Title: Uj Zrinyiász
Author: Mikszáth, Kálmán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Uj Zrinyiász" ***


MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

UJ ZRINYIÁSZ

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

ÖTÖDIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

UJ ZRINYIÁSZ

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.



ELSŐ RÉSZ.


I.  A PRAELUDIUM.

Majd minden író után marad olyan munka, melyről az a vélemény, hogy ha
egészen kidolgozza, szépet adhatott volna. De ezt az illető író már nem
hallja.

Én ezzel ellentétben még életemben látni akarom az én vázlatban hagyott
munkámat és hallani akarom, amint mondják:

– Kár, hogy nem dolgozta ki jobban.

Pedig én úgy fogom kidolgozni, amennyire erőmtől telik, de a théma a
különös, a théma ölel fel annyi anyagot, hogy okvetlenül vázlatnak kell
maradnia – vagyis azt a látszatot viseli.

Hogy mikép jut modern politikai rajzba Zrinyi éppen ez az, ami egy kis
magyarázatra szorul. Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a
mai modern felfogással, mert az olvasónak így szembetűnőbb, hogy a világ
mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt,
mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is megvan, száz alakban, a Dózsa
Györgyök is itt lappanganak. Leírtam egyszer Olay Lajost, hogy ő az, aki
fölkisérte Zách Felicziánt a királyi palotáig, aztán megbiztatta az
udvaron:

– Csak eredj fel Félix és üss közéjük. Ne félj semmit. Én nekem azonban
egy kis dolgom van itt az Omodéék komornájával, hát átszaladok.

Bercsényi Miklós bizonyosan megvan, de most esetleg Justh Gyulának
hívják és él Zrinyi Miklós is, de meglehet, udvari konczipista és nem
Szigetvár kapitánya. A karakterek maradnak, de más viszonyok közé
keveredve, máskép festenek. Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferencz?
Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka, mely az ország egy
harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná
a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert ő maga
küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból,
aztán amikor kedve támadna, oda üzenhetné Bánffynak:

– Én ezt vagy azt a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a
napirendről!

Ily groteszk ideák és összehasonlítások vittek rá, hogy szigetvári
Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem. Nem bírtam ellentállni az ingernek.
Nem kegyelethiányból teszem Zrinyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez
csak a forma. Választhattam volna egy más történeti alakot is, de Zrinyi
volt a legjobb, az ország egyik első leventéje, akinek viselt dolgait
mindenki ismeri Magyarországon, még a kis gyerekek is. Választhattam
volna a világtörténelemből hőst, hogy könyvem így az idegenek előtt is
érdeklődést kelthessen, de mit nekem az idegen világok – én csak enyimek
irója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrinyinél.

Azért tehát mindenekelőtt fel kell őt támasztanom. És ez a legkönnyebb.
Már a szentírás is megigéri, hogy itéletnapkor mindenki feltámad, nekem
mindössze a dátumot kell megváltoztatni.

Az Úr hivatta Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkczióval
már régóta meg van bízva) és rendeli neki:

– Gábor, lemégy a trombitáddal és háromszor egymásután belefújsz
odalent. Ma lesz az itéletnap.

Gábor vidáman csapkodtatta meg a szárnyait.

– Megyek, uram.

– Jól figyelj. Az első trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért
meghaltak. Ők az én kedvenczeim.

– Igen, uram.

– A második trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó
szív volt, Gábor. Sok érzékeny, nemes szív volt közöttük.

– Értem, uram.

– Most aztán vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor
harmadszor is belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a
föld már tele volna, hadd el a harmadik trombitaszót.

Gábor arkangyal leszállott a parancscsal és hozzáfogott a munkájához.
Trombitáját szép piros szájához emelte és fujjantott egyet.

Egy láthatatlan kéz megfogta és egy hang mennydörgé:

– Állj meg, hiba történt! Néhány ezer évvel eltévesztettük a számítást.
Hagyj abba mindent, a világ még tovább marad.

Gábor leejté a trombitát ijedten, de már késő volt, a kürtbe lehelt első
félhangra feltámadtak Zrinyi Miklós és társai és mintha az egész
természetes lenne, vígan megindultak Dombovár felé Budának.


II.  AZ ELSŐ HÍREK ÉS A VATIKÁN.

Csinos kis csapat voltak, mind szemenszedett vitézek, megrázkódtak, mint
a mesékben szokás. «De jóízűet aludtunk», aztán körülnéztek, hol vannak
a törökök, de azokból biz egy se volt ott. Juranics Miklós a király
zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharmincz év előtt) adott át
neki Zrinyi, hogy ki ne adja élve a kezéből. A zászló nem volt sehol. A
katonák szemeiket dörzsölték.

– Uramfia, hol vagyunk?

A régi roncsolt vár se volt ott, amelyből az imént kirohantak, minden
ismeretlennek látszott előttük, csak az Almás vize folydogált és
locsogott csöndesen, mint azelőtt. Éj volt ugyan (mert az éjfél csöndjét
választotta Gábor arkangyal eltévesztett műveletéhez), de a hold
kisérteties fényével megvilágítá a tárgyakat. Nem álltak már ott
Szolimán sátrai, a várat is kicserélte valami bűbájos tündér egy másik
várral. Megfoghatatlan volt az egész.

Zrinyi Miklós maga ott állott szótlanul, könnyű bíbor dolmányában,
fekete, kerecsen-tollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy,
amint kirohant s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett?
Álmodta-e az egész harczot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban?
Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát.
Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány
kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrinyi
Miklós ő? De hát akkor ki?

– Hej, Alapi! Hol vagy, Alapi?

Egy vézna, púpos emberke, csupa bőr, csupa csont, lépett elő,
pánczélingben, sisakkal.

– Mit parancsol, Miklós bátyám?

– Mi történt velünk, te Gáspár?

– Istennek különös csodatétele.

– Hogy érted azt?

– Én azt hiszem, föltámadtunk uram és a Jozafát völgyében vagyunk most.

– Ostobaság! – vágott közbe gróf Zrinyi. – Hiszen itt van az «Almás»,
ott alant barnállik az Ujváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal
volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tünődve,
zavartan nézegetett előre-hátra.)

– De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél
a hidon és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.

– Az én fejemet – szólt különös mosolygással és valami kusza emlékek
torlódtak eléje. – Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy
láttam őt.

E perczben odalépett közéjük Szecsődy Máté és leoldotta rettentő széles
kardját, odanyujtván azt Zrinyinek.

– Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megőrültem,
mert itt látom Deák Balázs komám uramat, valamint Botos Pétert, pedig
ezelőtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza
tőlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem
tiszta.

Szigetvár kapitánya elhárító mozdulatot tett kezével.

– Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona
alatt. Hanem Deák Balázs uramat magam is szeretném látni elevennek,
mivelhogy én mondtam fölötte el a miatyánkot – amikor a sírba tettük.

Sarkonfordúlt Szecsődy Máté, mint a karika és daliás, könnyed léptekkel
elsietett. Mindnyájan összenéztek; Szecsődynek tegnap még össze volt a
lába zúzva, egyik kezében mankóval járt, a másikban karddal, most úgy
lépeget, mint egy zerge. Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta
át Zrinyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és
holtakat.

Istvánffy Pál tudott is mingyárt egy esetet mondani, hogy a pajkos
dzsinek valahol Bagdad városában mikép cseréltek el egy lakodalmas népet
egy temetésen levő gyülekezettel.

Istvánffy Pál nagy mesemondó. Hej, tavaly még de édesdeden hallgatta a
Zrinyi legkisebbik fia, – a Rosenberg-lánytól való – de most ott van
szegényke Csehországban.

Talán Zrinyi is ő rá gondol, vagy csak a különös helyzeten álmélkodik,
amint előtte gomolyognak alvezérei, hadnagyai, katonái, fürgén, vidáman,
egészségesen. Keresi elméjében az elveszett fonalat. Miért vagyunk mi
itt? – Hogy jutottunk mi ide és mi czélból? Hiszen a hidon voltunk… a
vár égett. Az ágyú bömbölt… roppant füstgomoly volt… a törökök felénk
rohantak handzsárral, lándzsákkal és hát hova lehettek egyszerre? Se
vér, se halott. A vár se ég. Füstszag nem érzik sehol. Az éji szél
orgonaillatot hoz. Minden nyugodt és csendes, csak a kutyák ugatnak lent
a városban és a kakasok kukorékolnak.

Szecsődy csakhamar előkerítette az ősz Deák Balázst, abban a fekete
habitusában, amelyben eltemették, aztán a többieket is, akik az Ó-város
ostrománál kinnszorultak, midőn Zrinyi hirtelen bezáratta a kapukat és
ott őket a törökök felkonczolták. Ehol ni, nemzetes és vitézlő Mátyás
György vajda uramat (az alhadnagyot hítták így) négy darabban találták
meg az ellenség elvonulása után. A fejét a Nádasdy-bástyánál, az egyik
kezét a rőzséken, az ötödik és hatodik darabja, a két lába soha meg se
került, azt a szép kordován-csizmája miatt hihetőleg magával vitte
valami istentelen spahi, aki restelt sokáig piszmogni a
csizmalehúzással. No, és most tessék megnézni Mátyás György uram ő
kegyelmét, olyan egy darab legény megintelen, hogy a piktor se pingálhat
különbet.

Ott volt még a poczakos Basa Péter, a rövidlátó Bosnyák Márton, sőt –
minden jó lélek dicséri az Urat, – amint keresgélné az Ó-város
védelmében elhaltakat s gyüjtené őket maga köré, hát egyszerre csak
találkoznak Dandó Ferenczczel és a pajkos Radován diákkal. Legott
keresztet vetének magukra ijedtükben:

– Szent Isten, kisértetek! – dadogta vaczogó fogakkal Mátyás György,
mivelhogy Dandó és Radován már jóval előbb temettetének el szemük
láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Ujvárosban egy
portyázás alkalmával.

– Hát kegyelmetek nem azok? – kérdi Szecsődy Máté fázékonyan, mereven
tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.

Azok egymásra bámultak a becsületes, őszinte szemeikkel, mintha
mondanák: «Meg van ez a Szecsődy bolondulva.»

– Ha kisértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok –
tréfálkozik Basa Péter – mint a toportyánféreg.

A Radován diák nyakában egy kulacs lógott, nagy udvariasan odanyujtotta
Basának:

– Igyék, bátyámuram!

Megrázkódott Basa Péter, brrr! Dehogy fogadná el egy halottól.

– Ne incselkedj velem, jó lélek, hanem térj vissza a te uradhoz,
teremtődhöz. Hallod-e a kakaskukorékolást az Ujvároson?

Radován diák fölnevetett:

– Szeretném kitekerni annak a kakasnak a nyakát és odaadni valami szép
menyecskének, hogy süsse meg – mondá Radován diák és megsodorta hetyke
kis bajuszát.

Egy nagy, átláthatlan chaosz volt ez. Mind jobban, jobban gomolyodott.
Hangos felkiáltások hallatszottak a sürgő-forgó táborban:
«Boszorkányság! Ördöngősség!» Vinnyói János, a várkáplán, ki maga is
elesett az utolsó kirohanáskor, magasra emelé a keresztet és ájtatos, de
mégis mindent túlharsogó hangon énekelte: «Halleluja! Feltámadának!»
(Már mint ők: mert mindenki azt hitte, hogy ő megvolt.) Némelyek térdre
ereszkedének és elkezdtek imádkozni.

Bajony János nyakra-főre rohant, szinte fellökte Szecsődyt.

– Lassan a testtel, János! Hová szaladsz?

– Zrinyit keresem – lelkendezett Bajony – valami különöset találtam.

– No, ugyan mit?

– Egy kőoroszlán áll odaát egy oszlopon s alája olyan valami van irva:
«Zrinyi Miklós, Szigetvár hősi védőjének.»

– Teringettét? – vélte Patacsis Péter. – Talán az öreg Szokoli Mohamed
emberelte meg magát.

Szecsődy Máté ellenben csak egyre csóválta a nagy fejét és vakargatta
egyik kezével a tarkóját:

– Gubó legyek, ha egy szót értek mindezekből. Ha azt mondják
kegyelmetek, hogy nem kisértetek, hát beszéljék el a mi utolsó
kirohanásunkat.

Basa Péter, Deák Balázs és Dandó Ferencz nagy szemeket meresztettek
Szecsődyre.

– Miféle kirohanásról beszél kegyelmed?

– Hát a szeptember 8-ikiról, amikor az urunk fölvevé gyémántos forgójú
kalpagját, szép aranyos köntösét és száz magyar aranyat tett a zsebébe.
Aztán kirohant a taraczk füstjében villámló karddal, mint egy Cherub…

– Fogjál magadnak más bolondot a meséidhez komám, – duzzogott Deák
Balázs – mikor lesz még szeptember nyolczadika. Nem érzed-e az
orgonaillatot, hékás?

– A siri szagot érzem rajtatok – felelé Szecsődy ünnepélyesen. – Most
már világos, hogy vagy a halál után vagyunk mindnyájan és álmodunk
egymásról a föld alatt, vagy föltámadtunk és élünk. De akárhogy van is,
gyerünk a kapitány elé. Kivált téged kíván sürgősen látni, Deák Balázs
komám, minthogy ő maga imádkozott feletted egy miatyánkot, mikor
temettek.

– Ha már ennyibe van a dolog, hogy csupa egyszőrüek vagyunk – szólt
közbe élénken Basa Péter, – add ide mégis azt a kulacsot, Radován diák.

A szájához emelte a szokásos tréfás tósztjával, «az isten éltesse
feleségem urát», de a kulacsban nem volt semmi. – Hiszen üres, süsd meg!

Radován diák kotyogtatta volna, de nem adott hangot, káromkodott is
szörnyen:

– Ejnye no! úgysegéljen, megitták előlem a lelkek a másvilágon!

– Gyerünk, gyerünk a kapitányhoz.

De nem kellett menni. Zrinyi bán éppen ott termett kapóra s meglátván
régebben elesett hű harczosait, akiket egyenkint megsiratott volt,
eképen szólott lendületes, nemes hévvel:

– Dicső katonáim! Vitézlő magyarok! Akár varázslat, ami velünk történt,
akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy
bizonyos, mi itt vagyunk és a kardjaink az oldalunkon és hogy a török
nincs itt. Hát keressük meg legelőbb a törököt, a többi magától
következik. Utánam, fiúk!

Dörgő «Vivát» hangzott és megindultak a vezér után harczi menetben
Botyka felé. Felette csodálkozának, hogy az Almáson eddig soha nem
látott ismeretlen híd volt. Pater Joannes Vinnyói égnek emelé a szemeit,
mondván: «Isten támasztá számunkra e hidat» s annyi csoda között,
valóban, ez fel se tünt. Még az se látszott különösnek, hogy a
rekettyés, mocsaras vidék száraz volt és porzott.

– Az a kutya Szokoli Mohamed csónakon vadászott itt kacsákra a mult
héten – morogta Juranics.

– Magam is láttam a vártoronyból – bizonyítá Csáky György.

De voltak még nagyobb meglepetések is. Radován diák egy helyen két
fényes vasdorongot látott meg a földön, lehajolt, föl akarta emelni, de
nagyon hosszú volt és rettenetesen odatapadott.

– Mi a menykő ez? Gyere csak, te óriás!

Ez a vasgyuró Patacsics Péternek szólt, ki olyan virtuscselekedetekben
jeleskedett, hogy a Szelim aga kezéből kifacsarta a buzogányt és a
térdén ketté törte vala, aztán a törökökre dobálván a darabjait, mint
egy-egy gerelyt, két janicsárt ütött agyon.

Nekirugaszkodott a marhaerejével a vasdorongnak, de biz az neki sem
mozdult.

Restelte szörnyűképen és elkezdett mellette szaladni, hogy mekkora
darab, hát amint ment, ment és a többiek amint kisérték, sehol se akart
vége lenni, mentek már vagy fél óráig és még mindig tartott a vasdorong.

– No atyafiak! – kiáltá Patacsics, – mi légyen, nem tudom, de hogy nem
istentől van és nem élő embernek, arra mérget veszek.

Szecsődy Máté a homlokára ütött és Zrinyi mellé lépett.

– Uram! Mi mégis a másvilágon vagyunk; lelkek vagyunk uram!

– Mindegy – felelte zordonan Zrinyi – ha lelkek vagyunk is és a
másvilágot járjuk, hát az se baj: itt vannak a török lelkek is, vagy ha
nincsenek, áttörünk a Mohamed paradicsomába és velük folytatjuk tovább a
harczot. Sohse törődjék az efféle részletekkel, Szecsődy Máté uram.

Nem is törődött most Szecsődy… Mert uj csoda bontakozott ki az éjben,
mely őt is megdöbbenté. Egy rettenetes szörnyeteg közelgett a távolból,
óriás sebességgel, prüszkölve és dübörögve, mintha a hétfejü sárkány
jönne és látni lehetett, amint elől egyik csillogó csápját mozgatja.

Alaktalan barna tömeg volt, nem hasonlított semmi élő állathoz a
világon. Két nagy vörös tűzszeme messzire világított, füstöt és
szikrákat köpdösött – és egyenesen feléjök tartott.

– Rántsátok ki a kardokat! – vezénylett Zrinyi rettenthetetlenül.

Kétszáz penge ugrott ki hüvelyéből, süvitve mintha repülő sas-sereg
suhogna a levegőben.

– Jézus! – kiálták Zrinyi vitézei.

De csodák-csodája, nem volt az reájuk rohanó óriás, se rettenetes
fenevad és egy újjal se bántotta őket: egy száguldó város vagy falu
volt, mely, füst előtte, füst utána, elrohant mellettük.

Volt mit beszélniök, mikor fölocsudtak, mert csak egy szempillanatig
tartott az egész, mindenki nem láthatott mindent.

Radován diák mennyre-földre esküdött, hogy az eleje mégis élő lény volt,
valami irdatlan szörnyeteg, aki eléje volt fogva a házikóknak, melyek
vaskerekeken gurultak. Hiszen szeme is volt, hiszen prüszkölt is. Hogyne
lett volna élő lény.

Csáky György ellenben az embereket figyelte meg a házikók kivilágított
ablakain át.

– Huh, de szép asszonyok voltak! – vágott közbe Bajony János, aki
egyébiránt egész világéletében a kötények körül somfordált.

– Az asszonyok éppen csak olyanok voltak, mint a mi asszonyaink –
magyarázta Csáky – hanem a férfiaknak két orruk volt, az egyik rendes
helyén, a másik a szájnál nyult ki és égett és füstölgött.

– Ne beszélj bolondokat, Gyuri – szólt Alapi.

– Becsületemre mondom.

Száz és száz megfigyelés pattant ki most; egyik ezt, a másik azt vette
észre s hüledezve hallgatták a tömérdek megfoghatatlant. Cselejthey
István ökröket látott az egyik rácsos házikóban, a másikban pedig
lovakat. Hátha ezek a lovak huzták valahogy a szaladó várost? Eh,
ostobaság! Tudnak is a lovak oly sebesen futni! Hm. De hátha táltosok
voltak…

Így mentek, mendegéltek, beszélgetve, tünődve, találgatva a Zrinyi
föltámadt daliái Botyka felé. Az ég kelet felől pirkadni kezdett. A
kelni készülő napnak biboros leple előre csúszott s az éj barna
folyadékja közé, mintha milliárd csövön át tejet szűrne egy láthatatlan
kéz…

– Virrad, – mondá Szecsődy Máté. – Ez mégis a régi világ! Menjünk, vitéz
barátim, mintha falut látnék ott a fák mögött.

* * *

A napra, mely mint a vén szinész, most még a maga jelenetét várta a
kulisszák mögött, nagy szenzáczió várakozott a világgolyónak ezen a
felén. Siess, vén Phöbus! Fogd be a lovaidat, hamar kantározz, furcsa
dolgokat látsz még ma.

A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a
szerkesztőségekhez, de csak egyetlen lap: a «Nemzet» közölte, az is ily
czím alatt: «_A megőrült vidéki levelező_. Dombovárról valaki különböző
álnevek alatt ma az összes fővárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy
Zrinyi Miklós és társai az elmult éjjel föltámadtak Szigetvárt és
Dombovárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és
mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony és biborruháikban és
fegyverzetükben, némelyek pánczélingben és sisakosan. A városban
általános a csodálkozás és érdeklődés. A közönség tolong az indóház
körül. Ezt a hóbortos dolgot, mely csak annyit jelenthet, hogy valakinek
az esze tisztul, meg se említettük volna, ha egyidejüleg Szigetvárról a
következő sürgöny nem érkezik: «_Itt ma reggel a régi temető némely
sirjait nyitva találták. Megvizsgálván a nyitott sirokat, azokban
koporsószilánkok igen, de ami rejtélyes és feltünő, semminemű csontok
létezése nem volt konstatálható._» Világos ebből, hogy a dombovári és
szigetvári sürgöny között okozati összefüggés van s közel fekszik az a
föltevés, hogy valami papi babona van készülőben. A «Magyar Állam» talán
tudja.»

E kis, jelentéktelen betükkel nyomtatott közlemény általában nem volt
szenzáczióra számítva – pedig mégis nagy szenzácziót okozott. Mert a
Fiume felől érkező vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a
különös hírt a fővárosban, mely mint a futótűz terjedett. Reggelre tele
volt vele a város: «Igaz-e, hogy Zrinyi hadai feltámadtak?»

Nevettek rajta, de tovább adták. Szavahihető emberek látták Zrinyit a
dombovári indóházban; szakasztott olyan, aminőnek az arczképéről
ismerik; kerek nyomott arcz, alacsony homlok, nyirott körszakáll. És az
alvezérei is mind ott voltak: Alapi, Juranics, Szecsődy, Csáky; megannyi
középkori dalia. Hiszen persze nem lehet igaz – de sok sajátszerű van
benne. Deákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv
az – olyforma, mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb
valamivel.

Ezer és ezer apróságot tudtak mondani az utasok felőlük. Eh, bolondság,
felelgettek vállvonogatva az okos emberek. Bizonyosan valami
szinésztrupp szökött meg valahonnan mentében, jelmezekben és most
bolondítják a világot.

– Szinésztrupp? De hát hol van kétszáz férfitagból álló szinésztrupp a
vidéken?

– Nos, mik tehát, ha nem szinészek?

– A jó isten tudja. De az eset különös és igen-igen érdekes.

Némi kiváncsiságot okozott a dolog. Előbb csak kiváncsiságot: hogy ugyan
mi lesz ebből, mire növi ki magát? A kiváncsiságból aztán izgatottság
keletkezett, amint ez szokás, és az izgatottság nőtt, mint a lavina.

A «Pester Lloyd» esti lapjában már terjedelmes communiqué jelent meg az
esetről: «A dombovári rejtélyes urak» czíme alatt. Egy szemtanú, aki
délelőtt érkezett Budapestre s színről-színre látta az indóházban
Zrinyiéket, a következőket írja:

«A magát Zrinyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a
legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmult estén csakugyan
mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló
társaság vonult be a dombovári indóházba, hol akkor csak igen kevés
vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem
kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma
volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy
éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pinczérei
készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes
fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül
Dombováron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a
vendéglőstől.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent
Dombováron el fogják látni az urakat.

Erre a Zrinyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrinyinek volt
maszkirozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:

– Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanusítottál irántunk.
Lesz rád gondom a jövőben.

A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért:

– Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én
ingyen enni-inni?

– Hát mit tegyek? – kérdé a Zrinyi-féle ember szelíd mosolylyal.

– Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.

A díszruhás alak erre egyik robusztus társához fordult nagy fejcsóválva:

– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No,
semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úri
nyugalommal: «Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe
tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten
megáldjon!»

A vendéglős és pinczérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem
járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem
fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy gránátszínmentés,
tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a
kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrinyitől):

– Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?

– Ne bántsátok, – szólt a fekete kalpagos mosolyogva a vendéglős
rémületén – vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell
szerezni, ez az első.

– De hát még azt sem tudom, – dadogta a vendéglős fogvaczogva – kik az
urak?

A gránátszínmentés megmondta neki:

– Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrinyi Miklóssal beszéltél, urával
minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.

A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha
sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem, – ami felette gyanús
körülmény – ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt
kivonúltak az étteremből, ott hagyva a kétségbeesett vasuti korcsmárost,
akinek mindenét fölették.

Ennyit közölt lapunkkal, végzi közleményét a Lloyd, a hiteles szemtanú,
ki – sajnos – a harmadik csengetyűszó miatt nem szerezhetett már több
részletet a furcsa urakról.»

Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és
kiábránduláson mehettek keresztül Zrinyiék, csak egy nap alatt is.
Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: «Nem látták-e a
török csapatot valamerre?» Végre talán azt felelte neki valami okos
ember: «Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt
közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.»

– De hát micsoda ország ez akkor?

– Magyarország.

– És mikor mentek volna ki a törökök?

– Lehet annak vagy háromszáz esztendeje.

Erre alkalmasint megkérdezték:

– Hányadik évet írjuk most a Krisztus születése után?

– Benne leszünk ma-holnap az ezerkilenczszázban.

Hogy csodálkozhattak a marczona, kevély vitézek: «Hát azóta mindig
aludtunk?» Mennyi gondolat czikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó
érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és
válasz uj és meglepő fordulatokat lökött fel. «Háromszáz esztendeig
voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink,
talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az
Isten?»

Aztán megint kérdeztek, tarkán, összevissza, ami kinek eszébe jutott:

– És milyen császár uralkodik most?

– Ferencz József király.

– Milyen nemzetségből?

– A Habsburg-Lotharingiból.

– És ki mostan a palatinus?

– Nincsen mostan palatinus.

De ki győzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani
(nagyobbakat azoknál, amik a Zrinyi czímerpajzsán vannak), hogy
keresztül röpülje azt az űrt, amit három század hasított közöttük. Minő
apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen űr
felett. Sok dologra, ami könnyűnek látszik, ki tudja, milyen nehezen
jöttek rá.

Annyi bizonyosra vehető a «Pester Lloyd» közléséből, hogy a dombovári
indóházban még nem tudtak a háromszázharminczkét esztendő felől, mely
álnokul lapul meg a «tegnap» és a «ma» között, mert különben nem mondta
volna Csáky György, hogy Zrinyi minden földeknek és erdőknek ura le
egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert
kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni
elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan,
hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasuti
szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrinyi-czímerből való. A vasuti
tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e
jelenthette előttük a szemüknek megszokott «Deus videbit»-et, a felséges
Miksa császár és király jelmondatát.

Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a
história. A «Pester Lloyd» közleménye után az előkelőbb lapok saját
külön tudósítói legott útra keltek Dombovárra, részint Szigetvárra és
mindent megírtak, a mi azontúl Zrinyiékkel történt – sőt még azt is, ami
nem történt.

Még pedig – s ebben egyöntetű volt a riporterek nézete – alig fér kétség
ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrinyi Miklós és társai.
_A szigetvári sírok nyitva találtattak_ s azonfelül is gróf Zrinyi
személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti
ugyan, de a keresztényeknek meg van igérve és ha tetszett tizenkilencz
századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midőn
bekövetkezik belőle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy
_lehetetlen_. Vagy méltóztassék elismerni; hogy ezerkilenczszáz
esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek s e hazugságokat
mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrinyiék föltámadását.

A Zrinyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban
viselkedésükről; interview-k, karczolatok, humoros czikkek, melyek
minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny
érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrinyi hadainak nevező
érdekszövetkezet (sic!) pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy
porosz eredetű birtokosnak Dombovárhoz közel fekvő kastélyát s azt
fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany
hadisarczot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget,
mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a
túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és
katonai erőt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.

A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt s nem intézkedett. És
szerencsére – mert az ügy a Zrinyiek javára kezdett dőlni a
közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)

A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is
csak Zrinyi mellett bizonyít. Nincs pénz, tehát szerez, nyiltan, fényes
nappal, a maga módja szerint, középkori methódusban, ahogy a
megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.

Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a
megsarczolt porosz eredetű birtokos zsidó:

– De bizony, mégis Zrinyi lesz.

A papoknak pedig kapóra jött ez a théma. Nagy dolog az. Itt az alkalom
bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás.

Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van más világ, akkor
az nekik hagyja ezt az egyiket. És ő nekik ez is elég.

A papok nagy tőkét csináltak az esetből s méltán. Gyámoltalanság lett
volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leczkére az álnok
és kétszínű emberiség, _mely nem hisz a maga által hirdetett
igazságokban sem, ha ezek valóságosan előlépnek_. Hát nem czudarság az?

Nem éppen Zrinyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlőséget,
szabadelvűséget s ha mutatkozik a két szép tündérből valamelyik,
sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a
hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany
a nyakukba a szószékről.

Nagy körmeneteket és Te Deumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök
pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok
hasábjain is, e minden földi hiúságok gyüjtőmedenczéjében. Egyszóval: a
Zrinyi-ügy óriási forrongást idézett elő a kedélyekben. Az egész
társadalmat felkavarta s átment a külföldre is. Az angol és franczia
nagy lapok levelezői útban voltak. A «Times» hasábos táviratokban
röpítette szét a XIX-ik század csodáját a földkerekség minden pontjára.
Az emberek nem beszéltek egyébről, csak e feltámadásról, pro és contra.
De a kételkedők serege óráról-órára tért vesztett. Amint uj események,
uj színek, uj megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette
az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak és az lázasan lüktetett
keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A
vallásosság, a kiváncsiság, a haszonlesés, a gőg.

A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrinyiék mellett foglalt állást. Mégis
csak természetesebb, ha a sirokból lépnek ki uj főuri alakok, mintsem a
Wertheim-szekrényekből.

A kaszinóban sok trics-tracs folyt erről; mint rendesen, bon-mot-k
termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgy sem terem.

– Sapristi! – mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére
gondolkozik. – A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot
megcsináltatnia, hm…

És Nopcsa vígan dörzsölte a kezeit.

De a furfangosság is fonta színes guzsalyáról a maga finom czérnáit.

– Csalás és szemfényvesztés! – hirdették a képviselőházi folyosón az
ellenzéki korifeusok. – Az egész komédiát Bánffy és Darányi szczenirozta
a szoczializmus ellen.

S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szoczialisták. Mert hát ez
félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az ősapák, úgy
benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégis csak jobb
lesz az eddigi tulajdonosokhoz ragaszkodni.

S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különböző nézetek.
Herman Ottó czikket írt és hülyéknek nevezte a hívőket. Az Akadémián
Czobor Béla értekezést tartott a Zrinyi-korabeli ékszerekről és
viseletekről. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog
lehetőségét. Azonban Szász Károly sürgős indítványt tett a gróf
Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak.
Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe s azon eshetőségre
számítva, ha a részleges feltámadás mégis igaz és amennyiben esetleg
folytatása lehetne és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó
lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit
kiadni.

Ellenben a történelmi társulat beható tanácskozás alá vette a dombovári
rejtélyt s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki
a helyszínére Zrinyi és társainak agnoszkálására. «Ez kötelességünk,
uraim – mondá az elnök – adjunk ez általános chaoszban irányt az
emberiségnek.»

A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr.
Korányi Frigyest jelölte az elnök.

– Minek oda Korányi? – vetették fel zajosan – orvos-doktor csak a
halálozásnál szükséges: a föltámadásnál fölösleges.

– Nem kell Korányi! – kiáltá Thaly, nagy őszbeborúlt üstökét megrázva.

– Korányi nem történész!

– Korányi nem régész!

– Mind igaz, uraim – vitatkozék az elnök, – de tudniok kellene, hogy dr.
Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX-ik században.

– Mit? Hol? – tört ki élénken a kiváncsiság.

– Fraknói «Mátyás királyról» írt munkájában megállapítá a diagnózist,
hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sűrű oldalon oda
van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.[1] Aki ilyen messzire ellát a
multba, az bizonyosan ellát közelebbre is.

Ez az érvelés meggyőzte a konok történészeket s szó nélkül vállalták a
nagy jelentőségű bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz)
Korányit.

A bizottság természetesen rögtön Dombovárra utazott, Zrinyiékkel
érintkezendő, kik a dombováriakat egészen elragadták, úgy, hogy szinte a
tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek
virágokkal borították el Zrinyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott
egy ottani bájos leánynyal). A legujabb sürgönyök szerint az elmult
estén egy vándor-szintársulat díszelőadást rendezett számukra, adván
Jókaitól a «Szigetvári vértanukat». Zrinyi, unokaöcscse, Alapi Gáspár
társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az
előadást és azt jegyezte meg, hogy: «Egy szó se igaz az egészből.»

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a
közönség hireket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének
végeztetni – ha lehetne, még a lélekzést is), vélvén, hogy tekintélyével
végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes «Zrinyi-ügyet», a
bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is
nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a
hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a
dolgot egyszer s mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet külön kiadásban közöltek a lapok:

«A Vatikán lapja: a «Piccolo», mai számában közli a pápai encziklika
vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf
Zrinyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt
csodálatos feltámadásáról kiadott s melyben ezen részleges feltámadás,
mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye fejtegettetik. Az
encziklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi
halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképen lészen értelmezendő,
hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért
szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen Zrinyi Miklós most
58 éves és nem 380 éves és addig fog élni – valamint a társai is –
ameddig különben élt volna. Rampolla bibornok a holnapi nap folyamán
fogja az encziklikát kihirdetni.»

Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt,
rögtön leült és a következő levelet írta Zrinyinek:

Méltóságos gróf úr!

Dicső hazafi!

Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias
örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan
dobog az örömtől s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává,
de teljesen valósággá lőn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek,
amihez most már merem hozzátenni – és ha meghalnak feltámadnak.

Legyen meggyőződve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem
kimondhatatlan tárgya volt s a miniszterségem óta megjelent
tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod vitéz
tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjuságnak.

Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sirokból vezette
fel önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára
engedje önöket friss egészségben sok uj és nagy tetteket fűzni az
eddigiekhez. Kelt stb.

_Wlassics._


III.  A HIRES SZALMALÁNG.

A székes-főváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha
Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak
lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokróczok
és ágytakarók. A rendőrök uj atillájukat huzzák föl. A főpolgármester
nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind
sürübben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.

A zsebmetszők a lehető legczélszerűbben elhelyezkednek a vonalon,
elhelyezkednek a rendőrök is – de a legczélszerütlenebbül. Ez a chablon
a város külső képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az
egy sors vár. Lakás van számára véve a «Hungáriában», melynek foyerét
délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró
Atzél Bélától a Park-Clubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a
Szent-Ivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester
fejében pedig ott várja egy programm, melynek pontjai az elevátor
megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbanket a városi
Redoute termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik ujabban a vágóhíd, a
vásárcsarnok és az uj országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.

Fölösleges mondani, hogy gróf Zrinyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt
és vitézeit várja a vendéglátó székes-főváros. Hasonló lelkesedés régen
volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában s Budapest
minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba
teljes ornátusban.

A pápai encziklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a
kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A történelmi
társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította távirati
jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja
– de ruházatukat nem tartja korhűnek.

Midőn Thaly Kálmánt bemutatták Zrinyinek, a somogyi főispán hozzátette:

– II. Rákóczi Ferencz történetírója.

– Ki az a II. Rákóczi Ferencz? – kérdezte Zrinyi hanyagul.

Thaly hamarjában szinte megbotránkozott mikor eszébe nyilalt, hogy
persze, Zrinyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:

– Zrinyi Ilona fia.

Sziget hős védője ezt a nevet is hiába keresgette emlékei közt.

– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki
három évig védelmezte Munkács várát.

Zrinyi szemei felragyogtak.

– És elüzte a törököt? – kérdé élénk érdeklődéssel.

– Nem a török ostromolta, hanem a császáriak – felelte Thaly.

– Ne mondja! – kiáltott fel Zrinyi Miklós, látható meglepetéssel. – És
azután?

– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki
tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső
asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferenczet szülte.

– Nos, és mi lett aztán a sorsa?

– Meghalt számüzetésben Nikomédiában 1703-ban. A török szerető
gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sirjánál magam
is.

Zrinyi egyre fokozottabb figyelemmel csüngött a Thaly ajkain.

– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep
engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?

No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák
hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették és úgy
hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a
római császár később Zrinyi Pétert Bécsujhelyen, hogyan kínozták
börtönben s vitték az őrületbe még később Zrinyi Jánost.

Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván
a szemöldjeit a homloka legtetejére.

– Ez többet tud, mint mink, komám uram.

Alapi a kardjára csapott indulatosan:

– Hát az Isten se volt itt azóta, amig mi odavoltunk?

Maga Zrinyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserüen és a
szakállába látszott morogni valamit. Olyasfélét talán, hogy «ezért ugyan
érdemes volt kirohanni».

Aztán félrehuzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek
tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó, – de
hallották is onnan a hangos beszélgetést.

– Mondja csak kegyelmed, ki messze lát hátra a mult időkbe, ahonnan mi
jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?

– Rosenberg Éva grófnőről?

Zrinyi a fejével bólintott és hangosan dobogott a szíve az
izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép
aranyhaju asszonyt.

– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán –
folytatá a histórikus, – hanem aztán férjhez ment.

A Zrinyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha
mérgezett tőrrel szúrták volna meg.

– Kihez ment férjhez? – kérdé tompán.

– Gazaldo Pál olasz marquishoz.

– Ah, a gaz kigyó! Vadászott egyszer nálam Csáktornyán…

Az irigy Czobor Béla nagy malicziával súgta Török Aurélnak:

– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy
Zrinyiék feltámadtak.

Zrinyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy
ellágyult az emlékeken.

– És kis fiamból, Jánoskámból, mi lett?

– Ő boldog volt, uram, és soha se jött vissza Magyarországba, nagy kort
élt és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában.

– Szegény Jánoska! – És egy köny reszketett a rettenhetetlen hős
szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…

Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség,
elfordult, ott hagyta a multba látó urakat.

Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza megrohanták Thalyt
valamennyien, sohse volt még ő olyan kapós. Valóságos _áffium_ gyanánt
hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a
feleségéről, a gyermekeiről és hetediziglen az unokáiról; Istvánffy Pál
félrelökte Botos Pétert: «Kendnek úgy se voltak gyermekei». Máté György
pedig túlkiabálta Deák Balázst:

– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata
leányommal?

A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak
nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és
enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.

Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székes-főváros
küldöttsége, mely meghivta Zrinyiéket s meg volt bizva, hogy
különvonaton kisérje őket.

Zrinyiék égtek a kiváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a
vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt,
míg Dombováron mulattak, sok mindent más szinben láttak már, mint
azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon.
Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk
előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.

Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen:

– Jobb volna, ha lóháton mehetnénk.

Megijedt erre Tenczer Pál[2] (mert ő volt a küldöttség vezetője):

– Nem lehet az. Oh, Gott, Gott. Méltóztassanak csak belenyugodni.

– Kényelmesebb is volna lóháton – jegyzé meg Csáky.

(No ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál,
hogy kényelmesebb volna lóháton.)

– Dehogy, dehogy, – mondá aztán hangosan – kényelmes coupék, étkező
kocsi… Csak tessék én rám bizni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton.
Hol vennénk annyi hátaslovat?

