Title: A rajongók (2. kötet): Regény
Author: Kemény, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A rajongók (2. kötet): Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

18. KÖTET

A RAJONGÓK

Irta

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

A RAJONGÓK

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

MÁSODIK KÖTET

R. HIRSCH NELLI RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda.

1904

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



HARMADIK RÉSZ.


I.

Különös álom volt, valóban különös és rendkívüli!

Klára, midőn fölnyitá szemeit, nem látott csatlósokat villogó
csákányokkal, nem látott gőgös főurat megvető tekintettel, de hallá a
légben e szót: kém, suttogva, sivítva a démonok nevetésével, az angyalok
sóhajával vegyülve. A hallgatag est a néma éjnek akarta átadni az átkos
szót, és visszhangozá az egész láthatár, hogy soha feledve ne legyen.

Szegény Klára!…

Elemér emelte föl a hideg földről, s tartá karjaiban.

A halvány nő körültekintett… keresett valakit, s nem talált reá.

Ki fejti meg e csodálatos eltűnést?

S ime vele egy idegen van, egészen ismeretlen arczú, s az arczon azon
részvéttel és fájdalommal, melyet régi barátainknál keresünk.

De mi történt? Mi vetett véget a fenyegető helyzetnek a férj és a
fegyveres kiséret közt?

Talán vért ontottak?

Nagy ég! könyörülő Isten! mi történt?

Nehezen találta meg Klára a szót, s oly fuldoklóan mondá ki.

– Hol van… ő?

– A Miklós-kapu felé ment, válaszolá Elemér, s úgy hiszem, már szállásán
lehet.

Klára fölemelte fejét, s az ifjú a halvány holdvilág mellett is
észrevevé, hogy a bánat és szépség vonalait küzdő benyomások rezgetik, s
hogy a két könnyező szem olyat kérdez, mit az ajk nem tud, vagy nem mer
említeni.

Mily örömmel mondaná Elemér, hogy ő tudja Laczkó István lakását, de nem
volna-e gyöngédtelenség! Hátha a nőt e tolakodás megszégyeníti?

– Kérem, vezessen szállásomra! sóhajtá Klára, vigasztalhatatlan és mély
fájdalommal.

A mint az ifjú karjára támaszkodott, a mint lassan menve haladtak a
kijelölt vendéglőhöz, minden percz új meg új sebet vert Klára vérző
szívébe, míg az iszonyú helyzet, melybe férje sodortatott, a bősz
esetlegek egész kíséretével együtt lelke elébe lépett, hogy a szenvedőt
összezúzza… vagy fölemelje.

Szóváltás nélkül érkeztek a vendéglő utczaajtajához, mely a közterembe
nyílt.

Klára megköszönte vezetője szivességét, hirtelen fölnyitá az üvegajtót s
eltünt.

Elemér határozatlanul állott egy hosszú perczig az utczán, mintha
küzdött volna magával. – Tisztába kell jönnöm, gondolá, s még mielőtt
nagybátyámmal találkozom.

Fridrik, a pék és méhsör-árus, lakása felé irányzá lépteit.

Tárogató és síp hangzott a késő estig zajos boltból, vagy igazabban
csapszékből, hol Fridrik süteménynyel, kalácscsal, turós lepénynyel,
pogácsával, méhsörrel, s ha épen szükség volt: finomabb ételekkel és a
fejedelmi pinczéből csodálatos utakon hozzá került rózsamáli borral is,
szokta érdemes vendégeit traktálni, kik közé néha még a felsőbb körökhöz
tartozó uracsok is vegyültek.

Most javában folyt a mulatság. Egy kisded nő, pergő nyelvvel, fürge
kézzel, és arczán némi maradványával azon szépségnek, melyet egykor
talán többen is bámultak, mint a férj óhajtotta, s jogaival
megférhetőnek találta – szóval, Fridrik pék tűzről pattant hitestársa
üvegek és tálak közt trónolva, gyors rendeleteket oszta a fiatalabb
pékinasoknak, kik esténként a pinczér szerepét játszották, míg az
idősebbek az épület hátulsó osztályában a teknő és sütőkemenczék mellett
fáradoztak.

Elemér ezeknél talált Fridrikre, ki épen akkor a hiven teljesített
kötelesség önérzetével guggolt a lisztes hombáron, áloműzőül égett bort
szörpölgetve, és hanyagabb cselédeit dorgálva.

A pék sütőkemenczéjéből kevés fánk vagy lepény kelt el oly melegen, mint
a mily frissiben jutott ő minden városi hír és pletyka birtokába. Hogyne
tudta volna tehát, hogy Elemér mezei kapitánynyá neveztetett ki, és már
csak ez okból is fontos személy? Hát még, ha a hatalmas rokont, Kassai
Istvánt, tekintjük? s ha a repeső hír valósulna, hogy véghagyományilag
roppant örökség néz rá?

Fridrik gyorsan ugrott le a hombárról, csupa alázatosság volt, s alig
lelt szavakat a ritka szerencsének, melyben a látogatás által részesül,
méltó kifejezésére.

– Vezessen kegyelmed oly helyre, hol magunk lehetünk.

A pék a szomszéd kamarába nyitott.

– Itthon van-e az idegen, ki kegyelmednél pár hét óta lakik?

– Laczkó Istvánt érti a nemzetes és vitézlő kapitány úr?… Gyertyavilágot
látok ablakán. Bizonyosan honn van, s ha a kapitány úr parancsolja,
tüstént ide hivom.

– Nem szükség. Előbb kegyelmedtől akarok valamit tudakolni.

– Szolgálatára állok – szólt a pék, magát hajtogatva.

– Honnan tudja, hogy Laczkó István az én nagybátyám kémje?

– A pék ijedtében elsárgult. – Kémje, vitézlő uram? ő nagyságának kémje
volna? veszszek el, ha tudom! Nem is mondtam soha. Ki vádolhatott engem
oly igazságtalanul?

– Kegyelmed Szeredi ő nagyságának mondta.

– Én? De már, hogy mondhattam volna? Ne méltóztassék hinni! Senki sem
tiszteli nálamnál inkább Kassai István méltóságos és nagyságos
személyét. Hogy mernék én, az alacsony helyzetű ember, a főrangúak
dolgába elegyedni? Csókolom kezét az úrfinak… hogy mernék?

– Tehát hazugságban hagyja Szeredi ő nagyságát?

– A mennybeli szent Istenért! hogy tenném én azt? Még az volna csak
tőlem gyalázatos s pofoncsapásra méltó gaztett, ha az én kegyes
patrónusomat, ki egyedül tartja bennem a lelket, ily gorombán
megbántanám.

– Úgy hát csakugyan mondta Szeredi uramnak, hogy Laczkó István a
nagybátyám kémje?

– Égesse meg az istennyila a lelkemet, omoljon össze minden
sütőkemenczém, és sülyedjen házam a föld alá, ha valaha mondtam! Hogy is
merném én Kassai István ő nagyságát rossz hírbe keverni! Inkább tövestül
kitépetném nyelvemet.

– Fridrik uram! kend azt hiszi, hogy velem lehet tréfálni; talán azért,
hogy nem szeretek senkit megkardlapozni. De a tudósok azt állítják, hogy
minden szabálynak van kivétele. Ért-e kend engemet?

– Hogyne, midőn a nagyságos úrfi világosabban szól, mint a nyilt
parancsolat! Igenis, én látom, hogy meg akarnak ölni, s jobb is lett
volna nem születnem, vagy némán, vagy vakon, vagy néma-vakon és
siket-némán!

Fridrik törölgette tenyerével a homlokát, melyről serkedezett a veríték,
s tenyerét kendőjével, mely tüstént megnedvesedett.

– Úgy hiszem, szólt Elemér, elfeledtem valamit kendnek előre megmondani,
mit tudatnom szükséges volt. Most utánpótolom. Én Fridrik mester
vallomásával nem akarok visszaélni. Nem közlöm Szeredi ő nagyságával,
sem nagybátyámmal. Egészen magamnak tartom, mint elidegeníthetlen
titkot. Sőt kész vagyok érette két egész súly florenczi aranyat adni, s
ezeket Fridrik mester kezébe ezennel le is teszem. Ihol a pénz. De ha
nem találna igazat mondani, akkor épen azt mívelem kenddel, mit a török
szokott a csalárd pékekkel. Tudja-e?

– Igenis. A fülemet az ajtóra szegezi.

– Csalhatatlanúl. Tehát mit beszélt kend Laczkó Istvánról Szeredi ő
nagyságának?

Fridrik vakarta nyakacsigáját. – Csakugyan nem árul el a kapitány úr?

– Biztosíthatom.

– A történet hosszú.

– Van elég időm.

– De kegyes engedelmével, hozok előbb egy pohár finom rozsólist.
Készítését csak én tudom, becsületemre, egész Erdélyben csak én. Szabad
szolgálnom meleg herkentyűvel? Most vették ki a tepsiből. Vagy talán
inkább tetszenék marczipán? Van töpörtyűs lángosom is és egy
tésztábasült derék sonkám!

– Nem szükség semmit hozni, Fridrik mester!

– De bizony szükség. Tudom én, mi a becsület.

Ezzel a pék a szobából kiperdült.

– Még elszökik hazunnan! gondolá Elemér, s nyomába indult, de aggodalma
fölösleges volt, mert a pék összelármázta cselédségét, s azok egyszerre
tele rakták a kamara egyik hombárát frisítőkkel és csemegékkel.

– Fogjunk hát a lakomához, azonban mindenek előtt a beszélgetéshez. Mit
mondott kend Szeredinek Laczkó Istvánról?

– Követem alásan! messze kell kezdenem.

– Csak rajta.

– Az én vendégem, nagyságos úrfi, derék férfiú, de a fejébe tücsök van.
Néha órákig néz a fehér falra, hol semmi látni való nincs. Máskor
bezárkózik szobájába, és öklével fenyegeti a levegőt. Megtörténik, hogy
neki megy az asztalnak s földönti, mintha vak lenne… a minap is hat
üvegemet törte el, és csak a nagy zajra vette észre, hogy mit
cselekedett. De ezelőtt két hónappal egészen más természete volt.
Dalolt, nevetett, mulattatá vendégeimet. Azonban alig volt két hétig
börtönbe, s azzal úgy megváltozott, mintha kicserélték volna. Úgy-e,
csodálatos?

– S miért vitték börtönbe?

– A szombatosságért. Úgy-e, csodálatos?

– Nem tartom annak. De kend nem iszik, csak engem kinál.

– Iszom, nagyságos úrfi, mint a csap. Az is furcsa, hogy Laczkó István
nálam lakik. Pedig otthon szép felesége van, kit örökké dicsér,
gyermekei, kikre könnyek közt emlékezik, s háztartása, melyre, mint
látszik, nem akar gondolni.

– Talán itt igazítni való dologra talált.

– Ezt gondoltam, kapitány úr! én is; de senki sem tudja, miben jár.
Többnyire szobájába zárkózik. Csak esténként megy ki. Ha pere volna,
nappal zörgetne – mint szokás – a biráknál és prókátoroknál. Ha állomást
keresne, azután, remélem, nem kell esténként leskelődni. Ha szombatos,
rossz helyt ül itt a törvény szeme előtt. Ha meg akar térni, a
főtisztelendő püspöktől nappal sietne oktatást venni. S miért dicséri
nejét, ha szeretője van? S pedig este kihez járna máshoz? Nem igaz-e,
kapitány uram?

– Igaz lehet, de mindez nem tartozik ahhoz, miről mi akarunk beszélni.

– Sőt semmi sem tartozik inkább, mert fölgerjesztette kiváncsiságomat,
elvette étvágyamat és álmomat. Mindig azt kérdeztem magamtól: vajon mit
csinál ő? miért mulat Fehérváron, s nem Kolozsvárott, Beszterczén vagy
Segesvártt? És ha itt van, miért nem megy ki tíz órakor, délben, délután
háromkor, félötre, vagy egynegyed hatkor. Miért szereti a bagolylyal a
homályt, s nem velem, vagy a kapitány úrral és más felebarátunkkal
együtt a napfényt? Gyötrött, kínzott az újságvágy. De talán a
kiváncsiság nem bűn! Jól mondom?

– Erény sem, Fridrik mester. Azonban folytassa előadását.

– Csak innék az úrfi legalább egy pohár rozsólist; mert így mindig azt
hiszem, hogy magamnak szárad ki a torkom. Hol is hagytam el?
Kiváncsiságom nőtt, s akkora bögye lett mint a gödénynek. Elnyelte
minden örömemet, nyugalmamat. Látván pedig, hogy ha még nagyobbra hagyom
növekedni, akkor ez egy indulat miatt soványabbá leszek a páczolt
héringnél, végre eltökéltem, hogy Laczkó Istvánnak – persze illendőleg
és minden rossz szándék nélkül – utána fogok lesni. Nálam a gondolatra
nyomban jön a tett. De kegyelmed, kapitány úr, abból a gyöngéd
herkentyűből nem eszik. Mi tagadás, én bizony… de kegyes engedelmével
egy kevés égett bort szürcsölök előbb.

– Tessék, Fridrik mester. S mi sikere volt kémkedésének? mert sejtem
már, hogy Laczkó Istvánt nyomról-nyomra kísérte.

– Igenis, Pécsi Simon ő nagyságáig. Oda ment esténként a jámbor
orgonálni és dalolni.

– És onnan?

– Többnyire haza jött lefeküdni.

– S mikor kivételként nem jött?

– Épen az a bökkenő, hogy magam se tudom, hová ment. Szent igaz…
egyszer, de ne haragudjék Elemér úrfi, egyszer Kassai ő nagysága háza
előtt láttam. Bement-e, vagy kijött, vagy pedig se be nem ment, se ki
nem jött, csak a jó Isten tudja. Azonban, midőn Szeredi ő nagyságának
ezt elbeszéltem, hát rögtön erősíté, hogy Laczkó István alkalmasint
hireket hord Pécsi Simon ő nagyságának, s hogy e szerint valóságos kém.

– És kegyelmed, Fridrik mester, mit felelt rá?

– Ki emlékeznék, kapitány úr, minden szóra? Magam is mondottam valamit.
De sülyedjek el, ha nem ostobaságot.

– S minő ostobaságot?

– Hát olyanformát, hogy a mai világban vannak kémek, és nem-kémek, s
hogy bár az utóbbiak száma sokkal nagyobb, én nem merném a kezemet saját
testvérem becsületéért is a tűzre tenni. Nincs-e igazam? Kiki feleljen
csak magáról. Én például Fridrik mestert nem tartom kémnek, és nincs
okom neheztelni, ha Laczkó István sem tartja magát annak. De végtére is,
a ki nem beszéli el titkait, ne csodálja, ha a világ azt, a mit
elrejtett, rossznak tartja.

– S mer-e megesküdni, hogy nem tud többet Laczkó Istvánról?

– Szegezze az úrfi fülemet az ajtóhoz, ha mindent el nem mondottam.
Szeredi ő nagysága gyűlöletből, vagy mert félreértette, szavaimból
többet magyarázott ki. Isten őrizzen! hogy hazugsággal vádoljam, sőt
inkább magamra vallok mindent, ha másként nem lehet, de szegezze az úrfi
fülemet az ajtóhoz, mihelyt kisül, hogy kegyelmed előtt valamit
elhallgattam.

Elemér egészen meg volt nyugtatva. Ez is tehát csak oly pletyka,
gondolá, melyet nagybátyjáról torzítva, vagy néha minden alap nélkül
hoznak forgalomba.

– Most Laczkó István urammal akarnék szólani. Vezessen hozzá!

– Talán jobb lesz, ha ide hivom. Lehet, hogy már lefeküdt, s átallanná,
ha meglepnék.

Fridrik mester szapora léptekkel tartott a kisded szobához, zörgetett, s
midőn semmi választ nem nyert, az ablakhoz sietett, hogy bekukkantson.

– Nincs benn. Hová lehetett? Ni, ni! a gyertya félre ég; bele egészen
lekonyult. Még meggyulad a házam. A gondatlan ember!

E félelem és panasz közt Fridrik mester az ajtóhoz siet, sarkából egy
kevéssé kiemeli azt, mire a faretesz rovatból kibillen, s a szoba
föltárul.

Papirok voltak a gyertya körül, s a lehulló hamú által könnyen meg is
gyuladhatának.

– A szeleverdi még koldussá tesz!

Ekkor a világot ki akarta oltani; de a szeme véletlenül saját, kövér
betükkel leírt, nevére tévedt.

«Kérem Fridrik mester ő kegyelmét, ne nehezteljen távozásomért s holnap
reggel szolgáltassa az asztalon fekvő levelet nemzetes és vitézlő Kassai
Elemér uram kezébe.»

Pékünk alig tagozta ki a czédula tartalmát, midőn némely apró költség,
mely Laczkó számlájához tartozott, eszébe ötlék.

– Vendégem a nagy harangra bizta három forint és tizenkét denár
visszafizetését! sóhajtá, és a levél után nyult, hogy a kapitányhoz
vigye; azonban nagy örömére, épen annyi pénzt fedez föl a levél mögött.

– Ki gondolt volna ekkora pontosságot! De, hogyan feledte el
meggybársony süvegét és mentéjét? Hisz! ott lógnak a szegen!

A pék kiváncsisága fölébredt.

Fürge kézzel nyitá ki az asztalfiókot.

Ott vala a biblia.

Egy utiládát emelintett meg, és súlyosabbnak találá, mintsem hogy üres
lehessen.

– Csak azon ruhával ment el, mely hátán vala. Hm! visszajön holnap,
legfölebb holnapután. Nincs miért lármát üssek.

Ezzel eloltá a gyertyát és Elemérhez sietett.

– Jelentenem kell a kapitány úrnak, hogy Laczkó István rövid időre
eltávozott Fehérvárról. Ime! levele.

– Hozzám?

– Igenis.

Elemér csodálkozással bontá fel.

«Egy ismeretlen, a ki kegyelmedet nemcsak külsőleg, de nemes
indulatjáról is jól ismeri, e lepecsételt soroknak azon nő kezébe
szolgáltatásáért esdeklik, kit kegyelmed közel a Pécsi Simon udvarához
ájultan talált, a földről fölemelt, s mint lovagiassága után hinnem
szabad, haza kisért.»

Az Elemér levelébe zárt irat nem volt czímezve.

Más talán szép alkalmat látott volna kalandokra; de Elemér megborzadt.

Eszébe jutott Laczkó István alázatossága, melylyel egy mélyen sértő
bántalomra válaszolt, s eszébe a düh, mely a rabszolgai csúszást
megelőzte. S bár fölfogni alig tudá a roppant változást, melyen e férfiú
másodpercz alatt átment, érzé, hogy ily végletekre kész jellem, a
szenvedély pillanataiban semmitől sem retten vissza, és eljárása mentől
talányosabb, annál rémítőbb lehet.

Elemér abban meg nem ütközött, hogy Laczkó István őt ismeri, mert
Gyula-Fehérvár nem volt oly nagy város, melyben az egyén egészen
elenyészszék, s kilétét csak egy baráti köröcske tudja a kérdezőnek
megmondani. A polgárok itt majd minden urat ismertek, s az ország
legfőbb hivatalnokának unokaöcscse minden szerénység mellett sem hiheté,
hogy az, kinek ő bármi okból a szemébe tünt, a nevét hamar meg ne
tudhassa. De épen ebben rejlék Elemér aggodalmára új ok; mert
valószinűnek látszott, hogy Laczkó Kassai Istvánért lőn figyelmessé az
unokaöcsre.

– S ha csakugyan bátyám kémje volna? gondolá az ifjú, s visszaborzadt,
hogy eszméi megint azon ösvényen száguldanak tovább, melyről épen a múlt
pillanatban annyi helyes ok, annyi meggyőző érv terelte le.

Legmegfoghatatlanabb, legszívrendítőbb volt pedig az a tény, hogy Laczkó
egy némbert, ki érette ájultan rogyott össze, a segédére érkező idegen
karjai közt tudott hagyni, s a helyett, hogy most fölkeresné, szintén
idegen kézre bizott levélben értesít… s vajon miről?

Elemér sejté, hogy valami gyászos, valami remény-ölő és vérfagylaló
rejlik a pecsét alatt.

Lelke elébe idézte a némbert, kinek bájos körvonalait az est félhomálya
sem rejthette el egészen. Mily fiatal! igéző alak!

– Neje lehet, kit csak most vezetett az oltár elé… hisz oly viruló még!
Vagy talán szeretője? De nem mondá-e Fridrik mester, hogy Laczkó el van
ragadtatva hitvese szépségétől… A vadállat bánhatik csak így; vagy a kit
a fájdalom tőn őrültté!… Talán meggyilkolta magát!

Ez iszonyú eszme űzé az utczára elemért, hogy siessen Klárához.

A toronyóra épen kétnegyedet ütött kilenczre.

– Bátyám vár! s holnap korán kell állomásomra indulnom! sóhajta. Talán
jobb, ha nem találkozom vele. Lelkem tele gyanúval, és e gyanúk
igazságtalanok… lehetnek. Oh! átok, hogy csak lehetnek!


II.

Klára ölébe ragadta gyermekét s csókjaival hinté el a haragos kis
arczot, mely tele volt nehezteléssel és daczczal.

– Alig tudtam már tartóztatni, ki akart menni, hogy fölkeresse mamáját –
szólt a szobából kitipegve egy vén asszony, a fogadósné öreg cselédje.

– Miért nem hoztad el apámat. Megigérted. Miért nincs itt apám! tudakolá
duzzogva és fenyegetve Endre.

– Feküdjél le kis fiam, feküdjél le, majd elmesélem, mit izent neked, és
mesélek az aranyhajú angyalról is, ki álmodban akar veled találkozni.
Siess, kedvesem, hunyd be szemedet, különben nem lel otthon szép
vendéged, és aztán elrepül a jó gyermekekhez, kik őt alúva várják… Fogd
össze kacsóidat, imádkozzunk. Én elkezdem, te utánam mondod… Úgy
kedvesem, feküdjél már le.

– De hát miért sírsz, anyám?

– Miért nem akarod behunyni szemeidet?

– Újját szemére tette Endre, hogy fedve tartsa, s míg Klára egy lassú
dallamot mormolt, élénkebb pír terjedt a gyermek arczán, lélekzete
valamivel erősebb, gyorsabb lőn, és elszenderült.

Az anya pedig inkább átengedhette magát a gyötrő kínoknak, melyek annál
mélyebben égették, marczangolták belsejét, mentől szigorúabb fék alatt
tartá.

Férje bűnét tudta már, de indokait nem, nem az iszonyú kísértést, nem a
sötét jövendőt, nem azon megfejthetetlen módot, melylyel egy nemes, egy
kiváló természeten oly hamar birt a gonosz szellem diadalmaskodni.

– Ő visszarettent tőlem! Magamra hagyott, midőn eszméletemet vesztém!
sohajtá.

Ha az erény rendes hiúságát ismerte volna Klára, akkor vérző sebére
balzsamcseppet ejtene azon sejtelem, hogy férje nem mert a vétekkel
együtt hozzá közelíteni, s hogy a világ kárhoztatását inkább képes
elviselni, mint az ő vádnélkül való tekintetét, mint ajkainak, melyek
egykor óva intették, gyöngéd és könyörülő hallgatását.

– Kételkedik-e szerelmemben? e kérdésre, melyet remegve intézett
magához, sűrűn omló könnyek vették át a gondolat helyét, s néhány hosszú
perczet töltött Klára a nélkül, hogy fájdalma kitörésének határt szabni
akarna. De jelleme erélyesebb, cselekvényre hajlóbb volt, mintsem az
első roham lefolytával ne összpontosítsa elméje minden tevékenységét.

– Meg kell mentenem őt, ismétlé újra és újra, mintha a határozott
szavakban keresne segélyt kedélyének ellágyulása ellen.

Arcza sötét, gondolkodó, de nyugodt kifejezést nyert.

Nem akart könnyezni, sóhajtani, nem akart saját szerencsétlenségére
emlékezni, csak férje megszabadítása forgott elméjében.

S mitől szabadítsa meg?

A bűnből kellett férjét kiragadnia.

Ah! de ha szabaddá tette… megmentheti-e a lélekvádtól?

Klára visszaborzadt a komor, a válságos órák előérzetében.

Mit tegyen, ha férje elveszti önbecsülését, vagy ha a szégyent nem tudva
hordozni, a tisztító bánat helyett a vad kétségbeesés örvényébe sülyed?

Az előzmények után lehetetlen volt Klárának nem hinni, hogy férje valami
titkos és nagy kisértés miatt, letért az erény útjáról, meghasonlott az
Istennel, s földi érdekekért örökkévalókat koczkáztatott.

Azzal sem ámíthatta magát, hogy az elkövetett bűn inkább csak tévedéshez
hasonlít. Hisz hallá megneveztetni, s ismeré, egész szörnyű
jelentőségében.

S vajon nincsenek-e kimaradhatatlan következményei, melyeken a megtérés
sem változtathat többé? Nincs-e már családok becsülete, vagyona, élete
visszafordíthatlan válság elébe vive?

Klára csak a «kém» szót hallotta. De kinek részére s ki ellen? Erről
semmi tudomása nem volt.

Azonban a mint mélyebben kezdett gondolkozni, a mint fölidézett
emlékében minden szót, melyet férje a börtön után, a Fehérvárra indulást
megelőző napokon, és a búcsúzás alatt ejtett, a mint lelke elébe vonult
a keserűség és düh, melylyel akkor Kassai István nevét egy csoport
homályos czélzattal összekötve említé, a mint Klára a múlt rémítő
töredékeit egybe illesztette, hogy belőle a jelenről fölvilágosítást
nyerjen, mindinkább át volt azon sejtelemtől hatva, mely Kassaiban
kereste a csábítás ördögét, a kísértő lelket.

Tehát az ország legmagasabb hivatalnokával kellett egy erőtlen nőnek
küzdeni.

S minő fegyverrel tegye ezt?

Hol van kilátás a sikerre?

Kit ismer ő, az elhagyatott nő, Fehérvárott?

Hisz még azt sem tudja, hogy férje hol lakik!

Még az utczákat sem ismeri, nemhogy a palotákat és azokat, kik benne
laknak, ismerné!

Csüggedten hajtá le fejét, s a mint gyermeke ágya előtt ült sápadtan,
merengő és levert tekintettel, nem véve észre az ajtó megnyilását, a
közelgő lépteket, s ijedten rezzent össze, midőn a korcsmáros cselédje,
hogy jelenlétét értésül adja, köhögni és lábával zsurolni kezdett.

– Egy úr akar még ma este az asszonynyal beszélni.

Klára szive hőn dobogott, arcza kipirúlt.

– Mégis fölkeresett! rebegte.

Férjét képzelé. S milyen természetes volt, hogy őt várja az érkezőben!
Hisz órák teltek el a rémítő történet után, órák, mióta a férj tudhatta,
hogy hitvese itt van. S mily kicsiny Fehérvár! Mily könnyen lehet a
városban ismeretesnek a megérkezőre találni, ha keresi, ha szereti, ha
félti, ha életét veszélyben hiszi, ha bánatban hagyta és vigasztalásért
kell fölkeresnie.

– Ő az! ő az!

Klára e gondolattal sietett elébe.

S midőn könnyű alakja az ajtón kilebbent, midőn szerető és remegő
karjait ölelésre akarta terjeszteni, oh! akkor azon idegent látta maga
előtt, ki hazavezette, s ki bár részvétéért köszönetet érdemelt,
jelenlétével keserű érzéseknél egyebet nem ébreszthetett, minthogy a
megaláztatás tanuja volt, és tudta az iszonyú szót, mely férjét
megbélyegzé.

Mintha Klára lábai a földhöz gyökereztek volna, mintha meleg tagjai
egyenkint szobordarabokká akartak volna merevedni, mintha minden élet az
arczra tódult volna, hogy egy fájó csodálkozásban hagyja ott az utolsó
kinyomatot, s aztán eltűnjék!

Az ellentétes érzések e hatása rendkívüli lehetett, mert Elemér is
leirhatatlan zavarba jött.

Mi volt e gyönyörű nő szépsége azon szédítő varázshoz képest, melyet az
öröm és csalódás gyors változása az arczvonalakon és az egész alakon
előidézett.

Elemér értette mindazt, a mi a nő lelkében történt. Nem kellett ahhoz
szó. Egy tekintet mindent elbeszélt.

– Asszonyom! mondá az ifjú, csak azon ok, mely sürgető kötelességemmé
tette az idejövetelt, mentheti látogatásom szokatlan óráját.

Itt Elemér elakadt.

– Min kezdje?

A történet egyszerű volt, s mégis teli kényes pontokkal.

Vagy nem átalja-e Klára, hogy a férjére ruházott gúnyos névnek vannak
tanui? Nem kerül-e mindent, mi ide vonatkozik? S vegyülhet-e ő, az
idegen, oly család ügyébe, melyhez nem tartozik sem a vérség kötelékei-,
sem az ajándékozott bizodalomnál fogva? Mit mondjon? Átnyujtsa-e a
levelet minden fölvigosítás és magyarázat nélkül? De, akkor, hogy jutott
hozzá? Nem fog-e titkolódzása szokatlannak látszani? Vagy elbeszélje-e,
miért és miként ment Fridrikhez? Megmondja-e, hogy ő azon Kassai Elemér,
ki saját nagybátyját, Kassai Istvánt, gyanú alá vévén, elment a pékhez
nyomozni, de nem talált a vádra elégséges adatokat? Mily nyomorultnak
fogná a férje iránt oly gyöngéd nő, a nagybátya iránt gyöngédtelen
unokaöcscsét találni? Hosszú történetek, sajátságos viszonyok, kivételes
kedélyállapot s egy egész mult élményeinek és szenvedéseinek
elbeszélésére volna szükség, hogy jobb szinezetben tűnjék föl az, a mi
csak könnyedén odavetve legalább is visszataszító cynismusnak látszanék.
És azért jött-e Elemér, hogy egy nőt, ki saját szerencsétlenségével van
elfoglalva, idegen ügyekkel untasson?

Klára figyelemmel tekintett az ifjura, s várta, a mit ez mondandó
leszen.

– Asszonyom! egy levelet kell önnek átadnom. Ne kérdje, miként jutottam
birtokába.

Klára föltöri a pecsétet. S a mint olvas, arczáról eltávozik minden vér.
Inkább halotthoz hasonlít, mint élőhöz, inkább a halott sirjára tett
fehér márvány emlékhez, mint a halotthoz. Kezei nem reszketnek,
szempilláin nem csillog könny, s midőn olvasni megszünik, hideg
nyugalommal fogja össze a levelet és köténye zsebébe rejti.

Mennyi belküzdelmet takart e csend!

– Az imént nem fejezhettem ki, mondá Klára, köszönetemet a kegyelmed
nemeslelkűségéért, s most, midőn másodszor kötelez hálára, érzem, mily
szegény vagyok a szavakban.

– Bár tudtam volna, válaszolá Elemér, óhajtásom szerint folyni be
megnyugtatására; de félek, hogy készségem csak növelte az aggodalmakat,
a helyett hogy oszlatná.

– Abban is van valami megnyugtató, ha a szerencsétlenséget egész
terjedelmében látjuk.

Klára oly szilárd, de bánatos hangon ejtette e szavakat, hogy Elemér
túlragadtatva az illem és gyöngédség határain, egész hévvel mondá: – Meg
vagyok győződve férjének ártatlansága felől.

A nő arczát lehellet-könnyű pir futotta el, de a vonalak továbbra is
megtarták a bú és merengés kifejezését.

– Én állhatatosan hiszem, hogy őt rágalmazzák, folytatá Elemér
mindinkább túlragadtatva.

– Az Isten szine előtt nem mindig az a valódi bűnös, ki megbotlott,
szólt Klára. A nyíl öl-e, vagy az a kéz, mely czélzott? Ah! hisz az
embernek szabad akarata van!

Két nagy könnycsepp gördült a nő arczára, de mintha szégyelné a fájdalom
e jeleit, félig elfordulva, kezet nyujtott az ifjunak, s hirtelen
távozott.

– Talán ő is nagybátyámra gyanakszik! sóhajtá Elemér, míg haza indult.
Oh! én gyáva, oh! én nyomorult! Örökös kétség közt hányatom, s nincs
szivemben erő merészebb elhatározásokra. Átallom rokonomat és nem tudok
szakítani vele. Nem hiszem a vádakat azon alakban, a mint ellene
fölhozzák, nem hiszem teljes ártatlanságát, akkor is, ha nem vádolják.
Más vagy széttépné a vér kötelékeit, vagy védné a megbántott rokon
becsületét, szóval és karddal. Ez oly természetes! S én, ki
csekélységért vívtam párbajt, vizsgálok, hallgatok, kétkedem, hiszek és
hánykódom a végletek közt. Mi zsibbasztja el kezemet, mi homályozza be
szememet, mi bilincseli le akaratomat? Szeredit kellett volna feleletre
vonnom. De számat bezárta egy balsejtelem bátyám bűnössége felől.
Fridrik mester vallomásai elháríták gyanum okait s ime, a szerencsétlen
nő ajkain ellebbent homályos czélzat ismét a kétkedés örvényébe sodort.
Oh! én nyomorult, oh én gyáva! Bár telt volna el már az éj! Bár lenne
már hátam mögött Fehérvár, minden emlékével, minden viszonyával! Legyen
ártatlan, legyen bűnös, nem akarok többé semmi kapcsot nagybátyám és én
közöttem!


III.

Klára soha sem volt Fehérvárott.

Midőn megérkezett, gyermekét elhelyezé, s a vén cseléd gondoskodása alá
bizta, első gondja volt férje szállása után tudakolni.

Egy lelket sem ismert az egész városban.

Kérdezősködött utczáról utczára menve, de Laczkó István nevű idegenről
fölvilágosítást nyerni igen nehéz föladat volt.

E név senki előtt nem volt ismert.

A szép nő sokak figyelmét magára vonta, s kivált a fiatalabb lovagok
szivesen adtak volna minden kitelhető utasítást, de tudakolásaikra Klára
mit felelhetett? Elmondja-e, hogy egy szombatos papot keres? Kétségkívül
így könnyebben rá talál. Azonban nem ejti-e veszélybe? Nem üldözik-e a
szombatosokat? Nem volt-e férje épen e gyanu miatt bezárva? Klára tovább
nem mehetett kérdezősködéseiben, mint hogy kézdivásárhelyi embert keres,
kit Laczkónak hívnak. Senki sem utasíthatá nyomára.

Mit tegyen? merre forduljon?

Férje finom izlését ismerve, a várban, takarékosságát tudva, a
külvárosokban vélte föltalálhatni őt.

Elfáradott és siker nélkül.

Aggodalmai közt maga is neveté bohóságát, hogy lehetségesnek hiszi az
eredményt.

De a jó szerencse, a lélek vonatása a lélekhez, az a véletlen, mely néha
egy percz alatt kibonthatatlan nehézségeket oldoz föl, az a kegyes
gondviselés, mely a hiveket akkor vezeti össze, midőn magokat
legtávolabb vélték egymástól, mind e vezérei sorsunknak, kimaradjanak-e
a játékból? Egyik se nyujtsa-e karját a keresőnek? egyik se
vigasztalja-e a bánkódót? egyik se nyisson-e alkalmat a gyönge
némbernek, ki a megpróbáltatástól visszaborzadt, hogy hamar mondhassa
el: Uram! férjem! rettegtem az elválás perczében a te lélekcsöndedért
elvállalni minden nyomort és megaláztatást. Magzataimat féltém a zord
elemektől, a tudatlanságtól, az elvadulástól s a kaján élet ezer
üldözéseitől. Ez volt oka, hogy én otthon maradtam és te, kétségbeejtő
gondolatok közt, távoztál. Hála, hála! a szent Isten hamar
fölvilágosította elmémet. Most tudom, hogy a nőnek mindenek előtt
engedelmeskedni kell, föltétlenül követve férjét és a férj akaratát. Itt
vagyok tehát. Egyik gyermekemet elszakítottam keblemről, a másikat
kitettem a zord időnek, a nyomornak, az örök bujdosásnak. Parancsolj
velünk. Menjünk a sivatag világba! tévedezzünk ösvénytelen utakon!
aludjék ki előttünk melege a hivogató tűznek, távoli mécsvilága a
csendes kunyhónak, és végcsilláma az elhamvadt reménynek! Legyen
körülünk sötét, fenyegető és vigasztalatlan sötét! Csak az egymás
kezére, arczára hullatott könnyek által tudjuk meg, hogy ki él még
közülünk és ki hiányzik örökre, mert már nem sír! Essünk minden csapáson
át, a mit az ész kitalálhat, de a nyelv elbeszélni képtelen. Férjem! itt
van nőd, itt van gyermeked. Eljöttek kötelességök szerint föláldozni
magokat, csak azt kérik, válaszd bátran a szerencsétlenséget minden
kigondolható alakban, de a bűnt taszítsd el magadtól, ha pénznek,
kényelemnek, tekintélynek hívják is, taszítsd el, ha észrevétlenül
született, név nélkül él és titokban hal is meg!

Ah! hát nincsen nemtő, nincsen légi hang, nincsen intőjel, titkos kém és
vigyázó szem, mely a nőt, midőn ily szándékkal jár, összehozza férjével,
kit oly hosszasan és oly hasztalan keres?

Klára phantastikus képzelődése minden utczaszögleten férjét vélte
megjelenni. Ha a piaczon nem talált rá, bizonyosan egy sikátorból fog
kilépni. Ha a paloták czímeres kapuiból czifra urak jönnek, amott a
tőszomszédban egy szerény polgári ház, s annak utczaajtóját talán Laczkó
István, az ő férje, nyitja ki?

– Mily bohó vagyok, gondolá Klára mosolylyal, s a szempilláira szivárgó
könynyel, mily együgyű vagyok, hogy a véletlenre támaszkodom! Istenem,
már alkonyodik és mennyi drága időt vesztegettem el!

Aztán vádolni kezdé magát. S hogy ne? Hiszen mily természetes okból
történt minden fáradozásainak sikertelensége! Legalább tizenötezer ember
lakik Fehérvárott s hogy kivánhatja, hogy oly sok közül épen azon egy
jöjjön elébe, kit ő keres! Végre is, nem a falusi némber félénksége
hozta-e őt zavarba? Nem mondták-e még Balázsfalván, hogy menjen
egyenesen Pécsi Simon ő nagyságához, mert ott rögtön útba fogják
igazítani? Ha nem átalja e magas helyzetű úr pompás termeibe lépni, már
rég rendben lett volna minden, már rég tudná férje szállását, már rég
tisztában lennének szándékukkal, már rég lehullott volna lelkéről az a
súly, melyet alig bir hordani. S mily megbocsáthatatlan könnyelműség
volt oly fontos ügyben csupa átallás miatt ennyi időt veszteni.

Klára helyre akarta hozni hibáját.

Haza sietett. Fölvette a legszebb ruháját, mint a magas ranguakhoz
menőtől az illem követelé. S bár a kelmét, melyet tündéri termetén
horda, a fejedelmi városban igen egyszerűnek tarthaták, annyi legalább
valószinű, hogy a büszke Pécsi Deborah is, mi a csínt és izlést illeti,
meg lett volna lepve a gyönyörű falusi nő öltözékétől.

A dúsgazdag Pécsit ki ne ismerte volna?

A legelső, kivel Klára találkozott, tudott utasítást adni.

Nem is volt messze a pompás «remeteség».

S midőn a szombatosnő majdnem a kapuig érkezett, akkor látja Szeredi
kiséretétől és csatlósaitól az utat elállva, akkor hallja az iszonyú
szót, akkor ismer a meggyalázottban férjére, akkor rogyik össze, és
akkor történt mindaz, a mit már tudnak olvasóim.

*

Elemér távozása után Klára még egyszer elővette férje levelét.

Nyugodtan akarta elolvasni. Ah, abban semmi sem volt világos és minden
oly rémítő, mint a sötét éj, mely a vándor előtt befödi a mélységeket, s
csak villámlások által leplezi föl néha.

Laczkó István rejtélyes sorai a következők valának:

«Szerencsétlenség gyermeke. Nyomor jegyese, oh! Klárám! miért jöttél
ide!

Neved hangzott ajkaimról, midőn rád ismertem, s te eszméletedtől
megfosztva rogytál össze. Oh! hogy kimondtam e drága nevet, s veszélybe
ejtettelek, fölfedeztelek, elárultalak általa!

Fuss az átok városából, fuss az üldözés helyéről!

Ne tekints többé vissza gondolatodban is! Feledd el, hogy fekvését soha
meg ne magyarázhasd gyermekeidnek!

Oh! én szegény kisdedeim!

Szórd el őket magadtól, hogy ne találják meg a poroszlók veled együtt.

Vedd le rólok nevemet, e hazug nevet, melyet különben is úgy le fog
tépni a törvény, mint a ruhát szokta a bakó a tolvajról, mikor meztelen
testére bélyeget akar sütni.

Ne sirasd őket, ha a halál elviszi, mert veszélyesebb, ha az élet
magának rabul megtartja.

Fuss, Klára! fuss innen!

De, az Istenért! csak haza ne.

Ott kelepczében vagy.

Onnan tetszésök szerint hurczolhatnak a szennyhez, az éhséghez, a
korbácshoz, a fertőzethez.

Bár volna már hátad mögött ez az egész ország, s előtted a szabadság
akármennyi nélkülözéssel!

Feledj engem!

Bűnös vagyok, s noha undorodom saját lélekzetemtől is, még sem bánom, ha
csak te mentve lészsz, hogy tanácsodat nem követtem.

Lakolni fogok érdemem szerint.

Imádkozzál érettem, élő férj özvegye!»

Az iszony hieroglyphjeit óra hosszáig vizsgálta, találgatá Klára.

Eszébe jutott minden, mit férje a Kézdi-Vásárhelyről távozást megelőzött
napokon beszélt.

– Nemde azt mondá, fűzé össze gondolatait, hogy a kontyomra tekert
kendőn nehéz csöbröt fogok a mezőre vinni, forró rekkenőségben
naphosszat aratok; sárban, mezitláb és permeteg alatt az állványokra
téglát, meszet hordok, s kénytelen leszek eltűrni, hogy a rongyoktól
rosszul födött testemen kőmíves legények, uradalmi hajduk s koldus
léhűtők buja szeme nyugodjék?

Klára megborzadt, mintha e buja szemek már is tagjait néznék.

Fölkelt az ágy mellől, megcsókolta alvó gyermeke homlokát s helyre
igazítá a takarót.

– S miért kell a pórnép munkáját teljesítenem? miért kell a legvadabb
önkény alá védelem nélkül vetni magamat? Azért-e, mert nem volnánk
képesek a mindennapi kenyeret más módon megkeresni? Ah! már emlékszem, ő
ezt mondá: mert a törvény követeli. Istenem! hiszen azt tenné, mintha
jobbágynő volnék! S gyermekeim? Tedd, mondja férjem, erős barommá őket,
mely terhet birjon hordani, állati ösztöneit vadul elégítse ki, s a
szerelem epedései helyett csak a testiség nyers kitöréseit áhítsa. Hisz
ez annyit jelent, hogy az én gyermekeim jobbágyfiak! Irgalmas Istenem!

Klára térdre borult és hosszasan imádkozott az alvó gyermekért és a
távollevőért, kit emlőjéről szakított le, hogy férjét, mielőtt késő
volna, a bűn elől a rengeteg világba kisérje, elrejtőzni, elenyészni,
meghalni.

– Ah! zokogá, mit írt? Nem azt-e, hogy vegyem le gyermekeimről a nevet,
szórjam szét őket, hogy ne találják meg a poroszlók? Boldog Isten!
mintha szökött jobbágyok volnának! És ki tart testökre, lelkökre jogot?
Most is fülembe csendül egy iszonyú név. Vagy nem mondá férjem, midőn
kivándorlásra ösztönzött: Jer, Klára, feledjük itt vagyonunkat, különben
Kassai azt állítaná, hogy tőle loptuk el? Ah! minden világos. A
legmagasabb állású és a legiszonyúbb nevű férfiu férjemre tette kezét.
Az ő börtönébe hurczoltatott, örökre elzárva a világtól és tőlem. Ezért
vagyok én élő férj özvegye! De miért zárták börtönbe? Világos, világos!
Ah! fejem fáj és kábul az égető fény miatt! Esküszöm! mondotta a férj, a
két gyermek apja, ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem
elejt, meg fogná tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái
természetünk gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra
váró kő, hogy vétkes felebarátjaikra dobják! Világos! Világos! Ő a bűnt
választá, hogy minket megmentsen. Kassai kémjévé igérkezett, de nem
tudott azzá lenni. És most ő fogoly, s ránk nyomor, elaljasodás és
szolgaság vár! Megfoghatatlan s mégis igaz!

Klára maga előtt látta az egész történetet, minden fejleményeivel
együtt.

Szeretete nem engedte, hogy férjét határozottan bűnösnek tartsa.

Elemér nyilatkozata is e véleményben erősíté meg őt.

Hitte, hogy Laczkó István elvállalta családja megmentésére a
lealacsonyító szerepet, de minthogy a válság perczében lelkiismerete
ellenállott, nem tudá igéretét teljesítni, s ezért vonta magára Kassai
boszúját.

Nem kétkedett, hogy szökött jobbágyoknak tekintetnek, s hogy Kassai vagy
mint földesúr, vagy mint hivatalnok, rendelkezhetik sorsuk fölött. De
miért taszítatának egyszerre a szabadságból a szolgaság bilincsei közé?
Megfoghatlan! Hát nem volna-e Klára nemes családból való? s férje nem
fejedelmi puskás ivadéka-e? Ki merné tagadni?

A szegény nő sokkal inkább bálványozta férjét, hogy sem oda tévedjen
gondolataival, hogy ez idegen nevet vett föl, s hat évnél tovább tartá
őt folytonos ámításban?

Azon kérdésre nézve, hogy kit akart Kassai Laczkó által kémleltetni,
Klára tökéletesen homályban volt. Legszebb csalálmait oszlatná el s
legpusztábbá tenné keblét az, ha férje saját hitfelekezetét, vagy annak
főbb egyéneit lesni, és szerencsétlenségbe sodrani igérkezett volna.
Azonban ily eset föltevésére Klára élénk, de tiszta képzelődése soha sem
tévedhetne.

Midőn a nő egész nagyságában látta a veszélyt, aggodalmai az idegesség
azon magas fokára emelkedtek, mely a finom lélekzést és a szellő halk
mozzanatait is lázas szívdobogással kiséri, s melyre a legcsekélyebb
zörrenés már elviselhetetlen hatást gyakorol.

Nyugtalanul bolygott a szobában.

Ha az őrjárat a várkapu előtt vonult el, a jelentékeny távolság
ellenére, meghallá a kardcsörgést s remegett férje életéért, kit talán
épen most hurczonak magokkal a vad katonák.

Ha az udvaron a komondor morgott és vonított, Klára Kassai poroszlóit
megjötteknek hitte, kik gyermekét akarják tőle elszakítani.

S mily csendesen pihent Endre! Álmához bizonyosan vendégül jött az anya
által igért szép angyal. A hajnal nyilásaként mosolygottak ajkai. Arcza
egészen öröm és boldogság volt.

Oda tekintett Klára.

– Ah! gyermekem! – sikoltá, – téged akarnak elhurczolni!

Az ágyhoz rohant. Védőleg terjeszté ki kezeit az ártatlan fölött, mintha
már érkeznének a poroszlók.

Endre a sikoltásra megmozdúlt, félig kinyiltak szemhéjai s megint
bezárultak.

Az anya szorongása növekedett.

«Fuss az átok városából»: a férj levelének e szavait, mintha szellemek
sugdosnák füleibe, mintha a székesegyház órája, mely tizenkettőt ütött,
harsogtatná, s a csendes, halvány és méla éj könyörülő lelke tanácsolná.

«Mentsd meg gyermekedet», mondák a lég parányai, s a rezgő holdsugarak,
melyek egy ablakkarikán összegyültek, és az árnyékba rejtett mécs
helyett Endre vonalaira világítának.

Minő zúgás, bongás Klára szivében és fejében!

Gyermeke vállára tette kezét, hogy fölébreszsze; meleg, égető ajkaival
csókolta homlokát. Nyisd ki szemeidet, kisdedem! ébredj, serkenj Endre!

Ah! a fiú édesen, mélyen alvék.

– Istenem! eljön a hajnal s késő lesz a szabadulás – sóhajtá! – Oh! hová
vigyem, az apátlant, a szegény árvát, és a másikkal, a csecsemővel, mi
történik?

«Vedd le róluk nevemet! szórd el őket magadtól! Ne sirasd, ha a halál
elviszi…»

– Nagy Isten! kit? Endrét és Barbarát? – kiálta Klára a férj levelére
emlékezve és attól visszaborzadva… – Lehetetlen, hogy e kegyetlen tanács
az Isten ujjmutatása volna!… Oh! én kicsinyhitű!

«Az Úr énnékem őriző pásztorom!

Azért semmiben meg nem fogyatkozom»… Hígy, Klára, és remélj!

Midőn a nő a vigasztalás forrását föllelte, megeredtek szemének könnyei,
s a kegyes ég e jótékony harmatjától kedélye mindinkább üdült, éledt,
megkönnyült.

– Szabaddá kell tennem férjemet, s az által az egész családot: – e
merész határozat szilárdult meg benne. – Veszszünk vagy éljünk együtt!

Klára gyöngéd, finom vonalai aczélzott kifejezést nyertek a nagy
szándékkal.

A csüggedést ismét tevékenységi vágy és önérzet váltá föl.

– Csak már vége volna az éjnek! – sóhajtá.

Homloka gondolkodóvá lett.

Tervet forralt.

Valóban különösek lehettek egy nő tervei, ki idegen városban van, s
ismerős nélkül, ki vallásánál fogva részvétre nem hivatkozhatik, ki nem
ismeri a világot és az eszközöket, melyek befolyásra vezetnek, s ki
gyönge létére az ország leghatalmasabb emberén akar diadalmaskodni, a
nélkül, hogy egyetlen fegyverét, a szépséget, használni, és egyetlen
vagyonát, becsületes nevét, koczkáztatni akarná.

– Erőtlen nő vagyok; illő tehát, hogy igazamban a legerősebb nő védjen.

Ily ötlettel hajtá vánkosaira fejét, hogy még a hajnalszürkület előtt
elszenderülhessen.


IV.

Laczkó István nem hunyta be szemeit, nem hajtá álomra fejét.

Kassai titkárja, míg az elutazásról intézkedni és urától rendeleteket
fog venni, siettében saját szobájába csukta a letartóztatott egyént,
kinek körülményei felől hivatalos állása mellett sem volt még
fölvilágosítva.

Órák teltek eredmény nélkül.

Az udvar csendes.

A kulcs nem nyikorog az ajtózárban, s a közelgő lépések semmi nesze nem
alkalmatlankodik.

Rejtelmes félelem környezi a szombatos papot.

Nem a bilincs, nem a börtön, nem Kassai, nem a hóhér, nem a mindennapi
élet kínpadja, melyen cseppenként fog elvérezni, nem a lelkiismeret
ijesztgeti őt.

Más baja van.

A megfoghatatlan, a csodálatos, a borzasztó, melyet ember nem érthet,
melytől a gondolkozónak agya meggyulad és vére hagymázos gyorsasággal
kering… a titokszerű, a megfejthetetlen zsibongta őt körül, ijesztgeté
félhomályos, a légben elmosódott s megint összeálló alakjaival.

– Hogy van az, hogy Pécsinek a csillagok beszélték el bűnömet? A
zodiakus megszólalt, figyelmeztetni őt az álbarátra, ki körűle
forgolódik, hogy kelepczét vessen lába elé, ki karjába borul, hogy
ölelés közt a szívbe döfje tőrét. A tisztes ősz, jól tudta: mi a czélom?
miért szinlelek? miért ámítok? miért férkőzöm oldala mellé? Mindent
látnokilag tudott. Avagy, nem hozták-e szobájába mérhetetlen távolból a
bolygók sugarai azt a hírt: hogy Judás Iscariotes már elárulta őt? Igen,
én Judás Iscariotes vagyok. Nevemet és czélomat az ég jelentette meg
neki. Ez a bűn átka! Nincs számára sötétség, hová rejtőzhetne! Midőn őt
kutatják, világossá lesz az éj, s ha más tanú nincs ellene, beszél maga
«a kiterjesztett erőség», s elmondja, a mit a fül soha meg nem hallott
volna, a szem soha meg nem látna… Ej! ej! jobbágy vagyok. Mi közöm az
Istennel! A földesuram Kassai. Mi közöm mással… Hajh! de mégis különös,
hogy arczomra az Isten ezt irta: kém. A szó arczomon van,
tagadhatatlanul ott. Különben honnan tudta volna kilétemet Deborah
kisasszony es… ha! ha! ha! ha! a nőm?

Laczkó István e kaczaja a fájdalom nyöszörgésének és az őrjöngés
ujongatásának különös vegyülete volt.

– A nőm, – folytatá rémes gondolatait, – a nőm mikor tanulta olvasni a
titkos betüket? Szorgalmas Klárám! mikor virrasztottál Salamon
gyűrűjével ujjadon a láthatatlan rejtélyek fölött? Mikor nézted
galambszemeiddel azt a kegyetlen festéket, melyet, midőn agyamban a bűn
fogamzott, homlokomra mázolt az észrevehetetlen kéz? Miért nem mostad le
mindjárt azt a te tiszta könnyeiddel, szánakozó Klára! Hisz! te hatalmas
vagy ártatlanságodban; neked sokat szabad elfedezni és kiengesztelni.
Könyörögj a jobbágyért, magas hölgy! A jobbágy… a jobbágy még megjárná;
de a bűnös! ebben áll a nehézség. Ezen kellene most törnöm a fejemet, ez
nagy talány… szükséges, hogy a bölcsek is szóljanak hozzá. Nem lehet
amúgy könnyedén venni az ily fontos kérdést. Most álljanak elő a
különböző iskolák, jöjjenek el a hittudósok, hadd! halljuk a véleményt,
de az előitélet nélkülit, no!… mi a bűn! A mi arczodra van írva, Szőke
Pista. Oh! ha én tudnám, hogy honnan tudják ők, a mi arczomon van! De
hát csak számomra van bezárva, lelakatolva az a sokaktól olvasott könyv?
Lássuk a könyvet.

Laczkó István szembeállott egy kis aczéltükörrel, mely a titkár
asztalára volt helyezve. A halvány gyertyafény alig vetett valami
világot a sima érczre, de a bele tekintő annál többet vett észre.

– Itt is jegy! ott is jegy! – sóhajtá.

Nézett merőn, nézett vadul. Összebonyolódtak vonalai, elveszték
arányaikat, torz kinyomatot nyertek.

– Millió betű! A sátán tele írta képemet. Már ismerem a sátán kézirását.
Elfáradhatott a sok munkában, de jól is használta ám az idejét. Csúffá
tett engemet, a mint csak illett. Nosza! Szőke Pista, kérd el az első
kuvasztól, mely rád ugat: a ketreczét, s bújj helyette bele; ott szépen
rejtőzhetel.

A szerencsétlen szombatos a szoba szögletébe vonult, lekuporodott,
előnyujtá nyakát, s egy őrült ember ravasz figyelésével leste, hogy
mikor mozdul meg az ajtókilincs? mikor nyilik a retesz? mikor jőnek?

Ily helyzetben találta Demeter és a titkár.

*

Kassai csak azután tudott elaludni, hogy a kocsi távozását meghallá.

Reggel tudakolt öcscse után, s ő, ki végtelenül haragudott volna, ha
Elemér meglepi, neheztelni kezdett, midőn hallá, hogy a kitűzött órán
nem jött hozzá.

Tetézte rossz kedvét Elemér búcsú nélküli távozása is.

Tudta, hogy korán reggel el kelle mennie. Érzé, hogy még az
unokaöcscsétől sem tűrte volna a csendes hajnali álomból felköltetést,
de mégis az egész úgy, a mint előtte állott, bizonyos idegen és
szokatlan színt hordott magán.

A gyanú, éleslátásának és romlott kedélyének szülöttje, megint föléledt
keblében.

– Bizonyosan Pécsiék iránti rokonszenve nyert valami új anyagot, –
gondolá. – Ezért kerül engem: ezért sérte meg figyelmetlenségével. A
háladatlan! Mily jó indulattal voltam iránta! S nem jött el. Utána kell
járnom, hol tölté az estét? Addig mindig távol lesz Elemér szive tőlem,
míg karját nem kénytelen Pécsi ellen fölemelni. Erre kell hatnom. De hol
tölté az estét?

Kassai elégületlen, zsémbes volt, mert titkára távolléte miatt, néhány
napig aligha jöhet azon titok nyomára, hogy az unokaöcscse miért nem
látogatta meg.


V.

Dajka János, az érdemes püspök rossz hangulatban vala.

Sehogy sem haladott tovább az általa képviselt ügy.

