzete, jelene olyan, hogy Budapest vezet hangban, példában,
divatban. A nemzeti ideál mécsvilága halkan éldegél valahol a messzi
szép vidéken, széles Magyarországon. És ahol még él, létezését a
zsinóros ruhának és a töltött káposztának köszönheti. Öntudatunkat,
büszkeségünket, reménységünket már régóta csupán politikai alapon véljük
beváltani. A politika most hallgat. Vajjon mikor jön el ennek a
nemzetnek az ideje, boldogsága, öntudata? Mikor fújjuk le vállunkról a
színes idegen madarak szemétjét? Mikor tudjuk meg végre, hogy egyedül,
végtelenül egyedül vagyunk mi magyarok a nemzetek összességében?

Amíg a Wells-regényt forgatom a férfi és nő lehetetlen, önző,
igazságtalan viszonyáról, mindig országunkra és egy másik országra
gondolok. A nő megfojtja, tönkreteszi a férfit az angol regényíró
szerint. Vajjon nem a mi nemzetünk az a férfi, aki elpusztul furcsa
házasságában?

*

Ködbe, homályba borul a téli Budapest, a fasorok, ligetek, paloták
mélyen alusznak a szürke égboltozat alatt. A világháború zengése nagy
messziségből hangzik el Budapestre, – olykor úgy látszik a város furcsa
kedvén, közönyös hangulatán, hogy már nincs is háború. Budapest a
háborút is megszokta és folytatja régi, mindennapi életét. Olykor
átvonuló katonacsapatok lépései döngenek az éjféli utcákon. Az alvó
város a másik oldalára fordul, «szegények!» gondolja tán magában és
másnap gondtalanul, üres lélekkel űzi különös mulatságait,
szórakozásait. Csoda-e, hogy messzi Hispániából Rómába vágyódik a
sebesült légionárius? Igazán meddő fáradozás öntudatot, dacos, büszke
magyar lelket verni ebbe a városba, ahonnan nemcsak a zengő háború, de
az igazi, a szenvedő, a fájdalmas Magyarország is messzire esik.

_(1915.)_



A BOLYGÓ ZSIDÓ.

Régi igazság, mint a közmondások, hogy Magyarországon minden második
ember ügynök. Az orvos, aki esetleg gyógyszetárosok vagy fürdőhelyek
érdekeit támogatja; az ügyvéd, aki a bankok pénzeit elhelyezi vagy
engedélyt, hadiszállítást, mulatóhely szabadalmat kieszközöl; a
földesuraság, aki gépgyárak, biztosító-társaságok, földhitelintézetek
alkalmazottja és az előkelő pesti asszonyság, aki a barátnőinek –
részletre – fehérneműt, szőnyeget, függönyt szerez. Egész Magyarország
egy nagy részletüzlet. Szegény, de kényelem után vágyakozó) kispénzű, de
pör esetén izzadva fizető ország vagyunk. Hogyan vehetne bárki
vadászfegyvert, messzilátócsövet, varrógépet, remekírót, menyasszonyi
kelengyét, bundát, hálószoba-berendezést, olajfestményt, szent bibliát,
fényképező-gépet, sorsjegyet, írógépet, ujságot, nagy Jókait, zongorát,
klub-tagságot és mindent, mindent, ami a modern élet kényelmes
fenntartásához nem éppen szükséges, de jó? Csak a mészáros és a pék nem
dolgozik részletre. De némely vendéglőben úgynevezett jegyfüzeteket
árulnak az ügyes főpincérek. A részletüzlet a modern üzleti életnek
nélkülözhetetlen kiegészítője, sőt fenntartója. A szegény emberek
üzlete, – de hisz mindnyájan szegény emberek vagyunk Magyarországon. Bár
senki se vallja be, hogy a ruha-részlettel adós szabójának.

S körülbelül ezért ügynök mindenki Magyarországon. A különbség
legfeljebb az, hogy a pezsgő-ügynök, üzleti érdekből, huszártisztes, –
mily régi fogalom! – hetyke, pazarló fellépéssel hódít, míg a szent
könyvek terjesztője a vidéki házakban azzal a kifogással sózza el
könyveit, hogy a jövedelemből szegény, öreg jeruzsálemi zsidókat
segítenek. A főhercegék életbiztosítója a jó üzleten kívül rendjelet is
keres, míg az elszegényedett grófnőket ma nem mindig fogadják
udvariasan, ha jótékonysági kalendáriumot akarnak eladni.

Magyarország ügynöki állapota éppen oly régi, mint történelmünk.
Hajdanában főuraink a koronával kereskedtek, Zsigmond a szepesi
városokkal zálogüzletet csinált, törökkel, franciával, orosszal
tárgyaltunk a hazai föld felett, míg jött a zseniális Lévay, aki a
biztosítást hazafias, magyar, nemzeti alapokra helyezte, háromszínű
lobogót bontott és a minisztertől kezdve a letört gavallérig mindenkit
biztosítási ügynöknek verbuvált. A biztosítási ügynök ott táncolt a
legelőkelőbb redut-bálon és a grófi körvadászaton a sorban állott.
Lóháton járták be Magyarországot és az akkori Pest legszebb dámáját, a
fehérkaméliás Rózát ültették a lóra, hogy kíséretül szegődhessenek a
felvidéki utazásban. Ugyan ki ne biztosította volna házát, amikor a
legközelebbi atyafi, rokona terítette elébe a szükséges írásokat? A kor
magyaros írói, tündöklő megjelenésű Balázs Sándor, dalos poéták és
országos korhelyek keltek útra, hogy végigmuzsikálják, táncolják,
dalolják, szavalják Magyarországot a hazafias biztosítási üzlet
érdekében. Úgy tudom, hogy az intézeten kívül egyetlen ügynök sem
gazdagodott meg. Ellenben jó Erdélyi Gyula, aki Pest megyét feldolgozta,
magyarruhás, daliás, lármás, duhajkodó ifjú volt, amikor elindult
szekéren a pesti vámnál és megrokkant öreg úr lett, mire ismét
visszatért ifjúkori álmaihoz, a költészkedéshez.

Talán ebből az időből maradt a hagyomány, hogy a vidéket járó ügynök
kedveli a vadréce-tollas vadászkalapot, a lovaglónadrágot és a
hajtókeztyűt. A tönkrement földesuraságok, lepásszolt gavallérok, égett
bérlők idejéből, midőn Amerikába csak azok mentek még hazánkból, akik
becsület ellen vétettek, míg az itthon maradott elesettek feltámadtak,
talpraállottak újra, midőn az ügynöki táskát a kezükbe vették. Sok szép,
lendületes, Vas Gereben könyveiből kivágott figurát láttam vidéki lakos
koromban, akik külsejükben, érzéseikben, gondolkozásukban a régi, az ó
Magyarország gyermekei voltak, akikből Széchenyinek kellett volna lenni
Grünwald Béla teóriája szerint, ellenben az elkezdődő modern, magyar
életben csak úgy járhattak tovább gummitalpas, sárga cipőben, – az én
időmben ez volt a kisvárosi gavallér álma, – ha beállanak a lendülő
üzleti élet gépezetébe: jégkárt becsülnek, házat biztosítanak, borral
kereskednek. A mult században az ügynöki foglalkozás a magyar úriélet
tartozéka volt. Szinte nem is volt igazi «zsentri», akinek a zsebében
nem lett volna biztosítási kérdőív. Nyugalmazott főbírák, gyönge irodájú
prókátorok, a Jókai régi jó táblabirái kopogtattak anyai nagybátyámnál,
midőn új magtárt épített. Szép volt szemtanuja lehetni a régi magyar
vármegyei életnek, az alispán-választásnak és a muzsikás, jókedvűen
tönkremenő köznemesi osztály szegényedésének. De tanulságosabb látvány
volt ennél az új Magyarország kialakulása. A csalatkozott,
kishivatalában kényelmetlenül, nélkülözve feszengő nemesség, a
történelmi osztály hogyan barátkozott meg az üzleti élelmességgel, a
pénzszerzéssel, az ügynöki provizióval. Az apák összeadni sem tudnak,
míg a fiuk már fejből tudják a díjtételeket. Nagy ember volt az öreg
Lévay, aki a külföldi biztosítótársaságokat idehaza a magyarság, a
hazafiság nevében megverte.