Maga Zrinyi szólt közbe:

– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mingyárt lehetne
belőle fogatni, amennyi paripa kell.

Vaczogott a Tenczer Pál foga.

(«Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.»)

– De hiszen az a Dőryék ménese! – ellenveték a dombovári honoratiorok.

– Az most, de ha elveszszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér
jókedvüen.

– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli
alak.

– Úgy? – szólt Zrinyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a
haderejük?

– Nincs haderejük.

– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani
várkapitány.

– A törvényekkel, a tulajdonjog szentségévél.

Zrinyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak:
Milyen satnya faj ez!

Sok huza-vona után Zrinyiék engedtek udvariasságból s az egész tábor
felczihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig.
Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes
volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzről
pattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak
tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.

A diák olyan szépen tánczolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy
tudta megforgatni, meg kaczérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy
fogdosta, úgy megfogta, – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.

Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a
szüleitől.

Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombováron, legott meghányták, megvetették
a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak
régi familiából való, de ő maga is régi s mindent összevéve, szerencse
Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei s
minthogy a hazáért halt meg, olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt
még országgyülési képviselő is lehet a jövő cziklusra, ha átáll a
szélsőbalhoz. Ott mingyárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés
és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja
mondani a menyasszony: «Holtodiglan», mikor ez már egy régen elmult
terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen
rendkívüli helyzetekből.

Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már ő neki a
dicsőség, de Zrinyi közbelépett és végre úgy oldották meg a kérdést,
hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt.
Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták,
csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett,
kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy
kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte
paskolni a kezeiket. «Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.» A
fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze s Tenczer
Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:

– Úgy látszik, nem nagy illedelmet tudtak a középkorban.

Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál
mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok
proczesszióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat
sehol sem állott meg, következéskép nem lehettek beszédek, csak az
ablakon át köszöngetett nekik Zrinyi Miklós. Az egyik községnél pláne
bandérium várta; a nyalka paraszt-legények, kik szőrén ülték a lovat,
nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de
a biró uram rájuk ripakodott:

– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvan
forintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.

Zrinyit borongós hangulat fogta el, gépiesen nyúlt fövegéhez a riadó
éljenzésekre, néhol feltünt neki egy-egy arcz: «Ejnye, de ismerős ember,
mintha már láttam volna.» De a vidék hogy’ megváltozott! Az emberek nem
lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt,
százszor megjárta és még sem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó
öreg hegyek – az erdők eltüntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis.
Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A
folyam is eltünt, de ott a helye, az a czikczakkosan kanyargó sáv. Egy
mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.

– Kié most ez a birtok? – kérdé kiváncsian. A vele volt urak
elmondották:

– Ez bizony egy bécsi bankáré.

Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni
lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből
Szecsődynek:

– Ki tudja, meddig leszünk még együtt.

Szecsődy nyugtalanul tekintett rá s pathoszszal jegyzé meg:

– Örökké.

– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár
is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja,
mi a mienk belőle.

Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat
osztogatni?

– Nem szokott.

– Hát mit csinál akkor? Mivel tartja fenn magát? Hát miért nem szokott?

– Mert nincs neki.

Zrinyi nagy szemeket meresztett.

– Hogy nincs? Ha teszem azt, leütteti valakinek a fejét.

– De nem ütteti…

– Hát aki «nótába» esik.

– Nem esik itt soha senki nótába.

Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás,
minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az uj
kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a
vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem
javasolták kiszakitani a kétszáz paripát, ez az uj nemzedék
gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem
ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének
tünt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón
szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori
koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett
belőle!

Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de
elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.

Thaly előadta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát vehetni, mert
a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.

– Nem ér semmit! – felelte Zrinyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja,
az is gyorsabban szállít.

A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrinyinek helyeselt. Különösen egy
úr volt köztük: Sartory Pál,[3] aki mindenben a Zrinyi nézeteit
támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid száraz megjegyzéseivel.

A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt a derék polgárt, a ki régies
szabású fekete krispint viselt és lazaczszínű nadrágot, nyakára első
Napoleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva s igen
gyakran nyúlt a burnótos szelenczéjéhez, melynek fedelére egy hajporos
dáma volt festve, valami mult századbeli angol királyné. Igen izgékony
öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével és
ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a
lazaczszínű pantallon alatt) ugyanazon zsebkendővel.

Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a
köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a
legnagyobb pártja van a közgyűléseken.

Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrinyi,
vele beszélt, tőle kérdezősködött s feleletei néhányszor
megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: «Igaza van, Sartory uram!»

És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik
köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek
befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában
mindent befásítanak, Sartory felszólalt:

– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál
Anglia.

Mire felpattant az indítványozó és ekképen vágott vissza:

– De nekem meg imponál Anglia, mert ott wighek vannak és toryk, itt
Pesten pedig csak Sartoryk.

Zrinyi még sokáig élénken beszélgetett az öreg úrral, csak mikor
elszunyókált, kezdett Patacsicscsal évelődni:

– Igen értelmes ember – mondá, – csak egy kicsit _maradi_. Kegyelmednek
való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánynyal való
harczolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)

A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégis
csak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a
városi közgyűlésen, még Zrinyi Miklós is maradi embernek tartja.

De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés,
mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt
akarta kiemelni s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy fél akó
bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren
utaznék.

– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer
Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jőjjenek.

Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép s Kelenföldről a
Gellért felé rohant a vonat.

– Budapesten vagyunk – mondták a fővárosiak.

Az ablakhoz rohantak a Zrinyi emberei, maga a vezér is fölugrott.

A bámulat felszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges
panoráma láttára.

Ott feküdt lábainál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott
ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A
középütt mintha egy czímerpajzsot választana ketté egy széles
ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a
szépséges szemölcscsel: a Margit-szigettel – mintha zöldselyem-himzés
volna az ezüstszalagon.

Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében és
messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és
kastélyok. Uram isten, hány király lakik itt?

Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda!
Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?

Sartory Pál felocsudott erre, szippantott egyet és a mellére ütött:

– Hát mink.

Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások,
naiv megjegyzések.

– Nini, a minarettek mind eltüntek!

– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú vékony, ami a füstöt
okádja?

– Az a gyárak kéménye.

– Mi az a gyár?

– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.

– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy muezzin.

– Dehogy… az egy vasból való pánczélos vitéz az új országház tornyán.

Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötő-hídon, Pest felé. No
most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.

Istvánffy Pál behúnyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt
színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a
híd szaladó rácsozata által, átczikázott vakítóan még a becsukott
szemhéjakon keresztül is.

A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már
egyszer a halált és még se kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.

De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet
épít.

A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a
temető mellett és megjegyzé Máttyus Arisztid:

– Ez a szép mauzoleum amott a Deák Ferencz sírhelye.

Persze, hogy legott figyelmes lett Deák Balázs uram a rokonra:

– Ki légyen az a Deák Ferencz?

– Ennek a századnak a legnagyobb embere.

Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy zalamegyei
bocskoros familiának volt valamikor tagja s úrias orrhangon fennen
kezdte a kérdezősködést:

– Mit csinált ezen Deák Ferencz?

De már ezt Tenczer Pál volt illetékes elmondani:

– Nekem ő quasi barátom volt és igen szép beszédeket tudott mondani.
Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt és mikor az utolsó nagy
beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel
felkerestem az «Angol királynőben» és…

– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram, – de kit
vert meg?

– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik
haragudtak… Így a nemzetet is a…

Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is
hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferenczről, aki nem
vert meg senkit.

Ezalatt a földiszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az
illetékes személyek, kik csak külön-jegygyel mehettek a perronra. Igen
sok kanapéproczesszus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is.
Mindig úgy volt és úgy lesz.

Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székes-főváros
vendégeit, de ilyen nagy eseménynél még se vonhatja ki magát a kormány
sem. A közvéleménynyel szemben sem volna opportunus. A mult szerdai
minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon
valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a
ressort-miniszter. A ressort-miniszter pedig báró Fejérváry, minthogy
Zrinyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.

Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich ő
exczellencziája lapidaris stilusában; de mit ért, mert báró Fejérváry,
aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai
minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de
miután a Zrinyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai
schematismusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának és ő
(tudniillik ő exczellencziája) nincs hivatva eljárni.

Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégis csak szólnia
kell és valami jogczímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy
töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze
segítette ki a töprengő kollegákat.

– Zrinyi kétségtelenül vitéz ember – mondá – de a szigetvári kirohanása
nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos
példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez
a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanusított a
tárczavállalással.

– Helyes, hadd mondja az üdvözlő szavakat báró Dániel.

Ez a coulissák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az
indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot.
Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry
helyettesfőkapitány és sok más. A gróf Csáky-családból néhányan, kik
ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak
Zrinyivel.

Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy
Gedeont (mert ő is kirohant),[4] Szana Tamást, aki a legujabb kor minden
temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál
akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy
okáért), Kossuth Ferencz (aki szintén világhistóriai nevet visel),
Pichler Győző, Kathángi Menyhért és Fenyvessy Ferencz országos
képviselők, Beniczky Ferencz pestmegyei főispán, Jókai Mór, a
«Szigetvári vértanuk» költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az
összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az
«Országos Hirlap» tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a
dolog.)

Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az épen
Budapesten időző Talliani pápai nunczius, kedélyes tömzsi alakjával. A
köztiszteletben álló nunczius nagy érdeklődéssel nézegette az összegyült
főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek
különösen Juranics Lőrinczre voltak kiváncsiak, aki azon kor legszebb
leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly ev. ref. püspök,
nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.

Kívülről keresztül szűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a
távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az
útvonalat az indóháztól kezdve a kerepesi-út mentén egész a
József-körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy-úton lesz a
bevonulás a Hungáriába.

Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kiváncsi hölgyközönséggel. De még
a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy
tünhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy
mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy
káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló
tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy
gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon
árulják négykrajczáros füzeteiket: «Zrinyi Miklós hősies kirohanása,
vagy a száz arany.» Száz arany négy krajczárért! kiáltják az ő piaczi
élelmességükkel és a tömegben kitör a röhej és vihanczolás. Mert a nagy
tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.

De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat,
a póznákat díszítő Zrinyi-czímereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán,
– két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki
a czímert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrinyi Miklós jövendőjét, a
bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának
szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene
kitépni a calamusnak való tollakat, – de ha ilyen tollam volna, se
tudnám kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a
meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok,
még a bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim,
bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.

– No, most érkeztek meg!

Egy pár perczig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének
hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most,
szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült
vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az
orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és
nagyobbodva, mint a lavina.

A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt,
mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrinyi a miniszter
jobbján ült. Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán
össze-vissza ültek a kocsikon; elég Cliótól, ha nem restelli följegyezni
még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént
elbeszélte, mikép akadt rá a Zichanov herczegekre távol a magyarok
bölcsőjében, Ázsiában.

Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a
legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a
Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi
bizottságnak, hogy a _Zrinyi-utczán_ kellett volna keresztül vezetni a
menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a
közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a
fővárosnak utólagosan vannak eszméi.

Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett programm pontosan
betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt
volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor: meg
kell néznie az elevátort, az árúcsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj,
az muszáj. Ez a rekompenzáczió az ellátásért. A polgármesterek folyton
és folyton hallani akarják mindenkitől: «Milyen intézmények! Milyen
haladás!» Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.

Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programmba Gül Baba
sírját és a Nagy-Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még
gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és
megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy-Kristóf két
figyelemreméltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan speczialitás,
mint akár a közvágóhíd és az elevátor – de a polgármesterek lebeszélték,
azzal az argumentummal, hogy Zrinyi már eleget látott holt törököt és
hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a
tapintat kérdése ezt a két speczialitást ezúttal mellőzni. A _tapintat_
pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory
Pál úr sem állhat ellent.

Zrinyi meglehetősen únta ezeket a «speczialitásokat», egyszer-kétszer
ásított s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a
teketória az ökröknek: Egy czifra vérpad. Mily fenhéjázás! Valaha
megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával,
ahol szemben találta.

A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrinyinek terhére
vannak ezek a vendéglátási chablonok és nem restelte megkérdezni:

– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma
már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a
díszbanket előtt…

Zrinyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:

– Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.

A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és
siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét
Zrinyi Miklós, a költő teritette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén soha
sem voltak.

– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi
minden van – tette hozzá lekötelező mosolylyal.

Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb
közönséggel. Erkel «Szent István»-ját adták. Zrinyi és társai nagy
figyelemmel nézték a szép termet s meg voltak lepetve, mikor egyszerre
csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngősen az egyik fala s belül egy
más mező tárult eléjük.

Zrinyi és főbb emberei a páholyban ültek – ellenben a szigetvári
várőrség nagyobbrésze a földszinten, közöttük Radován diák a
menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botos Péter uram
mindjárt az első sorban.

Amint odafent a szinpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a
hajába gyöngyök valának fonva és a zenekar instrumentumai is nagy
zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal,
dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta,
hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi
bajtársak is boszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a
tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy
fekete pálczikával hadonászott a muzsikusok előtt.

– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene
se érti az egyiket a másik miatt.

Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra,
hogy mit mondott a Zrinyi-féle vitéz, hanem mikor aztán maga Szent
István magyar király toppant be s mindenféle bakugrások között tele
tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, szörnyűködének a középkori leventék
a vakmerőségen.

– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk ő szentségét maskarázza ki!

– De már ezt nem tűrjük!

Egyszerre húszan, harminczan is kardot rántottak, hogy a szinpadra
rohannak és felkonczolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy
zűr-zavar lett. Kúsza kiabálások hangzottak össze-vissza – de Zrinyi
intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy
szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt,
se azóta nem élveztek az enervált szinházi habituék.

De bár Zrinyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt
a dolog ellen:

– Utálatos! nem birom tovább nézni.

Felkelt s ott hagyta utána igazodó vitézeivel az Operaházat.

A főkapitány átment a belügyminiszter páholyába.

– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit,
mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék
elődeink.

– Majd kigondolunk valamit – nyugtatta meg a belügyminiszter.

Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon s ott
megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi
programmhoz, mások ellenben, köztük Zrinyi is, elhatározták, hogy
bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai s nem
csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket és
nem alkalmatlankodnak kisérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai
emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost,
megnézegetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.

S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utczáknak egyedül. A hold
világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor
csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.

Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis
szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll
előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A
Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el
esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrinyi Miklós is hallott ilyeneket
gyermekkorában.

Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház
kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és
a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: –
Bemenjünk?

De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az
ismeretlen felé. Ki tudja mit találnak még?

Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy-úton lehetett), egyszerre
elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú
egymásutánban: kisértetek, a Gellért-hegyre gyülekező
boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken
őrülten lovagolva.

Háromszori «Jézus» kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha
ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kisértetekkel nem
lehet harczolni. «Keresztútra jutottunk!» – kiáltá fogvaczogva vasgyúró
Patacsics. (Az oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga
Zrinyi Miklós is keresztet vetve félreugrott s roppant csodálkozék a
sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű
jelenetet.

– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltüntek a kisértetek,
úgyszólván síri csendben, nesztelenül s látta, hogy semmi baja se
történt.

– Ezek a «Hunnia-kerékpárosok» – felelte a rendőr, katonásan köszönve.

– Meghalt lelkek?

– Dehogy. Többnyire jámbor kereskedősegédek.

A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas
látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az
éji szállásukra.

A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban
következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a
Margitszigetre és a «Szép Juhászné»-hoz. (E hegyek közt sok jó órát
töltött valaha Zrinyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben
a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe s
mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket
rendeznek tiszteletükre, leviszik birtokaikra vadászatra és mikor a
mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a gentry és így örökké
lejebb-lejebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik és legföljebb
egy kis korom marad utána.

Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöczögni a sok
ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen
végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett
díszbanketet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell
érintenem – de igérem, ebben is rövid leszek.

Fényes és emlékezetes banket volt az; ott voltak a magyar közélet összes
kitünőségei, úgy hogy még az asztal végén is csupa exczellencziás urak
ültek. Ott volt az összkormány (Zrinyi Schlauch bibornok és báró Bánffy
Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokráczia férfitagjai, a
főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a
birói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herczeg
is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek
stb. Az első felköszöntőt a «Poulard de France» – nál Bánffy Dezső
mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett föl:

«Uram, uram, gróf Zrinyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…»

(Zrinyi arcza láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf
Károlyi István pertu szólította.)[5]

«… Hasonlítanálak, tisztelt barátom – így folyt a toast szövege – ama
bizonyos Leonidás nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén
hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk,
kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés) és kiknek
sziveiben a dicső példák felgyujtják a legszentebb lángot.

Már mint kis gyermek, midőn a nagykárolyi réteken virágokat tépdesve és
pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden s
tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet és együtt
tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidáséval, eltelve büszkeségtől, hogy
magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)

De most mégse hasonlítlak össze Leonidással. Mert ezen Leonidásnak
minden nagysága mellett mondhatnám azt: «Ön, uram, csak félig hasonlít a
mi Zrinyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrinyi is meghalt, de
Zrinyi fel is támadott érte.» (Hosszantartó zajos tetszés.)

Valamiképen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harczolni a rege szerint
holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripák lába alatt porzik
az út, egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél
tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó,
kihamvadt szived megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészfellegek
tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)

Nem török tatár pusztít most e honban, hanem egy borzasztó szörny: a
korrupczió. Jókor jövél, Miklós barátom. Isten hozott. Isten éltessen!»

A szép toastra felhangzott a harsogó éljenzés, a Berkes tussa. Zrinyihez
odasereglettek kocczintani, mire ő, az idejebeli törökös mód szerint,
hajlongott, kezét előbb homlokához, majd a melléhez értetve, aztán
nagyúri gesztussal intett Radován diáknak, hogy feleljen.

Radován diák fel is állt és egy hosszú latin beszédet vágott ki ura
helyett. (Schlauch biboros egyébiránt azt mondotta, hogy nagyon
culinaris latinság.) Sajnos, a stenografusok nem tudván latinul, a
beszéd szövege nem örökíttetett meg.

A fekete kávénál, amit egyébiránt egyik vitéz se akart megkóstolni
(«Maradjunk csak a pezsgőbornál!» – szólottanak), amint a vendégek
helyeket kezdtek változtatni, az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál
is odaférkőzött Zrinyihez és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz,
hogy bemutassa őket egymásnak.

Zrinyi hosszabban társalgott a daliás, szép arczú öreg úrral, kinek
fehér haja egészséges piros arczot borít, kinek a fején levő nagy
forradás kemény koponyáról tanuskodik, míg okos szemeiből szelid lélek
néz ki.

Mikor elváltak, Zrinyi kiváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen okos
úr.

– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai, de mások
se mondtak ellent.

Zrinyi arcza úgyszólva kipirult az érdeklődéstől.

– És mit csinált?

Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit, – lélekzet-elfojtva
hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.

– És aztán, aztán? – sürgeté mohón.

– Aztán letette a fegyvert Világosnál.

– De hát mért tette azt! – pattant fel Zrinyi és villámok czikáztak
haragos fekete szemeiben.

– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg ezer
magyar életét mentette meg vele.

Zrinyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére és elgondolkozott
a hallottakon. Összehasonlította az életét amazéval. Komor ködként
gomolygott előtte a két pálya egy perczig: «Miket beszélnek ezek s miket
tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?» – aztán hirtelen felocsudva,
mintegy magának mondá:

– Vagy én, vagy ő, de valamelyikünk semmiesetre se hős.

Már oszladozni kezdett a díszes vendégsereg; ott künn a ruhatárban nagy
zenebona kezdődött a kabátokért, botokért, de ő még mindig ezen
tűnődött.


IV.  A PRÓZA.

Vígan folyt így az élet egy darabig; dicsőség, népszerűség környezte
Zrinyiéket. A lelkesedés száz és száz alakban nyilvánult. Sehol egy
disszonáns hang, csupán a Tudományos Akadémiában, mely mindig ügyesen
találja el, miben helyezkedhetik ellentétbe a közérzésekkel, volt
demonstráló felolvasás a történelmi osztályban. Dr. Pauler Gyula ugyanis
kifejtette egy szakszerű értekezésben, hogy magához a föltámadás
tényéhez, mint ilyenhez, nem foglalkozván theologiai tanulmányokkal,
hozzá nem szólhat s így ama laikusokra nézve, akik nem szorosan vett
történelmi személyek, mint Radován diák, Bajony János, Istvánffy Pál,
Bosnyák Márton, Basa Péter, Mátyás György stb. nem vonja kétségbe a
föltámadás lehetőségét, de zerinvári Zrinyi Miklósra nézve kettőt
határozottan konstatál:

a) hogy Zrinyi Miklós voltaképen nem is gróf, mert csak _comes_ s a
comes nem volt örökölhető méltóság – tehát most a grófi titulus
egyáltalában meg nem illeti (hja, biz ez sokat le fog vonni
Magyarországon értékéből);

b) hogy Zrinyi Miklós tényleg Szigetvárott esett el s hült maradványai
ott lettek eltakarítva a többi elesettek testeivel, de fejét ugyanekkor
levágták s Szokoli Mohamed elküldte azt Budára az öcscsének, Szokolovics
Musztafának, hol az egyébiránt mélyen tisztelt fej több napig volt
kitéve közszemlére a hitetlen gyaurok elrettentéseül. Szokolovics
Musztafa elküldé a fejet gróf Salm Eckhardnak, Miksa császár
fővezérének; ez azt megint átadta Batthyány Boldizsárnak, ki a vándorló
fejet elvivé végezetül Csáktornyára és ott a Szent-Ilona klastromba
eltemetteté elhalt leányai és első neje, Frangepán Katalin mellé.
Világos tehát ebből, hogy ha lett volna is feltámadás Szigetváron, a
csáktornyai koponya, melyről különben, ha nem csalódik (tudniillik ha
dr. Pauler nem csalódik), dr. Török Aurél méreteket is vett fel annak
idején, nem röpülhetett át a Szigetvárott porladozó testtörzshöz. Ilyen
fizikai lehetetlenségről a bibliában sincs említés.

Dr. Pauler Gyulának tehát sikerült kompromittálnia ezt a másik Zrinyit
is, de szerencse, a haladó karaván útját nem sok szem figyeli, az
értekezés meglehetős nyomtalanul csúszott le a föltámadásnélküli
öröklétbe.

Zrinyinek nem ártott sokat. Mindamellett halványodni kezdtek a szép
napok. Ők is megunták már a sok ünnepeltetést és úgy látszik, az
ünneplők is elmaradoztak. Érezték mindnyájan, hogy ez nem tarthat sokáig
így. Valami után kell nézni. Különösen a Zrinyi alsóbbrendű vitézein
látszott meg erősen a kedvetlenség, sőt annak immár hangot is adtak
egymás közt.

– Háború nincsen, hát mit csináljunk itt? Henyélni nem rossz dolog; de
miből fog az urunk fizetni?

Némelyiket a honvágy lepte meg, szerették volna a szülőhelyüket látni,
esetleg maradékaikat; ez Tolnába, amaz Borsodba készült. Mások ellenben
már e néhány nap alatt elsodródtak. Csáky elutazott a Szepességbe az
utódaihoz, Szecsődy Vasmegyébe ment rokonokat keresni. Az alsóbbrendűek
közűl Nagy Kristóf megismerkedett egy özvegy szatócsnéval és szóbul szó
lett, sok szóbul szerelem lett, egy nap csak odaállott a pudli mellé
szatócsnak és mérte a gyömbért meg a narancshéjat. Komádi Mihályt a szép
szakálla miatt az Entreprise des pompes funèbres szerződtette, Laskay
Gersont pedig rávette egy főpinczér, hogy nyissanak együtt egy kis
korcsmát a Terézia-külvárosban. Már festik is a czímtáblát: «A valóságos
Zrinyi-huszárhoz.» Szóval: az élet nagy varga, kezdte őket átdolgozni,
kicserzeni, megfinomítani, átfesteni az uralkodó izlés szerint.

Magát Zrinyit is egyre sűrűbben elővették a jövő aggodalmai. Szorongva
látta, hogy társai el-elmaradoznak mellőle. Hiszen persze nem járhatnak
örökösen vendégségekbe. És egyszer a vendégségek is megszűnnek. Mi lesz
majd akkor?

Ugyanilyen gondok nyomták a kormányt. Érezte, hogy illik is, kell is
valamit tennie. A haza adósuk nekik s a közvélemény szivesen veszi, ha a
kormány törleszt. Azonfelül rendészeti és más szempontokból is
czélirányos, hogy a Zrinyi-féle kis sereg önmagától feloszoljék, de erre
nézve pénzzel kell őket ellátni, hadd mehessenek aztán szét, ki jobbra,
ki balra.

A magas kormány gondja elvégre nem nagy gond, hiszen csak arról van szó,
hogy melyik alakjában lépjen ki a jó osztogató Állam bácsi. Hát lépjen
ki a handlé alakjában. Ebben nagy. Mivelhogy az állam is néha handlé,
sőt valóságos mamuthandlé. Megvesz drága pénzen mindenféle ócska holmit.
Hasznavehetetlen embert, lim-lomot, vasat, encse-bencsét. Egy grófnak a
mázos agyagkorsóit vette meg, egy másik grófnak az összeszedett rozsdás,
csorba népfelkelő-kaszáit, elsárgult kiáltványokat, képecskéket; egy
nagy ember fiaitól megvette az apjok közzétételre nem alkalmas
irományait. Hát miért ne vehetné most meg Zrinyiéktől a ruháikat,
fegyvereiket, alapítván egy magyar renaissance-múzeumot.

Igen, egy magyar renaissance-múzeumot. Ez jó czím. És jó ötlet. Mert
három dolgot lehet vele elérni. Először lesz egy új, érdekes múzeumunk
valódi tárgyakkal; másodszor segítve lesz Zrinyiéken legalább egyelőre;
és harmadszor az uj múzeumba el lehet helyezni egy kiszolgált strébert
igazgatónak.

Hanem ezt a tervet gyöngéden és tapintatosan kell Zrinyivel közölni,
hogy megsértődve ne legyen.

Úgy kell előadni, hogy a haza kívánja tőlük azt az áldozatot.

Úgy is lett; Zrinyi beleegyezett, sőt – mint mondá – örül neki, mert
legalább levetik vitézei a hadba való ruhát, mely igen nevetséges és
nehéz, most, béke idején, némelyikük pláne pánczélt visel. De különben
is alkalmatlan öltözet, mert ahol egyet látnak az ujkori magyarok, utána
szaladnak a nyavalyások.

A magyar renaissance-múzeum tehát teljes megvalósulásához közelgett, a
lapok is közölték most már a bevégzett tényt, megdícsérve Wlassicsot,
aki az eszmét adta és Zrinyit, aki a ruhákat adja, midőn egy éjjel
Zrinyi a szállodája felé menvén néhány társával, egy boltajtó
kőgrádicsán lenge rongyokba öltözött leánykát pillantott meg. A szegény
kicsike mélyen aludt, messzire hallatszott jóízű szuszogása; az egyik
sovány kezecskéje vánkosúl volt a feje alá téve, a másik kinyújtva és
nyitva. Abban a helyzetben aludt, amint volt estefelé. Morfeus is
részrehajló. A szegényeknek ő is rosszabb álmot mér E gyermeknél a lélek
pihent és a test még mindíg dolgozott – mert a kéz most is koldult.

Hűs tavaszi éj volt. A Duna felől csípős szél rezegtette a lámpákban a
lángnyelvet.

– Nézd meg csak, Gáspár, nem beteg az a gyermek? – mondá Zrinyi.

Alapi odament; volt egy pakli svéd gyufája, roppant tetszettek neki ezek
az ördöngős kis pálczikák, örült, mint a gyerek, ha egyet
meggyujthatott.

– Szép arczú lányka. Nincs ennek semmi baja, Miklós bátyám, csak fáradt.

Zrinyi közel lépett, nézte s elgondolta, hogy az ő kis Klárája is ilyen
volt, esténkint, kifáradva a futkosásban, ott aludt el, ahol leült.

– Szegény kis jószág! Reggelig megveszi a hideg.

S ezzel egyet gondolt, lekanyarította a bíbormentéjét a válláról és
betakarta vele a gyermeket.

Zerinvár és Csáktornya hatalmas urának eszébe se jutott most, hogy
ruhásházában nem százszámra lógnak a menték, köpenyek és kaczagányok és
hogy holnap már nem lesz mit fölvenni.

És még kevésbbé gondolhatott arra, hogy a lapokban baj lesz ebből, mert
regisztrálván az érdekes hírt, hozzáteszik maró megjegyzésekkel, hogy
immár a renaissance-múzeum egyik legértékesebb darabja oda van. Ám a
Radován diák hamuszürke köntöse miatt aligha érdemes felállítani.

A kormányt igen elkedvetleníté Zrinyinek ez a könnyedvérű cselekedete.
Hja, ilyen emberrel bajos valamit kezdeni! De hát még sem lehetett már
abbanhagyni; s intézkedés történt, hogy a rendőrség kerítse elő a
mentét, ha a föld alatt volna is.

B–y kapitánynak jutott a föladat, legott átadta a mente leírását a
detektivjeinek, akik fölkutatva a fővárosi zálogházakat, hat
aranyskófiumos mentét hoztak össze másnap, mindenik azzal az állítással,
hogy ez a Zrinyi mentéje.

B–y kapitány a homlokát verte dühében:

– Már most mit tudjam én, melyik volt? Milyen ostobaság tőlem, hogy nem
fotografiroztattam le előre.

Nagynehezen mégis felismerték a mentét és a renaissance-múzeum
megvalósult; a szigetvári hősök egyenkint csinos összeghez jutottak s az
európai viselettel, melyet csúfnak találtak eleinte, mindjobban
megbarátkozván, – csupa lúd között maga az ember is gágogni kezd, –
kevés kivétellel elfogadták a franczia bugyogót, a gérokkot és a
czilindert. A fiatalabbak, mint Juranics Lőrincz és Istvánffy Pál –
legyen az ég irgalmas hozzájuk – még a monoklit is föltették.

Zrinyi pompásan festett az uj ruhában; a májszínű koczkás blúzban,
csíkos, szürke pantalonjában és elegáns lakkczipőiben, kivált mikor
néhány nap mulva kiborotváltatta középütt a szakállát, egy német
diplomata külsejével versenyezhetett volna.

Bár a kormánytól kapott összeg oroszlánrészét ő tartotta meg, az hamar
olvadt el kezei közt, mert gavallérmódra szórta a pénzt. Az ötvennyolcz
éves főúr, ki egész életét úgyszólván hadban és férfias kedvtelésekben
töltötte, most egy csillogó, elpuhult és élvezeteket hajhászó
társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az uj
világ mulatságaiba, örömeibe, fényűzésébe.

Gazdag szeretett volna lenni, roppant gazdag. Nem hitte már, hogy a pénz
pusztán arra való, hogy harczosok zsoldját fizethesse vele. Maga tett
lépéseket a kormánynál birtokainak visszaadása iránt; tanácsot kért, nem
lenne-e jó, ha e végett személyesen menne fel Bécsbe a királyhoz.

– Az lehetetlen – mondák neki. – A birtokok a tizedik és huszadik kézen
vannak azóta. A király semmit se tehet. Hanem mi majd megpróbálunk
valamit.

A kormánynak minden könnyű. Megnyomott bizonyos billentyűket (hosszú
ujjai vannak a kormánynak), mire kisvártatva hollandi tőkepénzesek
kezdtek mozogni, megalapítva az «Első magyar földtehermentesítő bank- és
biztosítóintézetet» 20 millió korona alaptőkével, felosztva százezer
darab 200 koronás részvényre.

Az idea tetszetős volt s éppen arról a tőről rügyezett és nyílt ki,
amelyen a honvédlovak kikölcsönzése, a kataszteri intézmény és a regale
megváltása: a földbirtokos nemesség fölsegítése volt a főczél. Az anya
is a tékozló fiát szereti a legjobban. Mert hát a legkedvesebb is.

A földtehermentesítő bank- és biztosító-intézet alacsonyabb kamatozású
kölcsönt ad, illetve ilyenre konvertálja az adósságot, melyet egyúttal
életbiztosítással köt össze s ezt a biztosítást a fél együtt fizeti a
jelzálogos kölcsön annuitásával.

Mint ahogy Török József hirdeti: «Nincs többé kopasz fej», éppen úgy
lehet hirdetni a népszerű bank prospektusában: «Nincs többé eladósodott
birtok.» Micsoda édes jelszó a háromhalom országában! Pedig valóság,
mert a bank akkora tőkére köti meg az életbiztosítást, amilyen az
adósság, minélfogva, ha valamelyik eladósodott tekintetes úr örök
nyugalomra húnyja be szemeit, tiszta birtokot hagy az utódaira.
Gyönyörűen volt ez kigondolva.

A kormány megnyomott egy másik billentyűt is és a hollandusok szeme
legott Zrinyi Miklós felé fordult. Ő legyen a bank elnöke. Vonzóbb nevet
nem is lehetne találni a középosztály csoportosítására. Most már csak
Zrinyit kell értesíteni.

Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrinyit informálni. – Ez
is hazai tipus. Más országban ritka s itt buján terem, mint a szerb
tövis. Ha valakinek resteljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk:
«Közéletünk egyik kimagasló alakja.» Valaki esetleg semmit se csinált a
közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy,
hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerős. Ez a
sajátszerű benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar
találmány s legalább is sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges
haltenyésztés… Tehát közéletünk egy kimagasló alakja fölkereste Zrinyit
és tudatta vele, hogy a bank élére van kiszemelve.

– Aztán mi az a bank? – kérdé hanyagul Zrinyi. – Mire való?

– Hát pénzt ad kölcsön, aztán a befolyt kamatokból osztalékot fizet.

– Mi az az osztalék?

– Az a rész, ami egy részvényre esik.

– Mi az a részvény?

– Hát az egy papiros, amit a befizetett összeg fejében kap a részvényes.

– Hm. Nem értem. És mit kell ott nekem csinálnom?

– Hát üzleteket. Te és az igazgatóság kiadjátok a pénzkölcsönöket jó
firmáknak, aztán beszeditek a kamatokkal együtt.

Felfortyant erre Zrinyi és mérgesen csapott az asztalra, hogy tánczoltak
azon a poharak és mindenféle rajta levő tárgyak.

– Hiszen ti izmaelitának akartok engem! Egy szót se többet! Megtiltom.

De a közélet kimagasló férfia nem olyan könnyen téríthető el czéljától,
ha valamely megbízást elvállalt.

– De kérlek, igen szép állás, tekintélyes állás… többet ér, mint a
szigetvári kapitányság.

– Mindegy, nem leszek izmaelita.

– De látod, Széll Kálmán is, Radó is, Pallavicini őrgróf is…

– Még se leszek izmaelita.

– Gondold meg, hogy nem mindennap van ilyen alkalom és ajánlat…

Zrinyi szemöldei összevonódtak, orrczimpái dagadni kezdtek, ami a vihar
jele.

– Ostobaság! Szolimán szultán egész Horvátországot felajánlotta nekem; a
tűzbe dobtam a levelét. Vigyázz! hogy veled hasonló ne történjék.

A kimagasló alak mosolygott, – tudta, hogy akkora tüzek nem égnek a
kályhákban még télen se, ahol a kimagasló férfiakat el lehetne
hamvasztani.

– A kormány segíteni akar rajtad és némi ingerentiát gyakorolt a
dologra. De ha leveszi a kezét rólad, nem tudom, mit csinálsz. Végre is
ilyen tekintélyes állás… húsz millió…

Zrinyi elgondolkozott. Az már igaz, hogy ha a kormány leveszi róla a
kezét, nem tudja, mit csinál. És húsz millió is csinos összeg lehet.
Ámbátor a pénz értéke sokat változott azóta. És nem ott vagyunk már,
mint régen, mikor még öt forinttal küldte el Bécsbe a császárhoz
követségbe Budaházy Jánost és az még vissza is hozott az öt forintból.

– Igen, a húsz millió? – kérdé egyszerre csöndesebben. – Mi lesz a húsz
millióval? Mit gondolsz, mekkora darab birtokot vehetek rajta?

– Birtokot? – csodálkozott a kimagasló férfiú. – Hisz az alaptőke lesz,
abból fogtok kölcsönözni.

Zrinyi felette megütközék ezen.

– Hát nem az enyém lesz az a húsz millió?

– No persze nem.

Erre meg már aztán éppen egy szót se akart hallani többé az
izmaelitaságról, kikergette a kimagasló férfiút.

– Még egy kicsit éheztetni kell az öreget – gondolták a Zrinyi barátjai,
– majd megpuhul.

És csakugyan nem telt belé két hét – az ember hamar simul, nivellálódik
– megismerkedett egy kivánatos asszonynyal, aki igen szerette a szép
virágokat és a csillogó ékszereket s egy szép napon maga állt elő azzal
a szándékával, hogy elvállalja a bankelnökséget.

A bank most már gyorsan megalakult s az igazgatóságba bekerült Alapi és
Patacsics is, a felügyelőbizottságba pedig Juranics Lőrincz. Radován
diákot mint titkárt tartotta meg Zrinyi maga mellett, igen csinos
fizetéssel.

A kormány, mely nagyban poussirozta az uj bankot, nem feledkezett meg
Zrinyi többi vitézeiről sem. Istvánffy Pált kinevezte az országos
levéltárhoz, Bajony Jánost a renaissance-múzeumhoz tisztnek. Deák
Balázsból tanfelügyelő lett, de a miniszter szívére kötötte, hogy tollat
a névaláíráson kívül ne fogjon a kezébe, nehogy kompromittálja magát,
hanem tartson egy jó tollnokot; Dandó Ferencz uram az állami méneseknél
nyert kielégítő alkalmazást.

A kisebb emberek is majd mind kenyeret kaptak, némelyek kalácsot is,
többeket a közemberek közül Zrinyi tartott meg szolgálatában, kit
komornyiknak, kit inasnak, kit huszárnak. Szomorú volt ez a
szétszéledés. Majdnem könyeket sajtolt a Zrinyi szemébe, de meg kellett
történni.

– Nincs többé seregem – sóhajtá, – koldus lettem.

De lassan-lassan beletörődött az uj helyzetbe, bár folyton érték
kisebb-nagyobb kellemetlenségek. Az első mindjárt a bank megalakulása
napján, midőn az igazgatóság tisztelgett nála.

Egy kis sánta urat így mutattak be közülök:

– Zrinyi Mór, a biztosítási osztály főnöke.

– Hogyan?! – kiáltott fel megütközéssel. – Hiszen a Zrinyiek kihaltak és
a Mór név nem is volt szokásos a családban.

– Oh, kérem – szólt a kis emberke nyájas vigyorgással, a kezeivel vastag
óralánczába kapaszkodva, – én csak fölvettem ezt a nevet.

Zrinyi lábával toppantott és indulatosan mondá:

– Hát akkor menjen ki tüstént és tegye le.

– De kérem, kérem, gróf úr, én azt belügyminiszteri engedélylyel vettem
fel.

A bank ügyésze félrevonta Zrinyit az ablakmélyedésbe, hogy ez egészen
törvényes eljárás és nem lehet ellene kifogást emelni.