Épen most vett levelet Stambulból, magától Zülkifártól, vagy más néven
Bene Antaltól, a nagy befolyású csausztól, ki panaszolva említé, hogy ő
fensége még nem méltóztatott kegyelmesen elküldeni a vidraprémes új
szabású bundát, fekete gránát boglárokkal, melyet nekie megigért vala;
holott oly havas és zivataros idő van a hatalmas szultán fővárosában,
hogy a kutyát sem kellene a szobából kiűzni, és annál kevésbbé mehet a
vidrabundátlan állapotjában a fővezér- és más méltóságokhoz naponként
informálni, kivált miután az erdélyi residens ő kegyelme sem hajlandó a
havi pénzt pontosan kezébe szolgáltatni. Bezzeg kinálják aranynyal,
ezüsttel a katholikus hatalmak követei, mert orrontják, hogy Rákóczi ő
fensége a fényes kapunál engedélyt sollicitál a magyar király ellen
háború indítására, bezzeg ajándékoznának kék vidraprémes téli ruhát is,
de ő ámbár az izlamra tért át, szívében hű evangelikus maradt, s csak ne
volna a residens fösvény és a nagyságos fejedelem emlékeznék meg
becsületes szolgájáról, akkor úgy segéljen! még a kikelet megnyilásáig
lehetne a padisahnál oly határozatot eszközölni – kivált ha
Sáros-Patakról az öreg tallérok útba indíttatnának – melyektől a magyar
király és a katholikus német rendek füle megcsendülne. Ezt ő, Zülkifár,
a püspök úrnak csak azért írja, hogy szerény soraiban is régi jó
indulatja elucescáljon. Ő, ha akarna, írhatna Pázmány érsek uramnak
sokféle dolgokról; azonban nem teszi. Tudja, hogy megköszönné az érsek,
és személyét a magyar király figyelmébe ajánlani nem mulasztaná el; de a
nagyságos fejedelemtől igért bundát és vékony hópénzt jobban tiszteli a
skofiumos bársonypalástnál s a gazdag remuneratióknál, melyekkel már
untig ostromoltatott hűsége. Jelszava ezentúlra is Gyula-Fehérvár és nem
Pozsony, csakhogy…

Dajka püspök igen búslakodott a csausz levelén.

Elgondolá, hogy életének napjai már meg vannak számlálva.

Az Isten magához szólíthatja őt, még mielőtt a felső megyék sérelmei
fegyveres kézzel orvosoltatnának.

Maholnap elköltözhetik ez árnyékvilágból, a nélkül, hogy az Úr
szőlőjében tett munkálkodásainak sikerét láthatná.

S ki az oka ennek?

Kassai István.

És miért nem akar Kassai István háborút?

Mert nem tud lóra ülni, mert félénk, s mert a kik lóra tudnak ülni és
bátrak, könnyen kicsikarhatnák kezéből a hatalmat.

Serédi, Kornis, Kemény János, Szeredi és más régi családu igazi uraké
volna akkor a világ.

Dajka püspök, könyvei közt ülve és a vasárnapi predikaczióról
gondolkodva, így elmélkedett, midőn a tanulószoba ajtaján gyönge
kopogást hallott.

Nem volt inyére ugyan a megzavartatás, de azért lelkipásztori
nyájassággal mondá, hogy szabad.

Fiatal némber lépett be, gyöngéd, finom alakú, szelid kifejezésű és
igéző szépségű némber.

Aranycsillámos gazdag sárga haját fejkötő szorította le, de arcza, az
ifjukor üde és hótiszta szinezetével, a szende leányéhoz hasonlított, ki
még a pártát hordja, anyai gond alatt virít, és az életet inkább
tavasz-álmok, mint küzdelmek után ismeri.

Volt ugyan halványdad vonalain némi izgatottság és volt szenvedés jele;
volt sötétkék szemében merengés és bú. De ki mondhatná meg, hogy e
könnyű nyomait a szív viharának, nem egy hamar áthaladt csalódás, nem
egyike a szép, de létesíthetetlen ábrándoknak okozta, melyet a boldogság
szokott egyhangúsága közt a hajadon oly örömest teremt magának, hogy
legyen, mit ő is megkönnyezhessen? Hisz! annyi ingerrel bír a könny, míg
nincs, mit igazán sirassunk!

[Illustration: Klára, a szombatos neje.]

A némber csinos, azonban pipere nélküli öltözéke a vén Dajka szemében is
föltünt.

A püspök vendége szép szavakkal említé azt a bizalmat, melylyel
ismeretlen létére iránta, a tiszta korú, helyzetű és valódilag
keresztyén férfiú iránt viseltetik.

Dicséretében nem volt semmi túlzó és behizelgő, de Dajka püspök mégis
azt hitte, hogy lekötelezőbb modorban ritkán beszéltek vele.

Csak akkor hökkent meg egy kevéssé, midőn a vendégnek, ki magát Bodó
Klárának nevezé, kivánságát meghallá.

– A kegyelmes nagyasszony – szólt, e czím alatt a fejedelemnét értve –
nem szereti, ha az udvarmesternőn kívül más akar az ő magas személyéhez
valaki részére bejáratot eszközölni. A palota szabályai most
szigorúabbak, mint Bethlen Gábor ő felsége uralkodása alatt. Nem azért,
mintha dicső fejedelemnénk gőgös, fényüző és a külsőségekhez túlságosan
ragaszkodó volna, mint a brandenburgi nő. Isten mentsen! fenséges
asszonyunknál nincs alázatosabb szolgája egyházunknak. Azonban
részszerint már sokan éltek vissza jószívűségével; részszerint pedig
azzal gyanúsítják, hogy férjére még országos dolgokban is szeret
befolyást gyakorolni. Ezért tartja szükségesnek, hogy a ki valami ügyben
kiván kihallgattatást nyerni, e végett Petneháziné asszonyhoz
folyamodjék.

– A mely dologban a fejedelemné lába elébe akarok borulni, arról én egy
szóval sem adhatnék Petneházinénak fölvilágosítást. Kegyelmed,
nagytiszteletű püspök uram, a közönséges kiváncsiság behatásain kívül
áll, helyzete és évei fölül emelik a világ gyarlóságain, s a szent sátor
alatt és az erős Sion templomában nem őrizték inkább a frigyládát, mint
adott szavát meg tudná kegyelmed tartani és a titkot keblébe elzárni. S
mégis nem birok erővel, magának a püspök úrnak is megvallani az okot,
melyért a fejedelemnő színe elébe kell lépnem. Szabadon csak annak
nyilhatnék meg szivem, ki oly szent, mint kegyelmed: de nő. Csak
Lorántffy Zsuzsánna, Erdély fejedelemnéje, ki a női szív minden
gyöngéivel és erényeivel bír, s ki a hatalom eszközeivel is tudja
támogatni, a mit igaznak hisz, csak az asszonyok asszonya hallhatja meg
panaszaimat. Előtte tárom föl keblemet. Csak ő menthet, vagy semmisíthet
meg. Petneháziné, kétségtelenül derék és szeretetre méltó asszonyság; de
fog-e a nélkül, hogy kérdezne s a nélkül, hogy neki valamit elbeszéljek,
a fejedelemné szine elébe vezetni? A ki egy csoport panaszlót naponként
elutasít és bebocsát, az előtt a könnycsepp nem jelent annyit, mint
másoknál. A ki kötelességet teljesít, midőn reményeket tör szét, a
fájdalom éles szinezéséhez szokott, s hogy meg lehessen hatva, többet
kiván, mint a mit én mondhatnék.

– Ime, megint egy elcsábított, megint korunk kicsapongásainak egy
áldozatja! gondolá a püspök. Hiában! ha az egyházi fenyíték tágul,
veszve van az erkölcs! – Leányom, – szólt atyai szemrehányással, – a
fejedelemné szigorú. Megbünteti a bűnöst, ki a csábítás aljas
eszközeihez folyamodott; de a méltó fenyítést az ellen is használja, a
ki a sátán kisértésének engedett.

Klára meg volt ütődve, midőn a püspök oly czélzatot tett, mely Laczkó
élményeire látszott vonatkozással bírni.

– Az istenre hivatkozom, hogy a vád minden súlya a csábítóra fog esni, –
szólt átható kifejezéssel arczán s mély fölindulással keblében.

Csak ne volna főkötő a kontyán! A fejedelemné még szigorúbb a tévedt
nők, mint az elámított leányok iránt, s jól teszi. Izrael népe
megkövezte a hűtlen asszonyt. S bár Üdvözítőnk egy alkalomkor mondá: az
vesse rá az első követ, a ki ártatlan; ezzel nem akarta a könyörületet a
szigor helyére léptetni és föloldani a bűnt.

– Leányom! ha a fejedelemné ő fenségénél kopogtatunk és szine elébe
bocsátanak: akkor nem lehet többé visszahúzodni, vonakodni, tétovázni.
Hasztalan bánnád meg e fontos lépést, melyet most sürgetsz.
Nagyasszonyunk nem tűrne semmi elhallgatást vagy kibékülést, s
neheztelésének következményei rád nézve is iszonyúak lehetnek.

– Csak kihallgattatást akarok, a többit Isten bölcseségére bizom.

– Jól van leányom! Én mindent elkövetek. – Csak ne volna legalább
főkötője!

– S mikorra remélhetem sorsom eldőlését?

– Holnap, mint hiszem, már a fejedelemné előtt leszesz.

Klára hálától áradozó kebellel hajlott az aggastyán kezéhez, s ajkaival
érinté.

Dajka püspök, midőn magára maradt, sokáig gondolkozott a világ
esendősége felől. Mily fiatal, mily szép, mily szerény és kellemes nő
tévedt a kárhozat ösvényére; pedig nem élünk Báthori Gábor korában,
midőn a csábítás vezére egyszersmind az ország feje volt. Rákóczi ő
nagysága hű férj, a fejedelemné a tiszta erkölcs tükre, a női erények
példányképe. S mégis…!

Ez eszmék a jámbor püspök kedélyére kellemetlenűl hatottak.

De azután szeme előtt lebegett a kedves ártatlan alak, mely épen most
hagyta el a szobát.

– Lehetetlen, hogy ily tiszta külső oly fekete bűnt és undok rothadást
rejtsen magába. Iszonyúnak kellett lenni a csábításnak. S hátha még
minden jóvá tehető! hátha még csak a veszély volt hozzá közel s nem a
bűn!

Dajka e szelid elmélkedések közt elhatározá, hogy Klára iránt a
legkimélőbb bánásra igyekszik a fejedelemnőt hangolni.

– De vajon nem keverem magam ellenségeskedésbe az ország valamelyik
főurával? – e kérdés megvillant a püspök agyában. Előkelő házak
feslettségét fölleplezni minden időben veszélyes volt. Azonban nem
kötelessége-e a hivek erkölcse fölött őrködnie?

S mit féltsen egy görnyedt nyakú, ezüst fürtű aggastyán?

Dajka elgondolá, mi szép alkalma leend egyszersmind az evangelikus
rendek ügyét a fejedelemné szivére kötni.

S ha az udvarba megy, ha magát neheztelésekre és gyanukra teszi ki,
miért ne ragadja meg a kinálkozó alkalmat politikai czélokra is?

Dajka elhatározá, hogy a Törökországból vett levelet közleni fogja a
fejedelemnével, hogy élénk vonásokkal fogja ecsetelni a felső megyei
evangelikusok helyzetét, hogy keményen megtámadja Kassai ravasz
eljárásait, s igyekszik a fejedelemné által annak kieszközlésére hatni,
hogy a magas portánál a háború engedélyezése komolyan sürgettessék.

– Mint fog reám Kassai István uram haragudni? De hiszen most sem
barátom. Elhiv ebédre, mosolyog szemembe, de gyűlöl. Kő szive van.
Lágyítsa meg az Isten, nem irányomban – mert miért tartanék tőle? – de a
segélyért rimánkodó és könnyekben fürdő anyaszentegyházunk iránt.


VI.

Csekély köz választotta el a püspöki lakot Rákóczi György palotájától.

Kivált «a harmadik udvar» oly közel feküdt, hogy az öreg urat még az
őrváltás is néha fölzavará álmából. S hányszor nem űzte szét a reggeli
trombita a szent elmélkedések legerélyesebb szavait, midőn már tollban
voltak, hogy a papirra szálljanak? A püspök néha «a harmadik udvarból» a
szitokhoz igen hasonló kifejezéseket is vélt hallani, és szive
elszomorodott arra a gondolatra, hogy a tettesek nem fognak
megfenyíttetni; pedig ugyanazon udvarban hozattak a káromkodást büntető
törvények. Ott van az országház, ott van a királyi tábla. S mégis
szitkozódnak a testőrök!

Vagy talán nem hallott jól? Hisz! a püspök kapuja onnan alig van száz
lépésre.

Dajka most rókamálos reverendában lépett ki a kapun.

Köszöntötték gyermekek és koldusok, közel s távol.

S van-e, a ki ne ismerné őt?

Épen ez a baj.

Merre forduljon?

Tegnap a harmadik udvaron át sietett a fejedelemnéhez. S mi történik?

Az első emelet egyik ablakából az utczára letekint Zsigmond urfi, ő
fensége kisebbik fia, a leendő tudós, s tüstént «püspök bácsihoz» küldi
komornyikját és tudakoltatja, hogy mikor lesz üres ideje, mert új
értekezést, melyet most fejezett be, akarna neki fölolvasni.

A kapunál Dajka Kornissal, a fővezérrel, találkozott, s ez hosszasan
panaszkodott Szeredi ellen, ki a fejedelemnél igen gyakran látható, s
kétségtelenül valami cselen töri fejét.

Az udvaron György úrfi, a fejedelem idősebb fia, vezetteté a temesi és
szendrői basától ajándékba kapott arabjait, s a püspök bácsinak
figyelemmel kellett végig hallgatni az irott képnél delibb állatok
minden szép tulajdonait.

Midőn pedig a «második udvarban», hol a nagyasszony palotája volt,
belépne, hát Csulaival, a ravasz káplánnal jön össze, s ez meg azt is ki
akará halászni tőle, hogy mi okból megy a fejedelemnéhez s arról is
adott szerény tanácsot, hogy ha szóbul szó támadna, ne mulaszsza el a
kegyes nagyasszonyt informálni a magyarországi evangelikus status ujabb
szenvedései felől.

Nem volt-e ezek szerint világos, hogy mind a béke, mind pedig a háború
pártja, mind Kassai, mind a főurak közelebbről csak arról fognak
beszélni, hogy a püspök a fejedelemasszonynyal valami különöst akar
keresztül vinni.

– Még szerencsém, – gondolá Dajka János, lassan sétálva a palota felé, –
még védpaizsom ez az asszony, kit magammal hozok. Különben másodszori
elfogadtatásom megerősítené azt a gyanut, hogy országos okok vezetnek a
fejedelemnéhez.

A püspök ily szempontból megint a «harmadik udvarnak» tartott. Hadd!
lássák annyian, mint tegnap! S miért ne? Hisz! akkor ki-ki elképzelheti,
hogy nem cselszövésben jár.

De ekkor Klára mennyi kiváncsi szemnek lesz kitéve? A harmadik udvarban
György és Zsigmond úrfi körűl gyülöng az egész fiatalság, ott van lakása
a magasabb udvari személyzet többségének; ott zajongnak a «nemesi
társaság» tagjai… ezek a deli és elkényesztetett testőrök.

A püspök tévedt nőnek tartván Klárát, lélekvádat érzett, hogy oly sok
merész tekintet, kiváncsiságra és gúnyra hajló arcz elébe viszi. S hát
ha még e henye és élvezetvágyó csoport közt van az a bűnös egyén is, ki
az igézet rendkívüli eszközeivel – mert közönséges csábítás utján nem
hihető – semmivé tevé ezt az ártatlan és szelid kinézésű nő becsületét,
jövőjét? Valószinűleg magasrangunak kellett lenni a jellemtelen ifjunak;
mert Klára külseje, magaviselete és műveltsége jó családra mutat. Minő
találkozás lesz ez, minő jelenetek fordulnak elő!

– Menjünk az «első udvaron» át – mondá a püspök, ki ez idő alatt
nyugodt, hallgatag és összeszedett volt. Csak a szokottnál valamivel
halványabb vonalai árulhatták volna el belizgatottságát.

Az öreg férfiu és a fiatal nő némán értek abba a kisded előudvarba, hová
elbeszélésünk kezdetén a nép zajongva és követelve tódult.

Onnan néhány lépéssel Rákóczi palotája előtt voltak.

A főlépcső előtt kellett elhaladniok, hogy abba az udvarba jussanak, hol
a fejedelemné és a herczegkisasszony laktak.

Dajka a lépcsőnél egy vedlett, kopott kocsit vett észre.

Kerek, piros és nyájas kifejezésű arczán szaporodni kezdettek a vékony
redők.

– Sajnálom, – szólt egy éles, de tiszta csengésű hang, – igen sajnálom,
hogy nagytiszteletűségedhez a mult kedden nem lehetett szerencsém.
Vékony ebéd volt, szent igaz; de oly philosophoknak, mint mi ketten, a
tál fenekén is elég étel van. Socrates egy drachmával egész ebédre való
olajgyümölcsöt vásárolt, s még maradt belőle annyi apró pénze, hogy
Diogenes, ha akkor él, bámult volna gazdagságán. De talán kegyelmed,
hum! hum! Pliniussal és Senecával tart, kik csak fejedelmi terítékű
lakomák után szerették Stoa mértékletességét dicsérni.

– Nagysád, – válaszolá a püspök, – jobban ismeri szerény háztartásomat,
mintsem feleletet várna kérdésére. Egyébiránt igen sajnálom, hogy
akadályozva voltam Elemérre, távozása előtt, áldásomat adni.

– Soh’se búsuljon azon kegyelmed; Elemérnek saját nagybátyja áldására
sem volt sürgető szüksége, he! he!… Talán a püspök úr unokahugát mutatja
be ő fenségének?

– A méltóságos nagyasszonyhoz megyünk – válaszolá Dajka némi zavarral.

Most Klára látá a kisded alakot két csatlóssal a kocsiból leemeltetni. –
A fejedelemasszony szokatlan órában nyujt kihallgatást: – jegyzé meg a
földre tett egyén… S tehát unokahugunk! Gratulálok! Valóban csinos
leányzó, he! he!

Klára az aránytalanul nagy fejet egészen feléje fordulni látta. Bokros
szemöldök alól éles szürke szemek vizsgálták őt, s a sűrű fátyolon át is
égették, meggyulasztották arczát.

Rémülten szorítá meg Dajka karját, s öntudatlanul szökelt ajkaira a halk
sikoltás: Hisz ez Kassai!!

[Illustration: – Hisz ez Kassai!]

– Igen, gyermekem! én Kassai vagyok, Kassai bácsi, a vén Kassai, he, he!
– mondá vigyorogva a korlátnok.

Klára reszketett. Dajka meglepetve néz védenczére és a főurra. Nem tudá,
mire magyarázza a nő félelmét és az aggastyán kémlő tekintetét.

– Kincsem, – szólt Kassai cynicus mosolylyal, – talán dajkád a sátán
helyett velem ijesztett, ha sírtál, midőn az ágyból felvett, he! he!

– Igen! – rebegte Klára, halálfehér arczczal és tikkadt hangon.

Az öreg Kassai tréfásan nyujtá ki vázujjait, hogy Klára állát
megcsipkedje, de ez végerőlködéssel taszítá el a feléje terjeszkedő
kezet.

– He! he! nagytisztelendőségednek ugyan vadócz huga van.

– Most jött először a városba. Falun nevelkedett. De bocsánatot kérek,
hogy sietnünk kell. Jer, leányom!

– A nagytiszteletű úr huga a legtökéletesebb nevelést kapta azon
esetben, ha kezem ifju kéz volna.

Ezzel Kassai a tornácz felé fordult, s vezettetve lassan haladott a
lépcsőn.

A püspök teli telt aggodalmakkal.

Világos volt, hogy a szeme előtt eljátszott jelenet mély jelentőséggel
birt.

S ha első perczre nem is tulajdonítana a történteknek nagy fontosságot,
a nő még mindig remegő tagjai ellenkezőről győznék meg.

Klára úgy nézett ki, mintha láza volna.

– Ily állapotban nem mehetünk a fejedelemnéhez

E figyelmeztetésre a kis nő összeszedte erejét, s oly esdeklő tekintetet
vetett az agg férfiura, hogy az készséggel folytatá útját a «második
udvar» felé. Azonban a mint a Rákócziné lakta épülethez közeledtek,
Dajka igen nyugtalanító elmélkedésekbe mélyedt.

– Na! ugyan megjártam, gondolá. Halálos ellenségemmé válik Kassai István
uram! Ki hitte volna?… De, hisz az még sem lehet! Erőtlen vén róka!… még
sem lehet… Leányom, – szólt, – Kassai nagy úr.

– Százszor nagyobb a gonoszsága.

– Hallgass, Klára! Az udvarban nem szabad így nyilatkozni… Csakugyan
igaz! De még sem lehet. Öreg, rongált… még sem lehet. Leányom! Kassai ő
nagysága, a mint gyanítom, nem ismert rád.

– Mert soha sem látott.

– S te hol láttad őt?

– Sehol.

– S hogyan ismertél rá?

– A hienát sem láttam soha s mégis tudnám, hogy az.

– Hallgass, Klára! A falnak is füle van… Elemér volt tehát… De, hisz ez
becsületes, komoly és tiszta kedélyű ifju. Igaz, hogy fiatal… de még sem
lehet. Kassai István uram, – szólt a püspök, – nem oly szigorú
nagybátya, mint a világ hiszi.

– S vannak még rokonai is?

– Van unokaöcscse. S nem ismered?

– Nevét sem hallottam.

Dajka megállott, s mélyen, hosszan nézett Klárára.

– Tekintetedet a fátyol elfödi, de hangod nem látszott csalni. Szemeim
gyöngék! S valóban nem ismered Kassai Elemért?

– Nem.

– Úgy én, – szólt nyugtalanul a püspök, – úgy én attól tartok, hogy,
hogy…

A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a
szavakat, melyek már ajkain lebegtek.

Szerencséjére a palotánál voltak.

Klára csak a tündérmesékből ismerte az uralkodók dísztermeit.

S ha nem képzelte is, hogy gyémánt- és smaragdkövekkel rakott arany
trónon, uszályos hosszú bársonyköntösben szoktak a fejedelemnék
reggeltől estig ülni, s hogy diadémjeik középköve a rátekintő szemet
megvakítja; ha nem hitte is, hogy az óriási porfirteremben beláthatatlan
hosszú sorban vannak fölállítva a czifra apródok s igézetes szépségű
delnők; ha nem gondolta is, hogy a padlózat a jégnél simább s átlátszó,
és a tükör-falakkal együtt annyiszor veti vissza az ember alakját, hogy
a ki megmozdul, lehetetlen el nem siklania és saját árnyaitól meg nem
rémülnie; ha mindezt Klára nem képzelte is, de csakugyan szertelen
fényt, pompát és ünnepélyességet kötött össze a fejedelmi lakkal és az
elfogadtatásokkal. Kétségtelenül nagy elszánás kellett arra, hogy e kis
falusi nő Rákócziné szine elébe merjen lépni, s ne remegjen a
phantastikus képletektől, melyeket azon szerencsés lények körül vélt
föltalálni, kiket a gondviselés milliók fölébe emelt, határtalan
hatalommal, kimeríthetetlen kincscsel, s talán a többi embereknél
méltóságosabb alakkal és kiválóbb lelki tulajdonokkal is ruházott föl.

A Kassaival kötött véletlen ismeretség miatt ingerűltségbe hozott
kedélyére tehát csillapítólag folyt be az, hogy a püspök meglehetős
terjedelmű, de igénytelen külsejű épülethez vezeté, melynek új
cserépfödele és régi falai még csak a szépség varázsával sem hatnak rá s
annál kevésbbé a nagyszerűség megdöbbentő arányaival.

Üvegtáblákkal elzárt folyosóra érkeztek, mely a szoba rendes
légmértékeig volt fűtve, s melynek koczkaköveit durva szőnyeg borította,
hogy a járó-kelők zaja a termekig ne hatolhasson.

Égetett agyagú virágvedreken egy csoport ritkább növény terjeszté zöld
ágait és ékes virágkelyhét a sugarak felé.

Klára közűlök majd mindeniket megismerte.

Régi barátnői voltak, kik vagy gyógyerejök, vagy szépségök és
megkülönböztetett külsejök miatt, a kis szombatosné kegyét birták.

S bármennyi gond terhelte Klára szívét, egyenként észrevevé őket, mintha
nyájasan köszöntötték volna, s a bókot viszonozni kellene.

A fejedelemné magánhasználatra föntartott folyosója szárnyas tölgyajtón
végződött, hol a bejáratot nagy rézgombú pálczával egy vörös ruhás és
ezüst zsinóros csatlós őrzé, ki a Klára által látott suhanczoknál aligha
nem volt egész fővel magasabb.

Ez alak már emlékezteté a szombatosnőt azon mesékre, melyeket a kis
Endrének a hosszú téli estéken beszélt a királyi udvarok óriásai és
törpéi felől. Óvatosan simult közelebb a püspökhöz, s üterei gyorsabban
vertek.

A csatlós vidám tekintettel nyitott ajtót.

Tárt szobákon mentek keresztül.

A bútorzat mindenütt kényelmes, derék, tömör és tartósságra készített
volt; de fényűzés és hivalkodás nélküli.

Klára látott karszéket, mely szakasztott olyan volt, mint boldogult
atyjáé; látott rózsafa-asztalkát, mely az anyjáéhoz hasonlított: látott
a keleti szövetű és valószinüleg igen drága divánok mellett kerevet- és
székpárnákat, melyek az általa hurkolt, himzett, s rojtozott darabok
másai lehetnének.

Mint tetszett ez neki! Mint megnyugtatá és kecsegteté ez őt!

A falon életnagyságú képek függtek, különböző korú némbereké és
férfiaké. Volt vénebb magánál a püspöknél, de katonásabb tartású. Volt a
kis Endrével egyidejű is: elég csinos alakú, de talán még sem olyan
szép, mint a Klára gyermeke. A nők és hajadonok többnyire barátságos
tekintetűek voltak és szelidek. Közűlök egy sem határozottan kevély.
Pedig ez az egész társaság alkalmasint a fejedelem és fejedelemné
őseiből alakult. Férfiak, nők a két család multjához tartoztak. Testükön
nem volt bíborpalást, tekintetökön lenézés vagy harag. Jámbor,
vendégszerető magyar uraknak és asszonyságoknak látszottak, kik Klárát
bátoríták, hogy ne tartson semmitől, s mondja el őszintén, a mi szivén
fekszik.

A szombatosnő meg is fogadá a becsületes képek tanácsát, s míg a
püspökkel a nyitott szobák hosszú során áthaladtak, arcza egészen
derültté, magatartása biztossá vált.

Hihető, hogy e kedvező eredményre szintén hatottak a fejedelemné
cselédjei is, kik a mint a különböző ajtókon mentek, jöttek,
tiszteletteljesen hajták meg magokat a püspöknek és Klárának, s
egyenként valami dolgot igazítottak, zaj, sietség, követelés nélkül.

Szóval a palotában semmi sem volt visszataszító, sőt minden oly szelid,
mint a kolostorban, oly megnyerő mint egy igazi nőnél és oly rendezett,
mint a józan embereknél kell lennie, kik a világgal és magokkal békében
élnek.

Azonban, míg Klára reménynyel és bizalommal telt el, Dajka János
aggodalmai minden nyomon sűrűbben jelenkeztek.

A csak imént történtek után alig hozhatta kétségbe, hogy ez a némber,
kit ő most a fejedelemné elébe visz, Kassai István személye vagy
családja ellen emel panaszt.

Ez lidércznyomásként nehezedett a szent férfiu kedélyére.

Ő kész volt ugyan vallása érdekében megküzdeni bármely magas állású
egyénnel, ha e vakmerősége okvetetlen bukásra vezetné is.

Kassai ellen már többször lépett föl; nyiltan a fejedelmi palotában,
czélzatokkal a szószékből. A tanácskozmányokban adott szavazata, s a
predikacziókba szőtt intései, sokkal határozottabb szinezettel birtak,
hogy sem Kassai neheztelését magokra ne vonják, s a püspök urat némely
kellemetlenségnek ki ne tegyék.

De ez nem tántorítá meg a jámbor öreget.

Igyekezett Kassai politikáját háttérbe szorítani, s a háborút óhajtó
párt malmára hajtani a vizet.

Helyzeténél fogva bejárása lévén az udvarba, több versen informálta a
fejedelmet, s mint tudjuk, most arra is rászánta magát, hogy a
nagyasszony befolyását vegye igénybe. De, boldog Isten, mekkora
különbség, a nézetek fölötti tusa helyett, a személyiségre vonatkozó
vádakra keresni eseteket, nyujtani alkalmat!

S lehet, hogy nagy bántalmat követett el Kassai azon csodálatos
némberen, ki a fejedelemné védelmeért akar folyamodni; de vajon oly
természetű-e e bántalom, minőnek a püspök képzeli?

Kassai István képtelen a csábításra koránál, Kassai Elemér pedig
jelleménél fogva.

Egyébnek kell tehát fönforogni.

És ekkor nem követett-e el maga a püspök talán még nagyobb megbántást
Klára ellen, mint Kassai?

Vagy nem czélzott-e a fejedelemnénél csábításra, megcsalatásra?

Nincs-e a magas nő, bár homályos szavakkal, mintegy arra előkészítve,
hogy egy tévedt nő vagy leányzó esd becsületének helyreállításáért?

S mit használ, ha a kifejezések befátyolozottak voltak, midőn a
fejedelemné éles fölfogású, s beható tekintettel bir?

Mit használ, hogy a püspök csak sejtelemről beszélt, holott a némberek
tiszta hirét, a gyanu legvékonyabb köde is elsötétíté.

Ilyforma elmélkedések fordultak meg a jámbor Dajka János elméjében.

Igen kényelmetlenül érinté kedélyét mind Kassai, mind Klára.

Mit tegyen?

Gondolkozásra nem volt ideje, mert a nyilt teremsor végén az apród
hirtelen föltárta a végzetes ajtót. Két kis szobába lehetett most
betekinteni, s ottan látható volt a fejedelemné alakja, a mint a
háttérben egy palotahölgy kezéből nehéz vászondarabokat vesz át, s
figyelmesen vizsgálva rak az asztalra.

A püspök karon fogta védenczét, bátorítván őt.

Klára az első megdöbbenés után elég időt vett, hogy szemét a
fejedelemnére vethesse.

Erdély és a magyarországi részek nagyasszonya alig haladta túl a
negyvenedik évet s viruló egészségnek örvendett.

Vonalai inkább jellemzetesek mint finomak, s egészséges kinézésű arczán
bizonyos parancsoló kifejezés, bizonyos áhitatos szigor mérséklé a
jókedvet, az életteljt és a szertelen tevékenységi vágyat, mely más
előzmények mellett és más életviszonyok közt, mindent magához sodró
végletig fejlődhetett volna ki.

Rákócziné néhány lépést tett a püspök felé, ki a szerényen hátravonult
Klárát magához inté.

– Istenem! tanu előtt kell nyilatkozni! – gondolá a szombatosnő s minden
ereje és nyugalma, melylyel szívét a szelid ős-képek biztatásai
betöltötték, mint a fészekből a madár, egyszerre elröppent.

[Illustration: Lorántffi Zsuzsánna.]

– Élnek-e szülőid, Bodó Klára? – tudakolta a fejedelemné, miután a
püspök az alázatos bemutatást s védenczének a legmagasabb kegyben
ajánlását bevégezvén, engedelmet kért, hogy Zsófia herczegkisasszonynál
tehesse tiszteletét.

– Meghaltak, kegyelmes asszonyom!

– S kinek mentél gyámsága alá?

– Még néhai édes anyám kimulása előtt szerencsém akadt.

A fejedelemné szigorú tekintetet vetett Klárára.

– Egy derék, egy nemes érzésű férfiu boldoggá tett keze- és szivével.

– S te az ő jóságát hálátlansággal jutalmazád?

– Teljes szivemből igyekeztem gondolatait is teljesíteni; s bár soha
panasza nem volt ellenem, úgy hiszem, sokkal maradtam adósa, mert
szerelmemen kívül mivel fizethettem volna azon végtelen boldogságért,
melyen hét év óta részeltetett? Kegyelmes asszonyom! jámbor életű, nagy
müveltségű, gyöngéd érzelmű férj neje vagyok, s két angyal anyja. Az ég
minden áldása szállott reám, érdemetlenre.

– Gyalázat! gyalázat!… midőn ily bűnös vagy s még szinem elébe mersz
jönni?

Klára megrettenve tekintett a fejedelemnére.

– A hűtlenséget a férj rosszasága sem menti, s midőn férjed érdemeit
hozod föl, még megköveztetésedet is szelid itéletnek kell hogy tartsd.

– Asszonyom! ki mondotta, hogy hűtlen volnék?… Szent Istenem! úgy
nézek-e én ki?

Klára feledve minden illemet, megragadta a fejedelemné kezét.

– Szombatos vagyok… Hitsorsosaink közt nincs elvetemült nő.

Ekkor észrevevé helytelen magaviseletét, arczán eláradt könnyekkel
omlott a fejedelemné lábaihoz.

– Bocsánat! kegyelmes asszonyom, megbocsáthatatlan vakmerőségemért!
Térden állva esdeklek, ne utasítson ki méltó haragjában! Midőn e
teremből távoztam, végem van, s vége egy egész családnak!

– Kelj föl, Klára! Az Istent is nem térdünkkel, szivünkben tiszteljük.
Miért borultál le egy szegény szolgáló előtt, ki épen csak úgy tartozik,
mint te, az alázatosság köntösében járni. Bálvány vagyok-e én? Mit
sírsz? mit zokogsz? Kelj föl hamar!

Mekkora zavarban lett volna a tisztes, az ősz fürtű püspök, ha e
jelenetnek tanujává lett volna; de ő már a lépcsőkön is lement, s Zsófia
herczegkisasszony fényes lakához közelít. Útközben alkalmasint azon
eszmével tépelődött, hogy talán Klára felől tévedésben volt, s elejtett
czélzataival félrevezette a fejedelemnét is; mik lesznek ily botlás
következményei? nem fog-e neheztelni a nagyasszony? s mekkora hordereje
lehet annak, ha ő csakugyan rosszul fogta föl védencze panaszának
mivoltát? Ezek mind oly kérdések, melyek az érdemes férfiut bizonyára
elkisérik a herczegleány termeibe is.

Egyébiránt a jámbor püspök félreértése a végzet teljesülését segítette
elő, mert Rákócziné a közelebbi időkben annyira óvakodott oly dolgokba
vegyülni, melyek szorosan nem tartoztak köréhez, hogy a püspök minden
közbenjárása hasztalan lett volna, ha az erkölcsiség kényes pontja nem
forog fönn. Klára soha sem nyert volna kihallgatást, ha a csábítás
megbüntetése, a ballépések jóvá tétele, a hiterkölcsös élet terjesztése
nem lett volna azon czél, melyért Lorántffi Zsuzsánna, a kegyes és
tisztaéletű nő minden egyéb tekintetet háttérbe szorít. E kérdésben ő
nem akart óvakodó lenni, itt mindig kész volt férjére nyilt és vissza
nem utasítható befolyást gyakorolni.


VII.

Klára fölemelkedve, a nagyasszony kezét megcsókolá.

– Töröld le könnyeidet. Ne fuldokolj; úgy szavadat érteni nem tudom.
Pihenj előbb, s azután beszélj!… Mily iszonyú tévedések martalékává
lehet az emberi értelem! – sohajtá a fejedelemné, míg Klára kendőjével
törölgeté szemeit. – Lengyelországból a leglázasabb képzelődés
teremtményei jönnek be hozzánk, s ti makacs sectáriusok azt állítjátok,
hogy az vallás, hogy az istentisztelet, s hogy az a szentkönyv meg nem
hamisított tana. Még csodálkoztok, ha az ország törvényei szigorral
lépnek föl ellenetek. Férjem, a fejedelem, remélvén, hogy a szombatosok
a tévedések átkos örvényéről az igazság útjára önként vissza fognak
térni, példátlan engedékenységgel hagyta aludni a törvényt; de már
béketűrése egészen kifogyott, csordultig megtelt vétkeitek pohara. Egy
csöpp még hozzá, s elkezdődik a büntetés, föltámad megrontásotokra a
törvény.

– Férjem már szenvedett is büntetést. Börtönbe volt zárva; – szólt lassú
hangon Klára.

– Hol? – kérdé hévvel a nagyasszony.

– Itt, Fehérvárott.

– Az nincs úgy!… S ha úgy történt volna is, a törvénynek tétetett elég.
És te e miatt jöttél hozzám panaszra?

– Nem, kegyelmes asszonyom. Én egy hallatlan, csodálatos és általam is
megfoghatatlan ügyben járulok a fejedelemné… s nem is az ő, hanem a
legigazságosabb és legszentebb akaratú asszony elébe… Hogyan tudnám
férfiaknak elmondani azt, a minek egy része, míg keblembe temetve csak
iszonyú titok, csak védelem nélküli megsemmisülés; de gyöngédtelen
kedélyek előtt föltárva ezerszer rosszabb, mint a halál, mert a gyalázat
lehet.

A szombatosnő szép csengő hangja, erélyes szavai, lángoló tekintete, a
vonalok ártatlan kifejezésével és szűzies szemérmével együtt, a nemes
indulatú fejedelemnére megnyerő hatást gyakoroltak.

– Beszélj, – mondá szeliden.

A kis szombatosnő a költészet és élethűség csodálatos varázsával, mely
mindent megelevenít és a szem elébe hoz, beszélte el férje rejtélyes
helyzetét, az első aggodalmon kezdve az első gyanuig, úgy, a mint
élményeibe szőve voltak, úgy a mint történek, ugy a mint fejlődtek
Kassai elleni váddá.

Midőn a Pécsi «remetesége» előtti jelenetet lerajzolá, a fejedelemné
élénkén tudakolt azon főúr külsőjéről, ki kémnek mondá Laczkó Istvánt.

– A hold bágyadt fénye és rémületem, – szólt Klára, – nem engedték, hogy
arczvonalait fölfoghassam. Kicsiny, száraz s hanyatló korú úr lehetett.
Hangja éles, kellemetlen volt. Sasorra, hosszú keskeny feje mélyen él
emlékemben. Ha jól meg tudtam különböztetni, kék ruhát hordott.

– Nejét gyászolja, – mondá a fejedelemné. – Folytasd férjed történetét.

Midőn Klára az ifjunak, ki haza kisérte, másodszori látogatást említé,
Rákócziné megint kérdé:

– S milyen alakú volt?

A szombatosnő a legpontosabb személyes leírását adá.

– Valóban furcsa! Hisz ez Kassai István unokaöcscse! És miért keresett
föl még aznap este tégedet?

– E levelet adta át.

Klára átnyujtja a férj búcsúsorait, s csak akkor, midőn Rákócziné
figyelmesen kezd olvasni, jutott eszébe, hogy Erdély uralkodójának nejét
sérthetik a levél némely kifejezései.

– Alattvalóink még eddig nem költöztek sem a török hódoltságokba, sem a
magyar király birtokaiba. Prága a cselszövőknek, Stambul az árulóknak
nyitá meg kapuit: Erdély az üldözötteknek adott menhelyet. Ez
történetünk; ebből következett dicsőségünk és szenvedésünk. Férjed
kibujdosást tanácsol, de országunk határain csak azok szoktak átszökni,
kik törvényeink igazságos boszujától félnek. Lehet, hogy Kassai István
uram ő kegyelme szigorú volt férjed iránt; de az is megtörténhetik, hogy
csak jogát követeli fölöttetek.

A fejedelemné a szombatosnő halálsápadt arczára tekintett, s megszánva a
szenvedőt, kegyteljes mosolylyal kérdé:

– S csakugyan képes volnál annyi módon, mint férjednek említéd, a
mindennapi kenyeret megkeresni?

– Isten és jó emberek segítségével igenis.

A fejedelemné csöngetett, s e jelre a szolgálattevő palotahölgy lépett
be.

– Ez az a leányzó, – szólt a fejedelemné, – a kit oly régen kerestettem.
Bodó Klárának hívják. Lakása udvarunk nemes hölgyei közt leend.
Szakmáját add neki át.

Klára nem tudta mire magyarázni e nyilatkozatot de érzé, hogy sorsának
jobb fordulatára vezethet. Könynyel szemében csókolta meg a fejedelemné
kezét. A könny a kis Endréért villogott feketeselyem pilláin. Vajon mi
történik a fiával, kit a fogadósnő gondjaira bízott? S mitevő leend ő,
az anya és nő, mint hajadon? Mily balhelyzetbe jutott. De ha a
fejedelemné parancsolja!

Klára visszautasítva minden okoskodást, mely ostromlá és üldözé,
csendesen kisérte a palotahölgyet.

Lépcsőkön mentek le és a nőszemélyzet szobáin haladtak tovább, mígnem
óriás boltozatú s nagy ablakoktól világított terembe értek.

Itt hosszú asztalokon végekben vagy munka alatt roppant mennyiségű kelme
feküdt.

Nehéz selyem ruhák, melyeket szét kellett bontani, palástra szánt bíbor
és tengerzöld bársony, drága csipke finom lenszövet mellett, ezüst-,
aranygyöngy és tarka színű fonalak sodrásra, szegélyekre, rojtokra,
varrásra, himzésre rendeltetve, igen kényes természetű tűzés, mely az
erős szemet is próbára teszi s közben durvább nemű nőmunkák, ezek vették
a nagyteremben legalább húsz nő szorgalmát igénybe.

Klára belépése hatást tett a társaságra.

Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.

Némely kéz félretette egy kevéssé a munkát; némely fürt a lehajtott
főről mélyebben gördült a himző-ráma felé, s e fátyol alól biztosabb
kémlési szabadságot engedett a szemérmes, de kiváncsi tekintetnek;
némely kérdő fekete, némely beszédes kökény és határozatlan akaratú
kékszem pihent Klára vonásain, öltözékén, s mesés parányiságú papucsáig
is letévedt.

Volt leány, ki kláris-ajkait bigyeszté, s volt, a ki sajátságosan
mosolygott.

A szombatosnő észrevevé, hogy egypár közülök jelekkel is beszél; de ha
vajon mellette vagy ellene cserélnek eszmét, sejteni sem tudta.

A társaság egészben inkább jó, mint rossz benyomást tett rája.

A palotahölgy a teremből ékesen butorozott szobába vezeté Klárát.

Puha pamlagon éltes asszonyság ült, orrán kerek szemüveggel,
lábzsámolyán borzas ölebbel.

Csinosan öltözött apród olvasott föl egy kegyes értekezést, oly
hanghordással, mely a szószéki ékesenszólás elég hű utánzása volt, s
néha majdnem éneklésbe ment át.

[Illustration: Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.]

Épen érdekes hely következett, mit világosan tanusított az, hogy a
szemüveges asszony az ajtónyiláskor mutatóujját intőleg emelte a belépők
felé, s Klára vezetője, ki a házi szokásokkal ismeretes volt,
mozdulatlan és áhitatos figyelemmel állott meg, míg az apród egy igen
hosszú s kenetes körmondatot orrhangokkal befejezett.

– Kedvesem, mi járatban vagy? – kérdé a pamlagon ülő.

– A fejedelemné ő fensége parancsolá, hogy mondjam meg édes
asszonynénémnek, hogy e leányzó az (ekkor Klárára mutatott), kit oly
régen kerestetett.

Az udvarmesternő levevé szemüvegét, hogy jobban lásson, azután ismét
föltette, hogy még jobban lásson, s midőn így sem nyugodhatott meg,
nyájasan tudakolá a palotahölgytől:

– Úgy-e, kedves hugom, ezt a derék leányt Kalotaszegi Borbálának hivják?

– Igenis, Bodó Klárának – válaszolta a palotahölgy. – Ő fensége
kegyelmes rendelete szerint az udvar nemes hölgyei közé tartozik.

Az udvarmesternő fölkel a pamlagról, Klárához közeledik, s megcsókolja
homlokát, ki e szívességet kézcsókkal viszonozza.

– Kegyelmes asszonyunknak forma-készítőre volt szüksége, ki a himzők,
varrók és hurkolók számára szép mintákat rajzoljon, s ezért küldött,
édes gyermekem, utánad… csakhogy azt nem tudom képzelni, hogy miért
hivnak téged a mostani neveden?

– Az a fejedelemné titka, – válaszolá Klára.

– Nekem kellett volna téged a mi kegyelmes nagyasszonyunkhoz bevezetni.
S hogyan jutottál az ő fensége szine elébe?

– Nagyságos asszonyom! az is a fejedelemné titka.

Petneházyné aligha örvendett a rejtélyen, mely az idegen nőt előle
elleplezé. Nem minden csipősség nélkül mondá tehát:

– Jöjj velem, «fejedelemné titka», hogy mutassam meg szobádat, a hol
lakni fogsz, jelöljem ki a helyet, a hol dolgoznod kell, és vezesselek a
többi nemes kisasszonyokhoz.

Klára csinos kis szállást kapott s név szerint megismerte azon
leányokat, kik félórával előbb nagy kiváncsisággal függeszték reá
szemeiket.

*

Ezalatt a fejedelemné fontos intézkedéseket tett.

Laczkó István történetét minden részleteivel összefoglalván, nem
kétkedett, hogy Kassainak érdekelve kellett lenni a fejleményekben.

Klára elbeszélése két dologról győzte meg, arról, hogy a korlátnok
törvényes joggal bir a szombatos pap személye fölött, s arról, hogy e
jogával való fenyegetéssel vette rá a szerencsétlent a szombatosok és
főleg Pécsi Simon elleni kémkedésre.

Rákócziné, bár a hit kérdéseiben férjénél szigorúabb volt, a szombatosok
tévelyeit nem üldözé. Udvarában több oly cselédre lehetett találni,
kiket rosszakaróik e rajongókhoz szítással vádoltak. De ha a fejedelemné
a kitagadott és törvényesen megbélyegzett felekezet esküdt ellensége is
lett volna, azért még sem szünnék meg erélyes jellemének egész hevével
kárhoztatni azt az eljárást, melynek gyanuja Kassait terhelé.

Laczkó rögtöni eltünését is inkább hitte Kassai boszújának, mint akár
öngyilkosság, akár megszökés eredményének.

Egy perczig tehát azzal küzdött, vajon nem volna-e czélszerűbb Kassait
magához hivatni és nyilatkozatra birni; de gyakorlati eszével hamar
belátta, hogy minden elsietés az eredményt koczkáztatná.

S bár mennyire volt Klára arczára az őszinteség kinyomva, és előadása az
igazságnak bármily kétségtelen bélyegét hordá magán, mégis szabad-e,
illő-e a bűn jelenségeinek megállapítása nélkül hitelt adni oly vádnak,
mely becsületet sérthet, s be sem bizonyítva homályt vet arra, a ki
ellen intéztetik?

A szombatosnő elbeszélése az elővizsgálatra több kiinduló pontot
nyujtott, mert a börtönőr tanuskodhatott Laczkó bezáratásáról; Fridrik,
a pék, Fehérváron mulatása körülményeiről adhatna fölvilágosítást; azon
társaság végre, mely Pécsi Simon nyári laka előtt megtámadta, ez iszonyú
jelenet részleteit, s talán okait is fölleplezhetné.

Klára leirásából a fejedelemné Kassai Elemérre tüstént ráismert; a
kiméletlen öreg úrban pedig, ki az izgágát előidézte, Szeredit gyanítá.

Rögtön magához hivatta őt.

S nem csalatkozott.

Szeredi a legapróbb részletekig elbeszélte a történteket, s midőn
rokonától, a fejedelemnétől meghallá Laczkó eltünését, a Kassai ellen
forralt boszutól hajtva, sokat változtatott a szerencsétlen szombatos
felőli véleményén.

– A jámbor, az érdemes férfiu! – sóhajtá. – Látszott egész valóján, hogy
nincs bűnre, aljasodásra teremtve; de a ki Kassaihoz közel jut, ha
angyal volna is, előbb-utóbb számot tarthat a kárhozatra. Mondtam én
mindig nagysádtoknak, hogy Dajka püspök és Csulai uram minden
ékesszólása sem tisztíthat annyit az erkölcsökön, mint a mennyit Kassai
magaviselete egy óra alatt ront. Ha a becsületesség aranyrúd volna, az ő
lehelletére rozsdát kapna; pedig az aranyat nem szokta a rozsda bántani.
Ő fensége a fejedelem magas kegye szerint rendelkezhetik alattvalói
fölött. Oszthat méltóságokat és hatalmat függetlenül. De én Kassai
uramat azon izmaeliták utódjának képzelem, kik az Árpádház végivadékai
alatt meglopták a kincstárt s a királyi korona pántjának legszebb
köveit, a nép szeretetét és az országnagyok hűségét, kifeszíték százados
helyeikből, hogy a gyémántot üveggel pótolják, mely hamar törik, s ha
épen is maradna, akkor sem érne semmit. Kassai uram nem való az én
uram-fejedelmem tanácskozó termébe… őszintén mondom, az előszobájába sem
méltó. Boldog Isten! mit nem tehetett azzal az emberséges Laczkó
Istvánnal is? A jámbor férfiu kétségkívül nem akart Pécsi ellen föladó
és hamis tanu lenni. Az én atyai dorgálásom is hathatott kedélyére.
Bizonyosan kikérte a vén farizeustól, hogy vele ne készíttessen koholt
okmányokat, ne kovácsoltasson hamis vádakat; s íme, Kassai a Marosba
dobatta, vagy megfojtatta és holttestét a mult éjjel az akasztófa alá
temetteté. Az én kegyelmes fejedelmem nem akar nekem hitelt adni, s
tudom, nagyságod is ki fog szidni e szavaimért; de engem nemcsak
alattvalói hűség, hanem a vér legszentebb kötelékei is csatolnak a
Rákócziak és Lorántffiakhoz. Ha a vén Szeredi hallgat, akkor ki merje
megmondani az igazat? Ha én sem vagyok elszánva uram fejedelmem és
családja neheztelését fejemre vonni, hogy a dicsően uralkodó háznak
használhassak, vajon akkor kicsoda fogná helyzetét koczkáztatni azért,
hogy öntudata előtt megérdemelhesse a kegyelmet, melyet igaz szándéka
miatt elveszt?

Rákócziné rég megszokta Szeredi vádaskodásait, élczeit és sopánkodását.
Majdnem oly keveset adott, mint a férje, e vén rokon politikai
nézeteire. De tudta, hogy senki sem bír jobban kifürkészni titkokat és
senki sem hajlandóbb egy kevés botrányért tömérdek időt, fáradságot
hozni áldozatul. Szeredinek a kósza fecsegés mellett az ildomos
hallgatás is tulajdona volt. A fejedelemnének, minthogy Klára előadása
tevékenységre ingerelte, épen ily emberre volt szüksége.

– Nem arról van most szó, – mondá feddőleg – hogy kegyelmed miként
vélekedik a mi legfőbb tanácsosunk hivataloskodása és magánélete felől.
Jól tudjuk, hogy a kik a kormány élén állanak, vádoltatni szoktak azok
által, kik nem vesznek a kormányzásban részt. Midőn Pécsi volt a
kanczellár, kegyelmed őt tartotta a legrosszabb embernek, most helyébe
Kassai lépett, most ő legbűnösebb… míg a váradi kapitányság betöltve nem
lesz.

– A leendő váradi kapitány elleni vád könnyen vonhatna nyakamra
notapört. De ezt sem tekintve, hiszem tehát, hogy mindig a legrosszabb
embernek marad Kassai.

Mosolyogva koczkáztatta e megjegyzést Szeredi, s a fejedelemné sem akará
észrevenni a benne rejlő gúnyt. Hisz nagyobbik fiának kapitánysága a
leggondosabban őrzött udvari titok volt.

– Kegyelmedet egészen haszonvehetetlenné teszi rögzött gyűlölete; pedig
épen hű szolgálatát akarám igénybe venni.

– Rendelkezzék fönséged fáradságom, vagyonom, életem fölött s rögtön
tapasztalni fogja, hogy jobbágyi kötelességem elől minden más tekintet
háttérbe vonul.

– Szeretném tudni, mi történt Laczkó Istvánnal? Gyanítom ugyan, hogy
kétségtelenül jogos okból, Kassai uram hatalmába esett, de szeretném
erről bizonyossá tétetni.

– Legfölebb egy hó alatt mindenről értesülve lesz nagyságod. Laczkó
Istvánt vagy élve, vagy halva előkerítem. Ha Kassai, mint a bitang
marhát, vásáron adta is el, faluról-falura fogom nyomon kisérni, míg
rátalálok; ha négyfelé vágatta is, mint régen az országos rablókat
szokták, mind a négy részt ki fogom kutatni, hogy együtt hozhassam el.

– Ekkora buzgóságra nincs szükségem. Elég lesz, ha kegyelmed az
elveszett egyén sorsáról értesít. Tájékozásul szolgálhat az a nézetem,
hogy Kassai uram valószínüleg Laczkót szökött jobbágyként vitette
valamelyik jószágába.

– Most értem már a jámbor férfiunak hozzám intézett végszavait. Fönséged
bölcsesége új világot derített fejemben. Menten a munkához fogok.

– De kettőt kötök ki. Először, maradjon minden titokban; másodszor,
kegyelmed Kassai indokainak kutatásába ne elegyedjék. Csak arról
értesítsen bennünket, hol van Laczkó és minő állapotban?

– Szigoruan fogom nagyságod utasítását követni, válaszolá mély bókkal
Szeredi.

A fejedelemné kegyesen nyujtá kezét a rokonnak, melyet ez a régi
barátság és a magas rang iránt tartozó tisztelet vegyületével emelt
ajkaihoz.

Szeredi távozása után visszajött Dajka püspök.

– Tisztelendő atyám! a kegyelmed védenczét erkölcsös magaviseleteért
udvarom nemes leányai közé soroztattam be.

A szegény püspök égni vélte lába alatt a szőnyeget.

– Fönséged kimondhatatlanul kegyes, – szólt el nem palástolható
zavarral.

– Reménylem, hogy Bodó Klárában sok ügyességgel biró egyénre tettem
szert, ki szorgalmával a többi kisasszonyoknak is jó példát fog adni.

– Mindenesetre a választás rendkívül szerencsés volt. Klára eszét eléggé
tanusítja az is, hogy engem ráfogások és hazugság nélkül tudott tévútra
vezetni, s így szerzett magának alkalmat a fenséged szine elébe jutásra.

A különben szelid Dajka e megjegyzésében az átalláshoz némi keserűség is
csatlakozott.

– S hogy találta kegyelmed a herczegkisasszonyt? – tudakolá a
fejedelemné, a társalgásnak más irányt adva.

– Épen midőn bejelentettek, hajékét tépte le s eltávozott, hogy újra
fodroztassa fürteit.

– A szeszélyes gyermek! s püspök uram nem dorgálta meg?

– Leültem, s vártam, míg visszatér.

– S akkor?

– Akkor Zsófia kisasszony elővétette új ruháit, s okvetetlenül tudni
akarta, melyiket tartom közülök legszebbnek?

– Soha sem jön meg az esze! – sohajtá a fejedelemné. – S kegyelmed
miként utasítá őt rendre?

– Mondám, hogy világi hiábavalóságokhoz nem értek; de arra megfogta
kezemet, s nem akart a ruhatártól elereszteni, míg itéletet nem hozok
öltözékeinek szépségeiről. Azt állítá, hogy inkább sírni is kész,
mintsem szabadon bocsásson, ha nézetemet nem fejtem ki.

– Ezért szigorúan meg fogom szidni. S kegyelmed mit tett?

– Itéletet hoztam, s egy világos narancsszinűnek adtam elsőséget.

A fejedelemné mosolygott.

– S mit monda Zsófi?

– Összecsapta kezét, kaczagott, és azt állítá, hogy semmit sem értek a
ruhához, mert a mit megdicsértem, annak a színe és szabása a
legszerencsétlenebb.

– S kegyelmed, püspök uram, mit válaszolt?

– Csak azt, hogy már most én szeretném tudni, vajon mit tart a
herczegkisasszony _Az áhitatos lelkek számára virágokkal beültetett és
gyomoktól kitakarított kert_ felől, melyet a mult vasárnap olvasás
végett átadtam?

– Ez igen helyes kérdés volt. S mit mondott Zsófi?

– Előmutatá a könyvet, és láttam, hogy eléggé szét volt tépve.

– Legalább tehát tanulmányozta! – vigasztalá magát és a püspököt a
fejedelemné.

– Úgy hivém, és ennélfogva kérdeztem, melyik virága a kertnek tetszik
leginkább?

– S mit felelt?

– Hogy az ilyen virágokhoz ő csak annyit ért, mint én a nővirágokhoz.

– Addig olvastatom vele, – szólt haraggal a fejedelemné, – addig
olvastatom a püspök uram könyvét, míg könyv nélkül mondja el.

– Ez esetben új példányt hozok, fönséges asszonyom, mert a régi már nem
állja ki a hosszas forgatást.

*

A fejedelemné a püspök távozása után is néhány perczig neheztelt
Zsófiára; de a Rákócziak e szeszélyes és elkényeztetett leány irányában
gyöngédek, sőt gyakran gyöngék voltak; úgy a férj, mint az asszony.
Kápráztatta szemeiket a Báthori család dicsköre. A Báthoriak közül
vajda, országbiró, nádorispán, fejedelem, s halhatatlan emlékű király
volt már azon korban, mikor a Rákóczi és Lorántffi név csak keskeny
körben volt ismeretes.

A hatalomra jutott új családok nagy áldozatok árán is keresik a régi
családokkal való rokonságot, s bár a nyugodt kedélyű és biztos itéletű
Rákócziné soha sem nyomhatta el azt az aggodalmát, hogy fiát Zsófia
boldoggá nem fogja tenni; de gyanui és szorongásai ellen mindig talált
oszlató szert a herczegkisasszony fiatal éveiben.

– Majd megjön az esze, – vigasztalá magát most is, – hisz a tapasztalás
mutatja, hogy egyik némber még a párta előtt, a másik csak a főkötő
alatt érik meg. Zsófiánál hamar fejlett a test, s épen azért bontakozik
ki későn pólyáiból a lélek.

Nem tudjuk, mennyi érvvel bir e nézet; de az bizonyos, hogy Rákóczinét
megnyugtatá.

Tevékenysége ismét Klára ügyére irányult.

Néhány sort vetett papirra, s miután a levelet bepecsételte, a
szombatosnőt magához parancsolá.

– Könnyezned nem szabad azért, a mit most tőlem hallani fogsz, s kivált
udvarom előtt egy sóhajjal sem árulhatod el bánatodat.

Klára viaszsápadt lett.