*

Szép hazánkban, a háború előtt vonaton, hajón és kocsiúton a
vadkacsatollas férfiak szorgalmasan jártak-keltek. A kereskedelem
legősibb fajtája, az utazókereskedés hatalmas arányokat öltött. A
berlini és brünni utazót hindenburgi eréllyel szorította a magyar ügynök
kifelé hazánkból. A kereskedelmi utazók egyben a magyar gazdasági élet,
a kultúra és hazafiság hírnökei. Azt lehetne mondani, hogy a pesti
_vigéc_ az utazóbőröndjeiben a mintákon kívül a magyar ipar és
kereskedelem zászlóját viszi a távoli erdélyi, felvidéki, dunántúli
városkákba és falvakba, ahol a régimódi kereskedő németül vezeti még
üzleti könyveit, bécsi portékát rendel és a brünni utazót várja. Ezek az
erélyes, fáradhatatlan, szinte képtelen, erőfeszítésre és munkára
trenirozott fiatalemberek, akik éjszakáikat vonaton vagy kocsin töltik,
úttörői voltak a mai nagyszerű ipari és kereskedelmi életnek. A magyar
portéka diadalmasan verte a külföldit. Öreg kereskedők, akik Kaposvárott
vagy Lőcsén üldögéltek az üvegfal mellett és a vén bécsi utazót várták,
akivel félemberöltő óta dolgoznak, lassan beadták a derekukat a pesti
rohamra. Ma már alig van kereskedő Magyarországon, aki az itthoni jó
portéka helyett silány külföldi árút eresztene boltjába. A kereskedelmi
utazók egy negyedszázad alatt átformálták, megmagyarosították kereskedői
életünket.

Ezek az erélyes, izmos, eszes kereskedők most többnyire a harctéren
végzik kötelességüket. Bizonyára ott is megállják helyüket és Barna úr
vagy Fehér úr, aki a polgári életben sincs mindig hozzászokva a
kényelmes ágyhoz, hisz az esztendő háromnegyedrészét úton tölti, a
lövészárokban épen olyan nyugodtan szendereg ültében, mint az erdélyi
havasok között, esős őszi éjszakán, a kocsin. Holnap nem a brassói szász
boltosra fogja fordítani erélyességét, hogy magyar árút adjon el, hanem
a szibériai vadászokkal lesz meglehetős heves, nyomatékos üzlete.

*

De a magyar bolygó zsidók közül nem fekszik mindenki a kárpáti
fedezékben, sokan maradtak itthon, akik a háborús esztendőben sem
varrógépet, vadászpuskát vagy könyvet eladni nem tudnak. A vevők is
elmentek a csatába. A mult esztendő, a háborús kezdet zűrzavara, a
beláthatatlan jövő megzavarta vadkacsatollas fiatalembereinket, miből
élnek ők, akik napról-napra, folytonos munkával, utazással, bolyongással
keresik kenyerüket? A könyvterjesztő cégek ijedten bezárkóztak, a
részlet-üzletek megállottak. És a legszorgalmasabb ügynök álla is
felkopott.

Ekkor alakult az a jótékonysági vállalkozás, amelynek könyveiben most a
rendőrség lapoz. Számlacédulákra hadi-bélyeget ütni, a kereskedők
könyveit jótékonysági bélyegzővel ellátni, papirosszalvétákat
terjeszteni a hadi-jótékonyság javára: ez volt a vállalkozás célja.

A vezetők, az igazgatók, a pénztárosok majd megfelelnek magukért az
illetékes helyen. Itt most a szegény ügynökök dolgát szegezem le, akik
bizonyára oly ártatlanok az esetleges manipulációkban, mint abban, hogy
háború van és varrógépet, könyvet, látócsövet senki sem vesz az
országban, ők híven, jelesen végezték megbizatásukat. A jótékonyság
szolgálatában épen úgy, emberül megfeleltek kötelességüknek, mint tavaly
ilyenkor, midőn zongorát vagy Vörös postakocsit árultak. Ezek a kitartó,
fáradhatatlan emberek, akik többnyire szegénysorban élnek és csekély
provizióért megteremtettek nagy, milliomos-cégeket, létrehoztak
vállalkozásokat, magyar irodalmat terjesztettek, a könyvolvasást
hallatlan mértékben szaporították: a jótékonyság szolgálatában,
koldus-alamizsnáért, gyakran meg sem becsülve a munkaadótól és a
vevőtől, oly hatalmas munkát végeztek, hogy százezreket hoztak össze
fillérenkint. Ha valaki hibát követ el a vállalkozás körül, az bizonyára
nem az ügynök volt, aki szegény a háborús esztendőken varrógép helyett
hadibélyeget volt kénytelen árulni, nem egyszer tán hazafias
lelkesedéstől áthatva. Ő csak elvégezte, amivel megbízták.
Hangyaszorgalommal, fáradságot nem ismerve, számba sem vehető éh-bérért
összehozta a jótékonyságnak a százezreket.

A magyar ügynököket, akik számos hasznos és nemzeti dolognak voltak a
megteremtői, nem lehet elítélni pénzemberek esetleges hibája miatt, akik
a tőke szokásos lelketlenségével egyformán kihasználják a munkást és a
fogyasztót.



SZEPTEMBERI ALKONYAT.

A szentimentális hónap gyönyörűséges koraőszi napjai leereszkednek a
hegyekről, mint a boldog bánat és drága emlékezet pókfonálai, amelyek
mintegy az elmult, régi őszöket kötik a maihoz. És én mégis arra
gondolok, hogy Galiciában szép idő van.

Mint egy öreg szőllőtőkét elfelejtenek a hegyoldalban, amely a vénségtől
világít, dérre, zuzmarára vár, a hosszú hervadásra, – míg családom
valamennyi férfisarja ott jár a lengyel mezőkön, az egyik «vörös ördög»,
a másik árkot ás, a harmadik a távírógép kopogására figyel, napégette,
szélmarta arccal, megnőtt hajjal és szakállal, puskaportól, vértől
kifényesedett szemekkel vágtatnak, masiroznak a végtelen galiciai
mezőkön, ahová egyenesen Ukrainából és az Urálból érkezik az első hó és
jeges, dermesztő lehelete a téli szélnek.