Megcsillapodék egy kissé, de mégis keserűen kifakadt:

– Azt, hogy a birtokainkat elveszik, ha már nem élünk, még értem, mert a
földet mívelni kell, a föld arra való, hogy az élőknek teremjen, a
halottak már nem esznek. De más, a holtak sirját felnyitni és elszedni
ékszereiket, neveiket, hogy az élőknek kamatozzanak. Ilyesvalamit az én
időmben nagyon büntettek, még ha egy gyűrűt lehúzott is valaki a holtak
ujjáról, hát még hogy a nevet is elvegye és használja…

– Igaz, igaz, de hagyjuk ezt; nem jó a kormánynyal kikötni, méltóságos
uram.

A bank különben igen jól indult. Az idea tetszetős volt, a banknak nagy
jövőt jósolt a közönség s a részvényeket, melyeket a hollandus alapítók,
kihasználva a kedvező áramlatot, siettek a piaczra hozni, roppant
felpénzzel kapkodták el. A teljesen befizetett húsz millió korona
alaptőkén kívül a részvényeknek harmincz forintos felpénzzel való
kibocsátásából kétszázötvenezer forint nyereség folyt be, melyet a
tartalékalaphoz lehetett csatolni.

Mindenekelőtt azonban alkalmas épületre lett volna szükség. Ez volt az
első teendő. Egyetlen ilyen ház mutatkozott kielégítőnek a
banknegyedben: a Nádor-utczában, ezt kell vagy megvenni, vagy kibérelni.

A bank ügyészét, Szebeni Mihályt és Juranics Lőrinczet bizták meg a
feladattal. A ház valami Rózer Jánosé volt, ki a Zöldfa-utczában lakott
egy kis ódon sárga épületben.

Eljártak megbizatásukban s a következő nap referáltak Zrinyinek.

– No mi van a házzal?

– Ott voltunk az öreg Rózernél. Eleinte azt mondta, hogy nem eladó a
ház. Később megkérdezte, mit adnánk érte. Mondtuk neki az összeget, a
fejét rázta. Igértünk neki tízezer forinttal többet. Arra is a fejét
rázta. Igértünk neki a ház kimutatott jövedelmének megfelelő tőkét, az
se kellett neki. Erre elmentünk. Egyszerre aztán visszahivott a
lépcsőkről és így szólt: – Isten neki, valami jutott eszembe, megkapják
a házat, de csak egy föltétellel…

– No, mi lenne az? – kérdé Zrinyi.

– Elő sem merem hozni, olyan bolond a dolog.

– Csak ki vele!

– Hát az a föltétel, mondá nekünk Rózer úr: «Gróf Zrinyi Miklós leköti
magát szerződésben, hogy minden vasárnap nálunk ebédel.»

Zrinyi nevetett. Tetszett neki ez a szamárság.

– És maguk mit feleltek?

– Mi azt mondtuk, hogy ilyen föltételt nem fogadhatunk el, inkább adunk
ötezer forinttal többet a házért.

– És aztán?

– Erre ő elvörösödött és így szólt: Ragaszkodom a föltételhez, inkább
adom ötezer forinttal olcsóbban a házat.

– Furcsa ember. No, és?

– Eljöttünk. Nincs alku.

– Miféle ember ez a Rózer?

– Szakasztott második Sartory, Pál – felelte Juranics – de a lakásán úri
fény van, az előszobában harisnyás inas.

– Ön se tud róla többet, fiskális?

– Alig, de megtudhatom, egy ismerősöm jár hozzájuk, az ezredes.

– Hogy hívják az ezredest?

– Bobor.

– Ah, Bobor! Ugy-e szép felesége van?

– Csinos asszony. Nagy race.

Az ügyvéd csettentett a szájával.

– Az is oda szokott járni? – kérdé Zrinyi élénk érdeklődéssel.

– Nagy barátnék a Rózernéval.

– Referáljon nekem holnap vagy holnapután erről a családról, fiskális!

Harmadnap egy több ívre terjedő munkálatot talált Zrinyi az asztalán.

Behívta Radován diákot:

– Nehezemre esik az olvasás, Radován, olvasd fel ezt a sok ákom-bákomot.

Zrinyi elnyújtózkodott a dívánon:

– Látod, diák, ilyen kényelmes dolgok nem voltak azelőtt.

Radován már éppen olvasni akarta az iratot, midőn hirtelen benyitott
Alapi Gáspár és Juranics Lőrincz, a két ellentét, a gárda legszebb és
legcsunyább lovagja. Alapi zömök, púpos, szőrrel benőtt ember volt, de
szűk koponyájában nagy ész lakott s azonfelül rokoni kötelék fűzte
Zrinyihez; Juranics ellenben, ez a szép horvát nemes, olyan volt, mint
egy Apolló, az asszonyok, leányok kedvencze.

Zrinyi láthatólag megörült, hogy jöttek; mert a rettenthetetlen hős
ilyenkor ebéd után, azelőtt is, ha végigfeküdt a medvebőrén,
kigombolkozott, pajkos és kedélyes lőn, mint egy jó czimbora: vagy a
hadi kalandjait beszélte bugyborékoló vidámsággal, vagy a vadászatait,
vagy a szerelmi csínyjeit. Csak a fegyver alatt volt rideg és szigorú.

– Jó, hogy jösz! – kiáltá Juranics elé. – A szép asszony jelt ad
magáról.

– Hát a leány? – kérdé Juranics kiváncsian.

– Még nem tudom.

Az okos fürkésző Alapi közbeszólt:

– Talán valami kaland, Miklós bácsi?

– Olyasféle – szólt Zrinyi, a bajuszát megpödörítve. – Ezek a mostani
fehérnépek nem olyan szemérmetesek, mint a hajdaniak. Ah átkozottul szép
ördög. És végre is megjártam vele. Ha csak ezután nem teszi jóvá.

– De hát mi volt? – puhatolódzik Alapi.

– Kicsi dolog, de megneveltük. Néhány hét előtt együtt járkáltunk
Juranicscsal a Zugligetben. Előttünk két nő ment a gyalogúton, egyik
szebb termetre, mint a másik, mindamellett rögtön fel lehetett ismerni,
hogy az egyik fiatal leány. Különben nekem fel se tüntek volna, hanem
egyszerre megállottak és elkezdték a gyepet birizgálni apró czipőikkel,
mintha keresnének valamit. Az egyik le is hajlott… Istenemre nincs
valami szebb, Gáspár, mint egy ívben meghajolt asszonyi test… Vén kecske
vagyok, de ezt már nem tudom én se nézni. Kisvártatva megfordultak,
felénk jöttek, folyton az utat nézve; hozzánk érve, az idősebb nő
megszólított:

«Nem találtak, kérem, az úton egy aranymelltűt?»

«Nem.»

A leány pironkodott, úgy tetszék, restelte, hogy társnéja megszólított.

«Pedig itt vesztettem el ezen a darab úton, fenn a nagy fánál még
megvolt» – mondá, inkább a társnéjához intézve szavait.

«Hogy nézett ki a tű?»

Erre a kérdésemre fölcsillant a reménye, azt hitte, mégis mi találtuk
meg s kétkedve, fürkészőn nézett a szemem közé. Olyan perzselő volt a
szeme, mint a láng.

«Igazán nem találták meg?»

Elnevettem magam, mire ő még nagyobb gyanura kapott.

«Ugyan, Mari néni, – figyelmeztette a leány – ha egyszer azt mondják az
urak…»

Mari néni oda se hallgatott.

«Nagyon becses ékszerem volt, a megboldogult uramtól való.»

Megtetszett nekem a tréfa, de a menyecske is, elkezdtem vele évelődni:

«És ugyan mit adna nekem, ha megtaláltam volna?»

«Mit kiván, uram?» – kérdé ő.

Félig mosolygott, félig boszankodott, de most már biztosra vette, hogy
az ékszer nálam van. Mi pedig ezen a tituluson nagy beszélgetésbe
bonyolódhattunk velük, kötekedve és tréfálózva; kivált Juranics csapta
erősen a levet a kisasszony körül.

– Becses kis kutya volt – sóhajtott Juranics. – Bár csak láthatnám még
egyszer.

– Nos, mi lett a vége? – sürgette Alapi.

– Semmi – folytatá Zrinyi. – Az ékszert nem találtuk meg, hát vissza nem
adhattam, de a révén megismerkedtünk s a hölgyek (ahogy most nevezik a
fejérnépet), miután hiába kerestük az úton még egy darabig a tűt,
megkértek, mutassuk meg nekik az utat a Laszlovszkyig, ahol a kocsijukat
hagyták. De egyikünk se tudta, hol van a Laszlovszky.

«Önök, úgy látszik, idegenek, – vélte a szép asszony – hogy nem ismerik
a Zugligetet.»

«Én ismerem, csak a Laszlovszkyt nem tudom.»

«Hogy lehet az?»

«Mert mikor még én utoljára itt jártam, akkor a Laszlovszky nem volt
meg.»

«Az lehetetlen, hisz a Laszlovszky van vagy százesztendős.»

«Hja, de én háromszáz év előtt jártam itt utoljára.»

A szép asszony a legyezőjével ráütött a kezemre.

«Menjen, maga csúf ember. Mindig bolondozik.»

«Becsületemre mondom.»

Erre egyszerre összerezzent és rám nézett.

«Ön talán…»

«Igen, én vagyok Zrinyi Miklós s ez itt Juranics Lőrincz hadnagy.»

«Én is katonaasszony vagyok: Bobor ezredesné s most már nem sajnálom a
tűmet, mert megismertem önt, akiért annyit rajongtam, míg a történelem
lapjain élt.»

«És most?»

«Ugyan menjen! – elpirult, a szemeit lesütötte. – Hát mit mondjak?»

Ajkára illesztette két rózsás ujját és a hamis szemeinek egyikével felém
kacsintott, a másikkal a leányra mutatott, mintha mondaná: «Látja, hogy
semmit sem mondhatok e miatt a leány miatt.»

Erre aztán elváltunk, egy arra menő sváb asszony megmutatta nekik a
Laszlovszky irányát; ők rézsút csaptak át a rozstábla mellett, mi pedig
előre mentünk a gyalogúton s a dolog egészen ennyiben maradt volna, ha
egyszerre csak meg nem roppan valami a talpam alatt a fűben. Odanézek,
hát az arany melltű volt, hanem biz az úgy szétmorzsolódott és
összelapult az én léptem alatt, ami kő, gyöngy volt rajta, mintha
kalapácscsal törte volna szét valaki. Már most mit csináljak? A tűt nem
küldhetem el neki így. Elvittem egy régi ékszerészhez és a régi tű
fundamentumára rácsináltattam egy nagy gyémántot. Igaz ni, te fizetted
ki, Radován, mibe került?

– Éppen ezer forint volt.

– Nos, mikor elkészült, a Radován diák elvitte neki, megtudta a lakását
a rendőrségnél.

– És?

– Hát elfogadta és egy piros szegfüt küldött vissza.

– Ej, ej, Miklós bácsi! – fenyegette meg Alapi fejcsóválva. – Nem
hittem, hogy olyan kalafaktor.

– Hja, fiam, – nevetett Zrinyi Miklós – gonosz az ember, ameddig meleg.
És végre ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó. Mindent összevéve
azonban czudarul felsültem.

– Hogy-hogy?

– A menyecske ura, egy nyugalmazott vén ezredes, halálra félti.

– Hála Istennek! – mondá Alapi önkénytelenül.

– Irigy kutya vagy, Alapi – förmedt rá Zrinyi… – De még nem reménytelen
a dolog, biztosítlak. Az asszonyok sokat romlottak azóta. Mit nevetsz,
Juranics? Azt akarod mondani, beste lélek, hogy már akkor is rosszak
voltak? No, mindegy. Egy aranyos asszonyi hajszálat látok keresztbe
fektetve az utamon. Olvasd csak, Radován diák, azt a paksamétát.

Radován bólintott fejével s olvasta fennhangon a következőket:


V.  RÓZERÉK.

«Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgárcsaládoknak
(lakásuk Zöldfa-utcza, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata
műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhitozni. (Ha
jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter előtt.)

Régi patriczius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani
feje jutott.

Roser Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a
gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába
foglalt diploma.)

Azonban éppen mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a
«Kigyó-patikában», egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú
Schramm József és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöcscsére.

Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:

– Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat,
keserű koktumokat főznék a «Kígyó-patikának» a laboratoriumában, mikor
fölséges töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat főzethetek a saját
vendéglőmben.

Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az
esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori
kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencznek
Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.

Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga
vásárolt be mindent a piaczon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos
ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig sürgött-forgott a konyhában és
ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment
(sokkal jobban, mint néhai Schramm apó alatt), úgy, hogy Rózerék
szemlátomást gyarapodának anyagiakban.

Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus
ember is, bővelkedő hasznothajtó ötletekben.

Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe
jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglőjéhez közel
fekvő külvárosi patikát, ekképen okoskodván:

– Miért készitsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben
más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát
miért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak
is.

A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra biztatták, hogy már most okozati
összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon
egy temetkezési vállalatot is.

Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva
feleség és férj. Pláne mind a két üzlet benyulik az éjszakába. A polgári
munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak és
ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még
álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt
virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felránczigálja az embert legédesebb
álmából: «Kelj fel, dolgozni!»

Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, melylyel kölcsönösen támogatta
egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány
év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek s ekkor így szólt Rózer
János:

– Hallod-e, Kriska? Voltaképen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a
patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra
rug. Annak ötperczentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel
több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok
vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?

– Nem tudok – felelte Kriska.

– Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az
üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A
gondviselés nem adott gyereket. A pénzéből nem kérünk. Igazam van-e,
Kriska?

Kriska igent bólintott s Rózerék eladván vendéglőjüket és
gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi
polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is
mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is uj
földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a
Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább.

Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és
megaprehendálta a Rózerék szemrehányását s ilyenformán szólhatott
magában:

«Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van.
Adok egy csomó gyereket!»

A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte
Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki
jelenleg önkéntes a dragonyosoknál, a második évben ikreket szült
Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.

– Semmi az, – mondogatta Rózer úr – mégis mindegyiknek lesz még százezer
forintja.

De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasakat hozott napvilágra a
derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:

– No, no! Mi akar ez lenni?

A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és
mamái gúnyolódni kezdtek. Mégis csak szörnyűség, hogy valakinek a
felesége _kubus_ szerint szülje az örökösöket.

Valóban csodálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki
látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kis leánykát hozott.
Ez Nina volt, aki most a sacrécoeuröknél van, de a vasárnapi diner-kre
haza eresztik.

Kilencz gyerek volt már s mind virgoncz, eleven, mint a halcsik, egyik
csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:

– Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a
tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!

Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha polgári szive és imigy szólt
egy napon a feleségéhez:

– Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A
biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután
következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom én Kriska, hogy
ujra üzlethez kell látnunk.

Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással
egyezett bele az uj tervekbe. Rózer úr egy parkett-koczkagyárba fektette
a tőkéjét Szlavóniában és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést,
mely ilyformán okoskodhatott magában:

«Ördöngős Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyermekek
kellettek, aztán adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene.
Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.»

A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban
kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a
Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát
jöttek-mentek egymásután, a piros czédula le se ment az ajtóról. Öt
esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi,
meg a kis szöszke, boglyas Nina.

Oh, azok a piczi koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehérüveges hintón
messze-messze, meghökkentették Rózer urat.

– Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem,
nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.

Megint visszavonult az üzlettől, végleg eladva a koczka-gyárat két
hollandus vállalkozónak.

Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári
költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll,
délután kalabriászparthie a kerületi körben, este egy kis sörözés a
József-téri «Virágbokor»-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek,
húsvétkor uj selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a
Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következéskép
kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos
munkával szerezte azt, amije van?

Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban – egy akkora
világítólámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a zöldfa-utczai
házat és egy telket a Nádor-utczában, melyre csinos palotát építtetett
Rózer úr, többi pénzüket betették az Első hazaiba és egyéb takarékokba s
a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a
tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant
nehéz arany óralánczot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a
fülén. Az úrnak három pénztárcza volt a zsebében, az egyik a
nagybankókra, a másik a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az
asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér
pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül
burnótszelenczét is hordott magával s néha elvitte feleségét a
Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.

Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerüségben, ha egyszer az
asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada
Celesztin, elküldte Karlsbadba.

A derék asszonyság vissza is tért egy hónap mulva kigyógyultan és
szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy
lakattal ellátott csomagoló-kosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a
karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló
hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.

Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot,
ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és fehérneműi voltak elpakolva,
megrőkönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.

Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a
vesztesége és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édes-keveset
ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két
pár kopott czipő, néhány harisnya és, amit előbb kellett volna
említenem, egy ujdonatuj urasági inasruha, ötágú koronás ezüstgombokkal,
mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az
eltévedt kosár.

Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az
elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent
értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.

– Hallod-e Kriska? Ha már megvan ez a szép inasanczug, miért ne
fogadnánk bele egy ficzkót, amelyikre éppen ráillik?

– Nem bánom, János.

Csakhamar akadt is egy a gentry-klubból elcsapott spécies, aki bevált a
ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek még fel némi
nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Rév-Komáromból)
ragaszkodott a bajuszához. Wlada házidoktor pedig, akitől tanácsot
kértek, ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy a harisnyás inas
meghagyott bajuszszal egy lehetetlen látomány.

Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer
megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnak kellett
engednie a bajuszszal. Sok huza-vona után ötvenöt forintért végre is
megvált tőle.

Rózer úr kerekszámban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul
ragaszkodott a summához.

«Azt az ötöt a borbélynak kell adnom, – mondá, bánatosan sóhajtva –
egész életében hadd emlékezzék a gazficzkó, hogy mit semmisített meg
ezen a napon.»

Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily
bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát
Rózer-mama előtt. Valami uj, csudálatos és előkelő levegő kezdett
lengeni e szűk szobákban, a ripszszel és kanavászszal bevont bútorok
között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni,
meglapulni az ő tekintete előtt s a kinyitott ablakon valami különös
előkelő illat ömlött be.

E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió,
elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e
Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arczán a hódolat némaságával,
zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a szinpadon a
marquis-k komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek
öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges.
Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges
egyszer akaratlanul igy szólt a hamu láttára: «Pfuj!» Az asszonyság, aki
a divánon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal
kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pose-ba, ha a komornyik
lépteit hallotta közeledni.

Feszélyezte őket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó
érzéküket. Féltek tőle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan
játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva és amint beteltek
vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának
nyílást keresni.

– Mit ér az előkelő inas, – sóhajtá egy napon Krisztina – ha senki sem
tudja és nem látja?

– Nem értelek – dadogta János úr; de értette.

Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre
megszólalt:

– Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép
fogatot és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon.

Az asszony szemei felragyogtak.

– Oh, be szép lenne, János!

Egy hét mulva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével s a
következő vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.

Boldogok voltak, de csak kevés ideig.

– Mit ér, – pattant fel Rózer úr egy alkalommal – hogy szép kocsiban
ülünk, hogy megbámúlják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják,
kit irígyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irígyelnek.

No, ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a mediczinát.

– Az kellene, János, hogy az ismerőseink hozzánk jőjjenek.

– Valami ilyesmi, – mondá az öreg úr komolyan.

– És hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.

– Természetesen.

– Miért ne adhatnánk hát diner-ket?

– Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.

Az asszonyság homloka elborult.

– Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.

– Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is
Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács,
Kriska. Meglesz, ha mondom.

– János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!

Most azonban Rózer úr homloka borult el.

– Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a
diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is,
azt pedig nem lehet pénzen venni.

Rózerné elgondolkozott.

– Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek
nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak
irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók
őket.

– Bah! – kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. – Tegyük össze,
amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő
is eljönne.

– Ki az?

– Az ő erdejéből vettem a parkett-koczkákra való fát. Egy eladósodott
ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi, eleven képviselő nélkül
nem is képzelhető, fiacskám, elegáns ebéd.

– Az egyszer úgy van – mondá meleg meggyőződéssel Rózer-mama. – S milyen
párti?

– Fájdalom, kormánypárti.

– Ejh, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet
szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.

Rózer úr fülig vörösödött.

– Hallgass, Kriska, hallgass… és lesüté a szemeit szégyenlősen, a
tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.

Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem
ment csak olyan könnyen, egyszerűen: a régi kopott patriarchalis bútorok
közé nem lehetett oly előkelő személyeket hívni – tehát uj, pompás
garnitúrákat kellett rendelni Bécsből s e fényes holmit nem lehetett
bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet,
felmondani a lakóknak és szalónokat, szellős termeket csinálni a
bérlakásokból s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.

Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken
csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével;
némelykor a képviselő is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került.
A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülőiből s azok
családjaiból kerültek ki. Ismerőseink közül ott lehetett látni Sartory
Pált is – aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos
megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekről.

Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerőseik, hogy
kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: «Bolondok, tönkre teszik a
leányuk jövőjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért nem, az pedig
keserves. – Onnan, ahol tisztelnék őket, kilépnek oda, ahol kinevetik.»
Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sőt.

Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette
mondogatni, midőn Budapest piaczainak drágasága jött szóba:

– Gráczban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy
egy olyan koldús városban megélhessek.

Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott és Rózer úr, bár
nem volt tudományosan művelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor
ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerőseitől s
azokat soha vissza nem adta.

Bobor ezredesék tehát, az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert
az asszony, született Plichta Mária, gyönyörű volt vörhenyes hajával,
tejfehér arczával, élveteg piros ajkaival és Mária Teréziaszerű
termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel,
de sokba kerültek Rózernek.

Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az első baráti kölcsön
után az ezredes pertu lett Rózerrel s ez Rózernek jól esett; de a «te»
csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még
szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: «Rózer, vén czimbora, adj
hamar ötven forintot.» A második nagy kölcsönnél az ezredesné lett pertu
Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette.
Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel,
Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és
a fiatal Rózerrel – ami Boborék részéről olyan benső s különös viszonyt
pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a
következő észjárás szerint:

– Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van,
mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktől, ha nem
segítenének rajtunk.

Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az
ebédeket nem lehet többé abbanhagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az
egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az
ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly előkelő és kápráztató (Anna
tanulhat tőle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott s nem hogy
elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet
nélkülözni az ebédeken.

Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserűséget okoztak! Bárcsak
sohase fogant volna meg ez a gondolat.

Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gőgösen vágja a szeme közé:

– Utoljára voltunk nálatok, Rózer, utoljára.

Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony
fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.

Bibithy képviselőt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni,
négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljőjjön. Nem, ez nem élet, még
kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jő indulatba s ilyenkor fel-alá
száguldva a szobában, kiabálja:

– Nem, ez nem természetes… nem természetes, Krisztina.

Még súlyosabb lett a helyzet, midőn Bibithy Gedeon egy nap császári és
királyi kamarás lett s egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédről,
azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendő ideje s
valahol nagy társaságban ekkép nyilatkozott – az ezredesné
fülehallatára:

– Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végkép
békét ezek a jámbor emberek?

Az ujdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári
ismerősök közt, a József-téri «Virágbokor»-nál, a kerületi körben és a
régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezték Rózert:

– No, mi van Bibithyvel?

– Mikor találkozol Bibithyvel?

E neveletlen bugrisok, kik tűvel, árral és egyéb éles szerszámokkal
keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszőni
beszélgetésükbe: «Bibithy, Rózerünk kebelbarátja» s még több efféle
csípős, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgy, hogy
elrohant régi kedvencz tanyáiról, mint a megsebzett vad s fogcsikorgatva
átkozódott otthon:

«Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem
hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit.
Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitől hanyatt esnek a
gúnyolódók.»

Éjjelente rágyujtva selmeczi pipájára (mert nappal nem mert pipázni
Georges miatt), e théma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt
örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, czímeres homlokzatú paloták
között; látta a lépcsőkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás
delnőket, köztük az ő Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat lépett a
fantáziája s besurrant a fényes herczegi várakba, kastélyokba, melyekről
annyit olvasott lapjaiban, hol kardos ős apák és anyák lógnak a falakon;
vezérek, országbirák, bíbornokok s mindenkiről egy legenda szól, aztán
(eközben a pipája is kezdett kialudni) elszárnyalt felkorbácsolt lelke
egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy
ha ő király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, biz Isten megtenné,
elmenne egy ebédre a Rózerékhoz… Mikor nem is várnák, mikor nem is
gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: «Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha
szívesen látnak.»

Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr,
következéskép nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy
midőn tegnapelőtt az «Első magyar földtehermentesítő bank» ügyében nála
jártunk, olyan extravagans ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve
általunk Méltóságod kegyes színe elé.»


VI.  EGY «KÍNOS» ÜGY.[6]

– Eddig van – mondá Radován diák és letette a paksamétát.

– Jól _kieszkábálta_ az ördöngős fiskális – jegyzé meg Zrinyi, ki nagy
érdeklődéssel hallgatta végig Rózerék rangkórságának történetét. –
Nagyon mulatságos emberek. Istenemre mondom, a könyezésig kaczagtató.
Eredj el holnap, Radován és értesítsd ezt a Rózert, hogy vasárnap én és
Juranics náluk ebédelünk. Jösz-e, Juranics?

– Zrinyi parancsol – felelte a szép horvát nemes, meghajolva.

– És a kis szőke fruska semmi? Lőrincz, Lőrincz, te elpirultál!

– Nem komoly lovagokhoz méltó csinyek – morogta Alapi.

– Eh, bolondság. Kun László király volt s mégse restelte az efféléket.

– De torkára is forrtak.

Radován diák vette a kalapját s eltávozott az üzenettel Rózerékhoz.
Magukra maradván, komoly arczot vágott Alapi.

– Abban az ügyben jöttem, bátya.

– Igen, most délután lesz a tárgyalása a Nemzeti Kaszinóban, de nem igen
értem. Hát mi a substratuma?

– A dolog a következőleg történt – kezdé Alapi. – Mi, a Juranicscsal,
lehet vagy két hete, egy este benéztünk az orfeumba, ott egy kissé
borozgattunk is, néhány ismerős odaült az asztalunkhoz, vigan
beszélgettünk, amint egyszerre arra lépeget valami báró Perjéssy Mihály,
egy tejfeles szájú siheder. Hivták néhányan, hogy üljön közénk, azt
mondja gőgösen: Nem ülök olyan asztalhoz, ahol nem mindenki kóser ember.
Hát ki nem kóser? – kérdik. Hát az Alapi úr – mondja és tovább megy.
Kérdezem a szomszédjaimtól, mit jelent az, hogy nem vagyok kóser; ezek
aztán magyarázzák, ki jól, ki rosszul, míg végre megértettem, hogy azt
jelenti, mintha nem volnék becsületes ember. Ejnye, szedte-vette
czinegéje! kiáltottam dühösen, hozzatok hamar kardokat, de bizony nem
voltak ott kéznél kardok, de a báró is eltünt. Az asztaltársak
megnyugtattak, hogy sebaj, küldjek el hozzá reggel segédeket, mert az
így szokás, azok aztán majd megállapítják, hol és mikor kell
megverekedni és kiállítják, a jegyzőkönyvet. Hát az mi? Hogy t. i. a
jegyzőkönyv? Mondták, hogy ilyet minden verekedés után ki kell állítani,
mert ez bizonyítja, hogy az ember becsülete korrekt.

– Ostobaság! – vágott közbe Zrinyi. – Hiszen akkor nekünk egész
bibliotékákkal kellett volna feltámadnunk.

– Reggel aztán elküldtem a báróhoz Juranicsot és Patacsicsot; a báró is
megjelölt két embert, akik azt mondták az enyéimnek, hogy a báró nem
verekszik meg velem, mert elintézetlen ügyem van. No, ha nem verekszik
meg, mondám, öltsön magára szoknyát és szagoljon otthon az anyja mellett
rozmaringot.

– És aztán?

– Most aztán minden abbamaradt, mígnem tegnapelőtt megjelent az
ujságokban, hogy ki akarnak ballotirozni a kaszinóból.

– Mi az a kiballotirozás?

– Én se tudtam, megkérdeztem: azt mondják hogy annyit jelent, mintha
kilöknének a kaszinóból.

– De hisz ez semmi, mert ha oda nem mégysz, hát ki nem lökhetnek. Nagy
szamarak ezek a mostani emberek. És én kezdem is már pedzeni, hogy miben
sántikálnak. Mikor ide jöttünk, mindjárt az első napokban behoz a
szállodámbeli portás egy kártyát, amelyen egy ismerős miniszter neve
áll, a kártya egyik füle be volt hajtva. Minek ez a papiros? kérdeztem a
portástól. «A miniszter úr látogatást tett önnél ma.» Én nálam, hiszen
egész nap itthon voltam, nem láttam én egy fiát se. A portás nevetett:
«Hát persze, ő maga nem volt fenn, de a kártya az éppen annyi, és ha
most már méltóságod akarja visszalátogatni, szintén küld egy ilyen
behajtott fülű kártyát.» Hát hallottatok már ilyen marhaságot, hogy két
papiros találkozik két ember helyett. Én hát azt sejtem, Gáspár öcsém,
hogy valami kártyára ráirják a nevedet és azt lökik ki a kaszinóból;
mert igazán nevetséges szokásaik vannak.

E pillanatban megcsendült a telefon a másik szobában: Radován diák, aki
egyedül értett az ördöngős ládikához, nem lévén otthon. Zrinyi odaszólt
az egyik alabárdosnak, mert, mint otthon, Csáktornyán vagy Szigetváron,
most a bankban is mindig két alabárdos állt az ajtónál:

– Eredj, Mihály, szólits valakit, hogy a telefonhirt átvegye.

Kis vártatva bejött nagy hajlongva Zrinyi Mór.

– A kaszinóba várják méltóságodat az Alapi-ügyben, hogy azonnal
méltóztassék jönni.

– Üljünk hát kocsiba, Gáspár, majd elmondod útközben a többit.

Tényleg az «Alapi-ügy» foglalkoztatta most a közvéleményt s a
becsületbíróság mai tárgyalása elé nagy érdeklődéssel tekintett a
közönség, mely szereti az ilyen eseményeket. Mert azok a nagy vadak,
akik itt ejtetnek el, gyönyörködtetik a nagy közönséget. Épp úgy, mint
Spanyolországban a viadorok kezei által elpusztuló bikák. Más bikát!
ordítja a közönség, ha az egyik elvérzik. A mészáros is sok bikát megöl,
de azok a bikák nem érnek semmit – csak azok, akik a szintéren buknak
el.

Alapi pedig úgy jutott a krédóba, hogy a fiatal báró Perjéssy vonakodott
neki elégtételt adni – mert, mint mondá, elintézetlen ügye van.

E nyilatkozat hirtelen elterjedt a gentleman-körökben. Elintézetlen ügye
van! Hajrá! Hol van? Merre van? Ide vele?

A dologtalanok, mint a saskeselyük, ráereszkednek egy ilyen elintézetlen
ügyre.

Hát ki is ásták hamarjában. Egy lap ugyanis azt irta vagy két hónap
előtt, még a megérkezés mézes napjaiban, hogy Alapi Gáspár voltaképen
nem halt meg Szigetvárnál, hanem valamiképen elmenekült, mert 1572-ben,
tehát Zrinyi eleste után jóval, ő volt a horvát hadsereg vezére, amikor
elfogta a hires «parasztkirályt», Gubecz Mátyást, sőt később horvát bán
is lett. Lehetetlen tehát, hogy Szigetvárnál föltámadt volna ez az úr.
Semmi köze Szigetvárhoz. Alapi úr minden valószinűség szerint egy ügyes
csaló. Ha igazán ama nagykemléki Alapi Gáspár, akkor a barátait teszi
lóvá, elhitetve, hogy velük halt meg, – mikor ez most rá nézve előnyös;
vagy ha tényleg velük halt meg és velük támadt föl, akkor egyáltalában
nem Alapi.

Ez a közlemény feledésbe ment, elcsúszott akkor, s a nagy nemzeti
lelkesedésben Zrinyi főembereivel együtt, simán bejutott a Nemzeti
Kaszinóba. Most egyszerre földeríti báró Perjéssy az esetet és ott
fekszik a magas testület bonczasztalán a Perjéssy-féle konfliktussal
együtt tehát két elintézetlen ügy. Csudálatos lendülettel és
vehemencziával vitáztak. Széchenyi István a falról hallgatta őket.

A kaszinó könyvtárnoka a homlokát tapogatta, azt hitte, megőrült és
viziókat lát, midőn a legkoczkásabb nadrágú magas uraságok könyveket
jöttek keresni, krónikákat, történelmeket s bujták nagy mohósággal,
lelkendezve. Néhányan, a hevesebbek, kiballotirozási indítványt
nyujtottak be.

A Zrinyi-csoport hivei, akikben még a kegyelet dolgozott, ellenezték a
botrányt és azt kivánták, hogy egy becsületbiróság hozzon előbb több
világosságot az ügybe; a formát könnyű megtalálni. Az ő kiindulási
pontjuk az volt, hogy Alapi, nem lévén hozzászokva a XVI-ik században a
lap-olvasáshoz, nem vette észre az inkriminált közleményt; barátai
szintén nem voltak lapolvasók, tehát ők sem mondhatták meg neki; nagyon
eleinte történt; föl lehet tenni tehát, hogy Alapinak csakugyan nem volt
tudomása a hirlapi sértésről. Igaz ellenben, hogy a történelemben
előforduló adatok súlyosan esnek latba Alapi ellen és igen kellemetlenül
érintik a kaszinó leghiggadtabb köreit, különösen nehezen reparálható
mulasztás, hogy a Perjéssy-eset után annyiba hagyott mindent, ahelyett,
hogy a becsületbíróság elé vitte volna a dolgot.

A kiballotirozási indítványt visszavonták ideiglesen, s miután Perjéssy
is beleegyezett, a becsületbíróság megalakult. Egyik tagja Zrinyi volt,
aki, amint látjuk, későn érkezett, s sietve ment a tárgyaló terembe,
Alapit kívül hagyván, ha szükség lenne felvilágosításaira.

– Már várnak ott bent – mondá Kricsi gróf, egy nyurga fiatal úr, ki a
ruhatár felé sietett. – Der arme Kerl, dieser Alapi!

– Miért sajnálod? Mit történhetik vele? – kérdi könnyedén Zrinyi.

– Disqualifikálják, bruder.

– És mi baj lesz ebből? Mit jelent az? Mert én nem tudom ezeket a
mizimázi fogalmakat.

– Hát senki se fog vele többé megverekedni.

– De hisz az jó neki, te bolond. Egy ember, aki verekedhetik, de ő vele
nem verekednek. Ezt már másodszor hallom. Legyen hát eszetek, hogy
ilyeneket beszéltek.

Kricsi gróf vállat vont; csudálkozó grimaceokat vágott és lefelé indult
a lépcsőkön – Zrinyi pedig eltünt a tanácskozási terem ajtajában.

Ott ültek már az asztalnál mind a négyen azzal a fönséges komolysággal,
amelyet ez az ujmódi pallos-jog kölcsönöz az arczoknak. Alapinak Csáky
György volt a másik bírája, ki épen tegnap tért vissza a Szepességből.
Az ellenfél részéről két főúr szerepelt; elnöknek egy fehérhajú
aggastyán, hires katona.

Mind felálltak, mikor Zrinyi belépett, mintha egy incognitó-király
jönne. Csak a Kricsi-féle nyeglék merték őt brudernak szólítani. Azok
mindent mernek. De olyan is volt Zrinyi, mint egy régi király: nyájas,
természetes, egyszerű és mégis méltóságteljes.

– Jó napot, urak! Hát mit akartok az én derék Alapimmal? – köszönté
őket, vidáman helyet foglalva az asztalnál. – Mit vétett nektek?

– Hát kezdjük meg, urak – szólt az elnök – vegyük először az első
elintézetlen ügyet, ahol csalónak nevezik Alapit.

S ezzel felolvasta az ujságlapból az «Ál-Alapi» czímű közleményt.

Zrinyi figyelmesen hallgatta.

– Szemtelenség! – fakadt ki ingerülten – egy szó se igaz. Ő velünk volt,
velünk rohant ki, velünk halt meg és velünk támadt fel.

– Láttad, mikor meghalt? – kérdé az elnök csendesen.

– Nem láthattam, mert sűrű füstben rohantunk ki; a saját kardomat se
láttam, amelylyel vagdalkoztam.

– Te sem láttad, Csáky?

– Engem mindjárt a hidon halálos golyó ért – én se láthattam.

– Ennyire volnánk. Most már hallgassátok meg a történelmet.

Egy csomó könyv hevert az elnök előtt, azokból kezdte felolvasni, hogy
Alapi Gáspár megmenekült Szigetvárott, Kanizsa kapitánya lett 1572-ben;
Horvátország bánja volt 1574-ben Draskovics Györgygyel együtt.

– Lehetetlen! – hüledezett Zrinyi. – Miféle őrült diákok irták ezeket a
könyveket?

– Hiteles adatok és okmányok alapján áll minden állítás – ellenveték a
Perjéssy bírái. – Kinek higyjen az ember, ha a történelemnek nem?

Zrinyi fitymálóan intett a kezével és hitetlenül csóválta a fejét.

– Had lássuk, mi van ezekben a könyvekben én rólam?

Az elnök elmosolyodott s kinyitotta a legfelül álló Pallas-Lexikont,
felolvasván onnan a Zrinyiről szóló adatokat.

Nagy álmélkodással bólingatott a fejével.

– Az ördög vigye el a szerszámotokat. Szörnyüség, hogy ezek a kis bolhák
(a betüket értette) összefogdossák a cselekedeteinket. De az
Alapi-dolgot még sem hiszem. Képtelenség az! Hiszen unokaöcsém nyilt
szellemű ember s csak szólt volna nekem. És akkor nem is velünk támad
vala fel. Várjatok, amíg beszélek vele, odalent sétál az utczán.

– Fölösleges, – vélte az elnök – mert az nem lényeges, hogy Szigetvárnál
esett-e el, vagy később.

– Igaz, – bizonyítá Csáky György – még ha úgy volna is, ő még csak
érdemesebb hazafi ezzel, mert mikor már mi porladoztunk, ő még mindig
forgatta kardját a hazáért.

– Hogyan?! – kiáltott fel Zrinyi. – Az nem lényeges, hogy igaz-e a
közlemény vagy nem?

– Nem. A lényeges az, – folytatá az elnök – hogy az illető ujságíróval
Alapi meg nem verekedett.

– Úgy van, úgy! – bizonyítgatták a Perjéssy-pártiak.

– De ha nem tudta! – vetette föl Csáky György.

– Az mindegy! – vágott vissza egy sasorrú, kopasz becsületbíró. – Ami
szabály az szabály; az eset, sajnos, azok közé tartozik, melyek
disqualifikálnak.

– És mit jelent az? – pattant fel élesen Zrinyi. – Magyarázzátok meg,
kérlek.

– Aki ilyet eltűr magán, az nem gentleman, az nem lovag és nincs hozzá
joga többé, hogy fegyverrel kérjen elégtételt egy gentlemantól.

Zrinyinek fejébe szállt a vére, halántékai lüktettek.