– Férjed sorsa függ lelkierődtől!

Klára összeszorította ajkait, mintha daczolni akarna a kíneszközökkel,
melyek testére alkalmaztatnak.

– Fiadat az ide alig félórára fekvő Portusra viszik. Jámbor, istenfélő
házban fog növekedni, míg ismét átveheted. Az özvegy, kihez e levél
szól, a kis Endrét saját édes magzatának fogja tekinteni. Tüstént
megrendelem az örményesi uradalom igazgatójának, hogy keresse föl a
csecsemő leányodat, s vigye magához. Nálam bátorságban van! barátnődnél
rátalálhatnak. Nincs-e valami jegyed, melyet az áttért szombatosnő
ismer?

– Csak a mátkagyűrűm. Jefta volt a nyoszolyóleány, midőn az
evangelikusok szertartása szerint férjhez mentem.

Míg a szent ereklyét Klára lehúzta ujjairól, megeredtek szemének
könnyei.

– Nem parancsoltam-e, hogy rendben tartsd magad? – szólt a fejedelemné
komor arczczal.

– Csak ne hullanának rám a boltozat kövei! – gondolá Klára, forogni
vélvén maga körül a termet.

– Ha gyönge vagy, távozzál innen! – ismétlé a nagyasszony.

Klára mozdulatlanul állott, mintha szellemek lánczolták volna
föloldhatatlan kötelékkel a padlózathoz. A vért lázas szíve orczájára
hajtotta, de onnan megint visszautasítá eltökélése. Arcza fehér rózsa és
piros rózsa volt fölváltva, míg néhány másodpercz alatt a súlyegyen
helyreállott, s a szenvedő szombatosnő úgy nézett ki, mintha álmából
ébredt volna föl, s nem tudná, mi rezzenté el a phantastikus képeket,
melyek körüllebegték.

– Már távozhatol, – mondá a nagyasszony. – Sokat foglalkozzál, hogy
kevés időd maradjon a gondolkozásra.


VIII.

Gyulai nem tartott sokat a szombatosságot fenyegető veszélyekről, s azt
sem hivé, hogy Pécsi Simon, midőn a hitújítás kérdése komolylyá válnék,
még egy hajszálát is meggörbíteni hagyja a fényes kövű új Jeruzsálem
miatt.

De bár mekkora Tamás volt a Deborah atyjának elvszilárdságában, bár
mennyire hitte, hogy a volt korlátnok minden ábrándossága mellett sokkal
tapasztaltabb róka, mintsem az együgyű kezek vetette tőrben magát
elfogassa, mégis az estéli borzasztó jelenet, Szeredi bélyegző szavai,
és a kémkedéssel vádolt Laczkó dühe s megaláztatása akkora befolyást
gyakoroltak kedélyére, hogy soha sem tudta szemeit behunyni, álmában is
titkos kémek álarczát látta letépni, és az ájuldozó nők alakját eltakaró
sűrű fátyolokra boszankodott.

Ah, a fátyol, s hogy Elemér jött az ájult némber segítségére, ébren is
nagyon nyugtalanítá az ifju kamarást.

Mit beszéljen el már Anna néninek, midőn a történet regényes része mást
illet? Neki csak mellékszerep jutott, s a tudakolóknak azt sem fogja
megmondhatni, hogy az a Klára, kinek nevét kétségbeeséssel hangoztatta a
kém, kék vagy fekete szemből ejté-e ki a könnyet, midőn magához tért, s
fájdalmas mosolylyal vagy mosolygásban elhalt fájdalommal hálálta meg a
hazakisérő lovag részvétét… És minő lény lehetett Klára? Ha bűbájjal
bir, úgy Elemér még Fehérvárott mulat. És vajon elutazott-e?

Gyulai Ferencz e gondolatra odahagyta szobáját, s betekintett Elemér
szállására.

Takarítottak, rendeztek. Új lakosa volt, szintén a testőrtisztek közül.

– Vagy Klára szépsége kisebb szerencsétlenségénél, vagy pedig Elemér
inkább szereti Deboráht, mint saját maga hiszi, – ez elmés megjegyzéssel
tért vissza Gyulai.

– S most már mit csináljak újdonságommal? – fűzé tovább eszméit. – A nő
nem látszik különös érdekkel bírni, s én teremtsek-e részére szépséget,
szellemet és kalandot? Azután Elemér nevét sem hozhatom föl oly
történetnél, melyben Szeredi tulajdonkép Kassai István uram ellen is
szólott, a nélkül, hogy az unokaöcs által rendreutasíttatnék. Kassai
István ő kegyelmét szintén nem nevezhetem meg, mert ha fecsegésem fülébe
jutna, szörnyen neheztelne reám, s haragja előmenetelemet gátolhatná.
Tehát a cselekményből még a magamén kívül legalább két nevet ki kell
hagynom. Sőt kérdés, mit csináljak Szeredi ő nagyságával is?
Fölingereljem-e ellene a hatalmas Kassait, holott éles nyelvével maga is
eléggé bőszíti magára? S mi hasznom lesz, ha hireszteléseim miatt végre
a fejedelemné rokona, vagy a fejedelem első tanácsosa között kell
választanom, föltéve, hogy mind a kettőt egyszerre nem veszítem el? Hüm!
Az előmenetelre szükségesebb a hallgatás, mint a beszéd. Bízzuk Szeredi
ő nagysága csatlósaira a botrány terjesztését; mi fiatal kamarások,
kikre szép jövő néz, legyünk titkolódzók, midőn a nyiltság haszna
kétséges… De, hát Pécsi se tudjon semmit a történtekről?… Kár volna
nyugtalanítani, midőn veszélytől komolyan nem tarthat. A szombatosság
sajátságos őrjöngés lehet; de az ország nyugalmát fenyegető bűnné még
Kassai sem bélyegezheti. Azonban, midőn a boldogult Bethlen Gábor
fejedelem Pécsit börtönbe csukatta, a szombatossági vád is keringésbe
hozatott, hogy a lázadási kisérleteket rejtélyes nevével fedje. Atyámtól
hallám a kegyvesztett korlátnok czimborálását az elégületlenekkel. S
vajon most is nem ilyent szaglál-e Kassai ő kegyelmessége? A pártok
békétlenek, Zólyomi rokonai a portát ingerlik a fejedelem ellen, a
katholikus urak hátratételről panaszkodnak, a palatinus titkos
küldöttjei által rokonszenvet toborz. S midőn a huzalkodásra annyi
jelszó és kedv van, csodáljam-e, ha a különcz észjárású Pécsi oly
viszonyok közé bonyolítja magát, mely halálos ellenségét végdiadalra s
őt bilincs közé vezetheti. Leányára s hetven falvára nincs ugyan sok
vágyam, de csak annak szolgáljunk-e, kitől szerencsénket várjuk? Ez nagy
önzés volna. S miért ne figyelmeztetném, bár általánosan, Pécsit arról,
hogy kémek veszik körül, lesik lépteit, szavait? Azonban hátha részletek
után tudakol? Akkor inkább rejtélyes maradok, mint csevegő. A homályos
szavak, a ködbe takart czélzatok Pécsire nagyobb benyomást tesznek, mint
az elősorolt tények s az indokolt vélemény. Meglátogatom őt és
figyelmeztetem.

Gyulainál a gondolatra hamar szokott a tett következni.

Mihelyt foglalatosságait elvégezte, s az udvarban reá többé nem volt
szükség, a «remeteség» felé tartott, de alig ért a Miklós-kaputól a
külvárosba, alig kezdett azon utczára belejteni, hol a mult este
csatlósok állották el Szőke István útját, midőn kápráztató fény özönlött
feléje.

Bár felleges és sötétszürke est volt, melynek holdja bujkált és
csillagai csak lopva mosolyogtak a komor ég kárpítjáról, Pécsi lakása
tündérin csillogott, világosan és nevetőn. Száz meg száz színes lámpa
derítette föl a kert útját, és ösvényeit.

Czímeres hintók, czifra csatlósok és huszárok állottak az oszlopos
folyosó előtt, és sok szolgakéz lobogtatott fáklyát, emelve a
világítást, mely különben is pazar és magát fitogtató volt.

A kéjlak minden ablakain a csillárok fénye reszketett, kivévén azon
rejtelmes szobát, hol a zodiacusban forgottak a bolygók s a végzet
titkait szokták az ábrándozó Pécsihez lehozni.

Gyulai a kapunál vissza akart térni, mert csak a házi kis körre
számított, csak Pécsivel kivánt találkozni; de megzendült a nagy terem,
gyorsan lebegtek el az ablakok előtt az árnyak, s a zene és táncz, a
kiváncsiság és élvezetvágy ostromolni kezdte a mulatságra hajló, a víg
kedvű ifjut.

Akkor még a szoros illem helyett a szívesség kormányozta a társadalmat.
Az egyosztályú egyének, ha a házban, hol a vigalom vert tanyát, idegenek
nem voltak, nem vártak formaszerinti meghivást, s örömmel látott
vendégei valának a házi úrnak, ki büszke volt arra, hogy lakomáiban és
tánczestélyein sokan vesznek részt.

Gyulai némi tétova után a folyosónak tartott, s csak a mint az ékes
szobákon s az urak és delnők csoportozata közt tovább haladott, kezdé
mindinkább érezni, hogy a társaság, melybe lépett, több igényű, mint
rögtönzött alkalmakkor kell lennie.

Később tudta meg, hogy a házi úr születése napját üli.

Az üdvözlések azon időben elmaradhatatlanok voltak, s elég czifra
szavakkal fejezte ki azokat minden új érkező.

Gyulai is siet Pécsit fölkeresni.

Kornis Zsigmond, Mikó, Haller Péter és Kemény János társaságában
találja.

Az öreg úr magas, egyenes, méltóságteljes alakja, arczának szelid, de
komoly kifejezésével, a figyelmes nagy szemekkel, melyeken mégis
visszatükrözött a merengés, és a gondolkodó homlokkal, melyen a derű,
mint a napsugár a gyér fellegek közt, játszott és el-eltünt, oly különös
hatást gyakoroltak most Gyulaira, hogy a porból felvergődött férfiút
hajlandó lett volna királyok ivadékának vélni, vagy legalább azon római
senatorok egyikének, kik nem szorultak trónra a végett, hogy
uralkodjanak és a pártfogásért esdő tartományok hódolatát elfogadják.

Pécsi szerencsés és baljóslatú napot ünnepelt. Kedélyében csodálatosan
szőtte be magát a szorongás az öröm közé, s az elhagyatás érzése a
kielégített büszkeség nyilatkozataihoz ellentétül vegyült.

Hogyne örvendene, midőn maga sem tudja miért, oly sok főember is
megemlékezett születése napjáról, kik évek óta e részben példás
feledékenységet mutattak? S hogyne sülyedne merengésbe, midőn a mult
éjjel, a mint az éjfél közeledett, az állatkör a legfenyegetőbb
csoportozatokat tüntette föl, s neve napjának hajnala közé az
életveszély a családi romlás sötét árnyait veté? Mely halandó tudná
eltalálni a végzet ujjmutatásait? Miért látogatják csoportosan a
kegyvesztett államférfiut épen akkor, midőn az ég kegye felől leginkább
kétkedik? Melyik a rossz jel már? melyik a biztató? melyik az óvaintő?
Az emberek mosolygó vagy a csillagok komor arczára tekintsen-e az, ki a
mától a holnap számára utasítást akar venni?

Nem rajzoljuk tovább az astrolog kételyeit, mert Pécsit a legkellemesebb
meglepetés várja.

A fejedelemfi, a remélt trónutód, megérkezése jelentetett.

Ennyi kitüntetést a volt korlátnok még sem várt.

Bethlen Gáborral, a nagy uralkodóval több évig állott ugyan baráti
viszonyban, de az udvar kedvezéseitől elszoktatva, s oly hosszas idő
alatt még az aristrokratia büszkébb részétől is mellőzve, természetes
vala, hogy György úrfi látogatása most mélyebb benyomást gyakorolt
Pécsire, mint régen maga a római császár által történt kitüntetése is.

A csarnokig ment magas vendége elébe, ki a kiséretéhez tartozó fiatal
urak egész csoportjával jelent meg.

Az agg férfiu a daliás, de negéddel telt ifju előtt kész lesz vala talán
magát a túlságig lealázni, ha méltóságos termete s vonalainak imponáló
kinyomata a szolgaiság jeleinek fölvételére egészen alkalmassá tenni
képtelen nem lett volna.

György úrfi baráti kezet szorított az öreggel s a jövő perczben a nők
társaságába vegyült.


IX.

A lassú palotás többé sort nem nyerhetett.

Idősbjeink buzdították a fiatalokat, kiknek nem volt arra szükségök,
vagy visszavonultak a velök egykorú asszonyságokhoz, hogy régi
emlékeiket hasonlítsák az új nemzedék örömeihez, s a mult szerint
rostálják meg a jelent.

Gyulai a tánczolók közé vegyült.

Társa kökényszemű leányka volt, ki egész hálával fogadta azon
kitüntetést, hogy a nagyvilágban élő úrfi tartja őt, a gyermekszobából
még ki nem vezetettet, pártás hajadonnak.

Elismerőbb alig lehet valaki, mint egy növendékleány szokott azon
kétséges bókért, hogy idő előtt tekintik kifejlettnek. Mintha a
bevezettetés percze nem volna kezdete a szülői házból kiköltözés
kisérleteinek, s mintha a békés révben nem ekkor feszítenék föl a
vitorlákat, nem akkor tartanák kézen az evező rudakat, hogy egy gyönge
és töredékeny csónak az első kedvező széllel ismeretlen, viharos és be
nem látható tengerre ragadtassék, hányatni, elsülyedni, vagy véletlenül
szerencseparthoz jutni.

Gyulai, minden hajlam nélkül ily bölcselésre, fogta át a kis karcsú
teremtés derekát, forgatá a könnyű alakot maga körül, ereszté szabadon,
csalogatta vissza, szóval: tánczolt, egészen csak arra gondolva, hogy
mulat. De szemei véletlenül Deboráhra tévedtek, s e percz óta
tánczosnője már sejdítheté, hogy még nem nagy leány, s hogy örömeire
nézve több köszönettel tartozik leventéje elkésésének, mint gyöngéd
figyelmének. Vagy nem lejt-e Deborah annyi kecscsel s minden
mozdulatában nem él-e annyi varázs, annyi utánozhatatlan és megragadó
bűbáj, hogy Gyulai alig fordíthatja el róla tekintetét? S nem volna-e a
hetedik égben, ha cserélhetne tánczosnőt azzal, a kinek vállára Deborah
most teszi kezeit?

Bizonyára a kis leányon kívül még más is lehetett oly véleményben, hogy
az ifjú kamarást a házi kisasszony megigézte. Különben miért vétené el
az ütemet és tánczlépést, midőn a csába szombatosleány hozzá közel jön.

Bohóság! Gyulait csak a művészeti szépség hatotta meg, csak azt látta,
hogy soha még tökéletesebb tánczosnő nem került szeme elébe, csak azt
hitte, hogy a könnyű Atalanta, ki egykor az alig meghajtott buzakalász
fölött lebbent végig, a tündérországból visszatért a nehézkes emberek
közé, hogy fölvillanyozza magát a tompa és bágyadt mindennapiságot is.
Gyulai csodálattal telt el. De hányszor nem fordul elő, hogy bámulatunk
aránylag kevés viszonyban áll rokonszenvünkkel, s hogy az, kit
szeretünk, hajlamunkat rendkívüli tulajdonok nélkül szerezte meg?

Gyulai szive nem dobogott gyorsabban, midőn szemei a feltünésig kisérték
Deborah hódító mozdulatait. Keble hideg volt; tekintete részvékeny,
meleg és átengedő.

A büszke és hiú szombatos-leány, ki a közfigyelem lelkesítő ereje nélkül
nem birta volna annyi bűbájba olvasztani minden mozdulatait, most a mint
az aggok is tódultak a terem felé, s a mint a tánczosok siettek
megragadni az alkalmat, hogy nézővé válhassanak, kezdé észrevenni Gyulai
tekintetén a rendkívüli hatást, melyet reá gyakorolt. Hisz a kis
kökényszemű leánynak szüntelen kellett tánczosát figyelmeztetni, hogy
rendetlenség ne történjék, s hogy kibontakozhassanak azon tévegből,
melybe emennek szórakozottsága az egész tánczvonalt be-besodorni
látszott.

– Igen elfáradtam, – szepegé végre a szerencsétlen gyermek, az
alkalmatlan helyzetből menekülni akarván.

Gyulai örvendett, hogy már szabad kedve szerint nézheti Deboráht, s
Deborah szive tombolt örömében, hogy a régi mellőztetés megtorlására
alkalmat nyert. Mert mire is magyarázná egyébre az ifjú elnyelő nézését,
mohó bámulatát, mint szerelemre, mint a szépségnek egy vértezett és
hideg kedély fölött nyert diadalára?

Midőn a táncznak vége volt, György úrfi, Erdély leendő uralkodója,
közelített a bámult szombatosnőhöz.

Lekötelező lehetett, a mit a fejedelemfi mondott, sőt igen hizelgőnek
kellett lennie, mert a hallott szavak után a leány tekintete még
ragyogóbbá, arczszíne még élénkebb kifejezésű lett, s vonalain a
kellemes meglepetést a viszga szemek messziről olvashatták.

Gyulai a figyelmezők közé tartozott.

György úrfinak jelenléte is e házban az ifjú udvaroncz előtt
feltünhetett, minthogy rég tapasztalta, hogy Pécsi a kegyvesztettek
sorsát, a mellőztetést uradalmai s nagy elméje mellett sem kerülhette
ki; mennyivel inkább kellett tehát csodálkoznia a rendkívüli
megkülönböztetésen, mely Deboráht érte, midőn a fiatal herczeg
udvariasságát az egész nőtársaságból egyedül csak reá halmozta. Valóban
több volt György úrfi nyájasságában, mint puszta illem, mint köteles bók
a ház kisasszonya iránt.

– S mi lehet e kegy indoka? – kérdé magától Gyulai tünődve, mintha nem
volna elég magyarázat azon közelragadtatásban, melyet a gyönyörű
szombatosleány utánozhatatlan szépségű táncza idézett elő. – A herczegfi
szigorú erkölcsű, s jegyesét szereti; ha ezt nem tudnám, – fűzé tovább
gondolatait, – még elhihetném, hogy kalandon jártatja eszét.

Míg Gyulai találgatásokba merült, az urak és asszonyságok kört alkottak
a teremben, s a herczegfi a középbe vezette Deboráht.

A hangszerek megzendűltek.

Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst, mint a daliás
kinézésű herczegfi és «Sáron rózsája», a deli szombatosleány, kinek
ruháját néhány héttel előbb pórnők akarták az utczán letépdelni, s ki
most királynénak látszik, kegyet oszt, hódolatot fogad el, minden
mozdulatával igéz, s egy tekintete, egy mosolya elég, hogy irigység
tárgyává tegye azt, ki szerencsés volt általa a többi halandók fölébe
emeltetni.

[Illustration: Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst.]

Hisz maga a herczegúrfi ad példát a tömjénzésben, mintha mondaná:
balgatagok! nem vevétek észre, hogy az úrhölgyek gyöngye, a szépség
eszményképe, a kellem tündére e «remeteségben» lakik, a világtól félig
visszavonulva, a nagy rangú és finnyás hölgyektől félig lenézve, félig
rettegve. Hol volt a szemetek, hogy eddig nem találtatok rá, vagy hol
volt izléstek, hogy látva őt, kételkedtetek magasabb természetében? De
talán a kegyvesztett apa miatt voltatok tartózkodók? Ugyan miért
hittétek a felhőt, mely a napot betakarta, alkonynak? Fény és homály
gyorsan váltja fel egymást az életben. Nekem bizalmam van Pécsi jövője
iránt.

György úrfi kisérete alkalmasint így magyarázta a történeteket, s
Deborah a kettős táncz után annyi hódolótól volt körülvéve, s annyi
tánczra fölkérve, hogy Gyulai hozzá többé alig közeledhetett.

S míg a leányt az ifjak isteníték, György úrfi az apát fogta karon, és a
szomszéd terembe vezette, hol lassanként az élemedett korúak a volt
korlátnok és a leendő fejedelem körül csoportot alakítottak, s a mint
Gyulai a lassú beszédből és az arczok élénk kifejezéséből gyanítá,
közérdekű tárgyak felől cseréltek nézeteket.

– Minden arra mutat, – gondolá az ifjú kamarás, – hogy változásnak
kellett az udvar hajlamaiban vagy a világ ügyeiben történni. Pécsi
megint szerepelni fog. Talán ezt sejti Kassai, s azért lesett minden
lépte után. Figyelmeztetem a veszélyre. De vajon kell-e tennem? Midőn
hatalmas erők surlódnak össze, ki szeretne közéjök állani? Maradjunk az
általánosság mellett, mint idejöttünkkel volt czélunk. Pécsi jóakaróm,
Kassai nem ellenségem. Helyzetem csak romolhat a változtatással.
Tánczoljunk, mulassunk!

Gyulai midőn e szándékkal közelít a nagy teremhez, hol rövid szünet után
a zenészek már résen vannak, Deboráht látja maga előtt.

– Épen keresem, – szólt mosolyogva a leány, – hogy miután megfeledkezett
rólam, én kérjem tánczra. Semmi mentség! Semmi menekvés! Bár mint
kerülte, hosszasan kell miattam fáradnia és unatkoznia.

Gyulai elmés bókokkal válaszolt, karját nyujtva a táncz tündére felé.

– Úgy hallom, – súgá Deborah, közelebb hajolva az ifjúhoz, – hogy
barátja Fehérvárról végkép el akar távozni.

– Kicsoda? – kérdé Gyulai, nem tudván, kit ért tánczosnője.

– Az ifju Kassai.

– Elemér tegnap elutazott.

Deborah lesüté szemét. Arczán a szomorúság és megdöbbenés volt
észrevehető.

Ez ingerelte Gyulai hiúságát.

– Csodálkozom, – szólt, – hogy barátom, ki az illem szabályait nem
szokta megsérteni, búcsúlátogatást nem tett.

– Közte és atyám közt az utóbbi időkben oly idegenkedés támadt, mely
mindkettőjöket a félreértésekre fogékonyakká tette. S hol van Kassai
Elemér állomása?

– Közel Balázsfalvához, csaknem szomszédságukban.

– Ah! – rebegé Deborah érdekes zavarral arczán.

– Kisasszony, a táncz kezdődik! (Velem tetszelg, Elemért szereti.
Borzasztóan kaczér.)

Tánczoltak, Deborah kecscsel, bűbájjal, negéddel s Gyulai, a leány nagy
elégületlenségére, igen szabályosan, pontosan és figyelemmel.

– Nyugalma ellenére a féltékenység fulánkja megvérezte szívét,
vigasztalta magát Deborah.

– Kaczér s mégis hideg, gondolá ezalatt Gyulai.

– Fáradt vagyok, – súgá a leány, az első alkalmat a pihenésre
megragadván.

Gyulai ülőhelyhez vezeti, de midőn odaérkeznek, a herczegfi jön, s
Deborah édes meglepetéssel hagyja magát a táncz örvényébe sodortatni.

Ott lebegett könnyen, vidáman, egészen új erővel, oly üdén s a bágyadás
minden jele nélkül, mintha csak most harsant volna meg a zene, s most
kezdődnék meg egy hosszú, renyhe nap untató órái után a szórakozás és
mulatság.

– Borzasztóan hiú, – gondolá Gyulai, más tánczosnőt keresve.

Midőn Deborah a szünet alatt öltöző-szobájába indult, hogy hajékét
rendbehozza, a melléktermek egyikében atyjával együtt találta Gyulait.

– Sohasem fölösleges, – szólt Pécsi, – semmiségünkre emlékezni. Magasság
nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk
nevezni, a ki sokat veszíthet.

Volt az öreg hangjában valami oly megható és vonalain oly mélabús, hogy
Gyulainak eszébe jutott az esteli kaland, melyet el akart hallgatni.

– Születésem napján mindig szorongás fog el mértéktelen szerencsém
miatt. Öcsém! ezelőtt ötven évvel kisebb tekintélyű háznál, mint most a
magamé, örömest lettem volna pohárnok vagy udvarmester.

Sötét pír borította Deborah arczát, midőn atyja nyilatkozatának végét
hallá.

Gyulainak ajkain, ki a leány fölindulását ellesé, finom, alig
észrevehető mosoly lebbent el.

(Nevet atyám együgyű beszédén! Ah, mennyi kéj volna megalázni őt!)

– Leányom, Báthori Zsófia heczegkisasszonyon kívül a leggazdagabb ara
leend. Pedig én ezelőtt negyven évvel alig merészeltem boldogult nőm
kezét megkérni, mert ötven jobbágytelke volt. Helyes szokás, öcsém, hogy
minden esztendőben van egy nap, mikor a koronás fő is leborul és
megmossa a koldus lábát. Születésem napján érzem a megalázódás
szükségét. De öcsém, talán te nem is tudod, hogy atyám ki volt? Megsúgom
neked… szűcsmester.

Deborah elosont a szobából; bár a különben büszke agg nyilatkozata még
Gyulaira is, kit kényes izlésű és hideg ifjunak tartottak, nagy hatást
gyakorolt.

– Belátom, folytatá Pécsi, hogy a végzet igazságtalan volna, ha minden
halandó ajakkal rendre meg nem kóstoltatná a keserűség kelyhét, s ha az
emberiség egy része örökké verőfényben élne, míg a más rész szüntelen
vak és vigasztalatlan éjben bolyong. Hadd jósoljon tehát
szerencsecsillagunk néha szerencsétlenséget is! Ez a világ rendje!
Ugy-e, nem gondoltad, hogy számos kitünő vendéggel fogsz ma nálam
találkozni? A nap, ha leáldozik, megaranyozza a felhőket és színben
sokkal gazdagabbnak látszik, mint midőn magasan függött a láthatáron!

– Urambátyám, szólt Gyulai meghatva, már kóstolta a keserűség kenyerét,
volt börtönben is, és birtoka egy részét elkobozták. Nincs oka
megdöbbenni változatlan szerencséje miatt.

– Tévedsz, barátom; midőn Bethlen Gábor Kővárba zárt, csillagházam
fénylett s elárasztá a boldogság előjeleivel lelkemet. S a bolygók nem
csaltak meg. Úgy lőn, mint jóslák. Becsületemről lehullott a folt,
birtokaim szélesedtek, s Deborah, ki növendék-lyány korában beteges és
keveset igérő külsejű vala, egyszerre fejlődni kezdett szépségben és
szellemben. S hol van most vele versenyző? A mit te fölhoztál, nem volt
szerencsétlenség. Egészen mástól tartok e perczben.

– Hogyan? – kérdé Gyulai meglepetéssel.

– A világi körülmények rendkívül kedveznek nekem, de a csillagoknak
fenyegető constellatiójok van. Földi termemet látogatással tisztelte meg
a fejedelemfi; de égi házamhoz ugyanakkor közellépett a skorpio.
Saturnus szikrázik és lángol, Jupiter arcza elhalványult. Nehéz idők
következnek.

– A skorpio legfölebb egy kémet jelent, ki urambátyám szivéhez közel
lopódzott, szól Gyulai, elfeledkezve szándékáról.

– Ugy-e Deboráhtól hallottad ezt? kérdé Pécsi, az ifjura szegzett
szemekkel.

– A kisasszony velem keveset beszélt s egészen más egyénről.

– S kiről szólt veled?

– Elemér távozásáról tudakozódott.

– Választaná el bár e fiatal embert akkora köz tőlünk, mint a déli
sarkot az északitól, mert úgy nem áradna rá a bűn, reánk a veszély.

Elemér nemesszivű egyén. Ő nem hogy nagybátyja, de Keletindia minden
kincseért sem lehetne kém.

– Ki hinné ezt felőle?… de sok hivatás veszélyesebb, mint a kém nyelve,
s némelykor végzetünkben van a méreg, mely mást megöl, s nem
kedélyünkben.

– Ha szabad lenne általam egészen ismeretlen ügybe avatkoznom, inkább
azon egyén iránt volnék bizalmatlan, ki tegnap este bátyámnál volt.

– Vendégeim várnak, szólt kedvetlenül Pécsi, siessünk közéjök.

Ezzel az ajtó felé tartott, de érezvén, hogy a társalgás e rövid
félbeszakítása sérthetné Gyulait, karonfogva őt, s mosolyogva mondá: –
Deborah nagy rábeszélő tehetséggel bir.

– Szavamra! ő nem is említé azt, kire czélzottam.

– Helyesen tőn, mert az erény halántékaira illik ugyan a töviskoszorú,
de van elég kéz, mely ezt számára megfonja a miénken kívül is. Azon
férfiú, kiről szóltál, a Kassai börtönéből szabadult ki, s leányom
gondatlan szavai miatt távozott el most Fehérvárról. Mélyebben sebzé őt
Deborah nyelve, mint tudnák Kassai kíneszközei. Kérlek, ne vedd
mondásomat szigorú értelemben. Leányom nemes természet. Apa nem lehet
büszkébb nálamnál magzatára;… de ő is tegnap igazságtalan volt egy
felebarátja iránt. Szerencsés, hogy először tette életében!

Pécsi és Gyulai a társaság közé vegyültek…


IX.

A fényes diadal, melyet Deborah este aratott, már éjfél után sugarak
helyett árnyakat is vetett az ő benyomásokra kész kedélyére.

Midőn vánkosaira hajtá fejét, képek és visszaemlékezések jelentek meg
ágya körül, hogy az álmot hátraidézzék.

A fejedelemfi előzékenysége még mindig hizelgett neki, de már sejdítteté
vele a büszkeség, miként a rögtönzött kitüntetés oly körülményekkel
függhet össze, melyek sem atyjának társadalmi helyzetével, sem az ő
szépségének tett hódolattal nem állanak szoros viszonyban.

Szintén kellemesen hatott rá Gyulainak őt oly sokszor kisérő szeme és
bámulata. Ez az ifju csakugyan leigézettnek mutatkozik. De mit jelent
hát ama finom és gúnyos mosoly, melyet Deborah néha ajakain átsuhanni
vélt, s melyet világosan látott akkor, midőn atyja egykori szegénységét
és homályos sorsból lett fölemelkedését gondatlan elérzékenyüléssel
emlegeté?

– A gőgös uracs utolsó benyomásul mégis azt vitte el tőlünk, hogy…
szűcsmester unokája vagyok.

Deborah saját gondolatja miatt arczát kipirulva érzé.

Eszébe jutott a ma estve kifejtett tetszelgéseinek minden egyes vonása,
s különösen az Elemér nevével való visszaélés csak azért, hogy
féltékenység által ingerelje Gyulait, kivel sorsát végtére sem vágyott
összekötni, s kit – legalább saját hiedelme szerint – a szerelem által
nem boldogítani, de büntetni akart.

S miért is vette szájára Elemér nevét?

Ha e névvel nem játszott vala, most talán csendesebben tudott volna
aludni.

Mit tudja ő miért? de azon régi jó napok kezdettek szivében zsongani,
midőn atyja Elemér nélkül még nem birt leánya boldogságára gondolni,
midőn oly természetesnek látszott az, mi most lehetetlen és gyűlölt.

Akkor ki hozta volna kétségbe, hogy szerelmök változatlan, mint maga az
igazság, hogy ők egymásért vannak teremtve, hogy kezet kézben tartva
vándorolnak az élet útján végig, s hogy a menyegzői nyoszolyájok és
család-kriptájok között fekvő közt, ezt az arasznyi tért, egymással
osztott örömeik s egymásért hozott áldozataik emlékeivel fogják
beépíteni.

De most!… Deborah keblét sóhaj emelte. Miért eped? kit vádol? mi az, mi
elégületlenné teszi önmagával? s honnan vonult a szív hamvazószerdájának
komor, méla és vezeklő hangulata a bál tündérképei, a kellemes
benyomások, a fényes diadalok közé?

Hogyan tudna mindenről számolni Deborah?

Ő sem sejdíti, mi mozgatja keblén a finom leplet, kedélyében a betakart
érzéseket.

*

Gyulait hazatértekor a házikisasszony művészi tánczánál sokkal inkább
foglalatoskodtatá az a talány, hogy miért kereste föl Pécsi Simont
néhány eddig tőle egészen visszavonult főúr és a fejedelemfi? Miért
jutott épen most eszökbe oly férfi születésnapja, kire máskor nem, vagy
érdemeihez és tekintélyes állásához képest szerfölött ritkán gondoltak?

Volt a vendégek közt olyan, ki a kegyvesztettől már szerencsétlensége
első perczében visszavonult, s csak most találta jónak a feledett baráti
viszonyt emlékezetbe hozni; volt, a ki a hatalom délpontján sem szivelte
Pécsit, s most mégis nyájas arczczal közelített hozzá!

Ekkora átalakulása a kedélyeknek aligha történt tisztán csak belső
okokból.

Valami rejtélyes van folyamatban, gondolá Gyulai, s e sejtés izgató
erejének lehet tulajdonítani, hogy a szép Deboráhnak tündéri táncza nem
volt oka a hosszas virrasztásnak és tárgya a rákövetkezett rövid hajnali
álomnak.

Gyulai gyakorlati irányú jellemével a találgatásból hamar lépett át a
tudakolásba.

Könnyű volt észrevennie, hogy Fehérvárott meglehetős figyelmet keltett a
Pécsit ért kitüntetés.

Még harmadnap is sokat beszéltek arról az úri rendűek, különösen a nők.

Figyelmét nem kerülte el bizonyos változat a hangulatban is.

Eddig az urak csak szidták Kassait, most olykor dicsérni kezdék Pécsit.

Eddig a nők sok kivetni valót találtak Deborah születésében és
modorában, most kevesebbet emlegették polgári származású őseit, s
magaviselete iránt is engedékenyebbek lettek volna, ha rendkívüli
szépsége és gazdag hozománya folytonosan nem ingerlené a kedélyeket.

Gyulai arról szintén értesült, hogy a korlátnok most még inkább dühöng
bukott elődére, mint máskor.

És szemeivel látta a «remeteséget» sűrűbben fölkereső vendégek fogatait,
nyerges lovait és kiséretét.

S a mi több, az öreg Pécsi a fejedelmi palota harmadik udvarában
megfordult, s az a hír is lábra kapott, hogy mielőtt György úrfinál
tette udvarlását, szerencsés volt a fejedelemné által elfogadtatni.

Ennyi kegy a régi mellőztetés után alkalmasint politikai tekintetekből
fejlődött ki, s a pártérdekek üvegházi növénye volt.

Gyulai nem képzelheté a hanyatló korú s ábrándokba merült Pécsit
jelentős törekvések élén, de neve zászlóúl szolgálhatott, mely serget
von maga köré.

Igaz, hogy egy kevéssé már elrongyollott e zászló, s midőn még ép is
vala, talán alig lőn többször megkoszorúzva, mint bemocskolva, s talán a
küzdő sorok előtt sem lobogott, a szerencse szelétől dagasztva és a
lelkesedéstől védve, oly gyakran, mint a hányszor a megvert, a
fegyelmetlen tábortól elhagyatott, vagy bevonatott, hogy a pogyász közt
kényelmesen tovább czepelhessék; igaz, hogy Pécsi nevét rendkívüli
siker, rendkívüli fény nem tette villanyzó hatásúvá, de mégis
kétségtelen, hogy az ország nagy többsége Kassai ravasz, önző és
méltóságnélküli kormányzata miatt Pécsi hibáit és bűneit csak azért is
el tudná feledni, mert e rövid emlékezése mélyen sértené azt, kinek most
kezében a hatalom.

Gyulai Kassai ellen intézett támadásnak kezdé hinni a Pécsire halmozott
bókokat.

Az ifju udvaroncz éles elméje, midőn e gyanura jutott, kétszeres hévvel
kutatá a körülményeket, melyek a főurakat följogosíthaták most kezdeni a
fejedelem kegyelte korlátnok ingerléséhez.

Fáradozásai azonban kevéssé kamatoztak.

Sem a külviszonyokban, sem a beligazgatás terén nem mutatkozott a
változásokra biztos előjel.

Kassai a szokott órában tanácskozott a fejedelemmel, a szokott éles
humorral és vádakkal sértette az aristocratiát, a szokott
kiméletlenséggel bánt saját hivatalnokaival, a szokott ármánynyal
küzdött a hadpárt befolyása ellen, a szokott ügyességgel igyekezett az
udvar előtt gyanussá tenni azokat, kik őt hasonló buzgalommal
gyanusították.

Rákóczi most is csak oly határozottan kegyelte Kassait, mint régen, s
Rákócziné most is csak oly gonddal kivánta elpalástolni, hogy nem
kegyeli.

Maga Anna néni sem beszélhetett Gyulainak többet a korlátnok ellen
forgalomban tartott udvari pletykákról, mint a Pécsi Simon nevének
divatba hozatalát megelőzött napokon.

Ily adatok a fiatal udvaronczot azon hitre vezették, hogy az ellenzék
újabb mozgalma nem erő, de ájultság jele.

A főurak, a hadpárt szónokai, a Kassai esküdt ellenségei épen, mert
érzik e gyűlölt férfiú állásának folytonos szilárdulását, mérgökben az
eszély intéseire nem tudnak többé figyelni, s folytonos csipkedésekkel
vesznek elégtételt vigasztalatlan jövendőjökért.

– Csakhogy ne keserüljék meg merészségöket! gondolá Gyulai, Zólyomi
bukására és számos nótapörre emlékezve. A hatalmas tanácsosok elleni
törekvés észrevehetetlenül vezeti a pártokat az uralkodó személyével
való elégületlenségre; ez veszélyeket teremt, melyek ellen védelem kell,
s az önfentartás, kényszerűség nem válogathat többé sem jelszavakban,
sem az eszközökben. Csoda-e tehát, hogy a ki hazája érdekében küzd a
kormány bűnei ellen, egyszerre maga ellen fordulva látja a törvényt és
hazát, s a mit hűségből kezdett meg, árulással végzi be?

E sötét, de tapasztalatokon nyugvó világnézet a vidor kedélyű Gyulait
aggodalomba ejté.

– Félek, hogy csúfosan le fognak tiportatni, s birtokaikkal Kassai
falvainak számát gyarapítani. Miért is vegyültem közéjök?

A nagyreményű udvaroncz megdöbben a félreértésen.

Hátha Kassai a cselszövény részesének tekinti.

– Mindenkinek el fogom beszélni, hogy Pécsi évnapján történetből
vegyültem a társaságba, s távolról sem sejdítém az összejövetelt… De
vajon, folytatá keblében a harczot egy fenköltebb szellem, vajon nem
volna-e ez gyávaság? S mit féljek ott, hol György herczegfivel
találkoztam?… No! sugá ismét az óvakodás, a mi a trónutódoknak csak
pajzán ötlet és időtöltés, az nálunk kicsinyeknél bűn és bukás lehet… S
mégis szégyen volna gyáván menteni magamat oly félreértés ellen, mely
meg sem született, s csak akkor lép világra, ha létezését előre
felteszem. Legfeljebb gyéríteni fogom látogatásaimat Pécsinél. S ezzel
nem tartozom-e Elemérnek, kit Deborah – ha szavainak hihetek – még
mindig szeretni látszik!

E végtére is inkább önző, mint nagylelkű eltökélést Szeredivel
találkozása még inkább megszilárdítá.

A fejedelemné rokona félig tréfásan kérdé tőle: – Nem hallottad-e öcsém,
hogy mikor fogja a vizes lepedőt Kassai uram alól Pécsi ő kegyelme
kivonni? Szeretnék e kisérlet alatt jelen lenni.

– Nagyságod szavainak ködén az én lelki szemeim áthatni nem birnak.

– Csak tudni akartam, sokat tánczoltál-e a minap Pécsinél?

– Nem annyit, hogy korom és tánczszenvedélyem mellett elégnek
mondhatnám.

– Hallom, mindnyájatokat megbabonázott Deborah. Ősz fürteimre! csak
azért szeretnék ismét fiatal lenni, hogy legyen legalább egy, kit e
varázslónő el nem bódíthat. Egyébiránt most az egyszer szerencsédre
szolgál öcsém, ha mindig csak Deboráhra néztél, s ha minden szavad csak
neki esküdött hűséget. Külünben még azt mondanák, hogy Pécsivel esküdtél
össze, mint azok, kiknek maradt idejök a tánczolásnál egyébre, és
nyelvöket másra használták, mint szerelmi bókokra.

– Így magamat sem hihetem a gyanu fölött állónak; mert sokat társalogtam
Pécsivel s keveset leányával.

– Tehát neked szintén jelszavad a «szűcs» s nem az «erszénykötő?»

– Alig hiszem, hogy a fejedelem nagyobbik fia és több országtanácsos
jelenlétében a zene, táncz és vigalom közt ily komoly ügyek hozattak
volna vita alá.

– De az ármányos Kassai mégis ezt szeretné a világgal elhitetni.

– Tehát Pécsit azért vétette jó előre kémekkel körül?

– Micsoda kémekre czélzasz? – kérdé Szeredi megütközéssel.

– A többek közt arra, kit nagyságod leálczázott.

– Ki? én? ugyan öcsém, mi jut eszedbe? válaszolja Szeredi hüledezve. –
Talán el is beszélted rokonaidnak, ismerőseidnek, az egész világnak,
hogy a vén Szeredi vak volt és egy becsületes hazafit bizonyos semmiházi
léhűtővel tévesztett össze?

– Tehát tévedésből történt minden?

– Szánandó félreértésből, öcsém. De csakugyan nem szóltál senkivel a
reám nézve kellemetlen esetről?

– Csak annyit mondtam Pécsinek, hogy óvakodjék bizonyos egyéniségtől.

– És sejdítette-e, kire czélzasz?

– Rögtön észrevevé.

– S mit válaszolt?

– Neheztelt rám.

– Valódi bölcs! valódi nemes szív… Ne is említsük többé e kellemetlen
ügyet. Te fiatal vagy, de tudsz hallgatni. Rokonom, a fejedelemné,
jellemednek épen ezen oldalát méltányolja leginkább. A minap is dicsért
s képzelheted, hogy én sem maradtam hátra a szép szavak
megválogatásában. Barátom! a tapasztalt és koros férfiak jó véleménye az
a létra, melyen az ifju tehetségek lépcsőnként magasabbra emelkednek.
Különben fölötte nehéz és kétes a siker.

Gyulai szépen megköszöné Szeredi figyelmeztetését, s azon tanulság
mellé, melyet Pécsire nézve vont, még azt is csatolá, hogy a megtámadott
szombatos pap történetéről mélyen hallgatni kell.


X.

Kassai István, a szemfüles államférfiú, hamar fölfedezte a titkos
államrúgókat, melyek Pécsit rögtön felszinre emelték.

Szeredi egyik régi barátja tudniillik, ki a török hódoltsághoz tartozó
magyar részek szomszédságában lakott, barátságos viszonyban állott a
temesvári basával. De e barátság még sem akadályozá, hogy pogány
martalóczok ne hajtsák el gulyáját.

Erélyes és vakmerő férfiú levén, a rablás hirére minden menevéd nélkül a
basánál termett.

Nem tudjuk, mind visszakapta-e lábasmarháit, vagy pedig kénytelen volt a
prédálók megfenyítését is kárpótlásba számítani; de annyi bizonyos, hogy
a basa nagy tisztességgel fogadta és török őrizet mellett kisértette
Erdély határáig.

Kassai, kinek Temesvárott biztos kémjei voltak, arról értesült, hogy a
magyar úr és a török kormányzó közt nemcsak az elhajtott gulya, hanem
még fontosabb tárgyakról is folytak beszélgetések. Különösen a basa
figyelmezteté barátját a fényes kapu hangulatára, mely Rákóczi iránt
engedékenyebbé, a magyar király ellenében pedig neheztelővé, majdnem
ingerültté kezd válni. A budai basa nem veszi többé szigorúan az
alattvalói által rögtönzött portyázókat a Duna felső vidékein, s esetek
fordulnak elő, midőn a várőrökön kívül még hitterjesztő szerzetesek is a
martalóczok kezére kerülnek. Most van tehát ideje a vasat verni, ha a
fejedelem ő nagysága az evangelikusokért saját szakállára, saját
felőssége mellett háborút akar a magyar királylyal kezdeni. A basa nem
áll jót arról, hogy ő nagysága megveretése esetében nem vonatik a
hatalmas császár által a béke zavarásáért kérdőre; de a siker könnyen
feledtetné a jogtalanságot, s a ki nyerni akar, tartsa magát készen a
bánatpénz megfizetésére is. A háború eseteiben mindig bűnös, a ki
szerencsétlen. A győztes kardmarkolatját drágakövekkel rakják ki
Stambulban, de ketté törik azt, mely kudarczot vall, ha szinte damaskusi
aczélból készült is, és lapján a Korán legszentebb verseit hordozza.
Mindig ez vala a fényes kapu nézete.

Kassai értesülvén a temesvári basa beszédéről, nem kételkedett, hogy a
hazatért rokon azt okvetetlenül közlé Szeredivel.

Hogyan is hallgathatta volna el a fontos hírt, mely a hadpárt
óhajtásaira kilátást nyitott és Szeredi cselszövényeire alkalmul
szolgálhat?

– Bizonyosan, gondolá Kassai, a Temesvárról fuvó szél üdítette föl az
elégületlen főurak fonnyadt reményeit.

Ezért kezdenek mozgani, s minden békétlenben czimborát keresni. Pécsi
előttök nemcsak befolyásáért, de gyűlöleteért is jelentőséggel bir.

Miután a korlátnok éles elméje eddig hatolt, gyanakvó természete a
többit kitalála.

– Engem akarnak láb alól eltenni, s Pécsit, mert halálos ellenségem, a
porból fölkapják, hogy kezökben legyen egy dorong, melylyel míg más
fegyverök nincs, agyba-főbe üthessenek. Találjanak csak utóbb bármi
silány fringiát vagy buzogányt, a dorongot ismét oda dobják, a hol eddig
feküdt. Hm! de mit várjam be ezt?… kiütöm a markukból, mielőtt rám
emelhetnék! Úgy segéljen, ki fogom ütni!

Kassai első gondjai közé tartozott azt kutatni, vajon a fejedelmi
palotában tudják-e a temesvári basa nógatásait?

Semmi nyomra nem akad; de arról hamar értesült, hogy egy renegátnak, ki
a csauszok közt nevezetes szerepet játszik, Rákóczi drága prémes ruhákat
és pénzt küldött.

– Ez a fejedelemné műve! – sóhajtá Kassai. – Nagyasszonyunk vallásos
rajongásból elősegíti semmirekellő rokona ármányait. Hogy Szeredi
vegyíti a kártyát, csak onnan is bizonyos, mert Pécsihez nem ment,
csufolódik azokkal, kik jelen voltak, s haragomról beszél, melyről semmi
adatja sincs… he! Báthori Boldizsár magának Zsigmond fejedelemnek volt
nagybátyja és mégis halállal lakolt. Mi haszna! kezem még addig sem ér
föl, hogy a távoli rokonság emelvényén álló Szeredi álarczát
letéphessem. De szükségtelen is. Sok rosszat tudott megkezdeni, semmit
végrehajtani. Félénk a koczkáztatatásra, s vereségein sem aggódik, ha
epéjét barátaira és ellenségeire kiönthette. Mi közöm vele? Előttem
Pécsi áll, a vén bolond, a vén bűnös; e fölfuvalkodott gőgös, ki leányát
örömestebb tenné egy király kéjhölgyévé, mint egy mágnás hitvesévé, s
inkább beleegyeznék abba, hogy a mágnás elcsábítsa, mintsem a rangtalan
ifju az elvett becsületet kezével visszaszerezze… e pazar, e pénzt nyelő
gődény, ki naponként száz becsületes ember munkájának sikerét emészti
meg, és legszerencsétlenebb akkor volna, ha olcsó, de egészséges
eledelekkel kellene élni, úgy, a mint én szoktam… ez az eszelős
csillagjós és babonás bolond, ki az állatkör engedelme nélkül meg sem
mer mozdulni, s bujdosó égi testektől várja azt a belátást, a mely
agyvelejében még nincs meg… he, he, he! ez a szónokló, versgyártó és az
egyiptomi mumiák közt barangolt Pécsi ismét magára merné vállalni az
ország ügyeinek vezetését! Hallatlan szemtelenség!… Nem kellett
Deboráhnak az egyszerü öltözetű Elemér, nem kellett az öreg Kassai olcsó
butorzatú háza. Elszennyezhetné bársony- és selyemruháját az én szerény
fedelem alatt. Jól van; helyeslem e tisztaságot; de hát azután miért
akarja most Deborah atyja megragadni a kormány gyeplőjét? Nem tartotta-e
e gyeplőt hosszas ideig kezében a ronda Kassai? he! he! nincsen-e azon
az ő mosdatlan ujjainak mocska? miért szeretné finom kezét e gyeplő
érintésével bepiszkolni Pécsi? Ej, ej! mily következetlenek az emberek!

Kassai elmélkedéseit a titkár megérkezése szakítá félbe.

– Talán jól izlett kendnek a rápolti kenyér és pecsenye, he! hogy oly
későn tért meg? – szólt a korlátnok mogorván.

– Tagadhatatlanul hosszasan mulattam Rápolton – mentegetődzék a titkár –
de méltóztassék nagyságod kegyesen tekintetbe venni, hogy a compassuált
egyén már az első állomáson meg kezdett bomlani, s minden embertől,
kivel találkozánk, tudakolá: vajjon római vagy arab betűkkel van-e az ő
arczára fölírva e szó: kém.

– Miért nem kötöztétek le a latrot?

– Szökni nem akart, nagyságos uram, sőt ha abrakoltatni megálltunk,
erővel kellett a kocsiból levonni. A száját betömni lehetetlen volt,
mert az ember vasból látszik alkotva, s karizmai a Demeterénél is
vastagabbak. Kényszerülve valánk tehát a vett útból folyvást kitérni,
hogy mentől kevesebb jövő-menővel találkozzunk. Ez sok idővesztésbe
került. Midőn pedig Rápoltra értünk, bűnösünk, vagy respective:
patiensünk, magát ördöngösnek állítá, s a falu népének hosszasan
elbeszélé, mily fenyegetésekkel csábította Belzebub, hogy belsőjében
állandó szállást adjon a gonosz szellemnek, mely a pokolból hozzá kivánt
költözni.

– S nem jut kendnek valami a fenyegetések közül eszébe?

– Azt mondá, hogy az ördögök fejedelme a lelkiismeretet, a jóravaló
hajlamot és az Istenbe vetett hitet akarta az ő nejéből és két
gyermekéből kiszívni, s miután testökben semmi sem maradt volna, a mi
által az állatoktól különböznének, belőlük rápolti parasztokat
szándékozott csinálni.

– Miért nem lőttétek agyon a kutyát?

– Nagyságod csak az elszökési kisérlet esetében tette kötelességünkké e
szigort. Azután a nép megbabonázottnak tartja, s úgy kerüli, hogy a vén
Marcsán kívül, kit többen láttak már a kürtőn kirepülni, senki sem mer
vele beszédbe elegyedni.

– S kend őt Marcsához szállásoltatá be?

– Nem, nagyságos uram.

– Megbocsáthatatlan mulasztás. Miért nem tartja résen az eszét, he? Még
ma intézkedjék az őrült átköltöztetéséről. S miről szólt még az a
hóbortos? Talán Belzebubbal együtt engem is említett? Hm! kitelik tőle!

A titkár elszörnyűködött arra a merész lehetőségre, hogy nagylelkű
főnökén ekkora injuriát követhessen el halandó lény; annál inkább valami
Pista nevű ember és kivált az ő füle hallatára.

– Már hogy szívelhettem volna el ilyest, kegyelmes uram! Avagy nem
nagyságodnak köszönöm-e szép gyarapodásomat minden világi javakban? Nem
csaphatott volna-e el nagyságod a beigtatási könyvtől, hogy helyemet
érdemesebbnek adja? Nem vehette volna-e ki hónom alól a philerát, hogy
ezentúl Bőgőzi uram hordja az irodából ide, vagy pedig Márton Gáspár, ki
szintén becsületes, talpra esett tisztviselő? S vajon e meleg ködmönt,
melynek az úton annyi hasznát vettem, harmadidén megvásárolhattam
volna-e, ha nagyságod uri asztalán nincs számomra tányér és asztalkendő,
melyhez a számat törülhessem? Ily emolumentumok mellett könnyű az
embernek gyarapodni, s bár szegény vagyok, és ha nagyságod kidobatna az
ajtón, nem tudnám, hová hajtsam le fejemet, mind a mellett elüzetésemet
magam indítványoznám, mihelyest nagyságod ily goromba bántalmaztatását
vakmerészkedtem volna csendesen tűrni.

– Jól van, jól; de azt talán mégis mondotta a hóbortos ember, hogy
Belzebubnak szürke és hosszúszálú szemölde, kopasz feje, lapos ajka és
széles álla van? hi, hi, hi!

A titkár iszonyú ijedtséggel tekintett Kassaira, mintha csakugyan
emlékeznék az ördögök fejedelmének arczleírásából e jellemző vonásokra.

– Alkalmasint – gondolá magában – Demeter fecsegte ki. De hisz, nem
beszélt még vele ő nagysága! Csakugyan tömérdek esze van az én kegyelmes
uramnak! Mindent kitalál.

Kassai gúnynyal s mosolyogva nézett a hüledező hivatalnokra.

– Kend talán eddig észre sem vette – szólt kimondhatatlan cyinismussal,
– hogy én kopott, vedlett ember vagyok és elég formátlan arra, hogy
minden czudar ördögöt hozzám hasonlítónak higyenek? No! az még nem volna
baj. A külsőről csak a bolond következtet belsőnkre. S mit mondott a
rápolti új jobbágy a bűnről, melylyel Belzebub kelepczébe ejté?
Gyilkolásra, gyújtogatásra, templomrablásra, no! vagy mire vette rá hát
a sátán őt?

– Nehéz volna, kegyelmes uram, meghatározni. Zavart eszének folyamában
nem tudtam egyetlen értelmes dolgot kihalászni. Mindenikünket faggatott,
mondanók meg, hogy tulajdonkép melyik felelős a beírt papirdarabért: a
kéz vagy lélek? Mert ő csak a kéz, s mégis őt bünteti az Isten a gonosz
szellem helyett, mely a kezet veszélyes betűk vetésére használta.
Esküvék, hogy felét sem írta le az ördög betűinek, s mégis egész
kárhozatot kapott érte díjul.

Kassai köszvényes lábai ellenére is élénken emelkedett föl a karszékről.

– Nem telik be hat hét, s kendből, érdemes barátom, levéltárnok lesz.
Embert csinálok belőled, fiam! valóságos urat, kit vénségedre még talán
a főispán is süvegelni fog. No! a pénzből, melyet útra adtam, sok
maradt-e meg?

A titkár ámulása miatt el is feledte, hogy a kézbesített csekély
összeget túlhaladták kiadásai.

– Szépen maradt, nagyságos uram! a mint benyujtandó számolatomból ki fog
derülni.

Kassai belső szobájába vonult, s a titkár csakhamar erős
zárcsattanásokat hallott.

– Szegény principálisom azt a nehezen járó pénzládát nyitogatja! Maga
szokta fölemelni belőle a zacskókat, maga görnyedez, bár melle el
szokott szorulni. Szegény kegyelmes úr; és még az a penész is a régi
tallérokon mennyi ártalmat okoz neki! Azután bár legalább a pénz
olvasását bizná másra! Tiszta jó szívből segítenék; de nem akarja. Csak
mosná legalább meg a kezét, mikor a számlálást elvégezi! De vajon
micsoda költekezései lehetnek most?

Míg a titkár így okoskodott, Kassai különválasztott néhány aranyat.

Letette az asztalra, rájok tekintett, s ujjai észrevétlenül mozgásnak
indultak.

– Áldozat nélkül semmi sem megy – mormogá, s pár aranynyal még
szaporította a csomót.

– Ni, ni! ez a Bocskai pénze s ritkaságánál fogva külön becscsel is bir.

Elvette az aranyat.

– Hát ez az V-dik Károly-féle mit keres itt? Ágostán épen fizetni valóm
van és jól használhatom.

A rakásból megint elvont egy aranyat, hogy a zacskóba rejtse.

– Áldozat nélkül semmi sem halad előre, s nekem most bőkezűnek kell
lennem! – sóhajtá Kassai, míg sovár szeme egy zechinán akadt meg.

– Nagybányai aranynyal cserélem be, – gondolá, és kiválasztotta a már
megapadt csomagból a zechinát; de a nélkül, hogy más pénzdarabbal
helyettesítette volna.

– Apró pénzt is rakok melléjök. Áldozni kell! A vadnépek legsilányabb
bálványai is áldozatokat kivánnak. Pécsi már is sok kincsembe került.
Megfizeti kamatostul, a mit érette költöttem. Nekik nem kell Elemér; sem
az apának, sem a leánynak. Jól van; de akkor ne várják tőlem, hogy
behunyjam szemeimet, midőn kötelességem nyitva tartani. Ők gyűlölik a
Kassai nevet: jól van; de azután ne sértsék meg a haza törvényeit.

Kassai az apró pénz közé most aranyakat csúsztatott be, gyorsan és
félrefordított szemekkel, mintha saját magától akarná titkolni e
rögtönzött bőkezűséget.

Ekkor megrázta a csengetyűt.

– Velem méltóztatik parancsolni? – kérdé a besiető titkár.

– Kend, mint már említém, rendelést tesz, hogy szökött jobbágyunk a
boszorkányságot üző Marcsához szállíttassék. Továbbá kend gyöngélkedő
egészsége miatt szabadságot kér tőlem négy hétre. Helyét távolléte alatt
Bőgőzi uram tölti be. Még ma írja meg a folyamodványt.

– Oly egészséges vagyok, mint a makk, nagyságos uram! – szabadkozék a
meghökkent titkár.