Hajdan eleget jártam e tájon és most a nemes dunaparti vidéken, ahol a
hegyek barázdái és hajlásai reneszánsz-korabeli püspöki és főúri
címerekről vannak mintázva (mint régi kolostorokban egy-egy megbarnult
képen, egy vénséges püspök arcképének sarkában megtalálhatjuk a
visegrádi hegynek a mását) és a középkori koronához hasonlatos várrom az
Anjou-királyok nemes aranypatinájával látszik befuttatva a délutáni
napsugárban, míg alant, a szentimentális sétaúton – ahol ifjúkorom szép
őszi napjait, a jelen szomorúságait és Budapest háborúsan zúgó
morajlását, az ujságirodák véresen hangzó, elnyújtott kürtölését,
mellyel a friss csatatéri táviratok érkezését jelentik, néhanapján
felejtem – az ezüstös nyárfák, sárguló diók és méla vadgesztenyék alatt,
az ösvényre hulló levelek között, halk, ábrándos pihenőpadon és csöndes
merengésén az alkonyodó Dunának, a nap lenyugvásán és a hold katonagomb
formájú megjelenésén: – csak elhomályosultan jutnak eszembe a lengyel
vidékek és a nemes alakú, Rákóczi Ferencesen lecsüngő bajuszú és hosszú
sörényű, de potrohában elnehezedett lengyel urak, sárga csizmáik, zöld
nadrágjaik, Biedermeyer-frakkjaik, Szobieszkivel való atyafiságuk és
fehérre-pirosra festett arcú, táncos, szarvaslábú és hosszú fűzőt viselő
asszonyaik, kázsmir vagy tengerzölden lobogó szoknyáik, puderezett,
vöröses hajuk, amely olykor a hervadt kankalintól vagy az őszi
rozsmezőtől lopta színét; csak egy tévedt gondolatként, mint egy irányát
vesztett vándormadár keringése a sötétedő égbolton, ismeretlen táj
fölött, ér el hozzám a régi határszéli fürdői valcerek és polonézek
hangja, amelyet rongyos, hosszúhajú, de vörös nadrágjukon aranyzsinóros
zenészek tüzes tekintettel vontak; és Lemberg, csodálatos régi
ékszerekről vett női tekinteteivel; Krakkó, amely fölött a
Jagellók-tornyának méla harangszava oly bűbájos romatikával szállt, mint
ábrándozó zsidónők esti sóhajtása a magas ablakból; egy utazás az orosz
határ felé, kozák-tisztekkel, csengős szánon és a kas-farban a fegyverek
csöve kimeredt, mintha az erdőszélen a volhyniai farkasok üvöltését
várná a társaság; a francia pezsgővel és bunda-pálinkával fölszerelt
útszéli fogadók, ahol farkasfejű ebek vonítottak a dermesztő hold felé
és az ivóban bécsi táncosnő, a vándor-orfeum csillaga az asztalra rakta
szépformájú lábát: – ó, másképen látom mindezt ma, az emlékezés és
ábrándok máskor ellágyult, szentimentális hónapjaiban!

*

– Kard! Ki kard!

Mintha ezer sas repülne föl egyszerre az ég felé, úgy süvölt a huszárok
kihúzott kardja.

A paripák, amelyek eddig nyugtalankodva, ágaskodva, bókolva kapáltak, a
süvöltő hangra szinte megmerevednek helyükön. Ők már tudják, hogy mi
következik. Egy másodperc alatt szinte kővé válnak, hogy minden meglevő
erejüket összeszedjék.

A huszárok jó mélyen belehelyezkednek a nyeregbe, a szárat hirtelen a
csuklóra csavarintják és a kengyelbe beletaposnak.

Mintha a síkság fölött futó szél is megállott volna, kétszáz lépésnyire
hirtelen hegyes sapkás kozákok hosszúfarkú és farkas-inas lovai
bukkannak elő a cserjésből. Rémületes, egyben dühösítő láng vágódik a
huszárok szemébe, mintha a kora ősziesen hervadó mezőség váratlanul
tüzet fogott volna a lábuk előtt. A tűzcsík végigfut a mezőn.

A hadnagy a balszárnyon a viharszíjat érinti meg a kezével, már hangzik
a vezényszó, mintha az égből kiáltaná az öregisten hangja:

– Rajta! Rajta!

Ezer huszár sebzett bika módjára ordít: rajta!…

A paripák szinte fölvisítanak, fölhördülnek, mint a zsákmányra ugró
vadállatok.

Nagyot dobban a mező, mintha alul, mélyen a föld alatt bomba robbant
volna.

Az előrenyomuló kardok acélja egy hosszú villámlás, mint derült égen,
napfényben fut végig az égboltozaton, az olvadó platina színében a
villámsugár.

Fergeteg morajlik föl a csendes tájon. Mintha a föld szakadna.

Így támadnak a huszárok.

*

A hadnagy alól elszaladt a ló, ő eszméletlenül maradt a mezőn.

Arra tért magához, hogy a vihar mind távolabb tombol és a letaposott
fűszálak nagyon felegyenesednek. Egy kikerics meg épen sértetlen maradt
itt mellette, kartávolságnyira. A mező messziségében porfelleg, vörös
füst; és puskaropogás hangzik.

Mennyi darázs jött hirtelen a mezőre!

Mintha vadméhek rajzanának valahol a feje felett. Aztán halkan, majd
erősebben – amint a hallása visszatért – süvölteni, fütyülni kezdtek a
darazsak, mintha versenyt futnának a darázskirálynő tiszteletére. Talán
egy Dzirdzen-kas a jutalomdíj, mint Alagon a «Kozma»-napján az ezüst
névjegy- vagy szivartartó…

Ejnye, hová lett Puskás őrmester?

Az előbb még itt állott mellette és lecsüngő nagy bajsza alatt a
«Frájlájn»-nak mondott kedveskedő, évődő szavakat. A kanca állítólag
felelni szokott a gazdájának. Lám, a vén legénységi ló, amely a
remondáknak szokott a tanítója lenni az iskolában, jobban tudta a
kötelességét, mint az ő drága Matyija, amely a tavaszon akadályversenyt
is nyert Megyeren! Vajjon visszakerül-e Matyi, – még egy csomó díjat
lehetne nyerni Alagon, ha ugyan megtarthatják a versenyeket az idén…
Talán visszafordul a hűséges ló, amint nem érzi többé nyeregben a
hadnagyát?

Hadnagyunk föl akarta emelni a fejét, hogy körülnézzen a morajló mezőn,
de a nyakára valamely csavart tettek időközben, talán szalmakötelet,
amilyennel a nyugtalan lovat szokták megkötözni a kaszárnyában.

«Ejnye!» – gondolta a hadnagy. – «Mi történt velem?»

Senkit sem érzett maga körül, csak a kikerics reszketett meg néha a
szeme előtt, amint hason feküdt a mezőn.

A fejét, – a fejét azt bizonyosan igen jól tudná mozdítani, ha ez az
ostoba csavar valahogy lemenne a nyakáról. De a szalmakötél mind
erősebben szorítja a földhöz. Vajjon mi lesz ennek a vége?

Most mintha a csákója ellenzője is megmozdulna és lassan ereszkedne
lefelé a két szemére. Milyen meleg, tikkasztó ez a csákó! Szinte elolvad
a homlokán és sötéten, ragadósan folyik be a két szemébe. Egyszer azt
hallotta, hogy rossz anyagból készítik a csákókat!

A meleg kocsikenőcs egy darabig piroslik, – mintha huszárok nadrágja
világítana messziről, – aztán elsötétedik minden, – a kikerics
valcerlépésben távolodik, mint Eliz a pesti téli kertben, midőn
felkötött szoknyában táncol.

Nini, itt van a reggeli lengyel falusi uraság. Félig rombadőlt nemesi
ház kőkerítésén ingujjban és házisapkában kihajolt, a haja itt-ott
zöldült a rossz festéktől és az arca petyhüdt, csüngő, mint az éjszakázó
öreg muzsikus-cigányoké.

– A légió! – kiáltotta és bojtos pipaszárral lelkesen integetett.