– Nem lovag Alapi?! – tört ki az indulattól remegő hangon. – Alapi, aki
száz csatán volt velem és aprította a törököt, aki nemes tornát vítt
Zulfikár béggel, kit a «szultán kardjának» hittak, aki legyőzte az óriás
gróf Salm Jánost, kétfelé hasítva a koponyáját, aki négy nap, három
éjjel ült egyhuzamban nyeregben Budától Nagy-Kemlékig, folytonosan
csatározva portyázó katonákkal. És az nem lovag? – Fölkaczagott
gúnyosan, mintha egy vizzuhatag kezd ömleni. – Oh, nem; Alapi nem lovag.
Hanem ti meg, akik itt hasaltok a billiárdposztón, mióta az anyátok
köténye mellől eljöttetek és nem láttatok soha más vitézeket, csak akik
helvét kártyákra vannak festve, ti persze mind lovagok vagytok!

Ezzel rettentő öklét felemelte, olyat csapott dühében a vörös
mahagoni-asztalra, hogy rögtön kétfelé hasadt; hamutartók, gyufatartók
és a nagy foliánsok ugráltak rajta és gurultak le szerteszét nagy
csörömpöléssel, csattogással.

Ő pedig kirúgván a széket maga alól, rettentő furiával ment ki.

– Miklós, hát ne menj! – kiálták utána konsternálva.

– Félek, – mennydörgé az ajtóból, két hatalmas karját rázva – hogy
izzé-porrá zúzlak benneteket!

Zrinyi eltávozott az épületből is, senki se mert utána menni, hogy
visszahívja.

– Nem tanácsos ilyenkor – magyarázta nekik a szelid Csáky. – Ha
megbőszül, olyan, mint egy tigris; ha jó kedve van, olyan, mint egy
bárány.

A tanácskozást nem lehetett folytatni.

– Várjuk meg, míg Zrinyi lehűl – szólt az elnök. – Folytassuk talán
holnap.

Zrinyi haragos kivonulása feltünvén a többi termekben, mind betódultak a
kaszinó fürge, kiváncsi alakjai.

– Was giebt’s denn?

Különféleképen tárgyalták Zrinyi viselkedését, felfortyanását.

– Nem érti a lovagiasság szabályait – nyafogta egy körteképű, vörösre
duzzadt szemü uracs.

– Ez nem járja a kaszinóban! – tüzelt a másik a monoklijával hadonászva.
– Er muss einen anständigen Ton annehmen.

– Sapristi, csak nem akarjátok Zrinyi Miklóst is disqualifikálni?

És nyilván még többet is fecsegtek, csipkedtek volna, ha nincs ott a
robusztus termetű, piros képű Csáky György, aki kiváncsian nézegetett
embereket, tárgyakat, mert ma volt itt először s mohón kérdezősködött
mindenről.

– Kicsoda az az összevont szemöldökű úr a falon, aki, úgy látszik,
mintha haragudnék rátok?

– Az a Stefi Széchenyi.

– Ki az?

– Eigentlich, egy vasmegyei nagybirtokos; a Béla papája.

– Mit csinált, hogy ide festették?

– Gott weiss was. Hagyta nekünk egy serleg és muszáj inni belőle.

Alapi ezalatt künn sétált a Kossuth Lajos-utczában. A kis termetű, vézna
urat, akinek azonfelül a bal vállapoczkája is ki volt nőve, egykedvűen
taszigálták erre-arra a járókelők, kik ezen jól locsolt utczában nyáron
estefelé némelykor szinte megtorlódnak. De ő nem bánta. Annyi csuda
tárult eléje a kirakatokban, hogy nem győzte bámulni. Különben is
szerette a találmányokat. Fürkésző elméje nem pihent, míg a dolgok
végére nem bukkant. A legprimitivebb iparczikkek órákra lebilincselték,
olyanok, amiket már senki se néz meg, mert készen találta, mikor
született és természetesnek találja, hogy ezek vannak. De Alapit a
dugóhúzó is bámulatba ejtette, hát még a gyufatartó a kanóczczal, hát
még a Halifax-korcsolyák. (Szent isten, mire való lehet az?) Itt ez, ott
az. Ezer meg ezer különös tárgy. Egy fehérnemű-kereskedésben
vászonpánczél, két almanagyságú kidudorodással a mell tájékán. Mi a kő!
Csak tán nem az asszonyok járnak most hadba? (De bizony ők viselnek
ebben háborút a férfiak ellen.)

Szóval: telt az ideje, jól mulatott; néhány ismerőssel is találkozván a
szigetváriakból. Mindjárt a Gránátos-utczánál szembe jött vele Nagy
Kristóf vitéz, aki a szatócsnéval állt volt össze a mult hónapban. Nem
volt valami jó kedvében szegény Nagy Kristóf; nagyon lógott a bajusza.
Apránkint aztán kivallogatta, hogy otthagyta az asszonyt, mert
megundorodott tőle. Egyszer éjjel, azt mondja, hogy-hogynem, felébredt,
gyertyát akart valami okból gyujtani, de nem lévén gyufája, a felesége
ágyához botorkált, ahol mindig szokott lenni az éjjeli asztalkán gyujtó.
Amint keresi sötétben, egyszerre letaszít valamit, nagyot koppan,
csörren a padlón. Gyufát gyujt és lehajol érte, hát, uramfia, egész
testében összeborzad – az asszony állkapcsája volt. Pedig éppen a szép
fehér fogai miatt szerettem bele, – hajtogatta nagy keservesen a szegény
Kristóf.

Még el sem bocsátá a nyavalyást, imhol a francziskánusok épületéből már
egy másik ismerős lép ki: Vinnyói János, a káplán, tologatja a gömbölyű
hasát.

– Megállj, barát! – kiáltá eléje Alapi. – Bizony már nem láttalak száz
esztendeje. Bolykánál vagy Dombovárnál beszéltünk utoljára. Hát hogy
vagy, barát, mit csinálsz?

Minden ügyét-baját ennek is kikérdezte apróra. (Ezért szerették Alapit
az emberei.) Hát papnak mi baja eshetnék? A papnak van esze. Vinnyói
bevette magát, mihelyt Pestre ért, a francziskánusokhoz s úgy él ott,
saját bevallása szerint, mint a pók. Megtanult azóta kártyázni s ha
megunja magát a francziskánusoknál, átmegy a pagátot kergetni Budára, az
irgalmasokhoz. Ott is szívesen látják.

– Hát éppen semmit se dolgozol, Joannes?

– Egy kicsit foglalkozom a tanügygyel. Egy kis kártyára valót az is hoz.

– A tanügygyel? No és milyen módon?

– Verseket és történeteket dolgozok át a sacrécoeuröknél a
növendékleányok számára. Nagy költőket és írókat javítok át: Ovidiust,
Petrarcát stb.

– Ne beszélj!

Alapi kételkedve nézett rá. Alapi ajkai körül különben is mindig ott
játszott a malicziózus fanyar mosoly. De most talán indokolt is volt,
mert a barátot ostoba fráternek tartották Szigetvárott, aki nec ideam
habet a költészetről.

– Így sétálva is azt cselekszem, – folytatta az egykori várkáplán –
éppen most javítottam át egy szép strófát.

Alapi kiváncsi volt, legott el kellett mondania Vinnyóinak a versezetet:

  Egy rózsaszálat kapott tőlem a babám,
  De kedvesem haragszik, nem néze rám;
  Mondám tehát: Add vissza a rózsát, babám,
  Hadd kopogtassak más lány ablakán.

– Ez a strófa, uram, egy nagy költőbül való, akit ismernie kell az
ifjuságnak, a neve nem jut eszembe, de nem lehet fiatal szemérmetes
lányok kezébe adni, hát eképen lészen fölékesítve az én szövegemben s
élvezhetővé téve a zsenge leánypalántáknak:

  Egy pompás csontot kapott tőlem a kutyám,
  De a kutya haragszik, nem néze rám;
  Mondám tehát: Add vissza a csontot, kutyám,
  Hadd kopogtassak más eb ablakán.

– Hogy birtad ilyen szépen kigondolni? – nevetett Alapi.

– Nem nehéz az, nagyságos uram – jegyzé meg önérzetesen a káplán. – Csak
mindenütt kutyát kell tenni a fejér perszónák helyére.

E pillanatban egy kéz nehezedék az Alapi vállára. «Zrinyi», szólt, őt a
kéz súlyáról felismerve és csak aztán fordult meg. Valóban Zrinyi volt,
izgatottan, haragosan s ügyet sem vetve a várkáplánra, karján fogta
Alapit.

– Gyere, gyere, sürgős beszélni valóm van veled.

Vonszolta sebesen, fújva és a botjával csapkodva a levegőben, mintha
kard lenne, a Koronaherczeg-utczán át a bank felé. Sokáig nem szólt
semmit, de aztán még se állhatta meg, elkezdte mingyárt ott az utczán:

– Hát mért nem mondtad meg azt nekem soha, Gáspár, hogy te nem haltál
volt meg Szigetvár alatt!

– Hogy én nem haltam meg Szigetvár alatt? – ismétlé Alapi zavartan,
révedezve…

– Mi az, Gáspár? Te megzavarodtál? Hát igaz?

– Nem tudom – dadogta Alapi s apró kék szemeit álmodozva, meredten
szegzé Zrinyire. – Igaz lenne? Gyanít valamit, Miklós bátyám?

– Felolvasták a kaszinóban, a történelmekből, foliansokból.

– Mit?

– Hogy megmenekültél, hogy Kanizsa kapitánya voltál, aztán horvát bán
voltál egy ideig Draskovics Gyurival együtt, azzal a szeplőssel.

– Istenemre, igaz! – ordíta fel Alapi, a homlokára ütve. – Hogy is volt
csak, hogy is volt… Hadd szedjem rendbe…

A bécsi-utczai járó-kelők mind megálltak, meg visszafordultak, ha odább
mentek, annyira feltűnő volt a kis vézna ember viselkedése.

– Irják a könyvek, – folytatá Zrinyi – hogy egyszer, mint a horvát
rendek seregeinek vezére, valami paraszt királyt fogtál el, valami
Gubecz Mátyást.

– Igen, igen; kerékbe törettem a zsiványt. Mindenható az isten! Valóban
úgy történt minden.

– De hát mért tagadtad el akkor, mért nem szóltál nekem?

– Nem tudhattam.

– Hogyan? Nem emlékeztél volna?

– Emlékeztem, bátyám, de azt hittem, valami álom, valami képzelődés
nyűgöz le, vagy másoktól régen hallott história nyomódott be
emlékezetembe olyan élénken, mintha én magam lettem volna abban a
szereplő. Gyakran megtörténik ez. Minden összefolyt előttem. Rémlett
nekem, az igaz, hogy túléltem a szigetvári napot, de féltem, kinevetnek,
ha előhozakodom vele. S aztán nem támadtunk-e fel együtt egy csoportban?
Hihettem-e, hogy amit én álmodtam, az valóság is lehetne?

– Csakugyan megfoghatatlan; ha így van, miért támadtál fel akkor velünk?

– Igaz, bátya, a könyvek nem hazudnak; minden úgy történt; kidomborodnak
immár előttem a részletek: Szigetvárott a török kezébe kerültem s
felgyógyulásom után kiváltottak a rokonaim – igen, mert sokáig feküdtem,
tizenhét sebet kaptam Szigetvár alatt.

– Tizenhét seb! A mennykőbe is! – szólt közbe Zrinyi. – Tizenhét vitézi
seb bizonyosan úgy vétetik az égben, mint a hazáért elszenvedett halál.
Értem most már, hogy köztünk támasztott fel a gondviselés.

Az előbb még ádáz haragban tomboló hős ellágyult és gyöngéden nyujtotta
kezét Alapinak:

– Derék vitéz vagy, Gáspár öcsém. Hanem ezek a mostani szattyán-emberek
meg akarnak enni, mert rossz modorod van, kellemetlenségeket mondasz
nekik. Az ügyed nagyon rosszul áll a kaszinóban.

Alapi csak mosolygott, mint a gyermek, akinek fogalma sincs a
veszélyről. Olyan évelődésformának vette az egészet, körülbelül Zrinyi
is. Úgy tűnt fel neki, mintha azzal ijesztgetnének valakit, hogy mingyár
lőnek egy bodzafapuskából.

Pedig igazán rosszul állott az Alapi-Perjéssy-féle affaire. Csáky
György, aki teljesen informáltatta magát, valóságosan hosszú orral jött
be a bankba a kaszinóbul: «Csinálni kellene nekünk is valamit a holnapi
tárgyalásra, mert Perjéssy hívei mindenféle módon praeparálják a
hangulatot Alapi ellen a kaszinó tagjai közt.»

Többen együtt jöttek Csákyval a Zrinyi ujkori barátai közül. Ezek is
mind amellett voltak, hogy nem elég azt bizonyítani Alapiról, hogy
derék, becsületes ember, mocsoktalan lovag, akár maga a híres Lancelot,
mert itt a forma uralkodik. A forma és mindig csak a forma. A lényeg
semmi, hanem a forma szent. A mostani emberek olyan lovagok, mint
amilyenek madaraknak a kitömött madarak. Éppen nézegetett ma ilyeneket
Alapi a kirakatokban. Ha szépen áll a csőrük, a tollazatuk, hát
tökéletesek, az nem tesz semmit, hogy a belsejükben kócz van és nem vér,
azért ők a forma szerint kifogástalanok. Vigyázzatok, a formákkal ölik
meg Alapit. Hát a formák ellen hasonlóan formákkal kell küzdenie, mert a
formák embereinek csak megint a formák imponálnak. Jó lesz ennek folytán
valami okos, szakértő emberrel tanácskozni, például Gajári Ödönnel vagy
gróf Keglevich Istvánnal.

Csáky György szót fogadott és nyomban felkereste Keglevichet, aki
meghallgatván a tényállást, körülbelül tudta is már az összes
részleteket, műértően fontolgatva tekintett végig a tényeken, mint egy
finom szakács az elébe tett anyagokon, hogy mit lehetne azokból kihozni,
aztán egyszerre vidáman csettentett a nyelvével:

– Nagyon egyszerű a kérdés. Azt kell mondani a holnapi tárgyaláson, hogy
az Alapi esete a szerkesztővel teljesen abnormis és semmi szabály alá
nem vonható.

– Mért?

Keglevich furfangosan nevetett.

– Mert Alapinál esetleges fizikai lehetetlenségek foroghatnak fenn
minden sértésért elégtételt vehetni.

– Hogy-hogy?

– Tegyük fel, hogy Alapiról Pray, Istvánffy vagy Jászai, szóval:
valamelyik olyan történetíró írta volna meg, hogy gazember, aki már
kétszáz év előtt meghalt, hogyan vehetne most magának Alapi azokon
szatiszfakcziót? Hát nem volna az lehetetlen? S ami lehetetlen, az nem
diffamáló. Nos, ebből aztán egyenesen az következik, hogy Alapi abnormis
személy. S ha abnormis, nem lehetnek rá kötelezők a normális szabályok
és kodexek.

Csáky majd a bőréből ugrott ki örömében s vitte haza nagy sebbel-lobbal
a fifikus tanácsot.

A becsületbiróság másnapra halasztott tárgyalásán csakugyan használt az
argumentum. A Perjéssy-párti birák meghökkentek. Ez bizony igaz. A
kopasz koponya eleget izzadott (mert a kopasz becsületbiró vitte a
szót), látszott rajta a kinlódás, de nem bírt semmi ellenargumentumot
kifacsarni. Az ilyen fejnél a mészkő is hamarabb ad szikrát. Igaz vagy
nem igaz, ők azért a felük felé szeretnék hajlítani az igazságot, mert
ők birák, s oda argumentáltak, felhozván hetet-havat, hogy a felük még
sem tartozik megverekedni Alapival.

A másik Perjéssy-féle bíró megbetegedett az éjjel – tehát ujjal kellett
őt pótolni: báró Harkányi Frigyessel. Ez legalább szeretetreméltó
ellenség (vagy bíró – mert mindegy), közbe-közbe vidám adomákat szőtt.

– Ezeket már hallottam – jegyzé meg Zrinyi.

– Hol? Kitől? – kérdé Harkányi röstelkedve.

– Még csáktornyai lakos koromban az ottani plébánostól.

A becsületbíróság gonoszul mosolygott a régi adomákon, de Zrinyi
gavallérosan viszonozta egy ujjal:

– Olyan világ van itt tiköztetek – mondá kedélyesen, a tárgyalás
argumentumaira czélozva – mint az én gyermekkoromban volt Ferdinand és
János alatt: Ferdinand is nevezett ki a megyémbe, Somogyba, főispánt,
Szapolyai is. A Ferdinand főispánja is megyegyülést hívott össze
Kaposvárra és megalakította a tisztikart: alispánt, szolgabirákat,
községi birákat, nemkülönben Jánosé is. Már most aztán egy-egy faluban
az egyik ember a Szapolyai hívének mondotta magát, a szomszédja ellenben
már a Ferdinand pártján volt és így tovább. Ha két különböző párton
voltak Péter és Pál és ha összepereltek, hát egyik is a maga
szolgabirájához vitte panaszát, a másik is. Volt ebből nagy
herczehurcza. Ha pedig egy párton voltak és elmentek teszem azt a
Szapolyai-párti bíróhoz, hát amelyik elvesztette a pörét, legott
átpártolt Ferdinandhoz, ahol aztán okvetlenül megnyerte a
Ferdinand-párti bírónál. Ezért tüntök ti fel nekem olyan nagyon
ismerősöknek. Mintha már találkoztam volna az igazságaitokkal valahol.

Hosszas vita után végre az elnök, a katonaviselt fehér aggastyán, az
Alapiék argumentumainak adott igazat s meghozatott a határozat, hogy
báró Perjéssy elégtételt tartozik adni Alapi Gáspárnak.

Nagy érdeklődést keltett a fashionable körökben a párbaj híre.
Egyébiránt mindenütt. Hogyne az ördögbe: Párbaj egy exholttal! Egy
Zrinyi korabeli vitézzel. Aki különben úgy néz ki, mint egy beteg
macska, vagy mint egy egészséges szabólegény. (Kricsi’s Worte.) Ah, a
Perjéssy, a kedves Miska báró. Irigylendő egy miskaság! (Auch Kricsi’s
Witz.) Mondieu, milyen rekord! Megvagdalni egy renaissance-korabeli
lovagot, egy afféle Bouillon Gottfriedet en miniature.

A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a
papir-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért,
lármáznak, szörnyűködnek, közzé keverik könyeiket és tintájukat, de
szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.

És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzácziót tologatott eléjük.

A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra
ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már
két év előtt megkapta a «bajnok» czímet az Athletikai Clubtól, hát nem
csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár
bravour-suhintást mutatnak és végzik valami szerény karczolással.

A felek kiálltak s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még
hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már,
bizonyos vehemencziával csillant meg kezében a penge sajátszerű
czikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány
esztendő előtt.

Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar
valaki elegánsan kettészelni, a balhalántéktól kezdődve, végig a
balszemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy
megnyilt belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig kifutott s az
irtózatos vágás el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be
mélyen a vállpereczbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase
láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a
sovány karjaiban.

– Ide, Farkas! Hamar Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal,
tapaszaikkal, tűikkel.

Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a
Perjéssy segédei felé fordult:

– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem,
elismerik most már az urak, hogy az _igazi_ Alapi Gáspár vagyok de
Nagy-Kemlék.

Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy
természetfölötti szörnyetegre.

Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az
elvérzést nem lehetett megakadályozni és az előhivott mentők már csak
holttestet találtak.

Volt nagy megrőkönyödés a városban. Az eset hire elterjedt, mint a
futó-tűz, egy óra mulva már a kis bogárhátú házakban is beszélték, a
Gellért alján és a távol Zuglóban fákat nyesegető napszámosok közt folyt
a szó:

– Megint bomlanak a nagyurak. Egyet leöltek maguk közül.

– Ostoba mulatság. Mikor vadaskertjük van és ölhetnének őzet is vagy
szarvast.

Bent a város közepén a Koronaherczeg-utczában pedig csoportokban álltak
ki a boltajtók elé az inczi-finczi varrólányok, élőrózsák a művirágok
között és sóhajtozva emlegették:

– Pedig, istenem, de szép fiú volt!

A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkívüli kiadásait: «Halálos
kimenetelü kardpárbaj!» A nemzeti kaszinó épületére kitüzték a
gyászlobogót. A képviselőház folyosójára Dr. Rosenberg Gyula hozta meg a
hírt s ott mingyárt azt kezdték firtatni, hogy mit hagyott itt a halott;
s minthogy nem volt egyéb, csak egy vadászebidomító szövetkezetnek
elnöke, azt találgatták, hogy kit lehetne a helyére tenni. Mint minden
megüresedett hivatalnál a világon, itt is mingyárt mindenkinek Hieronymi
Károly volt az első gondolata – csak azután ágaztak szét a jóakaratok
kevésbbé tekintélyes egyéniségek közt.

A részvét a temetés napjáig (szombaton délután volt a Perjéssy temetése)
óriási módon felcsigáztatott, részint a lapok czikkei által – melyekből
csak néhány czímet kell fölemlíteni: «Középkori brutalitás», «A holt
vitéz suhintása», «Egy horvát Holubár» – részint azon megható részletek
miatt, melyek kolportáltattak. A halál különben is nagyítóüveget visel s
ha hirtelen visz el valakit, a nagy sietésben rendesen ott felejti.

Ez az üveg szépnek, okosnak, felülmulhatatlannak mutatja az
elköltözöttet. Lángész volt, gavallér volt. A szívek húrjait
megrezegteti egy fájó gondolat s egy kis keserüség támad nyomában. A
halott igazsága erősebb, mint az élőé – az ő örökre becsukott szemeiből
világosabban látszik az őszintesége. Egyébiránt az összes emberi
hazugságok közül ez a legszebb.

Száz és száz koszorú borította el a koporsót s óriási tömeg kisérte ki a
temetőbe: rokonai, menyasszonya, a kaszinó urai és az utczák dologtalan
népei. Ez a csőcselék. Ez a ronda nép. Ki adna ennek a véleményére
valamit. És mégis ez a legnagyobb pompa. Nagy pályák, nagy ambicziók,
ragyogó életutak betetőzése. – Ez, amit pénzzel nem lehet megvenni. Hogy
megindulnak anyókák, csizmadia-inasok, faczér pinczérek és székálló
legények. A pálinkás-söntések mellől, amerre a menet megy, előkullognak
a vén napszámosok és ők is mennek a hömpölygő népárral; kimenőt vesznek
a szolgálók és szakácsnők, hasonlóan belevegyülve a kavargó
embertömegbe, hol egy-egy mondás, szinte szikra égeti, izgatja,
háborítja a fogékonyakat.

– Bizony nem jó, nem szép, hogy a hajdani magyarok ölni kezdik a
mostaniakat.

Megy-megy a tömeg lassan, ünnepélyesen a koporsó után, mintha az övé
lenne. Ez alacsony, máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos
érzés, egy sejtelem, több, egy tudás, hogy most _történik valami_.

És aztán? Aztán elmulik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal
több púp van a földön s egy evővel kevesebb itt fönn; egy evővel, egy
parancsolóval vagy egy szolgával. De az mindegy.

A nagy urak hazaoszlanak, a síró menyasszony elájul, a szülők zokognak,
a csőcselék pedig elérzékenyül ezeken – a közhangulatot beszívja, mint
az itatóspapiros a zsírt. Ezzel a közhangulattal aztán oda csoportosul a
Zrinyi-féle bank elé és elkezdi a tüntetéseket.

– Abczug Alapi! Abczug Zrinyi!

Jó szerencse, hogy nem alszik a gondviselés. A rendőrség ott toppan és
szétkergeti őket.



MÁSODIK RÉSZ.


VII.  A POÉZIS.

Szarkák! Ti csacsogó, kedves jószágok, röpüljetek ma a Zöldfa-utcza egy
házára, ahol a Rózerék laknak. Láttatok már valaha kéményt olyan vidáman
füstölögni, láttatok már embert olyan kevélyen lépegetni haza a
templomból, mint Rózer urat? Meg-megáll útközben nyájasan beszélgetni
egy-egy ismerőssel, de nem sokáig, csak egy vagy két perczig, ameddig
elmondhatja: «De, jaj, sietnem kell haza, mert gróf Zrinyi Miklóst várom
ebédre.»

És már a hét elején kezdődött a nagy boldogsága, az övé, meg a
Rózer-mamáé. Összekombinálni az ebédet, scampikat rendelni Fiuméból,
kaviárt Orsováról, sajtot Fogarasról, fehér czipót Rima-Szombatról,
szőlőt Velenczéből. Aztán volt egy nagy gourmand ismerőse, egy bonvivant
porosz herczegnek az ex-segédtisztje, egy nyugalmazott vén féreg, aki
mindent megkóstolt, ami jó van a világon. Őt is fölhajkurászta Rózer úr
valahol a Nagymező-utczában és az italneműek iránt tudakozódott,
kérdezvén őt kerülgető után, hogy mit tart a legurasabb italnak.

– Az igen relativ dolog – mondá, a szájával csettentgetve, lovag
Schmitt. – Atyám, néhai lovag Ulrich Schmitt, egy csésze theát készített
egy nap Suezben, barátjának: Sir Ralph Abercambrenek, aki az angol
sereget vezette a francziák Egyptomból való kiszorítására. Atyám
leleményes ficzkó volt, Rózer úr. A csésze theához a Gangesból, a
Themseből és Nilusból szerzett egy-egy kis vizet az onnan jött és ott
horgonyzó hajókról s ezek közé ausztráliai kókuszdiót és amerikai
nádmézet kevert, – úgy hogy mind az öt világrész képviselve volt a
csészében. Biztosítom önt, uram, hogy a thea nem volt jobb bármely más
theánál, de Sir Abercambre bizonyára nagy élvezettel szürcsölte azt.

Még sok csudálatos italról és folyadékról emlékezett meg Schmitt
kapitány, míg végre megállapodtak a Pommery-secben, a
Rothschild-Moutonban és a Chablyban. Egy kis tokaji persze szintén nem
árt. De bármennyit fáradt is Rózer úr és Rózerné asszony, mindent bőven
kárpótolt azon percz édessége, midőn végre Georges belépett a szalonba
és az összegyült vendégek nagy meglepetésére (mert Rózerék az effektus
nagyságára dolgozván, csak éppen ezeknek nem árulták el a nagy titkot)
jelenté méltóságteljes ünnepélyességgel:

– Gróf Zrinyi Miklós és Juranics Lőrincz urak.

– Ah! – röppent el minden ajkon. A szép Bobor ezredesné halkan
felsikoltott, forró és piros lett a képe, mint a láng. Rózer mama
ijedten kapott a frizurájához s mint valamikor hajadon korában,
megnyálazván ujjait, azokkal egyengeté simára. Georges egy ideig szigorú
pillantást vetett rá. Rózer kirohant a vendégek eleibe, mint egy bolond.
A szegény kis Anna pedig, akire senkise figyelt, olyan fehér lett, mint
a fal.

– Isten hozta! Oh, isten hozta!

Maga az ezredes is glédába állott, mintha egy Feldzeugmeister beléptét
várná.

De hát hiszen éppen az volt a Zrinyi egyéniségének varázsa, ha belépett
valahova, hogy úgy tünt fel, mintha mindig ott lett volna. Rokonszenves
volt, szinte ennivaló. Könnyed, fiatalos mozdulatokkal. Oly egyszerű és
mégis látszott rajta a nagy úr, az oligarcha.

– No hát, eljöttem, – mondá, kordiálisan nevetve és a Rózer úr kezét
megrázva még odakünn – és ha jó lesz az ebéd, akkor megcsináljuk a
szerződést a házra.

Rózer úr arcza sugárzott.

– Oh, ne is tessék említeni… Ne is tessék. Kinevetnének, ha megtudnák.
Oh, nagy szerencse, nagy szerencse. Hát hiszen majd megegyezünk.
Mindenesetre megegyezünk. Csak ne tessék említeni.

Olyan zavarban volt, nem hogy a vendégeit eresztené elől, maga futott be
előre, mint egy uszkár s nagy szemöldeit jelentőségteljesen mozgatva,
hangosan kiáltá a lányoknak (ugyanis ott volt a Sartory Pál két
kisasszonya is):

– No, jön ám egy szép fiatal ember! Hm.

Már ott is volt a fiatal ember, Juranics, s maga is hallotta a Rózer úr
felkiáltását. Zrinyi a háziasszonynak mondott néhány udvarias szót, a
szegény teremtés nem tudta, mit tegyen; keresztül-kasul futkosott a
székek közt, hogy melyik a legszebb, legérdemesebb (notabene egyforma
sárgaselyem székek voltak a szalonban), aztán felkapván egyet, fölemelte
és megfujta, a kendőjével lecsapkodta róla a port, pedig nem is volt
poros s úgy vitte Zrinyinek, hogy üléssel kinálja.

Ennyi idő éppen elég volt, hogy Zrinyi és Juranics megismerkedjenek
mindenkivel. Bobor ezredessel is. Zrinyi melegen rázta meg a kezét, ő is
eltanult már egy-két ujkori frázist, fölvett egy kis mázt.

– Sok szépet hallottam vitéz tetteiről – szólt nyájasan.

Mire a goromba öreg ezredes boldogan pirult el s meghajtván fejét,
nagynehezen mondta:

– Én is az önéiről.

De a bámulat fogta el, látván, hogy Zrinyi Miklós egyenesen a
feleségéhez tart s mint régi ismerősök kezdenek társalogni. Mordizom
adta! hogy lehet ez? A zöldszemű szörny kombinálásra ösztökélte. Nem
valami fiatalkori ismeretség? Eh, hiszen Zrinyi háromszáz év előtt élt.
Mariska pedig csak harmincznégy éves. De mégis ismerik egymást. Ez tény,
ez látnivaló. Megfoghatatlan valami.

Iparkodott is legott a közelükbe férni, hogy miről beszélnek, mert eddig
csak egy pár szó ütötte meg a fülét messziről:

– Mily meglepetés? Hogy jut ide? – kérdé a szép ezredesné és szeme,
arcza szikrázott, még a rőt haja is szikrákat látszott hányni.

– Mert most már én vesztettem el valamit – felelte Zrinyi kedélyesen.

– No, ugyan mit? – S az asszony negédesen vetette hátra fejét.

– Találja ki.

– Miért nem mondja inkább, hogy találjam meg?

És hamisan lesütötte a szemeit.

– Hiszen mondanám én, – nevetett Zrinyi – de…

– Hiszen találnám én, – nevetett vissza a szép asszony – de…

– Eh, csak ez a sok «de» ne volna, ezek az útonálló zsiványok, akik
akadályoznak, kifosztanak…

– Az enyém nem zsivány – incselkedett az ezredesné, a narancsszín
keztyűivel legyezgetve magát kaczéran. – Az enyém csak egy kövér
kanonok, aki azzal rémítget, hogy nagyon le kellene hajolni.

– Az ördög vigye azt a kanonokot, rám nézve ő tisztelendősége mégis csak
utonálló.

Különös párbeszéd volt, senki sem értette a magját, de mégis azt a
benyomást tette, mint két damaszkusi kardpenge, amelyik a másiktól ad
szikrát.

Zrinyi elemében volt. Harun Al Rasidnak képzelte magát, aki Giafar
vezirével kalandon van, Bagdad egyik külvárosában. Egyszerre megfordult,
éppen mire odaért az ezredes s észrevévén, hogy Juranics Lőrincz már
ráakadt a zugligeti kis leányra, maga is odalépett Rózer Annához s
megcsipkedte arczát, öreg bácsi módjára:

– Derék Juranicsom csak mindég megérzi, hol vár rá a legnagyobb
veszedelem.

Anna arcza lángba borult, lett fehér rózsából piros rózsa.

– Sokat búsult a fiú maga után.

Anna lehúnyta a szemeit, hosszú pillái mint selyemrojtok rezegtek édes
arczán.

– Ah, Istenem! kicsufolnak – rebegte.

– A holtak nem hazudnak, szép kis húgom.

Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel váltott néhány szót. Sartory
Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan
nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovács műhelybeli fujtató, folyton
sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és
Schmitt kapitánynyal, aki szintén jelen volt. De mind ez csak perczekig
tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe
mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült,
jobbfelől mellette Zrinyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor
ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer-gyerekek keresztmamái
és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; míg ellenben
Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé
került.

Az ezredesné picziny lába mindjárt a leves után a Zrinyi lábára talált
valahogy rátévedni, amely tévedés aztán egész a sajtig permanencziában
maradt és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem
veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel
a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm
grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan
szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a
napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják –
az asztal alatt.

De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál,
melyről sokat fognak pedig beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek
keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás
szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrinyi hangulata egyre emelkedett,
meg tudott az ott nyerni egy pár szóval minden embert, de különösen
Bobor ezredest, akivel vis-à-vis ülvén, sokat diskurált.

– Milyen csatákban vett ön részt, ezredes?

– Ott voltam Sadovánál, uram.

– Nos és mi lett önökkel?

– Megvertek, meghátráltunk.

– Csudálom, hogy ilyesmi megtörténhetett, ha ön is ott volt.

Bobor kevélyen pödörgette ősz bajuszát.

– Teringettét, magam se értem a dolgot. De egy ember csak egy ember,
uram.

Bobor ezredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napoleon
után Zrinyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri
vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult
szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort
kóstolt, rabiátus lett.

A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi
magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna
álmatagon hallgatta, hátradülve kissé egy fauteuilben és nézte, nézte,
egyre nézte ölébe eresztett jobbkeze ujján a kis mélyedést, amit egy
gyűrű viselése okozott. Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott,
pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és
nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási
módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topázgyűrűt. Mégis csak
nem szép attól a valakitől.

Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által s
elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő
érzelmeit.

– Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet
ilyesmit élvezni. Dalokat, melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett.
Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer úr és
asszonyság! Én már herczegeknél is ebédeltem – de az mind schmarn.

Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most se
birtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket.

– Doktor, doktor, – sugdosta Rózerné – ennek a Juranicsnak tetszik az
Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok.
Ez az ember bomlik az Annánk után.

– És kiféle, miféle ez a Juranics? – vágott közbe Rózer úr.

– Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből való. Várai voltak
az őseinek, neki is – de most persze semmije sincs.

Rózer önérzetesen ütögette a mellét.

– Van nekem. Hm.

Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy
pár ujságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai
ebédről és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrinyi
az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami
kritikus megjegyzést a mai viszonyokról?

– Ah, istenem! – mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két
karbunkulus. – Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly
rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus
koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani.
Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt semmi se fér már a
fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre…

S ezzel kinyitván a szalonajtót, bekiáltott, hogy mindenki hallja:

– Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az ujságírók. Írni akarnak a
mai ebédünkről!

Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete
főkötője lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra.
No, ő aztán beszélt is annyit az ujságiróknak, hogy tíz hasábot is tele
lehetne vele írni, a szívükre kötvén kétszer-háromszor:

– Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem.
Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az
anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt – azt mondja – hires
gazdasszony.

E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózerékat, hogy az egész világnak
meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha
például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi
okokból. Nosza rá kell a doktort beszélni.

Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsikázás tervét, csak
éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis «post kaffanum»
(a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az
egészségre. A ravasz doktor ezen is segített.

– Tudja mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a
kabátom alatt egy palaczk pezsgőt, a zsebemben két poharat s künn, az
Isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, kocczintunk egyet.

Isten neki. Ez már nem rossz idea. Így nem forogván fönn többé semmi
akadály, kocsikat hozattak s egész karaván indult útnak. A családi
batardban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik
kocsiban Zrinyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer úr
keresztlányaival, a Sartory-kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor
az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak
dominózni.

Oly őrült kavargás, dübörgés, hömpölygés volt a ligetben, amilyen nyári
vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó
fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre és ott
játszott, ugrált a nagy szökőkút vízkévéjében, kimelegítette az
ezredesné arczát, olyan színe lett, mint egy nagyon érett szép baraczké,
bekandikált a Rózerék batardjába és az Annácska perkálszoknyáján, a
szélétől végig a térdén, egy arany pántlikát feszített ki,
megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy
királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a
doktor Wlada fiakkerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a
pezsgőjüket (most már akár megihatja) s mint aki minden dolgát jól
végezte, egyszerre lebukott, eltünt, mintha szinházi sülyesztő volna
alatta.

Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a
köröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát
ajánlott a fák között.

Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember,
sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrinyi és a szép
ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A
levegőről is beszéltek. Egy-egy kakaduformájú női kalapot megbiráltak.
Nézték az eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat),
valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataiba, meg az
útszéli virággruppokból… Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely
már nem is sír, hanem egy kő, egyetlen szomorú szóval: a «Fuit»-tal.

Vajjon milyen ember volt az, aki ott fekszik? Már a nevét sem tudják.
Pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most
felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon.

– Nini, nini, nézze csak, egy parányi lámpa ég a sírján.

– Egy szentjánosbogár – mosolygott Juranics, lehajolt és fölvette.

Anna még sohasem látott olyat. Szinte bántotta, hogy csalódott. Olyan
szép lenne az, ha az istenke gyujtott volna lámpát annak a jó embernek,
aki ezt a nagy kertet a városnak ajándékozta.

– Mutassa csak!

Juranics odaadta neki, de a kis leány megijedt tőle és elcsapta.

– Ejnye, Anna kisasszony! – incselkedett vele Juranics – hát maga így
bánik az én bogaraimmal? Most már csakugyan nem adom vissza a gyűrűjét.

– Ugyan, adja vissza!

– Adja vissza maga is az én bogaramat.

– Várja meg, mig egy másikat találok…

– Maga is várja meg, míg egy másik gyűrűt hozok érte.

Ezen a thémán folyt sok együgyü beszéd, de szebb volt ez a világ
legnagyobb bölcseinek a vitatkozásánál és a kigyúló csillagok az égen
hamiskásan hunyorogtak hozzá.

Mondanom se kell tán, hogy Zrinyi egészen máskép és másról beszélgetett
Bobornéval, ezzel a ravasz, kivánatos asszonynyal, aki ugyancsak meg nem
ijedt volna a szentjánosbogártól, – de úgy tetszett Zrinyinek, egyébtől
sem – és igen közömbösen vette volna a hunyorgató csillagokat. A
gönczölszekéren végre is nem lehet kucsirozni és a fiastyúkot se lehet
feladni az asztalra.

De hát ahogy volt, úgy volt. (Tilos a magánbecsületet érinteni.) A szép
vasárnap délutánnak egyszer csak mégis vége szakadt. Visszakocsiztak
Rózerékhez, ott Zrinyi elbucsúzott s egy revanche-ebédre hívta meg
Rózeréket a kaszinóba. Majd, mintha csak úgy ötletszerűleg történnék,
hogy éppen megpillantotta Bobort, odaszólt hozzá:

– Nagyon megtisztelne, ezredes, ha ön se vetne meg egy régi világból
származó katonát.

Az ezredes hajlongott és mosolygott. (Rettenetes volt, ha mosolygott.)

– Tartom szerencsémnek! – pattogta vezénylő hangon, mintha egy szakasz
előtt kiáltaná ki.

A revanche-ebéd is nagyszerű volt és mikor Rózerék a kitűzött napon a
kaszinóba hajtattak, Krisztina asszony szíve repesett és kétszeres
sebességgel dobogott.