– Tanácsolom is, hogy a betegségtől ótalmazza magát; mert folyvást úton
kell lennie. Birtokaimat szemügyre veszi; számoltatja tiszteimet,
tudósításokat közöl eljárásaikról. Van köztük tolvaj, erdőpusztító,
jobbágynyuzó, s vannak titkos szombatosok is. Eláradott a bűn, főleg a
szombatosság mételye veszélyesen terjed. S mit akar kend tenni, no! mit
akar, ha gazdatiszteim, cselédeim és jobbágyaim közt titkos
szombatosokra fog találni?

– A tekintetes megye kezeibe szolgáltatom őket, hogy istentelenségökért
méltó büntetésöket elvehessék.

– Kend a tehén szarva közt keresi a tőgyét. Ha én a vén Kassai titkára
lennék, mindenekelőtt gondolatait ellesni, s politikájának mélységeibe
hatni iparkodnám. No! mit mond erre domini frater!

– Kegyelmes úr! ha elmém akkora volna, mint buzgóságom, ritkán vonnám
magamra nagyságod méltó megrovásait. De az én alacsony nézeteim, midőn
nincs támaszuk, melyre csimpalykozzanak, okvetetlenül a földön fognak
kúszni. A mit elémbe szabnak, tudom teljesíteni; azonban mihelyst saját
eszem után járok, a világtalant választottam kalauzul.

– Az nagy baj, barátom! Ha én Kassai István titkára volnék, – szólt
Kassai, – a titkos szombatosok szeretetét igyekezném megnyerni.
Kipuhatolnám bűneiket, de hallgatást igérnék és ha bizodalmukat
elsajátítottam, akkor könnyen kivehetném belőlük, kik az új Jeruzsálem
oszlopai, kikre hallgat a nép leginkább, s kitől várja vallásának
diadalát? He, he! jól fogtam-e föl a kend kötelességét?

– Tökéletesen, nagyságos uram.

– Midőn pedig a főizgatók névlajstromát birnám, – folytatá Kassai, –
kérdés: hogyan venném e nagy kincsnek hasznát? No! feleljünk rá?

– Rögtön kézbesítem nagyságodnak a talált kincset.

– Kend megint nem találta a szeg fejét.

A szegény titkár homlokáról permetezett a veríték.

– Én, – folytatá oktató hangon Kassai, – ha az erdélyi korlátnok titkára
volnék, s ismerném a veszélyes időket, melyekben élünk, igyekezném a
csendháborító, a pártütésre hajlandó és a haza törvényeit lábbal taposó
szombatosok tekintélyesebb emberei közül a gyönge jelleműeket, a
nyomorral küzdőket, he! he! a megvesztegethetőket szép szavakkal,
igéretekkel behálózni, hogy rejtett szándékaik nyomára juthassak. A
rajongók között sok szájas koldus van, ki az egyiptomi húsos fazakokért
lemondana a Kanaán távol fekvő vidékeire vándorlásról. Pénzt kell neki
kölcsönözni titkokért, ételt az eszmékért. Igazam van-e könyvvivő…
akarám mondani, levéltárnok? Kend az asztalon lát aranyt és kisebb
pénznemeket. Vegye magához. Kolozsvárott forduljon meg; mert ott a
mesterlegények közt vannak szombatosok. Mulasson Udvarhely-, Csik- és
Háromszéken; mert ott birtokaim közelében néhány részeges kántor és
koldus-énekeket szerző íródiák szokott a szombatosok gyülekezetében
predikácziókat tartani, szent verseket dudolni. Főleg pedig egy fontos
titkot kutasson ki, melynek létezését a rápolti őrült szavaiból
gyanítom.

A titkár megsemmisülve volt, hogy ő semmi ilyest nem sejtett, sőt most
sem tud képzelni.

– Avagy rosszul emlékszem-e a kend értesítéseire? – tudakolá Kassai.

– Hogyan, kegyelmes uram? – hebegé a titkár, dörzsölve kezeit. – Mit
mondhattam én a szombatosságra vonatkozót?… Oh! most jut eszembe. De
miként is tudtam oly buta lenni, hogy tüstént észre ne vegyem? Hiszen
világos! Elmebetegünket lélekvád gyötri. Valami irományt emleget,
melyért a felelősséget az emberi és isteni törvényszék előtt szeretné
magáról elhárítani, hogy hatalmasabb ember vállára vethesse. S e főurat
nevezi Belzebubnak.

Kassai, mint besötétült vonalaiból sejthető, most túlságosan éleslátónak
találta titkárát. – Megint sántít a kend észjárása, – mondá, durva
kitörésekkel feddve aggályát. – Hisz az elmebeteg engem tart az ördögök
fejedelmének, s kétségtelenül azért, mert meg van győződve, hogy
bizonyos lázító iratok nyomára akadtam, s hogy sejtem, honnan fú a szél.
Vagy Gálfi, az elégületlenekhez szító gazdag szombatos, vagy talán épen
maga Pécsi Simon használta föl a szerencsétlen ficzkót egy körlevél
fogalmazására, mely a szombatosokat titkos gyülekezet tartására hívja
össze. Kerítse meg kend egyik példányát e honárulási okmánynak. Adjon
érte pénzt, tegyen igéreteket; de okvetetlenül megkerítse.

– Kergessen ki hivatalszobámból nagyságod, ha a hazaárulók, ha az Istent
szidalmazók és felségsértők kiáltványát meg nem szerzem. Nem is kell rá
sok költség. Az okos szó, a maga idejében használt fenyegetés és a jól
számított igéretek többet használnak, mint az arany; ámbár a pénz
rábeszélő tehetségét sem kivánom kétségbe hozni. Ha ő szent felsége is
úgy akarja, hamar fognak hurokra kerülni a szombatosok, s a törvény és
vallás gúnyolása méltó büntetését leli.

A titkár egészen kipirult lelkesedésében.

Ő e hitujítóknál veszélyesebb fajtájú embereket nem is képzelt.

Hisz az igaz vallást akarják fölforgatni, és az ország törvényétől
tagadják meg a hódolatot!

Azután nem saját maga fogalmazta-e a nyilvános kihirdető által Fehérvár
piaczán felolvasott és a kulcsos városok kapuira szegzett kiáltványt,
mely a szombatosok és pártfogóik ellen mennydörgött?

S mégis, az átkozott rajongók, úgy látszik, titkos gyűléseket tartanak,
és kijátszani merészlik a hatóságoknak, sőt Kassai uram ő nagyságának is
figyelmét!

Nem elég ok-e, hogy a titkár minden erélyét összeszedje a veszélyes
izgatók leleplezésére, s ha lehet, kiirtására?

A levéltárnoki állomás megnyerésének reménye sem volt kedélyére hatás
nélkül.

Mihelyest tehát Kassaitól távozhatott, fontos hivatására kezdett
előkészületeket tenni.

Sejté, hogy segélyül szolgálhat a Laczkó István történetével
megismerkedés.

Kassai eddig a szombatos nevét sem szoká előtte említeni, s ez elég ok
volt, hogy a különben szemfüles titkár, ha másért nem, gyöngédségből is,
legyőzze tudvágyát.

Fehérvárott tehát évek óta alig lakott egyén, kiről részletesebb
adatokkal ne birna, mint épen Laczkóról.

De most kötelességének hivé a nyomozást.

Az útikészületektől meglopott időt mind erre fordítá, s még alkonyat
előtt Kassai szobájában és Laczkó Istvánra vonatkozó adatokkal ellátva
találjuk.

– Szeredi ő nagysága Laczkót gorombán támadta meg – szólt a titkár.

– Az utczán? – kérdé Kassai.

– Pécsi kastélya előtt. Le akarta csatlósaival szuratni, s kémnek
nevezé.

– Az én kémemnek, úgy-e?

– Tisztátalan nyelvén ez a rágalom is megfordult.

– Tehát rágalomnak gondolja kend? – tudakolá Kassai, páratlan
cynismussal.

A titkár csodálkozón tekintett védnökére, s azután hivatalos
előterjesztéseit folytatá. – A szerencsétlen férfiú betegségére nagy
befolyással volt Szeredi uram vádja, talán azért, mert kellő alappal nem
birt.

– S csakugyan nem birt? – kérdé Kassai, gúnyos arczkifejezéssel.

– Legalább több adat arra mutat. A csatlós, kitől a történetet hallám,
mondá, hogy Szeredi ő nagysága szigorúan megtilta minden fecsegést, mely
az esteli kalandra vonatkozik. Ez ösztönül szolgált nekem további
kutatásra, s betértem a pékhez, kinél elmebetegünk tartózkodott. Soha
rémültebb arczot nem láttam, mint az övé volt, midőn Laczkó Istvánra
vezettem a beszélgetést. Szegény jótehetetlen ember! Szeredi uram
kierőszakolta tőle, hogy Laczkót kémnek állítsa, s azóta halálos
félelemben él. Minden vendégére kajszán néz. Mindenkit boszúlónak vél, s
főleg nagysád haragjától retteg. Boldog Isten! hogy retteg!

Kassai uram arczán epésebb szín terült el. – Tehát Szeredi itt is keveri
a kártyát! Hm! túlbecsüli családi viszonyainak erejét! Nem oly talisman
az, mely őt minden nyavalyától megótalmazhassa. Ám! bizakodjék csak! A
ki utoljára nevet, az nevet igazán… S tehát Szeredi ő nagysága, mint
mondád, Pécsi Simonnal elhitette, hogy kémet tartok a nyakán, még pedig
egyet az ő vallásának angyali közül, he, he! Szeredi óvakodóvá akarja a
vén szombatost tenni. Ezt állítja kend, úgy-e?

– Alázatosan esdeklem, nagyságos uram! de szerzett adatataimból épen
ellenkezőjét kellett volna állítanom. Pécsi uram komornyikjától hallám,
hogy Deborah kisasszony egy alkalomkor, midőn a reggelinél atyja által
szemrehányásokkal illetteték, könnyezve mondá: – Adná az ég, hogy az
emberekbe vetett túlságos bizodalmad ne végződjék embergyűlöletben.
Miért lenne valaki csak azért, mert szombatos és pap, minden gyanún
fölül! Én, de ne haragudjál érette, titkos látogatásaira borzadás nélkül
nem gondolhatok. Ki kezeskedik, hogy nem él ellenségeink zsoldjából, s
nincs arra megbizva, hogy színlett kegyeskedésével szívedhez közel
férve, a védelmetlen perczben tőrével vagy árulásával átszúrja azt?

– A kigyó! az eszes kigyó! – mormogá Kassai. – S mit válaszolt Pécsi? –
tudakolá, kiváncsian elényújtva fejét.

– Prédikátori hangon mondá: – Deborah! te soha sem fogsz arra méltó
lenni, hogy e szent férfiúnak, ki az igazság tövises útján zarándokol,
leoldjad saruit, megmossad lábát és tisztes fürtjeire illatos olajat
önts.

– A buta nilusi barom! – mormogá ismét Kassai. – S nem hallottál-e még
más hirt, mely Laczkóra vonatkoznék?

– A csatlós beszélt egy nőről, ki ájultan rogyott a földre, midőn a
kémnek nevezett szombatos pap Szeredire rohant.

– Rohant? s dühhel? – kiáltá Kassai. – Czímeres nemessé teszem, ha
arczul csapta.

– Haragját és léptét a nő ájulása föltartóztatá. Úgy látszik, hogy e
találkozás oly asszonynyal, kinek jelenlétére nem gondolt, s oly
perczben, midőn meggyalázottnak hivé magát, főokul szolgált
háborodására.

– Felesége, kétségtelenül felesége! – mondá Kassai. – Megtaláltad-e
lakását? Tüstént le kell tartóztatni e nőt! Nemes születésű… hm! De
köteles vagyok-e tudni? Mutassa ki előbb nemességét; majd akkor hátrálok
jogommal. Csendesen, zaj nélkül kell elfogni. Ne távozzál addig. Be kell
csukni!

– Lehetetlen, nagyságos uram!

– Miért, he? Talán Szeredi ide is bemártotta ujját?

– Nem; de az asszony…

– Veszélyesen beteg? – szólt közbe Kassai. – Ne vedd számba. Hadd
nyavalyogjon Rápolton. Ott is van szalmazsup!… Beteg!… Miért oly
érzékeny? Parasztnak nem kell érzékenynek lenni. A paraszt asszony ne
ájuldozzék, ha férjét gazembernek mondják… Mi joggal fekszik le ő, mint
a kényeztetett úrnő?

– Nem az a baj, nagyságos uram! hogy beteg, de eltünt, s nem lehet
nyomába akadni.

– Útba fog igazítani a pék, hol férje szállva volt.

– Fájdalom, nem látogatta meg férjét.

– A szívtelen, a szeretet nélküli való, az érzéketlen nő! – korholá
Kassai a kezéből kiszaladt martalékot. – Indulj, kedves fiam! – szólt a
titkárnak – indulj mielőbb, mert foglalatosságod szaporodott. Vitesd ez
asszonyt szilaskeresztúri birtokomba. Onnan majd tovább szállítjuk.
Tudod-e, hol volt Laczkó szombatos angyal?

– Szégyennel vallom meg, hogy még nem nyomozhatám ki.

– Szárdis városában.

A titkár bámulva tekintett főnökére.

– A judeismus hóbortosai Kézdivásárhelyt hívják Szárdisnak.

– Törjék ki a nyakok vakmerő névrontásokért! – sóhajtá a titkár.

– Amen, fiam! – szólt kenetes hangon Kassai.

*

Midőn szombatos-üldöző titkárunk a szobából kiment, bizonyos
nyugtalanságot érzett keblében.

Igen hasonlított ez a hűtlen eljárásból támadó lélekvádhoz, azon
hangulathoz, midőn a subalternus érzi, hogy főnöke méltán elcsaphatná, s
hogy ha még továbbra is ennek eszi kenyerét, ennek iszsza borát, és
ennek kegyelméből emelkedik a hivatallépcsőn fölebb, akkor az isteni
gondviselés több pártolásában részesül, mint voltaképen kellene.

Úgy van, titkárunk békétlenkedett saját magára.

Szeretett volna jobb és bal képére, őszintelen eljárásáért, egy-egy
erélyes arczcsapást mérni; de érzé, hogy viszont kétannyi nyaklevest
érdemelne, ha eljárásában egészen őszinte lett volna.

Szóval, kötelességei összeütköztek.

S nem lehetett egyrészről tartozásának úgy tenni eleget, hogy másrészről
ne sértse meg kötelességeit.

Ő tudniillik a csatlósoktól hallá, hogy Elemér vezette el a
szerencsétlenség színhelyéről a szombatosnőt; szintén hallá a péktől,
bár igen általános kifejezésekkel, Elemér tudakolásait a szombatos
kémsége felől.

Ebből bölcsen következteté, hogy a fiatal Kassai is érdekkel viseltetik
a Laczkó-család sorsa iránt; de éles elméjénél fogva könnyű volt
sejtenie, hogy az ifjú úr részvéte más természetű lehet, mint az öreg
úré. Megtetszhetett a vitéz kapitánynak a szép nő, s talán ínye ellen
volna, ha a komor nagybátyja hirtelen pórruhába öltözteti, hasonlóan a
többi jobbágynőkhez.

Mi szükség tehát értesíteni Kassai Istvánt, hogy Kassai Elemértől járjon
utána a szombatos nő tartózkodása helyének? Mi szükség a nagybátyja és
unokaöcscse közé a viszály konkolyát hinteni? Nem kegyes pártfogója-e
neki mind a kettő, s ha az öregtől sokat vár a jelenben, a jövendőhez, a
bekövetkezendő évekhez szóló reménye nincs-e Kassai Elemér jó
indulatjához, mint erős horgonyhoz, csatolva?

Ilyen tekintetek birták a titkárt óvakodásra.

Nem említett nyomozataiból semmi oly körülményt, mely Elemérnek
alkalmatlanságot okozhatna.

De miután öreg pártfogóját most először csalta meg elhallgatással,
megfogható volt, ha nemcsak az útrakészülődés perczeit nyugtalanság közt
tölté, de még az éjjel egy részét is álmatlanul.

Titkárunk a maga nemében igen érzékeny lelkiismerettel birt, habár a
lelkiismeret e neme inkább volt szolgának, mint embernek való.


XI.

Klára szorgalmával és ügyességével a fejedelemné várakozását messze
túlhaladta. Nem volt női munka, melyhez ne értett volna, s mely az ő
keze közül kikerülve, sajátságos csínt és kellemet ne öltene magára.
Ízléssel és költészettel birt, s a közönséges is nyert azzal, ha ujjai
érinték, ha szelleme rája sugárzott.

Csakhamar határozott felsőséget gyakorolt a többi kisasszonyok fölött, s
a «fehérnépek» termének vezetőjévé lett. Mindenki tőle kért utasítást,
midőn foglalkozásában megakadt. A gyakorlottaknak segített, a gyöngéket
oktatá, és szívességeit annyi gyermekes örömmel, annyi pazar
gondatlansággal osztá, hogy senkit meg nem szégyeníthetett azon
előzékenységgel, mely oly önként jött, hogy minden áldozat eszméjét
kizárni látszik, s azon szeretettel, mely az önzéstől és hiúságtól ment
lévén, mintegy föloldozta az elfogadót még a köszönet, még az elismerés
sokak előtt alkalmatlan igénye alól is.

Petneháziné, a külsőségekre oly sokat tartó udvarmesternő, ki Klára
fölvétetésének sajátságos módja miatt jogait és tekintélyét vélte
megsértettnek, néhány napi hideg, kimért s csaknem üldözésre hajló
magaviselet után szelidebb bánásra kezdett hajlani, s végtére Klára
léleknemessége s megnyerő modora egészen meghódítá és bevallá a
fejedelemnőnek, hogy fölügyelete alatt nincs senki, kivel annyira
elégült volna, mint az idegen leánynyal, ki jó példával jár a többiek
előtt, s mindeniket emeli azáltal, hogy jellemének folyvást szebb-szebb
oldalait tünteti föl, és nemes versenyre buzdítja az önérzőbbeket…

*

Klára kedélye visszavonultságért epedt, helyzete a szembe nem tűnést, a
szerény feledtetést javasolta; de szelidsége, nyájassága és rendkívüli
ügyessége mindig föltünőbbé tevék őt, pedig ennek alkalmatlanságai, sőt
veszélyei is lehettek.

«A fejedelemnő titka» – mert így hívják pajzán barátnői – nem élhetett
soká úgy eldugva, hogy szépségének híre a leányok szobája falain túl ne
szárnyaljon.

Az udvari személyzet ujságvágya, melyet Klára rejtélyes megjelenése már
az első perczben izgalomba hozott, naponként növekedett épen azért, mert
semmi leleplezéssel nem nyert táplálékot.

A kik Dajka általi bevezettetéséről hallottak valamit, az öreg püspök
unokahugának vélték őt; de a főpap rokonságával ismeretesek nem tudták
megfogni, miként nyilhatott e ritka szépségű virág oly kertben, melyet
senki sem dicsért azon oldaláról, hogy a szemet gyönyörködtetné s hogy
varázst gyakorolna bűbájával a mellette elhaladókra.

És ha csakugyan a püspök családjához tartoznék Klára, mi oka volna a
fejedelemnének ezt eltitkolni? nem számíttatik-e ily magas hivatásnak
élő férfiú rokonsága azok közé, kik a szegényebb sorsú nemes
kisasszonyok sorában mindig helyet foglalhatnak? s aztán a fejedelemné
különös részvéte és meglepő gyöngédsége Klára iránt, nem látszik-e
inkább azt gyaníttatni, hogy rangja oly kitünő, mint külseje? s miért
említi az udvarmesternő csak a legbiztosabb körökben és ott is suttogó
hangon, a megfoghatatlan rejtélyt, mely e titokszerű lényt mint sűrű köd
veszi körül, hogy a világ elől elleplezze? Mintha bizony a közönségest
szokás volna duggatni! A kavics az országúton hever szétszórva, de a
drágakő számára hozzáférhetetlen szekrényeket gondolt ki a leleményes
ész.

Klára nem gyanítá, hogy ismeretlen neve több részvétet gerjesztett, mint
a mennyit szerencsétlenségének ismerése tudott volna. Társai közt
egyedül, mély fájdalommal keblében, egyedül terhelve életgondokkal,
egyedül üldözve a félelem rémalakjaitól: mégis ő volt az egyetlen, kit
irigylésre méltónak hittek.

Gyöngéd, ideges alakja, s minden benyomásokat élesen kifejező tekintete
az akarat erejének majdnem egészen alávetette magát.

Szorongó szívvel tudott nyugodt lenni.

Barátnői sokkal fiatalabbak voltak években és tapasztalásban, hogysem
gyaníthatták volna, mennyi küzdésbe került egyetlen mosolya, s a csendes
és hallgatag vonalak mennyi sötét bánatot lepleznek be egészen, vagy
szelidítenek félhomályos és tüneményes merengéssé.

Magát a fejedelemnét meglepte Klára magatartása, s figyelő természetének
egész erejét kellett összpontosítania, hogy a szombatosnő multjának
ismerete mellett se tévedjen, elégültet képzelvén a panasz nélkül
szenvedőben, szerencsést az elhagyottban.

Csak ha az éjjel beszélhetne az álmatlan virrasztásokról és a nyugtalan
álmokról; csak ha az égbolton ragyogó csillagok tudnának tanúskodni,
hogy hányszor vonult Klára nyoszolyájához a kétségbeesés árnya, s a hit
angyalának hányszor kellett e sötét szellem legyőzésére jönni? csak ha a
szegény szombatosnő magányban töltött óráit valamely körülmény
nyilvánosságra hozta volna, hogy midőn a részvétnek átadja, szentségétől
megfoszsza: oh! csak ekkor lehetne a sivár erélyt egész nagyságában
fölfognunk, mely képessé tevé e gyöngéd és oly törékeny alkatúnak látszó
nőt reggeltől késő estig színlelni elégültséget, nyugalmat és mosolygó
ajkakkal vegyülni a vigadók közé, mintha a boldogságra választottak
egyike volna.

Klára a töviskoronát, melyet a szenvedés tett homlokára, oly szépen
tudta repkényágakkal és rózsalevelekkel befödni, hogy az örömtől
ajándékul hozott koszorúnak látszott.

*

Zsófia herczegkisasszony szeszélyes vágyai, s a menyegzőre történt
folytonos előkészületek adtak a fejedelemné udvarában összegyűjtött
leányoknak legtöbb foglalatosságot.

Klárának kellett a nagy ügyességet és műízlést igénylő munkákat
elkészíteni vagy vezetni.

Zsófia nem birt ugyan sem elég kitartással, sem elég gyakorlottsággal,
hogy leendő napája számára egy kötött selyemerszénynél vagy leendő férje
névnapjára egy himzett vadásztáskánál nehezebb műre vállalkozhassék; de
a szép iránt eléggé élénk érzékkel volt megáldva, az elkövetett hibákat
könnyen tudta észrevenni és a művészi tökélyt mindenütt fölismerni.

Hamar észrevette a különbséget az előbbeni és a mostani finomabb
készítmények közt.

Phantastikusabb eszméi is, melyek ellen Petneháziné, mint kivihetetlen,
vagy a szemet és szokásokat sértő ötletek ellen tiltakozott, most már,
ha a herczegkisasszony nem akart makacsságáról letenni, a létesítésnél
nem szenvedtek hajótörést, mint eddig, s annyi kellemmel és
czélszerűséggel voltak előállítva, hogy még az öreg udvarmesternőt is
szelidebb véleményre csábították.

– Meg kell vallani, a fejedelemné kegyencze megérdemli a kenyeret, –
szólt egy alkalomkor Annánál, a herczegkisasszony volt szárazdajkájánál
és nevelőjénél.

– Az idegen leányt érti-e, nagysád? s csakugyan pártfogása alatt áll ő
fenségének, a mi legkegyelmesebb asszonyunknak?

– A legnagyobb mértékben, kedves barátnőm! Uram bocsásd meg! de néha még
azon badar gondolatra is vetemedem, hogy talán távoli rokonságban is
lehet vele. Tudja, lelkem! a nagyasszony Istenben boldogult anyja,
Zeleméri Borbála, díszes úri családból származott, de fájdalom! Izrael
tizenkét nemzetségével volt osztályos pere. A számos atyafiság közt
mindig akad, kinek se vagyona, se rangja nem hozzánk való. Az ilyen
helyzetből származott leányzókat pedig nem lehet palotahölgyekké
kinevezni a közfigyelem fölébresztése nélkül. Ellenben, ki keresné őket
a leányszobákban, és az alsóbb nemesség árvái számára kijelölt helyeken?
Aztán fölvett nevet is adhatunk nekik. A szolgabiró, a bortized-bérlő és
uradalmi igazgató, vagy a kurta várnagy, kinek kastélyán egy
fapetárdával is rést lehetne nyitni, ha e leányzók közül valamelyikbe
talál szeretni, nem sokat kérdezi nevét, hanem, mihelyt istenes szándéka
van, nyomban megkéri feleségül, jól tudván, hogy a fejedelmi udvarból
történő kiházasítás, ha csekély hozománynyal is jár, nagy kamatot hajt.
Könnyű annak üdvözülni, drága hugomasszony, a kinek Krisztus a barátja:
ezt tarja egy régi példabeszéd. Klára, kedvesem! a mi nagyasszonyunk
beczéje. De mi tagadás, meg is érdemli.

– Mégis előttem megfoghatatlan, hogy Klára, mint hallom, oly véletlenül
jelent meg az udvarban, mintha az égből cseppent volna le. Senki sem
tudja, honnan jött.

– A püspök hozta, kedves barátnőm.

– De mely vidékről?

– Az, asszonyom! a fejedelemné titka.

– Talán okkal-móddal lehetne a kárpitok közé tekinteni. Hisz a fejedelmi
udvarokban van elég kiváncsi szem és figyelő fül.

– Kétségtelenül, drága hugom! de a mi kegyelmes asszonyunk
szolgálatjában huszonnégy óráig sem maradna az, kinek szeméről és
füléről ily tulajdonokat fedeznének föl…

A Petneházinéval folytatott beszéd a fecsegő Anna néninek anyagot adott
Zsófi herczegnő mulattatására.

Növendéke egy óra mulva már szépen kiékesítve hallott tőle mindent.

A szeszélyes Zsófira ezentúl kettős érdekkel hatott Klára: mint művésznő
és mint rejtélyes lény, kit titok vesz körül s takar be
tündérfátyolával.

– Hidd el, Anna! ő valódi szépség. Szavamra állíthatom, hogy Klára
gyönyörű leány; – erősítette Zsófia egészen rábeszélő tekintettel.

– De, hogyan mondhatod ezt, kisasszonykám! holott soha sem láttad.

– Nagy hiba volt, Anna! meg nem ismerkednem Klárával… valódi bűn volt.
Csak Petneháziné ne volna közel hozzá! Hej! soha se lesz Klára oly rút,
mint Petneháziné, s olyan vén se, ha mindjárt száz évig is élne.
Meglásd, Anna! nem lesz.

– De hátha még most sem szép, kedves herczegnőm.

– Fogadjunk hát, hogy ragyogó szépség?… Úgy-e, én sem vagyok csúf?
Úgy-e, György nem mondhatja, hogy könnyen kaphatott volna szebb arczú
arát, mint én? Vagy talán szebb nálamnál a svékus királynak, a
brandenburgi marchiónak vagy a lengyel respublika uralkodójának leánya?…
Te hallgatsz, Anna! Miért titkolódzol? Talán félsz kellemetlent mondani?

Ezzel Zsófi a tükör elébe állott. Gazdag fekete fürteit simítá homlokán,
s mint látszék, gyermekies elégültséggel vizsgálta saját alakját. – Rút
vagyok-e, Anna?

– Bűbájosabb vagy, herczegnőm, az álomképnél, melyet akkor látunk, midőn
az ég megnyilik szemünk előtt, s a másvilágból rózsaszin fellegeken
himbál felénk a tündérek raja.

– Fogadjunk, Anna! hogy Klára nálamnál is szebb.

– Herczegnőm! miért kivánod mindig a lehetetlent?

– Csak azért is kivánom, hogy ő szebb legyen, mint én! S miért ne
lehetne?… Ah! – tevé hozzá lágy sóhajjal, – mégis óhajtanám, Anna! hogy
a mi Kláránk szőke legyen. Tudod, én barna vagyok. Fürteim ében-sötétek,
de az övéi világosak. Bizom Istenben, hogy világosak. Jer Anna, nézzük
meg.

E makacs teremtés szeszélyének nem lehetett ellentállani.

Csakhamar a terrászon haladtak a fejedelemné laka felé.


XII.

A «fehérnépek» termében minden a legélénkebb foglalkozásban volt.

Szabtak, kötöttek, varrtak, hímeztek, selyem közé ezüst és aranyfonalat
sodrottak, gyöngyöt fűztek, boglárokat illesztettek övre s bibor
ruhadarabokra.

Kéz és szem úgy volt igénybe véve, hogy a herczegkisasszony belépése
kikerűlte a figyelmet.

Klára épen egy kerek rövid vállpalástot tartott kezében, midőn e halk
szavakat hallá: – Nézd, Anna, nem szép-e? vagy talán azt hiszed, hogy ez
nem ő? A többieket ismerem; de ha senkit sem láttam volna közülök,
szintúgy tudnám, hogy ez ő.

Klára látta, hogy minden leány egyszerre fölemelkedik ülőhelyéről.

Követé tehát példájokat; azonban félénkségből vagy az illem iránt való
finom érzékénél fogva, nem fordítá tekintetét azon iranyba, honnan a
lassú beszédet hallá.

– Csakugyan szőke, – folytatá az előbbi hang. – Anna! ah, mily fenséges
aranyhaja van. Nem jósoltam-e meg? Tarts számot rá, hogy az előérzet
soha sem csal. Nekem gazdag tapasztalásaim vannak e részben. Többé ne
mondd, hogy gyermek vagyok. Szólj, kinek volt igaza?

Klára lesüté szemeit, mert érzé a beszélő közelgését hozzá.

– Anna, szólítsd meg! Te vén vagy, s kétségtelen mindig okosan kezded
meg a társalgást.

Klára félig fölemelte tekintetét.

– Anna! mily szép metszetü kék szemek! Megnyertem volna a fogadást…
Kedves Klárám! Anna csak azt akarja neked mondani, hogy Báthori Zsófi
rendkívül örvend minden apróságon, a mi a te kezedből jön. Neki
egyébiránt két palotahölgye van. Egyiknek kötelessége az ő haját
befonni, a másik a fölöltöztetés többi részét teljesíti. Ezek a derék
asszonyságok örömmel átadnák neked mára helyöket, s Báthori Zsófia
rendkívül szerencsés volna, ha te, ki oly szép ruhadarabokkal
ajándékoztad meg, saját izlésed szerint föl is öltöztetnéd. Úgy-e, Anna!
erre akarod kérni Klárát, természetesen azon igéret mellett, hogy a
szokott fölolvasás terhe alól egészen föl lesz oldozva.

– Valóban, herczegnőm, e gondolat nem jutott eszembe, – szólt Anna
megütközéssel.

– Kölcsönözd el hát tőlem a derék ötletet. Vagy talán még jobb lesz, ha
egyúttal magam lépek elő, hogy a te nevedben a szép Klára szolgálatát
igénybe vegyem.

Ekkor megfogta az elpirult szombatosnő kezét.

– Jer, Klára, jelentsük az udvarmesternőnek távozásodat.

Karonfogva vezeté a legnagyobb zavarban levő Klárát a mellékszobába, hol
Petneháziné az udvari szertartások ekkora fölforgatásáról nem is
álmodozva, csendes lelkiismerettel készült a fejedelemnéhez menni, hogy
értesítse a nagyasszonyt mindazon szép és jó dolgokról, melyek a
felügyelete alatt álló osztályban reggel óta történtek.

Alig képzelhető a szerencsétlen udvarmesternő hüledezése, midőn a
herczegkisasszony kivánatát meghallá.

– Lehetetlen! lehetetlen! – rebegték vékony és szintelen ajkai.

– Már mi volna abban lehetetlen, Petneházi néni? – tudakolá Zsófi
negédesen. – Talán nem teszi föl Kláráról, hogy ne tudna engem
fölöltöztetni?

– Én mindent fölteszek e leányzóról, a mi helyes; csakhogy a herczegnő
öltöztetése bizonyos személyeknek van kötelességül téve.

– De tartozom-e én fölöltöztetni, ha öltözetlen akarok maradni?

– Reménylem, azt nagyságod nem fogja megtenni.

– Kétségtelenül nem, ha Klára öltöztet föl.

– A két palotahölgy fog tizenegy órakor a herczegkisasszonyhoz menni.

– Bizton jöhet a végett, hogy föl ne öltöztessen.

– Szörnyűség! Talán nagyságod elfeledte, hogy még délelőtt György úrfi ő
magassága látogatást szándékozik nagyságodnál tenni?

– Jól emlékszem rá. De reggeli pongyolában fogadom. Miért ne? Rákóczi
néni maga mondta, hogy az embert nem öltözéke teszi. Aztán, Anna!
hányszor erősítetted esküvel, hogy pongyolában még szebben nézek ki? S
nem kötelességünk-e, Petneházi néni, leendő férjünknek tetszeni? Meg
vagyok győződve, hogy György elégült lesz kinézésemmel. Ő nem az ékköves
pártát szereti homlokomon, nem a virágot fürteim közt, nem a gyöngyöt
nyakamon, nem a csipkét mellemen. Jó leszek neki így is, a mint most
vagyok. Aztán nyájasságommal pótolom a kendőzés hiányait. Elbeszélem,
hogy nevessünk rajta, Petneházi néni töprenkedéseit. S úgy hiszem, van
is jogom Györgytől szivességet kérni? A múlt őszszel azt kivántam:
szerezzen nekem fekete gyémántot, a milyen a mesékben fordul elő. Ki
hitte volna, hogy teljesítheti? de megtörtént. Most követelni fogom,
hogy a régiek helyett keressen számomra két koromsötét palotahölgyet, a
milyenek a mesékben szolgálják a herczegkisasszonyokat. Ki hinné, hogy
kérésemet betölthetné? S mégis meg fog történni.

– Boldog Isten! miket nem érünk még meg! Vigye a kisasszony Klárát
magával. De csak mára engedem át.

– Ki gondolna a holnapra, kivált midőn még fiatal! Úgy-e, Anna?… Jer
Klára, menjünk. De most ne haragudjék rám, Petneházi néni!

Ezzel nyakába borult a vén asszonynak s homlokát megcsókolá.

*

Klára, ki a fejedelemné termeiben mindent inkább tiszteletre méltónak,
mint szemkápráztatónak, inkább fénytelen kényelemre, mint meglepő
hatásra számítottnak talált, most, midőn a herczegkisasszony
lakosztályába lépett, alig tudá csodálatát visszatartóztatni.

A perzsaszőnyegek lába alatt, a nagy történeti, allegoriai és hitregei
festmények a falakon, a bársony vagy mélykék atlasz boritékú és ezüst
vagy arany himzésekkel, virágokkal ékesített butorok körűle, oly
gyönyörűek, oly leigéző hatásúak voltak, hogy csakugyan a tündérvilágban
képzelte volna magát, ha titkolt bánata, melynek sajgását a meglepetések
közt is folyvást érezé, nem figyelmeztette volna, hogy a regék vidám
országa helyett végre is a siralom völgyébe érkezett el, egy csábító
szépségű ponthoz, melyen örömmel legel a szem, de a lélek nem frisül meg
általa, s nem feledi azt, a mi nyomja, a mi csüggeszti, a mi
zsibbadásban tartja.

Zsófia, a cselédek nagy bámulatára, kézen fogva vitte Klárát a laksoron
tovább.

– Anna! – szólt, az őt követő asszonyság felé fordulva, – téged most
elbocsátlak. Miért untatnánk bohó fecsegéseinkkel? Majd visszavezetem e
leányt, a honnan elragadtam. Bízd csak rám!

– Isten őrizzen, herczegnőm! azért engem itélnének meg és méltán.

Zsófia kedvetlenül bigyeszté ajkait. – Jól van! jőjj hát utána, midőn
délre harangoznak.

– De herczegnőm, ha nálad találná Klárát György úrfi ő nagysága?

– Bemutatnám őt neki. Hisz mikor volt György ellensége a csinos alakú
nőknek?

– De az illem!

– Bizd Petneházinéra e kérdés miatt az aggodalmat.

Anna kénytelen volt engedni.

Mihelyest magokra maradtak, szólt a herczegnő:

– Válaszszuk ki, Klárám, a legtetszőbb öltözetet. Györgynek helyes
ízlése van. Oh! ő Rákóczi bácsinál sokkal kellemesebb férj lesz. Deli és
megnyerő külsejű ifju. Szeretném, ha véleményedet hallanám felőle.
Születésed és multad ismeretlen előttem Klára! az a fejedelemné titka s
nem is akarom tudni; de ízlésed magas származású. Ha te Györgyöt nekem
megdicséred, még inkább fogok azon magasztalásoknak hinni, melyeket róla
szivem beszél.

Klára lesüté szemeit és arczát pir borítá.

Most még inkább érzé, hogy a herczegleány phantastikus magaviseletére
bizonyos elővélemények is hatottak, melyek vonatkozással lehetnek az ő
születésére s polgári helyzetére. Soha inkább nem átallá, mint épen
most, a hallgatást, melyre a fejedelemné parancsa és a viszonyok
kötelezték.

– Ha te, ki többet láttál a világból, mint én, – folytatá Zsófia –
Györgyöt tökéletes leventének fogod találni, akkor rögtön elhiszem, hogy
őt nem szerelmem festi csak oly ragyogó színekkel. Mert tudd meg Klára:
én halálosan szerelmes vagyok Györgybe. Ezt nemcsak Rákóczi néni, de
maga Rákóczi bácsi is legalább százszor mondotta már.

– Adja az ég, hogy nagyságodat úgy boldogítsa szerelme, mint a milyennek
én óhajtom; – rebegé Klára kikerülőn.

– Boldog! – sóhajtá Zsófia, szép homlokát redőkbe vonva. – Éleseszű vagy
Klára! kitaláltad, mi hiányzik nálam… Pompásak úgy-e termeim?… de én
mégis a szegény Báthori Zsófia vagyok. Elvették Istenemet; arany
bálványt adtak helyette… úgy-e hallottad, hogy áttértem? Ne szóljunk
erről többet. Válaszd ki öltözetemet. Te szegénynek születtél; én
szegénynyé lettem.

Klára egy könnyet látott a herczegleány szemében, s ez megszünteté a
végtelen közt, mely a két némbert a társadalmi téren különválasztá.

A szombatosnő közel érzé magát a herczegkisasszonyhoz s nem volt többé
zavarban, midőn a csodálatosan szeszélyes és bizodalmas szavakat ennek
ajkairól hallá.


XIII.

Zsófia, mihelyest a ruhatárban szemlét tartának, leült és a szombatosnő
rendező keze alá bocsátá fejét, s bár máskor nyugtalan magaviseletével
legtöbb bajt épen az öltözködéskor okozott, most oly bárányszelid, oly
vidám és mosolygó volt, mintha minden percz új meg új élvezettel lepné
meg.

– Ah! neked Klára majdnem oly keskeny kezed van, mint nekem, – szólt a
herczegleány, vékony, átlátszó ujjait elébe tartva, – lábad pedig, –
folytatá fecsegését, – kicsinységben még fölülhaladja az enyémet is.
Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy úrfiaink közt melyik érdemelne
férjed lenni. Majd körülnézünk, Klára. Gyulai pártfogásom alatt áll, s
természetes, hogy hibái iránt elnézéssel vagyok, jó tulajdonait pedig
élesebb világításban látom. Különben vannak mások is, kik vele
versenyezni fognak kezedért. Mert tudd meg Klára, hogy én téged férjhez
adlak; neked velem egy napon kell menyegződet tartani.

Klára kénytelen volt szomorúsága mellett is mosolygani a herczegleány
gyermeteg ötletén.

– Vajon külsőnkért szoktak minket inkább szeretni a férfiak, vagy pedig
belsőnkért? – kérdé Zsófia, szabaddá lett karjaira tekintve. – Rákóczi
néni csak a belsőnkért tart férjeink szerelmére érdemeseknek. Ez nagy
megrövidítésem volna, Klára! mert még mamámtól is többször hallám, hogy
igazi ördög vagyok s nehéz föladat belőlem valami helyest faragni.
Túlzás biz’ ez a rólam elterjedt rossz hír; de annyit önként megvallok,
hogy a szépségnek is segítségemre kellene jönni, hogy György mindig
hibátlannak találja magamviseletét. S te, Klára, egészen jó természetű
vagy-e?

– Az emberek elnézésére folyvást nagy szükségem volt, herczegnőm!

– Épen ezért kell alázatosoknak lennünk, mint mondja Csulai uram, ki
szivében alkalmasint kevélyebb Sámuel főpapnál, pedig szüntelen hajlong,
és hányszor nem láttam már a feje lágyát, noha sokkal magasabb nálamnál.
Igazat szólva, valódi alázatosoknak én a mezitlábos barátokat tartom; de
ezekről itt nem szabad beszélni. Te se említsd őket Klára, mert az
udvari szokás nem engedi, hogy őszintén elmondjuk nézeteinket. Aztán
egyéb baj is van e kérdésre nézve… De remek kezed van, Klára, befontad
hajamat, a nélkül, hogy éreztem volna! Mennyit tanulhatnának tőled
palotahölgyeim! Mindig tépnek. Soha sem volt fejem ily kecsesen
fodrozva… Már most ereszsz föl a székről… Ülj le a helyemre… Ne
vonakodjál, kérlek!… Okvetlenül akarom, hogy leülj… Így ni!… Tudod-e, mi
a szándékom?… Hát csak az, hogy most én fodrozom föl fürteidet; még
pedig saját izlésem szerint.

Klára a sápadásig megijedt e szertelen leereszkedésen, s eleget is
tiltakozott, de hasztalanúl.

A szeszélyes herczegkisasszonyt föltett szándékától le nem lehetett
beszélni.

Alsószoknyában, szabad karokkal, s fésűvel kezében hozzáfogott a
szombatosnő feje rendezéséhez.

Kibontá ennek aranysárga haját és sűrű palástként hagyá a földig
hullámzani.

Azután szépségén és csillámán bámult.

– Tudd meg, Klára, hogy ha e hajzattal nem birnád örökre lekötni leendő
férjed szerelmét, akkor nincs varázs az egész világon, s igaza van
Rákóczi néninek, midőn a talizmánról sem tart semmit. Képzeld csak, ő
még a talizmánban sem hiszen! Ez a mi udvarunk, Klára, igen kétkedő. Ha
egy hétig nem látná az égen a napot, azt állítaná, hogy bizonytalan,
vajon ott van-e még? Sokat tudnék én neked erről beszélni; de
tanácsosabb a hallgatás… Oh! minő szép hajad van, Klára!… dicséretet
érdemel az enyém is; de mi tagadás, szeretnék veled cserélni, ámbár,
miért ne vallanám be? karjaimat és vállamat talán nem adnám a tiedért.
Egészen másként áll gyönyörű szemedre nézve a kérdés… Most már befonom
hajadat, s ha tépni találnálak, kérlek, légy engedékeny
tapasztalatlanságom iránt.

Épen hevében volt a munkának Zsófi, midőn a semmiről nem értesűlt két
palotahölgy belépett.

Nincs toll, mely leírhassa e tisztelt úrhölgyek fölindulását.

Egyik nyitva feledé száját; másik kiejtette kezéből a könyvet, melyből
olvasni akart.

– Talán nem vagytok megelégedve az alakkal, melyet a kisasszony
hajzatának adtam? Igaz, én gyakorlatlan vagyok még; de szerencsémre itt
teljesül a közmondás, hogy a szépen minden szépen áll.

Ezzel tovább folytatá a piruló Klárán müvészetét.

– Mit fog mondani ő fensége, a fejedelemné!

– Istenem! egy herczegkisasszonyt ily foglalatosság közt találni! –
sopánkodtak a palotahölgyek.

Aztán, midőn el kellett távozniok, összedugták fejöket, találgatásba
merültek az idegen leány ki- és miléte felől, közlék nézeteiket
ismerőseikkel, azok a magokéival, a nők a férfiakhoz vitték a talányt, a
férfiak a nőkhöz hozták vissza, s pár óra alatt a fejedelmi udvar egész
személyzete azon nagy kérdésen törte fejét, vajon kinek kedvéért lett
fodrászleánynyá Zsófia herczegnő? Micsoda lény az a «fejedelemné titka»?
Hol van családja, hazája? Ki akarja nőül venni? Kinek volna helyén
áhítozni az udvar e kegyeltje után? Ki rendezhetné vagyonát a magas
pártfogás alatt álló személy hozományával? Ki tehetne tönkre magát e
fényüző s elkényeztetett teremtés pazarlása miatt?

Ah! mennyi suttogás, mennyi sürgés támadt!

S minderről épen semmit sem gyanítva, végezték be az öltözködést Zsófi
és Klára.

A herczegleány, miután ékszerei közül egyet sem erőltethetett új
barátnőjére, egy ibolyabokrétát tűzött ennek keblére, a közelgő kikelet
ajándékát, a szerénység jelvényét.

– Ah! – sóhajtá most Zsófia, az órára tekintve – Györgynek már itt
kellene lenni. Eddig soha sem késett. S hol van Anna? Miért nincs György
nálam? Te talán nem is tudod, Klára! hogy minden percz, melylyel
jegyesünk a határozott időn túl érkezik meg, vádlónak tekinthető.
Györgynek már tizenkét vádlója van. Nem elég-e a kihallgatás nélküli
elitéltetésre is?… S Anna miért feledte el kötelességét? Jer! siessünk
az elfogadó terembe. Ha Anna kimarad, te lészsz udvarmesternőm, a meddig
a fiatal herczeg nálam mulat. Oh Istenem! hisz csak nem lehetek magamra.

Klára tűhegyen állott a zavar és átallás miatt.

Zsófi a díszterembe voná őt, fejedelmi méltósággal ült a kerevetre, s
tanítgatá Klárát a szertartásos arczra és állásra.

– Most jól van. Neked komolynak kell lenni, mintha Anna volnál. Az
udvarmesternő az ily elfogadásokkor kettős kötelességgel bir: az
illedelemnek furcsa, de talán hasznos törvényeire ügyel; értesíti a
fejedelemnét, ha valami szokatlan történik: szóval, félig nagynéne,
félig kém. Vedd ezt szivedre, Klára. Saját érdekemben szeretném, ha
arczod vén és redős volna; de a te érdekedben meg vagyok elégedve, hogy
sem éltes, sem fonnyadt. Pótold, kérlek, komoly tekintettel az évek
hiányát.

– Talán azt adja az Isten, – rebegé Klára, – hogy Anna ő nagysága
megérkezik.

– Ne bizzál a véletlenben, gyermekem! légy oly komoly, mint a deczember
hónapot festenék le a naptárban, ha nőnek hinnék.

Ekkor a kamarás, Gyulai Ferencz lépett be.

– Kassai itélőmester és országtanácsos akarja alázatos udvarlását tenni.

– Nem fogadhatom el, – szólt durczásan a herczegleány. – Épen most várom
György herczeget.

– Kassai István itélőmester és országtanácsos, ő fensége a herczeg
megbizásából remélt magasságodtól kegyes elfogadtatást, – szólt Gyulai.

Zsófia herczegnő tekintete kedvetlen benyomásokat árult el.

Küzdeni látszott szeszélyével, de talán kiváncsisága vagy aggodalma
legyőzte azt.

– Helyettes udvarmesternőm itt van; tehát elfogadhatom a tanácsos urat,
– szólt ünnepélyesen.

A helyettes udvarmesternő ott volt ugyan; de arcza márványfehér lett s
lábai alig birták tartani.

Gyulai pedig e fehér szoborra csudálkozó tekintetet vetett, mintha
találgatni akarta volna, melyik görög istenség kifosztott templomából
hozatott e műremek a fejedelmi palotába!

– Gyűlölöm Kassait, – sóhajtá Klára halkan, öntudatlanul.

– Gyűlölöm Kassait, hallá a kerevetről visszhangzani lassan,
álomszerűen.

Az udvarmesternő a herczegnőre, ő rá veté szemét: mindketten megütődvén
önkénytelenül föltárt eszméik rejtélyes összetalálkozásán.

Alig egy percz mulva az eltávozott Gyulai után Kassai lépett be.


XIV.

A vén ember szokott cynismusával vegyült szertartásos tisztelgések közt
közelített a herczegleányhoz, ki az érett kor komolyságát utánzó
magatartással ült kerevetén, s a fejedelmi nőket megillető méltóságból
mentől többet igyekszik arczkifejezéseire ruházni.

De ezen ünnepélyesség nem gátolja Kassait abban, hogy Klárához érve,
szürke, bozontos szemöldei közül kutató tekintetet ne vessen rá, mi a
szombatosnő szivét még összébb szorítá, s az udvarmesternői szerep
eljátszására is igen zavarólag hatott…

– Herczegnőm! – szólt Kassai kedélyes udvariassággal, – ő magasságához,
a fejedelemhez voltam parancsolva, midőn az ifju herczeg, kinek
résztvevő és könyörülő szivét minden szerencsétlenség mélyen meghatja, a
palota előcsarnokában találkozott velem. Épen fönséges atyja belső
szobáiból jött ki, s rendeletet adott, hogy rögtön nyergeljenek s hogy
személyzete is üljön lóra, kísérje őt az áradat színhelyére. Nem vagyok
bizonyos, szólt ekkor hozzám fordulva, visszajöhetek-e azon órára,
melyben Zsófia herczegnőnél akartam tiszteletemet tenni? s valóban igen
lekötelezne kegyelmed, itélőmester uram, ha arról személyesen nyugtatná
meg a herczegnőt, hogy óvatos fogok lenni és másokon segítve, éltemet
botorul nem koczkáztatom.

– Nem koczkáztatja? – szólt ingerülten Zsófia. – Ő nem koczkáztatja? S
ezt akarja velem kegyelmed elhitetni? Mindenütt együtt lesz a
veszélylyel! Fölkeresi, a hol csak találhatja… Vagy nem ugratott-e
kőfalakon keresztül, mélységeken át, hogy szememet iszonynyal hunytam
be? Nem hallok-e naponként róla csodálatos híreket? Most lóháton megy
föl a lépcsőkön; majd meg a seb miatt felbőszült bölény elébe rohan. És
óvakodásáról mindig a legvakmerőbb vállalatok előtt biztosít. Nem építek
igéreteire semmit. Rákóczi néni is mondta, hogy szoktassam el magamat a
remegéstől; mert könnyebb nekem megtanulni, hogy ne féltsem őt, mint
neki, hogy ne adjon folyvást a féltésre okot.

– Ez egyszer semmi komoly ok nem forog fönn. A gyors olvadás a Maroson
megindította a jégtáblákat, s azok Portusnál összetorolva, kiöntést
okoztak. Hisz ezt méltóztatott nagyságod már hallani?

– Most hallom először.

– Inkább segélyezésre van szükség, mint életmentésre.

– Nekem fölösleges ékszereim vannak, – szólt Zsófia.

– Kenyér kell nekik, egy kevés ruha és ideiglenes lakás; mert Portus és
Váradja nagy részét vagy a Sebes vagy a Maros árja borítja, bár
mindenütt gázolhatón. No! legfölebb két házba tolult a hab az ablakon, s
azok is viskók voltak. Csak egy üres bölcsőt láttak a Maroson úszni, s
csak egy növendékgyermek hulláját találták a Sebes fűzei közt. Más
szerencsétlenségről nem vagyunk értesítve.

– Szörnyű, szörnyű! Klára, gyűjtsd össze ruháimat, hogy oszszuk ki a
károsodtak közt… De hol van Klára?… Udvarmesternőm eltünt. Nem látta-e
itélőmester uram, hogy merre ment?

– Úgy gondolom, az öltözó-szoba felé, nagyságos kisasszony! Egyébiránt
reszketett, halálsápadt volt, s mint gyanítom, aggodalmai nem voltak
közönségesek.

– Mindig így szokta Kassai bácsi az embereket ijesztgetni! – szólt
Zsófia, egészen feledve méltóságát s az ünnepélyes fogadással járó
feszes modort. – Többeket tudok már, a kik félnek csak rátekinteni is a
bácsi arczára.

– A herczegnő ideiglenes udvarmesternője talán épen ezek közé tartozik?
– tudakolá mosolyogva Kassai.

– Majd megkérdem tőle.

– Ha jól emlékszem, már egyszer látott, s akkor szintén nagy zavarba
jött.

– S csak egyszer? Azt kell hinnem, hogy többször is.

– S miből gyanítja nagyságod?

– Engedjen arról hallgatnom.

– És szabad-e tudnom, miként jutott a tőlem félő hölgy azon magas
hivatalba, melyben most találni volt szerencsém?

– Kinevezés által.

– S ki nevezte ki?

– Magam, – szólt Zsófia méltósággal. – Igaz, csak egy órára; de azzal
bebizonyítám, hogy állandólag is lehetne azzá, a mivé tettem.

– Kétségkívül magas születése vagy rendkívüli tulajdonai jogosították e
kitüntetésre?

– Hogy a magas születés nálunk az előmenetelre nem okvetlenül szükséges,
azt a tanácsos úr saját magáról tudhatja.

– Nagysád tökéletesen meggyőzött a rangra nézve, – szólt cynicus
vidorsággal Kassai. Csak még azt nem tudom, hogy a félénk hölgy, oly
fiatal korában, s oly gyermekes modor mellett nagy képességeinek minő
jeleit adhatta?

– Ez, itélőmester úr, az én titkom.

– De legalább neve nem?

– Az, itélőmester úr, a fejedelemné titka.

– S honnan jött ide?

– De nem tudná-e Kassai bácsi megmondani, hogy hová ment innen?

– Véghetetlenül sajnálom, hogy azzal a herczegnőnek nem szolgálhatok.

– Fájdalom! hasonló helyzetben vagyok én is kegyelmed azon kérdésére
nézve, hogy honnan jött?

– Miután tehát szerencsém volt egy az udvari szertartás szerint fontos
ügy felől nagyságodtól megnyugtató fölvilágosítást nyerni, kegyes
engedelemért folyamodom más tárgyra nézve a herczegnő figyelmét igénybe
vehetni.

– Udvarmesternőm eltávozott s kegyelmed, ki az udvari szertartásokra
hivatkozott, bizonyosan nem feledte el, hogy az elfogadásoknál az
udvarmesternő jelenléte szükséges.

– Valóban nagy hiba volt Komjáthi Anna ő kegyelmének, a
herczegkisasszony udvarmesternőjének kimaradása, azonban miután az ügy,
melyről szólani akarok, György ő fenségére vonatkozik, azért is el kell
hallgatnom Anna asszony mulasztását, mert ez kellemes alkalmat nyújt
nekem, régi óhajtásom teljesítésére. Igen herczegnőm, négyszem közt
vágytam nagyságoddal beszélni, s midőn most erre alkalom nyílt,
háládatlan volnék, ha észrevétetném másokkal azon hanyagságot, mely ily
váratlan szerencsében részeltet.

– Tehát az itélőmester úr elnézést igér nekem elnézésért. De feledi,
hogy György miatt aggodalomban vagyok? Hogy a szerencsétlenség
martalékai segélyemet várják? Hogy Klára, kinek a könyörület
teljesítésében oldalom mellett kellene lenni, csodálatosan eltünt? Hogy
általában tűhegyen ülök itt? S hogy nem szeretek semmi kellemetlen
érzést? Szóval, most Annára van szükségem,… ha tudniillik Kassai bácsi
nem akar udvarmesternőm lenni.

– Valóban, nem tudom, birok-e elég képességgel e fontos hivatásra. S mit
kellene tennem, hogy legalább mint udvarmesternő elmondhassam azt, a mi
szívemen fekszik?

– Bejön a ruhatárba s velem együtt kiválasztja a használható darabokat.

– Esdeklem alázatosan, a károsultak oly sorsú egyének, kiken nagyságod
legdurvább vászna, legviseltebb ruhakelméje is valódi gúny volna előbbi
állapotjok ellen.

– De aranylánczaimat és karpereczeimet eladhatják.

– Nem értik becsét e drágaságoknak, potom áron adnának túl azokon; nem
is említve, hogy a szolgabiró tolvajságért, csupa tévedésből,
befogathatná őket.

– Reménylem, kegyelmed ért a drágaságokhoz?

– Valamennyire értek, herczegnőm.

– Tehát én most az udvarmesternőt elküldeném, hogy adja el az ötvösöknek
csekélyebb ékszereimet. S ha kegyelmed udvarmesternőm lett, kiválasztjuk
a szükségeseket, s rögtön elviszi az ötvösökhez. A válogatás alatt
megengedem, hogy beszélgessen arról, mit szivén hord, noha bevallom,
inkább szeretném, ha ez időközben Klára beszélne velem.

– Csodálatos lény lehet az a Klára! S kell-e még egyebet is tennem,
herczegnőm?

– Természetesen. Midőn a pénzt beszerezte, hintómba ül, elmegy a
helyszinére, segít a szűkölködőkön, kiosztja adományaimat, s gyorsan
visszatérve, pontos előterjesztést nyujt be hozzám a történtekről.

– A hintón kívűl, herczegnőm, a többi feltételeket elfogadom. Már hiába,
inkább bizom saját lovaimban.

– Menjünk tehát a ruhatárba.

A gondviselés úgy akarta, hogy e válságos perczben lépjen be Anna.

Az elkésett udvarmesternő kipirult, midőn Kassait megláttá.

– Épen a tanácsos uram ő kegyelme igérkezett kötelességeid betöltésére,
Anna! s úgy hiszem, e megszégyenítés eléggé megbüntet.

Anna inkább a rettegett Kassai, mint a herczegnő előtt mentve magát,
fölhozá, hogy saját szemeivel látta György urfi kilovaglását, s ebből a
mai elfogadás más napra áttételét következtetvén, szabadságot vett
néhány perczig haza távozni.