Mintha már azóta hadnagy lett volna a lengyel légióban és piros,
arannyal hímzett házisipkában peckesen lépegetne egy szakasz önkéntes
előtt. Nagy, domború emberek ezek, a feleségük csipkemanzsettát tett a
kezükre, a karddal dohányt vágtak még tegnap… Egyiknek piros csizmája
volt, mint a cirkuszban a majomnak.

Az elmaradó lengyel falu végén tengerzöldruhás, karcsú és
rongyosszoknyájú úri kisasszony lép elő és az ősz hervadó virágaiból
csokrot nyújt át az ezredesnek.

Furcsa, hogy az egyszer látott női arc hajlik most fölébe, – a hosszú
pillájú szemek és a homlokig kifehérített arc, szépségflastrom balról és
gyönge, kékes bajuszka a nemes száj felett. A tengerzöld ruhán repkedő
szalagok, mintha foltokat takargatnának. Egy folt a tavalyi lakodalomról
beszél, pezsgő foltja a nyári fürdőzésről, egy másik folt tán
lekvárfőzés közben került a tengerzöld ruhára. Drága a benzin erre felé,
szalagocskával kell befedni az egyetlen ruha hiányát.

A hadnagyunk most trombitaszót hall a messziségben. Huszárok
trombitálnak. Figyel a jelre. Takarodót fújnak valahol, – tán egy
alföldi poros kaszárnyában, gömbákácok és eperfák szegélyezik az
utcákat, a patikusné élveteg nagy szemével az ablaknál áll, a
Szitás-kisasszonyok kacagnak az esti korzón, a kis Koronában frissen
csapolnak az oleánder-bokros udvaron, – éjjel azonban, egy vonat megy
Pestre és felgyürt gallérú köpenyegben éjfélkor a vonatra lehet szállni,
holnap az Operába vált jegyet, szép zsidóasszonyokat nézeget felvonás
közben és tán ott lesz az a nő is, akit szeret…

Már itt is van. Csak a kezét látja. Fehérvizű gyémántgyűrűk ragyognak
rajta. Most, mintha nagyobb volna ez a kéz, mint máskor.

Reich bácsi mit szól vajjon az esethez? A váltó nemsokára esedékes…

A fehérkezű nő egyszer egy főhadnaggyal sétált este, az előadás után. Be
kár volt, hogy a bajtársi illedelmet félre nem tette és megkérdezi a
főhadnagyot, mit beszélgetett a nővel? Talán épen Pityerről, az ottani
fehér éjszakákról beszélt a nő, hol tavaly táncolt és ahová hadnagyunk
igérte, hogy eljut.

*

A hadnagyunk a homloka közepébe kapott orosz golyót, estére meghalt a
mezőn. Az égboltozat, amerre lehajlik, köröskörül piros az alkonyatban;
vajjon hol ment le a nap Galiciában?

_(1914.)_



A GYERMEKKORI HŐSÖK BUKÁSA.

A magyar ellenzék vezérei új emberek és új társadalom eljövetelét
jósolják a képviselőházban, amely társadalom napirendre tér fölöttünk,
itthonmaradottak fölött, ha nem viseljük magunkat az új kor kivánalmai
szerint. Bizonyos, hogy e nagyszabású kortársainknak, a magyar pesti
Mirabeauknak most is igazuk van, – hisz születésünk óta mindnyájan
reménykedünk az új idők eljövetelében s minden valószínűség szerint a
következő esztendők nemesebb, tartalmasabb lelki áhitattal, ízesebb
testi kenyérrel, az utópikus álmokhoz közelebb fekvő érzelmekkel látják
el a társadalmat, mint közelmult sivár korunk, midőn derekabb férfiaink
napról-napra halogatták, hogy kivándorolnak az országból.

A boldogtalanok és szegények országa szép hazánk. Az álmok országa, ahol
mindenki mást álmodott, mint amit a holnap megvalósíthat. Tüzes
ambiciók, nevezetes elmék, nagyszerű tulajdonságok pusztultak el
részvétlenül. Az emberi butaság és korlátoltság gonosz fölénnyel
diadalmaskodott. Mindenki a forradalmat várta, a lelkek forradalmát,
amely majd felgyujtja a bedeszkázott agyvelőket. A forradalom helyett
jött a háború, a lövészárok, a magyar katona világraszóló dicsősége, a
váci huszárok rohamozása, az uzsoki öreg népfelkelők bajonett-harca, a
magyar baka megdicsőülése Szerbiában, a galiciai vár éhinsége, megvakult
tüzérek kezébe a tapogatozó botocska, az öreg Désy Zoltán halálmegvető
bátorsága, itthon a rossz kenyér, a posztócsaló, az árvagyermek, a
gyászruhás hölgy, a féllábú katona: ez következett az időben, miután a
Váci-úton a proletárok már felgyujtották a benzines hordókat.

Minden új lesz a háború után. Az emberek, az asszonyok, a gyermekek, a
tollak, amelyeket választáskor a kalap mellé tűznek; a világfelfogás;
magánéletnek, kényelemnek, pénznek túlértékelése, amely egy dögvészt
vagy háborút nem látta országban idővel kifejlődik; a polgári
karosszéknek imádata s a tyúkleves az ebédlő asztalon; nők
selyemharisnyája, férfiak beteges előretolakodása a közpályákon; az
üresfejűek lármás érvényesülése és a tehetségek hátraszorítása; az
ostoba gőg és megvetés, amellyel az Andrássy útján vagy Kisújszálláson
érdekelték egymást a magyarok; a pénznek mindenhatósága s a
büntetőtörvénykönyv dicsekvésre méltó, elismerést kiváltó megkerülése a
vagyonszerzés útján; a családi tisztességtelenség és leánykereskedők,
uzsorások, félkézkalmárok furcsa megbecsülése, amely országunk
fővárosában lábrakapott; a nők operette kedélye és szegény lányok epedő
tekintete a meggazdagodott ringyó kocsija után; a férfiak
megkomolyodása, elgondolkozása az elmult háborún és a csalásnak dühös
üldözése, mert az ellenség valódi, gyilkos golyókat lőtt a mellekbe, míg
itthon hazug szavakat, frázisokat, elvetemült, körmönfont gyalázatokat
szőttek az írók, politikusok, vezérek: – minden megújhodik e bibliai
megpróbáltatások után.

Nagyon kiváncsi vagyok már a féllábú káplárra, aki végigverekedvén a
háborút, először nem kap kenyeret Magyarországon!

*

Egyelőre csupa istenfélő, istent megismerő katona jön hazafelé a
csatamezőkről. Olyan szelidek, mint a bárányok. Elmentek, mint komor,
mélyhörgésű bikák, élesre fent csatabárdok, a szívben menydörgő keserves
káromkodások: és mint szentéletű, réveteg lelkű, halálosan
elcsendesedett, kézlegyintéssel vagy főbólintással mindent elintéző
férfiak térnek vissza. A srapnell vonítása még a fejük fölött hangzik,
midőn éjszakánként felriadnak a kórházi ágyon; a borzalmas tél, mint
dermedt kisértet álldogál álomtalan szemük ablaka előtt; a lövészároktól
két lépésnyire érzik még magukat s ha elszenderednek, a gépfegyvert
hallják messzire kattogni s golyók fütyülnek különös, hizelkedő hangon a
fülük mellett, mintha mindig azt mondanák: «fiú», fiút keresnének.