– Ki hitte volna, János, hogy mi valaha itt ebédelünk.

De Rózer úr már akkor nyakig benne volt a nagyzási hóbortban. Ő már nem
is csudálkozott.

– A világnak forognia kell, Krisztina. Az ördögbe is, forognia kell. S
ami a Harruckernekkel megtörtént, az megeshetik a Rózerekkel is.

Az ezredesék szintén ott voltak – de ez nem ment oly simán. Az
ezredesnek uj waffenrockra volt szüksége s következéskép uj kölcsönre.

– Segíts ki a zavarból, Rózer, ha már belehoztál ilyen slamasztikába.
Kötelességed, Rózer. Becsületbeli kötelességed. Úri emberhez való
eljárás.

A milieu, a jó pezsgő, a hangulat, ami e fényes helyen elömlött, a
szolgák alázatos arcza, meggörnyedt tartása, a szőnyegek színe, a
tányérok czirádái, a roccoco-székek és divánok és minden egyéb úgy
felvillanyozta Bobort, hogy a végén mágnásnak képzelte magát és ő is
meghívta a társaságot egy ebédre szerény házához – amire ijedten esett
ki a Rózer úr kezéből a villa és a fejét csóválta.

– Ugyan, Károly, Károly!

Az ezredes dühbe jött.

– Engem akarsz te dirigálni?! Mordizom adta! Ne izélj, Rózer, mert
megharagszom. Hát nem azt tehetem én, amit akarok? Hát nincs
Magyarországon szabadság? Mordizom adta!

Rózer úr elhallgatott és a Bobor-féle ebéd is elkövetkezett az idők
rendjén, persze megint egy uj kölcsön útján.

De mindez hasznos befektetés volt, mert minden ebéd uj ebédeket
kölykezett és minden uj ebéd uj látogatásokat tett szükségessé, ugy,
hogy mire bekövetkezett a tél, az e fejezetben bemutatott személyek
úgyszólván nélkülözhetetlenekké váltak egymásra nézve. Zrinyi az estéit
többnyire az ezredeséknél töltötte, néha a színházba mentek együtt. A
városnegyedben különös gyanu keletkezett s az utczabeli boltokban, ahova
az öreg ezredes betévedt vásárolni egyetmást, a kereskedősegédek mindig
összemosolyogtak a háta mögött s mikor az utczán végigment ingatag, de
mégis peczkes lépteivel, vihogva mondták:

– Ott megy az öreg agancsos!

Maga az ezredes azonban, ha valahol czélzást ejtettek a Zrinyi sűrű
látogatásaira s pajzánul hozzátették: «Jó lesz vigyázni a szép
asszonyra, óbester úr», ravaszul mosolygott befelé és így szólt:

– Ostobaság, mordizom adta! Két vén katona húz egymáshoz: Bobor Károly
és gróf Zrinyi Miklós. Két vén katona. Ez az egész. A vén katona még tud
vigyázni, mordizom adta, tud vigyázni – de a vén katona nem tud már
ostromolni. S itt van a kutya eltemetve. Az egyik vén katona azt
csinálja, amit tud (s itt a saját mellére ütött), a másik vén katona azt
csinálja, amit nem tud. És ez az egész.

Tényleg nagyon vigyázott az öreg. Az ezredesnét soha se lehetett egyedül
találni és igen nehéz volt vele egy-egy bizalmas szót váltani. Éppen az
ingerelte talán Zrinyit és szította lánggá a kicsiny szikrát.

Még a legjobban mulathatott az asszonynyal, ahol esetleg mások foglalták
el a férjét, idegen helyeken, Rózeréknál, vagy saját magánál, mert a
bank megvásárolván a Rózer-féle nádor-utczai palotát, a tél elején oda
költözött Zrinyi és ott igazán fejedelmi háztartást vitt. Radován diák
volt betanítva, hogy az ezredest kezelje. Rendesen disputált vele vagy
itatta; – ezt a két mulatságot kedvelte legjobban.

Farsang után még egygyel szaporodtak az intim házak, ahová mindnyájan
eljártak. Sőt az ezredesné ott néha egyedül is megjelent. Ugyanis
Juranics Lőrincz tett szert külön háztartásra. Advent első vasárnapján
megkérte a Rózer Anna kezét és nem kapott kosarat. Nagy fénynyel
tartották meg az esküvőt a farsangon, Zrinyi volt a násznagy, Boborné a
nászasszony s az egész szigetvári őrség ott tánczolt a lakodalmon, mert
hivatalosak lévén, összesereglettek a vidám napra az ország minden
részéből. Még Alapi Gáspár uram is olyan kedvre szottyant, hogy amit
életében nem tett, egy csárdást aprózott el Rózer mamával. Patacsics
pediglen, úgy hajnal táján, csupa duhajkodásból, a fogai közé vette a
czigányprimást a nadrágszíjánál fogva, úgy kellett muzsikálni a
nyavalyásnak, mialatt ő, Kinizsi Pál uram módjára, tánczolt és bokázott
vele a nótáján.


VIII.  AZ ÖNKÉNTES DETEKTIV.

Budapest az epidemiák városa. (Hiába rázza a fejét tisztelt Sartory Pál
úr.) Nemcsak hogy idelátogat minden ragályos betegség: tifusz, pestis,
kolera, nóna és nem tudom mi, hanem a szembetegségek is bizonyos
epidemikus jelleggel lépnek fel. Ha a párbajok áramlata kezd jönni,
akkor egyszerre csak összevész mindenki mindenkivel s amerre a szem lát,
mindenütt kettesével lépkedő férfialakokon pihenhet, kik qua
szekundánsok járnak nagy gesztusok közt az utczán. S az emberek
felismerik az arczvonásaikról, mi járatban lehetnek; kitérnek nekik,
mint a minisztránsokkal a haldokló emberhez siető papnak. Ha az
öngyilkosság áramlata jön, akkor egyszerre csak kezdik az emberek főbe
lőni magukat tömegesen, szinte minden ok nélkül. És ez ellen hiába czikk
és tárcza. Ami egyszer passzió, hát passzió. A levegő fejleszt ki
bizonyos hajlamokat, lázakat. Hogyan? Miért? Senki sem tudja. Úgy van –
mert úgy van. Egyszer például mindenki elkezd Gerbeaudhoz járni és
valóságosan verekszenek a székekért; a következő évadban meg már senki
sem megy Gerbeaudhoz – pedig, esetleg, jobb a konyhája. Ez mind
epidemia.

A tavaszszal pedig mi történt! A lapokban igen gyakran lehetett olvasni
eltünt emberekről, akiket a család keresett, de meg nem talált se élve,
se halva. Eltünt egy trencsénmegyei fakereskedő, aki két napra lejött
Pestre. Most nyoma veszett. Kevéssel rá egy idevaló bankár tünt el
csudálatos módon, mintha a föld nyelte volna el. Hasztalan kutatott
utána a család, rendőrség. Aztán eltünt egy ügyvéd. Azt nem is igen
keresték. Az semmi. Elvitte az ördög elevenen.

Aztán úgy husvét táján a Boborék utczájában a boltossegédeknek feltünt,
hogy már napok óta nem látták az «öreg agancsost». Ugyancsak ezt az
észrevételt tették a «Zöld pásztorhoz» czímzett kávéház törzsvendégei.
Bobor minden hétköznap odajött egy órára, megivott egy kupicza
szilvóriumot és elolvasta a lapokat. Ide járt Sartory Pál és Schmitt
kapitány is. Hamarabb el lehetett volna hinni, hogy egyszer fogja magát
a természet és meg nem virrad, mintsem hogy Bobor Károly ne jőjjön el.
Hát mi lelhette az öreget?

Okvetlenül meghalt.

Csak ez az egy volt valószínű, mert azt már a «Zöld pásztor» pinczérei
se gondolták, hogy Bobor Károly meg nem halhat – annyira ritkaság, hogy
valaki a halált elkerülje.

Sartory Pál ellenben bizonykodott, hogy ha meghalt volna Bobor Károly, ő
okvetlenül kap parte-czédulát. Ezen aztán összedisputáltak és
elhatározták, hogy megnézik otthon.

Elmentek hát a Boborék lakására, ott a cseléd nyitott nekik ajtót (egy
szepességi német leány), ettől kérdezték meg, hogy otthon van-e az
ezredes úr?

– Nincs. Elutazott.

– Hová utazott?

– Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy nincs itthon vagy
négy napja.

– Hát a méltóságos asszony?

– Az itthon van. És éppen vendég van nála.

– Kicsoda?

– A Zrinyi méltóságos úr…

Sartory Pál és Schmitt kapitány összenéztek és így szólának:

– No hát akkor nem megyünk be, fiam, hanem mondd meg a méltóságos
asszonynak, hogy itt jártunk tudakozódni az ezredes úr után.

A dolog hetekig lappangott így, hanem közbeesvén elseje, miután az
ezredes nem jelentkezett a nyugdíjáért, a bajtársai felkeresték s az
ezredesné kinyilatkoztatta, hogy nem tudja, hova lett a férje. Egyszer
reggel kiment a városba, semmit se szólt s nem jött haza ebédre; azóta
nem is látta.

– Tett-e a rendőrségnél följelentést?

– Minek? A rendőrség nem talál meg semmit.

– Hát mit gondol?

Az ezredesné vállat vont.

– Fogalmam sincs.

– Vannak-e valahol rokonai, akikhez elmehetett?

– Nem hiszem. De onnan is irnia kellett volna.

Ezekre a kérdésekre százszor és százszor kellett ezeket a feleleteket
megadnia a következő napokban, mert «Az eltünt ezredes» czím alatt
megjelent másnap a Bobor rejtélyes eltünése a lapokban, különbözőkép
kiszínezve s azontúl nem volt nyugta a szép Bobornénak a reporterektől.

A dolog nagy port vert fel, mert már a negyedik-ötödik ilyen eset volt
rövid idő óta. Mégis csak furcsa! Az orvosok azonban tudományos képet
vágtak ehhez is. Tudunk mi erről. Ez is egy betegség, epidemia és ritkán
fordul elő. Bizonyos vándorlási ösztön (a latin nevét is mondták, de
elfelejtettem), a peregrinatio egy neme, mely a macskáknál szokott
leginkább előfordulni. Elmennek, elbujdosnak minden ok nélkül. Aztán
megint visszajönnek hónapok, évek mulva. Hol voltak, senki sem tudja. És
ez néha az embereknél is jelentkezik, példának okáért a peregrinusnál,
ami egy lelki kényszer, egy titkos parancsoló erő, mely az agysejtekből
és az idegekből veszi eredetét. De ami jelentkezik az egyeseknél, az
mint betegség előfordulhat csoportokban s a ragályosság szimptomáinak
kizárása nem birna az alaposság föltételeivel.

A lapok azonban nem fogták föl ilyen tudományosan a kérdést s mivelhogy
egy hódító szép asszonyt hagyott itt az ezredes, a kujon reporterek
szivesen időztek e thémánál s igyekeztek azt minden oldalról
megvilágítani, nem hiányozván a gonosz czélzások sem. A közönség, ez a
falánk ezerszájú inyencz-szörnyeteg, mohón falta be a hireket s a
klubokban és szalonokban megindult a tömérdek trics-tracs.

– Mégis furcsa, hogy az asszony nem tett jelentést a rendőrségnél.

– Azt mondja, nem tud semmit.

– Vajjon?

– Különös, hogy nem is valami nagyon búsul.

– Hatvannyolcz esztendős volt.

– De legalább mutatná.

– Éppen az szól mellette, hogy nem mutatja. Ha valami bűn volna benne,
majd mutatná.

– Oh, jaj, nem lehet az asszonyi ravaszságot kiismerni.

Mindent beszéltek össze-vissza, pro és contra a rossz nyelvek és a jó
nyelvek, végre az ügy úgy megdagadt, hogy a rendőrség is megmozdult –
ámbár az előbbi eseteket se birta kisütni. A gúny ostora pattogott
felette már hónapok óta. A detektivek izzadtak, káromkodtak: Beniczky
Lajos esete óta nem történtek efféle dolgok. Különböző verziókat
találgattak ki. Hogy Somoskeőy jár itt és lopkodja el sorra az
embereket, ebben az ártatlan formában kedélyeskedvén a rendőrséggel.
Olyan kificzamodott elme is akadt, amelyik így kombinált: Az öreg
ezredes veszélyes katonai titkokat tudott, hát nem lehetetlen, hogy
muszka ügynökök megkerítették és elvitték egyenesen Szent-Pétervárra.
Úgyis egészen az a genre volt, ami Valsin-Eszterházy.

Végre be kellett avatkoznia a rendőrségnek is és a szép asszonyt
kihallgatták. Semmi ujat se mondott. Egész vallomása ebből állt:

_Boborné:_ Április 10-én egy mulatságban voltunk Rózer Jánosnál, aki
királyi tanácsosságát ünnepelte. Ott maradtunk messze éjfélutánig s én
egész tizenegy óráig aludtam másnap reggel. Mikor felkeltem,
kérdezősködtem a férjem után. A cselédleány azt felelte, hogy már egy
óra előtt kiment.

_Rendőrkapitány:_ Nem történt valami Rózeréknál, ami tisztelt férjét
felizgathatta volna? Vagy egyéb olyan körülmény, amely alkalmas a
kutatásnak támpontot adni? Adja elő, méltóságos asszonyom, részletesen
ama mulatság lefolyását.

_Boborné:_ Valóban aligha történt olyasmi. Férjem csendesen mulatott és
kártyázott.

_Rendőrkapitány:_ Kivel kártyázott?

_Boborné:_ Schmitt kapitánynyal játsztak piquetet.

_Rendőrkapitány:_ Férje nyert, vagy vesztett?

_Boborné:_ Említette hazamenet, hogy vesztett.

_Rendőrkapitány:_ Mennyit vesztett?

_Boborné:_ Emlitette, hogy tizenegy forintot.

_Rendőrkapitány:_ Nyugodt hangulatban volt hazamenet?

_Boborné:_ Kedélyes volt.

_Rendőrkapitány:_ Nem történt a lakománál valami kellemetlen epizód?

_Boborné:_ Sőt ellenkezőleg. Mindenki pompás hangulatban volt. Ami
elképzelhető is. Az öreg Rózer már rég vágyott valami kitüntetésre s
most gróf Zrinyi Miklós megszerezte neki a királyi tanácsosságot. Úszott
a boldogságban az egész család. Rózer úr hálából egy toasztban
jelentette ki, hogy összes tőkéin a Zrinyi-féle bankrészvényekből
vásárol.

_Rendőrkapitány:_ Ez jelentéktelen körülmény. Kik voltak még ott?

_Boborné:_ Zrinyi gróf, Patacsics, Alapi, Juranics a nejével és még a
szigetvári lovagokból néhányan, aztán Schmitt kapitány, Sartory a
leányaival és néhány öreg asszony, akik mindig ott szoktak lenni.

_Rendőrkapitány:_ Még egyre kérem szives válaszát. Nem talált valami
hátrahagyott levelet, czédulát vagy valami jelt?

_Boborné:_ Nem.

Mindössze ennyi felvilágosítást adott a szép asszony – ez nem több a
semminél. A kos szarvában sincs nagyobb sötétség, mint amilyen a
Bobor-ügyben volt. A rendőrség a legügyesebb detektivjeit mozgósította,
de hasztalanul. A lapok hir-éhes rendőri reporterei nap-nap után csak
azt hallhatták: nincs eredmény.

Felbosszankodék erre a «Pesti Gunár» czímü napilap rendőri reportere:
Perényi Miksa és szemtelenül, még bent a rendőrtanácsos szobájában
felcsapta a borzas czilinderét a fejére, az ajtóból kiáltván vissza:

– No hát majd kisütöm én, ha az urak semmit sem tudnak.

S amit Perényi Miksa megmond egyszer, az vas; csak amit megír, az
nélkülözi néha az úgynevezett «minden alapot.» Erre a nagy elhatározásra
egyébiránt ösztökélte a hagyományos gyűlöleten kívül, mely a rendőrség
és a sajtó közt van, Rózer Nep. János királyi tanácsos úr azon közzétett
hirdetése, ki barátjáról biztos hirt hoz, száz arany jutalmat kap.

Vékony kis emberke ez a Perényi, olyan arczczal, mint a kakadué és olyan
lábakkal, mint a batláé; az orra görbe egy kicsit, de a szimatja van
olyan, mint Lecoq úré a Gaborieau regényében, esze pediglen ki van
köszörülve s hajlékony, mint a legfinomabb penge.

Rögtön hozzálátott feladatához. Legelőbb megszerezte az ezredes
arczképét, aztán a színtért vette szemügyre, ahonnan meg kellett
indulnia titokzatos útjára. Boborék az aradi-utczában laktak egy
kétemeletes sárga házban. Ez egy hosszú, piszkos utcza rossz kövezettel,
eldugva az Andrássy-út mögé. Kietlen, alig épül, kereskedelme nem
fejlődik. A nagy oligarcha mindenben veszedelmes. Az Andrássy-út, mint a
czápa a kis halakat, föleszi a közelében levő utczák élénkségét,
forgalmát. Itt minden csöndes és kisvárosias.

Hogy a fonalat megtalálhassa, mindenekelőtt azt kellett volna tudnia
Perényinek, hova ment Bobor hazulról, vagy legalább hova indult. De erre
nem volt semmi adat. A szomszédos szatócsboltokban nem tudták
útbaigazítani, bár némely dolgokat mégis megtudott: hogy az ezredes szűk
anyagi körülmények közt van, hogy gróf Zrinyi Miklós igen gyakran tölti
ott az estéit és hogy erről sokat beszélnek az aradi-utcza vénasszonyai.

Ily viszonyok közt Perényi egy feltevésre vetette magát. Szuggerálta,
mintha ő lenne Bobor, aki megindult otthonról, ment-ment egy darabig, de
minthogy rossz volt a kövezet s hozzáképzelte, hogy az ő lába is
köszvényes, mint a Boboré, a legelső nyílásnál átcsapott az Andrássy-úti
aszfaltra. És ha ez a feltevés helyes, akkor önként következik, hogy a
legelső kocsiállomásnál beleül egy droskéba.

Szép májusi délután volt, az Andrássy-úton özönlöttek a liget felé az
emberek. A nagy urak fiakkerekben, a kisebb urak gyalog; öröm ilyenkor
sétálni; – az egyfogatúaknak nem volt keletük. Azoknak csak a tél jó és
az eső. A droskék kocsisai utálják a napfényt és úgy tartják a napot,
mint a legnagyobb ellenségüket. Most is ott ácsorogtak a kocsisok,
ostoraikat kézben tartva, viháncoltak, megjegyzéseket tettek a
járó-kelőkre és szidták az emberiséget, amely úgy van alkotva, hogy a
csizmája elkopik, de a lába nem. E kocsisok egyébként jó megfigyelők és
tudnak a szemekből is olvasni. Mihelyt Perényi Miksa feltünt a
látóhatáron, egyszerre ösztönszerűleg megmozdult valamennyi.

Perényi Miksa csakugyan hozzájuk igyekezett; villámhirtelen
szétfutottak, hogy levegyék az abrakos tarisznyát sovány gebéjük
fejéről. Képzelhetni, milyen kellemetlen érzés az a szegény állatnak.

– Ne fussanak hát szét, – szólt rájuk Perényi Miksa – sőt inkább
gyüljenek össze mellém. Ide, ide, aki nagy borravalót akar!

Hát ki ne akarna nagy borravalót? Mind oda kullogtak, bár kétkedéssel,
mert az ilyesmiből soha se szokott pénz kijönni, hanem valami
sületlenség. És Perényi Miksa se nézett úgy ki, mintha aranyak
potyognának ki a rosszul becsukott markából.

Miksa ur kivette zsebéből az öreg ezredes fényképét és így szólt:

– Ki vitte ezt az urat maguk közül?

– A vén katonát? Vittük mi már ezt mindnyájan. Mondhatom, komisz fráter.
Mindig elkéri a tarifát.

– Jó, jó, de melyikük vitte utoljára?

Hárman is akadtak, akik utoljára vitték, három vagy négy hét előtt. A
napra persze nem emlékezett egyik sem.

Hát itt most már a napszaka fog határozni – gondolta magában Perényi és
kivallatta őket, hogy hány órakor vitték. Kettő délután vitte, csak a
138. szám mondott délelőttöt.

– Maga az én emberem, – szólt Perényi – meg tudná-e mondani, hová vitte?

– A *úton szállt ki és bement egy házba.

– Nem tudja hányadik szám?

– Nem.

– Meg tudná mutatni?

– Azt hiszem.

– No hát, menjünk.

Perényi beleült a kocsiba s kisvártatva a kijelölt háznál voltak.

– Ez az – mondá a kocsis.

– No, elviheti az ördög, mert ez átjáró. Bizonyosan tudja, hogy ide ment
be?

– Ide ment be és innen jött ki, azután kifizetett és elküldött.

Perényi bement az illető ház udvarára, melynek közepén bazár van
különféle gyermekjátékokból s köröskörül czipészek, aranyművesek, olasz
narancsárusok boltocskái. Perényi a fejét vakarta. Itt minden további
kombináczió lehetetlen. Vizsgaszemei azonban csakhamar fennakadtak egy
invalidus katonán, akinek egy széke volt odatámasztva a falhoz az egyik
udvari bolt mellett. A szék karján egy táblácska fityegett egyszerű
betűkkel: «Molnár Istvány, a sadovai csatában megsebesült
szakaszvezető»; ott hevertek a szék mellett keféi és suvikszos
skatulyája. A járó-kelők poros czipőit egy-két krajczárért szokatlan
ügyességgel tudta fényesekké tenni. Ott ült a széken egykedvűen és nézte
a jövő-menők lábait – egyébre nem volt gondja; konokul meg volt benne
gyökerezve, hogy az emberi testben legfontosabb a láb – mit, ha
tekintetbe vesszük, hogy Sadovánál jelen volt, nem is lehet tőle rossz
néven venni. Ellenben, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő egyik lába fából
volt – mégis tárgyilagos és önzetlen álláspontnak vehető.

Perényiben remény csillant meg az invalidus láttára. A katona megnézi a
katonát, kivált a szakaszvezető az ezredest. Hátha ez látta Bobort, hova
ment be.

Megszólította tehát a rokkantat, mutatván neki a képet:

– Nem látta-e, bácsi, valamikor ezt az óbestert?

– Elégszer.

– Járt ebbe a házba?

– Ide jár szegény feje.

S kezével egy zálogházas boltra mutatott az udvar balszögletében.

A reporter arczán diadalmas mosoly jelent meg s amint egész alakja
visszatükröződött az aranyműves kirakatából, szinte kedve jött
odakiáltani a rámosolygó énjének: «Makszi, te neked sok eszed van!»

Egy kubaszivart adott a vén katonának s aztán benyitott a zálogos
boltba, hol a rácsozattal elkerített helyen, mindenféle lim-lom között,
zöld házi sapkában egy öreg zsidó ült, mint papagály a kalitkában. Kívül
a rácsnál egy csinos fiatal férfi állt, akinek, úgy látszik, valami
házasságot ajánlott, mert mellesleg ezzel is foglalkozott.

– Lássa, maguk keresztények mind ilyenek. Azt mondják, nem házasodom,
mert szegény vagyok. Nevetséges, hogy egy «gój» esze mikép jár. Hisz
éppen azért kellene házasodni. Mert a fiatalság egy tőke, das muss man
eskomptieren. Az agglegénység nagy pazarlás. Megérdemli a sequestrumot.
A zsidónál ritkaság az agglegény. Nincs is. Mert a zsidó okos, tudja,
hogy mitől döglik a légy.

A papagályfejű, ki, mialatt ezt a házassági szakoktatást tartotta, egy
smaragdgyűrű vésetét vizsgálta nagyító üvegen, most észrevette Perényit:

– Mi tetszik, uram?

– Egy fontos dologról szeretnék önnel beszélni – mondá Perényi, mintegy
kilökve szemeivel a fiatal urat.

Az vitte is mindjárt az irháját. A papagályfejű rákiáltott:

– Gondolkozzék, tisztelt úr. Az öreg Salamont mindig megtalálja,
tisztelt úr! Az öreg Salamon mindig itt ül nyolcztól nyolczig. És ön,
tisztelt úr, mit parancsol?

– Én Perényi Miksa vagyok.

A papagályfejű csak a szemével pislantott, hogy jól van.

– Reménylem, ismer engem?

– Nincs szerencsém.

De már erre kipattant a kevélység Perényiből.

– Micsoda, maga nem ösmer engem? Maga nem ismeri Perényi Miksát? A nagy
Max Perényit. Piha! Szégyelje magát. Maga egy ordinári ember. Maga
becsületes zsidónak tartja magát és nem ismeri Perényit? Hát érdemes
maguk közt kiválni és felkapaszkodni?

A papagályfejű elunta a haszontalan beszédet és közbeszólt:

– Hát visszavonom, amit mondtam. Mondjuk, hogy ismerem.

De erre még nagyobb tűzre gyuladt az önkéntes detektiv.

– Micsoda, maga ismer engem és le nem kapja a fejéről a zöld sapkát?
Mikor a reporterfejedelem áll maga előtt s a hatalmas «Pesti Gunár»
nevében jön, amely előtt reszketnek a miniszterek. S maga, egy
közönséges pondró, még a zöld sapkáját se veszi le?!

– Hát inkább leveszem, csak térjünk a dologra – mondá az öreg
türelmetlenül.

A reporter pszichologiával dolgozott: a megfélemlítésre és a
felülkerekedésre volt szüksége, mert tudta, hogy az ilyenfajta emberek
gyanakodók és hallgatagok. Itt is kivette a képet zsebéből és így szólt:

– Nézze meg ön ezt az öreg katonatisztet és mondja meg nekünk (Perényi
mindig e fejedelmi többest használta, oldala mellé képzelve a «Pesti
Gunárt» is), mikor volt itt utoljára és mi járatban volt. Vigyázzon,
öreg, úgy feleljen, hogy akként fogja a «Pesti Gunár» vagy lesujtani a
pokol katlanáig, vagy fölemelni a csillagokig, amint jól vagy nem jól
informálja.

Az öreg zsidó gondolkozott egy perczig, hogy érhet-e az valamit, pénzre
átszámítva, amit ő mondhat; azt határozta, hogy az semmit se érhet, hát
elmondta:

– Ez az úr sokszor megfordult üzletemben. Sokszor volt pénzre
megszorulva és ilyenkor elhozta vagy az ezüst szelenczéjét, arany
lánczát vagy egy-egy női ékszert, amelyre néhány forintot kapott.
Ismertem évek óta mind a tárgyait. Mert pontos ember s a hónap elsején
rendesen kiváltja, amit hónapközben behordott. Azt hiszem, nemsokára
jönnie kell már.

– És mikor volt itt utoljára?

– Vagy egy hónap előtt – felelte a zálogház tulajdonosa. – Igen
sajátságos esetem volt vele. Lelkemre mondom, most jut csak eszembe. Egy
gyémántos melltűt hozott, azt mondta, a nejéé és amellé az ezüst
szelenczéjét is elhozta. «Ma sok pénzre van szükségem, Pick.»

– Rosszkedvű volt?

– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán
is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre
volna szüksége. «Vagy harmincz forintra», mondá ő. Megnéztem a melltűt
és azt feleltem: «Adhatok rá ötszázat.» A becsületes öreg tiszt
megzavarodott: «Megbolondult maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a
tűn kevés az arany». – «De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos
darab». A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: «Maga
egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi
gyémánt.» Mire én ujra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen
olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok és ha nem hiszi,
hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem
szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a
tárgyait és azóta nem tért vissza.

A reporter szíve nagyot dobbant: «Makszi, jó nyomon vagy.» Hálásan
veregette meg az öreg vállait:

– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk:
hová mehetett innen?

– Alkalmasint egy ékszerészhez.

– Talán ehhez, aki itt az udvarban van?

– Valószínű.

Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes
ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektiva. Az ékszerész
emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánt-tűt hozott hozzá megbecsülés
végett.

– És mennyire becsülte ön?

– Nyolczszáz forintra.

– És mit szólt erre az ezredes?

– Elsápadt és káromkodott. – «Az lehetetlen,» dadogta. – «A tű a
feleségemé és én tudom…» De én csak jobban tudom, feleltem, mert a
gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrinyi Miklós számára ezer
forintért. Az ezredes felbődült, mint egy vadállat és kirohant
üzletemből, még a szarvasbőrkeztyűit is itt felejtette.

Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt
és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor
kétségtelenül Zrinyihez ment, vagy segédeket küldött Zrinyihez, de
Zrinyinél kell keresni a további fejleményeket.

Kifizette az utczán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és
levelet írt a szerkesztőségbe.

Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant
érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra
harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáczió.
Hallatlan rekord. A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat
nyomatni. Gróf Zrinyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most
megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom
félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.

Perényi.

A levelet elküldte egy hordárral a «Pesti Gunár» felelős
szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor-utczai
Zrinyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.

Zrinyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi név, szögrül-végrül
rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrinyieket hívták) és a
Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta
tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.

– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel.

– Nem, Kohn-oknak – felelte Perényi Miksa nyájasan.

– Úgy? Hát mit akar?

– Én a «Pesti Gunár» reportere vagyok, méltóságos úr.

– Szép, szép, de mit akar?

– Én, kérem alássan, önkéntes detektiv vagyok és a Bobor ezredes
eltűnését kutatom lapunk érdekében. A «Pesti Gunár» eddig is a legjobban
értesült lap volt és ezentúl is az lesz.

– Még mindig nem tudom, mit akar?

– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem
rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr
igazíthatna engem útba nemes czélom eléréséhez.

A gróf ajkain szatirikus mosoly játszadozott.

– Tehát azt hiszi ön, hogy általam találja őt fel?

A reporter szemtelenül vigyorgott.

– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt
tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrinyi szemöldei
összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a
méltóságos gróf úr nagy gavallér és az ezredesné gyönyörű asszony,
bizony isten megéri. (Zrinyi szemöldei még jobban összevonódtak, Perényi
egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alásan, hogy
az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek és az ezredes erre némileg
felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.

– Ön, úgy látszik, sokat tud, – szólt közbe a gróf hirtelen
elhatározással – most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor
ezredes?

– Igenis, kérem alásan.

– Hát mindjárt meg fogja tudni.

Ezzel egy csengetyüt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos:
Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél
magasabb mindenik.

– Verjétek lánczra ezt az ember-vakarcsot és vigyétek le.

Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás
vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se mocczanhatott, egy
előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte
ölben az egyik vitéz a pinczébe, ahol odalánczolta egy a falba épített
vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva
voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy
fogoly és megint egy Wertheim-kassza.

Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi
világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a
tárgyakat s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tünt fel, midőn
fogoly szomszédja nagy lánczcsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát
bemutassa:

– Bobor ezredes vagyok.


IX.  A KATASZTRÓFA.

Föl voltak villanyozva a kedélyek a «P. G.» szerkesztőségében a Perényi
levele folytán. A segédszerkesztő vígan csattogtatta ollóját: «Holnap
pompás lapunk lesz, fiúk!» Minden toll megaczélozódott e kijelentésre és
vígan perczegett a «kutyanyelveken». Miniszterek skalpiroztattak, az
intendánsnak a talpába bevertek egy pár tövist. Az ujdondász megharapott
egy főispánt, a fővárosi rovatvezető, mint egy megvadult bika, nekiment
a Sartory-pártnak. A rendőrségnek meg majd leüti a szarvait Perényi,
mihelyt bejön.

Hanem a jó hangulat hova-tovább romlani kezdett, mert Perényi nem jött
be; elmult a tiz óra, még mindig nem jött, sőt nem jött be éjfélkor sem.
Két órakor már zárni kellett a lapot és Perényi Miksa még mindig nincs
itt. Daczára, hogy ott várja az előleg. Csudálatos az. Telefonoztak
utána mindenfelé, ahol meg szokott éjjel fordulni, de híre-hamva se
volt. Megfoghatatlan, hova lett Perényi.

De még nagyobb volt a megrőkönyödés másnap, mikor Perényi nem került elő
és a lakásán se fordult meg. Ez már félig se tréfa. Valaminek történni
kellett vele. A felelős szerkesztő rosszat sejtett, vagyis reménykedni
kezdett. Mert ha a «P. G.» reporterét például agyonütötték volna a
bűntársak, a Bobor-ügyben való kutatásai miatt, az sokat érő reklám
lenne. Vette tehát a Perényi levelét és elhajtatott vele egyenesen a
főkapitányhoz. Az a vállait vonogatta, nagy grimace-okat csinált és azt
mondta, hogy amit Perényi ír, merő képtelenség, de azért azonnal
megteszi a szükséges lépéseket s ezzel elhagyván távozni a felelős
szerkesztőt, négy vagy öt lépést tett a divánig. Meglehet, hogy ezek
voltak azok a «szükséges lépések», s ledőlt a délutáni sziesztáját
végezni.

Azonban egy órai jóízű szundikálás után mégis foglalkoztatni kezdte a
Perényi levele. Hogy Zrinyi gróf bele volna mártva a dologba és hogy
Perényi maga is oda ment és azóta nincs. (No, bárcsak megnyúzta volna
elevenen.) Hm. A dolog nem lehetetlen. És összevág a rendőrség híreivel
is. Boborné néhány nap előtt elhagyta régi szegényes lakását az
aradi-utczában s egy József-körúti palota egész emeletét foglalta el,
melyet gróf Zrinyi rendezett be neki nagy fénynyel. Éjjelenkint gyakran
látják ott a gróf kocsiját. Szóval: a gyanuokok kétségtelenek, de
czélszerű-e a rendőrségnek beleütni orrát a Zrinyi dolgaiba? Mit diktál
itt a tapintat? Mert fő a tapintat. Magyarország a tapintat országa és
inkább tíz bűn, mint egy tapintatlanság.

Annyit mégis megtett a főkapitány, hogy elhajtatott a belügyminiszterhez
és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre
semmit se tegyen a rendőrség – majd ő maga beszél Zrinyivel.

S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta a szigetvári hőst, egy
másik minisztertársával együtt.

Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a
miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltünteket.

– Nem tudsz róluk semmit?

Zrinyi ravaszul mosolygott és a kérdésre kérdéssel felelt:

– Érdekel talán valamelyik?

– Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz
egyikről vagy másikról.

– Itt vannak nálam – felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naiv
ártatlansággal – és igen szivesen eresztem szabadon a kedvedért
akármelyiket.

A belügyminiszter idegesen felugrott és elsápadt, mint a fal.

– Itt vannak, mondod? Hogy érted ezt? Hol vannak?

– Odalent vannak a pinczében.

– Elfogva?

– Lánczon – felelte Zrinyi természetes hangon.

De már erre a másik miniszterben is meghült a vér.

– Az Isten szerelméért, hát mért teszel olyanokat?

– Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen
gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem
tűrök.

A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arcza kínos
verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.

– No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellácziókra gondolt, melyek
a Házban lesznek.) Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt,
amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.

– De már az is van, – találta ki Zrinyi őszintén – tegnap egy
ujságreportert fogattam el.

Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és
sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket
elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen
olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a
szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogy ha valami panasza van
valaki ellen, mért nem fordul a hatósághoz. De csak nem
alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az
a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?

– De a személyes szabadság, – sopánkodott a miniszter – a jogállam. Én
elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most
nem lehet. Magyarország a szabadság országa.

De már erre Zrinyit is elhagyta a hidegvére:

– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A mult hetekben
kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem
volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most
megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt
vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat
és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem
szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért
megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajczáros bélyeg. És ezt
nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat!

Ő exczellencziáik, daczára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát,
következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül
ezt a középkori együgyűséget.

Pedig nem volt nevetni való az a théma. Kemény dió ez és nagy vihar
lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter
jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak
egy ablakmélyedésbe tanácskozni.

– Mit csináljunk?

– Ne nézzük meg a foglyokat?

– A világért sem. Ha látjuk őket és abban a perczben nem teszszük
szabadokká, veszve vagyunk, – ha pedig szabadokká teszszük, anélkül,
hogy Zrinyi kiegyezkednék velük, akkor ő veszett el.

– Közölni kellene Bánffyval.

– Mindenesetre.

Magukkal vitték Zrinyit a klubba, ahol kivételesen nagy nyüzsgés-mozgás
volt. Tele volt az egész szabadelvű kaptár, mert reggel botrány történt
a Házban. Hallatlan inczidens. Mindenki meg van döbbenve. Egy képviselő
megbirálta a minisztert. Bizonyosan megőrült. Mert képzelhetetlen, hogy
józan észszel valaki egy miniszterrel kikössön. És még meg is birálja. A
legrégibb mamelukok sem emlékeztek olyan aberráczióra. Mindenki sietett
este a klubba, mert kiváncsiak voltak, mi fog történni. A spártaiaknál
nem volt törvény az apagyilkosságra, mert apagyilkosság ott soha elő nem
fordult. Itt se volt semmi precedens, mert soha még mameluk nem emelte
szavát az ő miniszterének eszméi ellen. Képzelhetni tehát, milyen
kiváncsisággal jöttek-mentek a klub ismeretes alakjai a rozsdaszínű
szőnyegeken. Vártak valami különöset, valami természetfölötti tüneményt.
Hogy mit? Azt senki sem tudja. De vártak valamit, mert valaminek mégis
csak történnie kell a merénylet után. Lehet, hogy magát a merénylőt
várták és gyönyörködni akartak azon jéghidegségben, mely fogadja, hogy
aztán titkon megbotránkozhassanak e hidegségen is. A poseur-ök letették
ünnepélyes lárvájukat és közönséges halandók módjára elvegyültek a
szürkék közé, a stréberek, akik vígan keringenek a miniszterek körül,
mint a muslinczák a lámpa körül, most ég felé fordított szemekkel,
szörnyűködő hangon sopánkodának:

– Milyen idők és milyen emberek! Istenem milyen emberek!

Zrinyi belépte két ujabb miniszterrel egyszerre ezekre terelte a
figyelmet. Megint uj anyag a találgatásokra. Hát ez megint mi lehet?

Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van,
benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az
alma közepében van.

Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett
az arcza, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arcz.

Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik
jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak
takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.

Intett a kezével s egyszerre megindultak némán, gänsemarsban, az olvasó-
és írószobán át a miniszteri szoba felé, melynek ablakai a
Dorottya-utczára nyílnak és ahol sok nagy dolog dőlt el, mikor az öreg
Deák talpai taposták ezeket a deszkakoczkákat.

Bánffy megállt az olvasóban és egy hírnököt fogott az ujságmolyok közül.

– Eredj kérlek, küldd be az öreg Tiszát!

Kevés vártatva Tisza is utánuk sántikált. No, ez már nagy dolog lehet. A
legcsudálatosabb kombinácziók termettek. Hátha horvát bánnak nevezik ki
Zrinyit. Nem bolond, hogy a bankot otthagyja a bánságért. Hátha
intendánsnak akarják? Ejh, dehogy, hiszen jóformán még színházat se
látott. No, éppen azért. Hátha képviselőnek akarják? Nem fizette ki az
adóját – jegyzé meg Katánghy Menyhért. És nem is magyar honos, mert
Horvátországban született – duplázott rá Mezei Mór.