– Most már a tanácsos úrra egész figyelemmel hallgathatok! – szólt
Zsófia mosolyogva Kassainak, ki négyszem közt szeretett volna vele
beszélni, kellemetlen helyzetén.

– Talán az árvíz miatt károsultak ügyétől vonnám el drága idejét.

– Sietni fogunk majd Annával a szükségesek kiválasztásában. Csak szóljon
kegyelmed haladéktalanúl, mert már kiváncsivá tett, s a nők, mint Anna
mondani szokta, inkább uralkodhatnak még gyűlöletükön is, mint
ujságvágyokon.

Anna megütközött ugyan a neki tulajdonított észrevételen, de kötelessége
szerint hallgatott és szertartásos szigorral tartá magát a néma tanúk
szerepéhez.

Kassai a szerencsés alkalom elszalasztását eléggé fájlalá, de sokkal
több tapintattal bírt akár arra, hogy egészen hallgasson, akár hogy
mindent elmondjon. Szerette volna György urfit, ki Pécsi Simonhoz és
Szeredihez közeledik, dícséretes ürügy alatt Fehérvárról eltávolítani,
de Annában kétes jellemű segédnél többre alig számíthatott. Ez
alkalommal tehát csak általánosságban, csak előkészítésként kellett
működnie, különben koczkáztathatá a sikert.

– György herczeg, – szólt tehát, mintha egy épen most félbeszakított
tárgyat folytatna, – György herczeg a Maros kiöntése miatt veszélyben
forgók jó nemtője lesz. Életét nem koczkáztatva, megmentheti másokét, s
a nép hálakönyeit szép tetténnek adójául elfogadhatja, oly föláldozások
nélkül, melyek a herczegnő és a haza aggodalmait igénybe vehetnék. Ezt
nevezem én helyes gazdálkodásnak az erénynyel. De vajon mindig számító
gazda-e az ifjú herczeg? A mult őszszel a meggyúlt pajtába rohant, mikor
már a boronák töredezni kezdettek s a láng az ablakokon kitört. És miért
koczkáztatá az életét? Hm! hogy megmentse egy parasztnőnek fejős
tehenét. Hát nem lett volna-e helyesebb, ha már a károsultat szánta, más
tehenet ajándékozni neki? A farsang végén Bánffy Gergely lakodalmán,
melyre nyolcz vezetéken hozott paripával jelent meg, egyszerre bezáratta
az udvarkaput.

– Hallottam, – szólt közbe Zsófi – részletesen hallottam a történteket.
Sorba állította a vendégek kocsiait, úgy, hogy az egész tért
betöltötték. Ekkor a magával hozott rókát szabadon bocsátá. Lóháton,
ostorral kezében és a szekerek közt nyaktörő ugratásokkal üldözte,
csapkodá a szegény állatot, egyik menedékből a másikba szorítva. Hat
lova fáradt ki, míg a veszélyes játéknak vége lőn. Egyébiránt a nász el
volt ragadtatva György ügyességétől, s mindenki tudja, hogy Erdély ifjai
közül senki sem győzheti le őt a lovaglásban.

– De mit mondott volna e nász, ha egy hitvány róka az országot leendő
fejedelmétől, s a herczegnőt leendő férjétől fosztotta volna meg? Pedig
ez könnyen történheték.

– Igaz, György vakmerőségének rossz vége lehet. Azonban rábeszélhetjük-e
őt, hogy nővé legyen, vagy otthon ülő törvénytudóssá?

– Nem, herczegnőm! De tevékenységének méltó tárgyat lehetne adni, s
bátorságát magas czélok által összhangzásba hozni a megfontolással, a
számítással és a valódi nagyságra szükséges többi kellékekkel.

– Kénytelen vagyok elismerni, hogy az itélőmester úrnak igaza van.

– A nagyravágyást kell az ifjú herczeg keblébe vetni, hogy lángoljon föl
és hevítse hasznos erélyre, eredménydús hatékonyságra. Hm! de ki tehetné
ezt inkább, mint herczegnő?

– Mert nő vagyok, úgy-e? S tiszteletes Csulai uram többször mondá nekem,
hogy a kevély nők szokták kedveseiket, férjeiket a nagyravágyás bűnébe
sodorni. Például hozta föl Tulliát, a büszke Tarquin feleségét.

– Csulai uram más nagyravágyást értett, nem az igazit, nem a nemest. A
herczegnő buzdításai az ifjú herczeget a történetkönyvben halhatatlan
nevűvé tehetnék. Benne megvan az anyag, a fogékonyság… csak irányra van
szüksége.

– Megvallom, nekem hajlamam van ilyen buzdításokra, s volnának is
gondolataim. Már rég veszem észre, hogy ez a mi udvarunk kicsiny, minden
czímével, fényével, szertartásaival együtt.

– No! herczegnőm! nem nagyon kicsiny biz’ a, csak az emberek legyenek
benne nagyok.

– Higye meg, kicsiny, – szólt Zsófia fontoskodó arczczal. – Az ország is
szűk.

– Megférünk benne, herczegnőm.

– A Rákóczi-család is még nem a legjavából való.

– Nem mindenik lehet spanyol király, herczegnőm! Elég szép vagyont,
tekintélyt és hatalmat adott az Úristen ő magasságának, a fejedelemnek.

– Kezdetnek megjárja, itélőmester úr! De már csak az tagadhatatlan, hogy
az én őseim közül egyik lengyel király volt; miért ne lehetne György
szintén azzá? Ez elég helyes tárgya a nagyravágyásnak, úgy-e, Anna? Te
tégy mellettem tanubizonyságot. Vagy ha nem tetszik Györgynek Krakkóban
lakni, fogadja el a magyar király czímét, mint Bocskai. Reménylem,
előbbvaló a korona, mint a süveg! Szólj, Anna, igazam van-e? Vagy
legjobb volna, hogy űzze ki a törököt Constantin várából, s aztán
neveztesse ki magát a pápa által a keresztyénség kardjává. Mindezekre,
úgy hiszem, nagyravágyás kell.

– S kigondolásokra a herczegnő igéző kedélye s fiatal kora, – szólt
mosolyogva Kassai.

– Tehát mondja el kegyelmed a redős arczú nagyravágyás gondolatait.

– Én csak a György herczegúrfi számára való eszméken törtem a fejemet, s
nem azokon, melyeken vagy már rég túlhaladt a hanyatló kor becsvágya,
vagy soha többé nem képes létesítésöket elérni. Nézetem szerint arra
kellene buzdítani ő magasságát, hogy vegyen részt a közdolgokba; kezdjen
szolgálni, hogy tanulja meg a parancsolást; áldozza tevékenységét,
bátorságát az ország egyik pontjának védelmére, hogy idővel értsen az
egész ország védelméhez, s magasabbra emeléséhez.

– Szóval, arra kell őt rábeszélnem, hogy a kegyelmed hatósága és
parancsa alá helyezésben keresse a nagyravágyás kielégítését.

– Vannak katonai állomások is, melyek a herczeget ily kellemetlen
összeköttetés alól fölmentik – válaszolá cynikus mosolylyal Kassai.

– Azaz, költöztessen el engemet György valamelyik puszta végvárába.
Eljösz-e oda, Anna?

– Én nagyságodnak csak árnyéka vagyok, s az árny sohasem válik el a
testtől, kiséri azt mindenüvé – sóhajtá Anna.

– Kegyelmed, itélőmester uram! közölte-e ezt a tervét Rákóczi bácsival?

– Tervről, herczegnőm! itt szó sem lehet! – válaszolta Kassai,
kellemetlenűl meglepetve Zsófia nem várt belátásán. – Bennem a herczeg
vakmerősége csak azon aggodalmat ébresztette fel, melyet a Maros
kiáradása. S gondolám: vajon nem lehetne-e e bő hullámokat úgy vezetni,
hogy medrökben maradjanak? A folyamokra nézve is beszélnek ily
lehetőségről, bár bizonyost nem tudok felőle mondani, de azt már
tapasztaltam, hogy a jellemekre alkalmazható a szabályozás.

– Csulai uram állítja, hogy ez főleg imádság és Isten kegyelme által
történhetik meg. De míg mi együtt beszélgetünk, azalatt az árvíz
áldozatainak inségén nem lesz könnyítve; siessünk, Anna! a könyörület
filléreinek összeszerzésével.

– A kis kigyó! a kis sátán! – gondolá Kassai, midőn czélját el nem érve,
távozni vala kénytelen.


XV.

Klára egészen járatlan volt a herczegkisasszony palotájában.

Csak annyit tudott, hogy az udvari cselédeken kívül még sok más vizsga
szemnek lesz kitéve, ha arra távozik el, a mely felől bevezették.

Ezért vonult az öltözőszobába, honnan, mint gondolá, hamar érhet a
bástyára.

Az épületszárnyból, melyhez egy egészen födött falajtó vezet, csak a
ruhatárnak nevezett termet ismerte.

Onnan több kijárat nyilt; s hogy melyiket válaszsza, volt-e ideje
hosszasan vizsgálni a fölindult, a majdnem reszkető anyának, ki lába
alatt égni vélte a földet s feje fölött roskadozni az eget?

Végre a herczegkisasszony hálószobájába tévedt.

A hely, hová engedelem nélkül hatolt, megdöbbenté, a falajtón áthangzó
női csevegés szintén elvevé bátorságát. Nem merte a kilincset kezével
érinteni, noha képzelheté, hogy lehetetlen az épületből úgy távoznia,
hogy épen senkivel se találkozzék.

Mit tegyen.

Tusakodásából az ajtó fölnyitása ragadta ki.

Két nő lépett be.

Az egyik komornának látszott, s halk sikoltással árulta el meglepetését;
a másik, kinek övéhez kulcsok voltak horgolva, szigorú tekintetet vetett
Klárára.

– A herczegnő elfogadást tart, s az udvarmesternő nincs jelen, – szólt
Klára föltalálva magát. – Hol van lakása?

– Ha a kisasszony parancsolja, elvezetem a nemzetes asszony osztályához
– szólt a komorna, a tudakolóban most a herczegnő kegyelt idegenét
sejtvén, azt a rendkívül szerencsés ismeretlent, kit Petneháziné nem
szokott megdorgálni, s kitől a palotahölgyek komolyan félthetik
helyzetöket.

– Kérem, vezessen el! – válaszolá Klára. – Ugy-e, közel lakik az
udvarmesternő?

– A szomszéd szobából a csigalépcső egyenesen az ő dísztermébe száll le.

Klára Annát figyelmeztette Kassai jelenlétére, s a koros nő csaknem
lélekzetét vesztve sietett az épület homloka felé, nem tartván
illendőnek a rövidebb, de házias úton, a csigalépcsőn, menni föl
növendékéhez, ki a szertartásokra szánt perczekben megszünt más
viszonyban állani vele, mint a mi az úrnőé az alárendelt helyzetűhez.

Annától a bástyára s a fejedelmi kerteken át, melyek fokozatosan
szállottak mindig alább, a vártöltés párkányának aljához ért Klára.

Most merre forduljon?

Leginkább Pécsi Simon palotája nyujtott neki tájékozási pontot.

A Miklós-kapun áthaladva, azon az iszonyú utczán kelle végig mennie,
melyben férjét utolszor látta Szeredi és a gyalázat előtt meghajoltan,
széttiporva. Minő emlék!

Úgy tetszett, mintha a pont, hová ájultan rogyott, most is azt követelné
tőle, s minden porszem, melyet lába érint, a mágnes rejtelmes erejével
vonná magához.

Küzdött, hogy fentarthassa testét, hogy szemei el ne homályosodjanak,
hogy lélekzete mellébe ne szoruljon.

Végre megszabadult az átkos utczától.

Sietve hagyta oda a külvárost.

Könnyű öltözéke mellett sem érzé a hűvös szellőt, mely fürteit rángatta,
a nedvet, mely papucsán áthatott.

Néhol apró tócsát formált az olvadék, néhol a hó egyes hasábjai még
láthatók valának.

Szőllők aljában, s mint a szokatlanúl élénk közlekedésből gyanítá, az
országúthoz érkezett.

Szekerek, kocsik, ökrök és bivalyok által vont taligák egész falkája
lepte el az utat.

A néptömeg egy része az áradat színhelyéről tért vissza; a más pedig
arra felé haladott. S ha Klára a kiváncsiak közönyével járna e többnyire
csak látványt áhítozó sokadalom közt, ezer rémes történet részleteit
leshette volna el a beszédes ajkakról, s a valódi özönvizet képzelhetné
Portus és Váradja fölött uralkodni, még pedig minden Ararát és
mentőbárka nélkül. De szerencséjére az anyai aggodalom nem engedett
hallgatódzás- és tudakolásra időt.

Kettőzött lépésekkel hatolt mindig tovább.

Annyit látott, hogy az országút a portusi révhez visz… ah! de ha
odaérkezik, ki mondja meg neki: hol keresse Endrét? Ki mutatja meg az
ép, vagy már omló házat, s az épben a még kiszabadítható gyermeket, a
roskadozóban a halálra eljegyzettet és az omladékok vagy hullámok közt a
holttetemet. Oh! ha a kétségbeesés minden képei egyszerre vonulnának az
anya szemei elébe, idegei talán megtagadnák finom, gyönge tagjaitól a
mozgató erőt, s a boldogtalan szombatosnő, a szentkönyv kifejezése
szerint sóbálványnyá válnék! De Klárának most csak az jut eszébe, hogy
fiát meg kell szabadítania. A részlet háttérbe vonult a főeszme elől,
mely őt kergeté, s mind gyorsabban… mind gyorsabban!

Selyem papucsa facsaró víz volt, ruháját befecskendé a sár, arcza a hűs
lég daczára is kipirult, lángolt.

Csaknem Portusig gyalogolt, oly szobákba való öltözékkel, melyeknek
kandallóiban még tűz égett, azon phantastikus alakú fürtökkel, melyeket
fátyolkendő sem takart be, s azon egészen szabad nyakkal, melyre a
herczegkisasszony emlékül vékony aranylánczról függő érmet akasztott.
Már csak néhány percz kellett, hogy a pusztítás színteréhez érjen, midőn
az út kanyarulatánál hirtelen maga előtt látja a fejedelmi bérruhát
viselő kengyelfutókat, kik kisded fehér pálczájokkal a népet oldalra
terelték, hogy szabad tért nyerjenek. Utánok hat szürke paripától vont
hintó jött, leeresztett födéllel.

Klára ijedve ismert a fejedelemnőre s a mellette ülő éltes asszonyságban
Petneházinéra.

Rákócziné figyelmes szeme tüstént észrevette őt.

A kocsi megállott.

Nem volt menekülés.

A fejedelemné kezével intett.

– Ülj tüstént fel! – mondá száraz, megindulás nélküli hangon, s midőn
Klára helyet foglalt és a hintó tovarobogott, folytatá félbeszakadt
beszédét Petneházinéval, oly közönyös hangon, mintha épen semmi sem
történt volna. De bezzeg nehéz volt helyes választ nyernie a vén
udvarmesternőtől, ki a csodálkozás miatt alig bírt magához jönni.
Hosszas szolgálata alatt nem is fordult elő több ily eset, sőt kívül
esett az minden szabályokon, melyek hagyomány szerint, vagy leírva, az
udvarmesternők nézeteinek irányt adtak az illem és szokások felől.

Hol Klárára veté szemeit, ki mint a hagymázban szenvedő, ha fölügyelet
alól menekűl, a merre csak lába viszi, nyargalt vala az úton, nem
eszmélve semmiről, nem ügyelve semmire; hol pedig a fejedelemnére
tekintett, ki a sáros, lompos és zilált hajú leányt a kocsi bársony
párnáira ülteti, s nem talál annak különös és botránkoztató
magaviseletében semmi felötlőt, semmi tudakolásra méltót.

Klára, kit gyermeke iránti szeretet űzött az áradat színhelye felé,
most, midőn a fejedelemnét látta onnan visszatérni, a marczangoló
félelemtől könnyülve érzé kebelét; mert nem hiheté, hogy a
szerencsétlenek közt a kis Endre ne jutott volna a magas hölgynek
eszébe; nem hivé, hogy egy anya fontos ok nélkül visszatartóztathatná az
anyát, midőn siet magzata megmentésére; s nem képzelheté, hogy egy nemes
s a külszigor mellett is érzékeny kedélyű nő minden megindulás nélkül
nézhessen oly nőre, kit néhány percz mulva gyermeke vízbefulásáról akar
értesíteni.

Aztán a hideg és nyugodt arczkifejezésben volt valami biztató is, melyet
csak a szombatosnő éles figyelme vőn észre. S az, hogy a fejedelemné
tőle semmit sem tudakolt, ellenben Pethneházinét egészen elfoglalá,
annyi óvatosságot és gyöngédséget árult el, hogy Klára alig
tartóztathatá vissza könnyeit, bámulatát, s pirulnia kellett saját
erőtlenségén e nő csendes nagysága mellett.

Megérkeztek.

– Öltözzél ujra, Klára, s máskor ne nyargalj utánunk. Te úgy sem
segíthetnél sem a szerencsétleneken, mert nincs pénzed, sem rajtunk, ha
valami bajba esnénk, mert nincs erőd. Dorgálja meg maga is Petneháziné
asszonyom, ezt a gondatlan leányt, s ha ruháját megváltoztatta, küldje
hozzánk.

A fejedelemné a kocsiról leszállva mondá e szavakat, s nem csoda, ha az
udvari cselédek meghallák és elbeszélték.

Némelyik nevetett Klára bohóságán, de mindenik irigylé azon kedvező
helyzetet, azon titokszerű viszonyt, mely mellett egy fiatal leány
eszében ily bohóság megfordulhat.

– Fiadat veszély nem érte, – szólt Rákócziné, midőn a szombatosnő magát
és öltözékét rendbehozva, ismét megjelent. – Egészséges, vidám, bátor
gyermek. Jó lesz majd apródnak udvaromban.

Klára többnyire csak hálakönnyekkel válaszolt.

Oly szegény volt kifejezésekben, midőn annyi érzés ostromolta szivét!

A fejedelemné most szelíd szemrehányással mondá:

– Több megfontolást vártam tőled. Igaz, hogy az anyai szeretet
aggodalmai erősek, de miattok férjedet hozhatád áldozatúl. Mihez fogtál
volna, ha az árvízhez érkezél? Ki ismeri gyerekedet? ki utasíthatna a
lakásához? ki nyugtathatott volna meg, hogy még él? Csak figyelmet
gerjesztettél volna magad iránt, s magzatodat hasztalanúl keresve,
férjed föllelhetését tevéd vala lehetetlenné.

Klára aggódva tördelte kezét.

– Oh Istenem! – sóhajtá, – Kassai… Kassai uram ő nagyságának az árvíz
pusztításairól hozott értesítései ragadtak magamon kívűl. Elenyészett a
világ, csak gyermekem képe, csak a halál rémarcza lebegett szemem előtt.
Semmi tekintetre nem figyelve, semmi más veszélyt fontolóra nem véve,
hagytam oda a herczegkisasszony termét. Ah! a vén ember bősz tekintete
kisérte színváltozásomat, mellem fuldoklását, bánatomat, rémületemet,
tagjaim minden mozdulatát. Veszve vagyok. Ellopják gyermekemet,
meggyilkolják férjemet. Kassai figyelme föl van ébresztve. Magamat nem
mérsékelvén, a pusztulást hoztam családomra. Kassai észrevett mindent.
Előle nincs menekülés.

– Hogy Kassai üldözi férjedet s bűnre vezetni igyekszik, az, Klára! –
szólt a fejedelemné dorgálólag, – az még csak a te magánvéleményed és
nincs semmi által igazolva. Ő a fejedelem első hivatalnoka, s nem illik
előttem róla ily kifejezésekkel szólanod. Egyébiránt, ha tízszer is
gonoszabb, mint te rajzolod, a védelmem alatt álló gyermekednek
ártalmára semmit sem volna képes tenni. S nem ez aggodalom miatt, de
egészen más tekintetekből hagytam meg, hogy egy derék úr, kinél csak jót
tanulhat, vegye magához.

– Ah! csak ne szoknék el attól, hogy engem szeressen! – rebegé Klára
könnyekkel szemében. – És a másik, ki az anyai kéztől az idegent
megkülönböztetni sem tudja, hamar fogja-e elhinni, hogy van kebel, őt
forróbban szerető, mint az, melynek emlőiből szívta a táplálékot, s hogy
van érette hőbben virrasztó szem, mint az, mely első játékai fölött
őrködött és első lépését kísérte bátorításával? Oh! fenséges asszonyom,
én rendkívűl szerencsétlen vagyok!

– Az, ha tűrni meg nem tanulsz.

– Tűrnék, csak végre lemondani ne kellene.

– Lehetséges, hogy holnap férjedről is fogsz hallani. S talán előbb
megláthatod gyermekeidet, mint gondolod. De most távozzál már. A
délelőtt munka nélkül telt el, s kettőznöd kell szorgalmadat, hogy
mulasztásodat kipótold. Különben is a bánat dajkája a henyeség.

Klára már boldog, mert remél!

Más most a levegő-ég, más a nap, más a fáradság, más a pihenés, mások
barátnői, kik vele csevegnek, mások az álmok, melyek éjente
meglátogatják, az egész világ mássá változott át, mert remélt.

Parányi e remény, de a mérhetetlen csillagok közül melyik volt valaha
oly kedves, oly megható fényű, mint az a kicsiny sugár, mely egy fris
falrepedésen véletlenűl a börtön éjébe tör!



NEGYEDIK RÉSZ.


I.

Kassai és Gyulai Zsófia herczegnő palotájából egyaránt meglepetéseket
vittek haza.

Az ifjú kamarásé kellemes volt.

Ő legszebb álmai képét vélte Klárában megtestesültnek.

Ott állott előtte a kicsiny, gyöngéd, bűbájos alak, mintha szivéből
röpült volna ki az életbe, azon szívből, melyben az önzés mellett is
maradt még egy kevés hely az eszmény és ama vágyak számára, melyek nem
anyagiak, nem az emelkedésre törekvő dícsvágynak valók, s melyeket az
évek mindig nevetségesebb színben fognak elébe rajzolni.

Mily különös játéka a véletlennek!

Épen csak az hiányzott Kláránál, mi nélkül Gyulai nem képzelheté hasonló
kecsét a formáknak, hasonló átlátszóságát a bőrszínnek, hasonló melegét
az arczvonaloknak, hasonló nemességét az egész külsőnek, csak a világi
szerencse, csak a születés előnye hiányzott nála.

Gyulai a hódító szépség erős kinyomatait, a legragyogóbb tulajdonokkal
fölruházott junói alakokat nem tartá semmi osztály kizáró sajátjának, de
azon sylphideket, kik a lég könnyű gyermekeinek látszanak, kikben alig
emlékeztet valami a súlyra, az ellentállásra, a durva anyagra, csak a
palotákban, csak a sors elkényeztetett választottjai körében hitte
létezhetőknek.

S ki ez a Klára? Micsoda titokszerű lény? tudakolá Annától,
Pethneházinétól és általában azoktól, a kik felőle valót és meséket
beszélhettek neki. Mohó kíváncsisággal hallgatá a badar hozzávetéseket,
a dicséretet és rágalmat, s mindazt, a mi kiábrándíthatá, vagy álmokba
ringathatá. De fájdalom! kevés volt a biztató adat, sok a kétségeket
támasztó.

– Legfölebb a szerelem titkolt záloga lehet! – sóhajtá az ifjú kamarás.
– A fejedelem vagy fejedelemné rokonságából valakinek élettörténetét
kellene részletesebben ismernem, hogy a rejtélyt elfedő leplet
félrevonhassam. Szeredi viszontagságos multja talán fölvilágosíthatna.
De volna-e hasznom ily fürkészetekben? Mit érdekel az, a mi helyzetemhez
nem talál, s a mit mentől világosabban ismerek, annál kevésbbé
fogadhatnék el? Legjobb e boszantó benyomás emlékét is kitörölni
szivemből.

Zsófia herczegnő makacs szeszélylyel ragaszkodott Klárához, s Gyulainak
többször volt alkalma a szombatosnőt látni a palotában, sőt párszor Anna
néne szobáiban is.

Ilyenkor elég módja lett minden tekintetéért, mely az aranyfürtű
tündérre tévedt, és minden szaváért, melyet e kétséges helyzetű s gyanus
származásu lénynyel váltott, hosszasan vádolni magát.

Neheztelt saját esztelenségére, kárhoztatta szívét a hóbortos érzések
miatt, kinevette, kigúnyolta egy iskolás gyerekhez méltó dőreségeit, de
utoljára is nem űzhette ki elméjéből azon gondolatot, hogy Deborah
magasabb szépséggel bír ugyan, mint Klára, azonban alig lehetne az öreg
Pécsi számára kedvezőbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és
örökösül. Ily csere mellett csak a legferdébb gőg tudna még arra is
emlékezni, hogy a dúsgazdag földes úr nagyatyja szűcsmester volt.

*

Kassai ingerülten tért haza, s mert számításában csalódott, elégületlen
volt magával.

A fejedelemnél tudniillik nem talált nagy ellenhatásra a ravasz
korlátnok azon javaslata, hogy György herczegfi közpályára lépjen. Mert
Rákóczi szerette volna a választást még éltében fia számára
végrehajtani, de mint tapasztalt férfiú ismerte alattvalói idegenkedését
az alkotmány formáinak minden változtatása iránt. Tudta, hogy a rendek a
szabad választási jogot bálványozzák. Családja népszerűségét még
megszilárdítva nem hivé, s a Kassai által háttérbe szorított
aristocratia erejéről sokkal mélyebben meg volt győződve, mintsem
csalálmokban éljen fiának fejedelemmé kikiáltatása iránt azon esetben,
ha ennek érdemei nem segítik az apa befolyását, s ha a támadható
vetélytársak hírneves multját nem homályosítja el a herczegfi jövőjéhez
kötött remény. Rákóczi tehát örömmel látta volna fiát a legcsekélyebb
végvár parancsnokságában is, de csak középszerű multtal biró család feje
lévén, az udvari szertartások és illem szabályaihoz inkább ragaszkodott,
mint a régi dynasták szoktak, kiknek nem kell a tiszteltetést
kierőszakolni, sőt még fáradsággal megszerezni sem. Nem feledkezhetett
el tehát arról, hogy a hagyomány szerint csak a váradi kapitányság volt
a fejedelmi ház tagjaihoz méltó hivatal. A többi állomás igen csekélynek
tekintetett egy herczegfi számára. De bízhatta-e Erdély kulcsát a jeles
tehetségű, azonban iskoláját csak most végzett ifjúra? Nem kellene-e
erre a közkivánatnak erőltetni a fejedelmi apát?

Szóval, Rákóczi kéretni szerette volna magát családja és a főrendűek
által.

Kassai tehát titkos czéljára előbb az elkényeztetett Zsófit akarta
megnyerni, utóbb a fejedelemnét, s midőn az udvar részéről semmi akadály
nem forog fönn, az aristocratiát a meglepetés által hitte a
beleegyezésre rávenni, vagy az ellenszegüléstől visszadöbbenteni.

Lehet, hogy ő György urfinak a gyűlölt Pécsi iránt tanusított figyelme
nélkül is hajlandó volna e tervre; de most saját érdekei csatlakoztak
államférfiúi nézeteihez, most eltávolítani törekednék az ifjú herczeget
Fehérvárról, ha a Rákócziak dicsőségét szívén sem hordaná.

Ennélfogva könnyen megfogható volt boszankodása Báthori Zsófia szeszélye
miatt, mely a jól kiszámított tervet, mint a könnyű rálehelés a
kártyavárat, egyszerre romba dönté.

– E növendékleány a sátán belátásával bír, – ismétlé Kassai, nyugtalanúl
mozogva karszékében. – Hinnem kell, hogy a zöld béka időt jósol, s a
földingást a bölcs lova előbb érzi meg, mint maga, midőn e
tapasztalatlan gyerek föl tudta fogni épen azt, mi a gondolkozásban
megőszültek figyelmét is okvetlenűl kikerülte volna. Máskép kell
rendezni a dolgot, he! máskép.

Kassainak tömérdek segélyeszközökkel ellátott esze hamar lelne új
tervet, ha eszméit a herczegnő palotájából hozott más benyomások nem
vágták volna át.

Különösen a rögtönzött udvarmesternő magaviselete szerfölött
nyugtalanítá.

– Miért nyert akkora befolyást a herczegkisasszonyra, s hol ért határt
pártfogoltatása, mely semmivel igazolva nincs? Komornák fognak-e az
udvarban szerepet játszani, s az alsóbb rangú cselédség hallgatja-e ki
az állam első tisztviselőinek szavait? Hm! a kezdetnek útjába kell
állani, mert ha a rossz elterjedt, késő az óvszerekről gondolkozás.

Kassai e nézete más, szintén komor okokban nyert istápot.

– Mondják, a fejedelemné is megkülönbözteti e leányt, – szőtte tovább
csendes elmélkedéseit az öreg úr. – Ha rokona volna, mit nem hiszek,
akkor nehéz ellene föllépni, ha Dajka püspök családjához tartozik, akkor
sietnem kell kiűzetésével, mert jelenléte vakbuzgó tervek előmozdítására
használtathatik. S miért retteg tőlem? miért látszik engem gyűlölni?
miért távozott reszketve, sápadtan s nagy fölindulások közt a palotából?
Miről is beszéltem akkor? Mi hathatott szavaimból rá oly sujtólag? Meg
fogom látogatni Dajkát.

Kassai csengetett. A szokottnál későbbre haladt ebédet fölparancsolá, s
rendelést tett, hogy az asztal elszedése után rögtön fogjanak be.

*

Dajka püspök örvendett a ritka szerencsének, mely akkora tekintélyű urat
vezetett az ő szerény irószobájába, de ez örömét, mi tagadás, némi
aggodalmak korlátozták.

Nem merte hinni, hogy az államügyek terhe alatt görnyedező korlátnok,
kinek minden percze drága, csupa kedvtelésből jött hozzá, s kezdett meg
oly szélesen kanyarított társalgást, mely Juvenal gúnyverseiből indulva
ki, Martial finom élczeire akart áttérni, s minden jelek szerint igen
tudományos és hosszú arra, hogy czél nélkül közölhessen annyi szép és
bölcs észrevételeket.

– Alkalmasint a dicső classicus korból mindinkább fog közelítni Kassai
uram ő kegyelme a mi éveinkhez, s csak akkor veszem majd észre, hogy mi
végett idézé a sok szép verset, így okoskodott Dajka, a püspök.

Látható elfogultság mutatkozott tehát egész magaviseletén, mert attól
tartott, hogy vendége a Konstantinápolyba küldött bundára s azon udvari
apró mesterkélésekre tér át, melyek valaki vigyázatlanságából talán
nyilvánosságra jöttek, s melyeknek szövésétől magát egészen tisztának a
püspök sem érzé, ámbár a vallás érdekeit, nem pedig saját hasznát
tekinté, midőn a titkos működésekbe vegyült.

Sejtelme csaknem bizonyossággá vált Kassai egyik szintoly gyors, mint
elmés fordulata által, melylyel Simon magustól, ki repülni akarván,
nyakát töré, Pécsi Simonra tért át, ki szintén a rejtélyes tudományokkal
foglalkozik, s könnyen megtörténhető, hogy a közönség szeme láttára
próbálgatni fogja szárnyait és oly magasra emelkedik, mint a pacsirta, a
nélkül, hogy a nyakát veszélyeztesse.

– Nem hallott-e kegyelmed főtiszteletű uram, he, he! ilyes szándékról?

– Nem én, nagy jóuram! s hát kegyelmed? – tudakolá a püspök átalkodott
arczkifejezéssel.

– Hogy kérdheti ezt, kedves barátom? hisz a magamféle ember a mi Simon
magusunk titkait sem fölfogni, sem méltányolni nem tudja. Szeredi ő
nagysága e részben élesebb értelemmel bír. A derék jámbor úr, úgy
hallom, örökös mozgásban van, hm! orvosai rendelték üdült nyavalyája
ellen védszerül. Neki a lába erősebb, nekem a szemem. Az igaz, hogy
gyarló lábaim vannak. Emlékszik-e kegyelmed utolsó találkozásunkra, ott
a fejedelmi palota lépcsőinél? Akkor nagy csúzot kaptam, pedig béllelt
botosom volt. De hát mi történt szép unokahugával, ki úgy megijedt
tőlem? Emlékszik-e? hehe! mint megijedt! Hallom, kegyes nagyasszonyunk
pártfogás alá vevé. Hehe! mint megijedt tőlem a kis bohó! Valóban
gyönyörű rokona van főtisztelendőségednek, vetélkedik szépségben
herczegkisasszonyunkkal is.

– A külső báj hamar mulandó. A leányok igazi szépsége az ártatlanság és
szemérem.

– Bölcsen mondja a püspök úr. S unokahuga e részben is ritka példány.

– Akarom hinni. Egyébiránt ő nem unokahugom.

– Hát csak távoli rokon?

– Az sem.

– No! úgy sógorság útján fért be a kegyelmed igen tisztelt családjába.

– Tagadom ez állítást is.

– Hiszen hugának nevezte.

– Nem tehettem másként, válaszolá a püspök, örvendve, hogy ily kevéssé
nyugtalanító tárgyra ment át a társalgás.

– Kicsoda hát ez a leány?

– Azt inkább kérdhetném én nagyságodtól.

– Tőlem?

– Igen, mert ismerni látszott vagy kegyelmedet, vagy a mit még inkább
hiszek, az ifju urat.

– Kit? Elemért?

– Alkalmasint őt, s talán kevésbbé kedvező oldalról. De nem akarok
senkit gyanusítani, miután a fejedelemné nyilatkozata szerint a vád
árnyéka sem férhet Bodó Klárához. Tekintete valóban oly megnyerő és
ártatlan, hogy csak saját vallomása után hinnők el bűnösségét, de
másrészről nehéz nagyságod unokaöcscséről is rosszat tenni föl, miután
az ifjúság tükre volt mindig.

– Elemér erkölcsös magaviseletéről kezeskedem, azonban a lányra nézve
püspök urammal ellenkező nézetben vagyok. Én benne egy finom képmutatót,
egy kitanult Circet fedeztem föl, ki ördögi mesterségével képes volna
még oly tiszta életű ifjat is, mint az én unokaöcsém, elcsábítani. Eddig
az egész evangelikus világ kegyes, jámbor életéért bámulta a mi
udvarunkat. Ne adja az Isten, de, hm! attól tartok, hogy az a csalfa
Bodó Klára oly botrányt okoz, a minő csak Babylon ágyasházaiban történt,
és Ninivében, a feslettség városában. Meggondolta-e püspök uram, hogy
György úrfi heves természetű és tapasztalatlan, s hogy Zsófia
herczegkisasszony szabad és szeszélyes magaviseletével sok aggodalmat
szerzett már az udvari káplánnak, a derék Csulai uramnak. Melyiket
féltsük hát inkább a híres képmutatótól? Az ifjú herczeget-e, kit
szépségével ronthat meg, vagy a herczegleányt, kit példájával
szinlelésre és könnyelműségre szoktathat. Valóban nagy felelősség
nehezült arra, ki az udvarba vezette őt. Jőjjön csak egyszer a mi
fejedelmi palotánk a feslettség és hivalkodás hirébe, rögtön elveszti
befolyását az evangelikusokra. Kunyorálhatunk aztán a töröktől háborúra
engedélyt, mert a szultán minden janicsárjaival sem szerezhetjük többé
vissza azt a tekintélyt, melyet egy szoknya miatt elveszténk.

– Papi becsületemre mondom, szólt elérzékenyülve Dajka, hogy Isten és
ember előtt engem semmi vád nem illethet. Keresztyéni kötelességnek
véltem eleget tenni, midőn őt nagyasszonyunkhoz vezettem. Oly merőben
hivatásomhoz tartozó okból, melynek elhallgatása tisztemben áll,
határozám ily lépésre magamat. A fejedelemné kegyes volt kijelenteni,
hogy gyanításaimban csalódtam, noha, igazán szólva, Bodó Klára
nyilatkozásai vezettek tévútra. Mivel nyerte meg e nő az udvar kegyét,
mert mint nagyságod mondja, nagy becsülete van ott, kitalálni nem tudom.
Vagy származása, vagy erénye, vagy képmutatása adott rá okot.
Egyébiránt, ha szánalomból hibát találtam volna elkövetni, midőn őt az
udvarba vittem, annál szigorúabb leszek tanácsaimban, midőn eltávolítása
szükségesnek fogna látszani.

Kassai elégült volt látogatása eredményével.

Mert lehetségesnek tartá, hogy Elemértől nyerhet fölvilágosítást, mert
kitalálta, hogy mily oldalról ronthatja Bodó Klára helyzetét, mert
szükségesnek sem hivé saját fáradozásait, minthogy a szigorú elvű
püspök, kiben a gyanu fölébredt, maga is mindent meg fog tenni e
részben, főleg azon roppant felelősség miatt, mely terheli.

Egyébiránt az asszonyok, midőn befolyásukat veszélyeztetve látják,
oltalmazni fogják magokat, Anna a herczegnőnél, Petneháziné a
fejedelemnénél, e lélektani következtetés is megnyugtatá őt.

Épen búcsúzni akart tehát a püspöktől, de a kerevetre megint
visszahúzódott, mert az aggodalmakkal jól ellátott háziúr fölsóhajta: –
Csodálatos, mennyire ragaszkodik az idegen nő nagyasszonyunkhoz!
Káplánom beszélé, hogy gyalog nyargalt a fejedelemné kocsija után
Portusra, midőn meghallá a kiáradt víz okozta veszélyt.

– Ezt atyaságod nagyasszonyunk iránti ragaszkodásnak tulajdonítja? kérdé
Kassai, fürkésző éles szemekkel.

– A fejedelemné megszidta esztelen hűségéért.

– S ki hallotta?

– Az alabárdos, kinek fiát káplánom tanítja.

– Hm! félthetett a veszélytől mást is? De kicsodát féltett? Miért
remegtek tagjai? Miért lett sápadtabb a halálnál? Nem volt-e ott apród,
kamarás elég? Azonban honnan tudhatta, hogy ki van az udvari
cselédségből jelen, ki nincs? Nem valószínűbb-e, hogy a Portuson vagy
Váradján lakók közül rettegett valakinek életeért?

– Csupa parasztok laknak e helységekben, kivevén az öreg sóárendátort és
nejét, válaszolá a püspök.

– Igaz, igaz, szólt Kassai.

– Kötelességünk jó indokot keresni, a hol a rosszra semmi biztos jel nem
mutat, jegyzé meg a püspök.

– Tagadhatatlanul. S mégis megfoghatatlan e lázas ragaszkodás. Vagy
rendkívüli hálával tartoznék-e nagyasszonyunknak? De miért?

– A hála nagyságát a szív nemessége határozza el.

– Úgy van. De miért tegyünk föl épen benne legnemesebb szivet?

– Hogy dicsérhessük az Istent művében, hogy magasztalhassuk az örök
szeretetet, mely nem a gazdagoknak adja legdrágább ajándékát, s a világi
szerencsétől gyakran választja külön a kedély kincseit.

– Mind igaz, azonban ő mégis képmutató, erősíté Kassai, összevont
homlokkal.

– Akkor borzasztó tökélyre vihette a szinlelés mesterségét.

– Hátha most mégis őszinte volt? Hátha csakugyan féltett valakit?
dörmögé a püspök vendége, a kerevetről nehézkesen emelkedve föl.

Kassait, míg haza ért, állandóan foglalatoskodtatá e kérdés.

Nem ártana Portuson és Váradján körültekinteni, gondolá.

– Meg kellene nézni az árvíz dúlását. Az inségre jutottak panaszait
miért ne hallgassuk meg? Pénz helyett tanácscsal is szokás segíteni, s a
helyes intézkedés néha többet jövedelmez, mint az alamizsna. Ma késő az
idő. Holnap, holnapután már gyérebb nyoma lesz ugyan a szenvedésnek, de
elhárítani az eshetőségeket, az a valódi gondoskodás. A könyörület a
szegénynek rongyokat ad, a belátás munkát. Közelebbről megszemléljük
Portust és Váradját.

Ily elmélkedések közt nyitott dolgozótermébe.


II.

Asztalán új csomagiratok hevertek, de a többiektől külön téve volt egy
levél.

Kassai kezébe fogta, megnézte a pecsétet, aztán a czímet.

Mohón nyult az ollóhoz, hogy a borítékot fölvágja.

E közben leeresztetett a függöny, s gyertyák hozattak.

A deák, kin a napsor volt, alázatos előhajlással állott a küszöb előtt,
várva, hogy a kegyelmes úr parancsot ad a szokott fölolvasásra.

– Ki hozta a levelet? kérdé Kassai.

– Egy gyorsposta, nagyságos uram!

Az itélőmester a pápaszemét tokjából kivette, durva kék zsebkendőjével
megtörlé s orrára illeszté.

– Mit ácsorog kend? menjen ki – szólt az iródeákhoz.

Midőn magára maradt, erős lélekzetet vett s olvasni kezdé a levelet,
mely a titkár tudósítása volt Udvarhelyről.

«Legkegyelmesebb uram és jóltevőm!

A gondviselés különös kegyelme kisért egész utamban, s azon szerencsében
részeltetett, hogy nagyságodnak megfoghatatlan bőséggel rám pazarlott
kegyelmét némileg meghálálhassam, és szeretett hazám s fönséges
fejedelmem iránti tántoríthatlan hűségemnek próbáját végre valahára
bemutathassam.»

Nagy kár, hogy ez az ember nem szokik el a hosszadalmasságtól, dörmögé
Kassai, a gyertyán túl tartva a levelet, hogy jobban olvashassa.

«Az országos végzéseket, a fejedelmi aláirás és a három nemzet pecsétje
által megerősített törvényeket lábbal taposó, az országtanács megújított
tilalmait gúnyoló, a négy bevett vallás szabadsága eltemetésére törekvő,
a közbékét gyalázatos fondorlataikkal aláásó, a szentírás értelmét
hamisító s a bálványimádásnál is gyalázatosabb hitet vakmerő
lelkiismeretlenséggel és a Gyehenna lángjához hasonló hévvel terjesztő
judeisansok, vagyis szombatosok ördögi machinatióinak Isten segítségével
már sikerült meglehetős pontossággal utánajárnom, s ha Ő szent felsége
életemnek kedvez, reménylem, hogy néhány nap alatt mindenről részletes
felvilágosítást nyujthatok nagyságodnak.»

Borzasztó periodus, piszmogó modor, s íme! ez az ember előléptetését
sürgeti tőlem! mérgelődött magában Kassai, s a gyertya hamván
koppantott, hogy a halvány tintával írt betűket hamar kivehesse.

«Már a kincses és kulcsos Kolozsváron, mely egyébiránt az áhitatosság
kincsével s a tévedéseket kizáró kulcsával az igaz hit iránti
ragaszkodásnak nem dicsekedhetik, több titkos szombatossal jöttem
érintkezésbe, s fájdalommal tapasztalám, hogy e rajongók, kiket az
öldöklő angyal kardja pusztítson el, nemcsak nagyságodnak halálos
ellenségei, de fölfuvalkodásokban merészkednek elnyomatásról
panaszkodni, üldöző szellemmel vádolni magát a fejedelmet, s nyilvános
helyeken, a lelkiismeret szabadságára hivatkozva, azon nézetet
terjeszteni, hogy Krisztus urunknak másodszor is meg kell bűneiből a
világot váltani, mintha az első váltság elégséges nem lett volna.
Nagyságod tapasztalt bölcseségére bízom annak megitélését, hogy vajjon
ily hazug és szemtelen állítások, melyek, mint hittudósaink már rég
bebizonyították, a szentkönyv egyes sorainak rossz szándékú elferdítésén
épűlnek, nem teszik-e szükségessé a világi hatalmon kívül az egyházi
előljáróknak is hatásos közbevegyülését? Bizonyára Calvin csak annyi
okkal égettette meg Servetust, a mennyit a szombatosok ellen fölhozni
lehet. Mert nem egyenlő-e a megváltó istenségét tagadni, vagy a
megváltás művének elégtelenségét vitatni?»

Ez argumentum talpraesett s magam is használni fogom, gondolá Kassai, a
levél másik lapjára fordítván.

«Egyházi előljáróink híven teljesítették is kötelességeiket a
szombatosok megfenyítésében, kivált midőn láták, hogy a világi hatóság
az országtanács újabb kiáltványa után sem nyomoz és büntet. Kolozsváron
versenyzett a református esperessel az unitárius a buzgóságban, s
kitisztíták eklesiai tanácsukat minden gyanus egyéntől, mert még az
egyházi igazgatásba is betolakodának a szombatosok, sőt egy káplán a
szószékből védelmezte némely tanaikat, a miért hivatalától
fölfüggesztvén, a zsinaton be fog pereltetni. Udvarhelyszék több
helységében hű prédikátoraink a templomból tiltották ki a mételyes
juhokat, melyek a pásztorságok alatt legelő nyájat megrontandók valának,
s a szombatosság fertőjében kimult rajongókat harangszó nélkül temették
el. De fájdalommal kell, kegyelmes uram! említenem, hogy az egyházi
fenyítés megalázkodás helyett csak fölfuvalkodásukat növelé. A mióta az
üdvösség útjára téríttetésök munkába véteték, gúnynyal válaszolnak az
intő szózatokra, hangosan követelnek vallási jogokat, s nyilvános
elszakadással fenyegetőznek. Némelyike szemérem nélkül küld tudósainkhoz
tételeket, melyeknek megvitatására ajánlkozik, némelyike az utczán
kiabálja, hogy ő szombatos és hitét kész vértanusággal is megpecsételni.
Természetes, miként ez esztelenségek és dühöngések szelleme, mely az
istentelen sectariusokat magával ragadja, súlyos aggodalmat idézett elő
azokban, kik a tévtanok iránt szűkeszüségüknél fogva rokonszenvet
éreztek ugyan, de az anyaszentegyháztól elszakadásig még sem kívánnak
haladni. Az ingatagok, a határozatlan véleményüek, s a kik csak egyes
tételeket karoltak föl a szombatosság egész rendszere helyett, most már
bánni kezdik ballépéseiket, s vágynának kibékülni az egyházi hatósággal,
még mielőtt a polgári hatalom, mely a fejetlenséget sokáig nem tűrheti,
a törvény éles pallosával lépne föl a hazaárulók és pártfogóik ellen.
Ezeknek köszönhetem, legkegyelmesebb uram! a gazdag adatgyűjteményt a
szombatosok csinyjeiről, s ezek segítségével van szerencsém, még mielőtt
nyomozásomat bevégezhetném, hű másolatban levelemhez mellékelni Pécsi
Simon uram fölszólítását, melyet nagyságod megszerezni óhajtott, s mely
a tavasz első szombatján Balázsfalvára hívja össze a judeisánsok
tekintélyesebb egyéneit.»

A levél reszketett Kassai István kezében.

– Tehát hat nap mulva vége Pécsi Simonnak! – kiáltá oly hangosan, mintha
az utcza népének akarná tudtul adni, hogy harsogjon a trombita, peregjen
a dob, s zengjen a hozsánna.

– Pécsi Simonnak vége! – suttogá, a kígyó sziszegéséhez hasonlóan,
mintha önkénytelenül sivítna ki kebléből a káröröm, s mintha szégyelné
előbbi elragadtatását.

– Pécsi Deborah fejéről lehull az ékköves párta s arczáról a szépség!

– A nyomor hamar rutít! – szólt ismét, mosolyra vonva lapos ajkait.

– Összeomlik a ház, melyet most erős oszlopok tartanak, s a kert szobrai
sárba hevernek!… Hat nap mulva Pécsi Simon teste és vagyona a megsértett
törvényé!

Oly elevenítő erő volt e gondolatban, hogy Kassai petyhedt izmai
rugékonyakká lettek, köszvényes lába szilajon taposott a padlózaton,
mankó segítsége nélkül s fél kezét alig támasztva a székkarra, pattant
föl ülőhelyéről és nagy léptekkel mérte végig a szobát.

– Nincs panaszom a gondviselésre! Az események folyama vallásosságra
szoktatja az embert! A haza és hit ellenségei saját magokat semmisítik
meg. Kicsoda buktatta meg Pécsit? Ne nevezzetek senkit a kicsiny
eszközök közül! Csak egy rosszakarója van: bűne.

Kassai arczán a fölindulás közé bizonyos vad áhitat vegyült.

Sokáig engedett játékot érzéseinék, s általában a legkellemesebb estéje
lett volna, ha a levél többi részét másnapra halasztja. De végcseppig
akarta az öröm poharát kimeríteni, s megint karszékbe helyezkedett, hogy
folytassa az olvasást.

«Pécsi Simon uram fölszólítása, a mint értesültem, a szombatosoknál igen
kedvezőtlen fogadtatásban részesűlt. Boszankodtak azon, hogy a hatalmas
és gazdag mágnás, kinek pártfogására támaszkodtak leginkább, úgy szól
hozzájok, mintha nem is tartoznék felekezetökhez; boszankodtak, hogy a
buzgóbbak lelkesedését szigorú szavaival hűti, s előre tiltakozik minden
törekvés ellen, mely a jogok követelésére vonatkoznék. Rendkívül
neheztelnek Szőke Istvánra is, kit Pécsi Simon tanácsadójának vélnek, a
fölszólítás szinetlen szerkezetéért. Sokan megjelenni sem akarnak a
balázsfalvi értekezletre; sokan a levélből azt következtetik, a mit
eddig is gyanítottak, hogy Pécsi uram csak alkalmat keres, végkép
szakítani velök. Vannak, kik árulástól tartanak, s a balázsfalvi
összejövetelt a fejedelem megegyezésével történtnek hiszik, oly czélból,
hogy a szombatosság a Pécsi közreműködésével törültessék el. Szóval, a
mennyire én kipuhatolám, ez a veszedelmes irányú mágnás úgy elveszté
népszerüségét, hogy saját hitfelekezetétől is el fog hagyatni. Egy Kádár
nevezetű vén bolond, kit legelső szentjöknek hisznek, azt mondá szárdisi
hallgatói körében, hogy az új Jeruzsálem diadalára szükségesnek
tekintené, ha Pécsi Simont, mint régen a hamis prófétákat, kik a
hazugság igéjét terjeszték, a fehérruhások egész gyülekezete az utczán
kövezné meg.»

– Az akasztófára valók! a gonoszok! a tolvajok! – szitkozódék Kassai. –
Gyülöletök Pécsi ártatlansága mellett fog prédikálni. Igazságtalanul
gyanusítják őt, a vakok, a háladatlanok! Addig hirdetik, he, he!
árulónak, míg azután a törvény nem fogja árulónak tartani.

«Ebből is bölcsen beláthatja nagyságod, hogy az Istennel és saját
magokkal meghasonlott szombatosok valódi országháborítók, de attól nem
lehet tartani, hogy Pécsi uram rokonszenvökre támaszkodhassék, sőt
örvendeni fognának, ha őt valami fatum érné, s ha útjokból elvitetnék a
kő, melyben lábaik megbotlanának.»

– S ez az ember, ki az értelmes adatokból ily buta következtetést von,
még levéltárnok akarna lenni, még előmenetelt sürget! – mérgelődött
Kassai.

Kedvetlenül nyult a «fölszólításhoz», mely a titkár tudósítását bezárta,
s melynek megkerítését az imént akkora elragadtatással fogadta.

Boszankodása fokonként növekedék, a mint a sorokon tovább haladott.

A kézrekerült okmány tartalma következő volt:

«Idvezlet és áldás a szombat napján imádkozóknak! Pécsi Simon hiteles
egyénektől vett értesítést arról, hogy azok, kik a szentirás bizonyos
helyeinek magyarázatában a többi keresztyénektől különböznek,
eltérésöket külső szakadással is meg akarják állapítani.

«Hogy ez magában természetes és jogos vágy nem ütközik-e a jelen
körülmények között oly akadályokba, melyek legyőzhetetlenek? –
megfontolni való kérdés.

«Pécsi Simon át van hatva azon meggyőződéstől, hogy az igazság nem a
számára előlegezett jogokkal terjed, hanem elterjedvén, szerzi jogait.
Hatalma önmagában rejlik, nem pedig a külső körülményekben.

«Pécsi Simon e meggyőződésre a keresztyén hit forrásánál jutott,
elmélkedvén és imádkozván Jordán partjain, az Olajfák hegyén,
Gethsemánban, Golgothánál,… a szentjászol és szentsír előtt.

«Pécsi Simon reményli, hogy azok, kik a tavasz első szombatján őt
Balázsfalván meglátogatnák, a barátságos fogadtatással elégülten fognak
haza térni.

«Reményli, hogy a kölcsönös fölvilágosítások útján, a zavargás helyett
egyezség és mérséklet fog szállani mindnyájok szivéke.

«Kiadta Pécsi Simon megbizásából Laczkó István, kinek a fehérruhások
közt a neve: Ananias-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó.»


III.

Kassai nagy válságok közt is rendkívüli nyugalmat és higgadtságot birt
kifejteni, de természeténél fogva indulatos volt, s midőn a közönség
szeme nem függött rajta, midőn minden szava és tette nem lett a vele
küzdő pártok ellenőrzésétől követve: akkor dühe az ő cynikus lelkének
egész ferdeségével tört ki.

– Megcsaltál engemet és megcsaltad Pécsit, nyomorult «szombaton
viaskodó». Hogy törjék szombaton a testedet mozsárban, hogy vettessék
szombaton az örök tűzbe lelked!… Mit tegyek e nyomorulttal, ki egyszerre
akar gaz és becsületes lenni? Csak jönne bár meg az esze, hogy ismét
veszíthesse el hajdúim keze közt! Bár józanodnék meg minden nap
reggelén, hogy a kín miatt alkonyra ismét őrült lehessen!

E vad átok lett az elolvasott kézirat első benyomásának eredménye.

S Kassai elég gyönge volt néhány perczig inkább gyűlölni Szőke Istvánt,
mint régi ellenségét: Pécsi Simont.

A szegény szombatos pap eljárása valóban oly rendkívüli, mint megrendítő
sorsa.

Erényre volt teremtve, de a viszonyok nyomása miatt bűnössé lett.

Családját a bűnnel akarta megmenteni, becsületét a bűn veszélyes
eredményeinek elhárításával.

Ha Szőke soha Pécsi házába be sem lép, ez a kikelet első szombatján
szintén összehívta volna tanácskozásra az új Jeruzsálem hivőit, mert a
thyatirai papnak megigérte, s mert politikai tekintetekből szükségesnek
tartá. Csakhogy ekkor valószinüleg saját aláirásával ellátott és sokkal
compromittálóbb irányú körlevélbe teszi vala.

Szőke, midőn Kassai fenyegetésének engedve, a gyűlésre fölszólítást
kieszközlé, azzal is kívánta magát megnyugtatni, hogy ha e tettnek –
minden óvatosság mellett – veszélyes következményei kimaradhatatlanok,
akkor azok szintúgy fogják őt sujtani, mint az áldozatra szánt Pécsit.
És nem döbben-e vissza Kassai a bűnvádi kereset megindításától, midőn az
egyik pörbe fogott egyén az egész ország színe előtt oly vallomásokat
tehet, miknek következésében e főur hivatala és becsülete veszendőbe
mehetne? A kém, melyet Szeredi kimondott, s melyet Szőke Deborah
arczáról leolvasni vélt, megsemmisíté a szerencsétlen ember álmait.

S most Kassai István, ki a vérontástól félt, fegyverrel öldökölni nem
tudott, képes lett volna a tébolyodott szemét saját körmeivel vájni ki.
Akkora volt az első perczekben fölindulása, hogy ha titkára jelen van,
talán rendeletet ad a legvadabb kínzásokra. De csakhamar éles értelme
uralkodni kezdett haragján. Érzé, hogy most nagyobb és sürgetőbb
kérdések forognak fönn, mint egy elmebeteg elleni düh kielégítése.

Pécsit, ha gyűlést tart, be lehet ugyan fogatni, mihelyt tetten érik, de
lesz-e az engesztelődés szellemét lehellő fölszólítás után e
befogatásnak komoly eredménye?

Pécsi kezességre szabadon fog bocsáttatni.

A fiscalis director nem hajlandó a notapör sürgetésére, s ha idegen
unszolások miatt szigorral lépne is föl, kevés kilátás volna a diadalra.

Mert fog-e az országgyűlés, a foganatba még soha sem vett törvény drákói
betűinek hódolva, halált és birtokkobzást mondani az országnagy fejére
azért, mert ez merész követelésektől, törvénytelen lépéstől, lázadási
kisérletektől akart – ámbár tilalmas úton – néhány ezer alattvalót
visszatartóztatni? Sőt még az is bebizonyítható-e, hogy Pécsi valósággal
szombatos, holott fölszólításának szelleme majdnem ellenkezőre látszik
mutatni? Nem jöhet-e a bevett vallás leghűbb követője is azon helyzetbe,
hogy a rend föntartása iránti szeretetből az általa gyűlölt
szombatosokat a zavargásoktól minden eszközökkel megóvni iparkodjék? S
ha az országgyűlés a törvény holt betűihez viseltető tiszteletből
szükségesnek találná is Pécsi elitéltetését, nem volna-e a fejedelem
erkölcsi kötelessége a kegyelem jogát használni?