A harag és az ökölbeszorított felindulás, amely az augusztusi
katonavonatok mozdonyainak vérvörös szemébe végigrohant a magyar
tájakon, mint rosszalkodó kiskölyök elaludt fekhelyén, síró szemére
szorítván ökleit. Már elmult a homloktüzesítő, szivetrázkódtató dühös
indulat, amellyel a bajonett az ellenség szíve táját kereste.

Megtanultuk a kitartó, szigorúan önfegyelmezett háborút, a
takarékoskodást az emberpusztító orkánban, a jaj-nak elnyelését és Isten
nevének nem hiábavaló emlegetését. A hadviselt katona megannyi
megkomolyodott, megbocsátó, bölcs férfiú, aki a szenvedésekben,
nélkülözésekben, a mindennapi vendégeskedésben a Halál terített
asztalánál elsősorban az életnek túlságos fontosságát elfelejtette. (A
régi, rossz világbeli regényekben az oroszlánvadászt látták ilyennek a
fiatal kisasszonyok, aki biztos magasságból, fakoronájából lövi a
sivatag királyát. Vajjon hová törpül az oroszlánvadász hősiessége a
székely bakák bicskarántó, puszta kézzel fojtogató rohamozása mellett?)

A harctéri katona oly ismeretségben van a halállal, mint a kórházi
orvosok, akik megszokottan, felindulás nélkül végzik teendőiket a
haldokló körül. Ifjú koromban sokszor gondolkoztam az orvosok
lelkivilágán, akik véleményem szerint a parlamentair szerepét töltik be
a halál és élet mesgyéjén. Vajjon, mikor arra kerül a sor, hogy maguk is
meghaljanak, mint annyi sokan, akit gyógyítani próbáltak, akinek
pulzusát, szívverését hallgatták, lehelletét megvizsgálták: a meghalást
bizonyosan úgy ismerik már, hogy a haldoklás egyes momentumai többé nem
újszerű dolgok előttük; mintha már sokszor-sokszor végigmentek volna
azon az uton, amely a költői kedélyek szerint tamariska-bokrokkal van
szegélyezve és félreeső, mellék-utacskája egy nagy kertnek, ahol az élet
majálisa folyik; a táncban, énekben, zenélésben, szerelmeskedésben
elfáradt lovagokat és hölgyeket az orvosok a szomorú bokrok között a
sötét vasajtóig kisérték, amely felnyilott a delikvens előtt, de maguk
kivül maradtak és visszatértek az ünnepélyre, – gondoltam magamban
régente, ha télszagú, zuzmarás bajuszú, öreg falusi körorvost láttam
leszállani szánkójáról vagy a professzor aranykeretű pápaszeme fürkészve
tapadt azon férfiú szemébe, akit legjobban szerettem. A halál bölcsészei
voltak ők a képzeletemben, akiket atavisztikus gyöngédséggel tiszteltem,
hisz a leghatalmasabb urasággal, a halállal vannak mindennapi
ismeretségben, mint más ember a kisasszonyokkal.

A harctéri katona, aki fekete-veres országutakon, elesett bajtársakon át
gázolt, látott maga körül elhalványuló homlokokat, szemeknek sajátságos
végső tekintetét, különös torokhangok hallatszottak utána az erdőszélről
és nyugtalanító nyögések maradtak el mögötte a pusztaságon, míg ő maga
mind előbbre ment, közvetlen közelségébe a halálnak, épen olyan sajátos,
rejtelmes lelkű lény polgári világunkban, akit e percben csak fürkésző
tekintettel vizsgálhatunk, mint aki valamely nagy veszedelemből, égő
házból, mély folyam örvényéből, gyilkosok kése elől megmenekedvén, itt
áll előttünk, mintha mi sem történt volna vele. Mintha már kezet fogott
volna a halállal mindegyik és érezte volna a másvilági ember markának
kemény szorítását. Ők már tudják, hogy milyen a halál, van-e szakálla,
hangja, teste, – vagy csak egy végtelen melódia ő, amely a fülekbe
hangzik, mint hosszú vonónak huzása a kifeszített hegedühúron, amelyet
láthatlan kéz stimmel a messziségben, – vagy egy furcsa elborulás csupán
a halál, amely a legvígabb kedélyállapotban, gondtalan, életvéget nem
gondoló, befejezést nem hivő, szinte az örök életet sejtő embert
meglátogatja, mint augusztusban (1914-ben) hirtelen elborult a nap a
Duna fölött csónakomban, a partok elcsendesedtek, különös, hűvös
barnasága lett a folyónak, a fecskék lankadtan ereszkedtek alá és a
visegrádi várrom fekete, halottas-házként állongott a hegyormon: a
napfogyatkozás szörnyű, szívverést csöndesítő borulata vonult a tájon:…
ilyen a halál? Gyermekkoromban az orvosok nem feleltek tudákos
kérdéseimre és most hallgatnak a katonák is, akik az életbe visszatértek
a másvilágról. Mintha Dániel próféta rejtélyes kinyilatkoztatása volna
minden szó, amelyet a harctérről visszatérő katonák szájából hallunk.
Keveset beszélnek, nem türelmetlenek, nem panaszosak, sem haragosak, sem
bánatosak, mosolyognak a féllábúak, amint a menetszázadot látják a
kórház ablakából és jajszó nélkül üldögél helyén a vak katona. Valamely
furcsa, nagyszerű embertipust látunk magunk előtt, amelyről eddig
fogalmunk sem volt. Mintha a holdból jöttek volna ők valamennyien, akik
a hosszú háborúból vissza-visszatérnek. Mintha tökéletesen elfelejtették
volna régebbi, velünk együtt folytatott küzdelmes polgári életüket!
Mintha már nem törődnének az itthoni életnek ezer kellemetlenségével,
apró szekaturájával és anyagi gondjaival, amelyek egykor előttük is
akadályokként álldogáltak. Mintha egy másik, ismeretlen világból jönne a
harctéri katona, ahol mindennek leszállott az értéke, az életnek,
szerelemnek, pénznek, előrehaladásnak, egy Utópiából jön a katona, ahol
mind megjavultak az emberek, mert rájöttek, hogy nem érdemes rossznak
lenni, nem érdemes szomorúnak, sem jókedvűnek lenni, semminek sem
hangosan örvendezni, vagy oktalanul búsalkodni, csupán szelid, csendes,
megadó mosollyal bizni az Istenben, az örök Jóban, az élet
Végtelenségében.

«Mindnyájan zarándokok vagyunk!» – mondta nekem egy katona, aki kilenc
hónapig volt a csatában és azelőtt talán sem a «zarándok» szót, sem
értelmét nem tudta. Hol tanulta? Limanovánál egy apáca szájáról vagy
nyakig eltemetve hóban a Kárpátok között?

*

Azt hiszem, hogy jelen időben még nem törődnek valamely túlságos
mértékben a harctéri katonák azzal, hogy lesz-e választójoguk a háború
után. A politikai dolgok jelentőségét elfelejtették, mint a kényelmes
ágyat vagy polgári jólétet. Bizonyosan köszönettel vették volna a nemzet
köteles elismerését, de hogy nem kapták, azon sem búsulnak. Egyelőre más
dolguk van, mint azokkal törődni, akik az országhatár megvédését rájuk
bizták, de voksot nem akarnak adni. Majd, ha egyszer valamennyien
hazajöttek, ha mostani álmodozó, másvilági hangulat lemulik róluk, a
hősök és a szentek emberfölötti kedve, ismét emberek lesznek, rossz vagy
jó emberek, kicsiny szenvedélyekkel, igazságtalanságokkal, bántalmakkal
törődő emberek: ha eszükbe jut, egyetlen rohamozással beveszik az
alkotmány sáncait, mint a gorlicei magaslatokat.