Bent a miniszteri szobában pedig ezalatt nagyban főtt a korifeusok feje.
Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül
utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mingyárt kisül.

Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a
miniszterek arczát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják
ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó
paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. «Van benne valami –
mondá – az öreg Werbőczyből» és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is
súlyos hibának tartja az elfogatásait.

– Nagy hibát követtél el, de talán még jóvá lehetne tenni.

– De kérlek, – védekezett Zrinyi – hiszen tőletek függ és ti
beláthatjátok, hogy igazam volt.

– Tőlünk? – szólt az egyik miniszter. – Túlbecsülöd a mi erőnket és
hatalmunkat.

– Nos, akkor legalább mondjátok meg, kitől féltek?

– A lapoktól, a törvénytől, a közvéleménytől.

– De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egy millió
katonája van.

– Az igaz is.

– És mégis féltek a könyvektől és papirosoktól?

– Hja, a század, a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom.
Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindenkié
meg legyen teljes épségben óva.

– Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt
kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de
tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen türhetetlen.
Ez maga a pokol.

Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát,
kivált miután megérttették vele, hogy ha napfényre kerül a dolog, a
kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.

A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most
is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.

– Hát jól van, mit tegyek? Mit kivántok tőlem?

– Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel,
ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De
lehetőleg végy tőlük egy irást, amelyben elismerik, hogy önként
tartózkodtak a házadban.

– Megteszem a kedvetekért, – mondá nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós – ámbár
jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra
küldenétek.

Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a
tekintélye hogy sülyed lejebb-lejebb. A miniszterek hangjában, modorában
volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelküség minden csöpp
vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani,
de visszafojtotta.

Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsettintette a végét egy
piczike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:

– El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se
tudunk.

Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az irószobában még félrehúzta Darányi
egy szóra, hogy ő is meggyötörje.

– Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te
tradiczióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már
közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a
tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak a reád vonatkozó
szavait a toastjában. Hát nincs igazam?

Zrinyi szórakozottan mormogott valamit, hogy az ő esze nem jár az
ilyeneken.

– Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a
szituácziót.

– Hagyd el, kérlek. Elég karriér nekem a szigetvári kirohanás – jegyzé
meg Zrinyi önérzetesen. – Meg vagyok vele elégedve.

– Hiszen szép, szép, – felelte Darányi szokott enyelgő modorában
magázásra fordítván a dolgot – meg lehet méltóságod elégedve. De hát még
más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek,
aranyszőrű bárányok a király aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány
bácsi, magának csak jót akar a Náczi bácsi – s egy kedves mosolylyal
otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után ujra visszatért
hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:

– És csak legalább azt a zsurnalisztát ne fogattad volna el, mert az, ha
kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj
lesz.

Zrinyi ezt maga is valószinünek tartotta.

– Nem jó volna, – szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett
– ha… tudod… úgy titokban…

– Mit titokban?

– Ha lefejeztetném…

Darányi hátrahőkölt, mintha kigyóra lépett volna. Szirupédes mosolya
jéggé változott.

– Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne
hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.

Szeretetreméltóan megfenyegette az ajtóból is:

– Legyen okos és tapintatos, Zrinyi úr!

A nagynevű főúr, mint a bölény, leszegzett fejjel ment át a klubtermen
az ajtó felé. A mamelukok felállva köszöntötték a merre átment s aztán
azon kezdtek tanakodni egy csoportban, hogy a szigetvári várkapitányi
állás melyik dietenclassisba volna vehető. Zrinyi egy perczig se állt
meg, pedig Kapuczán Gergely ugyancsak ott settenkedett, hogy
megszólítsa, kölcsönt akarván kieszközölni borontói választóinak. Zrinyi
haza sietett és legott hivatta Szebeni Mihályt, a bank ügyészét.

– Szaladj fiam, Radován, keresd meg valahol Patacsicsot és Alapit is.
Dolgunk lesz ma éjjel.

Az érdemes urak el nem gondolhatták, mi lelte Zrinyit, hogy most éjjel
hivatja őket. Csak nem akar éjféli ülést tartani? De azért összegyültek
s Zrinyi körülményesen előadta a dolgok mibenlétét s a kormány
kivánságát, mire leginkább hüledezett Szebeni Mihály úr, a többiek nem
vették olyan fontosnak.

– Hát már most, – mondá hanyagul az ügyésznek – tessék ezeket
rendbehozni. A darabantjaim majd felhozzák a rabokat egyenkint, a
fiskális úr pedig megalkuszik velük és irást vesz ki tőlük; vigyázzon,
hogy oda ne írják a V. C. betüt, ami azt jelentené, hogy «Vi coacta».
Egyébiránt hiszen jobban tudja a módját, mint én.

– Félek, nagyon sokba fog kerülni – sopánkodott Szebeni.

– Ne kimélje a pénzt.

– Igen, de éppen a méltóságod anyagi viszonyaira való tekintettel. (A jó
Szebeni Mihály arczán valóságos felhők gyülekeztek ennél a thémánál.)
Nincs pénzünk, méltóságos uram. (Gyöngédségből használta a többest, mert
neki volt elég.)

– Van a bankban. És ha elfogy, majd nyomattat a király.

– De arról be kell számolni, méltóságos uram.

– Az az én dolgom lesz Szebeni Mihály uram.

– Ahogy parancsolja, méltóságos uram.

– Ti pedig, Patacsics és Alapi, kapaczitáljátok őket. Különösen te
használsz sokat, Patacsics, ha rettentő ökleidet megmutogatva,
megijeszted őket, hogy kigyúrod a lelküket, ha a lepcsest nem tartják
pórázon.

– Csak rám kell őket bizni.

– Az ügyvéddel, azt hiszem, könnyen végeztek; meg akart zsarolni az
imposztor és most czélt ér, de már a liptómegyei fakereskedőt, aki
nagyon szemtelenül viselte magát, jó lesz még egy kicsit felpofozni. Ezt
is te rád bizom, Patacsics. Ezekkel a pofonokkal nem is fog sokkal többe
kerülni az egyezség. Ellenben az ujságírót kezeljétek finoman, az egy
puha gyerek, mint a gyapot: adjatok neki havi fizetést, oly föltétellel,
hogy addig húzza, amíg hallgat. A legnehezebb lesz az ezredes. Nagyon el
van keseredve a börtönben és még jobban lesz elkeseredve a napfényen, ha
szétnéz. Hiszen értitek… Hát ő vele olyasvalami kötést szeretnék, hogy
kap egy csinos összeget, mondjuk ötven-hatvanezer forintot…

– De hisz az egész vagyon! – szisszent fel Szebeni Mihály.

– Ne irigyelje tőle. Szegény ördög. És nagyon szereti a hasát, meg a
feleségét. De a hasát talán még jobban szereti. Kell neki a pénz. Ő vele
úgy kell megegyezni, hogy tüstént vándoroljon ki az országból.

– És a feleségét persze hagyja itt! – szólt közbe Alapi.

– Ne légy neveletlen, Alapi. Hát persze, hogy úgy akarom.

Ezekkel bizta meg Zrinyi a hiveit és azok reggelre csakugyan
eligazítottak mindent; az ügyvéd és a fakereskedő olcsón egyeztek,
örültek, hogy kiszabadultak, a fakereskedő még hálálkodott is. Perényi
Miksa pedig el volt ragadtatva, hogy egy éjszakát és egy napot
tölthetett a rettenetes helyen s mikor azt kérdezték tőle, mit kíván a
kiállott szenvedésért, elnevette magát:

– Hiszen még én fizetnék, ha pénzem volna, mert ez nekem megér négy
czikket és egy tárczát. Boldoggá teszem a lapomat.

– Ohó, fráter! Nem szabad ám ezt megirni.

– Ki tiltja meg?

– Mink.

– Hát akkor ne ereszszenek ki. Majd rám akad a rendőrség.

– De kieresztjük és még se fogja megirni, mert esküt tesz rá és irásbeli
nyilatkozatot ad.

– Nos, akkor majd lediktálom.

Hanem mikor aztán Szebeni Mihály megmagyarázta neki, hogy havonkint
háromszáz forintot kap, ameddig hallgat, egyszerre elszomorodott és csak
állt zavartan, némán, habozva, mint a Buridán szamara, aki előtt két
köteg széna lebeg, egyik ingerlőbb, mint a másik, de csak az egyikhez
nyúlhat.

– Hát hallgatok – sóhajtá végre s nagy izzadságcsöppek verődtek ki a
homlokán.

– Kezet rá! – kiáltá vidáman Patacsics s úgy megfogá a kezét, hogy
ordítani, jajveszékelni kezdett és mind az öt újján a körmöknél
kiserkedt a piros vér.

– No, mert ha nem találna hallgatni, – fejezé be Patacsics – én
tapogatom meg egy kicsit. Isten engem úgy segéljen.

Sokkal nehezebb volt nyélbe ütni a Bobor-dolgot. Az öreg ezredes bőszen
csörtetett be lánczaival, mint egy vadkan.

– No, mit akartok velem, gaz, középkori hordák?

Rettenetes volt ránézni; arczát, mely a hosszú fogságban különös
mohszint öltött fel, benőtte a serte, de minthogy az fehér volt, hát úgy
nézett ki, mint valami halpikkely, a szemei megdagadtak és véresek
voltak.

– Hol az a hitvány orgazda, aki Zrinyinek nevezi magát, hadd zúzzam
össze, mordizom adta, – hörögte, ökleit fölemelve – ha nemes ember és
lovag, álljon ki velem élet-halálra!

Patacsics hozzálépett és rátette a kezét a vállára csendesen. És e kéz
súlya alatt elkezdtek ropogni a csontjai és olyan fájdalom nyilalt
beléjük, hogy felordított, mert ahhoz képest a köszvény hasogatása
gyerekjáték.

– Lassabban, bátya, – mondá Patacsics – Zrinyi nincs itt és Zrinyi nagy
úr ahhoz, hogy ilyen vén ficzkóval bibelődjék, mint ön.

– Én nyugalmazott császári királyi ezredes vagyok – nyöszörögte az öreg,
még mindig érezve csontjain a fájdalmat.

– Az is valami. De Zrinyi meg világverő Caesarok és hősök ragyogó
mintaképe. Azért hát kuss, öreg, egy szót se többet. Hanem ha okosan
akar beszélni, akkor igazíthatunk valamit a dolgán. Pénze is lesz,
szabadsága is lesz.

S erre átvette a szót Szebeni Mihály és megtette neki a propozicziókat,
hogy hajlandók neki egy csinos összeget adni, ha kimegy a külföldre és
ezt az egész dolgot úgy veszi, mintha meg se történt volna.

Bobor a fejét rázta és a lábaival toppantott.

– Az nem lehet. Mordizom adta! Nem, nem! Boszút akarok, boszút!

– De ha sok pénzt kap. Nézze a világ folyását, ezredes úr, okosan. Ha
nem kell a pénz, hát nem kap pénzt; visszaviszik a pinczébe. Mi haszna
van ebből? Reményli, hogy megtalálják? Nos, tegyük fel, hogy megtalálja
a rendőrség, hát akkor is, mit árthat maga Zrinyi grófnak? Azt tudhatja,
hogy a nagy úr dolgát elcsinálják a többi nagy urak. Akkor is csak
magának esik baja, ha piszkálni kezdi.

Az ezredes tehetetlenül hörgött egyet, ami azt jelentette, hogy igaznak
tartja az okoskodást.

– Hát mennyi pénzt kapnék? – kérdé egy gyűlöletes pillantást vetve
rájuk.

– Mondjuk, harminczezer forintot, a kiállott szenvedésekért.

– Bagatelle.

– Egy háborúban többet szenvedett ön és kevesebbet kapott.

– De hát a feleségem? – sziszegte.

– Az alma kerek, kedves ezredes – felelte Patacsics – és azé, akihez
gurul.

Igen kínos és sajátságos alkudozás volt ez. Az asszony miatt. (Csak
asszony ne volna a világon!) Mert két érzés égett Boborban: a boszú
Zrinyi ellen és a szerelem a felesége iránt. Ha a sok huza-vona,
ráijesztés és okos tanácsban kifáradva, már-már hajlandó volt letenni a
boszúról, ezt abban az illuzióban tette, hogy a felesége mégis hű hozzá.
Amint tehát távolodott a boszútól, azon mód közeledett enyhülő szivével
a nejéhez. Igen, de Zrinyi úgy kivánta az egyezséget, hogy Bobor menjen
el Gráczba, vagy a pokolba a pénzzel, ahova akar, de az asszonyt hagyja
sorsának, vagy váljon el tőle. Ki kellett tehát Bobort ábrándítani,
kivallogatni módjával apródonkint egyet-mást, azt pedig csak sejteni
hagyni, hogy az asszony már nem érdemes olyan derék gentleman
ragaszkodására, aminő Bobor ezredes, hát ne is törődjék vele. Az asszony
már _nagyobbat lépett_, hogysem visszahúzhatná az apró lábát, a férje
oldala mellett megállni. Nem is lakik már a régi lakáson, hanem…

Szóval, ilyen módon kellett kikészíteni. S mikor az egyik oldalon
fölépítették már a dolgukat, a másikon ledőlt. Volt olyan percz, hogy
Zrinyinek megbocsátott volna, de az asszonyt epedve kivánta. (Még azt
mondják, hogy az ilyen embernek már csak a _melle_ van meg.) Volt aztán
olyan percz is, hogy az asszonyt elrúgta volna magától, de akkor Zrinyi
elleni boszúra szomjazott. S ez egy olyan megmérhetetlen szomj volt,
mint a tevéé a Szaharában.

A végén, úgy hajnal felé, mégis megtörtént az alku s mire délben
fölébredt Zrinyi, azt jelentették neki, hogy egy fogoly sincs a
pinczében, valamennyi kiegyezett.

– Mit fizettetek Bobornak?

– Ötvenezer forintot.

– Nem is valami nagyon sok.

– A világért sem, – gúnyolódék Alapi – körülbelül ennyiért zálogosította
el Zsigmond király a szepesi városokat házastól, földestől,
asszonyostól, mindenestől. Pedig de szépek voltak a szepesi asszonyok
is!

A dolog tehát el volt tussolva; Bobor elutazott Olaszországba s
megindította a válópert, amit Szebeni Mihály vitt a Zrinyi költségén. A
szép asszony nem sok teketoriát csinált, egy pár hét mulva
behurczolkodott egy sóra egy kenyérre, a bank palotájába; Zrinyi külön
equipaget tartott neki, Párisból hozatta a ruháit s négy frájla szolgált
a teste körül: az egyik fésülte, a másik öltöztette, a harmadik
mulattatta, a negyedik felolvasott neki.

Mindez igen sokba került; Zrinyi úgyszólván szórta a pénzt, amerre
megjelent; bőven osztogatta régi katonái közt is: aki itt volt, itt
szipolyozta, a vidékieknek postán küldözgetett pénzeket. A lipótvárosi
körökben csakhamar szájról-szájra keltek a tékozlási hirek és a különös
gazdálkodás részletei, melyek az első magyar földtehermentesítőt
meglehetősen diszkreditálták. Egész nyiltan beszélték a Nádor-utczai
kaszinóban s a börzén.

– Furcsa vége lesz ennek.

A részvények feltünően estek lefelé. Amint a «Pester Lloyd» írta: «Die
Curse haben sich abgebröckelt». Minden visszájára kezdett fordulni. A
hanyatló szerencse komor árnyakat vetett a szigetvári vitézek útjára.

Sartory Pál egy napon ráförmedt az öreg Rózerre:

– Nagyságos komám uram, ideje volna túladni a részvényeken.

– Most alacsonyan állanak, – felelte a királyi tanácsos úr – most nem
lehet.

– Lesznek azok még lejebb is, nagyságos komám uram.

Maga Radován diák is, aki pedig már kezdett konyítani a számadásokhoz,
így nyilatkozott egyszer, de persze csak úgy négy szem közt Alapi előtt:

– Megfordult a világ kutyamódra. Most már a mi urunk van úgy, mint
Szolimán szultán volt Szigetvár alatt. Hogy meg van már halva, de mi nem
merjük mondani.

Az okos Alapi szomorúan bólingatott a fejével.

– Biz az igaz lehet.

És nemcsak a pénzvilág berzenkedett. Az egész közvélemény morgott. A
pénzes-zsákok rángatództak, mint a megsózott békaczombok. A közönséges
emberek pedig valami egyéb miatt morogtak, mint a megpiszkált ebek.

A fogságból kiszabadult egyének ugyan nem tettek panaszt a biróságnál,
se az ujságba nem iratták ki szenvedéseiket, maga a «Pesti Gunár» is
hallgatott mélyen, hanem azért az eset kéz alatt úgyszólván
köztudomásuvá lett, persze fölczifrázva, megnagyobbítva, a fantázia
által kiformáltan terjedt folyton szélesebb rétegekben. Tudta, hitte
mindenki, de nem írták meg. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kiírni
pozitiv nevek és dátumok nélkül. Vagy hiszen ki lehet írni, de nem
tanácsos. A Perjéssy sirján még csak egyszer nőtt fű. Még mindenki
emlékszik az Alapi Gáspár szörnyű vágására.

A kiírt igazságtalanságok pedig nem hatnak olyan mélyen, mint a ki nem
irottak. A nyomdafesték először eszik a fölháborodásból és csak a
maradék jut a közönségnek. A közönség fölhabzsolja a maradékot és
napirendre tér. Hanem az elhallgatott botrányok ingerlik; követeli őket,
beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyűködik fölöttük és a tiz körmével
szeretné őket kiásni. A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is
terjeszti, hisz ott vannak az ujságban. A kiírt botrányok nem élnek,
csak egy napig, ameddig az ujság. De a ki nem irottak halhatatlanok,
ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és
izgatják a sziveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.

A pinczebörtön titkai valóságosan fellázították a közvéleményt. De oly
rémes dolog ez, hogy szinte hihetetlen. Eleinte legalább hihetetlen
volt. A XIX-ik század végén! Talán csak mese. De aztán kibontakozott
részlet részlet után. A sok szem, a sok száj összehordta. Egyik a Zrinyi
házmesterétől hallott valamit, aki az ételt hordta a raboknak, egyik ezt
látta, másik azt látta, a harmadik ezt hallotta. A negyedik Boborral
találkozott Monte-Carloban, annyi pénze volt, mint a polyva.
«Megszenvedtem érte», panaszkodott Bobor ezredes és ki-kicsúszott a
száján ez is, az is: «De otthon csitt, mordizom adta, mert engem
megvettek és én becsületes ember vagyok; egy gentleman megalkuszik és
szállítja az árút, punktum! Jó napot uram, egy szót se szóltam, uram.»

A közvélemény fészkelődött, zúgott, toporzékolt, prüszkölt és
csattogtatta a fogait: mégis hallatlan, hogy ilyen dologról nem írnak az
ujságok. Agyonhallgatják. Meg vannak véve. Bezzeg, ha szegény hivatalnok
öt forintot sikkaszt, van nagy gezéresz, vagy ha valami ujságírót
megczitáltat a főkapitány; de mikor egy nagy úr börtönbe vettet
kényekedve szerint egy csomó becsületes embert, arra nincs két csepp
tintájuk.

Szégyen, gyalázat ilyennek történni Pest kellő közepében, egy félmillió
ember szemeláttára. Hiszen ez hajmeresztő, vérlázító egy czivilizált
országban! No ezekre az urakra ugyan nem volt szükségünk, ezeknek kár
volt föltámadni. Aki meghal, maradjon veszteg. Mit kászmálódnak föl bajt
csinálni! És a kormány? Mondhatom szép egy kormány! Még a szemöldökét se
mozdítja. Hát még az a sok mafla képviselő, akik ha két bolhát látnak,
három elefántot és négy interpellácziót csinálnak belőle. De most, mikor
egy igazi elefánt van, egy igazi bűntény, mindnek beszövi száját a pók.

Ilyen irgalmatlanra fordult meg a hangulat Zrinyiék ellen. Hol vannak a
lelkes éljenek, melyekkel egy év előtt fogadták őket? Hol van a
történelem, hogy felütnék ilyenkor – ha méregbe akarnak jönni? Hol van a
Párka, aki eddig fogta a láthatatlan guzsalyt és szőtte le a még
hátralevő szöszből a Zrinyi életfonalát? – Valami rút boszorkányhoz
kerülhetett a guzsaly s förtelmes nyálával nedvesíti az arany kendert.
Minden rosszul ment. A bank is. Uj és uj veszteségek érték. Már magukban
az alapszabályokban bent volt a végzetes hiba. Nagyon liberálisak
voltak. Ostobaság például, hogy a biztosítás érvényét fenntartották
öngyilkosság esetére is. Ki az ördög látott ilyet? Egy úr, aki a «Magyar
Földhitelintézet»-nél lévő hatszázezer forintos jelzálog-kölcsönét az
«Első Magyar Földtehermentesítő Bank- és Biztosító-Intézet» által
konvertáltatta, az első negyedévi részletfizetés után főbelőtte magát.
Az efajta kellemetlenségekhez járult Zrinyi költekezése és gavallérsága.

Minden rokonszenves embernek megadta a kölcsönt, ha hozzá fordult és
olyan erőszakos volt a szakértő igazgatókkal szemben, hogy nem tűrt
ellenmondást; hiába figyelmeztették, hogy az illető el van adósodva és
hogy a pénz veszélyeztetve van.

– Nagyon becsületes arcza van – mondá ilyenkor roppant kurtán. –
Megadandó.

Ami az ő szükségleteit illeti, nemcsak a nagyúri élet, Boborné
divatszámlái emésztettek fel roppant pénzt, hanem egyik exczentrikus
szenvedélye, fegyverek, nyergek, puskák szerzése. Erről nem birt
leszokni. Mintha még folyton hadba készülődnék. Ha hallotta, hogy
valahol Woolwichban vagy Amsterdamban remek pengéjű kardokat vagy pompás
nyergeket csinálnak, tüstént rendelt belőlük két-háromszáz darabot. Ha
szemére vetették, hogy minek az, hát vállat vont: «Bizony magam se
tudom, csak úgy szokásból rendeltem.»

A pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját s a legnagyobb könnyűvérűséggel
szedte ki az ezreseket a bankból, helyettesítvén azokat váltóival. Azt
hitte, hogy az egyik papir, amit ő ott hagyott és aláírt, éppen annyit
ér, mint a másik papir, amit kivett s amiért mindenféle szükségleteit
kielégítik a boltokban. Csudálta is emiatt, kivált eleinte, a
boltosokat. A váltó természete sohase ment a fejébe: hogy miért legyen
az nagyobb kötelezettség, ha valaki egy kisebb papirosra írja a nevét,
egy tenyérnyi skartetára, mintha egy nagyobb papirosra, melyben
világosan és körülményesen van elmondva minden?

A rossz időkkel kedve is rossz lett Zrinyinek. A sok savanyú pofa, a sok
jóslás, az elégedetlen hangok kihozták sodrából. A részvényesek
zúgolódtak, fenyegetőztek és sürgették a közgyülést.

A saját tisztviselői is aggodalmasan, ijedten jártak-keltek a
bureau-ikban. Zrinyi Mór megmondta a szemébe:

– No, a közgyülés! Lesz ám itt nagy hadd el hadd. Bizony, nem szeretnék
a méltóságod bőrében lenni.

Ejh, ez már mégis sok! Zrinyi Mór nem szeretne a Zrinyi Miklós bőrében
lenni. Hasadj meg anyaföld és nyeld vissza szegény Zrinyi Miklóst!

Nem múlt el nap, hogy valamelyik részvényes fel ne jőjjön nyöszörögni,
szemrehányásokat tenni, fenyegetni, hogy így lesz, úgy lesz. Nagy baj
lesz a közgyülésen.

Csak a becsületes Rózer jött mindig egyformán, nyájasan,
tiszteletteljesen, alázatosan és bár úgyszólván egész vagyona a bank
részvényeiben úszott, mégis csak az ebédjeire gondolt és minden
lezajlott ebéd után a következő ebédre, amelyik még szebb, még
kedélyesebb, még előkelőbb lesz.

– A feleségem születésnapja lesz vasárnap.

– Eljövünk – felelé Zrinyi.

– Nagyon, nagyon köszönöm, nagyon boldog vagyok, de…

– Mi a baj, kedves tanácsos úr?

– Nem is merem előhozni, pedig méltóságodtól függ, egyetlen szavától és…

– Csak ki vele bátran.

– Hát tetszik tudni, milyenek az asszonyok. A Krisztina… a feleségem…
mindeniknek hosszú a haja, rövid az esze… de restelem… becsületemre
restelem… Talán meg se mondom.

És szégyenlősen nyomorgatta kezében a czilinderét (mert czilindert
viselt, mióta királyi tanácsos lett).

– Ej, hát legyen bizalmas, Rózer bácsi.

– Egy minisztert szeretne a Krisztina – böffentette ki egyszerre, mint
aki valami pilulát vesz be, egyet nyel és igen csodálkozik, hogy már
megtörtént.

Zrinyi sok baja közt se állta meg nevetés nélkül.

– No, majd próbálok keríteni egyet a kisebbjéből.

– Nem bánom én, vagyis nem bánja a Krisztina, ha olyan lesz is, mint a
kis újjam. De hogy mondhassa… Hisz tetszik tudni…

De az ilyen derült mozzanatok már igen ritkák voltak. Csupa bosszúság
érte reggeltől estig. Monte-Carloból sürgönyt kapott Bobor ezredestől,
hogy minden pénzét eljátszotta, ha nem küld neki, visszavonja a válópört
s követeli a feleségét. A hollandi alapítók is kellemetlen leveleket
irkáltak, már oda is eljutottak a rossz hírek és sürgették a közgyűlést.
A szabadelvű klubban, a kaszinóban, ahová csak a lábát tette, mindenütt
figyelmeztették bizalmasan, jelentőségteljesen a barátai:

– Nagyon meg fognak támadni a közgyűlésen. Elejét kellene venni.

Persze, elejét kellene venni. Erre ő is gondolt. Igen, igen, elejét
veszem.

S amint kitűzték végre a közgyűlés napját (tizenhat hónapig tartott az
első üzleti év), Zrinyi gyakran zárkózott be szobájába és leveleket írt,
néha órákig. Máskor Radován diák végezte az ilyet, most Radován diákot
se avatta be.

De az látta később a borítékokról, hogy vitézeinek szólnak a levelek,
akik szétszéledtek azóta különféle polgári foglalkozásokban, az ország
minden részébe.

Ez így tartott vagy négy-öt napig, aztán egyszerre megint a régi nyugodt
Zrinyi lett, járt-kelt ruganyosan, vídáman, de volt benne valami
zárkózottság. Látszott, hogy titkol vagy előkészít valamit.

A közgyűlés előtti estén néhány hivatalnok bent maradt a bank
helyiségeiben, hogy mindenáron elkészítsék a szükséges iratokat, nyers
mérleget, könyveket, számadásokat, ha reggelig kell is dolgozniok.
Zrinyi hazakergette őket.

– Az igazgató úr rendelte, – mondák – mert sürgős a munka.

– Én pedig azt parancsolom, menjenek haza.

– De kérem alásan, az iratok.

– Irka-firkákra nem lesz szükség – felelte Zrinyi kurtán.

Azok eltávoztak és a fejüket csóválták, de persze csak ott künn a
lépcsőn.

Zrinyi Mór beszélte, hogy éjfélkor egy jourról ment haza a feleségével a
bankpalota mellett, kivilágítva látta az összes helyiségeket – de fel se
tűnt neki a dolog s éppen nem vont le más következéseket, mint hogy a
hivatalnokok végzik most már lóhalálba a közgyűlés előtt sürgősen
szükséges előterjesztéseket.

Reggel aztán megnyílt a várva-várt közgyűlés, délelőtt tíz órakor. A
nagy tanácskozási teremben gyűltek össze a részvényesek, ott voltak az
alapító hollandusok, a bécsiek és a harczias lipótvárosiak. Ott volt
mindenki. A pesti ember elmegy a pokolba is, ha egy kis botrányra van
kilátás. Ott voltak a lapok közgazdasági rovatvezetői és a riporterek.
Sőt egy pár kaszinói alak is bekukkantott csupa passzióból… Azok közül,
akik gyönyörködnek az akasztásokban.

Mélységes csönd volt a teremben, nem az a rendes, vidám, élénk, keleti
gesztusokkal kisért zsongás-bongás, mely az efajta gyűléseken szokott
lenni, hanem csönd, minő vihar előtt van a tengeren. A sápadt arczokon,
a mérges tekinteteken és a vonagló ideges ajkakon észre lehetett venni
az elfojtott indulatokat.

Az asztalfőn Zrinyi ült a nagy, hatalmas csillár alatt, melynek
kristályfityegőin lilaszínekben hányta-vetette magát az ablak zöld
redőnyein beszűrődött napsugár.

Nyugodtan ült ott, mint egy oroszlán, aki emészt. Egy ív papír volt
előtte, a finom ezüst csengetyű, egy czeruza és a hanyagul odadobott
téglaszínű keztyűi.

A papirosról nagyúri pongyolasággal olvasta le a néhány szót, amivel az
ülést megnyitottnak nyilvánítá. Aztán felolvasta az egyik igazgató az
évi jelentést. Az hosszú, unalmas dolog volt, alig lehetett a végét
bevárni. Számok, számok és mindég számok.

A mellette ülő Patacsics mogorván szegezte le fejét s nagy ökleivel az
asztalra dőlt, míg ellenben a másik oldalon Alapi szinte besülyedt
zsölyéjébe s apró szemei gúnyosan kémlelték a részvényesek arczát.

– Halljuk, halljuk! – hangzott minden oldalról.

– Kólmark az egész! – ordítá egy hang, mire derültség támadt és zagyva
lárma.

Ezek a számok csak Zrinyinek voltak olyan unalmasak, holtak és némák. A
részvényeseknek éltek azok s mint a gonosz manók, faunok és koboldok
ugráltak, sípoltak és ingerkedtek velük.

Egy-egy helyen kitört az ingerültség.

– Schwindli!

– Gyönyörü wirtschaft!

Zrinyi csak ült csendesen, mozdulatlanul, mintha kőből lett volna.

Az egyik igazgató, bizonyos Pollacsek K. F., áthajolt az asztalon:

– Kegyeskedjék csöngetni.

De csak a kezével intett annak a bizonyos Pollacsek úrnak és nem
csengetett. Hagyta, hadd kiabáljanak, hadd piszkolódjanak, hadd teljék
az ürömpohár.

Aztán bevégződött az évi jelentés. Tízen is beszélni akartak.
Harmincz-negyven hadonázó kéz jelentkezett.

Legelőbb jutott szóhoz egy jól táplált úr, olyan képe volt, mint egy
maczesz, kerek, fehér, buczkás és amint beszélt, Zrinyi Miklóst támadva
és feltüzelte magát, a nyála szétfrecsegett a körülötte állókra.

Zajos helyes-ek és úgy van-ok zúgtak fel minden gorombaságnál. Ez csak
villanyozta az ipsét s mint egykor a vakmerő Ikarus, egyre merészebben
kezdett röpülni. Elősorolta az elnökigazgató összes visszaéléseit,
erőszakos természetét, melylyel szemben nem érvényesülhettek a bank némi
intelligencziával bíró egyedei (sic!), a zabolázatlan orgiáit – s ekkor
elkapatva a felhangzó tapsoktól, felkiáltott:

– Még a szerelmet is a mi pénzünkön vette!

Zrinyi nagy flegmával és nagy méltósággal odaszólt Radovánnak:

– Ugorj fel, diák és üsd pofon!

Radován diák szó nélkül felpattant és nyakoncserdítette a szónokot.
Óriási zaj keletkezett erre s egy őrült chaosz. Mint a darazsak,
sziszegve rohantak Radovánra, széket feldöntve, czilindert megroppantva,
emberi lábat megtaposva. Esernyők és botok villantak elő.

Zrinyi Miklós megragadta e pillanatban a csengetyűt és meglóbázta nagy
erővel; élesen szólt, mint egy harang.

Ez volt a jel.

Egyszerre szétpattantak háromfelől a tanácsterembe szolgáló
szárnyasajtók és omlottak be rajtuk kivont, villogó kardokkal a Zrinyi
katonái, kik hívó szavára az éjjel összegyűltek az ország minden
részéből.

– Jézus! Jézus! Jézus! – kiálták és elkezdték a részvényeseket
kaszabolni.

Leírhatatlan jelenet következett. Hörgés, ordítás, jajveszékelés. A vér
patakzott a teremben és befröcsögtette a falakat és az asztal zöld
posztóját. Némelyek felmásztak a szekrények tetejére, mások leborultak
Zrinyi lábai elé és kegyelemért rimánkodtak. A legtöbben az
ajtókijárathoz törekedtek s ha sebesülten is, igyekeztek menekülni; az
egyik részvényes berugta a kályhát és azon bújt ki. Egy másik feltépte
az ablakot és kikiáltott az utczára:

– Policzáj! Policzáj!

* * *

Az esti lapok hosszadalmasan leírva hozták a hajmeresztő véres eseményt,
némelyik külön kiadásban. Huszonnyolcz sebesülés történt és ebből hat
súlyos eset, halállal csupán egy végződött. A sértegető szónokot
felkonczolták.

Az egész város elszörnyűködve, méltó izgatottságban töltötte a napot,
hibáztatva a rendőrséget, mely nem vette észre, hogy Zrinyi összevonta
hadait a vidékről, felfegyverezte, kiruházta, betanította s mindezt
titokban. Mocskolták a kormányt, mely mindent eltűrt Zrinyinek, sőt ő
adta neki a szarvakat.

Az éji órákban azonban jöttek a csillapító hírek. Hogy a rendőrség az
ügyészség megkeresésére letartóztatta Zrinyit, mikor a kaszinóba
hajtatott, nyolcz rendőr vetette rá magát a száguldó lovakra. Több
elfogatások is történtek. Patacsics, Alapi, Radován diák, Juranics
Lőrincz hasonlóan letartóztattattak és Zrinyivel együtt a
gyüjtőfogházban várják, míg a vizsgálóbiró elkezdi a kihallgatásokat.
Zrinyi hadai azonban még mindig szabadon vannak a banképületben és a
rendőrség elégtelen elfogatásukra, mert véres ütközetté fajulhatna a
dolog, minélfogva erre a czélra még az éj folyamán elegendő számú
katonaságot fog a belügyminiszter requirálni.


X.  A PARLAMENT.

Napok multak el a megrázó esemény után, mely a «nádor-utczai csata»
néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében.
Zrinyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt
közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és
fogolylyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi
érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét.
Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények
Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény
és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró perczegő tolla alatt szaporodni
a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja:
a század legérdekesebb végtárgyalása.

De nem így történt. A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó
hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána
éppen olyan nagyot dől balra, – míg végre eligazodik. Jönnie kellett
mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték
Zrinyiéket. Oh a vidéken mégis puhábbak a szivek. És azt is mondták a
vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrinyivel, történelmünk
nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel és hát nem is valami
nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a
szivek a vidéken.

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni.
És ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája
van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a
vidéken a rokonszenv Zrinyiék mellett s egy nap mintha kilépett volna
Somogymegye czímerpajzsából a koronából kezdődő kéz s elejtvén
szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a
képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrinyi gróf és
társainak kivételes természetű ügyében.

Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen
siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a
halottból legfeljebb prédikácziós halott lesz – életet itt bele nem
lehelhetnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: –
divatczikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a
pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.

De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül
előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a
Zrinyi-ügyben interpelláczió lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni.
Közvetlen a kérvények előtt.

– Tehát megrendelt interpelláczió. Lehetséges. Mert az interpelláczió
kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. A párbaj csak egy játék,
kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja.

Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett,
forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból,
mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal
csörtetett vissza:

– Itt vannak, kegyelmes uram, a betegek is, a mezei hadak is.

Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a
jegyzőre:

– Megbolondultak!

– A Zrinyi-ügy, kegyelmes uram.

– Szamárság! Ez az egész Zrinyi mindig föl volt fújva.

Élénk csoportok képződtek szerte a vacsoráló kis klikkek szerint; a
Hungária-szoba, a gentry-szoba, az István-szoba és mindenféle szoba.
Összebújtak és a nap legfrissebb eseményeit, benyomásait beszélték meg.

– Mi lesz Zrinyiékkel?

– Mit akar Guszti?

– Amit Bánffy.

– Hol van Pap Géza?

Mindenütt. Ahol említik, megjelenik a kis kobold; frissen siklik el az
egyes csoportok közt, mint egy gyík: hófehér apró fogai messziről
villognak, mint valami rizskásaszemek.

– Magunkhoz kell ragadni a kezdeményezést ebben a Zrinyi-ügyben. Nehogy
megint az ellenzék csináljon belőle tőkét. Molnár apát már kézbe vette.

Molnár apát ravasz, mézes arcza kibukkan a miniszter-szoba melletti
sikátorból, ahol Eötvös Károly tartja szóval, rezegtetve magát a
csipőin, mint egy kényes násznagy a lakodalomban. Kedélyesen évelődik az
apáttal:

– No, ugyan jó, hogy ezt a kis reakcziót kieresztettétek. Mert ha ezt
leverjük, az egész világ kálvinistává lesz, majd meglátod és ti aztán
elmondhatjátok, amit a jezsuiták: «Regnavimus sicuti lupi – Expellerunt
nos, sicuti canes.»

– Csakhogy tovább van a vers – vág vissza Molnár apát, – Redibimus
sicuti aquilae.

Ebben a perczben könnyed léptekkel suhan el mellettük Gromon Dezső:

– Azt hallom, hogy Boborné is itt van a karzaton.

Ah, szépek ezek a czikk-czakkos zig-zugok, sikátorok, mint az Olympus
berkei. Más-más istenek lyukai. Bent az elnöki szobában Vulkán lakik a
rettenetes pörölyével. Jaj annak, akire lecsap. A jobboldali folyosón
hűséges udvarával Janus tanyázik a multba és a jövőbe néző arczával.
Csak nagyritkán, nevezetes mozzanatoknál megy be a gyűlésterembe, hol
Vulkán szemöldöke igazgat és pörölye csattog. A másik folyosón Tantalusz
jár. Kis istenek és nagy istenek jönnek-mennek, megállnak egy-egy szóra
és igazítanak vagy rontanak a halandók sorsán.

Vannak, akik csak a tubákpikszisüket nyitják ki, ha bosszankodnak, de
vannak viszont, akik Pandora szelenczéjét kezelik és kieresztik belőle a
bajokat. Vulkán ravaszul hunyja be a szemeit és tiltakozik:

– A szelencze nem az én kezemben van, uraim.