– Úgy van, – sóhajtá Kassai, – Pécsi az én szökött jobbágyomnak egy
uradalmat ajándékozhatna. S már most mit tegyek? Jogom van elfogatni őt
a tettenérés vagy a folytonos üldözés esetében. De az egybegyült rendek
színe elébe vitetve, szónokolni fog érdemeiről. Majd még hosszasan
rajzolja nemes föláldozását, melylyel a törvény betűit megsérté, hogy a
hazát megmentse. A bevett vallásoktól kér halántékaira cserkoszorút,
mert a sectariusok lefegyverzésére munkált, élete koczkáztatásával. No!
no! s mit fog rólam mondani a hazug, a szemtelen? Hogy személyes
gyűlölségből léptem közbe. De mivel bizonyítja állítását? – Nem kell
bizonyítás! fogja rivalgani Szeredi és a főurak pártja, mert szól a
tény, szól Kassai és Pécsi multja, szól leginkább az, hogy Elemér, a
Kassai István unokaöcscse és Pécsi Deborah elutasított kérője, volt az
elfogatási parancs végrehajtója. Így kiabálnak ők, ha alkalom mutatkozik
nyelvök megoldására. A rab hibáit a nemes szándék hazug palástja takarná
be, míg a pörfolyam közé csuszott legcsekélyebb törvénytelenség
meztelenül vitetnék a karok és rendek szeme elébe. Pedig mikor folyt le
notapör nálunk formasági hibák nélkül? Békessi Gáspártól Zólyomi Dávidig
minden elitélt honáruló némi panaszt emelhetett a mód ellen, melylyel
pöre vezetteték… S most? ugyan mit tegyek most?

Kassai gyűlöletében főszerepet játszott az Elemér és Deborah közti
viszony megbomlása miatt támadt harag. De ha a fukar nagybátya dúlt-fúlt
is a falvakért s a gazdag ara-hozományért, melytől unokaöcscse elesett:
az még mélyebben bántá őt, hogy Elemér az elutasított ifju, Pécsit nem
gyűlöli, sőt menteni is kész. Aztán Kassai, noha boszuból törekszik
Pécsi megbuktatására, állhatatosan hitte, hogy ellensége a bukást
megérdemli a sértett törvények és a közérdek szempontjából is.
Emésztette tehát őt az a gyanu, hogy Elemér Pécsi bűnét nem hiszi, s
minden szigorú eljárást a nagybátyja ellenséges indulatából magyarázna
ki.

Ezért vágyott a formaságok sértésével is Elemért oly helyzetbe hozni,
hogy kénytelen legyen saját szemével látni Pécsi felségsértését és a
vétkes törvény elébe állítására közvetlenül befolyni.

Ez volt Kassai boszujában a költészeti elem.

S most meg van tőle fosztva.

Átlátta, hogy Pécsi körlevele után Elemért a cselekménytől távol kell
tartani, mert az elfogatás a boszu művének tekintetnék; mert e hangulat
miatt az országgyűlés a vád alól föloldaná a vádlottat, s mert – a mi
még mélyebb jelentőségű – az egész világon Elemér volna legőszintébben
meggyőződve Pécsi ártatlanságáról, s ő kárhoztatná leginkább az ármányt,
a gonoszságot – a nagybátyát.

Kassai egy perczig le is akart mondani a törvényes föllépésről.

– Értesítem a komédia felől fiscalis directorunkat, hogy nyomozzon, ha
tetszik – mormogá leverten. – De minek fáradjak ezzel is? A főispán
elmozdítását fogom sürgetni, ha figyelmét a titkos gyűlés ki fogná
kerülni… Hm! könnyű lesz az ő mentsége; hisz Székelyföldre utazott!…
Azonban a kormányzó főbiró nem erőszakos jellemű férfiu-e, kit, míg
kerületi tiszt volt, zsarnoki eljárásaiért vád alá helyeztek? Pécsi
sürgette a közkeresetet, s ideiglenesen hivatalától föl volt függesztve.
Tehetek-e én róla, hogy a szigorú törvényesség szerint őt illeti a
szombatosok elleni föllépés?

Kassait ez elmélkedés fölfrissíté, arcza elevenséget, kedélye
ruganyosságot nyert.

Ismét elolvasta a titkár levelét, s most már nem találta e szorgalmas
kutató észrevételeit sem együgyű, sem fontosság nélküli firkának.
Különösen kedvelni kezdé épen azon sorokat, melyek Pécsinek a
szombatosok közötti népszerűtlenségéről szólanak.

Azt hiszik a rajongók, hogy őket Pécsi föláldozni s mintegy el akarja
árulni, s hogy a szenvedélyes követelések korlátozásával Rákóczi
czélzatait mozdítja elő. Fölséges! A megaranyozni való férfiak! Csak
hinnék bár ezt tántoríthatatlanúl! Mikor bukott meg egy eszme, egy párt
vagy érdek más, mint a mint a túlzók heve miatt?

Kassainak, midőn erre gondolt, bizodalma az esetlegek iránt szilárd
lett.

– Hadd legyen mérsékelt Pécsi, annál féktelenebbek lesznek az igazi
szombatosok. Csak úgy nem ismeri a szenvedélyt, mint a magus a lelket,
melyet fölidéz, melylyel magát akarja szolgáltatni! Keleten utazott, s
no! megtanulta-e a legmélyebb értelmű meséket? Balázsfalva a könnyezésig
sokra fogja őt oktatni… Két úton válhatik döntő eredményűvé a titkos
értekezlet: fűzé tovább eszméit Kassai. Vagy a rajongók, Pécsi
ellenzéseitől ingerelve, szélsőségre ragadtatnak; vagy a kormányzó
főbiró, a hivatali buzgóságtól ösztönözve, a józan okosság határán
túllép. S hátha ez is, az is megtörténnék? Csak rajta, csak rajta!
Veszítsétek el eszeteket ti; én a szigorú törvényesség mellett maradok.
Itéljen az országgyűlés, törjön pálczát a bűnösök fölött! Mi, kik a
törvény őrei vagyunk, hadd szolgáltassuk részrehajlatlanúl az igazságot!
A kormánynak egyik fél részére sem szabad hajlani. Magas hivatását
hogyan tölthetné be másként?

Kassai a kormányzó főbirónak hosszas levelet irt, melyben elmondá: mily
tarka hirek keringenek a szombatosok szándékai felől. Lehet, hogy
igazak, lehet, sőt valószinü, hogy koholtak. Főleg az látszik
hihetetlennek, hogy a magyar zsidók a bevett vallások rangját és jogait
követelnék; de napjainkban sok rendkívüli és megfoghatatlan történt.
Példa rá Zólyomi Dávid lázadása, s a jámbor Bethlen Istvánnak
vádaskodása a budai basánál az ország választott fejedelme ellen. Most
ugyancsak szemesnek kell lenni még a falu előljáróinak is, s annál
inkább az oly tekintélyes uri rendű férfiaknak, kikre egy kulcsos város
vagy épen megye kormányzása van bízva; mert a sátán nem alszik, s mentől
több Istenkisértéssel jár valamely terv, annál több sikerre számíthat, a
közszellem romlottsága, és a hivatalnokok erélytelensége miatt. Ki
gondolta volna, hogy a szombatosok zendülés végett összegyülekezni
mernének, s mégis beszélik, hogy meg fog történni! Némelyek a pártütés
helyéül Udvarhelyt, mások Kolozsvárt jelölik ki, de vannak olyanok is,
kik a kikelet első szombatja körül Balázsfalván vélik az országháborítók
találkozását végbemenendőnek. Csodálatos volna, ha épen a fejedelem
székvárosához ily közel szándékoznának a fölkelés zászlóját kitűzni, s
épen oly jeles főur kastélyában, ki szelid, jámbor életéről ismeretes, s
ki néhai Bethlen Gábor uralkodása alatt akkora szigorral üldözte a
kihágásokat, hogy buzgósága miatt gyakran az ártatlanok is szenvedtek.
Valóban igen nehéz ezt az őrültséget föl is tenni; de ha csakugyan
megkisértetnék, s az előljáróság behunyt szemmel elnézné, óriás
eredményű hanyagságáért még a szombatosok pártfogásának vádjára és
büntetésére is kitehetné magát; míg viszont, a dobra nem ütött s erélyes
rendszabályok alkalmazásával, a fenséges fejedelem és a szeretett haza
háláját érdemlené meg.

Ily hangon volt írva Kassai levele, melyet másnap reggel gyorspostával
küldött a kormányzó főbiróhoz.

Midőn pedig ezt elintézé, mintha pihenésre volna szüksége, még
hivatalszobáit sem látogatta meg. Ki sem bontá az actákat. A fejedelmi
udvart is kerülé. Senkit fel nem keresett. Mentől kevesebb tisztelgőt
fogadott el. Elővevé kedvelt iróját, Senecát, s mintha a világ megszünt
volna számára létezni, a bölcselkedés komoly, vagy változtatás kedvéért,
a szelid muzsák társaságának szentelte óráit.

Akár tudományos foglalkozása, akár, ha inkább akarjuk hinni, a leendő
notapör okozá, de annyi bizonyos, hogy mihelyt a főbiróhoz intézett
levelét útra bocsátotta, többé sem Szeredi politikai ármánykodásain, sem
Bodó Klárának Zsófia herczegkisasszonyra gyakorlott befolyásán, sem más
apróságokon nem törte fejét, azt tartván, hogy minden időnek meg van
saját igénye.


IV.

– Édes leányom! – szólt Pécsi épen azon nap estéjén, melyen Kassai a
kormányzó főbirót értesíté, – kedves Deboráhm! arczodon most mindig van
valami merengés, mely igen hasonlít a bánathoz.

– Csak az esik rosszul, atyám, hogy holnap nálam nélkül indulsz
Balázsfalvára.

– Szépséged s nyilt háztartásunk sok vendéget vonna hozzánk; pedig
teljes visszavonultságban óhajtanék pár hetet tölteni. Lásd, gyermekem!
csak kétszer volt nálam György herczegfi, csak alig észrevehetőleg
szaporodtak «remeteségem» fölkeresői, s mégis, mint hallom, ellenségeink
politikai czélokat gyanítanak barátságos összejöveteleink okául. Hátha
még Balázsfalván vendégségeket adnánk! Mit nem mondanának? Mekkora
veszélyt nem fedeznének föl abban, hogy Pécsi Simon kastélya telve
vendégekkel, hogy a déli lakomát este víg táncz váltja föl, és a házi
kisasszony megnyerő modora elfeledtet valamit a régi viszályokból, a
régi gyűlöletből?

– De miért kell neked, atyám, ellenségeink rágalmától tartani? Miért
hiszed, hogy minden szájas vagy cselszövő ember minket megbuktathat?
Nincs-e házunknak szilárd alapja, nem erősek-e ivei, nem nyugszik-e
homloka márványoszlopokon? Én azt gondoltam, hogy magának a földnek kell
megrázkódni, és midőn falvakat temetett a mélységbe, hegyeket mozdított
ki régi helyeikből, csak akkor félhetsz, ha házunk fala is repedéseket
kap. Nem értem, atyám! miért hárítod el annyi aggodalommal a befolyásra
törekvés látszatát. Nem kormányoztad-e Erdélyt évekig? s miért ütközöl
meg, ha valaki azt gyanítja, hogy a te engedelmes leányodon, Deboráhn,
kívül még mást is akarsz vezetni? Nem azt illeti-e a hatalom, a ki
hatalmas tekintélye, gazdagsága, erélye és belátása által? Miben
versenyezhet Kassai veled addig, míg a bűnnek nem fognak oltárt emelni?
Miért tegyék a babérkoszorut az ő mocskos halántékaira, nem pedig a te
fenkölt, nemes homlokodra?

– Mi jut eszedbe, Deborah? – szólt Pécsi, keserű mosolylyal. – Még
ellenségeim közé vegyülsz, kik azt költik, hogy csendes
visszavonultságomat képes volnék a nagyravágyás hiú csábjainak
föláldozni!

– Ne nevezd, atyám! nagyravágyásnak a hivatást, a kötelességet. Te
magasabbra nem emelkedhetel, mint a mi vagy. Hisz! a fejedelmi szék be
van töltve. De többet szolgálhatsz a hazának, mint jelen körülményeink
engedik. S miért ne törekednél erre? És miért titkolod előttem, hogy
magad sem tartod pályádat bezártnak? Aztán ki állíthatja, hogy csak
ellenségeid becsülnek meg tégedet, midőn az elviselt államférfiakhoz nem
soroznak? Vannak barátaid is, kik nem bántalmaznak azzal, hogy
jövendődet tagadják. Mikó, Haller, s mások sokat várnak föllépésedtől.

– Vajon mi hasznuk lenne megbukásomban, hogy arra egyengetik az utat! –
sóhajtá Pécsi. – Korlátnoka voltam Bethlen Gábornak, s azok törekedtek
vesztemre, kik most Kassai esküdt ellenségei! De mi van bennem Kassaihoz
hasonló, mely a gyűlöltetésben vele egy színvonalra állítson? Elődöm
szűcs, az övé erszénykötő: itt a titok… Deborah, arczodra vér szökelt!
Vagy talán a kandalló lángja hevíté föl vonásaidat? Vonjuk hátrább
székeinket, s beszélgessünk e szép, magányos este, midőn vendégeink
nincsenek, oly dolgokról, melyeket egymás közt nem szégyelhetünk. Vajon
mi a boldogság, Deborah? Gyakran látok felleget homlokodon, s te sokszor
képzelsz engemet rossz kedvűnek. Hány fényes ruha, hány bál kellene
neked, hogy kerüljék az árnyak homlokodat? Hány falut vásároljak még,
hány palotát építsek, hogy a rossz kedv örökre száműzessék arczodról?
Nem tudnál-e hozzá vetni, vajon mennyi pénz vagy hatalom szükséges rá,
hogy egészen boldogok legyünk?… Gyulai mikor volt nálad, Deborah?

– Hogy kérdezhetsz ily közönyös dolgot, atyám, midőn érdekesekről
kezdettél beszélni?

– Mert azt akartam mondani, hogy te alkalmasint legdúsabb ara volnál és
szépségre, műveltségre is, úgy vélem, nem utolsó. Anyád öt évvel volt
fiatalabb menyegzőjekor, mint te most vagy. Gyulai régóta nem jött
házamhoz.

A büszke Deborah szemébe könny szökelt.

– Meguntál-e, atyám? El akarsz-e magadtól taszítani, hogy oly
aggodalmasan keresed számomra a férjet?

– Szeretnélek boldognak látni.

– S nem vagyok-e az, míg körűlted élhetek?

– Azt hittem, Gyulai érdekel tégedet.

– Ha lettem volna is iránta némi vonzalommal, az inkább szeszélyből,
mint érzésből támadt, s esküszöm! már rég kialudt. Hamvát sem találod
meg. Bolygó fény volt, melynek nincs tűzhelye, mely nem melegít, s mely
nem lévén helyhez kötve, elröppent.

– De, Deborah! Gyulai eléggé ragaszkodott hozzád, s mégis vagyonod,
szépséged, elméd és jó erkölcsöd nem köthette le őt. Ne fordítsd el
arczodat, Deborah! Miért szégyenlenéd e vereséget? Azt hiszed, hogy
mivel tetszelgésedet s a hódítási vágy apró és ártatlan cseleit,
melyekkel szivét be akartad hálózni, észrevettem, most kevés
véleménynyel vagyok vagy bűbájaidról, vagy elmédről?

– Te soha sem beszéltél velem még így, s talán ily nézeteket inkább az
anya szokott mondani leányának és nem az apa.

– Anyád nem figyelmeztethet többé; engedd, hogy én tehessem. Tudod-e,
Deborah, miért vonult vissza mindinkább Gyulai? miért áll ellene a
varázsnak, melyet a gazdagság a szegényre, a szépség az ifjura
gyakorol?… Mert egy gyöngeségben hasonlít természete a tiedhez, s e
közös gyöngeség téged feléje vont, őt tőled távolítá.

– Ugyan mit akarsz bennem fölleplezni, atyám!… Kezed eddig oly gyöngéd
volt.

– Ne rettegj, magamat is vádolom. Leányom vagy, csontomnak csontja,
véremnek vére… tévedésemnek folytatója és kiegészítője. Gyulai pártában
hagy tégedet, mert a családrégiségről nem sokkal tart kevesebbet, mint
Pécsi Deborah. Igazam van-e?

A leány lesüté fejét és hallgatott.

– De hová vezet e nagyravágyásod? Szív nélkül adod-e kezedet egy régi
családunak? S lesz-e az más, mint épen olyan férfiu, a kinek szemében
üres előitéletként tűnik föl, a mi a te büszke nézeted szerint mindent
kipótló tulajdonnak látszik? Fog-e ily férj egész életen át küzdeni,
hogy a főranguak közt számodra kényelmes helyet vívhasson ki? vagy talán
jobbnak fogja tartani a szűcs unokahugát magányba vinni, és kitelhetőleg
elkülöníteni saját rokonaitól is, kik épen azért, mert náladnál
rútabbak, szegényebbek és szellemtelenebbek, soha sem fogják azon
egyetlen előnyöket elhallgatni, hogy nemeslevelök régi? Oh, Deboráhm! a
család régisége silány előitélet annak, ki rá nem vágyik, de a ki nem
birja és vágyik rá, az tantalusi kínra van kárhoztatva, mert
elérhetetlenért eped.

– De honnan veszed, atyám! – szólt Deborah, – egy könnyüt törölve le
indulattól lángoló szemeiből, honnan veszed állításodat? Nem volt-e
szívem egykor Kassai Eleméré, s vonakodtam volna-e kezemmel ajándékozni
meg őt?… Ne haragudjál, atyám! hisz én örökre lemondtam róla, s nevét
csak mentségemül hozom föl.

Pécsi arcza sötét és merengő lett. – Gyermek voltál, Deborah, midőn a
piszkos zsobrák rokona érdekelt. Kevéssé ismerted akkor még a világot,
jellemed nem nyert szilárd körvonalokat. S végre is csak az én
indokolatlan, az én kába rokonszenvem fejtette ki kebledben azon
mulékony hajlamot, melyre most hivatkozál.

– S hogyan tudod, atyám, hogy Elemér iránti rokonszenved indokolatlan
volt? Nem nyugodott-e szintén csillagjóslaton, mint későbbi
ellenszenved? Akkor az égi testek védődnek mondták Elemért, most
üldöződnek állítják.

– Kebledben lehet ellenmondás, Deborah, de ne keresd azt az ég
boltozatján. Elemér csillagzatának jótékony hatását az enyémre
megváltoztatta a Kassai csillagházának malefikus befolyása. Mi van ebben
összeférhetetlen? Szeretném, ha több tiszteletet tanusítanál azon
tudomány iránt, melyet az ó-világ legnagyobb bölcseitől nyertek
örökségül századunk kevés avatottjai.

– Atyám, egykor valami kuruzsló nő a tenyeremből olvasta ki, hogy
herczegnővé leszek, s rokonaim úgy fognak tisztelni, mint Józsefet
testvérei, midőn inséges állapotjokban színe elébe vezettetének.
Emlékszel-e, mit mondtál nekem? «Az ember sorsa nincs a tenyerére írva.»
De atyám, hátha jövendőnk csak úgy van a csillagokra följegyezve, mint a
tenyerünkbe? Én, mint tudod, szakítottam Elemérrel, azonban, ha az égi
testek, midőn rád nézve veszélyesnek állítják őt, azt akarják
kijelenteni, hogy rossz emberré lett, akkor, atyám! inkább hiszem a
mennyboltozat minden csillagát hazugnak, mint Elemért jellemtelennek.

Deborah könnyei sűrűn omlottak.

– Szerencsétlen gyermekem! hiszen te még most is szereted őt! – kiáltá
Pécsi, leirhatatlan megütközéssel.

Deborah bámuló tekintetet vetett atyjára, mint szokott az, ki véletlenül
új, nagy és hihetetlen hirt hall. Sokáig nézte a tisztes agg komor
vonásait, sokáig küzdött vagy gondolattal, vagy érzéssel, s ajkai előbb
mozdultak meg, mintsem szavát hallani lehetett volna.

– Igaz, – mondá végre, – igaz, hogy én Gyulai csillogó, de üres
modorából tanultam Elemért becsülni, de mert most kedvezőbben itélek
felőle, mint akkor, mikor Mikóék házában utólszor találkozánk,
következik-e, hogy szerelmem föléledt? Mintha mi leányok azt zárnók
legmélyebben szívünkbe, a ki legtöbb becsülést érdemel! Mióta hiszesz,
atyám! oly tökéleteseknek? Gyarló teremtések vagyunk! Az Isten a külszín
imádására alkotá a némbereket. De minek is tévedtünk, atyám, ily
csodálatos kérdések és feleletek tömkelegébe?

– Deborah, te soha férjhez nem fogsz menni, – sóhajtá Pécsi.

– Azt hiszem én is. De nem vagyok-e eléggé boldog melletted, atyám? Hol
leszek oly szabad, oly független, mint körödben? Találok-e más hajlékot,
más háznépet, melyben semmi ne hasson kedvetlenül, visszataszítóan
ízlésemre, érzésemre? Ha elkényeztetett, atyám, gyöngédséged, ha nemes
természeted minden közönséges és aljas látásától is elszoktatott, miért
ütközöl meg, hogy pártában kell maradnom? Te rangkórnak hitted a kiváló,
a megkülönböztetett iránti vonzalmamat, s kárhoztattál miatta, menj,
kérlek, az új családok társaságába, s keresd az ifjut, ki leányodat
boldogíthatná, és ha reá találsz, kezem az övé, csak fogadja el.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah! el van tévesztve! Te a
szenvedő vagy, én a bűnös. Rosszul neveltelek, rosszul szoktattam
magamat. Mi lesz belőled, ha engem az Isten magához szólít! s ki tudja,
nincs-e a halálangyal hátam mögött, és nem ereszti-e nehéz kezét épen
most a vállamra, hogy összeroskadjak? Oh, Deborah, mi lesz belőled, ha
életem helyett vagyonomat veszteném, s ki tudja, már nem osztoztak-e meg
titkos ellenségeim birtokaimon és csak az alkalmas perczre várnak, hogy
szándékukat végrehajtsák? Én voltam egyszer börtönben, és vagyonvesztési
pör alatt, pedig akkor igazságos fejedelem uralkodott: nem történhetik-e
másodszor is meg, s rám nézve kedvezőtlenebb viszonyok közt? Soha
pártütés nem forgott eszemben, s mégis félig lázítónak tartottak.

[Illustration: – El van tévesztve egész életünk, Deborah!]

– Ah! atyám, nem igazolja-e ez általad gáncsolt állításomat? A kinek
egyszer a hatalom kezében volt, mihelyt gyöngének látszik,
megaláztatástól tarthat. Azért mondottam, használd a kedvező alkalmat,
ne idegenítsd el magadtól azokat, kik most körödbe gyülekeznek,
törekedjél György herczeget érdekeidbe vonni, állj az urak pártjának
élére, küzdjél Kassaival a palotában, a társas körökben, az
országgyűlésen, s győzni fogsz bizonyosan. És ha nem is győznél, a harcz
alatt annyi erőt vontál össze, annyi férfikar és rokonszenv fölött
rendelkezel, hogy senki nem fog bántani; megköszöni, ha tőled békében
maradhat.

– Deborah! sokszor beszéltem neked, miként vívtak a circusban a
gladiatorok egymással az uralkodó és nép mulattatására, de nem jut
eszembe, hogy említettem volna oly gladiatort, ki hetven éves korában
vágyott a küzdhomokra lépni. Intézzék el egymás közt a párt férfiai
komoly vagy nevetséges tusáikat; az aggastyán okosan cselekszik, ha a
kandalló mellett ül, mint én most, és szerencsés, ha oly kedves és szép
gyermeknek, mint te vagy, dőreségein mosolyoghat.

Pécsi közelebb húzódott a tűzhöz, s kezét Deborah karjára tette. A
kandalló lángja az öreg tiszteletre ragadó és a leány igézetes arczát
megvilágította. Különben sötét volt a szobában, senki sem hozta be a
karos gyertyatartókat, senki sem gyújtá meg a csillárt; – mert bizonyos
méla érzések és eszmék a homályban szövődnek, és sem az apa, sem a leány
nem gondolt arra, hogy a csengetyü zsinegét meghúzza.

– El van tévesztve egész életünk, Deborah! – szólt Pécsi, mélyen
sóhajtva. – De nem azért van eltévesztve, mert a hatalomból kiestem,
hanem, mert alacsony származásom mellett hatalomra törekvém, s mert
ismeretek után szomjazó lelkemet kincscsel akartam kielégíteni. Átléptük
a számunkra jelölt sorompót, s a világi szerencsével cseréltük föl a
boldogság föltételeit. Ha nem gyűjtök mulandó vagyont számodra, ha nem
veszlek körül a fényűzés és választékos ízlés varázsával, kedélyed saját
természetes egyszerűségében fejlik ki. Kezed és szived nem vált volna
külön; együtt ment volna át egy őszinte, jámbor és hozzád hű férj
birtokába. Most meghasonlásban vagy magaddal s helyzeteddel. Aztán, ha
nem áhítozom emelkedés után, hatalmam a tudósok köztársaságában lett
volna nagygyá,… ott születésre nincs szükség, ott az ész a hatalom s nem
a származás. A ki engem ott buktatott volna meg, a fájdalom helyett az
öröm könnyeit látta volna szememben; mert a tudomány birodalma azon
előjoggal bir, hogy a jeles csak a jelesebb elől hátrál, s a kitünő
elhomályosítása a világosság terjedését jelenti.

– Nem vitatkozhatom e téren veled, de sejtelmem mondja, hogy ábrándozol,
atyám, s a fényes szín, mely a tudomány pályáját körülfogja,
képzeletedé, nem a tárgyé.

– Ne hidd, ne hidd! én csak úgy lehettem volna igazán boldog. Ifju
éveimben a föld három részén bolyongtam, küzdve szükséggel,
nélkülözésekkel, kitéve vad népek üldözésének, tenger-viharnak, s a
megmérhetetlen homokpuszták égető hevének. A teve kidőlt fáradság és
éhség miatt, de kedélyem nem tört meg. A hajó árboczát lesujtá a villám,
de reményem vitorláit soha sem vontam össze, és szép partokat látott
álmodó szemem, túl a fenyegető zátonyon, s fölötte a sötét felhőknek.
Most, Deborah! a vagyon kevés élvezetet igér, a nyugalom nem nyugtat
meg, a veszély nem edzi lélekerőmet. Az égen, földön és keblemben ezer
jel mutatja, ezer hang sugja, hogy hazámba visszatérve, rosszul
választék pályát. Nem kellett volna csekély hivatalból nagyobbra, a
nagyobból a legfőbbre törekednem, s világi tekintélyemet a vagyongyűjtés
eszközeivel emelni, de egyszersmind behomályosítani. Az arany és ezüst,
míg mértékletes vágyainknak szolgál, hű szövetséges, mely belértékünket
fejleszti, és világosságra hozza; de ellenséggé válik, midőn
szomjuhozzuk, halmozzuk. Mikor nem feküdt a nagy kincsen valami átok?
Vagy mások hiszik magokat általunk megfosztottnak, vagy legalább mi
érezzük, hogy megfosztva vagyunk fogékonyságunktól, egyszerű örömeinktől
és a gondtalan vidámságtól.

– Atyám! tudnál-e szegény lenni? tudnál-e a polgári egyszerűségben
megelégedésre találni? Tudnád-e oly kicsiny szálláson, minő a
Németországból hozzánk jött hires tanítóké, boldognak vallani magadat?

Pécsi gondolkodó homloka mélyebb redőkbe vonult; kezét mélán terjeszté
ki a vasfogó után, s a kandalló bikkhasábjait ütögette. A szikrák
pattogtak, élesebb lángot vetett a tűz, és egészen megvilágítá a merengő
agg nemes, deli és bánatos vonalait.

– Oh atyám! – folytatá Deborah, – beférhet-e a folyó, mely iszapos
hullámain nagy terheket hord, azon kövecses, keskeny mederbe, honnan
csörgedezve és tükörtisztán indult ki?

– El van tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi, nem figyelve leánya
szavaira, vagy nem akarva rá felelni… Mivé lennél, Deborah! – folytatá
kevés szünettel, – ha vagyonunkat elvesztenők!

– De miért forogna a mi vagyonunk több koczkán, mint a másé?

– Mert több ellenségünk van, s mert a világ nem szokta meg hozzánk
tartozónak tekinteni azt, a mivel birunk. Falvaink nagy részét a nép még
a régi tulajdonos nevéhez köti. Idegenek vagyunk sajátunkban. Deborah!
az üstökös néha belép a bolygó égitestek körébe, de azért nem tartozik a
zodiakus rendszeréhez. Ott volt, ragyogott, eltünt! Erdélyben az új
családok nem vernek mély gyökeret. Az első fellegszakadás kisodorja
alólok a földet.

– Istenem, – sóhajtá Deborah, megrettenve, – te valami veszélyt titkolsz
előlem.

– Nem, leányom! – válaszolá csendesítőleg Pécsi, – csak azt óhajtanám,
hogy sorsodat biztosítva lássam. De e vágyról is le kell mondanom.

Deborah szemébe könny tolult. Az apa magához szorítá a leányt,
megcsókolá homlokát, arczát, s küzdött magával, hogy könnyeit
visszafojtsa.

– Atyám! te büszkének tartasz, s mégis azt véled, hogy nem tudnám
elhordozni a csapásokat! Szeretem a fényt, kényelmet, a társaságot, de
többre becsülöm magamat, mintsem hígyem, hogy elvesztésökkel semmim sem
marad.

– Ne hallják meg a kegyes csillagzatok e szavadat! Ne kényszerítsenek
arra, hogy büszkeséged e tűzpróbára kitétessék!

– Atyám! valami nyomja szívedet.

– Csak az a mindennapi gond, csak az az állandó aggodalom, melynek tudná
Isten miért? ma adtam először szavakat.

Most a komornyik vendégeket jelentett.

E perczben e különben szokott dolog oly csodálatosan hangzék, hogy az
apa és leány egyaránt meg voltak lepve általa.

Deborah szobájába, Pécsi a jövők elébe sietett.

*

A látogatók természetesen Kassaival elégületlen főurak voltak, kik a
hatalmas minister bukását közelinek tarták.

Reményeikre hozhattak kecsegtető okokat, s most többet, mint régebben.

A budai basa és a magyar király a béke megsértése felől kölcsönösen
panaszkodtak. Hol török őröket vágtak le magyar portyázók, hol a szultán
alattvalói raboltak nőket, fogtak el egy-egy térítő szerzetest, s
mindenik fél az elkövetett sérelemért hevesen követelte az elégtételt,
de eredmény nélkül.

A surlódások a budai basát mindinkább arra hangolták, hogy a temesvári
basa példáját utánozva, barátságos tanácsokat adjon az erdélyi uraknak.
Most volna ideje Konstantinápolyban engedélyt sürgetni a vallásos
nyomásért indítandó háborura, most a fejedelem nem kopogtatna a fényes
kapunál ok nélkül – ez vala a titkos izeneteknek veleje.

Pécsi vendégei a fejedelemné buzgóságára és Szeredi ügyes
cselszövényeire támaszkodtak. Nem kételkedének, hogy a háború
lehetetlenné teszi Kassait, s hogy ha Rákóczi saját felelősségére
megkezdi az ellenségeskedést, a török hamar le fogja az álarczot vetni,
s megtörve a békekötést, egész erővel vesz részt a hadviseletben.

A vendégek Pécsit szintén erélyes működésre ösztönözték.

Neki, mint egykor az erdélyi ügyek élén álló férfiúnak, voltak még a
portánál befolyásos barátjai, kiket a háborupárt érdekeinek
előmozdítására föl lehetett volna használni.

Erre czéloztak az urak, ez volt a tárgy, melyért a fölvergődöttnél
tisztelgének.

Pécsi átérté szándékukat, s úgy vezeté a társalgást, hogy mielőtt
nyilatkozhatott volna, már látható volt, miként mindent megtagad, s hogy
fölösleges vele részletes vitatásokba ereszkedni.

– Nemzetes és nagyságos uraimék – szólt, megszorítva a távozni akarók
kezét, – bizonyára dicséretes dolog, egy rossz tanácsostól megmenteni a
fejedelmet. Ha fiatalabb volnék, hevesen ostromolnám Kassai eljárását az
országgyűlésen, az országtanácsban, s mindenütt, a hol jogom volna a
közügyek felől nyilatkozni. De akkor sem vegyülnék udvari cselekbe,
akkor sem mártanám kezemet titkos működések közé, mert tapasztaltam,
hogy a kik Erdélyben árulásért veszték fejöket, rendszerint hűk voltak a
fejedelemhez és hazához. Minden bűnök csak az udvar kegyelt tanácsosai
megbuktatására forralt tervekből állott, melyek mentől titkosabbak
valának, annál gyanusabb eszközök használatára vezettek. Ha Kassai
becsületes ember volna, akkor elmozdítása könnyebben történhetnék. Nem
volt nehéz, néhány névtelen ellenségnek engem a hatalom tetejéről
egyszerre a szamosujvári vár földalatti börtönébe dobatni, de Kassai
ördögi ügyességgel fogja magát védeni. Aztán, ha sikerülne is őt
megbuktatnunk, nagy kérdés: vajon a felső megyék sérelmeért indított
háboru hasznára lesz-e országunknak? vajon uralkodónk Bethlen Gábor
katonai tehetségét átvette-e a fejedelmi pálczával együtt? vajon van-e
általában a vallásnak világi fegyverekre szüksége? s vajon egy
szerencsétlenül végződő hadviselet Erdély önállóságának nem vet-e véget?

– Mi ez aggodalmakat Kassai uramtól is hallottuk, – válaszolák az urak
gúnyosan.

Pécsi érzé, hogy szakított azon egyetlen szövetséggel, melyre, ha
hatalom után vágynék, még bizonyos pontig támaszkodhatott volna, de nem
vette szívére e veszteséget.

Szükség volt elvágnom a hidat, hogy azon vissza ne térhessek többé –
gondolá.

Halk léptekkel, borongó arczczal ment irószobájába, elővette egy titkos
szekrény kulcsát, s valami szinevesztett iratot vont ki.

Saját kérelemlevelének eredetije volt, melyet tizenöt évvel előbb a
szamosujvári börtönből írt Bethlen Istvánhoz, a kormányzóhoz.

Látható elérzékenyüléssel haladott a sárga betűkön tovább.

– Ez a párt vádolt azzal, hogy a pozsonyi békealku alatt a németektől
ajándékot fogadtam el. S most szövetkezzem velök a hatalomért? Soha!
Mulandó jók miatt miért veszítenék az önbecsülésből!

Tovább olvasott, de könny tolult szemébe, midőn a következő helyhez ért:
«Kivánom, hogy a mely vége volt Anamásnak és Zaphyrának az elrablott
pénzért, és a mely büntetés szállott Geházyra, Eliseus szolgájára,
Nanannak Cyrus királytól visszahozott kincseért, én reám szálljon az, ha
bűnös vagyok, ha pedig ártatlan volnék, vegyék az átkot magokra hamis
vádlóim!» Én ártatlan voltam! – sóhajtá Pécsi. – De bocsásson meg az
Isten nekik, hogy életemre törtek, s nekem, hogy börtönbe és bilincs
közt, a fájdalmaktól elcsábítva, az ég boszuállását idéztem fejökre!

A falszekrénybe rejté a levelet, hogy tovább ne olvashassa. Szokatlanul
bús és ünnepi volt hangulata.

– A csillagzatok folyvást ellenségeim, – mintha mondanák: el van
tévesztve egész életed! De hát miért mosolygottak pályám fölött? miért
kisértek kedvező sugaraikkal a fejedelmi udvarba? miért voltak az igaz
utról félrevezetőim? szegény Deborah!

Pécsi hosszas virrasztása alatt elhatározta, hogy Balázsfalváról
visszatérve, többé semmi közügybe nem vegyül.

E perczben még csak a szombatosok sorsa birt előtte érdekkel.

Le akarta beszélni őket a vakmerő lépésről, mely, szerinte, bukásukat
idézte volna elő.

Lehetetlennek hitte, hogy a mérséklet szükségét be ne lássák.

Ha pedig túlcsapongnának, el volt tökélve velök is minden összeköttetést
megszakítani.

Egy perczig eszébe ötlött: vajon a balázsfalvi összejövetelt nem
fogják-e Kassai és többi ellenségei az ő üldözésére kizsákmányolni?

De a körlevél ovatos szerkezetében bízott, a nemesi lak szentségét,
megtámadhatatlanságát szilárdnak tartá, lehetetlennek képzelé, hogy
valaki azért essék vád alá, mert az ország csendjének háboríttatása
ellen működik, s az izgatások elejét venni, a fölhevült indulatok
balirányának útját akarta állani.


V.

Dajka püspök Kassai fulánkos czélzatai óta, komolyan kezdé félteni
Zsófia herczegnőt, a fejedelmi udvart és heves vérű György úrfit Bodó
Klárától, a híres képmutatótól, ki az erkölcs álarczát oly jól tudja
hordani.

Szivét rettegés fogta el, midőn rágondolt, hogy a történhető
szerencsétlenség valódi oka végtére is ő, mert nem kellett volna
szánalomtól indíttatva, oly némbert vezetni a nagyasszonyhoz, kinek
múltjával egészen ismeretlen volt. De hisz’ tévedt nőnek képzelte; s
hogy teheté föl, hogy a fejedelemné az ellenkezőjének hivésére
csábíttatik? E mentség mást az önvád alól föloldhatott vala, míg a
jámbor püspököt nem nyugtatta meg. Szorongása óránként növekedett.
Azonban azt is fontolás alá kellett vennie, hogy vajon Kassai nem
unokaöcscse iránti vonzódásból képzeli-e Bodó Klárát oly vétkesnek? S
ekkor nem volna-e kegyetlenség a különben is szerencsétlen némbert az
udvarból kiűzetni, hol az üldöztetés ellen menhelyet talált? Dajka nem
tudta fejéből kiverni azt a rögeszmét, hogy a gyűlölet és remegés,
melyet a Kassaival társalgáskor Klára arczán észrevett, vétkes szerelmi
viszonyból eredt, s negyven éves lelkészi pályájának tapasztalatai arra
inték, hogy épen ily kérdésekben kell az érdeklettek kölcsönös vádjait
kétkedéssel fogadni, és semmi elővélemény által túlságos szigorra nem
csábíttatni.

Alkalmat keresett tehát a nagyasszonynál Klárára vezetni a beszélgetést,
s általános czélzásokkal óvakodást tanácsolni az idegen némber iránt, de
intései annyira nem hordák magokon a cselszövény mázát, annyira távol
voltak minden rágalmazástól, hogy épen őszinteségök miatt a fejedelemné
figyelmét teljes mértékben fölébreszték. Szóból szó fejlődött, s a
püspök elbeszélé, a mit Kláráról hitt, s a mit az öreg Kassaitól
hallott.

Rákócziné arczán ingerültség jelei mutatkoztak.

Vette észre, hogy Kassai megkezdé titkos működését a szombatosnő ellen.

Nem kétlé, hogy a gyanút benne a Zsófia herczegnőnél lefolyt jelenet
idézte elő.

Lehetségesnek tartá, hogy Kassai már sejté Klárában Laczkó István nejét.

S a fejedelemné büszkeségét megtámadta azon helyzet, melyben kénytelen a
gyöngédség és szánalom tanácsának engedve, elhallgatni pártfogoltja
nevét.

Az első perczben már ajkain volt az egész titok, de szokott óvakodása
győzött a pillanat benyomásán. – Bizonyosak vagyunk benne, szólt, hogy
Klára nem ismeri Kassai Elemért; s ha ismerné, csak hálával viseltetnék
iránta. Egyébiránt, nem akarjuk kétségbe vonni, hogy Kassai István
uramnak lehet más és talán fontos oka, azon személyről rossz hírt
terjeszteni, kit főtisztelendőséged hozzánk vezetett. Mi nem vagyunk a
szivek és vesék vizsgálói; de alig hiszszük, hogy a gyalázás, melylyel
Klára illettetik, ne esnék vissza azokra, kiktől kerül. Az idő hamar fog
mindent világosságra hozni, s addig is, míg ez történnék, figyelemre se
méltassa főtisztelendőséged a kósza hireket, s maradjon szilárdul a
mellett, hogy helyesen cselekedett, midőn egy ártatlan szenvedőt
kegyelmembe ajánlott.

– Az Isten ő szent felsége adjon magasságodnak – szólt a püspök
elérzékenyülve, – hosszas életet, hogy számos alkalma legyen könnyeket
letörleni, megvigasztalni a csüggedőket, bátorítani a gyengéket, kikre
az életben erős küzdelem vár! Nyugodtan távozom és semmi sem fog többé
arra tántorítani, hogy kétkedjem ott, hol országunk nagyasszonyának
bölcsesége csak bizalomra talál okot.

– S nincs is miért titkolja főtisztelendőséged, még Kassai előtt is, jó
véleményemet Klára felől – válaszolá Rákócziné, egy uralkodónő ismét
fölébredt büszkeségével. Lehet, hogy ő meg fog ütközni e híren. Annál
rosszabb rá nézve. Különben Klára kiléte az én titkom, melyhez a
világnak semmi köze, de ha Kassai uram ő kegyelme mégis kiváncsi volna,
másnál többet tudni felőle, akkor forduljon hozzám. Neki, egyedül neki,
adhatok fölvilágosítást, ámbár alig képzelem, hogy örömét lelné benne.

Dajka püspök sokkal eszélyesebb volt, mintsem e határozott
nyilatkozatból bátorítást merített volna, hogy az öreg itélőmestert
bármiről értesítse.

– Minek fujjam, a mi nem engem éget! gondolá magában. Világos, hogy a
nagyasszony Kassai ellen föl van ingerülve, s nem illenék papi
helyzetemhez, hogy szóhordás által viszályt terjeszszek.

Ez oly keresztyéni, mint ildomos szempontból még csak azt sem említé,
hogy a fejedelemnénél volt.

*

Szeredi hamar akadt a szombatos pap nyomára.

Segíté a hirtelen eltünt föltalálásában az a körülmény, hogy egy kis
birtokrésze Rápolthoz közel feküdt, s hogy a népre nagy benyomást
gyakoroltak a szökött jobbágy rejtélyes lénye, sötét, érthetetlen, de
babonás félelemmel hallgatott nyilatkozatai. A gonosz lélektől
megszálltnak tarták, s kivált miután a boszorkányság hirében álló vén
Marcsához vitetett, kerülte őt minden, s a ki csak vele találkozott,
keresztet vetve tért ki útjából.

A banya azonban az egész környéken ismeretes volt gyógyításairól, s
rossz hirét, üldöztetését leginkább annak köszöné, mert szerencsésebb
vala, mint a hátszegi borbély, a dévai baromorvos, sőt oly betegének is
visszaadta egészségét, kiről a szászvárosi okleveles orvos már rég
lemondott.

Szeredi még aristocratikus gőgjéből és gunyoros modorából is sokat
tudott föláldozni, midőn Kassai megbuktatását eszközölhette, s
rokonának, a fejedelemnének szolgálatot tehetett. Ezért viseltetett
rendkívüli részvéttel Szőke Pista és egész családja iránt.

A portusi áradatkor épen Rápolt melletti birtokából volt hazatérendő,
melyet addig alig látogatott meg, de a hol most egy roskadozó,
elhagyott, s minden kényelemtől megfosztott lakban huzamos ideig
tartózkodott.

Visszaérkezésekor kétségkívül részletes értesítéseket hozhatott magával
a szökött jobbágy felől.

Szeredi sokkal erélyesebb volt, mintsem a nyert adatokkal buktatási
terveket ne kötött volna össze.

De a fejedelemné, noha nagy részvéttel viseltetett Klára iránt, s noha a
vallásháborút óhajtó párthoz szított, férje és az ország iránti
kötelességéről magas véleménynyel birt. Ezenfelül még önérzete,
büszkesége sem engedte, hogy bárkivel is egy hivatalnok megbuktatására
szövetkezzék. Legcsekélyebb rokonszenvvel sem viseltetett Kassai iránt,
de szorgalmáról, hűségéről és államférfiui képességéről kedvező
véleménynyel volt. Hibáztatta a hatalmas minister elveit, keveset
tartott jelleme felől, szerette volna tisztább kezekben látni a
kormányt, de mély erkölcsi érzete mellett sem élt akár azon csalálomban,
hogy a legjobb ember okvetetlenül legjobban kormányoz: akár azon
balvéleményben, hogy Kassai esküdt ellenségei csak azért haragusznak rá,
mert bűneitől irtóznak.

Míg tehát Szeredi Szőke Pista üldöztetését politikai czélokra akarta
kizsákmányolni, a fejedelemné elégnek tartá, Klára családját az
igazságtalan eljárás ellen biztosítani, a szenvedett méltatlanságokért
kárpótolni, s Kassait – a mennyiben kikerülhetetlen volt –
megszégyeníteni.

Ennélfogva nem állhatott rá Szeredi javaslataira.

S Dajka püspök látogatása után sem változtatta szándékát; csak annak,
mit Klára iránti aggodalomból néhány napig még függőben akart tartani,
siettetését határozá el.

A következő reggel a leányok termében egyszerre elterjedt a hír, hogy «a
fejedelemné titka» az udvarból eltünt.

Este még intézkedéseket tőn, még utasításokat adott némely nehezebb női
munkákban, de virradat után mindjárt, a Zsófia herczegnő legújabb
megrendelései végett, magához hivatta Pethneháziné; azonban a nőcseléd,
kit érte küldött, azon hírrel tért vissza, hogy a kisasszony az éjjel
elutazott.

Hova? s minő alkalommal? senki megmondani nem tudta.

Köz volt a meglepetés, s még magasabbra lőn fokozva, midőn Zsófi, ki
Klárát minden délelőtt magához viteté, most nyugtalan arczczal, sietve
jött Pethneházinéhoz, s követelte tőle, hogy az öltözködési órára
okvetlenül előkerítse Klárát; különben maga fog föllelésére
intézkedéseket tenni, s ha megtalálják, többé oly hanyag gondviselet alá
nem bizza, mint az udvarmesternőé volt, hanem szállására viszi, és saját
őrizete alatt tartja. Ezentúl a kamarása, Gyulai Ferencz, lesz Kláráért
felelős.

A zenebonának a fejedelemné azon izenete vetett véget, hogy Klára az ő
parancsára utazott el, rövid időre.

Gyulai örvendett, már többé nem látá a bűbájos ismeretlent, könnyű
léptekkel, összeszedett arczczal, választékos izlésű s mégis oly
egyszerű öltözetben, haladni el mellette, és egy alig észrevehető, de
kecses bók után a herczegnő belső termeibe sietni.

Meg volt elégedve, hogy e szép kisértettől megmenekült, kinek föltünése
mindig valami babonás megdöbbenést, valami badar nyugtalanságot költött
föl keblében. Mire valók is voltak e haszontalan gerjedelmek, melyek a
leendő államférfiú komoly czéljaival ellenkeznek, s józan eszének
szégyenére válnak? Ha legalább a Pécsi Simon leánya volna Klára; vagy,
ha legalább a gazdagságot régi czimer kárpótolná! De ki hozhat föl még
erre nézve is kétségtelen adatokat? Milyen könnyű lesz neki egy
álomképet elfeledni, mely a földhöz nem tartozik, s hasonlít a légi
jelenetekhez, melyek csak pillanatig kápráztatják a szemet, és a
láthatárról nyom nélkül távoznak!

Gyulai sokért nem adta volna, hogy Klára elutazott.

De ha lassan nyilt meg az ajtó; ha halk suhanást hallott közel és távol:
akkor szive összébb szorult. Ha az öltöztető két palotahölgy a kitűzött
órában a belső termekbe lépett, akkor ő szokatlanul komorrá lőn. Ha Anna
néne, vagy akárki más történetesen Klára nevét említé, akkor ő
mosolyogva, gúnyosan, de mindig megkérdezte, hogy hová illant az a kóbor
lány, kit a herczegkisasszony oly nevetségesen szeretett, mintha
karácsoni ajándékban kapott báb volna?

A fejedelemné hintaja az első udvar kapuja előtt állt meg.

A nagyasszony épen sétakocsizásból tért vissza. Maga leszállott ugyan,
de Pethneházinét a friss lég további élvezetétől nem akará elvonni, noha
az szorosabban huzódék be a hintó szögletébe, összébb szorítá felső
ruháit, és kipirult arczából gyanítva, szembetünő kedvet érezhete
valamivel melegebb légmérsék iránt.

A fejedelemné szokatlan órában lépett férje lakosztályába, s egyenesen a
«kék teremnek» tartott, melyet Bethlen Gábor kisebb tanácskozásokra
használt; most pedig a fejedelem irószobája volt.

Ott találta Kassait, ki harmadnap óta, most először jelent meg az
udvarnál.

A fejedelemné alkalmasint értesítve volt arról, hogy az itélőmester úr
még nem távozott el, sőt talán épen csak ezért lepte meg látogatásával a
fejedelmet, még a tanácskozás vége előtt; de talált ürügyet oly családi
hírek közlésében, melyek Rákóczit különösen érdekelték, s csak miután
vele a mellék-kabinetban nehány szót váltott, említé, hogy Kassainak is
akarna valamit négyszem közt mondani.

– Nem szeretem, midőn asszonyok vegyítik a politikába magokat – szólt
félig tréfásan, félig komolyan Rákóczi.

– Én az itélőmester urammal, – válaszolá a fejedelemné, midőn már a
kabinet ajtaján tartá kezét, – nem az országos, hanem csak a rápolti
dolgokról akarok értekezni.

Lehetetlen, hogy a hangosan ejtett végszavakat ne hallotta volna Kassai,
s ennélfogva a fejedelemné meg sem ütközött, midőn a minister arczán a
zavar és átallás észrevehető jeleire talált.

– Tanácsos uram! – mondá nyájasan, de határozott kifejezéssel,
kegyelmednek van egy félrefekvő birtokrésze, melyet czélszerűen nem
használhat. Igen lekötelezne, ha a vételárán nekem átengedni
sziveskednék. Hogy minden javítást és a gazdaság folytatására szükséges
ingóságokat szintén hajlandó volnék megvásárolni, az önkényt értetik. A
jószágrész, melyre czélzok, Rápoltnak alig teszi negyedét.

– Rápolt, – szólt Kassai erőltetett mosolylyal, – fönségednek, kegyelmes
asszonyom, szintén nem esnék keze ügyébe.

– Igaz, de a vásárban nevezetes érdekem forog fönn.

Kassai kérdő tekintetet vetett a fejedelemnére.

– Szőke Istvánt akarnám a jobbágyság alól fölmenteni – szólt ez, oly
hangosan, hogy tartani lehetett, miként szavai behatnak a kis kabinetba.

Kassai meghökkenését daczczal igyekezett leplezni.

– Ha fönséged szerencsés emlékezőtehetségével birnék, meg tudnám
mondani, mennyi érdek köt Rápolton egyik vagy másik jobbágyhoz. Most
azonban csak annyit említhetek, hogy nem örömest válnék meg épen e
birtokrésztől.

– Reménylem, kegyelmed még sem fogja kérésemet visszautasítani. Én Szőke
Pistát szabaddá óhajtanám tenni, mert egészséges korában sem alkalmas a
jobbágy kötelességeinek teljesítésére, s miután elméje most meg van
támadva, csak gondos ápolás mellett remélhető, hogy más és hozzá méltóbb
hivatásra valaha képessé lesz.

Kassai szíve meghült, tagjai átfáztak azon gondolatra, hogy a
fejedelemné, a szombatosok ellen tervezett csiny előtt három nappal, ily
részletes adatokkal bir egy szombatos sorsa felől.

– Ellenségeim talán fönségednek nyomós érvekkel bizonyíták be, mennyire
nem volt jogomban Szőke Pistát szökött jobbágynak tekinteni és
letartóztatni.

– Kegyelmed e részben jogosan cselekedett, s nincs a fejedelemnek, nincs
az országnak akkora hatalma, hogy Szőkét a törvényes földesúr hatósága
alól kiragadhassa. De épen az itélőmester uram érdekében óhajtanék a
rápolti birtokrész földesasszonya lenni. Mert Szőkét kegyelmed kémjének
tarták, bár, úgy hiszem, helytelenül.

– S ha kémem lett volna is, szólt Kassai, mit egyébiránt senki sem
bizonyíthat be, még eddigelé a kormányokat nem volt szokás azzal
vádolni, hogy a dolgok felől miért igyekeznek magoknak értesítést
szerezni?

– Kétségkívül nem, válaszolá a fejedelemné. De vannak, kik azt beszélik,
hogy Szőke azért követeltetett vissza, még pedig a törvényes eljárás
megsértésével, mert nem akart kémmé aljasodni.

– E hírt, melyet most van szerencsém először hallani, alkalmasint
Szeredi ő nagysága barátságának köszönhetem.

– Kívüle még maga a beteg is néha ily czélzatokat ejt.

– Tehát ellenségem és egy őrült vádolnak?

– Szőke Pista neje is tényekről beszél, melyek e gyanút ébreszthetnék
föl.

Kassai mintha villám által lett volna sujtva. Eddig csak csodálkozott a
fejedelemné adatain; most már megrémült, midőn egy egészen ismeretlen
körülmény merült föl. Hogyan értesült a nagyasszony a szökött jobbágy
nejének nézeteiről? mily nagy lehet az összeesküvés, mely ily titok
birtokába juttatá? minő buktatási tervet kovácsolnak az ellenségek, kik
annyi alattomossággal és ügyességgel tudnak aláaknázni? S mindez a
válságos balázsfalvi gyűlés előtt három nappal történik!

E gondolatok, e talányok és aggodalmak egyszerre zuhantak Kassaira, s
lábai alatt ingadozni vélte a földet.

A fejedelemné emeltebb hangon folytatá:

– Tisztába hozni soha sem lehet az ily természetű vádat, de megczáfolni
is szintoly nehéz.

– Hátha – szólt most Kassai, egy ötlettől áthatva és fölbátorítva, –
hátha mégis más okból küldöttem volna a kapa és ásó mellé Szőke Pistát,
a szombatos szentet? Fönséged csak az egyik felet hallgatta ki, s
reménylem, kegyes lesz a vádlott mentségeit is elfogadni.

– Részemről nem forog itt fönn semmi vád – válaszolá a fejedelemné. Én
óhajtanám megvásárlani Rápoltot; mert így gondolkozom: ha kegyelmed
jobbágyságban tartja Szőkét, akkor ellenségei nemtelen boszú gyanújával
terhelik; ha pedig fölszabadítja, akkor nagylelkűségét félelemre, egy
titok felfedezésétől való megrettenésre magyarázzák. Úgy hiszem, egy
fejedelemné mindig aggódhatik, ha férje hű szolgái, bár hibájokon kívül,
fonák helyzetbe hozatnak.

Ekkor kilépett a kabinetből Rákóczi.

Kassai, mintha a magas tanú jelenléte legkevésbbé sem zavarná, nyájas,
mosolygó arczczal mondá:

– Tökéletesen megnyugszom fönséged kegyes ajánlatában. Rápolti
birtokrészem eladásáról a szerződést még ma délelőtt a fejedelmi udvar
ügyvédével együtt irásba foglaljuk!

– Kár volt itélőmester uramnak az alkuval sietni – szólt nevetve
Rákóczi, mert a fejedelemné bizonyosan aranybányát fedezett föl a
rápolti hegyekben. Különben megfoghatatlan, hogy takarékos létére,
miként birt öt percz alatt a fizetendő összlet iránt tisztába jönni épen
kegyelmeddel, kit eddigelé még rokonunk, Szeredi sem tartott
javíthatatlan pazarlónak.

– Részemről, fönséges uram! nem panaszkodhatom a szerződésre. A jószág
és az ingóságok valódi árát kapom vissza. S csak egyet sajnálnék, azt
tudniillik, ha ő magassága, a fejedelemné a jobbágyság alól
fölszabadítaná egyik emberemet, kit én a bitófa alól követeltem vissza,
hogy életét megmenthessem. Szép eszű, mívelt férfiú; de makacs lázadó
volt, ki legerélyesebben izgata a szombatosság mellett. Az Isten keze az
ő bűnös fejére nehezedék, s terhes nyavalyával sujtá. Bármily gonddal
orvosoltattam, egészsége helyreállításához kevés a reményem. De azt
bizonyosan tudom, hogy ha tébolya megszünnék, a szombatossági őrjöngés
még szilajabban törne ki belőle. Nem szeretném, ha Rápolt valaha
történeti nevezetességre jutna, ha onnan terjesztene egy rajongó kanócza
az egész országra szétáradó égést.

– Az itélőmester Bodó Klára férjéről beszél, szólt a fejedelemné, a
magas hitvestárs felé fordítva tekintetét. Fenséged hivatalnokait
szólítottam föl, hogy küldjenek hozzám kimerítő tudósítást e férfiú
magaviselete felől. Ma vettem a háromszéki alkirálybiró levelét, melyben
említi ugyan, hogy a kérdés alatti személyt sokan szombatos papnak
tartják, de egyszersmind bizonyságot tesz jámbor, szelid és mérsékelt
magaviseletéről. Fölhozza a közsajnálkozást is, melyet véletlen eltünése
okoz. A nép kedvelte őt becsületes életéért, nejét pedig az egész vidék
áldja, mert a szerencsétleneknek vigasztalója, a betegeknek ápolója, az
ügyefogyottaknak tanácsadója volt. Fönséged tudja, hogy az illető
tisztek megtalálására engedélyt kértem.

– Most már emlékszem. Tehát Bodó Klára, kinek szépségét Zsófia herczegnő
az egekig magasztalja, a jobbágy szombatosnak hitvese?

– Megszünik holnap jobbágy lenni – válaszolta a fejedelemné.

– Ne siessen fönséged a fölszabadítással, jegyzé meg a fejedelem, mert
itélőmesterünk emberismeretéről, belátásáról és tapasztalatairól többet
tartok, mint egész székelyföld hivatalnokainak értesítései felől.

– Általában magam is, válaszolta a fejedelemné; de a jelen esetben
kénytelen vagyok hinni, hogy az itélőmester uram tévedt.