A régi hősök – szinte a gyermekkor messziségéből – úgyis megbuktak mind
e háború alatt. Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban
végképen összekeveredett; megbuktak az «urak» és «parasztok»: többé tán
sohasem halljuk e szavakat; megbukott a szolgabirák országa, a kortesek
tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a
vármegyén vagy a pesti aszfalton; a párbajhős, a krakéler gavallér; a
tiszteletreméltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a «jó üzletember»,
akit csaláson kaptak és a nagykeresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket
szállított; megbukott az erkölcstelenség, a könnyelmű asszonyok
kócsagtollas kalapja, amely után irigyen nézett a szegény munkásleány, a
léha szerelem és a szerelmi bánat s öngyilkosság. Új világ jön a régi
helyén. Milyen lesz? Vajjon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és
félkarúaknak? Csakugyan rákerül a sor, hogy a mankót lecsatolják
lábukról s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom
képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.

A katona még messze jár. Még dolga van. Győzelmet kell befejezni. De
közeleg az idő, mikor elindul hazafelé és felocsudik háborús
kábulatából.



HONFOGLALÁS UTÁN.

– Megázik szép köntöse, – mondom Fannynak, amint a jószagú májusi eső
csapkodja a zugligeti faleveleket, a tavaszízűeket, a rózsaszínű
akácvirágot, amely mielőtt itt helyét elfoglalta volna, egy
szentimentális angyalnak a levélpapirosán, a sarkon díszlett.

– Nem baj, nem kár a ruhámért… A szegény katonák amúgy is eleget
áztak-fáztak értünk! – feleli Fanny.

… A kenyerünket nem tudjuk megenni, – nem baj, csak a szegény katonáknak
legyen; a mészáros a Vöröskeresztnek adja a marhahús javát, a zsírral
takarékosan bánunk, váltópénzünk fogyatékán, betegség, bánat, csalódás
látogatott meg, szomorúságok és máskor tán kétségbeejtő bús élmények, a
deszkán nyujtózik az elsőosztályú utas: nem baj, semmi sem baj, csak a
katonáinknak legyen mindenük. Az övék most minden, megváltóinké,
prófétáinké, akiktől a bibliai csodáknál nagyobb csodákat várunk
fanatikus hittel, mint a nép, amely egykor a zsidó falvakban ama Judeai
lépéseit követte.

Hiszünk a csodákban, – mert körülöttünk már tíz holdtölte óta a
csodáknak oly árja zuhog, mint hold lementével a tengeren tajtékzani
kezdenek a végtelen habok. Hiszünk abban, hogy szikla vagyunk a
tengerben, amelyre a Vitézség templomát építették.

Azelőtti csendes, gunnyasztó polgári életünk csodái most mind eszünkbe
juthatnak.

Hisz csoda volt az, hogy éltünk! Hogy régesrégen meg nem haltunk egy
történelmi határkő tövében, mint az erejét vesztett vándorló az
országúton. Hogy almafák minden esztendőben kivirágoztak Magyarországon
és az anyák mindig magyarokat szültek. Alföldünk búzája, folyóink dús
gazdasága, hegyeink termékenysége és a kemény magyar koponyákban rejtőző
életrevalóság: Istennek e furcsa tartományában, Magyarországon
csodálatos élettel táplálta a nemzetet. A harangzúgásban, a zászló
lobogásában és a varga kalapácsolásában: magyar erő élt. A madarak a mi
nyelvünkön énekelnek országunkban és a Tisza felett hangzó
mennydörgésből kihallatszik a magyarok káromkodása. A vásárra menő
szekerek kerékzörgésében, a puszták felett andalgó éji csillagokban, a
sötét magasságban utazó vadludak kiáltásában: magyar hang van. Ha
csónakodban elmerengsz a nagy Dunán, azt veszed észre, hogy a hullámok
körülötted a Károli Gáspár nyelvén beszélgetnek, Petőfi üstöke lobog az
árvalányhajban, az őszi szél Tompa hangján sír az avaron. A házőrző
komondoraink hangját sehol sem hallhatod a világon, csak itthon és még
hasonlatos sincs a magyar butasághoz a föld kerekségen.

Csodákban éltünk, mi jámbor bibliai nép, – csodálatosabb életünk a
hervasztó Szaharán ki nem apadó forrás életénél. Természetfölöttibb
nemzeti emelkedésünk a tenger dagályánál, amelyet a hold járásával
vetnek egybe a tudósok. Folytonos virágzásunknál pedig csak az asszonyok
havonkinti újjászületése csodálatosabb, amelynek megfejthetetlen
rendezését ugyancsak a holdnak szokás tulajdonítani.

Éltünk, élünk, élni fogunk. Semmi se történt velünk, különösebb változás
a népek mostani forradalmában, csak a nemzet elővette régi századokból
való erkölcseit: minden ember katona lett. Már megtörtént ilyesmi az
országban, új honfoglalásért kötjük fel a kardot a népek háborújában,
Mária országát minden száz esztendőben újra meg újra el kell foglalni a
magyaroknak a külső ellenségektől.

*

A honfoglalás munkája a nemzeteknek minden erejét igénybe veszi. Az új
hazáért, – új a régi is, ha ismét el kell foglalni, meghódítani,
megvédeni, megtartani – az egész nemzetnek kell küzdeni, mint egy
embernek. A hivatásos hadsereg, amely béke idejében az ünnepélyes díszt,
a daliás megjelenést szolgáltatja a nemzeti életben, a háborúnak örökkön
éber, zordon szellem alakját fegyverrel őrzi fogságában, élesen tartja a
kardot hüvelyében, gondoskodik, hogy a karok a fegyverfogástól is épen
úgy izmosodjanak, mint a polgári munkától, a hivatásos hadsereg a nemzet
életharcában csak elmosódó keret lehet, amely hova-tovább eltűnik
szemeink elől a távolságban, amely a harcok kezdetét annak végétől
elválasztja.

Hová lett az a hadsereg, amelyet egy esztendővel ezelőtt láttunk magunk
körül? Hová lettek a hivatalos katonák, a kardjukat céltalanul csörgető
tisztek, akik az egyhangú szolgálatban, az egyforma gyakorlatokban, a
lassú előléptetésben unottá fáradtak? Hová lett a választófal, amelyen
át a hadsereg és a polgárság farkasszemet szokott nézni? – hisz ma már
tizedik hónapjában a háborúnak nincsen hadsereg, hanem fegyverbe
öltözött polgárság van. A polgárság óriási túlsúlyában felolvasztotta
magában a hivatásos hadsereget. Mint egy nagy hömpölygő folyamba a
mellékfolyók ömlöttek a hatalmas polgári társadalomba a különböző
fegyvernemek seregei, a katonai szervek. A tartalékosok, az ujonnan
besorozottak, az ujoncok rengeteg tömegében alig látjuk már a régi
manipuláns altiszteket, feszes főhadnagyokat, hisz az ügyvédek lettek
azóta főhadnagyok, és altiszt, aki még tegnap civilben járkált; a
legénységről nem is mondhatunk egyebet, mint amit a hatvan-, hetven-,
nyolcvanpercentes új sorozási statisztika magától beszél. Nincs régi
értelemben vett humoros tartalékos, nincs ügyefogyott, kigúnyolt
ujonc-katona, nincs polgár, nincs hadsereg: katona lett mindenki. A
nemzet fegyverbe állott és a tegnapi polgárok úgy verekednek, mintha
egész életükben ezt tanulták volna, ügyvédek, orvosok, hírlapírók
vezetik rohamra a földmíveseket és ha még soká tart a háború, a
polgárság a stratégiát, a legmagasabb vezetést is megtanulja, amint
eddig megtanult mindent, amit rábíztak. Ujoncainkról öreg kapitányok
könnybeborult szemmel beszélnek: nem volt még ilyen katonának való anyag
a világon! A polgárság letette a vizsgát ebben a háborúban. Rövid
hónapok alatt átalakult hadsereggé. Az új honfoglalást a polgárság
végzi, a katonává, vitézzé, hőssé magasztosult polgár, aki a fáradt vagy
megsebesült katonák helyére oly zúgva ömlött be a réseken, mintha a
malomgátnál a zsilipet felemelik és szabadjára engedik a megdagadt
hullámokat. Bömbölve, csattogva, mint az áradó Tisza, mindent elseperve
rohan a polgárság az új honfoglalásban. Ott vannak a tizennyolc évesek
és a negyvenkét évesek. A rőföskereskedő imént felszabadult segédével, a
tekintélyes gazda a kisbéresével és ügyvéd a bojtárjával.