Közel a miniszteri szobához Aeolus és legényei csinálják a szeleket, ha
csendes gyűlések alatt összebujnak. Minden zug érdekes itt. S még az
apró kis alakok is, kik csúsznak, másznak, hánykolódnak, ki frigiai
sapkában, ki csörgő-sapkában, ki elrejtve nagy füleit a sapkája alatt,
mint Midás, mégis valami fényt kapnak mindnyájan az istenek
közellététől. Apollót tömjénezik ezek és remélik, hogy nagy kitartásával
mégis megkapja Daphnét, akit mikor megölel, borostyánfává válik.
Jupiternek hoznak áldozatokat, tömjént és mirhát, amazok – mert itt
vannak a villámok és azok a bizonyos legendás fazekak. Vulkánnak nincsen
pártja, de félnek a kalapácsától és kényszerülve tánczolnak körülötte.
Mercur hektikában van, de a mérlege csillámló, míg ki nem esik a
kezéből. Valóban Olympus ez – ahova bevágyik minden halandó, kivált ha
magyar anya szülte. A levegő fülledt ugyan és füstös. De mert az istenek
is ezt szívják, tehát úgy kell beszürcsölni, mint illatos ambróziát. Az
istenek és kis istenek körül csúnya szolgálatokat kell végezni,
hajlongani, görbülni, hizelkedni. De ennek így kell lenni, míg a bájos
kis Hórák meghozzák egy napon kaczkiás kötényükben a jutalmat.

E pillanatban kilép odujából Szilágyi s követve a jegyzőktől és
wippektől, mintegy udvarával bevonul, sehol meg nem állva, utat nyit,
két nagy kezével kalimpálva a tömeg között, mogorva, szinte ünnepélyes
arczczal, mint egy angol speaker, aki tudja, hogy az a föld, amelyre
lép, érzi őt.

Az útvonalon, amerre megy, halk moraj kél. A sok dologtalan, henye ember
találgatja:

– Ma mérges.

– Dezső rosszkedvű.

– Nem szeretnék ma beszélni.

– Az a kérdés, kire haragszik ma: ránk-e, vagy rájok?

Egyik nap a mogorvaságát konstatálják ilyen körülményesen és mégis
semmitmondóan, máskor a jókedvét. S ez is egy neme ama mulatságoknak,
melyek oly drága pénzen vásároltatnak.

Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok
zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának véges-végig való
meghallgatása szintén egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s
úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemiczét. Az okosok
kívül maradnak a folyosón. Azok azt tartják, hogy csak háromféle
beszédet lehet meghallgatni: a nagyon okosat, amiből tanulni lehet, a
nagyon szépet, mely gyönyörűséget nyujt és a nagyon bolondot, mely
megnevetteti őket. A középszerű beszéd teljesen értéktelen. És a
beszédek, sajnos, majd mind középszerűek. A lapokban ugyan hirdetik őket
pártállás szerint nagyszabásúaknak, kolosszálisaknak, szépeknek,
bölcseknek, sőt elragadóknak, de biz azok a szegény párák csak
középszerűek.

Az ülés tehát megnyílik; következnek a különböző jelentések, a
jegyzőkönyv felolvasása, szóval, megindul az úgynevezett parlamenti
munka.

A folyosón maradt képviselők még a szivarjaikat szíjják és elmesélik a
coulissa-dolgokat; egyik is tud valamit, másik is: összeteszik, amijök
van és egy félóra múlva mindent tudnak, sőt az összehordott szálakból
kikombinálják azt is, amit nem tudnak.

A tanácsteremből kijövő alakok rövidesen, telegramm-stilusban az ottani
benyomásokat is elmondják:

– Wlassicsnak nagyon sötét az arcza. Valami baja lehet a Vatikánnal.

– Talán a Zrinyi-ügybe avatkozott be a pápa.

– A karzaton csakugyan ott van Boborné.

– Ohó, azt meg kell nézni.

Egy pár ember elcsapja a szivarját és bekullog.

– Szép-e?

– Gyönyörű.

– Hol ül?

– A középen, ametisztszínű ruhában, orgonavirágos kalappal.

Ezalatt, tip-top, a korridor felől folyton jönnek uj és uj alakok: Csáky
Albin Csáky Györgygyel, Zrinyi egyik katonájával, aki nem keveredett
bajba és most idehozta az érdeklődés és aggodalom.

Majd Széll Kálmán toppan be lemesre fésült hajával, finom fehér
zsebkendőjét kibontva, melyről rezedaillat száll és elkeveredik a füstös
levegőben.

– Rátótról jövök, – magyarázza – egy hétig voltam oda s immár
ostobaságok történnek. Ki beszél bent?

– Még senki.

– Pulszky fog interpellálni?

– Pulszky.

– És Bánffy mit fog felelni?

– Nem mondta meg, pedig éppen most beszélgetett itt.

– Nem vagytok politikusok, – mondja Széll kedélyesen, a kibontott
zsebkendőt gondosan összehajtogatva laposra. – Jupiter Dodonában a szent
tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta a maga akaratát az emberekkel…

Ezalatt egy kis sánta úr tünik fel a folyosó tarkabarkaságában, sima,
borzéhoz hasonló fejével és vastag arany óralánczával, vastagabbal, mint
a Demkóé (mely az egyedüli fényes dolog immár a Házban).

– Ki ez? – kérdi Széll Kálmán – mintha ösmerném.

Senki se tudja – de Harkányi Frigyes mégis tudja. Sőt már beszélt is
vele. Harkányi Frigyes mindenkivel beszél, akivel találkozik, mindent
megnéz, mindent megfigyel, megkopogtatja botjával a házak falait, hogy
milyen anyagból vannak, megtapogatja kezével a szövetet az ismerősei
ruháján és aláhajlik a Széll Kálmán hóna alá zsebkendőjéhez, hogy egy
kis parfümöt élvezzen a máséból. Udvarias, élénk, kedves és
szolgálatkész.

– Hát nem ismeritek? Sapristi! Hiszen ez a Zrinyi Mór az első magyar
földtehermentesítőtül. Nagy ganeff – et caetera. Épen az imént beszéltem
vele. Képviselőket keres, akik a nyilttérben kinyilatkoztatnák, hogy a
földtehermentesítő bank vagyonilag szilárd alapon áll, daczára a
daczárandóknak.

– Úgy? Menjünk hát tovább, – folytatja Széll Kálmán – a szent tölgyfa
leveleinek a rezgése a fő. Ugy-e nem vesztem el a Fühlungot? Mindig csak
a levelekre kell ügyelni és az ember tudja ezekről, hogy Jupiter mit
akar.

– Én azt gondolom, kegyelmes uram, – mondja Rosenberg Gyula, szintén
egyik levele, de egyik rezgésbe nem hozott levele ezen tölgyfának, –
hogy Bánffy teljes jóakarattal van Zrinyi iránt, de azt hiszem, ez a
dolog főkép Erdélytől függ.

– Ugyan hagyd el. Az egy foltozó suszter. Uj bőrből nem tud varrni. Ez
pedig valami egészen uj bőr. És megvallom, bár kétségtelenül nagy
schnitzert csinált a szegény Miklós, de én nem engedtem volna
letartóztatni.

– Én se – felelte Rosenberg.

– Persze a sógorság miatt – évelődik Széll Kálmán. – Egy Rosenberg nem
lehet ellensége a Rosenberg-leány férjének: Zrinyi Miklósnak.

Csáky György élénken ugrik fel erre a szóra és bemutatja magát
Rosenbergnek nyájas kérdő tekintettel:

– Báró Rosenberg?

– Nem. Doktor Rosenberg. (S aztán ujra Széll Kálmán felé fordul.) Hogy
vannak a tehenei, kegyelmes uram?

– Köszönöm alásan a szíves kérdést. Éppen tegnap adtam el egy kétéves
bikát az alençoni herczegnek.

Mint mikor a méhek özönlenek minden tájék felől a kaptárba, jöttek
sorban a ritkán látott alakok, a jól táplált Hieronymi, a selyem talpu
Matuska nagy megbotránkozással. «Mégis plusquam amit csinálta meg a
Zrinyi; hát nem tudta tartani egy jogtanácsost, egy jót, aki megmondja
neki, hogy ami nem megy, az nem megy.» Majd jön a népszerű Darányi
prominczliszerű mosolyával, megfogja a Kabos Ferencz kabátgombját:

– Így járnak mindazok, Feri bácsi, akik a Náczi bácsi tanácsát nem
fogadják.

– Hát mi lesz vele, kegyelmes uram? Szabadon eresztik?

Darányi összevonja a vállait s jobbkeze két ujját a szájára ereszti:

– Hja, azt csak az Isten tudja.

Honnan, honnan nem, ott teremnek a későn kelő Andrássy grófok is. S
bizonyos üdeség oson be velük a fojtó, rossz folyosói levegőbe. Mindig
hoznak valami friss ideát. És mindig előjönnek igazítani. Éppen
megfordítva csinálják, mint a régi órákon a barátok. Ők a napfénynél
tünnek el és az esővel jönnek elő.

– Zrinyi követhetett el hibákat, – hangoztatja gróf Andrássy Tivadar –
de folyton megmaradt gentlemannek. Ő egy körömnyit sem vesztett a
prestige-éből. A kormány hibázta el a dolgot, hogy egy középkori urat
belesegít egy bankba. Azt ott azután sértegetik. Természetesen nem tűri.
Ez az egész a kormány lelkén szárad.

Most hirtelen megszólalnak idegbántóan a villanyos csengetyük. Egy wip
kinyitja az ajtót és kikiált:

– Urak, a Pulszky interpellácziója!

A folyosó alakjai berohannak s üres és csöndes lesz minden, mint egy
kripta.

_Pulszky Ágost:_ T. Ház! Azon közérdekű ügyben, mely abnormis voltánál
fogva is, de általjában is a judikatura és az ethikai érzések közötti
ellentétessége következtében, de más szempontból is, úgy a jogászkörök,
mint általjában az egész közvélemény foglalkozásának főtárgyát képezi,
indíttatva érzem nézeteimet röviden kifejezni. (Halljuk! Halljuk!)

Előre bocsájtván, hogy sem a merev pártszempontok, még kevésbbé a
történelem tanulmányozása következtében az iskola által beoltott
kegyeletszerű sensibilitás adják jelen felszólalásom megtételéhez az
impulzust, mint inkább azon általjánosan szembeötlő kivételesség, mely
ezen ügy elbirálásánál az egyedüli domináló szempont lehetvén, bizonyos
következtetések levonását mellőzhetlenül szükségessé teszi. (Halljuk!
Halljuk!)

Ezen ügy, tisztelt Ház, gróf Zrinyi Miklós és társainak a sajtóban és a
közönség nagy rétegeiben sokat pertraktált ügye. Mindnyájan ösmerjük a
sajnálatos esetet, mely miatt a fentebb említett letartóztatások
történtek s bizonyára ezen nagyfokú kihágás, sőt vérengzés…

_Dr. Mezei Mór:_ Sőt haláleset!

_Pulszky Ágost:_… halálesettel kapcsolatos vérengzés felől csak egy
vélemény lehet és az elitélő. (Úgy van! a jobboldalon.) Az is
kétségtelen, hogy büntetőtörvényeink e tekintetben világosak és mert a
törvény előtti egyenlőség is evidens, a kérdés tárgytalannak látszó
voltát csakis egyetlen körülmény alterálja és erre kérek engedelmet
röviden kiterjeszkedhetni, mielőtt interpellácziómat megtenném.
(Halljuk.)

A törvények, tisztelt Ház, mindenkor azon generáczióra érvényesek,
amelyre hozattak és mindazon következő emberöltőkre, akik azt meg nem
változtatják, de nem érvényesek azon generácziókra, melyek a törvények
keletkezése előtt élvén, a náluk fennálló állami rend szerint azoknak
hozatalába be nem folyhattak, sőt azokat nem is ösmerték. (Helyeslés a
jobboldalon.) Zrinyi Miklós más kornak a szülöttje.

_Thaly Kálmán:_ Mindig erőszakos volt! Katzianer tábornokot is ő ölette
meg közvetve.

_Pulszky Ágost:_ De nem lett érte semmi baja. Éppen ez mutatja, hogy ő
egy másik korban élt, amikor sok olyat elnéztek, ami most kihágás, sőt a
bűn kategóriájába esnék. Hunyadit senki se vádolta levéltitok
megsértésével, mikor a Brankovics vajda levelét elfogta.

_Eötvös Károly:_ Mátyást se mérték-hamisítással a czinkotai itcze miatt.
(Derültség.)

_Elnök:_ Ne méltóztassanak annyit közbeszólani.

_Pulszky Ágost:_ Balassa és Bebek köztudomású hamis pénzveréseinek
megtorlása hasonlóan foganatba sem vétetett a közhatalom azon
időszerinti faktorai által, de általjában nem megitélhető egy akkori
egyén ténykedése a mostani törvények és a mostani, ezen törvények által
szuggerált, közfelfogás szerint, senki sem tartván tolvajnak Aport, aki
a koronát Ottótól jogtalanul elsajátítá, sem zsarolónak Teleky Mihályt,
aki egy láda ezüstöt csikart ki Leopold császártól és nem tekinti
becstelen egyénnek gróf Csákyt, aki Brandenburgi Katalinnal
szerelmeteskedvén, ezen könnyelmű hölgyet minden értékétől kifosztotta;
mindezen férfiak akkoriban igen kiváló és becsületes embereknek
tartattak. (Úgy van! úgy! a jobboldalon.) De ha ténykedéseikkel
áthelyeztetnének a jelen korba, nem habozom kimondani, hogy ezen ház
egyik tagja által sem tartatnának korrekt embereknek. Mi következik
ebből tisztelt Ház? Az, hogy egyéneket megitélés szempontjából egy
bizonyos korszakból másik korszakba áttenni nem lehet. (Zajos helyeslés
a jobboldalon és a baloldal egyes padjain.) Szerves
elválaszthatatlanságban lévén a törvények az egyénekkel, ugyancsak
mozdíthatlanok a törvények és jogszokások is, mert ha, hogy egy példát
hozzak fel, ma a szent László törvényei szerint kellene idomítani
felfogásunkat, igen furcsán nézne ki maga ezen mélyen tisztelt Ház is.
Kérdem a tisztelt Háztól, mi történnék például Molnár János apát és
képviselő úrral, ha a Mátyás korába áthelyezve, vagy a Mátyás-kori
törvényeket és felfogást ide helyezve, elmenne a kerületekbe a
lakosságot a kormányzó hatalom ellen uszítani?

_Eötvös Károly:_ Lefejeznék.

_Pulszky Ágost:_ Vagy miképen itélnék meg Eötvös képviselő urat, ha
pénzt fogadna el azért, hogy valakinek tanácsot adott? Ez a kérdés egyik
oldala, tisztelt Ház, s ezen észjogi elvek és filozófiai igazságok
fonalán tovább haladva, konstatáljuk, hogy gróf Zrinyi Miklós, Szigetvár
volt kapitánya, ki 1508-ban született, saját hibáján kívül, tehát
akaratától független okokból, a természetnek valamely általunk
felismerhetetlen törvénye alapján, midőn mintegy másfél évvel ezelőtt
feltámadott, egy oly társadalomba jutott, melynek törvényei ő reá nem
lehetnek olyan mereven kötelezők, mint másokra, ha azt veszszük, hogy ő
ötvenhét évig más módon és más felfogás mellett volt teljesítője
állampolgári kötelmeinek; de ha mi fagyos merevséggel elzárkózunk ezen
egyébiránt okvetlenül tekintetbe veendő indok elől, akkor beáll azon,
megvallom, sajátságos, sőt páratlan eset, amivel ők előállhatnak, hogy
feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő
vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig
büntetni nem lehet. (Úgy van! úgy! a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.)

_Meszlényi Lajos:_ Pólyás csecsemők kaszabolták le a részvényeseket.
(Derültség.)

_Pulszky Ágost:_ Azonfelül tisztelt Ház, nem szabad elzárkóznunk azon
kiváló hazafias erények elől sem, amelyekkel méltán dicsekedhetnek! Nem
szabad elfelednünk, hogy Zrinyi Miklós hősi halált halt a hazáért.

_Madarász József:_ Meghalt Miksa császárért, annak a zsoldosa volt!

_Meszlényi Lajos:_ Nem volt kóser ember.

_Thaly Kálmán:_ Már az is rossz jel, hogy Pulszky védi.

_Elnök:_ Meszlényi képviselő urat rendreutasítom.

_Pulszky Ágost:_ És kell, hogy ez a nemzet viseltessék annyi kegyelettel
a saját történelme iránt, hogy annak nagy alakjaitól meg nem vonván a
köteles tiszteletet, ha a körülmények kívánják és ha az ősök tisztelete
és a törvények tisztelete szembeállíttatik egymással, kötelessége olyan
expedienst keresni, mely mind a kettőt lehetőleg megkíméli. (Általános
helyeslés.)

Mindezeknél fogva a következő interpellácziót van szerencsém benyujtani
az összkormányhoz (Olvassa): Van-e tudomása az igazságügyminiszter
úrnak, illetve a kormánynak arról, hogy Zrinyi Miklós és társai folyó hó
17-én elfogattatván, vizsgálati fogságba ejtettek?

Tekintettel az illetők történelmi és hazafiúi érdemeire és némely
mutatkozó abnormitásokra, szándékozik-e a kormány valamely kivételes
intézkedést tenni?

Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: T. Ház! (Nagy zaj.)

_Elnök:_ Méltóztassanak helyeiket elfoglalni!

Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: Engedje meg a t. Ház, hogy igen
röviden nyilatkozzam az imént elhangzott interpelláczió elválaszolása
szempontjából. Igenis van tudomásom, hogy Zrinyi Miklós volt szigetvári
lakos és az ottani, de már azóta elhalálozott s következéskép feloszlott
helyőrség néhány, nem is nagyon sok tagja, teljesen megfelelőleg annak,
amint azt tisztelt Pulszky Ágost képviselőtársam mondotta,
letartóztattatott.

Aminthogy nem is lehetett volna máskép, mert mit mondott volna a
tisztelt Ház, ha azok után, amelyek történtek, letartóztatás nem
történik. A letartóztatás tehát jogos, czélszerű és szükséges volt. (Úgy
van! a jobboldalon.)

Ami az interpelláczió másik részét illeti, ámbár az igazságügyminiszter
úr távol van, ő vele kontaktusban, általunk is komoly megfontolás és
megszívlelés tárgyát képezik azon, hogy úgy mondjam, különleges
momentumok, melyeket az interpelláló képviselő úr kiemelt (Élénk
helyeslés a jobboldalon) és nem habozom kimondani, tisztelt Ház,
megjegyezvén, hogy többet most nem mondhatok, mert nem látom se
czélszerűnek, se szükségesnek, se okosnak, miszerint, ha a vizsgálat
befejeztetik, nem előbb, csak akkor, a kormány se mulasztja el, hogy a
maga hatáskörében megtegye azon lépéseket illetékes helyen, amely
lépések leginkább felelnek meg úgy a magyar érzéseknek, mint a
méltányosság követelményeinek.

_Ivánka Oszkár:_ Ez nem válasz.

Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: Én annak tartom (Felkiáltások
balról: Mit akar hát Zrinyivel tenni? Kieresztik vagy nem?) és kérem a
t. Házat, méltóztassék azt tudomásul venni.

Bánffy leült s mozogni kezdett az egész Ház, mint a hullámzó tenger.
Elégedetlen mormogás tört ki köröskörül a balmezőn, bár különböző
okokból. A függetlenségi párton sokalták a kormány jóakaratát Zrinyi
iránt, a nemzeti és a néppárton keveselték. Sőt a kormánypárton is csak
a Bánffy leghívebb gárdája látszott megelégedettnek.

A Zrinyi-kérdésnek, mely pedig igen egyszerűnek látszik első pillanatra,
igen különös szögletei képződtek, melyek ismét sajátságos csoportosulást
okoztak. A néppárt rajongott érte, a kereszténység s illetve a
katoliczizmus bajnokának tekinté őt, aki annyi pogányt leaprított.
Bizony ez az utolsó tette, a részvényesek szétveretése is istennek
tetsző dolog. Körülbelül ilyenformán gondolkozott a nemzeti párt is
(ámbár Apponyi még eddig nem nyilatkozott). Míg ellenben a függetlenségi
párt Miksa császár hívének és az osztrák szoldateszka egyik tagjának
tartotta Zrinyit, aki azóta, ahogy feltámadott, valóságosan a kormány
tutélája alá helyezkedett. Zrinyi is csak egy mameluk s ha vétett a
törvények ellen, tessék megbüntetni, mint más embert.

Zrinyi általában sokat vesztett nimbuszából. Nem csoda. Az Olymp istenei
is azért taszíttattak le trónjaikról, mert néha megfordultak a földön az
emberek között. És ha a történelem nagy alakjai visszatérnének másfél
évre, tömérdek szobrot tördelne össze az emberiség.

Maga a jobboldal is megoszlott. A zsidó képviselők haragudtak Zrinyire a
nádor-utczai vérfürdő miatt; Beksics nagy agitácziót fejtett ki s tele
volt panaszszal, puskaporral:

– Hát demokráczia ez? Hová lesz így a szabadelvű lobogó szeplőtlensége?
Hát ezért írok én húsz esztendő óta vezérczikkeket, hogy most itt
szabadon lehessen embereket öldösni a nagy uraknak?

A nagy urak szintén duzzogtak, az Andrássyak, Csákyak:

– Ez nem elég. Pertörlés iránt kellene előterjesztést tenni a felségnek.

– Még pedig haladéktalanul – liczitált rájuk Tallián Béla.

A kálvinisták összebújtak a médium sorompóinál:

– A néppárt akarja kimenteni Zrinyit? Jó. De akkor mi nem mentjük.

A lutheránusok kiosontak a folyosóra. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz.
A szélső balról fenyegető kiáltások hallatszottak:

– Nem úgy van az!

– Majd mi is hozzászólunk a somogyi kérvényhez!

Valóságos chaosz keletkezett ebben a csekély kérdésben. Mintha valami
pajkos tündér egy csalánággal érintette volna meg a ház összes tagjait,
mindenki nyugtalanul feszengett, mozgott és a roppant zajban alig birta
Pulszky elmondani, hogy örvendetes tudomásul veszi a választ.

– Nem veszszük tudomásul! – hangzott egyszerre a sok torokból.

Az elnök föltette a kérdést:

– Akik tudomásul veszik a miniszterelnök úr válaszát, méltóztassanak
felállni.

– Többség! Kisebbség! – hangzott egyszerre.

Az elnök szeme műértően végigsiklott a Ház vidékein s szemkarikái
kitágultak. Álom-e ez? A jobboldalnak csak a kisebbik része kelt fel.
Tisza Kálmán, Falk Miksa ülve maradtak; hasonlóan Csáky Albin, az
Andrássyak s a szürke mamelukok közül igen sokan. Széll Kálmán,
Hieronymi, Radó Kálmán felállottak. A csodálkozás fölszisszenése futott
keresztül a Házon. A nemzeti pártról felállott Apponyi, Horánszky,
Gullner és alig négyen-öten, a néppárt egytől-egyig fölemelkedett.

– Róma csörgőkígyói! – kiáltá rájuk egy hang, azon hitben, hogy a
fölszisszenések tőlük származnak.

Nagy volt a megrőkönyödés. A szélbal ujjongott. Báró Dániel sápadtan
tántorgott a miniszterelnökhöz. – Milyen blamage – mondta, a kezét a
mellén ájtatosan összetéve – milyen blamage! Lukács László behúzta a
fejét a vállapoczkái közé és féloldalt nézte a csodálatos kavarodást.
Mintha a Belzebub ördög egy véka kölest öntene össze egy véka
sárgakásával.

A miniszterelnök arcza fölvette tigrisszerű nevetését; volt abban valami
baljóslatú és vérfagyasztó. A wippek nagy robajjal rohantak a folyosóra,
hogy segédhadakat hozzanak, de hasztalan; az elnök, aki ott fent ült
dölyfösen trónusán, mint Báthory István a Matejko-képen, gúnyosan
kimondta a határozatot, mely fönségesen zúgott a beállott csöndben, mint
egy megrendítő égi szózat.

– A miniszterelnök úr válaszát a többség nem veszi tudomásul.[7]

A miniszterek elhagyták padjaikat és összebújva, sürgős tanácskozást
hevenyésztek.

Lett erre zaj és zavar. A képviselők kirohantak a médiumra.

– Névszerinti szavazást kérünk!

– Már késő!

– A határozat ki van mondva!

– Az elnök erőszakoskodott!

– Öt percznyi szünetet kérünk!

_Elnök:_ Az ülést felfüggesztem öt perczre.


XI.  A MEGOLDÁS.

A mi parlamentünk éppen olyan kiszámíthatatlan, mint a mi országunk. Jó
parlament – híven jelképezi a szeszélyes szép asszonyt, akit Hungáriának
képzelünk pánczélos derékkal, nagy pallossal az egyik kezében, mosolygó
czímerünkkel a másikban.

Hát egy kicsit naiv asszony. Néha karpereczet kinálnak neki, azt mondja
rá: «nem kell, mert ez láncz.» Néha a lánczot is karperecznek nézi. Néha
megharagszik egy rossz tekintetért. A pallosára üt. Néha a palástját is
le hagyja szedni a testéről. Udvarlói elől becsapja az ajtót. A
rosszakaróját összeölelgeti. Kaczér asszony? Talán nem. Szenvedélyes
asszony? Talán nem. Csak asszony. Mint amilyen minden asszony.

Egy hajtűért, egy bojtért haragra gerjed, hogy hova szúrják be azt,
milyen színű emez, de néhány milliót non chalance-szal dob ki az
ablakon. Nem tudja, mi a lényeges és mi a haszontalanság. A csecsebecsét
eleibe teszi a szükségesnek. A szép szót tetejébe teszi az okosnak. Mert
fiatal asszony. Nem John Bull, aki a tengereken pipázik, izmos öklein
szétterpeszkedve és nem az öreg Germánia, aki harisnyát köt és tanítja a
gyermekeit. Olyan fityfirity kedves asszony, aki él az érzéseinek, a
divatnak és egy csöppet se törődik a holnaputánnal.

És a parlamentje is éppen ilyen. – Lelkéből lelkedzett gyermeke, bár nem
született szeplőtlenül, ahogy kellene – mindig a kormányt gyanusítják
(minél különb legény, annál inkább), de mindegy, éppen csak szakasztott
olyan, mintha szeplőtelenül fogantatott volna: minden porczikája az
anyjáé.

Épp olyan szeszélyes, néha a jó dolog se kell neki, néha a rossznak is
tapsol és éppen olyan impraktikus, nagy dolgokra vállat von, kicsi
dolgokon fennakad.

Itt van ez a Zrinyi-kérdés. Bagatelle. De a parlamentnek éppen ezen
tetszett megbokrosodni. S az évtizedek alatt összetömörült pártok,
melyeket meg nem bomlasztottak se a viharok, se a fonák helyzetek,
mindig együtt szavaztak az együvé valók, most egyszerre össze-vissza
hányódnak, mint a szétoldott rőzsekötegek gallyai.

A miniszterelnök válaszát tárgyalásra kellett kitűzni és beláthatatlan
eredményű zajos és szenvedélyes vita indult meg, tele egészségtelen
tünetekkel. Volt abban vallási kérdés, antisemitizmus, reakció,
liberalizmus, nemzetiségi kérdés, jogállam és ami azonfelül az egyes
fákról lehullott.

Mert egy szabadelvű párti szónok négy fához hasonlította a négy pártot;
az egyik fa csak mindig virágzik, de nem hoz gyümölcsöket, a másik
díszfa, se nem virágzik, se gyümölcsöt nem terem, csak programmokat, a
harmadik egy odvas, korhadt fa, csak a tűzre való, – a negyediken
himbálódzik a sok gyümölcs.

– És belepotyog az alatta heverő basibozukok szájába – vágott közbe Hock
János.

Országra szóló tülekedés támadt a házban; izgatott, ingerült vita,
személyeskedő inczidensek, ezekből párbajok, jegyzőkönyvek, emezekből
mellékpárbajok. Eleinte csak olyan nemzeti kötekedésféle volt az egész:
mint mikor színes cserepekkel csőrikélnek a gyerekek; lassan-lassan
kezdett aztán melegedni a kérdés, míg végre forrt.

Győrffy Gyula határozati javaslatot adott be; utasíttatik a kormány,
hogy ő felségének sürgős fölterjesztést tegyen a pör törlése iránt.
Felolvasott néhány passzust a Vatikán lapjából, a «Piccolo» – ból, mely
megbotránkozását fejezte ki, hogy a magyarok a legnagyobb hősüket
hűvösre tették.

A néppárt felvillanyozva tapsolt a beszédnek s zajos «Éljen Zrinyi!»
kiáltásokkal tüntetett.

– Persze, mert maguk is a kriptákból jönnek! – pirított rájuk Dániel
Gábor.

Győrffyvel szemben Kossuth Ferencz indítványozta, hogy a Ház térjen
napirendre a kérdés fölött. A törvény nem ismer kivételeket, de nem is
ismerhet. A jogállam nem türhet extravagancziákat. A poézis igen szép
dolog, de a kodifikáló bizottságokba nem szokásos a múzsákat
beválasztani. Ha igaz a lélekvándorlás elmélete vagy az anyagok örök
átváltozásának tana (pedig valamelyik talán mégis igaz), akkor
mindnyájan fel vagyunk támadva és nem lehet tudni melyikünkben lakik
Hannibalból, Caesarból és Attilából valami. (Derültség jobbfelől.)

A vita eleinte lassan, vontatottan indult meg. A kis emberek beszéltek,
összehordva hetet-havat. Az egyik egy parlamenti bizottság elé kivánta
terjeszteni a vizsgálati iratokat, a másik egy történelmi adatot
derített fel, hogy Alapi Gáspár állítólag egy kályha-lyukba bújt volna
Szigetvárott és úgy mentette meg életét. Ez ellen Josipovics horvát
miniszter tiltakozott, fölemlítvén, hogy ezt csak ellenségei fogták rá
később és úgy csúszott be a krónikába. Ha Alapi ilyen gyáva lett volna,
bizonyára nem nevezik ki Horvátország bánjának.

– Ugyan mit mentegeti? – szólt közbe Thaly – hiszen nem a maga
ellenjegyzésével lett kinevezve.

Összehordtak egy csomó zöldséget, felállítottak néhány merész
büntetőjogi theoriát (melyekre Csemegi, ha hallotta volna, kiugrik a
bőréből). Ezalatt azonban folyton nőtt a jegyzői táblákon a névsor.
Hetvenen iratták fel magukat s a vita kezdte fölvenni a nagy
dimenziókat.

S ehhez járult az utcza. Az utcza megint megmozdult. A Sándor-utczában
nagy néptömeg várta az érkező képviselőket s daczára az ott czirkáló
rendőröknek, szórta a maga abczugjait és éljeneit. Az utcza teljesen
Zrinyié volt s gyakran lehetett hallani felkiáltásokat a tömegben:

– Menjünk, szabaditsuk ki Zrinyit!

Nemcsak a Sándor-utczát lepték el a dologtalan csoportok, még a
múzeum-kert fáin is csizmadia-inasok ülvén verebek helyett és
rikoltozván abczugokat, hanem az egész város forrt; az ifjuság a
kávéházakban gyülésezett és szónokolt (Herczegh Mihály pedig az
íróasztalánál ült és írta leszerelésükre a czikkeket), a Múzeum-körúton,
valamint a Kerepesi-úton is lavinaszerűen növekedő tömegek foglaltak
fenyegető állást, szívükben a Zrinyi kiszabadítására irányzott nemzeti
törekvésekkel. Valóságos véderővitai hangulat ömlött el a városon. A
kereskedők siettek fényes nappal becsukni boltjaikat. Mert a
honszeretetnek ezen az útján a kirakatok az első állomás.

A Ház ülései voltaképen idáig terjedtek, mert amint egy szónok valami
hangzatos mondatot kicsiholt koponyájából, futott ki a folyosóra, a
folyosóról az utczára s szájról-szájra egész a Kerepesi-útra; onnan
felelt rá a visszhang:

– Romboljuk össze a börtönöket!

– Hozzuk ki Zrinyit!

Egy öreg varga közbekiáltott:

– Én már kihoztam egyszer Táncsics Mihályt. Bizony Isten nem nagy
élvezet.

A levegő megtelt fosforral. Valóságos kis forradalom volt ez, persze
csak olyan jámbor, mint a waldecki, hogy délben hazaoszlott a forradalom
ebédelni s másnap délelőtt megint összegyült forrongani. Kicsike volt
még, de a gorombáskodó rendőrök és a krajczáros hirlapok mesterségesen
hizlalták, úgy hogy szemlátomást növekedett.

Maga a Ház folyosója is színes, mozgalmas. Hát még a karzat, melyet
zsufolásig töltöttek meg a szép asszonyok. A szivárvány összes színei
ott játszottak a ruhaszöveteken. De túlnyomó volt a rubint és smaragd
szín. Ezek az uralkodók most. Az a fekete ruhás liliom a jobb karzaton
Juranicsné, milyen szomorú és milyen törékeny. Különös, hogy a szép
Boborné ma nincsen itt. Pedig ma bizonyosan Apponyi fog beszélni. Ah, ni
azok a kis mosolygó konteszek, hogy nyujtják előre a nyakukat! Ugyan
kire kiváncsik a kicsikék? S hogy verik le legyezőikkel, libegő
csipkekendőikkel a finom illatot, mely száll, száll mesterségesen vert
szellő szárnyán lefelé és megcsiklandozza a szunnyadozó Fabiny Teofil
orrát. Amott is három szép asszony nevetgél egy csoportban. Valóságos
rózsagrupp. És mindenütt, amerre szem lát. Oh, semmi kétség, Apponyi fog
ma beszélni.

A folyosón hirlelték, hogy Polónyi nagy leleplezéseket tesz a
nádor-utczai titokzatos pincze rabjairól s hogy a kormánynak is lett
volna tudomása ez üzelmekről. Nagy csemege lesz ez. Mert a Bobor
fogságát is szóba hozza és az okot is – az asszonyt. El lehetünk
készülve pikáns részletekre. Azt mondják, zárt ülést kér. Ejnye, hát
lesz lelke lekergetni ezt a sok gyönyörű asszonyt a karzatról?

A folyosó hullámzó, élénk, sőt lázas képét csak rövid időközökre
szakítja meg egy-egy szónok, akitől valami érdekeset várnak. De különben
itt él, itt oldódik és kuszálódik páratlan elevenséggel a kérdés.

A miniszterelnök boszusan rágicsálja szivarját s panaszkodik nagy
zsörtölődéssel a hiveinek:

– Ilyen sületlenséget úgy felfújnak.

– Hja! Sok ember fult már meg kis szálkától.

– De hát mi lesz a vége?

Egykedvűen von vállat a miniszterelnök:

– Hiszen még azt se lehet tudni, hogy mit akar a ház. Az ördög ismeri ki
magát.

Széll Kálmán fénylik a nyájasságtól és minden perczben egy-egy fülkébe
von valakit. Ő az, aki fájdalom nélkül tud méregfogakat kihúzni, Matuska
Péter messziről bámulja és dicséri a körülötte állóknak:

– A Szill egy csodaember. Egy-két szót szólja rebellisnek s ereszti neki
fülibe egy bolhát, amitől az egyszerre úgy tánczolja (intelligitur az
ember tánczolja, nem a bolha), ahogy ő fütyülte neki.

Mindenki ideges, irritált, csak a generális ül egykedvűen a folyosón,
szokott helyén, a kandallóval szemben s éppenséggel nem titkolja, hogy ő
minden beavatkozást helytelenít, akár a parlament, akár a közvélemény,
akár a kormány részéről a birósági funkcziókba.

A wippek minden perczben jönnek és referálják a «nagy öreg embernek»:

– Mócsy beszél.

Az öreg úr vagy fumigálva int a kezével, ez annyit tesz, hogy nem
kiváncsi, vagy pedig azt mondja: «nos» s ez annyit jelent, hogy «hadd
hallom, mit mond».

Két-három kijövőtől is megkérdi, ellenőrzi őket, konfrontálja, mit
mondtak s ebből megalkotja magának egy ültőhelyében nemcsak az ülés
teljes képét, de a kérdezettek tehetségéről is tájékozást nyer. Ezért
tud mindent.

Ha nagy szónokot jelez a wipp – mint például most, «Apponyi fog mindjárt
szólani», akkor nagyboszankodva felczihelődik helyéről s először a félig
elszítt szivarjának keres valami magaslatot, ahonnan közönséges halandó
el ne vehesse s besompolyog «az erdő szélére», mert messzeutat nem
koczkáztat, csak a jobboldal szélén kuporodik le, ahonnan akármikor
visszatérhessen elhagyott szivarjához.

– Apponyi fog beszélni!

Egyszerre üres a folyosó. – Apponyi feláll és mély csönd támad. Feláll
és egy másodperczig várja, míg nagy robajjal elhelyezkednek padjaikban a
képviselők: ezalatt éppen jut annyi ideje, hogy futó pillantást vessen
manchettáira, ha a szimmetriának megfelelőleg vannak-e künn a sötét
kabátujjból, aztán a zsebkendőjét tekinti meg, melyből négy
czentiméternyi fehér síknak kell künn lenni a hóna alatt. Mindez
szükséges a röpüléshez; aztán feltekint a karzatra, honnan szöszke és
barna fejecskék bólintanak – s ha karzat, zsebkendő, manchetta
tökéletesen rendben vannak, megcsendül gyönyörű hangja s betölti a
termet a maga fönséges, hullámszerű hömpölygésével.

Gróf _Apponyi Albert:_ Tisztelt Ház! Azon sajnálatos rendszerrel
szemben, mely a félmunkák, a félig teljesített feladatok labirinthusába
való bolyongásra vezet, évtizedek óta foly a harcz e padokról, soha nem
csüggedve és nem lankadva, ujra és ujra rámutatunk, hogy a nemzetek
helyes kormányzása nem az összegyülemlett csomók mesterséges
kikerülésében, hanem azok teljes kioldásában keresendő.

Ily politika hiányában történnek azután olyan inczidensek, mint amilyen
most már napok óta foglalkoztatja a tisztelt Házat, felkorbácsolva s
harczba szólítva olyan szenvedélyeket is, amelyek eddig csak lappangva
mutatkoztak. Ez a krizis természete, tisztelt Ház. Ez nem a Zrinyi-ügy,
a Zrinyi-ügy csak a keret, melyben egy krizis jelentkezik. Egy krizis,
melyben több év óta vagyunk és mert a krizis felismerésétől irtóznak,
mert annak valódi elemeivel megbirkózni nem akarnak, nem tudnak, vagy
nem mernek s annak meggyógyítására az orvosszereket nem ismerik vagy nem
tudják, vagy nem merik alkalmazni (Felkiáltások a baloldal némely
padjain: Nem merik!) azért iparkodnak részleges válságokkal elvonni a
közfigyelmet a nagy és igazi válság lényegétől. (Zajos helyeslés és
tetszés a baloldalon.)

Különben már maga azon tény, hogy a miniszterelnök válaszát a Ház
többsége nem vette tudomásul, önérzetes kormányt azon alternativa elé
állítaná, vajjon megtarthatja-e a hatalmat vagy sem, mert a kis
dolgokban mutatkozó bizalmatlanság nagyobb súlylyal esik a fejlettebb
alkotmányos érzékek serpenyőjébe, mint a nagy dolgoknál mutatkozó
bizalmatlanság. (Zajos tetszés a baloldalon.)