– Legyen bár úgy; nem örömest tűrök udvaromban szombatost. Rossz példa
volna, mely keserű gyümölcsöket teremne. Fölbátorítaná a rajongókat, s
félelemmel töltené be az igazhitűek szivét. A törvény hűtlenségi vád alá
veti a szombatosok pártfogóit is, s alig folyt le négy hó azóta, hogy a
kulcsos városok falaira szegzett rendelet által ébresztettük új életre a
szunnyadó törvényt. S most már fönséged egy szombatos pártfogójává akar
lenni? Kit büntethetünk meg, ha nem pöröltetjük be legelőször saját
hitestársunkat, Erdély fejedelemnéjét?

– Ezt ő magassága iránti gyöngédségből nem említém, noha aggodalmaim
kútforrása volt – szólt szeliden mosolygva Kassai.

– Én nem a szombatost, hanem a súlyos betegségben sinylőt veszem védelem
alá. A keresztyén könyörületnek nincsenek a hitfelekezetektől függő
korlátai. Alamizsnája, ápolása még a pogányokra is kiterjed.

– De hát mit tesz akkor, midőn a beteg fölgyógyul, s fönséged csak a
szombatost lesz kénytelen maga előtt látni? kérdé Rákóczi.

– Azért szabadítom föl még mint beteget a jobbágyság alól, hogy midőn
egészségét vissza fogja nyerni, ne legyen velem semmi összeköttetésben.

– De Bodó Klára, kit fönséged magához vett, nem látszik orvosi kézre
szorultnak; ellenben csaknem bizonyos, hogy férje tévedéseiben osztozik.

– Igyekezni fogok hiteszméit megvizsgálni, s ha azok nem volnának oly
hibátlanok, mint tettei, mint egész magaviselete, akkor buzgó
könyörgéssel folyamodom az Istenhez a rábeszélés, az ékesszólás
adományáért, hogy sikerülhessen Bodó Klárát megtérítenem.

– Mondja meg fönséged, szólt Rákóczi, ki lesz tehát már ezentúl a
szombatosok pártfogója? kit büntethetünk meg vagyonkobzással e
pártfogásért? s kicsoda nem hozhatja fel önvédelemül, hogy azért
czimborál a «titkos secta» követőjével, mert a megtisztított evangelikus
hithez akarja visszavezetni?

– Úgy vélem, akkor pártfogoljuk a szombatosokat, midőn hiteszméik
mellett szónoklunk, irunk, midőn a szombatosságért elitélteket védelem
alá veszszük, elrejtjük, s a büntetés alól tilalmazott eszközökkel
vonjuk ki. Ámbár megvallom, nehéz megpróbáltatásra volnék akkor is
kitéve, ha egy elitélt szombatos keresne palotámban menhelyet. Azt pedig
bizonyosan tudom, hogy nem szünném meg fönségednek esdekelni, sőt mint
fejedelmem előtt térdre is borulnék és összefogott kezekkel könyörgenék
kegyelemért, ha értésemre esnék, hogy Erdélyországban valaki a
vallásáért itéltetett halálra. A megkegyelmezési jog azért adatott az
uralkodóknak, hogy a törvény szigorát józan könyörület által enyhítsék.

– Ime! jegyzé meg Rákóczi mosolyogva, a fejedelemasszonytól igen
épületes tanítást kaptunk a politikából! Nem szeretném, ha közelebbről
valamelyik szombatost fiscalis directorunk üstökön ragadna, mert
buzgóságával házi békémet háborítaná meg. Kegyelmed itélőmester uram
nőtlen, s nem lehet tiszta fogalma arról, mit tesz az, midőn feleségünk
azzal fenyegetőzik, hogy kivánsága teljesítéseért térdre borulva fog
könyörögni. Uram! e szelidnek látszó szavak a legerősebb vihart
jelentik, a mely csak átvonulhat a házi élet egén. Egyébiránt a tréfát
félretéve, úgy hiszem magam is, hogy a szigorú törvény fölélesztésével
már elértük czélunkat, mely a magyar király ellen indítandó háborúnak
időelőtti sürgetését akarta háttérbe szorítani. Hagyjuk a kábákat négy
fal közt az új Jeruzsálemről ábrándozni. Csak ne izgassanak, ne
követeljenek, ne adjanak rendetlenségre, megbotránkozásra alkalmat.

Kassai helybenhagyólag mosolygott, de szive mélyen föl volt gerjedve.

Régóta nem virradt számára ily szerencsétlen nap.

Terveinek egész építménye alá volt aknázva.

Ha Balázsfalván zavar nem történik, ha a túlzók felül nem kerülnek, ha
Pécsi mérséklete győz, akkor a kormányzó főbiró közbevegyülése oly
eredményeket idézhetne elő, melyek Kassai ellenségei kezébe éles
fegyvert szolgáltathatnak, kivált miután a fejedelemné mai nyilatkozata
és a fejedelem zárszavai arra mutatnak, hogy az udvar neheztelése
okvetlenül sujtaná azt, ki hebehurgyán engedné magát az üldözés művének
megkezdésére ragadtatni.

– De nem késő-e már segíteni a dolgon? e kérdést a hazatért itélőmester
órákig forgatá elméjében.

Úgy hozzászokott a boszuhoz, annyi alakban látta a földre tiporva és
összezúzva Pécsit, hogy nehéz volt e kedvencz képektől, e kielégítő
érzésektől megválni.

Aztán mellőzve a belső okokat, s csupán magát a tényeket tekintve, ő a
jog terén állott.

Csak az szólana ellene, ha világosságra jönne, hogy Szőke Pistát Pécsi
Simonnál nem egyedül kémnek, hanem bűnre ingerlőnek is akarta használni.

De nincs-e megtébolyodva Szőke Pista? Ki adna hitelt egy őrült
állításainak? és végre is maga a körirat, melyet Szőke fogalmazott, nem
bizonyítaná-e be épen azt, hogy ha e szombatos csakugyan Kassai kémje
volt, akkor a bűnre ingerlésre nem nyerhetett tőle utasítást.

Ez oldalról tehát védve érezte magát minden megtámadások ellen.

Midőn pedig a kormányzó főbiróhoz írt sorait elméjében ismét és ismét
föléleszté, szintén vigasztalást talált abban, hogy magát akármely
perczben különválaszthatja e hivatalnoktól, sőt szigorú vizsgálatot is
rendelhet ellene, haragja egész sulyát éreztetheti vele. Mert a levél
egyetlen betűje sem fogja a Balázsfalván történendő jogtalan vagy
tapintatlan eljárásért a közös felelősséget megállapítani.

– Nem változtatok terveimen! mormogá asztallámpája előtt még virrasztva,
de hosszas tusakodás után már egészen lecsillapult kedélylyel. Hadd
görögjön a koczka! Nem lehetetlen, hogy egy napig neheztelni fog az
udvar, azonban mit hozhat föl még Szeredi is ellenem sikerrel? No!
meri-e elvitatni, hogy minden tettem nem folyt hivatalos állásomból?
Pécsit gyűlölöm, de melyik törvényt áldoztam föl gyűlöletemnek? melyik
törvény büntetését olvashatják fejemre? s nem volnának-e csak oly
veszélyesek, és az ország végzéseinél fogva csak oly szigorúan
üldözendők a szombatosok, ha Pécsi nem születik is? száradhat-e nevemre
az ártatlanul ontott vér vádja, ha az utolsóig ki is irtatnának a
rajongók? A notapört a közvádló vinné, az itéletet az országgyűlés
mondaná ki, a fejeket a bakó vágná le. S ki foghatja rám, hogy közvádló,
országgyűlés, bakó vagyok? Hadd gördüljön a koczka!


VI.

Laczkó István idegrendszere sokkal nagyobb válságon ment át, hogysem a
vén Marcsa orvosi tudománya hamar és bizton segíthetett volna rajta.

De Kassai, midőn démoni boszuból az őrültet a gyűlölt Marcsa keze alá
adta, bár akaratja ellen, oly jól intézkedett annak ápolásáról, mintha a
felebaráti szeretet legmelegebb érzése vezette volna.

Marcsa indulatos és bősz volt a gunyolódó gyermekek s az őt üldöző
emberek iránt. Mondják, hogy kuruzslása miatt tej helyett vért eresztett
Kata meg Jutka asszony tehene, mondják, hogy az ispánt, ki őt kalodába
tétette, jó erkölcsű lova azért veté egy mély árokba, mert bal fülébe a
banya taplót dugott; mondják, hogy a falusi biró háza azért égett el,
mert azelőtt való nap a korcsmában esküvel erősíté, mikép az alispán ő
kegyelme legfölebb két hét mulva borsószalmán fogja Marcsát
megperzseltetni; mondják, hogy a bojtár kedvencz juha épen akkor ellett
kétfejű bárányt, midőn az arczul csapta nejét, mivel a szomjas Marcsának
megengedte a korsóból ivást.

Szóval, sok gonosztettel vádolták Marcsát, s ha némelyike nem volt is
bebizonyítható, az legalább kétségtelen, hogy midőn fölingerelték,
átkozódni hatalmasan tudott, s hogy a reá kurjongató gyerekeket, ha
hébe-hóba utolérte, meg-megütögeté. E bűneit némileg enyhítette, hogy
szegény létére minden jutalom nélkül is örömest gyógyítá a
nyavalyásokat, de a faluban ritkán volt módja tudományát alkalmazni,
mert a jámbor életüek inkább akartak meghalni, mint boszorkányság által
fölépülni, s a kiket Marcsa kigyógyított, azok gyakran oly rossz
erkölcsű emberek voltak, hogy helyreállított egészségök miatt, a népnek
új oka volt a banyát a Marosba fulasztással fenyegetni.

Szőke Pista a rettegett, de nem gyűlölt betegek közé tartozott.

Gyalázta ugyan az ördögök fejedelmét, ki őt megrontá, s világosabb
perczeiben még Kassait is, de véleménye e részben Rápolt lakosainak
nézeteivel egyezett. S ha tőle, mint megszállottól féltek is, e
kényelmetlen érzést ellensulyozá, hogy a míg csak zsebében költeni való
pénz volt, a koldusnak fillért, a bénának apró ezüst pénzt adott, és
soha sem bántá azokat, kik iránta igazságtalanok voltak.

S mint örűlt Marcsa az egészen tőle függő betegnek, kit senki számon nem
kér, kit ha tetszik, kuruzsolatokkal, ha tetszik, gyógyfűvekkel
orvosolhat, s ki még meg sem szidja őt azért, ha javulást érez, ha
csendesen aludt, s ha ereje valamivel gyorsabban jön meg, mint a hogy
természetes úton hihető volt.

Marcsa talán, mert úgy tanulta, vagy talán a titokszerű és csodálatos
iránti vonzalomból, orvosságait phantastikus szertartások közt, és
holdjárat által kijelölt pillanatokban szedte, szárította, s főzte.
Aztán a növények nedvének hatását fokozni akarta leéneklésekkel, bűvölt
szenesvízzel, s ujja hegyében rejlő titkos erőnek, melyről korunk
delejezői is oly sokat tartanak, a beteg testébe áttételével. Ez a
gyógyrendszer nagy béketűrést kivánt attól, a kire alkalmazták, s nem
látszott a rossz lelkek segítségre hivásánál egyébnek. Könnyen
megfogható volt tehát, hogy Marcsa betegei közül sokan megtagadták tőle
az engedelmességet, a kik pedig a haláltól féltökben mindent
teljesítettek, a visszanyert egészségért ellenségeivé váltak.

Szőke Pista zugolódás nélkül vetette magát alá minden orvosi
kisérletnek, s valamelyik a Marcsa szerei közül csakugyan kedvező hatást
gyakorolt idegeire.

Zavart eszméi tisztultak, s voltak perczek, midőn csaknem egészen
világosakká váltak. Volt huzamosb időköz, midőn egészen élvezé a jelent,
s mindent, mi körüle történik, észrevett és fölfogott.

Néha a multba mélyedt be, s e zilált és összeszaggatott szövetből is
visszaemlékezése egyes fonalszálakat kikeresett, összefűzött, s
meglehetősen hű részletté alkota.

A vén banya pedig nevetett, sírt és átkozódott örömében, midőn Szőke
Pista feleségéről, gyermekeiről, lakáról, kertjéről és áhitatos hiveiről
szépen és hosszasan regélt.

Ilyenkor aztán Marcsa is elmondá, hányan állítják, hogy saját szemeikkel
látták volna őt a kürtőn kirepűlni. Pedig az alkalmasint hazugság, tevé
hozzá rejtélyes mosolylyal. Elbeszélé, hányan támadtak ellene, kik neki
köszönik életöket. S kérte Laczkót, hogy ne legyen háládatlan iránta, ne
szökjék meg búcsú nélkül, ne tegyen ellene hamis esküt, ne beszélje el
gyógyítása módját, ne panaszolja be a szolgabirónak ördöngösségért és
hígye el, hogy ő tudna ugyan rosszakarói szőlőjére jégesőt idézni, tudná
egész Rápoltot felhőszakadás által a föld szinéről eltörölni, de tenni
nem akarja, valamig csak a kétségbeesésig nem fog üldöztetni.

Laczkó homályos pillanataiban komolyan elhitte, a világosabbakban pedig
szeliden megmosolygá a vén asszony dicsekvéseit.

S így éltek nagy békeségben egymással.

A banya majdnem sajnálta, hogy gyógyszerei jobban hatnak, mint maga is
hivé, s pár hónap alatt talán meg kell válnia azon csodálatos embertől,
ki még soha sem fenyegette őt vízbefulasztással, s ki bár úrnak látszik,
parasztruhát hord, szökött jobbágynak mondja magát, s a háznál minden
terhesebb munkát úgy teljesít, mintha érette fizetése járna.

Egyszerre azonban megfoghatatlan változás mutatkozott a betegen.

Marcsa tudnillik csatangolásaiból hazatérve, egy hóvirágot hozott.

Midőn a távozó tél e jelét Szőke Pista észrevevé, keresztbe fogá kezét
és sokáig nézte.

Marcsa kiment a konyhára, tüzett rakott, hogy ebédet készítsen, s
legalább félóráig künn maradt.

Midőn ismét a szobába jött, Szőke Pistát ugyanazon helyzetben találta,
melyben hagyá.

Mellén átkulcsolt karokkal, redős homlokkal, mozdulatlan állott a beteg.
Pista szemei bősz fénynyel, átható éllel függöttek egy ponton, mintha
még mindig a hóvirágra tekintene. A magába mélyedés e csodás neme akkora
fokú volt, hogy nem hallá a közelgő lépéseket, a megszólítást, s nem
érzé, midőn Marcsa rá tevé kezét, mintha álomból akarná fölébreszteni. A
vén asszonynak erősen kellett őt megrázni, hogy eszméletre hozza, ekkor
pedig hüledezve nézett az alkalmatlankodóra, mintha nem ismerné, s midőn
meglepetése szünt, arczvonalai sötét, ravasz, rejtező kifejezésbe
burkolóztak.

Hiába tudakolt Marcsa, mert kikerülő választ nyert.

A beteg később sem nyilatkozott elmélyedése okáról. Általában
tartózkodóvá lett. Ritkábban mosolygott, ritkábban társalga Marcsával,
szeretett magányosan lenni, s valamit forralt, valamin gondolkodott,
valami fölött küzdött esze és kedélye.

– A tavasz! a tavasz! sóhajtá végre. Mit is akar tőlem ez a tavasz?
Csakugyan nem szökött el? Megjelen a folyó esztendőben is? Azt véltem,
föllázadt a természet ellen s nem akarja e kényúr robotját teljesíteni!
Marcsa anyó, hiszi-e kend, hogy lesz valaha tavasz?

– Minden bizonynyal, fiam! hisz már kezd a hó olvadni.

– Annál rosszabb! annál rosszabb! jegyzé meg Laczkó s a szegletbe
huzódott, hallgatva, merengve.

A hó csakugyan olvadott. Bő hullámokkal hömpölyge a Maros, s medrét
néhol keskenynek találá, és a rónán szétteríté árjait.

A nap pedig ragyogott, s melege érezhetőbb lett.

Minden sugár, mely a természet fejlesztésére hatott, élesíteni látszott
a beteg elméjét, s nyugtalanítani szivét.

Marcsa a kis kert sövénye mögött néhány császnára és ibolyára talált.
Bokrétába köté, s a még alvó Laczkó Pista ágya elé tevé az asztalra.

A vén asszonyt csakhamar egy lebetegülő nőhez hívták, s paraszt-ebéd
előtt nem jöhetett vissza.

Pista kérő és parancsoló tekintettel lépett elébe.

Arcza sápadt és fájdalmas kifejezésű volt.

Gyaníthatólag nagy küzdelmeken ment át.

– Marcsa anyó! szólt, megragadva a banya kezét, kend titkos mesterségből
él. Mihez ne tudna tehát? Úgy-e e virágokat (ekkor a bokrétára mutatott)
téli álmokból ébresztette föl? Nemde, ott voltak szekrényében a száraz
fodormenta, az ökörfark és méhfű közt, magok is szárazon s elfonnyadva.

[Illustration: – A tavasz! a tavasz! – sóhajtá végre.]

– Nem, fiam! most nyiltak ki a kertsövény mellett.

– Esküdjék meg, Marcsa anyó, hogy nem ördöngösség által születtek újra.

– Miért ne esküdném, fiam! Hisz annyira még nem vittem a varázslatot,
hogy a tavalyi virágokból frisseket tudjak teremteni.

– Úgy hát, Marcsa anyó, hihető, hogy az idén tavaszt kapunk!

– Szépet, fiam! virágost, meleget.

– Az iszonyú volna! sóhajtá Pista, homlokát dörzsölve.

– S fiam, miért félsz a tavasztól?

– Nem tudom, válaszolá a beteg, őszintén, de csüggeteg hangon. Félek a
dühös ebtől, a tavasztól és… és… kitől még? Ah! most jut eszembe,
Kassaitól.

– Fiam! kettő közülök igen rossz. De a tavasz ártatlan. Megérkezésekor
örvendeni szokott az egész világ.

– A boszorkány is?

– Miért kérded?

– Mert azt mondják a gyermekek, hogy te boszorkány vagy.

– Ha tudnék is azzá lenni, nem akarnék, szólt a hiú Marcsa rejtélyes
mosolylyal.

– Hát a csodatételhez sem értesz, s mégis engem szeretnél kigyógyítani?

– De már miért ne értenék, fiam? Tökéletesebb boszorkány vagyok én, mint
az igaziak. Hanem azért még sem hagylak el tégedet márczius 22.-ikének
éjjelén.

A márczius 22.-ikének említésére megrázkódott a beteg.

– Ne félj, szólt csendesítőleg Marcsa, száradjon el kezem-lábam, legyen
egyik szemem vakká, másik kancsallá, ha akár a kürtőn, akár az ablakon
vagy ajtón e házból kimegyek! Pedig márczius 22.-ikén, mint Istókné
beszélte, a boszorkák nagy összejövetelt tartanak épen éjfélkor, midőn a
tavasz első szombatja kezdődik.

– Oh az első szombat! hörgé elképedve Laczkó István. Vér tódult arczára,
s ismét sápadt lett. Melle emelkedett, szemei vadul égtek. Ki mondá
neked, szólt megragadva a banyát, ki mondá, hogy ekkor árulta el Judás
Iskariotes a mestert? He, he! azt gondolod, a harmincz darab pénzt én
kaptam. Korbácsot igértek feleségemnek, rongyot és éhhalál,
magzataimnak. S te még állítani mered, hogy férj nem voltam. Hisz azért
kárhoztam el. Miként történt ez? mondd meg jámbor jós, ki a csillagokból
olvastad, hogy az Isten épen akkor fogyatkozik meg irgalomban, midőn
fölöttem fog itéletet mondani. He, he! úgy-e, te kaczagtál? Gúnyolódol
velem. Büszke vagy rá, Marcsa anyó, hogy Szőke Pista arczán elolvastad a
három betűt. Ő kém, nemde? Szégyelje meg magát titkos tudományod, midőn
csak azt fedezi föl, mit az egész világ untig ismert. Bűnömet éles
szemével leste a vakondok, fölrezzent miatta álmából a gözü, kifecsegte
a hal, s most fölötte bölcselkedik a füles bagoly és azóta komolyabban
néz a sötétségbe, több halálról huhog, mint a mennyi bekövetkezhetik.
Hamis prófétája a tollas állatoknak, ne rágalmazz engem. Csitt! ha te
mindent kigondolsz, micsoda új okért kövezzenek meg az emberek?

– Csendesedjél, édes fiam! rimánkodék Marcsa, a beteg erős kezétől és
szilaj szavaitól egyaránt megrettenve. Ereszsz szabadon, majd hozok oly
italt, melyből néhány csepp eloszlatja nyugtalan érzéseidet.

– S ne volna valóság, hogy márczius 22.-ikét megérjük?

– Sőt tovább is élünk, még pedig egészségesen. Kóstold csak meg
orvosságomat, s mindjárt jó kedved lesz.

– Tehát most a temetéseken kaczagni szokás? Eddig csak a hamis könnyek
voltak divatban és a szinlett gyász. Ma, gondolom, csütörtök. Holnapután
temetünk. S ki halt meg, Marcsa anyó? Még azt sem tudod? Hozd hamar a
hűsítő italt. A pokol agyvelőmbe tette át egyik kemenczéjét, s a pőre
ördögfiak gyorsan fűtenek. Nekik soha sem lehet elég nagy a meleg, de mi
szegény bűnösök finom idegüek, érzékeny bőrüek vagyunk, s csak ezért
kárhozunk el. Te nem ismered a lét mélyebb titkait. Eredj, hozd az
italt.

Marcsa elkészíté a konyhában az orvosságot, de midőn a szobájába jött,
az ablakot nyitva találta, s a kertsövényen épen átugrani látott
valakit.

Maga is kinyargalt az utczára, s tele torokkal kiáltá Szőke Pista nevét.

A jól ismert hangra összecsődültek a gyermekek, kurjongattak, útját
állták, szoknyáját rángatták hátmegől.

Szokatlanul föl lévén indulva, átkok helyett kövekhez és galyakhoz
folyamodott. Ez erélyesebb neme az önvédelemnek megszeppenté, s gyors
hátrálásra birta a kisded üldözőket, de az anyáknak és nénéknek
közbevegyülésre adott alkalmat. Egyik az ablakból, a másik a kapu előtt
nyelvelt, némelyike a pemetét ragadá meg s az utczára nyargalt. A
viszály barátjai, az ebek is, a banya körül kezdettek csoportozni, s
ugatásaikkal kisérék a sivalkodásokat és szitkokat.

– Csak rajta! ti csürhék, ti pimaszok! kiabálta Marcsa, hol oláhul, hol
magyarul. Üssetek, tépjetek, marjatok, rágjatok, csak rajta! Majd
megfizet nektek a kis-biró, az öreg-biró, az ispán, a szolgabiró és a
tekintetes vármegye, csak rajta! Lesz vessző, korbács, deres, kaloda,
vallatás, itélet, tömlöcz, csak rajta! Ne engedjétek, hogy földesurunk
őnagysága szökött jobbágyát utólérjem. Majd lesz zálog, kibecslés,
kobzás, kettős robot, kettős dézma, majd kihúzzák alólatok a
szalmazsákot, a derékaljt, a lepedőt, elhordják konyhátokból a fazakat,
a bögrét, a serpenyőt, a lábast, a vaskanált, a nyársat, csak rajta!
Hagyjátok szaladni a jobbágyot, s fogjátok el helyette a banyát. Majd
lesz elég csurmolya, vadlencse, konkoly, üszök, kőeső, jégeső, békaeső,
nehéz nyavalya, marhadög, dögmirigy, bélpoklosság, csak rajta! He! hó!
hová bújtatok, hová osontatok, hová lapultatok, hová tűntetek! Csak elő!
Hadd lássam, melyik üt, melyik szúr, melyik tép, csak rajta. Hol
vagytok? Senki sincs! Márton uram! jó, hogy a kuczik mellől kiütötte
kend az orrát, szólt most, az ellenségeitől menekült Marcsa. Nagy dolog
történt. Nagy veszedelem érte a falut. Elszökött a szökött jobbágy. Kend
a biró, kendnek húzzák le érte a szűrét, a bőrét. Keresse meg, ha
tetszik. Semmi közöm hozzá. Haza térek, egy toppot se lépek. Kend a
biró. Csak rajta!


VII.

A Maros jobb partján, az akkori szokás szerint, számos kisérettel
utazott egy főuri család.

Elől léptetett délczeg paripán a lovászmester, féken vezetve a
magasrangú egyén pompásan fölszerelt almás-szürkéjét, mely fiatal
éveiben a padisah méneivel is versenyezhetett volna szépségre s
gyorsaságra nézve, most azonban csak biztos és nyugodt járásával érdemlé
meg a kitüntetést.

Nyomban jött a hatlovas hintó, két csatlós fedezete mellett.

Könnyű kocsi követé ezt, melyben a hátulsó ülést egyedül foglalta el
maga a főúr, míg elől az összetöpörödött, kiaszott, pápaszemes, sasorrú,
barna-sárga arczú férfiuban a hirneves örmény orvosra ismerünk, kit a
fejedelmi udvar pártfogolt, s néha Stambulba is küldött, oly
fölvilágosítások szerzéseért, melyekkel csak a keleti szokásokkal,
egyénekkel és befolyásokkal tökéletesen ismeretes férfiú bizatott meg.

A főúr fogata után ernyős szekér jött, fegyveres cselédekkel s egypár
kedvelt ebbel.

Hátrább lovagolt a peczér, vállán a sólyommal és a potrohos udvarmester,
figyelve, rendezve, s mindenen szemét tartva.

A menetet társzekerek zárták be, konyhaedényekkel, élelemmel,
átalagokkal, drága asztali készlettel, házi gyógyszertárral, málhákkal,
ágyneművel, szakácscsal és fehércselédekkel.

A Maros völgye keskenyebbre szorult. A környező hegyek a jobb oldalon
kopasz fokukat tolták elé, míg balról az erdős vidék részletei a tavasz
zöld mezébe fognak öltözni, kies, sőt néhol elragadtatásig szép
tekintettel bírnak.

A hintó az országútról, melyen eddig haladt, most kitér, s egy közel
fekvő révnek tart, melyben az átjáratot igen tág és köteles komp
eszközli.

Mindjárt a déli állomásunkon leszünk, szólt a hintó jobb oldalán ülő
úrhölgy, a nálánál sokkal fiatalabb némberhez, ki vagy szerénységénél,
vagy helyzeténél fogva a társalgást csak folytatni, s nem megkezdeni
szokta. A révtől, tevé hozzá, már látszani fog a kunyhó, mert visszaélés
volna, háznak mondanom, melyből férjem a patkányokat török muzsikával
akarta kivándorlásra bírni, midőn észrevevé, hogy a tőrt és csapdát
hallatlan óvatossággal kerülik.

– Nálunk is, válaszolá a fiatal úrnő, sokan hiszik, hogy ez alkalmatlan
állatok egyszerre eltünnek, ha az ember érczeszközökkel folyvást nagy
lármát üt.

– Férjem látván, hogy hivatlan vendégei nem készülnek útra, maga
költözött el. De előbb, mint mondá, a tiszttartón és a konyhaszolgálón
kívül még a vén komondortól, a pulykakakastól, és igás barmoktól is
hosszú szónoklattal búcsúzott, meg akarván próbálni, hogy a beszédből
nem jött-e ki egészen?

– S mi vehette rá ő nagyságát, kinek annyi vára, uradalma és kisérete
van, a magányba vonulásra?

– Szeszélye. Egész hetet töltött a puszta birtokban és a még földesurat
soha sem látott oláhok közt, pedig nyelvöket sem érti. Férjem igen
szeszélyes úr, s azt kivánja most is, hogy a patkányok társaságában
töltsük az éjet. Pedig sokkal helyesebb volna kegyelmednek, kedves
szomszédnőm, vendégszeretetét venni igénybe.

– Az enyémet, nagyságos asszonyom? tudakolá bámulattal a fiatal úrnő.

– Igaz, kegyelmed kastélya sincs egészen jó karban. Férjem mondá, hogy a
cserépfödelet moh és moszat borította be. Az ebédlő ablakai ki vannak
tördelve, a dísztermet gabnatárnak használták, s a különben csinos kert
ösvényeit dudva lepte el. De végre is négy egészen ép és elég helyesen
butorzott szobája van. A cselédek laka pedig kiséretünk befogadására
elég tágas.

– A nagysád férje tévedett, szólt a fiatal nő. Nekem nincs itt semmi
birtokom, nincs az egész világon!

– Megbocsát kegyelmed, ha állítását tréfának veszem. Miért vásárlott
tőlem négy szép fejős tehenet, s férjemtől egyenlő szinü és évü négyes
fogatot? miért vitet külön szekeren ágynemüt? miért hordoz magával ezüst
asztalterítéket, ha nincs birtoka, hová beköltözzék?

– Hígye el nagyságod, válaszolta Bodó Klára élénken, hogy az csak
félrevezeté, csak ámítá, ki ilyet beszélt.

– Ellenkezőleg, szólt mosolyogva Szerediné, én képes vagyok kegyelmedet
rögtön meggyőzni arról, hogy hasztalan titkolódzik, mert mindent tudok.
Férjemnél van az átruházási levél, melynél fogva kegyelmedet a Kassai
István ő nagyságától megvásárolt rápolti birtokrészbe egész
ünnepélyességgel készül bevezetni. Aztán még nem vesztém el, noha
szórakozottnak tartanak, a fejedelemné őmagassága levelét, melyben
említi, hogy palotahölgye, Bodó Klára, kéri udvarmesteremet a vásárlott
fogat és tehenek gyors átszállítására. Mi végre az ezüstnemüeket illeti,
azokon szintén saját szememmel láttam kegyelmed nevének kezdőbetüit.

Klára tehát egyszerre lett a fejedelem nagylelküségéből palotahölgygyé
és földbirtokossá.

– A kis Endre és Barbara, folytatá Szerediné, hogy a kedves
meglepetéseket újakkal tetézze, a kegyelmed igen kedves gyermekei, ma
velünk fognak ebédelni.

Mekkora öröm, mekkora boldogság! Az anya visszakapta gyermekeit, kiktől
el volt választva, kiknek életéért remegett.

– Oh! azon emberfölötti lény, kinek szive végtelenül nemesebb, mint
születése is, s ki a fejedelemnéi méltóságra több fényt vet erényeivel,
mina mennyit attól nyer, oh! az én jóltevőm mily kit mondhatatlanul
boldoggá tehetett volna, zokogá Klára, ha birtok és kitüntetések
helyett, elvesztett férjemmel ajándékoz meg.

– Ha férjét Laczkó Istvánnak hívják, mondá Szerediné, ez esetben úgy
gyanítom, hogy ma este, vagy ha férjem akaratja győz, holnap reggel,
közelebb leszünk hozzá, mint most vagyunk. Egyébiránt, tevé hozzá,
fellegzett arczczal és lágyabb hangrengéssel, egyébiránt önnek erős
lélekkel kell birni, s bár meg vagyok győződve, hogy tartós bánatra oka
nem lehet, a gondviselés megpróbáltatását egészen nem kerülheti ki. De
melyikünk tud dicsekedni osztatlan szerencsével!

A hintó a révhez ért.

Szeredi a csatlósokra támaszkodva, már kiszállott kocsijából és neje
felé közeledett.

– Az Istenért, édes Klárám, sugá ez, mérsékelje fölindulását, mert
férjem neheztelne, ha észrevenné, hogy titka el van árulva!

*

A túlparton nagy zaj keletkezett.

Hosszú sorban nyargaltak gyerekek, vének, nők, s fustélyokkal
fegyverzett férfiak.

Az előcsapattól jó puskalövésnyire föltünt egy szaladó alakjának
kétséges körvonala.

– Valakit kergetnek, nagyságos uram! jelenti Szeredi kedvelt solymárja,
ki e helyzet előnyénél fogva néha szabadságot vett a közbeszólásokra.

– Alkalmasint tetten ért lator. De ne ácsorogj! Siess a nagyságos
asszony hintajához. Nosza! vezesd a gyeplőst! Nem látod, hogy
bokrosodik?

E közben kék ruhás és csákányos férfiu vágtatott el a Maros túlpartján,
a rév mellett, s utolérte és csakhamar hátmögött hagyá a gyalog
hajhászokat.

– No! ez nyakon csipi a latrot – szóltak Szeredi ő nagysága kisérői.

A hintó fogata sehogy sem akart a kompba lejteni, az ostorhegyes
kirugott, a gyeplős hegyezte füleit.

– Szálljanak ki az asszonyok! rendelé Szeredi. Kocsis! fordulj egyet a
hintóval, s úgy kerülj a révhez vissza.

– Ha nagyságod megengedni méltóztatnék, talán jobb volna előbb a könnyű
kocsit helyezni a kompba, s aztán az ernyős és a nagy társzekeret. Úgy
sem lehet egyszerre átszállítani mindent. S addig a zajtól megrezzent
lovak le fognak csillapodni.

E nézetet megint a solymár koczkáztatta, de Szeredi nem válaszolt.
Figyelmét nagy mértékben egy különös jelenet vette igénybe.

A part legmagasabb pontján keresett állást, hogy láthassa, miként fordul
meg a hintó. A közben a Maros kanyarulata miatt szem elől eltünt
hajhászcsoport az előtéren ismét felmerült. Szeredi történetesen arra
fordítá tekintetét, s épen akkor, midőn már az üldözött egyén háta
megett volt az, ki lóháton kergeté.

– Mindjárt megfogják! kiálta Szeredi önkénytelenül kitörő örömmel, úgy
vélekedvén, hogy valami híres zsivány kerül kézre, s a közbátorlét még
biztosítottabbá válik, mint eddig volt.

De nem fogták el a képzelt gonosztevőt, mert gyors elszánással ugrott a
Marosba.

A lovas e veszélyes útra nem merte követni a menekültet.

Tétovázva nyargalt a parton, hihetőleg dühöngött, hihetőleg
szitkozódott, azonban Szeredi füleig nem hathattak káromlásai.

A nagyságos úr a kiváncsiság rendkívül fölfokozott érdekével nézett a
Maros hullámaira. Szerette volna tudni: megmenekült-e, vagy elmerült a
zsivány? Néha föl-fölrémlett valami alak, néha csak a sivár hullámok
látszottak.

– Mi történt? kérdi Szerediné a kompra érkezve.

– Egy zsivány ugrott a Marosba, hogy el ne foghassák.

– Ah! sohajtá az asszony meghökkenve.

– Csak talán nem félsz, hogy a hideg fürdő után kedve legyen
kiséretünket megtámadni?

– De hátha szegény elmerül!

– Akkor nem akasztják föl, válaszolt Szeredi.

– Ki tudja, vajon zsivány-e? jegyzé meg Szerediné a női kebel oly
természetes szánalmával.

– Hát mi volna más? szólt odavetve a férj.

– Úgy tetszik, mintha még úsznék.

– Elküldöm csatlósaimat, hogy mihelyt partra ér, fogják el.

– Az Istenért, ne tedd, esdeklett a nő. Ugyan miért volna a
szerencsétlen épen rabló. Nem üldöznek-e néha ártatlanokat? S ha szintén
bűnt követett volna is el, ki kivánhatja tőlünk, hogy mi szolgáltassuk a
hóhér kezébe? Utasok vagyunk, nem a törvény szolgái; urak, nem
poroszlók.

– Ha épen azt kivánod, miattam mehet a jámbor, a hová tetszik!

– Ah! most a partra mászik ki, szólt leplezetlen örömmel Szerediné.

– Kedvedért megfogadhatom gyermekeink mellé uszómesternek.

– Hallom, hogy zsiványt kergetnek – mondá a ponk aljához érkező Klára.

– Sőt ellenkezőleg egy talpig becsületes embert, válaszolta Szeredi, kit
nőm pártfogás alá vett, s kinek szerencsés megszabadulásáért ma fényes
lakomát fogunk tartani. De már vár reánk a komp. Siessünk! He! mit
csináltatok! kiálta most a solymárra és komornyikra riadva. Ki
parancsolta, hogy a nagyságos asszony hintója helyett elébb az enyémet
vigyétek a kompba?

– Könyörgöm alássan, jegyzé meg a solymár, féltünk, hogy a visszatérő
hajhászok kurjongatásai megint bokrossá teszik a Miska kocsis fogatját.

Szeredi, bár kevéssé ingerülve volt, nem kárhoztathatá e bölcs
előrelátást, s annál kevésbbé, mert a kergető lovast és az üldöző
karavánt visszafelé vonulásban szemlélé.

Megindíttatá tehát a kompot, az orvos és udvarmester felügyeletére bízva
az asszonyságokat.

Midőn a csoport közeledék, már tisztán kiveheté Szeredi a kiabálást: a
kompra! hamar a kompra!

Ez ingerlé őt. Nem azért, mintha az üldözött menekülése szivén feküdnék,
de mert föltevé, hogy látják a parton és kompban a főuri fogatokat s
mégis kiabálni mernek és a hajóba akarnának tolakodni.

– Sietni kell a komppal! ordítá a lovas, a másik part átjárójához érve.

– Ordítsd vissza neki, hogy fogja meg a száját, mert ebül jár –
parancsolta a solymárnak Szeredi.

A rendelet egész erővel teljesítteték.

Lovasunk hallván a figyelmeztetést, megtörlé bajuszát, s aztán szemét,
az egyiket azért, minthogy haragszik, a másikat, minthogy élesen akart
látni.

– Szeredi ő nagyságát gyanítom, mormogá magában. De én mégis nemes ember
vagyok. Ebül járok! Ne, ne! hát vajon mikor járt ebül a nemes ember?
Hej! ti parasztok, ti otrombák, ne kiabáljatok úgy! Fogjátok be a
szátokat, mert teremtugyse ebül jártok! káromkodék a hajhászókra, kik az
átjáróhoz közeledve, szintén a kompot sürgették.

Szeredi a révhez ért.

A gyermekek és asszonyok, mint merészebb vállalkozók, körül állták a
partot, részint bámészkodni, részint, hogy hamar kerülhessenek a kompba.

Szándékok dugába dőlt; mert a sólymár minden ácsorgót ostorával
elriasztott.

– Kend miféle ember? kérdé most Szeredi a lóháton ülő kék ruhást.

– Nemes ember, nagyságos uram! szólt a kérdett némi daczczal, de azért
süvegét, mint illik, kezébe tartva.

– Van-e armálisa?

– Van, nagyságos uram!

– S régi?

– Száz esztendős, nagyságos uram!

– Jól ügyeljen tehát, nehogy valamikép oly helyre jusson a nemeslevele,
a hol ha kiporoznák, kendnek nagyon fájna.

A kék ruhás egyén megtörülte bajuszát, férfiast és vakmerőt gondolt, de
mégsem mondá meg. Egy köhögés fejezte ki egész replikáját.

S más foglalatossága nincs-e a nemeskedésen kívül? faggatózék Szeredi.

– Kassai uram őnagysága rápolti gazdaságát kormányozom.

Szeredi most már halkabban kérdé. – Kit üldöztek kendtek?

– Egy szökött jobbágyot.

A főúrban balsejtelmek ébredeznek.

– Szálljon le kend a lováról.

– A ló Kassai István uram őnagyságáé, szólt az ispán, megerősítve magát
a nyeregben.

– A ló Kassaié lehet, de Rápoltot eladta, s épen azért jövök, hogy
átvegyem.

Szeredi e nyilatkozata a földre szállítá az ispánt.

Most a főúr a solymárhoz szólt – fogd föl a puskádat, s mondd meg az
ácsorgó parasztoknak, szaladjanak oly gyorsan haza felé, hogy a
nyulserét utól ne érje őket.

Az ispán is a parasztok közé akart tartozni, s lábát a legsebesebb
iramlásra készíté, de Szeredi kezét tevé a vállára.

– Kend velem marad, – szólt.

– A mint nagyságod rendelni méltóztatik.

Mihelyt a rápoltiak tőlök kitelhető élénkséggel mozdultak haza felé,
Szeredi hátravonulni parancsolá saját embereit is, s az ispán azon
félelmes megkülönböztetésben részesült, hogy a nagy úrral négy szem közt
társaloghasson.

(Most jól fogna nemes levelem, ha magammal hoztam volna, gondolá a
letartóztatott. Ez a szörnyű úr még el sem hiszi, hogy akármikor
előmutathatom.) Nagyságos uram! szólt nekibátorodva, – a volt földesúr
nehéz birság alatt kötelességemmé tette, hogy a most üldözésben levő
szökött jobbágyot elszökni ne engedjem. Vigyáztam is rája, csaknem úgy,
mint a nemeslevelemre, melyet kettős zár alatt tartok; de a
szerencsétlenség egy boszorkány árulása vagy vétkes könnyelműsége miatt
megtörtént. Azonban nagyságod bizonyságom lehet, hogy a szökevény nyomát
követtem, s ha meg nem gátoltatom, most is sarkában volnék, és ha
szárnya nincs, nem menekülhetne tőlem. Alázatosan protestálok tehát,
minden kár, költség és hátramaradás ellen, mely akár a volt, akár a
leendő földesurat e casus miatt érhetné, s óvást teszek az iránt is,
hogy rajtam, kinek ártatlanságát nagysád legjobban tudja, semmi birság
ne vétessék föl.

– A felől Szőke István uram fog határozni – válaszolá szinlett
közönynyel Szeredi. Mert a rápolti jószág új birtokosa, mint tudom,
Szőke Istvánt fogja föhatalmazottjává nevezni – említé Szeredi.

– De talán csak nem a bolondot, nem a szökött jobbágyot! kérdi az ispán.

– A Marcsánál levő beteget, kinek egészsége rövid időn helyre fog állni!

– Boldog Isten! hisz épen az szökött el.

– Mit? Hát Szőke István uramat merte kergetni? rivalkodék Szeredi,
mintha csak most sejtené először a szeme előtt lefolyt jelenetet.
Szerencsétlen ember! Itt is betelik, hogy a kit az Isten büntetni akar,
eszét veszti. Nosza! pattanjon kocsimra s egy óranegyed alatt Rápolton
teremjen. Ott fog a Maroson átkelni, mert nem akarom, hogy valaki
orrontsa a bárgyuságot, melyet elkövetett. Meg se álljon, míg Szőke
István uramat be nem éri. Lovaimat ne féltse, ne kimélje. Sólymárom
kenddel megy, hogy segítségére legyen. Mihelyt Szőke István uramat
megtalálják, kend bocsánatot kér ügyetlen eljárásáért, s nevemben
köszöntvén őt, hozzám hívja. A kocsiban természetesen a főhely Szőke
uramé, s kend a bakon ül. Ha a föllelt úr nem akarná kocsimat elfogadni
s általában bizodalmatlanságot tanusítani, akkor sólymárom mellette
marad, s kend hozzám siet jelentést tenni.

A túlpartiak, kik a kompra várakoztak, meg nem foghatták az átellenben
történt dolgokat.

Csak azt látták, hogy a kék ruhás és rézcsákányos perzekutor a Szeredi
kocsijával eltünt.

Később sem nyerhettek e rejtély felől kellő fölvilágosítást.

Szeredi a vezetéken vitt paripára űlt, s az orvos az asszonyságok
hintajában foglalt helyet, és így vonultak be a rév melletti helységbe,
hol Szeredi, a nagy uradalmak tulajdonosa, a legkisebb közbirtokosok
sorába tartozott.

A beteg bujdosó föllelésére küldött ispán pedig, a mint az iramló lovak
Szereditől távolabb ragadták, több és több büszkeséggel gondolt a
nemeslevélre. «Én üljek a bakra, s a szökött jobbágy a kocsiba! ej! ej!
Ő legyen Rápolton fölügyelő, s én segédje! ej! ej! A bolond uralkodjék,
az okos szolgáljon, ej! ej! Furcsa világot élünk! Azt nem merem kétségbe
vonni, hogy Rápolt el ne volna adva, mert egy országtanácsos nem
hazudhatik, kivált ha még a fejedelemnek sógora is. Tehát én üljek a
bakra, s a jobbágy a kocsiba! ej! ej! Na! ha Szőke Pista engem el nem
fog, bizony én sem tartóztatom le őt! Hadd nyargaljon gyalog, én
nyargalok szekeren. Ha orrom elébe bukkan is, ráesküszöm, hogy nem ő. De
hátha a nagyságos úr sólymárja ismeri? Ez nagy baj volna!»

Ispánunk ily elmélkedések közt bökkent arra a gondolatra, hogy illendő
volna utitársával beszédbe keveredni.

– Úgy-e, maga rég nem látta, azt az «izét», azt a «hogy is hivjákot», a
kit mi most keresünk?

– Neviről se ismerem – válaszolá a sólymár.

– Nem-e? Már az nagy baj, mert igazán szólván, én rövidlátó vagyok, s
száz ölről még tulajdon testvéremet is bivalynak vagy medvének
gondolnám. Tréfálnak is ezért velem, de csak a jó barátaim, mert a
gézengúz embernek nem tanácsolnám, hogy természeti hibáimat észre vegye.
Tehát fiatal uram! igazán nem ismeri maga «izénket?»

– Szavamra! nem.

– Leírom tehát egész külsejét, hogy észrevehesse, ha őkelme az
országútról eltérve, erre-arra csatangolna. Nagy fekete köpenye van,
olyan, mint a garabonczás diákoké. Haja nem sokkal vörösebb a
téglapornál, s orra a görbébbféle ért ugorkákhoz üt. Ezenkívül homlokán
szép darab holttetem van.

– Nincs miért tovább fáradjon a leirással, közbevágott a sólymár. Mert a
ki ennyi jelből nem ismer bujdosónkra, annak kár meghagyni a szemét.

Az ispán nevetett és hunyorított, mintha utitársa élczétől el lett volna
ragadtatva.

– Reménylem, mondá derült kedvvel, reménylem, hamar ráakadunk Szeredi
őnagysága pártfogoltjára, s beültetjük, mint illik a kocsiba; mi pedig
fölkuporodunk a bakra. Csak ne feledje el, fiatal barátom, a fekete
köpenyt, rőt hajat, ugorka orrot és a holttetemet.

– Még éjjel is róla fogok álmodni.

Kassai ispánja tetőtől-talpig elégült volt önmagával, azon finom
ötletére, hogy Szőke Pistáról hamis leirást közölt.

*

Szeredi, hogy annál biztosabban kézrekeríthesse a beteget, mihelyt nagy
kiséretével a szerény igényű udvarházba leszállott, gyors postát indíta
a fejedelemnéhez, s értesíté a történtekről, hogy Fehérvár felől is
nyomozók küldethessenek.

Valószinű volt, hogy Szőke, ha hamar nem tartóztathatik le, egyenesen
Kézdi-Vásárhelyre megy, hol feleségére és gyermekeire vélt találni. E
körülmény sem kerülte el Szeredi figyelmét, s főleg a Küküllő völgyét
jelölé ki a magas rokon által intézendő kutatásra. Ő is készíte a
szombatos papról oly személyleirást, a milyet csak összeállítni bírt; de
bár rajza mindenben hű volt, mégis reményét leginkább a rögtöni
nyomkövetésbe helyezé, s nem kétkedett, hogy az ispán és sólymár
legfölebb ebédre megérkezik a beteggel.

A dél elmult, az alkony közelgett, az esthomályt szürkület, szürkületet
sötétség váltá föl, de a kocsi nem jött. A család, a mint egy szűk
lakban telhetett, lefekvésre készülődött. Szerediné, ki annyi kényelmet
élvezett már, hogy számára az alkalmatlan csak az új, a szokatlan
ingerével bírhatott, igen jól találta magát Klárával és e nő két
gyermekével oly keskeny kamarában, melyben két ágy és egy bölcső minden
közt betölte. Éjfélig sem hunyta be szemét, mindig volt valami ötlete,
valami közlendője, melyet, hogy a kisdedek álmát ne zavarja, suttogva
mondott el, és Klára oly örömest folytatá e társalgást, oly csordultig
volt telve szive a meglelt magzatok miatti örömmel, hogy vonakodott
fejét a vánkosra hajtani, félvén az álomtól, mely ellenmondásos
természeténél fogva, talán csalódásként tünteti föl a valót, s reggelig
azon hazugsággal gyötörheti az anyát, hogy csak képzelte gyermekeit maga
mellett.

Szeredi a hanyatló kor és beteges test miatt általában a keveset alvók
közé tartozott. Nem vált tehát terhére a fejedelemtől kegyelt orvossal
folytatott társalgás és poharazás közt még sokáig várni az ispánt.

– Ha nem volna vele sólymárom, azt hinném, hogy kocsimmal és fogatommal
megszökött. Már most alig tudom, mi tevő legyek? Bevezessem-e Bodó
Klárát a rápolti birtokba s közöljem férje eltünését? vagy e szajkó
fészekben kínlódjunk még egy napig.

– Nézetem szerint jobb, ha nagyságod korán értesíti az ifju asszonyt a
történtekről.

– Csak azt sajnálom, hogy kegyelmed gyógymódját, melyhez a fejedelemné
annyi reményt kötött, nem kisérthettük meg.

– A kisérlet, nagyságos uram, már végre van hajtva – válaszolá az orvos.

– Hogyan? – tudakolta Szeredi.

– A véletlen, de nagy öröm hatásától vártam betegünk idegrendszerében a
szerencsés fordulatot; a helyett a véletlen nagy ijedelem és életveszély
jött közbe, hogy ugyanazon rendületet idézze elé. Lehet, hogy Szőke
István elméje egész tevékenységét visszanyerte volna, midőn nejét és
gyermekét meglátja, azonban Kassai uram poroszlói, a menekülési vágy, az
ijedelem, a Maros sodró örvényei, a hideg hullámok, a csodálatos
szabadulás szintén hasznos szolgálatot tehettek. Hatásoktól én legalább
annyit reménylek, mint az általam tervezett meglepetéstől; föltéve, hogy
a meghűlés vagy szertelen fáradság nem vont rá új betegséget. Aztán még
nincs okunk hinni, hogy a kiküldöttek nem hozzák őt magokkal, és az
iszonyú meglepetést a kellemes, az elragadó nyomban nem követi.

– Én országos ügyeinkre nézve is fontosnak tartom, hogy Szőke egészen
visszanyerje elméjét, s Kassai uram gonoszságairól egygyel több adat
legyen birtokunkban. A vén Pécsi, mint hallom, elutasított magától
minden tevékenységi igéretet, minden közreműködést. Nem tudja régi
nehezteléseit feledni. De máskép fog ő is beszélni, midőn meggyőződik,
hogy Kassai valamit forral ellene, s hogy czélját a legelső kedvező
alkalomkor végre is fogja hajtani.

Másnap délután megérkezett a kocsi, de benne csak a keresésre küldött
személyek ültek.


VIII.

A balázsfalvi korcsmáros sűrűen kezdé a számtartónak a vendégeket
jelenteni, s ennek gyorsan szaporodott a dolga, mind a várkastélyba
átszállítás, mind pedig a földesúr meghivását elfogadni nem akarók
rábeszélése miatt.

– Nagyságos uram! mondá végre, ömlik a sok látogató. Többnyire lelkileg
fehérruhások ugyan, de némelyiknek külső öltözete mégis csak szürke
czondra, vagy szinehagyott, pecsétes és foldozott dolmány. Ezek átallják
a várbaköltözést, s alázatosan kérik nagyságodat, hogy engedje a
fogadóban maradniok. Jöttek olyanok is, kik a régi jó szokás szerint
egészen föl vannak fegyverezve, s finom nevelésű uraknak látszanak;
azonban az átköltöztetésnek ellenszegültek, mondván, hogy tanácskozni és
nem vendégeskedni jöttek Balázsfalvára.

– Vitess a korcsmába elég bort és eleséget, szólt Pécsi, komor
tekintettel. – Hadd maradjon ott, a ki vendégszeretetemet alkalmatlannak
találja. A szombati szent napra pedig az alsó terem helyett rendezd el a
volt könyvtárt.

A számtartónak adott utasítás után a földesúr gazdasági intézkedéseknek
áldozott egy rövid fél órát. Midőn legsürgetősb dolgait eligazítá,
számtartója megint belép.

– Nagyságos uram, mondá ez, a fogadóba szállított fehérruhások egymással
heves vitatkozást folytatnak.

Pécsi aggodalmasan kérdé, hogy mi fölött.

– Sokan, követem alássan, nagyságodat álszombatosnak és valódi
evangelikus hitűnek tartják, mások meg a mellett küzdenek, hogy
nagyságod álevangelikus és valódi szombatos.

– Ha a füledet nyitva tartod is a hiábavaló beszédek számára, zárd
legalább be a szádat – válaszolá Pécsi, hideg tekintettel külsőleg, de
nehezteléssel szivében a háladatlan hitsorsosok iránt, kikért annyi
áldozatot tőn, s annyi gúnyt szenvedett, hogy most háladatlanságot
arasson.

Aztán ő a befolyásosabb egyénekkel akart magánértekezletet tartani, s
ime a csőcseléknép is kezd megjelenni.

Röviden, határozottan nyilatkozom, gondolá magában. A kinek véleményem
nem tetszik, kárhoztasson saját szeszélye vagy rövideszűsége szerint.

Szekerek, kocsik dörömbölése hangzott a dobogóról, s a várkastély
kövezett udvarán.

Gálfi s más előkelő szombatosok érkeztek meg, de egyszersmind a
számtartó ismét jelenteni valót hozott.

– Nagyságos uram! ne méltóztassék neheztelni, ha parancsolata ellenére
megint szót hordok tovább, de a fogadóban nagy a rendetlenség.
Beszállott két nyárádtői uraság, hogy abrakoltatva Gyulafehérvárra
menjenek. A mi fehérruhásaink vitatkozni kezdének velök. Állíták, hogy
ezentúl a balázsfalvi templom sajátjok, mert a mely hithez tartozik a
földesúr, azé a templom. A nyárádtői egyház iránt is követelést
támasztának, mert a falu községének többsége az új Jeruzsálemhez szít,
és a mely részen van a jobbágyok nagyobb száma, annak kell a templomot
átadni. Az idegen urak, kik római hitűek voltak, előbb még buzdíták a
miéinket, de midőn a nyárádtői templomra került a kérdés, kardjaikat
zörgeték, s Kádár uram szakálába akartak kapaszkodni, pedig egész
Erdélyország tudja, hogy Kádárnál nincs szentebb angyal.

– Ezentúl mindent, kiről észreveszed, hogy nem szombatos, vezess a
várba; Kádár uramat és a többi vendégeimet kérd meg nevemben, hogy a
korcsmában s más nyilvános helyeken a hitágazati vitáktól tartsák távol
magokat.

Pécsi nyugtalan lőn; aggodalmai tornyosultak, összetolódtak s készültek
kedélyét egészen elárasztani.

Megigérte volt, hogy a kikelet első szombatján értekezletet tart, de
zárt körre és oly barátságos eszmecserére számított, mely a törvénybe
nem ütközik, s a közfigyelmet magára nem vonja. S ime, népgyűléshez
hasonló van keletkezőben.

Mit tegyen most?

Óvatossága sugá, inté, sürgeté, hogy az összejövetelt, miután az a
helyes korlátokon túlterjedt, ne tartsa meg.

De adott szava, büszkesége, házigazdai kötelességei, a nemesi telek
sértetlensége ellenezték e szándékot.

Aztán ugyanazon óvatosság mondá, hogy az összecsődített s a messze útról
jövő tömeg, midőn az igért tanácskozás nélkül szélesztetnék el,
lármájával és kitöréseivel még nagyobb botrányt támaszthatna, mint bármi
más fejlemény. És nem gúnyolnák-e ki őt e gyávaságaért még azok is, kik
ellenségei közé nem tartoznak?

S végre, ha rosszakarói törvénysértésnek állítanák a tartandó
összejövetelt, nem mondhatja-e megczáfolásukra, hogy épen az
izgatásoknak akarta útját bevágni, s az ország békéjét fenyegető
veszélynek anyagait törekvék széthordani, midőn a szombatosokat magához
hivatá, hogy a haza alaptörvényeibe ütköző terveiket meghiúsítsa?

És a legrosszabb esetben is, ki támadhatná meg őt az új hitért, melyhez
határozottan soha sem csatlakozott? E végső, de sem eléggé igaz, sem
eléggé becsületes érvet, a rabulistai szellem közlé a különben nemes
indulatú Pécsivel.

Megállapodott tehát abban, hogy az összejövetelt, noha máris egyébre
fajult, mint gondolá, nem fogja elhalasztani.

– Nagyságos uram, – jelenté megint a számtartó – a fehérruhások már
háromszázon fölül vannak. Holnap reggelig még fölösen fognak gyarapodni,
s nem férnek el a könyvtárba. Különben is talán jobb volna a földalatti
boltok valamelyikét választani ki, a mint az áhitatosságok alkalmával
tevők, midőn nagyságod a szent igéket hirdeté, s erkölcsös életre vezető
tanításokat közle velünk, hogy a hitben és szeretetben újjászülessünk.

– A régi templomot hozd rendbe – parancsolá Pécsi, – mert abban
tanácskozunk.

– Ne vonassam-e föl holnap reggeltől délig a dobogót?

– Ne tedd. De minden megérkezőt, ki nem látszik szombatosnak, a vár
homloksorába szállásoltass be. Ha nem lehet másként, saját szobáimból is
szakíts számokra. Csak közel ne hozd őket a templomhoz. Ha
összejövetelünk alatt velem akarnának beszélni, mondd, hogy
kilovagoltam, vagy ágyban fekszem és rosszul érzem magam.

– S hát a midőn igen sürgős dologban akarnának nagyságoddal találkozni?

– Akkor sem fogadhatok el senkit.

– S ha levelet adnak át, vagy czédulát?

– Tedd iróasztalomra, hogy a gyűlés végével föltörhessem.

Pécsi mihelyt intézkedéseit végzé, hosszú, kedélyes, s maga sem tudja,
miért, igen érzékeny levelet irt Deboráhnak. Forró kifejezésekkel
emlékezett meg leánya nemes tulajdonairól, szeretetéről,
kötelességérzetéről, s megáldá, mint a távozáskor, vagy kórágyunknál
szoktuk, szivünk kegyeltjeit.