Mindenki honfoglaló lett, új Zabolchok és Hubák marsiroznak a zászlók
alatt. A nemzet megtartja, megvédi helyét a Duna mentén.

És egyszer majd hazajönnek a hadból az apák és fiúk. Portáján elfoglalja
helyét a gazda, íróasztalánál a fiskális és a varga a háromlábú székre
ül.

Ki merné azt mondani, hogy az emberek ismét olyanok lesznek, mint voltak
a háború előtt?

Ki az a balga, aki azt hiszi, hogy a lövészárokból hazatért polgár mit
sem tanult honfoglaló katona korában? Hisz a békében, a polgári élet
szabályaira berendezett békében is megismerni a katonaviselt férfiúkat,
mikor ellenség helyett sajbákra lövöldöznek a gyakorlótéren! A
békeidőben való katonai szolgálat is ezer tulajdonsággal ruházza fel a
férfiakat. Hát még a harc, az emberfölötti háború, amelyet végigéltek!

Egyszer majd hazajönnek és megfogják az eke szarvát. Elnéptelenedett
falvakban füstölnek a kémények, az orvosok meglátogatják itthon hagyott
betegeiket, az ügyvéd leveri a port írásairól és a mérnök lövészárok
helyett házat meg magvetőgépet tervez.

Egyszer majd hazajönnek és körülnéznek itthon, hogy mint viselkedtek az
otthonmaradtak, eleget tettek-e kötelességüknek, mint ők a harcmezőn,
dolgoztak-e fáradhatatlanul, mint ők a fegyvert vitték vállukon,
csorgott-e homlokukról a verejték a vállak megfeszítésében, mint a véres
verejték, amely a Kárpátról leolvasztotta a havat?

Egyszer majd hazajönnek, akik most sasok és ölyvek és oroszlánok,… akik
nem csüggedtek,… akik vakon bíztak a győzelemben,… akik nem számlálták
az ellenséget,… megfagytak, ragályos betegségben szenvedtek és
szerencsésnek érezték magukat, ha a kolera-barakból visszakerültek a
srapnell-madarak tollhullajtásába,… akik a földbe, hóba beásva feküdtek,
mezitláb mentek a fagyott országúton vagy a sötétben halott bajtársuk
mellett aludtak,… akik a polgári élet szabados világából egyszerre a
katonai fegyelem, a vas-szigorúságú hadiállapot, a vérfagyasztó
fegyverzörgés világába tisztelegve léptek, midőn egyik napról a másikra
virradóban boldogan váratlanul katonák lettek,… akik itthon hagytak nőt
és gyermeket, megelégedett multat és bizakodó jövőt, gondosan felépített
életpályát, amelyen már zökkenés nélkül haladt kocsijuk, pontosan
megtervezett jövőt és a jelen csókjait, kívánatos eledeleit, kényelmeit,
nyalánkságait és asszonyait,… akik elmentek panasz, elborulás és
reménytelenség nélkül…; a honfoglalók egyszer majd hazajönnek és számon
kérik az itthonmaradottakat.

Készüljünk fel a szívekkel, emberek!

– Csak már hazajönnének! – Szegények! Még ha megver is a papám! – mondta
Fanny érzelmesen, miután az esőszemek tovakopogtak a fák bolthajtásán és
a sűrűségből lábujjhegyen mint egy hallgatózó tündér, kinyujtott
nyakkal, az orgonavirág illata jött elő a szél szárnyán, amely szél
talán egy galiciai honvéd sóhajtása volt.



MAGYAR JÁTÉK.

Az állami színházak, a gyönyörű Nemzeti Színház és a ragyogó Opera
zárva, holott a világ minden nagy városában, a háborús országok
területén is, a színházak épen oly kedvvel és méltánylással végzik nemes
hivatásukat, mint a háború előtt. Csupán a magyar kultuszminiszter
óvakodik a műintézetek megnyitásától, kiszámíthatlan kárt és
kellemetlenséget okozván ezzel úgy a színházaknak, mint a művészeknek. A
magyar kultuszminiszterek mindig híresek voltak arról, hogy – egy-két
kivétellel – annyit sem értenek a kulturához, mint hajdu a
harangöntéshez. Bús dolog ez, hogy a kultuszkormányzat rendelkezik a két
gyönyörű magyar színház felett, az egyetlen drámai és a világhírű énekes
színház felett, amelynek személyzete páratlanul tehetséges, rátermett és
a legjobb a magyar színészek világában.

A Nemzeti Színház, amelynek szolgálatában lehetni minden jóravaló
színésznek álma és az Operaszínház, amely az új intendáns alatt Európa
egyik legjobb színházává emelkedett, hűtelen lett a közönséghez, amely
az utóbbi években szinte újjáébredve támogatta kedves két színházát. A
Nemzeti például lelkes közönséget toborzott az új és régi honi darabok
látogatására. Hová jár most az a közönség, amely oly szeretettel
figyelte kedves íróit és művészeit a bársonyszékekből? Hová lett a
Nemzeti híres, intelligens karzati publikuma és a páholyok mélyéből a
legjobb budapesti publikum, szentképarcú előkelő úrhölgyek, valóban
művelt úri férfiak? Ennek a közönségnek nem tudnak máshol játszani, csak
a Nemzetiben. Ez a közönség még megbecsüli a színdarabíróknak
magyarságát, a művészek régi tradiciókon felépült játékát, a magyar
kulturát, a történelmi multat, a hazaszeretetet. A Nemzeti közönsége
szinte egyenes atyafiságban van azzal a régi magyar közönséggel, a
honleányokkal és hazafiakkal, akik Döbrentei Gábor idejében oly
meghatott szívvel mentek a színházba, mint a magyar kultura templomába.
Ennek a közönségnek érdemes volt Shakespearet játszani és ennek írt
Kisfaludy és Szigligeti. A mindinkább idegenszerűségek felé hajló pesti
színészetben a magyar kulturának, nemzeti multunknak, fajszeretetünknek
szinte utolsó, de hatalmas vára volt a Nemzeti Színház. A magyar nyelv
ünnepélyesen, szinte harangbúgással hangzik a művészek szájáról,
gyönyörűség, hogy tudnak itt magyarul és művészileg játszani, egy nagy
és gazdag nemzeti büszkeség a színház némely előadása… A színészek
hónapokon át ácsorogtak, reménykedve, hol csüggedten a színház kiskapuja
mellett. Várták a miniszter döntését. A miniszter pedig azt döntötte,
hogy bocsássák szélnek a színház művészeit, kétheti felmondással! Miután
patrónokon nem lehet takarékoskodni, takarékoskodjunk a kulturán. Holott
az ország mostani háztartásában, midőn milliárdokat hoz mozgásba a
háborús állapot, a szegény művészek fizetése bizonyára jelentéktelen
helyet foglal el. Később új, úgynevezett háborús szerződést kaptak
kezükbe az aktorok, de a színház kapui tovább is zárva maradtak a
közönség előtt.