Noha én magam, vezéreltetve azon fenkölt nemzeti érzésektől, melyek
minden magyar honpolgár szívében magasan fellángolnak gróf Zrinyi Miklós
nevének említésénél, teljes loyalítással elfogadtam a miniszterelnök úr
válaszát, mert még mindig jobb, ha történik valami, mint egyáltalában
semmi, noha mondom, részemről elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát,
mint némi könnyítést ama nagy történelmi alak valóban sajnálatos
helyzetén, ez nem jelentette részemről, hogy ezen válasz kielégített.

Én ugyanis azt tartom, tisztelt Ház, hogy egy nagy fallácziában vagyunk
és összecseréljük a vádlottakat, a bűnösökhöz fordulván támogatásért az
ártatlanok számára. (Nyugtalanság a jobboldalon.) Mert midőn a kormány
minden előfeltételek nélkül gróf Zrinyi Miklóst csodaszerű feltámadása
után azon általam jelzett rendszer alapján, mely a fél feladatok
teljesítésében bírja jellemző vonásait, egy bank élére segíti, amint
mondottam, minden előfeltételek nélkül, már megpecsételte ama nagy
férfiú sorsát, a tragikumot mintegy kisérőjéül adván.

_Wlassics Gyula_ vallás- és közoktatásügyi miniszter: Maguk a
hollandusok választották. (Gúnyos felkiáltások balról: Mint
nemzetgazdászt!)

Gróf _Apponyi Albert:_ A francziák és angolok portást szoktak állítani
nagy férfiaik számára, ha azok vagyontalanok. Önök a tarpeji sziklára
vitték Zrinyi Miklóst, nem taszítván őt le, mert ahhoz a bátorság egy
neme kivántatik, hanem egy olyan pontra helyezték, ahonnan okvetlenül
önmagának kell lecsúsznia a mélységbe. (Frenetikus tetszés és taps.) A
kormánynak ilyen természetű jóakarata kártékonyabb a rosszakaratnál és
hozhatnék fel példákat, t. Ház (Nyugtalanság a szélsőbalon), hogy ilyen
jóakaró gyámolítás sokszor a legnagyobb történelmi nevekről lekoptatta
az aranyozást. (Zajos tetszés a bal- és szélsőbal egyes padjain.)

De ha hinnem kell is Wlassics tisztelt miniszter úr közbeszólásában,
amint hiszek is, hogy spontán akaratból, senki által nem befolyásoltatva
maga a németalföldi pénzcsoport helyezte őt ezen pénzintézet élére, a
kormánynak meg kellett volna ezt akadályoznia. A kormány mulasztása
kétségen kivül áll, mert a kormánynak tudnia kellett, hogy e
renaissance-korbeli, ragyogó lovagban váltakoznak a legtündöklőbb,
legnemesebb erények oly szokásokkal és hibákkal, melyek ily intézet élén
előbb-utóbb végzetes eredményekre vezetendnek.

Báró _Bánffy Dezső_ miniszterelnök: Én ezen hibákat benne lenni nem
láttam.

_Polónyi Géza:_ A Bobor ezredes lánczraveretéséről se volt tudomása?
(Nyugtalanság, mozgás.)

Gróf _Apponyi Albert:_ De nem akarok fölösleges rekriminacziókba
bocsátkozni, nem akarom megvilágítani ezen ügy összes részleteit,
melyeket még bizonyos homály fed (Halljuk! Halljuk!), nem akarom
föllebbenteni a saisi fátyolt s kisérni nyomról-nyomra a mulasztások és
az eltakarások egész sorozatát, mint általában ezen kormány egész
multjának vörös fonálként átvonuló főismérveit; pusztán utalok azon
arczpirító tényre, igenis ezt a lesujtó szót kell használnom, tisztelt
Ház, mely egész Európa előtt lealáz bennünket, hogy gróf Zrinyi Miklós,
a nemzeti történelem kimagasló alakja, kinek fölséges királyunk szobrot
rendelt emelni, kit a német császár mint a vitézség és hazaszeretet örök
szimbolumát a leglángolóbb szavakkal glorifikált, ma egyéni
szabadságától megfosztva, rideg börtönben tölti napjait, Magyarország
szégyenére és a czivilizált emberiség megbotránkozására. (Zajos
felkiáltások: Úgy van! úgy!) És kérdem, ki az értelmi szerzője e
szomorú, tanulságteljes drámának? – Önök hallgatnak. Ám elfogadom
feleletnek e mélységes hallgatást, de ujra kérdem, akiknek kezében így
megy tönkre és így végződik egy századokon át ragyogó pálya, mi lesz
azoknak a kezében az összetorlódott bajokban sinylődő országból? (Mozgás
jobbról, tetszés és taps a baloldalon.)

Tovább megyek. Odáig megyek, tisztelt Ház, hogy ha felvetjük ezt a
kérdést, egyszerüen, ridegen, minden szinezés és kommentár nélkül is,
hogy szabad volt-e Zrinyit letartóztatni, tekintettel arra, hogy ő nem a
mai Magyarország és mai társadalom egyik része, hanem egy korábbi
Magyarországé és társadalomé, mindenesetre nemmel kell felelnünk és
konstatálnunk kell, hogy az csak olyan kormány alatt történhetett,
amelynél kiveszett vagy legalább nagyon eltompult általában a
szabadságok, de különösen az egyéni szabadságok iránti érzék. (Úgy van!
úgy! a baloldalon.)

Ha szabad ebbeli felfogásomat illusztrálni – mely lényegesen eltér a
Pulszky képviselő urétól, ámbár szivesen elismerem érvelésének
bővelkedését jóizű és mondhatnám pikáns részletekben, sőt egyes
megjegyzéseinek helyességét is belátom, mindamellett, nézetem szerint,
más argumentumokban kell leczölöpözni a büntethetőség kizártságának
megdönthetetlen biztosítékait. (Halljuk! halljuk!)

Ismeretes, tisztelt Ház, – mintegy népszerüen kivánván magam
megérthetővé tenni – hogy az idegen hatalmak képviselői
területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy
tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure
azonban a külföldön vannak. No már most, tisztelt Ház, amint ezen
egyénekre nézve fennáll a térbeli területenkívüliség, ugyanezen
jogköltés, fikczió alapján megilleti Zrinyit és társait az időbeli
területenkívüliség, vagyis az _időnkívüliség_. (Úgy van! a baloldalon.)
Látom Chorin képviselő úr arczán a gúnyos mosolyt, de ez engem nem hoz
zavarba, mert azt, hogy az extemporítás fogalma eddig a büntetőjogban
ismeretlen volt, mindenki nagyon természetesnek találhatja, még Chorin
képviselő úr is, ha elismeri azon állítás föltétlen alaposságát, hogy a
kriminalisztika eddig csak kortársak deliktumaival foglalkozott. (Élénk
tetszés a baloldalon.)

Mindezeknél fogva helytelenítem egészben és részleteiben a kormány
eljárását; jogtalannak, igazságtalannak, méltánytalannak, sőt
szégyenletesnek tartom gróf Zrinyi és társainak letartóztatását, mint
szárnyalni nem képes, köznapi gondolkozás veszélyes botlását: tiltakozom
lelkem teljes hevével és erejével a nemzeti kegyelet arczulcsapása ellen
és elfogadom a Győrffy Gyula határozati javaslatát. (Élénk éljenzés a
baloldalon.)

Apponyi beszéde – mint az ő beszédei rendesen – uj anyagot lökött a
vitába, az _időnkívüliséget_. A ház jogászai egymásután keltek fel, hogy
megtámadják a merész theoriát s kibeszélték az egész ülést.

Sajnos, hogy elbeszélésünk kerete nem engedi e beszédek közlését, pedig
itt is, ott is akadt búzaszem a sok szalma között.

Másnap Polónyi tett leleplezéseket Zrinyi ellen. Roppant izgatott ülés
volt. Hol szedte, hol nem szedte az adatokat, Isten a megmondhatója, de
mindent tudott, sőt még többet is, mint amennyi történt. Egy halom
bizonyító irat hevert előtte, táviratok, levelek, önvallomások, a
Zrinyi-bank portásának nyilatkozata, a liptómegyei fakereskedő hosszú
levele, melyben leírja, mint Pellico Silvio, fogságának történetét.

Perczel miniszter közbeszólt: Egy szót se tudok ezekről. Talán álmodott
a tisztelt képviselő úr?

De Polónyi nem az az ember, aki alul maradhasson; művészileg
inszczenirozza beszédeit és épen a kellő passzusnál megjelent a karzaton
Bobor Károly ezredes Pázmándy Dénes társaságában s a szónok
felkiálthatott, nagy páthoszszal a karzatra mutatva:

– Ime, éppen most lép be az egyik áldozat.

Minden szem odanézett, ahol a megsoványodott, megrokkant ezredes éppen
most helyezkedett el impresszáriójával.

– De többet mondok, tisztelt Ház, – folytatá Polónyi – biztos adataim
vannak, hogy a kormánynak tudomása volt a nádor-utczai pincze rabjairól
s ő tanácsolta Zrinyinek egy a szabadelvű klubban tartott szűk
konventikulumban, hogy ereszsze szélnek a rabokat, mert különben baj
lesz. A kormány bűnrészes. A kormány a főczinkos. Nemcsak az
eltussolásban, hanem egyebekben is. De nem akarom a Ház idegeit
túlságosan megrázni az események kiszinezése által, melyekhez hasonlók
Báthory Erzsébet csejtei üzelmei óta elő nem fordultak a czivilizált
Közép-Európában s merem mondani, tisztelt Ház, csak ásni kellene azon
pinczében, hogy egy rakás emberi csontot találjanak. Mert csak azokról
tudunk, akik élve jöttek ki onnan a napfényre; azok, akik soha sem
jöttek ki, jól tudnak hallgatni. Éppen olyan jól, mint a kormány.

A borzalom érzése szaladt végig a honatyai hátakon, a Zrinyi-ügy
rosszabbul kezdett állani, mint tegnap, a kormány helyzete pedig
éppenséggel megromlott.

A szélső balról viharos felkiáltások hangzottak fel a Polónyi beszéde
után:

– Halljuk a kormányt! Védje magát.

– Igazak a vádak, vagy nem igazak?!

– Mondjanak le!

A csöngettyű nyugtalanul csilingelt, majdnem sirt a nagy zajban. A
miniszterelnök nem volt a Házban, a kabinet többi tagjai nem mertek
felelni. A kérdés átkozottul kényes. A grand mamelukok, az
«ászpik-emberek», amint Szilágyi mondotta gúnyosan, leverten ültek az
első padokban, a Deák egykori helye körül.

Az öreg Nákó Kálmán kétségbeejtő gesztusokkal poroszkált ki a folyosóra:

– Dasz iszt a’ kapitale Tumhajt!

Künn aggodalmasan jártak-keltek a mamelukok, egy két miniszter is.
Várták Bánffyt. De hol lehet annyi sokáig? Az utczáról behallatszott a
tengermorgás. Az utcza még mindig a Zrinyié. Hiób-posták jöttek
perczenkint. A Kerepesi-úton a rendőrök karddal kergették szét a
tömeget; két jogász megsebesült. Este nagy tüntetés lesz a klub előtt.

– Hiszen épp ez a szép, – jegyzé meg Justh Gyula, ki a Bobor
Monte-Carlóból való ideutazási költségeire gyüjtögetett egy ívvel – hogy
a nép Zrinyi mellett van, a Ház Zrinyi ellen s a kormány most már csak
abban válogathat, ha egyet lép, hogy melyik vizbe fuljon be.

– Pedig ma okvetlenül nyilatkoznia kell a kormánynak.

– Boborné elájult a karzaton, mikor az ura megjelent, – beszélte gróf
Teleky Géza – odahozták a háznagyi hivatalba, ott locsoltuk fel.

– Cognac-kal?[8]

– Eredj, te bolond!

Bent uj szónok következett: Eötvös Károly. Ezt megint meg kell
hallgatni. Az egyik wipp a kapu elé szaladt megnézni, jön-e már Bánffy.
Még mindig nem jön – de Eötvös beszéde alatt majd csak megérkezik.

A folyosó ismét bevonult a tanácsterembe.

_Eötvös Károly:_ Tisztelt ház! Napok óta foly a vita egy alapjában igen
együgyű dologról, a pártok összekonfundálódnak, mintha a babyloni
tornyot építenők, mindenki hozza a vakolatot, de hogy se fundamentum, se
tégla nincsen, arra senki se gondol; a kormány pertraktál
boldoggal-boldogtalannal, tanácsot kér nádtól-bozóttul s mint a rozoga
borona, minden rögöt beszalad, odébb taszít vagy kettőt, de egyet se bír
megtörni. Miről van szó tisztelt ház? Néhai vitéz Zrinyi Miklósról, aki
hős módjára halt meg Szigetvárnál az Úrnak 1565-ik esztendejében
Maximilián császár uralkodása alatt s porló tetemei elvegyülvén az
anyafölddel, életre kelnek fűben-fában, lelke él a lelkünkben, híre él
az idők végtelenében. (Zajos tetszés.)

De önöknek ez nem elég, önök egy eleven emberformát viselő Zrinyi
Miklóst szereztek. (Mozgás.) Honnan szerezték, mikép jött és kicsoda,
nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem ő, mert ő meghalt. (Nagy
nyugtalanság.) Tudom, önök azt mondják, hogy ez ő. Miért mondják? Mert
szeretnek csudálkozni. Azonfelül agnoszkálta egy bizottság és elismerte
a pápa. (Úgy van! úgy!) De hát látta valaki a régi Zrinyi Miklóst, hogy
agnoszkálhassa a jelenlegit? Mert én nem láttam. És nem látta a pápa se.
Még talán báró Dániel se. De ha látta volna is, ő ugyan nem tudná
fölismerni. (Derültség.)

Én sokra becsülöm, tisztelt Ház, a legendákat, de csak azokat, amiket a
nép csinál, nem amiket a papok csinálnak. S azokat is grano salis kell
fogadni, mert versben igen szépen hangzik és véderőnek olcsók is a Csaba
királyfi holt vitézei, kik megjelennek, valahányszor a haza veszélyben
van s állítólag harczolnak köztünk, de azért megmondhatná, ha akarná,
Láng Lajos képviselő úr a statisztikából, hogy az osztrák kórházakban
egyetlenegy sebesült sem fordult meg 1848 és 49-ben, akin eme Csaba
vitézei ejtették volna a sebeket. (Derültség.) A legendák tehát legendák
és a Vatikán szava nagy szó, szent szó, de az agnoszkáláshoz mégis csak
az kell, hogy az agnoszkáló látta légyen azt a valakit, akinek felismeri
a másik valakit. A Vatikán pedig semmit se látott, de a Vatikán mégis
agnoszkál.

_Molnár János:_ Az isteni igazság sugallatából cselekszi.

_Eötvös Károly:_ Úgy? De hát miért nem agnoszkálta annak idején
Solymossy Esztert, mikor annyi bajunk volt vele? Pedig az a’ volt. Hanem
iszen megmondom én, miért agnoszkálta most Zrinyit, pedig ő nem az.
(Nyugtalanság. Zaj.) Mert érzi a Vatikán, hogy a papoknak szükségük van
egy ujabb csodatételre. (Nagy zaj. Ellenmondások.) Veszprémmegyei ügyész
koromban, tisztelt Ház…

_Elnök_ (csenget): Méltóztassanak meghallgatni a szónokot. Egyébiránt
szóló is jól teszi, ha bevégzett és általánosan elfogadott tényeket,
habár kételkedik is bennük, czéltalanul nem feszeget.

_Eötvös Károly:_ Engedelmeskedem, tisztelt Ház, az elnöknek, hát nem
bánom, vegyük úgy, hogy Zrinyi Miklós valóban a szigetvári Zrinyi
Miklós, ámbár én majd csak akkor kezdek hinni a csodákban, ha Erdély
miniszter úr benyujtja a katonai büntetőtörvénykönyvet (Derültség), de
vegyük úgy, ha tényleg Zrinyi az testestől és lelkestől, ez esetben én
is hajlandó vagyok, mint Pulszky és gróf Apponyi képviselő urak, megadni
neki azt a kivételességet, hogy őrá nézve a XVI. század szokásai és
törvényei az irányadók; legyen meg az a megnyugvása, hogy nemes főúr
módjára cselekedett, ezt neki megadhatjuk, mert nekünk semmibe se kerül
s neki örömet okoz – de, tisztelt Ház, nem Zrinyi Miklósról van szó,
hanem szó van nehány jogtalanul letartóztatott XIX-ik századbeli
honpolgárról, egy felkonczolt bankárról, egy csomó nehéz sebesültről,
akiknek az állam a maga védelmét a XIX-ik század törvényei szerint
köteles kiszolgáltatni. (Úgy van! úgy!) Az állam oda nem mehet Bobor
ezredeshez utólag: «Uram, én önt a XVI-ik század törvényei szerint
kárpótolom szenvedéseiért.»

Még kevésbbé állhat szóba a meghalt bankárral: «Ön nemde megengedi, hogy
megöletését a XVI-ik század szerint toroljam meg?» Mert ha a bankár
lelke nem olyan udvarias, mint amikor még porhüvelyében volt, akkor
ugyancsak megfojtogatja éjfélkor az igazságügyminiszter urat.

E pillanatban Fenyvessy Ferencz lépett be a szárnyas ajtón, a megszokott
szegfűvel gomblyukában s lihegve mondá, fehér zsebkendőjét
meglobogtatva:

– A király megkegyelmezett Zrinyiéknek!

– Lehetetlen!

– Tény. Itt van Bánffy a folyosón. Most kapta Bécsből a sürgönyt.

– Éljen! Éljen!

Mint a futó tűz, egy percz alatt elterjedt padról-padra, még a
karzatokon is észrevették s lázas fészkelődés támadt. A képviselők
kirohantak a folyosóra, magára hagyván Eötvöst, aki éppen most kezdett
bele egy új alineába:

_Eötvös Károly:_ Veszprémmegyei ügyész koromban, tisztelt Ház…

A folyosón óriási csoport vette körül Bánffyt és azokat, akik már látták
a bécsi sürgönyt. Nemsokára kiszivárgott a hír a Sándor-utczába, mire
kis vártatva, mint valami földalatti, folyton távolodó morajlás
szűrődött be az «Éljen a király» kiáltás. A tömeg pedig vonult az
Alkotmány-utcza felé, ahol Zrinyiék fogva voltak.

De elkésett. Zrinyi és társai már akkor szabadon voltak. Mint az esti
lapokban lehetett olvasni, pont délben nyiltak meg börtöneik. Az esti
lapok kövér betűkkel hozták a sürgöny szövegét, hogy a pört ő felsége
kegyelemből törülte és _hogy egyszersmind Zrinyit felhivatta Bécsbe
kihallgatásra_.

Zrinyi az esti vonattal, Radován diák és Sturm Albert kiséretében,
Bécsbe utazott.

A híréhes közönség mohón kapkodott másnap az esti lapok után, de csak
egy rövid kommüniké volt olvasható:

_Ma délelőtt tizenegy órakor ő felsége gróf Zrinyi Miklóst félóráig
tartó kihallgatáson fogadta._ (B. T.)

Csak éjjel, midőn a «Neue Freie Presse» estilapja megjött, terjedtek el
a városban a nevezetes kihallgatás részletei:

«Zrinyi a Magyar királyhoz szállott s onnan hajtatott a Hofburgba, a
népek nagy sokasága között. Mindenki szerette volna látni a nevezetes
magyar vitézt, aki halottaiból föltámadott. Zrinyi gránátszínbársony
mentét viselt és kerecsentollas föveget.

Ő felsége igen kegyesen fogadta őt s tudakozódván egészsége után,
sajnálatát fejezte ki a történtek fölött.

Mire az középkori szokás szerint, féltérdre ereszkedve, köszönte meg a
király kegyelmét.

– Keljen fel – mondá ekkor ő felsége – és éljen ezentúl vidámabban. Hány
éves ön?

– Ötvennyolcz multam, fölség.

– Ön még jó erőben van és esetleg még védelmezheti a hazáját. De ön e
társadalomban, melybe hibáján kívül került, úgy tetszik nekem, nem
találja meg illő helyét.

– Valóban, fölség.

– Ön nagy szolgálatot tett egyik dicsőült ősömnek.

– Szivesen tenném meg felségednek is.

– Én azt meg akarom jutalmazni, kinevezem önt belső titkos tanácsosomnak
és önnek ajándékozom Vajda-Hunyad várát, valamint czivillistámból évi
egy millió forintot. Gyüjtse ön össze régi katonáit és éljenek ott ujra
egészen úgy, mint egykoron Szigetvárott. Egyébiránt adja át királyi
üdvözletünket vitézeinek.

S e szavaknál a király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül
érdekes kihallgatás véget ért, mely ilyen valóban királyi módon vetette
végét egy éles parlamenti konfliktusnak, mely Budapesten már-már
veszedelemmel fenyegette a Bánffy-kabinetet.»

Ezt hozta a Presse szórul-szóra – másnap a magyar lapok kiczifrázták
buja szinekben, vezérczikkek jelentek meg az esetről, a hírlapreporterek
egész Érsekujvárig eleibe utaztak Zrinyinek s boldog volt még az is, aki
legalább Radován diákhoz férhetett, tőle szerezhetvén némi friss
anyagot. Zrinyi kupéjába csak Perényi Miksa mert behatolni, felköltötte
ő exczellencziáját és meginterviewolta.

Az egész országban volt öröm a király ténye fölött. Még azok is jó
arczot vágtak, akik a törvény alkalmazását kivánták – mert a király
kegyelmi joga érvényesült és a törvényen nem esett csorba. Mindenki meg
volt elégedve, csak Bohus Zsigmond duzzogott titokban:

– Hát már mindenki titkos tanácsos?[9]


XII.  EPILOG.

Ugorjunk át néhány esztendőt és hipp-hopp ne álljunk meg sehol, csak
Vajda-Hunyadon. Ott álljunk meg a fényes lovagvárban, mely az óriás
sziklán kevélyen mered a felhőkbe. Karcsú tornyaival, czirádás
erkélyeivel, klasszikus kidudorodásaival. Lent a szikla alatt a kis
Zalasd vize folydogál csendesen.

Az ember megigézve áll meg a tündérépületnél, szeme mohón tapad a
loggiákra, a czikk-czakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg
valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos
hajával, vagy a szelid arczú nagyasszony: Szilágyi Erzsébet, előkiabálva
valahonnan a gyerekeket: «Laczi, Matyi, hol vagytok!»

Csalóka képzelődés. Csakugyan játszik a bástyákon két kis szöszke fiú…
De hol vannak már a Hunyadiak! Ám a renaissance-kor még itt van; a
várban gróf Zrinyi Miklós lakik a vitézeivel. Ide költöztek valamennyien
és úgy élnek, mint hajdan Szigetvárott. Így parancsolá a király.

A vár szebb, mint Sziget volt. Az Almás vizét a Zalasd pótolja, vad
bőven van az erdőségben, hanem a klima zordonabb és Szecsődy Máté uram
sokat panaszkodik, hogy örökösen hurutja van. De amellett jól élnek,
vígan élnek. Kürtszó hirdeti a kaputoronyból, ha vendég érkezik s majd
mindig érkezik. Castellanus uram, aki most Bothos Péter uram, nem győzi
nyitogatni-csukogatni a nagy kaput. Sólymokkal és uhubaglyokkal jár
vadászni Boborné és Juranicsné, mint a régi idők várasszonyai,
lámpavivő, sátorvivő csatlósok egész rajával. Lándzsások, fullajtárok
kisérik Zrinyi Miklóst, ha kikocsizik s három mozsárlövés pukkan el az
udvaron, ha ebédhez ülnek a márvány-oszlopos lovagteremben. Az ebédek
rendesen igen jók, mert Rózer-mama vezeti a háztartást s veszekszik
egész nap a szakácscsal, a kuktákkal, a kulcsárnéval és minden renden
levő cselédnéppel; – a királyi tanácsos úr, tudniillik Rózer Nep. János
úr, nem ártja magát semmibe, ő megelégszik azzal, hogy együtt élhet a
leányával (Juranicsnéval) és hogy várban lakhatik (sasfészekben – ahogy
ő szokta mondani) és hogy délutánonkint kedvére tartlizhat a
várkáplánnal: főtisztelendő Vinnyói János urammal a Nebojsza bástyán.
Panaszkodik azonban, hogy a pap csal a játéknál. Van két szép unokája
is, a Juranics-gyerekek, akiket minduntalan le kell kergetnie a fákról
és a különböző magaslatokról, ahová madárfiókokért felmásznak. Ez a két
vásott kölyök foglalja el egész napját.

Szóval: élnek, éldegélnek; Alapi és Juranics a hadakat gyakorolják a
várudvaron; a régi szigetvári vitézek kezdenek ugyan öregedni, de Zrinyi
ujakkal szaporítja.

Mindez egy kicsit unalmas, egyhangú és a főemberek türelmetlenül várják
naponkint az ujságokat:

– Mikor lesz már egy kis háború?

De hát a világ nem mozdul. Hej, a török! Ha még egyszer jönne a török.
Csakhogy az beteg ember, nem tud járni. Csak már jönne akárki, ha
ördögnek hívják is.

Sziget hajdani kapitányát itt katonái közepette elfogta némelykor a
harczvágy; a régi szilaj szenvedélyek sorra ébredeztek. Mit ér ez a nagy
vár, ez a sok levente, ha ki nem próbálhatja? Ha már nincs háború,
legalább egy kis hadi kaland akadna. A vadászatok se elégítették ki.
Nincs nagy vad. Nyulat, őzet nem érdemes lőni. Sokszor emlegette, kivált
téli estéken elmélázva a kandalló tüzének rubint szikráiban, hogy ha ő
király lenne, gyönyörű vadászatot tudna rendezni Budapesten, eleresztvén
az állatkertben a nagy vadakat, az oroszlánokat, tigriseket és hiénákat;
milyen fölséges mulatságot lehetne abból csinálni! Voltak napjai, amikor
visszasóhajtozott a budapesti modern életbe. A tarkabarka nép az
utczákon, a kirakatok, a szép festett asszonyok, a lóversenyek, a
klubesték vonzották szinte ellenállhatlan erővel. Érezte, hogy a modern
ember és a renaissancekori lovag mintegy összevesz benne; mindig
birkózik a két legény és hol az egyik van felül, hol a másik.

Egyszer aztán egy szép tavaszon bekövetkezett, amit vén katonái
kivántak. Radován diák, aki a napi postát bontotta fel, egy olyan
stafétát talált kibontani, melytől elkezdtek a szemei csillogni.

Arról értesítik Zrinyit Budáról, hogy készülődjék, erősítse meg magát,
szaporítsa meg a legénységét, mert alighanem lesz valami.

És két hét mulva már ott állott az ellenség Vajda-Hunyad vára előtt.

Nem vág keretünkbe az eseményeknél időzni, ellenkezőleg csak átsiklani
szabad azok között.

Az orosz támadta meg Magyarországot s míg derékhadával betört Máramaros
felől, egy kisebb sereget Románián keresztül Erdély ellen menesztett,
hogy kétfelől szorongassa meg a magyar királyt.

E hadosztály, melyet gróf Dimitriev Dekanov vezetett, ostrom alá vette
Vajda-Hunyadot éppen úgy, mint negyedfélszáz év előtt Szolimán
Szigetvárt.

Zrinyi elemében volt, életre-halálra védte magát s gyakorta tett
kirohanásokat, nagy pusztulást okozva az orosz seregben. Eközben pedig
várta a segítséget, mely az ostromlóktól megmenti.

Hanem az összes haderő el volt foglalva Máramarosban, hol hősiesen
megverte az oroszokat. E nagy győzelmi mámorban a szegény Erdélylyel
nagyon keveset törődött a hadügyi kormány.

Így aztán teljesen magára hagyatva, oda jutott Zrinyi, ahol egykor volt:
az élelme kifogyott, a várfalak meg voltak rongálva, de a várőrség
lelkes volt, kivévén Rózer papát, aki szeretett volna otthon lenni a
Zöldfa-utczában és inkább Sartory Pállal tartlizni a polgári körben,
mint a «sasfészekben», ahol a villámok laknak.

Egy nap parlamentair jelentkezett a várkapunál. Dekanov is megúnta a
fáradalmas ostromot, meg talán hallott is valamit a magyar király
máramarosi nagy győzelméről és alkudozni akart Zrinyivel.

A parlamentairnak bekötötték a szemeit és Zrinyi elé vezették. Ott
átadta a Dekanov levelét.

«Bátyuska – írta gróf Dekanov – add fel a várat és megkapod Erdély
fejedelemségét. Ha fel nem adnád, elveszem erővel.»

Zrinyi Miklós előkereste a kalamust, ritkán írt ő maga, de most az
egyszer a saját szarkabetűivel válaszolt:

«Bátyuska, tanuld meg, hogy Zrinyi Miklós nem szokott várakat
feladogatni. Ha nem tanulnád meg, megtanítalak.»

Ezzel aztán kieresztvén a parlamentairt, megparancsolá a castellánusnak,
hogy semmi élő lelket ne ereszszen többé se ki, se be. Összehívta a
várőrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá, hogy
rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítősereg nem
jő, a bástyák meg vannak rongálva. «Haljunk meg a hazáért másodszor is!»

– Bis repetita placent! – kiáltá lelkesen a rettentő erejű Patacsics.

– Haljunk meg! – visszhangozák mindnyájan.

– Fel fogunk ujra támadni! – biztatá őket Juranics.

Ekkor azután a várkápolnába mentek, ahol Vinnyói János misét mondott s
lelkileg ekkép megerősödve, Rózer-mama fölosztotta köztük az utolsó
élelmi adagokat. Holnap már nem lesz semmi ennivaló. De nem is kell. Az
asszonyokat és a gyerekeket kivezetik majd a rejtekúton éjjel a szabadba
és holnap reggel kirohannak, megnyitván a vár kapuit.

Mind kemény vitézek voltak. És csak egy pillanatra lágyultak el, mikor a
templomból jövet meglátta Juranics az udvaron szaladgáló kis fiait,
azokat ölébe vette, csókolgatta és egy könnycseppet morzsolt el a
szemeiben:

– Szegény kis cselédkéim – susogta.

Zrinyi maga is megindult.

– Eredj te is velük – kérte Juranicsot.

Juranics sértődve, kevélyen emelte fel a fejét:

– Kinek néz engem exczellencziád?

Zrinyi az emeletre sietett fel, a palotatermekbe. Szüksége volt a
magányra. A lelki egyensúlyra, az elmélkedésre, a készülődésre. Odaszólt
az ajtónálló alabárdosoknak:

– Egy lélek se háborgasson.

– Még a légy se jön ide, kegyelmes úr.

Fel s alá kezdett járkálni, a márványkoczkák egyhanguan, kisértetiesen
kongtak a léptei alatt.

Egyszerre kopogtatást hallott egy belső ajtón. Összerezzent s
indulatosan fordítá arra a fejét. Ki merte a parancsát megszegni?

Az ajtó megnyilt és belépett – Perényi Miksa.

Egy perczig nem tudott szólni az ámulattól, hogy jöhetett be ez az ember
az orosz seregen, a vár becsukott kapuin, a palotatermek őrein
keresztül?

– Hogy jutott ön ide? – kiáltá rá mérgesen.

– A saját leleményességemmel – felelte Perényi hajlongva és a szemével
hunyorgatva; – hírt adtam Boborné ő méltóságának, hogy divatos
szöveteket árulok s tetszik tudni, milyenek az asszonyságok? Bizony
kiváncsi volt a szövetekre és kitalálta a módját, hogy idejöjjek.

– És mit akar?

– Meg akarom exczellencziádat interviewolni.

– Hagyjon békét, mert ledobatom a bástyáról.

– Azt én nem hiszem. Exczellencziádnak sokkal jobb szíve van, mintsem
egy szegény gyámoltalan ficzkón töltse a haragját. Azonfelül pedig
exczellencziád méltányolni tudja az ország közvéleményét, mely remegő
aggódással csügg sorsán és nem fogja ellenezni, hogy informálva legyen.

– Mit akar tudni? – szólt türelmetlenül.

– Igaz-e, hogy ki akar rohanni?

– Holnap reggel megtörténik.

– Igaz-e, hogy megint az ünneplő ruhájába öltözik, mint hajdan
Szigetvárott?

– Igaz. Ott van a ruha a széken kikészítve.

– Igaz-e, hogy exczellencziád megint száz aranyat tesz a zsebébe?

– Azt én úgy szoktam – felelte keserű mosolylyal Vajda-Hunyad ura.

– Szabad kérdenem, milyen aranyak azok: húsz- vagy tízkoronás aranyak?

– Húszkoronások.

Perényi Miksa most közelebb lépett Zrinyi felé, mintha ösztönszerűleg
érezné, hogy valaki hallgatózik (amint hogy ott volt a kulcslyukon a
Boborné rózsaszínű fülecskéje).

– Tudja mit exczellencziád – mondá szemtelen vigyorgással, halkított
hangon. – Ne tegyen a zsebébe semmit; mit ér, hogy az az ostoba kozák,
aki levágja, meg fogja ott találni. Hát megérdemli azt az a kozák? Én
tudom azt, hogy a gróf úr a történelemre dolgozik és ha én be fogom
írni, hogy száz arany volt a zsebében, méltóztatik engem érteni, hát
akkor az úgy lesz a történelemben és nem máskép. A felét nekem adja, a
másik felét hagyhatja exczellencziád valakinek. És mind a ketten
csinálunk egy jó gseftet.

Zrinyi habozva állt ott, mintegy megszédülve e hallatlan vakmerőségtől
és mégsem tudta hirtelen elhatározni, hogy nevessen-e nagyot az ötleten,
vagy pedig kinyitván az ablakot, kapja fel Perényi urat, mint egy
macskát és lökje le a mélységbe.

De éppen ebben a szempillanatban belépett Boborné, még mindig fiatalos,
nyulánk alak, csak az arcza halovány és a szemei bánatosak, kisirtak.

– Akar valamit? – kérdé szelíden Zrinyi.

– A mentegombokat jöttem berakni – felelte tompa, remegő hangon.

* * *

Másnap, napkeletkor felöltözött Zrinyi granátszín mentéjébe, melyet
híres bécsi útján viselt, fölvette kerecsentollas kalpagját, meghúzatta
a harangokat, kinyittatá a kapukat és kirohant vitézeivel a hármas
«Jézus» kiáltással az ágyuk füstje között.

Mind, mind elestek egy lábig, de nem olcsón. Maga Zrinyi odavágtatott a
vezérhez, Dimitriev Dekanov grófhoz:

– Húzd ki a kardodat, bátyuska!

Azzal összeütötték aczéljaikat s Zrinyi olyat vágott a fejére, hogy az
menten két darabban esett szét.

A kozákok most rárohantak Zrinyire és szuronyaik alatt csakhamar holtan
esett össze.

Valami suhogás támadt a levegőben. Talán a villámló kardoké. Hátha tán
szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az «angyal légióé», melyet a másik
Zrinyi Miklós, a költő, álmodott oda az öreg Zrinyiászban, világhírű őse
utolsó lélekzetvételéhez:

  Gábriel, bán lelkét, két tized magával
  Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával…



A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI.

Ezt a könyvet 1898-ban irtam. A könyv az akkori társadalmi, politikai
események és felfogások persiflage-a, különös szemüvegen át, egy régen
elmult korszak szokásaival szembeállitva. Egy olyan dicsőséges alakot
kellett ehhez választanom, akinek történetét mindenki ismeri – de
különben is az alak itt csak forma; a lényeg a tárgyalási anyag, az
ország akkori actualis társadalmi viszonyai, kicsinyes bonyodalmak,
melyek rendszerint eljutnak az országgyülés elé s melyeket rendszerint a
király old meg.

Igy volt ez akkor, igy van ez nagyjában ma is. Az ország nem haladt
azóta messze, de az idők némileg elhaladtak s munkámban, mely többé nem
lehet oly friss, mint a minő volt, némely szin fakóbb lett, némely ötlet
értelme elmosódó. – Imitt-amott tehát magyarázó jegyzeteket kellett
tennem. Még most csak néhány helyen volt szükséges, de ha idők folytán
esetleg uj kiadások lennének, hova-tovább mind-mind több-több jegyzet
fog kelleni, mig végre megeszik egész munkámat a jegyzetek.

Vagy a jegyzetek, vagy az egerek – hiszen egyre megy voltaképpen.

_Mikszáth Kálmán._



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Fraknói Vilmos: Mátyás király élete, 391. lap. «Az egész
testrész – mondja Korányi – súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet
rögtöni keletkezése miatt gyuladásnak tekinteni nem lehet, hanem
agy-gutaütésnek. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a
megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik» stb.]

[Footnote 2: Tenczer Pál a könyv keletkezése idején agilis városatya
volt; kis sánta emberke, közismert alak Budapesten, azelőtt egy német
lap szerkesztője.]

[Footnote 3: Sartory költött alakja az irónak, kit sokszor szerepeltet
politikai és társadalmi egyéb czikkeiben is, a maradi városatyákat
gúnyolva benne.]

[Footnote 4: Éppen azokban az időkben volt egy híres kirohanása a
kormány ellen.]

[Footnote 5: Czélzás arra, hogy Károlyi István gróf első volt, aki
Grecsákkal szemben a képviselők közt (míg osztályparlament volt)
szokásos pertu-t megtagadta, ami akkor nagy konsternácziót keltett a
politikai körökben.]

[Footnote 6: E fejezet humorának teljes megértésében vissza kell
emlékezni az abban az időben a Kaszinó által tárgyalt s az egész
közvéleményt nagy izgalomban tartott Szalavszky-affaire-re.]

[Footnote 7: _A szerző szándékosan két hihetetlen dolgot akart e kis
szatirikus korrajzban pertraktálni, az egyik: Zrinyiék föltámadása, a
másik: a mamelukok föl nem kelése. E kis jegyzetben kér bocsánatot a
nyájas olvasótól mind a két lehetetlenségért_.

_M. K._]

[Footnote 8: Teleky Géza háznagysága alatt honosult meg, hogy a
képviselők bejártak a háznagyi hivatalba papramorgóra.]

[Footnote 9: Bohust azért említi a szerző, mert azokban a napokban ő
volt a legfrisebb sütetü titkos tanácsos.]



TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ.

  I.  A praeludium  1
  II.  Az első hírek és a Vatikán  4
  III.  A híres szalmaláng  27
  IV.  A próza  54
  V.  Rózerék  73
  VI.  Egy «kínos» ügy  88

MÁSODIK RÉSZ.

  VII.  A poézis  110
  VIII.  Az önkéntes detektiv  125
  IX.  A katasztrófa  142
  X.  A parlament  169
  XI.  A megoldás  187
  XII.  Epilog  207
  A szerző megjegyzései  215


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |Ott vott |Ott volt

68 |fürkészö |fürkésző

70 |Zugligetet. |Zugligetet.»

93 |ferhérhajú |fehérhajú

94 |1752-ben |1572-ben

162 |hetyettesítvén |helyettesítvén

168 |Juranics Lőricz |Juranics Lőrincz]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Uj Zrinyiász" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.