Tudjuk, hogy mit jelent az: színésznek játék nélkül élni? A színészet
természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon heverést. A
színész nem szántóföld, amelyet hében-korban pihentetni szükséges. A
színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem csügged, felejt, fárad,
elkeseredik. A színésznek szerepkönyv kell a kezébe, az alakítás láza, a
színjáték szenvedélyes izgalma, a nézőtérről felhangzó taps és a
jóakaratú kritikus bírálata: ez a színész élete. Furcsa élet, de
általában a színészek mindig furcsa emberek voltak, midőn még
Shakespeare idejében a királynő előtt játszottak és udvari színészek
valának, sem voltak ők rendes emberek. Az éhséget még csak elviseli
valamiképen az aktor, de hogy estvére ne léphessen a lámpások elébe,
akár Faust bársonyköpenyegében, akár a sírásó bőrsüvegében: ezt a
színész nem tudja elviselni.

Körülbelül ez a magyarázata annak az új vállalkozásnak, amely a napokban
kezdődött el Budapesten. A Nemzeti Színház büszke tagjai, a gőgös
Irving-ek egy mozi-igazgató nem tulságosan előkelő, de élelmes
vállalkozásába hajtották nemes homlokukat és egy mozi-előadás keretében
színjátékot játszanak. A háború sok mindenféle csodálatos változásában
megmutatta azt a lehetetlenséget is, hogy Tóth Imre úr kitünő aktorai,
Shakespeare és Molière felkent papjai, régi, pompázatos Bánkok és Zrinyi
Miklósok egy olcsó és tradiciómentes, modern üzleti vállalkozás
keretében keresik helyüket. Szegény száműzött hercegek! Cipőfoltozással
töltik idejüket a sanyarúság napjaiban. Bajba jutott peleskei nótáriusok
egy idegen városban.

A közönség, amely nagyon szereti a romantikát, bizonyára megbocsátja
kedves hercegeinek a számüzetést és felkeresi a messzi idegenben drága
ideáljait, mulattatóit, regényes hőseit, ha tollas barett helyett
üzlet-irodai feketesapkát húztak is fejükre.

*

Bizonyára kevésbé érti a dolgok üzleti részét a kultuszminisztérium,
mint valaha is hittük, holott finánc-zsenik sohasem ültek a hold-utcai
palotában. Az állami színházak óvatos vezetősége félti színházait a
jövedelmezőség lehetőségétől; félti a közönséget, hogy nem látogatja
majd kellő lelkesedéssel és odaadással kedves színészeit, – lehet, hogy
az óvatosságnak van igaza; – a magánvállalatok azonban mindenesetre
teljes eréllyel megkezdték a munkálkodást. A közönséget épen azért kell
mulattatni, vígasztalni, kedvre deríteni, mert zord idők járnak
felettünk, – mondják ők és eddig nem is nagyon csalatkoztak a
színházlátogató közönség lelkesedésében.

A Tisza Kálmán-téri nagy színházat valamelyik estve zsufolásig láttam
megtelve emberekkel, Carment játszották, Szamosi mély, meleg hangja
zengett és egy vendégművész énekelte a tizedest, nem is oly
rendkívüliséggel, mint amilyen a híre.

A lipótkörúti színház bizonyára egy napig sem reszkirozná a világítást
és a fűtést, ha nem látogatná a közönség. Komoly, meggondolt
üzletemberek vezénylik a színházat, akik nem tréfálnak a legbecsesebb
portékájukkal, a pénzükkel.

És ma estve az óvatos, menekült Beöthy László is visszatér honába,
ahonnan a háború első, rémhíres napjaiban elfutott. Átveszi ismét a
gyeplőszárat kettősfogata fölött, hogy több-kevesebb szerencsével
felvegye a küzdelmet a közönség kegyéért. Az ujonnan épült színház elég
tetszetős, fehér cukrásztorta és a világítása pazarló. Az egyik legjobb
magyar színész, Hegedüs Gyula már kezében tartja szerepkönyvét a
kulisszák mögött, mire e sorok megjelennek. Izgalom, láz a vasfüggöny
mögött és előtt. Diadal vagy vereség? A színésznő szép lába nyomán
vajjon feldördül a taps, amelynek kartácspattogásából az ujonnan
átépített színháznak a jövendő sorsát figyeli a függönyök mögött az
igazgató?

*

Tél van, karácsony felé gurul a kalendáriumbeli szekér, az emberek
mintha beleilleszkedtek volna a világháború impozáns kereteibe.
Megszoktuk a rossz hireket, valamint a diadalokat. A csüggedt, nehéz
hónapok elmulóban vannak, az emberek mintha megtalálnák elveszett
lélekjelenlétüket, hidegvérüket, nyugalmukat. Rájöttünk, hogy az élet
nem lehet mindig egyforma, csendes, polgárias, olajozott gépezetű. Ilyen
is lehet az élet, mint a mostani, a háborús, az ijesztő, az álmatlan
éjszakás, gyászos és diadalmas. Lehet, egyik nap a földre vetni magunkat
a bánattól és másnap újra emelt homlokkal nézni a csillagokba.

A színházak, amelyek az elmult esztendőkben csaknem a könnyűvérűség,
léhaság és felületesség hajlékai lettek, midőn ordináré és nem mindig
jószagú emóciókkal izgatták a közönséget, ostobán bohózatos, máskor
idegenszerűleg hűvösítő színdarabokkal nevelték a pesti közönséget
annak, ami lesz: ízléstelennek, mostanában bizonyára óvakodni fognak az
irányzattól, amely lassan eltávolította őket a nemzeti állapottól.
Próbálkozzunk a nemzeti eszmékkel, hisz ideje most már tán elkövetkezett
volna a magyarság öntudatébredésének!

_(1914.)_



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A szenvedélyes barátok című regény e sorok megjelenése után
felköltötte a _Magyarország_ szerkesztőjének figyelmét, a regényt dr.
Mikes Lajossal lefordíttatta s lapjában közzétette.

_K. Gy._]



TARTALOM.

  Pest  3
  1. A vörös postakocsi utasai  11
  2. Éjjel az Oroszlánba  18
  3. Czinke a Jezsuita lépcsőn  24
  4. Őszi nap Gödöllőn  32
  5. Szénfi  39
  6. Falusi kirándulás  47
  7. Öreg _A_ betü  54
  8. Emlék-könyvbe  58
  9. Nagybotos különös ötlete  64
  10. Csizmás Kandúr  73
  11. Duna vendégei  76
  12. Bécsi kalap  79
  13. Kukli, Vukli és Trufli  85
  14. Egy királyné albumába  89
  15. Öt évszázad  96
  16. Az új regény  103
  17. Nemzeti ideál Pesten  109
  18. A bolygó zsidó  115
  19. Szeptemberi alkonyat  122
  20. A gyermekkori hősök bukása  130
  21. Honfoglalás után  138
  22. Magyar játék  145




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Pesti album: Krúdy Gyula feljegyzései és elbeszélései" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.