IX.

Az az imaház, melyet zsufolásig megtöltöttek a szombatosok, több
nemzedék óta állt elhagyatva és néptelenül.

Midőn oltáránál utószor mutaták föl a szentséget, a földesúr, elzárt,
külön karzatból emelt buzgó fohászt az éghez, esdekelvén, hogy a
villongós idők kiméljék meg családját, várát, s különösen az egyházat,
melyben annyi ős pora nyugszik, és annyi élő nyert vigaszt.

Akkor az imáját végzett földesúr a karzat lépcsőjén lehaladva, megállt
és küzde magával: hogy mit tegyen?

A kis falajtó gazdagon butorzott szobákba vezetett, a fölemelhető
kőkoczka pedig a kriptába, hol egy üres koporsó titkos menhelyet fedett
el a szem elől. Itt biztosan lehete lappangani, föltéve, hogy a lélekző
rész, mely az idő által okozott repedésnek látszott, annyi friss léget
bocsát be, a mennyire a tüdőnek okvetlenül szüksége van.

A földesúr, kiről beszélek, hosszas tusakodás után a kriptába vonult, s
többé soha senki sem látá. Pécsi, midőn Balázsfalva birtokosává lőn,
történetből az üres koporsót fölfedezte, és sokáig töré eszét azon, hogy
mi ok vezethette az embereket halott nélküli temetésre. A levéltárt
hasztalan kutatá. Szótlan, némán maradt a történelem s nem adott sem
könyvei, sem okmányai által választ a nyomozó Pécsinek. Deborah, ki az
üres koporsó fölfedezésekor már serdülő volt, atyját azon phantastikus
véleményre akarta téríteni, hogy a kegyetlen várúrnak leánya szökhetett
el valami kalandor lantossal, s ezért lőn szükségessé a megaláztatást
szinlett temetéssel palástolni. De bármily elfogadhatónak látszék e
megoldás, ellene harczolt az, hogy a koporsó nem volt leszögezve. Pécsi
számtartója, ki a kripta titka fölött folyt vitákat hallá, egyszer csak
azon hírrel rontott be, hogy ő az üres koporsó halottját megtalálta, s
ekkor beszélé, hogy a koporsó feneke súlyosabb érintésre felnyilik, hogy
ablaktalan, sötét és dohos levegőjű szobához vezet, melynek alakos a egy
pánczélba öltözött csontváz, ki, mint látszik, a védelemre szükséges
minden fegyverrel el van látva, sőt arany serleget, boros kannát, és az
edények után itélve, élelmi szereket is tartott magánál. E fölfedezés
még inkább fokozta Pécsi kutatási vágyát, s midőn adatokból nem
indulhatott ki, a homályos mondát választá kalauzúl, mely a várnak a
templommal egybekötött, most düledékben heverő szárnyát, földalatti
járdákkal áthálózottnak festé, s arról regélt, hogy a titkos kijáratnak
a Maros hajdani révéhez vivő torkánál, a martalóczok legyilkolák a vár
minden cselédét és vendégeit, kik a fosztogatók elől menekülni
reméllettek. Csak egy szaladt el bántatlanul, s többé Balázsfalvára
vissza sem tért: a várúr unokaöcscse, s örököse. Élte fogytáig mélyen
hathatott rá a mészárlás emléke, mert Balázsfalván udvari káplánt sem
tartott többé, pusztulni hagyá a várt, s családja számára az ország
egészen más részében építtetett kriptát. Azóta a templomban éjente siető
lépések kopogása hangzik, gyertyák égnek és alszanak el rögtön, s ha a
szél dühöngeni kezd, élesebb sivalkodásai közé szavakat és hörgéseket
vegyít.

Pécsi a monda kedvéért ásatásokat tett, s valósággal megtalálta és
kitisztíttatá a földalatti járdát. A hajdan titkos út az egész néptől
ismertté lőn. De a kriptának mellékajtajáról, a koporsóról, s az
ablaktalan szobáról, mélyen hallgatott, a mióta lehetetlen volt azon
gyanúra nem jönnie, hogy az unokaöcs, kiről a nép regél, alkalmasint egy
szétágazott család őse volt, melynek tagjai közé sorozni szerette boldog
emlékű nejét is. S miért közlene épen ő a világgal oly gonosztettet,
melyet még senki sem tud, s mely saját leányának sértené büszkeségét?
Mert nem valószínű-e, hogy a talált váz Deboráhnak nagy fáradsággal
szerzett ősét vádolja?

*

A templomot, melyet Pécsi csak a régiség iránti szeretetből oltalmazott
a teljes összeromlástól, egészen belepte a szombatosok raja. Vásári
csoportozat volt; tarka vegyüléke a különböző vidékekről összehordott
arczoknak és ruháknak. A vallásos buzgóság örvendeztető, de a jelen
körülmények közt egyszersmind aggasztó jeléül tekinté Pécsi, hogy a
hiveknek legalább fele a szabad székelyek oly osztályából került ki,
mely csak nagy áldozattal lőn e távoli útra képessé. Némelyike valódi
koldusnak látszott, ki a várkapu előtti kerek kövön hagyta hegedűjét,
hogy most a «fehérruhások» szent gyülekezetében az új Jeruzsálem
ügyeivel foglalkozzék. Ezt a szemlélőre nézve sötét képet fölvilágosítá
egy pár fényes ruhájú s tekintélyes állású úr jelenléte; míg viszont
komoly kifejezésűvé tevé az itt-ott mutatkozó fegyver, s különösen a
rézcsákányok figyelemre méltó száma. Nem lehetett kivánni, hogy a
kisbirtokosok szokott viseletöktől – s ahhoz tartozott a védelmi
eszközök különféle neme is – megváljanak, de az egész csoportozat, úgy a
mint alakult, sokkal inkább látszék a népgyűlés szinét hordani magán,
hogysem Pécsi óhajthatá, ki a szombatosságot üldöző törvényekkel
összeütközésbe jönni vonakodott. Legkülönösebben meglepte pedig őt egy
hosszú hószakálú, hófürtű alak, egészen fehér mezben, szép és szabályos
arczczal, bánatos, merengő és szigorú kifejezésű vonalain
félreismerhetetlen jeleivel az ihletettség ama csodálatos nemének,
melyet akár őrjöngésnek, akár jóserőnek tartsunk, igézete alól menekülni
nem igen tudnánk.

Kádár vala ez, a Jefta atyja, ki Klára leányát másodszor megkeresztelte.

Pécsi nem képzelheté, hogy a fehér aggastyán, kit rideg kunyhójából a
lelkesedés hozott ide, a szombatosok legnagyobb tekintélyévé emelkedett,
a mióta Szőke Pista, a szárdisi szent, családostul együtt eltünt. De
ámbár az újabb izgatások felől értesítve nem volt, megdöbbenték őt a
mindinkább magába mélyedt férfiú agát-fekete szemei, melyek a templom
mennyezetén függtek, és halkan mozgó vékony ajkai, melyek beszélni
látszottak a nélkül, hogy szóltak volna, s az arcz szinének élénk
változatai által jelzék a kebelben támadt érzések erős hánykódásait.

– Ez a próféta, ki mint Esdrás sírni és könyörögni szokott a nép
bűneiért – adá válaszul a thyatirai pap a tudakoló Pécsinek.

– S mióta vannak a szombatosoknak látnokai? kérdé ez megütközéssel.

– A mióta ellenök fegyvert köszörülnek a tévedések emberei és a hatalom
poroszlói.

– És hol lakik e rajongó?

– E szentet Szárdis városába rendelé Jehova az ige hirdetőjévé, midőn az
előbbeni pap családostul együtt eltünt.

– Hogyan? hát Laczkó uram nincs Szárdisban?

– Nagyságod védszárnyai alatt hittük fáradozni őt az Úr szőlőjének
mívelésében, s csak tegnap tudtuk meg, hogy csalatkozánk. Talán a
pogányok földjén vert magának tanyát. Prófétánk, mihelyt eltünésének
hirét hallá, megemlékezett az emberi nem esendőségéről, szaggatni kezdé
alsó és felső ruháját, szaggatni haját, szakálát, és leült a porba,
siránkozván az Antikrisztus közelgése miatt.

– Én egészen új világba vagyok sodorva, – szólt a bámuló Pécsi. – Mi
történt közöttetek, hogy nyelvetekre most alig tudok ráösmerni?

– Nagyságod Darius Longimanus udvarában maradt, míg minket az új Esdrás
Jeruzsálembe vezetett vissza, hogy többé semmi hatalom által ne engednők
magunkat a lélek fogságába hurczoltatni – válaszolá a thyatirai pap.

Pécsi bámuló szemeket vetett rá. Vele még így nem bántak párthívei. Soha
sem mondák, hogy elmaradt az időtől, elszigetelve áll, nem fogja föl a
helyzetet, zászlaja van, de kisérői nincsenek.

Kádár e közben alig mozgatá ajkait, míg egyszerre halálcsend lőn a
templomban.

– Már megszállotta őt a lélek – súgá Pécsi Simon fülébe a thyatirai
angyal.

– Vándorok vagyunk, Izrael Istene! az igéret földje felé vándorlunk –
szólt imára fogott kezekkel Kádár. Saruink még ma Ramesse földjét
tapodják; de holnap már útban leszünk Suchotnak tartva, hogy örökre
elszakadjunk az egyiptomiaktól. Mert nem akarunk, Jehova! azokkal, kik
törvényedet megvetik, együtt imádkozni, együtt temetkezni, együtt
támadni föl. Kiköltözünk külsőleg is az ő templomaikból, miután
szivünkben úgy sem voltunk soha velök. Segíts ez elvándorlásban, mint
segítéd Mózest, midőn Pharao országából kiköltözni készült. És ha minket
ellenségeink üldözőbe vesznek, jelenjen meg nekiek a te haragod a ragály
és dögvész alakjában, s irtsa ki egy éj rövid folyama alatt a házasságok
minden zsengéit, a trónon ülő Pharao elsőszülöttjétől kezdve a tömlöczbe
zárt fogoly elsőszülöttjéig. Legyen minden úgy, a mint volt Egyiptomban,
midőn választott néped zsarnokai közt a kétségbeesés miatt oly kiáltás
támada, minő soha sem hallatszott többé. Amen.

Kádár imáját utánmormogák a buzgóbb szombatosok. Voltak azonban, kik
nehezteltek, sőt boszankodással hallgaták a vad kifejezéseket. Gálfi
leült, nem akarván elismerni, hogy az ima lehessen, mely csak a gyűlölet
húrjait pengeti.

Pécsi most jogosítva érzé magát, a vendégi jog daczára is röviden
végezni oly gyülekezettel, melynek többségét a rakonczátlanság igéi
ragadják el.

Kezével intett csendért, de a rajongók tömege hosszasan zsibonga, s a
mérsékelt érzelműek rendreutasító lármája még öregbíté a zavart.

[Illustration: Kádár imája.]


X.

Majdnem ez időben érkezett Kassai Elemér a várba.

Lova ki volt fárasztva.

S nem jött senki, hogy átvegye és megjártassa a tajtékzó állatot!

A vidék legnépesebb uriháza mióta lőn ily elhagyatott? vagy talán csak
őt nem akarják elfogadni? E gondolattal nézett körül Elemér azon
udvarban, melynek cselédei egykor örvendő tekintettel tolakodtak elébe.
Végre, miután pár arcz a folyosóról és a cselédszobák ablakaiból, hogy
észre ne vétessék, visszavonta magát, egy borzasfejű lovászgyerek jelent
meg.

– Vezesd a lovat körül, – szólt az érkezett. – Itthon van-e ő nagysága
Pécsi Simon uram?

– Majd előkerítem a számtartót – válaszolá fonákul a fiu.

– Azt kérdem tőled, hogy itt van-e a vár ura, vagy talán még nem
érkezett meg a városból?

– Miska bácsi! fusson kend a számtartó után, mert katonavendégünk van –
kiáltá a gyerek a folyosón eltünt alak felé.

– Öcsém, Jancsi, szedd föl magad s hozd el a számtartót – nógata egy
láthatatlan valakit a folyosói lény, míg maga gyorsan közelít a
lépcsőhöz, hol Elemér áll.

Szives mosoly deríté fel a vén szolga arczát, midőn a gyanus
katonatisztben az uriház régi barátjára ismert, de a mosoly csakhamar
aggodalmas és tartózkodó modornak adott helyet.

Míg Miska a vendégszobák helyett Pécsi lakosztálya felé vezeti Elemért,
ez semmit sem kételkedik, hogy a háziúrhoz megy, de midőn a főbejáraton
túlhaladtak, – hová visz kend? kérdé némi vonakodással. Talán Deborah
kisasszony itt van?

– Nincs, kapitány uram! de a kisasszony szobáin át előbb jutunk a
kegyelmedébe.

Mennyi eltünt remény, mennyi szétoszlott álom emlékei közt haladott el
Kassai István öcscse! Mintha a kinyilt és rögtön elhervadt tavaszt látná
szétszórt virágok között halottan heverni és érezné a hideg őszi szelet,
mely a virágillat fellegeit hajtja tovább, hogy ne maradjon semmi jele a
fűszeres, a meleglégű múltnak!

– Mióta lakik Pécsi Simon Balázsfalván? kérdé nyugtalanúl, menekűlni
akarva a behatásoktól, melyek keblét vívják.

– A nagyságos úr nehány nap óta van itt.

– Sietve óhajtanék vele szólani.

– Nem tudom, lehetséges lesz-e most?

– Talán beteg?

– Tüstént ide hivom a számtartót – mondá szintén kitérőleg a legény.

– Nincs semmi szükségem rá. A helyett menjen kend és jelentsen be ő
nagyságánál.

Miska tétovázott s aztán rejtélyes arczkifejezéssel szólt.

– Rögtön előkerítem a számtartót, vagy legalább komornyikunkat.

Egy, Elemérre nézve rendkívül hosszú percz alatt megérkezett a fontos
egyén, kit mindenki keresni indult, noha semmi okból nem látszott
jelenlétének szüksége világosnak.

A máskor vidám és barátságos arczú számtartó ellenkező érzések közt
lépett a szobába. Szerette volna Deborah kisasszony és az egész ház
egykori kegyeltjét kitelhető szivességgel üdvözleni, de közelebbi
időkben már azt hallá, hogy a régi viszony szét van szakítva s a mi még
több, gyűlöletté vagy legalább kölcsönös és mély nehezteléssé fajult.
Aztán, a katonatiszti rang s öltözet, mely ellen máskor semmi kifogása
sem volt, most benne rossz sejtelmeket keltett.

– A várúrral akarok beszélni, de igen sürgős ügyben – mondá Elemér erős
hangnyomattal.

A számtartó egészséges pozsgás pofái a közönségesnél sokkal fehérebbek
lettek a sürgető szó hallásakor.

– Tüstént rendelkezem a vitéz kapitány uram számára helyesebb
szállásról. Ez szűk és kényelmetlen szoba.

– Ellenkezőleg, barátom, még igen is tág és fényesen bútorozott.

– Másoknak jó lehet, de Elemér úrfi – követem alássan, a kapitány uram,
házunknak régi barátja és számára a jók közül a legjobbal kell
szolgálnunk. (Az ostoba Miska oly helyre szállásolta őt, gondolá magában
a számtartó, honnan a hívek oszlását észrevehetné.) – Tüstént
átköltöztetem kegyelmedet abba a szép terembe,… emlékszik-e még rá a
bajnok, a hol eddig lakott?

– Köszönöm, de én már innen csak nem mozdulok. Ugyis mihelyt
őnagyságával találkoztam, haza kell sietnem.

– A nagyságos úr épen kilovagolt. (Azt nem mondhatom, hogy beteg, mert a
régi ismeretség jussán berontana a szobába, s orromra pirítaná a
hazugságot.)

– S mikor lovagolt ki? – tudakolá Elemér kedvetlenül.

– Csak most, s csodálkozom, hogy a bajnok vele nem találkozott. De
merről is tetszett jönnie?

– Radnótról. S tudja-e kend bizonyosan a Pécsi Simon uram hon nem létét?
– kérdé Elemér, éles tekintetet vetve a számtartóra.

– Saját kezemmel segítém hátas lovára. Azonban míg itt ok nélkül
trécselek, a bajnok kisérete talán elhelyezve sincs. Futok, hogy, a mint
nálunk szokás, barátságos fogadtatásban részesüljenek.

– Szükségtelen, miután nincs kiséretem.

– De legalább huszárja, legénye? – kérdé a számtartó növekvő
megnyugvással.

– Az sincs.

– Ha uram megérkezik, tüstént hirül fogom adni. (Nagy kő hullott le
szívemről, gondolá magában, Elemér úrfi nem jöhetett rossz szándékból,
különben háta mögött ármádia volna.)

Könnyű kedélylyel, fürgén távozott a számtartó.

Elemér magára maradt.

Helyzete valóban különös volt.

Mert Kassai István titkárja őt és a nagybátyát egyaránt tartá
márványoszlopnak, melyre egy subalternus előléptetési vágya és alázatos
hálája, mint az indanövény, fölkúszik, hogy gazdag lombokkal csünggjön
le róla. Mi volt tehát természetesb azon pontosságnál, melylyel, a titok
pecsétje alatt, értesíté ifjabb pártfogóját az országháborító
magyar-zsidóknak a kikelet első szombatján tartandó gyűléséről,
megemlítvén azon még nagyobb fontosságú és a hallgatás még erősebb
zárjával őrzendő titkot is, hogy e veszélyes emberek ármányának
meghiusítására valószinűleg az ifjabb pártfogó leend megbízva s ez által
a legszebb alkalmat nyeri hazája és fejedelme iránti kötelességének
teljesítésére.

Elemér a rövid levélből rögtön fölvilágosult, hogy miért lett
kapitánynyá.

A nyert értesítés nyomán a valónál is sötétebb színben kellett látnia
mind nagybátyja gonoszságát, mind pedig Pécsi Simonnak, ki iránt
ragaszkodással lenni most sem szünt meg, könnyelműségét és a törvények
iránti tiszteletlenségét.

Elhatározá, hogy nagybátyja boszujának eszköze nem lesz, ha a fejedelmi
parancs végre nem hajtásáért halállal büntetnék is. Elhatározá, hogyha
engedetlensége nem fejezné be életét, mihelyt szabadságát visszanyeri,
örökre kiköltözik az országból.

Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit, mi
nagybátyját a világ és birák előtt váddal terhelné, de vele minden
viszonyt megszakít s inkább koldulva vándorol ki, mintsem utolsó
fillérig vissza ne fizesse azon segélypénzt, melyet előléptetésekor
kapott.

Volt a megoldásnak könnyebb módja is.

Tehette volna, hogy midőn a fejedelmi parancsot veszi, teljesítse és
játszsza ki azt egyszersmind. Vagy nem volt-e Pécsi kéz alatt
értesíthető? s nem jelenhetne meg a katonaság akkor, midőn
Balázsfalváról a szombatosok már elszéledtek?

De ha ily alakoskodásra Elemér képes is lett volna, visszaborzadna azon
eszmétől, hogy a világ szeme előtt úgy tünnék föl, mint a ki a
boszuállás művére vállalkozék, bár sikertelenül.

Kínos feszültségeben tölté a napokat, várva: mikor érkezik hozzá a
végzetes parancs? De az mindig késett. Mi lehet a halasztás oka? vagy
talán hamis volt a titkár értesítése? Azonban, miért akarta volna e
jámbor ember őt fölültetni?

Elemér tünedezései közt gyakran tért át azon véleményre is, hogy
nagybátyja a döntő perczben elállott szándékától, vagy pedig a fejedelem
sejté és leálczázá a törvény köpenyébe burkolt boszuállást.

Mily boldog volna ő, ha e két esetleg közül az első, s mily nyugodt, ha
legalább a második megtörtént volna!

S hát Pécsi nem mondhatott-e le a veszélyes merényről?

Fájdalom! ez iránt rövid ideig ringatta magát Elemér csalálomban!

A mint tudniillik ablakán kikitekintett, annyi kocsit látott Balázsfalva
felé haladni, mintha ott országos vásár tartatnék.

Más, ki a titokba nincs avatva, talán észre sem venné az élénkebb
mozgást, de ő megdöbbent azon, s nem tartá, a mit egész pénteken
folyvást tapasztalt, a már virradó szombatra kecsegtető előjelnek.

– Ah! – fölvillant ekkor elméjében, – ha helyettem másra bízták volna a
befogatásokat! Nagybátyám ellenszegülésemtől félt; ime, az ok, a miért
noha hajnalodik, még sincs kezeim közt a rendelet. Más bizatott meg a
végrehajtással,… s a bakó bárdjához viszik Pécsit; – de miért? Mert
leányát nem adta nőül nekem! Lovat! lovat! – kiáltá Elemér és egyedül
száguldott azok közé, kiknek életét minden áron meg akarta menteni.

*

A cselédség kitérő válasza s különösen a számtartó magaviselete növelték
Elemér gyanuját.

Csakhamar odahagyta a szobát s egy melléklépcsőn lekerűlt, hogy
körültekintsen.

Minden zugot ismert a várban! hisz annyi boldog órát töltött ott!

És ez incselgő, csábító órák, a folyosók oszlopai mögül, az ablakok
leeresztett függönyei közül, a még lombtalan fák távoli körrajzaiból, az
egész láthatár keretéből kilépve, könnyű szárnyakon lebegtek elébe,
körültánczolták őt s bűvös tükreiket csillogtaták, melyekben a múlt
árnyai éltek, mosolygottak, összeölelkezének és együvé olvadtak, hogy
egy nagy emlékképpé váljanak s megfoszszák az ifjut, kit játszva
üldöznek, a szív hajótöréséből megmentett egyetlen kincstől, – a
lemondás erélyétől.

Ah! Elemér, midőn Pécsit akarta fölkeresni, észrevétlenül mindig csak
azokon a helyeken bolygott, hol Deboráhval találkozott, úgy mint akkor,
midőn e látomány nem volt csak üres ábra, de boldogító valóság.

Ah! mennyi változás történt három év alatt, s mily átok a képzelődés,
mely minden fegyelem mellett sem tud lemondani azon jogáról, hogy a
gyönge pillanatokban a jelen ellen lázítson.

Végre a kisértés ördögein, a mult emlékein győzedelmeskedett az ifjú.

Letörlé szeméből az utolsó könnyet.

Megint férfiúvá lett.

Észlelőn, figyelve tekintett maga körül.

A várban minden arra mutatott, hogy Pécsinek sok vendége van.

A fogadó is kocsikkal rakva.

De hol van e sok nép?

Soha csendesebb nem volt az udvar, mint most.

A folyósok üresek, az ajtók nem nyilnak meg.

Egy-egy cseléd kukkan ki, s az is többnyire gyanús szemmel látszik őt
kisérni.

– Okvetlenűl kell Pécsivel beszélnem s ha sokáig késem, körűlfogják és
veszve van. A vár csendje mutatja, hogy a szombatosok gyűlést tartanak.
Csak tudnék egy perczig magára lenni Pécsivel! Komor tekintetem
meggyőzné, hogy élete forog kérdésben. De talán azt fogja hinni, mintha
segítve rajta, Deborah kezéhez akarok magamnak új igényt szerezni. Miért
tartoznék ő büszkeséget tenni föl bennem? Hadd higyen, a mit tetszik!
Már holnap a fejedelemnél lesz elbocsáttatási kérelmem. Sürgetni fogom
szabadulásomat; s azon rövid idő alatt, míg hazánkban élek, ügyelni
fogok arra, hogy béketűrésem legyen még a kinevettetést is közönynyel
venni. Németország nagy táborhelylyé változott s annyi ezer fegyver közé
befogadják az én kardomat is. Örökre kibujdosom hazámból.

Ily gondolatokkal tépelődve kutatá Elemér a vár urát és a szombatosok
gyűlhelyét.

Mi a templomba térünk vissza.


XI.

Kádár imájának hatását Pécsi abból is megitélhette volna, hogy a
mérsékeltek legerősebb mellű férfiai kifáradtak, míg a csendet
helyreállíták.

– Sajnálom, – szólt hidegen, majdnem megvetéssel, – igen sajnálom, hogy
találkozott egyén, ki a vendégi joggal visszaélve, eléggé vakmerő volt
az én házamban oly kifejezéseket használni, melyek országunk törvényes
fejedelmének, a mi kegyelmes urunknak személyét sérthetik. Sajnálom,
hogy számos vendégeim között kevesek arczán láttam azon méltó
boszankodást, melyet a rakonczátlan szavaknak elő kellett volna idézni.
Kedvetlenül vagyok meglepetve, midőn tapasztalom a vak
szenvedélyességet, melylyel a szombatosok, mintha elátkozva volnának,
önkezüleg akarják saját hitvallásokat összerombolni. A történt
nyilatkozat s a rá következett hangos helyeslések után, már fölmentve
érzem magamat a részletes tárgyalástól s csak egyszerűen fogom
kegyelmetekkel tudatni változatlan véleményemet. Ha azok, kik az új
Jeruzsálem hivői, szükségesnek gondolják a mostani körülmények közt
vallásuk országos elfogadása mellett izgatni: ám! cselekedjenek szabad
tetszésök szerint. De ne számítsanak reám. Én azon férfiakhoz
csatlakozom, kik kezökbe veszik az 1622.-diki törvényt és fölolvasván a
szigor szavait, halált, birtokkobzást fognak a lázítókra követelni. Én
kegyelmetek vérén is meg akarom menteni a szombatosságot, melynek minden
egyes híveit ki fogná irtani a Kádár uramhoz hasonló rajongók által
fölköltött üldözés szelleme.

– Oh! mily rövidlátók a világi ismeretek emberei, – sóhajtá Kádár s
kezével Pécsire mutatva, kenetes hangon szólt: Ime! ez még azt sem
tudja, hogy velünk egyszerre fog meghalni. Járt Egyiptomban, vizsgálta a
kövekre írt olvashatatlan betűket, titkokat keresett a földalatti
templomokban lakó bálványisteneknél és a bepáczolt halottaknál, s bár
többet tanult, mint a mennyit a rosszlélek segítsége nélkül lehet, még
sem sejti, hogy vértanuságra van kijelölve. Tagadd meg csillagaidat,
Pécsi Simon, ha számodra éveket jósoltak! Látom a bilincseket, melyeket
kezedre fognak verni, és hallom, a mint fejedre olvassák az 1622.-iki
törvényt. Ne minket fenyegess tehát e törvénynyel, oh Pécsi Simon, de
magad rettegj tőle, mert szereted a világot. A mi lelkünk Jeruzsálembe
áhitozik, a te szemed a világi javak felé van fordítva. Földiségek
embere! csak azért nem veszed észre a halál angyalának közelgését.
Bizony mondom, meg fogsz lepetni általa!

Pécsi tetőtől talpig átfázott. Vagy nem jósoltak-e ilyesmit az ő
csillagházai is? nem ömlött-e ismeretlen forrásokból keblébe
megnevezhetetlen bánat, mely az élet hiábavalóságának fölismerésére
készteté? nem merengett-e darab idő óta az ő lelke homályos
aggodalmakkal, sötét sejtelmekkel, Deborah képén, mintha örökre elválni
kellene e kedves, de eltévesztett életnézetű magzattól, ki magára fog
állani a világban s gazdagsága mellett is minden kilátás nélkül a
megelégedésre?

Oh! Kádár fenyegetéseiben sok való lehet! Hátha ő csakugyan látnok?
Hátha a választottak rejtélyes adományával bir? E kérdés villámként
czikkázott át Pécsi elméjén s homlokáról veríték gördült le.

A tömeg pedig különös mozgásba hozatott valami ismeretlen körülmény
miatt.

Az ajtó körül férkezni kezdének a szombatosok, s a mint nagy
erőlködéssel rést nyitottak, a közelállók ajkain rendre fölkiáltás
hangzott, elfojtva, vagy élesebben kitörve, de mindig ijedelemmel.

– Ah! hát ez a szárdisi angyal volna? Lehetetlen! De mekkora
hasonlatosság, mily iszonyú változás! Hát csakugyan a «szombaton
viaskodó» van itt, a nagy szónok, a nagy szent? Helyet! helyet! Kicsoda
lehet?… Maga a szárdisi pap.

Míg a szombatosok e kérdéseket veték egymás elébe s csodálkozásuk
fokozódott, – egy rongyba takart, sárral fedett, zilált külsejű, dúlt
arczú alak bontakozott közülök ki.

– Te vagy, Laczkó István? – tudakolá leirhatatlan megütközéssel Pécsi.

– Árnyéka vagyok annak, ki voltam,… testemnek sorvadt darabja, lelkemnek
ördögi része jött hozzátok. Röviden szólok, minden percz drága,… mellem
nem győzi a lélekzést,… röviden szólok. Simítsátok le fürteiteket, hogy
ne emelkedjenek föl tüskeként,… a borzadástól. Szemeitek tőre éles…, de
lelkem át van már szurdalva a gyilkoktól s nincs azon több hely új sebek
számára. Ne nézzetek rám!… Mit vétettem? tudakoljátok. Megmondom. Kassai
István terveit segitém elő. S mely okból? Ah! nincs mentő ok a bűnre!
Lakoljon, a ki vétkes. És meglakoltam-e?… Mekkora díjt vontam az
árulásért? Számoljunk. Elvesztém eszemet! ez még csekélység. Egész
életem folyama alatt a becsületesek körében nem jelenhetek meg! ez a
soknál is több. Ha a halál rám ront, lelkem irgalom nélkül a kárhozatra
vitetik! Ez nagy szerencsétlenség. Gyermekeim és nőm pirulni fognak
nevem hallatára! ah! ez a valódi kárhozat. Hátra van még a ti átkotok.
Keressétek ki a legsujtóbbat,… hogy hamar zúzzon össze. Legyen az
egyetlen villámcsapás! Siessetek. Nincs veszteni való időnk. Nekem
meghalni, nektek menekülni kell. Kassai István tudja összejöveteleteket.
Ő Pécsi Simonra tör, de a többieket is örömmel vezetné a bakó elébe.
Láttam e bakót. Azok közt volt, kik a Maros terén hemzsegtek. Ah! nehéz
volt menekülnöm, hogy hírt adjak jövetelökről. Már készültem másodszor
is átuszni a hideg folyamot, de a parton egy lélekvesztő hevert.
Megragadtam lapátját,… a víz engedelmes volt és elhoza az átok elébe.
Áldás legyen a könyörülő hullámokon!… Most már vessétek a fejemre az
átkot s fussatok! Míg közületek a vénebbek, mint a varangy, a rom kövei
mögé lapulhatnak, míg az ifjabbak, mint a fürge gyík, átcsúsznak a kert
keritésein, míg Pécsi Simon a díszteremhez érvén, szokott karszékébe
leül, már a vár körül fog vétetni, a kapun és a nyilt részeken
betolakodnak a katonák, a poroszlók, porkolábok és bakók. Fussatok!
fussatok!

Laczkó István a fejedelemné által az ő felkeresésére küldött hajdukat
vélte a szombatosok ellen rendelt seregnek.

Ezek követék egészen a ladikig.

S valószinüleg át fognak kelni a Maroson.

Nem lehetetlen azonban, hogy a Pécsi várába ért szombatos pap, a
Küküllővölgye felől is látott fegyvereket villogni, s így támadt
lelkében azon erős hit, hogy a várat minden oldalról körül akarják
fogni.

– Meneküljünk! meneküljünk! – hangzék a templomban, s többen a
szombatosok közül a padokon átugráltak, hogy a mellékajtón a romok
között észrevétlenül tünhessenek el.

Voltak, kik a főbejárás felé nyomultak, de föltartóztatá őket a
tyathirai angyal, s néhány rézcsákányos székely, a fehérruhások rajongó
szinezetéből.

– Gyilkosok, utonállók, pénzhamisítók, vagy vérfertőztetők vagyunk-e? Mi
bűnünk van, ha az Istent imádni és az igazság vallását hirdetni nem
vétek? – kiáltá a megrémültek zugása közé a thyatirai angyal. Várjatok
legalább addig, míg el fogjuk dönteni, hogy mitevők legyünk a hatalom
zsoldosai ellenében?

Pécsi, midőn a tolakodás elkezdődött, csendesen huzódott a kis
karzathoz, honnan több századdal előbb Balázsfalva földesura a kriptára
vivő koczkakőre lépett, hogy az üres koporsó segítségével az ablaktalan
szobába érhessen.

– Oh! hályogos szemű és rövid elméjű halandó! minő rejteket kutatsz,
hogy a végzet ne keressen föl? – sóhajtá Kádár a hátráló Pécsi felé
fordulva. – Bizony mondom neked, hogy velünk együtt fogsz az Úr színe
elébe járálni. Hol van a zár, hol van az üreg, hol van a mélység és
magasság, hová utánad ne mehessen a halál? Térj vissza, mert a ki sorsát
kerüli, bujkálva még biztosabban talál rá.

Pécsit borzadály környezé. Eszébe jutott a pánczél csontváza; hagymázos
eszméi a rettentő éhhalálnak bolyongtak képzelődésében; zörögtek
koporsóikban a rég eltemetettek csontjai, fölszállongottak az árnyak, a
kripta kisértetei, azon társaság, melylyel együtt akart lakni, s az
egész szellemvilág fenyegetve tiltá őt vissza az ablaktalan, a sötét
szobától.

E közben a már kevésbbé zsúfolt templomban helyreállott a csend.

A tyathirai angyal most a hívekhez intézé a főkérdést:

– Mit cselekedjünk, ha valósulna az a hir, hogy a vár körül fog vétetni?
Oszoljunk-e el, hogy egyenként kerítsenek kézre? Vagy együtt várván be a
történendőket, bilincsekkel terhelve lépjünk az országgyűlés elébe,
mentve összejövetelünket, oltalmazva vallásunk érdekeit?

– Miért ne szegülnénk megtámadóink ellen? – mormogá daczoló arczczal
egypár fegyveres.

– Polgárai az ezer éves városnak! – közbeszólt Kádár. – Mielőtt a bűn
elitélné az ártatlanságot, illő és jogos, hogy az ártatlanság lásson
törvényt a bűnre. Van valaki közöttünk, ki magáról azt állítja, hogy
Judás Iskariotes. Hajmeresztő, lélekfagylaló vád! De nem láttátok-e az
összeroncsolt testet, mely az ajkakra vett igékkel maga ellen látszik
dühöngeni? Nem gyanítjátok-e a dúlt vonalokon a beteg lelket, mely
szenvedései közt elvesztette a mértéket saját tetteinek megbirálásában?
Én egyetlen gyermekemet, Jeftát megtagadtam és elátkozám. Rám nem
foghatjátok, hogy engedékeny volnék. De a szárdisi angyal egész élete
oly tiszta, oly szeplőtelen volt, hogy az antikrisztus közelgését
kellene hinnem, ha csakugyan igaz volna, a mit e jámbor férfiú magáról
állít. Jer tehát, oh fehérruhások eddig legbecsültebbje, s térdelj le a
gyülekezet előtt! Gyónd meg vétkedet s a kisértéseket, melyek
körűlfogtak, erővel letérítendők az igazak útjáról. Tégy őszinte
vallomást, mert hitünk érdekében áll, hogy jelek által győződjünk meg:
ha vajon távol van-e még az idő, midőn az emberiség negyedrésze[1]
fegyverrel, éhséggel, halállal és fenevadak által irtatik ki? távol
van-e a földindulás és csillaghullások napja, s ama végetlen nyomor,
mely a Megváltó másodszori eljövetelét, a gonoszság elvének bukását, és
az ezer éves boldogság kezdetét előzi meg? Mondom neked, szárdisi
angyal, térdelj le tüstént, s öntsd előttünk ki szivedet. Ha bűnöd
akkora, mint állítod, akkor megátkozlak azon kézzel, melylyel
gyermekedet kereszteltem újra és feleségedet áldottam meg. Mély
keservemben vigasztalásomul leend, hogy sülyedésed a közsülyedés
jóslata. Ha pedig csak képzelődésed teremté a vádakat magad ellen, akkor
köznyilatkozatunkkal megnyugtatjuk lelkiismeretedet. Látod, hogy
veszélyben forgunk mi is, de testünk ügyénél többre becsüljük lelkednek
ügyét. Térdelj le a gyülekezet előtt.

Kádár szeméből könny csordult ki, midőn e szavakat mondá.

– A szent Istenre! – rimánkodik Laczkó István, – távozzatok, fussatok,
meneküljetek!

– Engedelmeskedjél rendeleteinknek. Mi meg akarjuk vizsgálni bűneidet.

– Nincs idő arra most, – kiáltá Laczkó, ki elméje éberségét azon
mértékben nyerte vissza, a mint Kádár rajongása hasonlóbbá vált az
őrültséghez. Elárultalak titeket, megátkozom helyettetek magamat, csak
távozzatok már innen.

– Térdelj le rögtön és vallj!

– Oh! hogy aludnék ki a nap szeme, mielőtt a végjelenet tanuja lennék!
Gyilkosotok vagyok: ez bűnöm. De, az Istenért! meneküljön, a ki
közületek még tud.

A nép egy része a kis ajtó felé nyomult, a másik rész a főbejáratra veté
szemét.

S ime! megnyilt az ajtó, belépett Elemér.

Oldalán kard volt, jobb karján vaslemez, egyébiránt minden fegyver
nélkül.

– Pécsi Simon urammal akarok szólani – mondá előbbre törve.

– Ez Elemér, Kassai István unokaöcscse! – kiáltá aggodalmaktól
szorongatott kebellel Szőke, a szökött jobbágy.

– Oh! a csillagzatok nem csalnak! Ők előre megmondák, hogy veszedelmem
tőle jön! – sóhajtotta Pécsi önkénytelenül, de halálsárga arczczal.

Melyik igében feküdt a bőszítő hatás? Pécsi vagy a szökött jobbágy
meggondolatlan nyilatkozata vetette el a koczkát a szombatosok sorsa
fölött? hasztalan volna vizsgálni.

Elemér alakja bemerült a hömpölygő sokaság árjában.

Pécsi üvöltést és kardcsattanásokat hallott.

A rémület visszaadta az agg erélyét. A küzdők közé rohant. – Le a
fegyverekkel! senki se merje bántani őt, rivalgá. Lökdöste a
közelállókat, s midőn rést nyita magának, elébe hullott a legyilkolt
Elemér. Piros vér fecskendé be a tisztes főúr mocsoktalan öltözetét,
azon ifjué, kit egykor leánya kezével vágyott boldogítani.

– Mit míveltetek esztelenek, gonosztevők? kiáltá az indulat miatt
reszkető hangon.

– Nagyságod mondta, hogy tőle jön a veszedelem.

– S nem vagyunk-e körülvétetve?

– Ők a megtámadók.

– Védjük utolsóig magunkat a templomban.

– Ki kell rontani. Hadd nyisson a fegyver utat.

E zavart rivalgások közt rohant némelyik a fő kijáratnak, más Elemér
holtteste mellett huzódott a kis ajtó felé, hogy a romok közt keressen
búvóhelyet vagy szabadulást, míg viszont többen az Elemér kardját
kezében tartó tyathirai angyal vezénylete alatt, védelmezni szándékoztak
életöket és a hitet.

– Ugyan miért ölték meg kegyelmetek azt a derék Elemér úrfit? szólt a
karzatról alá kiabálva és egészen rákvörös arczczal a számtartó, kinek
kötelessége lévén a várban a vendégek elhelyezésére ügyelni, csak az
imént csúszott lopvást föl a magasba, hogy észrevétlenül fülelhessen a
szombatosok szent gyülekezetének tárgyalásaira. – Ugyan miért végezték
ki őt, hisz a légynek se ártott volna! Magam láttam, midőn egyedül jött
a várba, én nyittattam számára szobát Miska által, épen Deborah
kisasszony lakosztálya mellett. Még csak legényét sem hozta el,
pisztolyait is az asztalon hagyá. Aztán nincs is körülvéve a vár. Bizony
kár volt Elemér úrfit megölni. Már hova dugjam el a holttestét? Boldog
Isten! de hát minek hebehurgyáskodtak az urak! Nyakunkra jön az
investigatio. Majd még engem és a nagyságos urat is belekeverik a birák
ebbe a rút történetbe. Mit csináljunk a holttesttel?

– Imádkozzunk a halott teste előtt Izrael Istenének, hogy öntsön
mindnyájunk szivébe elég erőt a vértanuság kínjainak elhordozására,
szólt égre emelt szemmel Kádár.

– De nekem bizony nem imádkozik kegyelmed Elemér úrfi tetemeinél –
kiáltá a számtartó a karzatról leugrálva. Tüstént a kriptába hurczolom a
halottat s lefektetem az üres koporsóba. Ha csak három napig titokban
marad a dolog, majd talál a nagyságos úr valami okos mentséget, s a
fejedelem ő magasságánál kendtek számára is eszközölhet kegyelmet. Futok
a kriptakulcsokért. Csak ne kellene vesztegetni az időt három nagy lakat
fölnyitásával!

– Megállj! szólt Pécsi bódultságából magához térve s a templom kis
ajtójához tántorogva, hogy megkeresse azon koczkakövet, melynek titkát
egyedül ő ismeré, s melynek segítségével az új halottat a a régiek közé
le lehetett volna sülyeszteni.

Ah! a rejtett rugók mily nehezen engedelmeskedtek az ő reszkető kezének.
Végtére sikerült az előkészítés. Még csak a kellő súly, még csak a
holttest volt hátra, hogy a gyilkosság nyoma eltünjék, míg nem
következményei enyhítésére mód és eszköz található.

Pécsi fülét ekkor nagy zúgás csapta meg.

Visszasietett a templomba, s azt megint zsufoltan találá, mint a
tanácskozás kezdetekor volt.

– Minden kijárat el van foglalva, fegyverre! fegyverre! hangzott azok
ajkairól, kik hogy megmenekülhessenek, az imént eltávoztak volt.

A thyatirai angyal támadásra vezette embereit, Kádár imádkozásra és
nyugodt vértanuságra nógatá.

A főbejárat előtt harcz ütött ki, benn a templomban félkört alkotának az
imádkozók, s letérdeltek.

Az egyenetlen küzdés csak rövid perczekig tartott.

Pécsi látta a thyatirai angyal és Laczkó holttestén át a templomba lépni
a felbőszült megyei nemeseket és fejedelmi hajdukat.

Ekkor maga is a félkörbe térdelt.

Már az Elemér holtteste előtt imádkozók elhurczoltatására került a sor.

– Ne féljetek! szólt Kádár, midőn a hajduk a térdeplőkhöz közeledtek.
Mienk az élet s nem azoké, kik életünket ki akarják oltani. Ők sok
századdal ezelőtt már el voltak itélve. Halljátok mit mond rólok
Zachariás próféta: «Az Úr megver minden népeket, melyek Jeruzsálem ellen
hadakoznak, megsenyved azoknak húsok, mikor az ő lábukon állanak és az ő
szemeik kijárnak az ő helyökből, és az ő nyelvök megrothad az ő
szájokban.» Melyik volna közűletek oly rövidlátó, hogy a vértanuság
szenvedései közt az elátkozottak sorsát irigyelné? Ne féljetek!

Az első imádkozó, kire kezét tevé a hajdu, sóhajtá:

– Ime, Izrael Istene! úgy vagyunk mint a Ptolemeus elébe hurczolt
zsidók, kiket a kegyetlen király töménynyel és erős borral lerészegített
elefántok által akart összetiportatni. De te Mindenható akkoron elvevéd
az ő emlékezetét, hogy megfeledkezvén kiadott rendeletéről, a zsidók
helyett Hermont, az elefántok mesterét büntesse. Újítsd meg e csodát és
fordítsd rólunk a fejedelem haragját Hermonra, kit nálunk Kassai
Istvánnak neveznek!

A második imádkozó mondá: – Küldj, mennyei atyám, mint Eleazerhez két
angyalt oltalmazásomra, mert én is a te szent neved dicséretében
vénültem meg.

– Tápláld a bosszú tejével, övezd a vitézség fegyverével utódaimat, oh
Jehova! hogy mint a Machabeusok, állandó hévvel irthassák az én hitem
irtóit! esdeklék a harmadik elhurczoltatott.

– Add, Uram! mondá a negyedik, hogy veszély nélkül szabaduljak ki az
oroszlánok verméből, hasonlón Dániel prófétához; mert, ha rendkívüli
eszközökkel nem mutatod meg szeretetedet irántunk, a tévedések emberei
még azt fogják hinni, hogy ők járnak az igaz uton.

– Megtelt örömemnek pohara, fohászkodott teljes önátengedéssel Kádár, és
ujong az én szivem a vigasság miatt! Hála neked, örök hála, seregeknek
Ura, hogy milliók közül, kik nevedet hirdetik, rám fordítád szemedet és
méltónak találtál a vértanuságra! Mily édes lesz a kín, melyet igéid
hirdetéséért fogok szenvedni. Jutalmaztass meg, kegyelmek osztója!
tántoríthatlan hűségemért. Engedd, hogy még nagyobb fájdalmak közt
ajánljam kezedbe lelkemet, mint az olajba főzött szent János.

Pécsire került az elhurczoltatás sora. A hajduk megdöbbentek a magas
rangú úrhoz lépve, s új parancsra vártak, hogy tisztöket teljesítsék.

A kormányzó-főbiró bilincseket hozatott.

– Verjétek kezére! mondá kérlelhetetlen szigorral.

– El volt tévesztve egész életem! sóhajtotta Pécsi Simon, s átnyujtá
karját, hogy lánczokkal terheljék.


XII.

A rossz hirek, ha közfontossággal birnak, alig képzelhető gyorsasággal
szoktak terjedni.

– Mintha a szél hordaná szárnyain, mintha azon titkos közlekedési eszköz
szállítaná tovább, mely a járványokat röpíti egyik helyről a másikra.

Még talán nem is verték bilincsre Pécsit, még talán a vértanuság
ajándékát kérte Istentől Kádár, midőn megdöbbenés, szokatlan izgatottság
és hevesség volt a fehérvári polgárok arczán észlelhető.

A szombatosok Pécsi vezérlete alatt föltámadtak, s Balázsfalván
összeütköztek a fejedelem csapataival – e hírt vevé ajkaira mindenki.
Elmondá annak, a kivel találkozott, s megerősödött hitében, midőn
ugyanattól hallá saját szavait ismételtetni.

Minthogy pedig épen hetivásár volt, a jelen levő balázsfalviak is
növelték a rémületet képzelődéseikkel és rokonszenvökkel. Egyik házát
vélte égni, mert a hadviselet nem folyhat le tűz nélkül, a másik ifjú
nejét félté, mert a katonák ilyenkor az idegen tulajdont magokénak
tekinthetik – mire a tatárjárás alatt is elég példa volt – a harmadik jó
földesurát kivánta oltalmazni, mert a jobbágynak, zsellérnek és
haszonbérlőnek, törvény és igazság szerint, mindig azon félhez kell
tartozni, melynek élén a birtok tulajdonosa áll. S nem elég példa-e erre
a megyei karhatalom visszautasításakor és az erdőfoglalások alkalmával
támadt sok csata, küzdelem s vereség?

A balázsfalviak tehát hirtelen fölszedték a sátorfát s nem csekély
zajjal törekedtek az embertömegből kibontakozni.

A piaczon a félelem táplálta a zavart, a zavar a félelmet. Mindenki
tartott valamitől, haragudott valami miatt, értesült valami felől. Az
ablakok fölnyitva, könyöklő és letekintő alakokkal teltek meg, a
házkapukon forrt ki a bámész nép, s a legkisebb utcza sem volt
vészjóslók, tarka hireket regélők s izgatott, hivékeny tömeg nélkül.

A Mikóék palotájába – hová Deborah az apa távolléte alatt átköltözött –
a legferdébb nagyításokkal tört be a szombatosok lázadásának hire. Az
egész – úgy a mint előadatott – magán hordá a valószinűtlenség bélyegét.
Mikó rossz szándékú koholmánynak tartotta, melyet Kassai emberei
terjesztenek.

De más nézetben volt Deborah, kit a kandalló előtt folyt beszélgetés
után többé senki nem látott mosolyogni, s ki már csak azt is, hogy atyja
nélküle ment Balázsfalvára, aggodalmat ébresztőnek tekinté. Ő, ki
álmatlanúl töltötte az éjt, a sötét merengést tanusító levél miatt,
melyet atyjától a mult nap vett, ő, a ki már egyszer a szombatosság
elleni düh kitörését közelről szemlélhette, s tudta, mily könnyen
támaszthat e kényes kérdés vihart s égést, ő nem ringathatá magát azon
csalálomban, hogy minden, mi az utczáról szobájáig hangzik, minden, mi
zajt és félelmet támasztott, a jövő perczben megszünik hatni, mert
alappal nem bírt s csak a rosszakarók nemtelen koholmánya volt. Deborah
visszaemlékezve atyja hangulatára, állhatatosan hitte, hogy ez a
szombatosok miatt ment Balázsfalvára, s hogy nagyfontosságú dolognak
kellett ott történnie.

Tüstént rendeletet adott, hogy fogják be a lovakat.

Egy percz alatt készen állott.

S miután minden tanács és visszatartóztatás hasztalan volt, Mikó
fegyvert véve magához, s két csatlóst töltött karabélylyal lóra ültetve,
Deborah mellett foglalt a kocsiban helyet.

Balázsfalvára indultak.

A Mikó-ház a piaczszögleten fekszik, közel a jézusrendüek volt
templomához. Nagy tolongás közt kell tehát utat törni. Néha a kocsi
megáll, hogy a csatlósok kéréssel és fenyegetéssel szerezzenek szabad
tért. Deboráhnak alkalma van hallani atyja és a szombatosok elleni bősz
kitöréseket és vad káromlást. A hangulat ugyanaz, a kitörés szintoly
lehetséges, mint akkor volt, midőn Deborah a «betegasszony» ágyától
rohant az utczára. Oh! mit nem forralhat, mit nem hajthat végre a buta
gyűlölet, a féket vesztett szenvedély! S nincs-e most a boszúra nagyobb
oka vagy ürügye?

Midőn Deborah erre gondol, lehetetlen, hogy fátyolát arczára ne vonja.

Félelem volt-e ez?

Ah! talán csak könnyeit nem akarta a közszemlére kitéve,
megszentségtelenítni.

A fátyol egyébiránt eléggé gyér arra, hogy néhány arczot, a
megtámadhatástól tartó lány emlékébe rég bevésett bősz vonalakkal, ismét
elébe tűnni engedjen.

Vagy nem az iskolamester volt-e, ki fürkésző tekintetet vetett a
kocsiba? s nem Panna asszony szidja-e, öklével fenyegetődzve a
szombatosokat?

– Oh! ezek dühétől oltalmazta Kassai Elemér Deboráht.

Pécsi leánya maga előtt látja az akkor lefolyt jelenetet.

S mily kedvező benyomás az, melyet a nemes ifjú föláldozása most rá
gyakorol! Oly jól és oly rosszul esett Deboráhnak Elemér minden
mozdulatát elméjében megeleveníteni és követni. A jelen veszélye közt
Gyulai finom, urias modora homályba borult, míg a bal kézzel küzdő ifjú
erélye és életmegvetése ragyogó képpé alakult.

Panna rikácsoló hangja a kocsi ajtaja mellett izgatott a szombatosok
ellen.

– Ah! ki fog most engem védeni! sóhajtott föl Deborah merengőn és magát
feledve.

Mikó, ki a vásári tolongás- és zajban komoly félelemre még okot nem
látott, bátorító tekintettel fordult Deboráh-hoz.

– Úgy-e nyomorult teremtmény vagyok, szólt ez a szégyentől kipirulva.
Magam miatt aggódom, a helyett, hogy atyám szerencsétlensége töltené be
egész lelkemet.

Ezzel letépte arczáról a fátyolt, s előrehajolva nézett Pannára, az
iskolamesterre, a népsöpredékre s mindazokra, kiktől undorodott vagy
rettegett.

Mikó nem érté a küzdést, mely szép rokona keblében lefolyt.

– Úgy tetszik, folytatá Deborah, úgy tetszik bátyám, hogy a kocsink
körül tolongók atyám nevét említik. Ah! őt szidalmazzák, s én elég
szívtelen voltam magamra gondolni! Ezek az emberek egykor rólam akarták
a ruhát letépni s én hihetőleg csak öltözetemet féltettem durva
kezeiktől, különben megszabadításomért több köszönettel viseltettem
volna Elemér iránt. Hogy nevezik a háládatlanságot, bátyám! midőn
udvariasságból kimélni akarják? Önzés, feledékenység, erkölcsi érzék
hiánya, vagy mi más neve van? Ah! Istenem, mily lassan halad kocsink. Ha
még soká tart így, meg leszek kimélve azon lealázástól, hogy egy
szerencsétlen kezét megcsókoljam. Igaz, e szerencsétlen tulajdon atyám;
de a fölfuvalkodásnak mindig az irigylett helyzetüekkel kell tartani. S
miért tette atyám magát szerencsétlenné, ha még leányától is akar
szerettetni. A háladatosság nem a már elvett, de az ezentúlra reménylett
ajándékokért van szivünkbe oltva. Ah, bátyám! vannak-e, kiknek
önbecsülésök nem apad éveik szaporodásával? Úgy hiszem, gyermekkorunkban
kellene meghalnunk!

Oly keserű gúnynyal kelt ki Deborah saját maga ellen, hogy Mikó a rémes
hirek előidézte láz jelenségének tartá azt, nem pedig a véletlen csapás
erkölcsi hatásának.

Csendesíté, biztatá őt, de minthogy alig képzelte, hogy Pécsit komoly
veszedelem fenyegetné s a rebesgetett lázadás ne volna gonosz vagy
bárgyú koholmány, a czifra megnyugtatásoknál czélszerűbbnek tartá,
mentől gyorsabban érni Balázsfalvára, hogy Deborah saját szemeivel
láthassa, mi a való, mi a költemény.

Kocsisát nógatá, rá-rákiáltott a kitérni késlekedő népre, s meglehetős
zaj és czivakodás közt hagyták hátok mögött a belvárost.

Már a vár sánczai elmaradoztak, már az Ompoly fűzese, mely sokadalmak
alkalmával bormérés és laczikonyhák számára vert sátorokkal van
behintve, gyérülni kezdett, már csak egy-egy kolduló hegedűs éneke
juttatá a távozók eszébe, hogy még nincsenek messze a város határától;
már a Tövis felé vivő útról jobbra kellett fordulni s egy gübbenőbe
ereszkedve, a balázsfalvi vonalra átcsapni, midőn a Mikó kocsijával
majdnem összeütközött egy társzekér, melyet lándzsások fogtak körül.

Mikó fölkelt az ülésből s parancsolá, hogy a társzekér huzódjék a
tarlóra, mert különben az ő kocsija küllőjébe ütközik.

A lándzsások felelék. – Mi halottat viszünk, s kegyelmeteknek illik
előlünk kitérni.

– Deborah megborzadt.

– Miféle halottat? tudakolá Mikó, félrébb tereltetve lovait.

– Egy mezei kapitányt, kit az istentelen szombatosok meggyilkoltak.

Deborah ki akart hajolni, de az iszony miatt nem volt ereje. Szemhéjai
összecsukódtak, hogy ne lássa a társzekeret, mely atyja ellen viszi
magával a vádat.

A halott nyugágya széles tengelyű jármű volt, s hogy össze ne ütközzék
az élő utasok fogatával, néhány lépéssel hátrább kelle vonszolni a
kocsit. E végett a Mikó csatlósainak segédkezést nyujtottak a halott
lándzsásai. Egyik a horkanó gyeplőst, másik a kirugó ostorhegyest tartá.

– Szálljunk ki, Deborah, szólt Mikó!

– Nem, nem! tiltakozék a Pécsi leánya, verdeső szívvel, hunyt szemekkel.

A fogat nyugtalanabb lett, s Mikó derékon fogva Deboráht, kivonni kezdé
a kocsiból.

Ez most szégyelvén gyávaságát, szégyelvén remegését, kétségbeejtő
eltökéléssel ugrik le a lépcsőn, s a keskeny útárkon átlebbenve, a tarló
szélén megáll.

Idegei feszülve vannak, szemei mintegy kiemelkedtek helyeikből, s kezét
fölemelve a társzekérre mutatott és kiáltá: – Érzem, hogy ama halott
Kassai Elemér! Ki is halhatott volna meg más, midőn házunkat az Isten
büntetni szándékozik. Látni akarom a halottat!

A társzekérhez nyargalt s Mikó utána.

– Látnom kell őt, mielőtt a föld a legnemesebb vonalakat örökre elrejti
a világ szeme elől! Ah! nem,… nem akarom látni, mert akkor nem maradna
elég könnyem atyám számára… Oh! Isten! mily nyomorult ajándékod az élet!

A halottas szekér mellette vonult tovább.

Deborah szoborként állt az út párkányán. Csak ajkai mozogtak, s arczának
átlátszóan sápadt vonalai áhitatot fejezének ki. Úgy látszott, a halott
lelkéért imádkozik.

*

Mikó hajtatá, űzeté a lovakat, s azok ügetésből iramlásba mentek át s
végre fékeresztve vágtattak.

A nép félénken tért ki, vagy a lovak elébe akart állani, vélve, hogy
elragadták a kocsit.

A hidashoz éppen akkor értek, midőn fegyveres embereket szállíta az
innenső partra.

Ez is igen rossz jelenség volt.

– Prédikáltak-e kegyelmetek vagy… csak gyilkoltak? kérdé fagyos gúnynyal
Deborah.

Egy fiatal nemes, ki őt ismerni látszott és a kisded csapat vezetője,
nem udvariatlan, de kedélytelen hangon válaszolá: – A
szerencsétlenségnek mindig volt joga a keserű szavak használatához. S
nagysád e jogot igénybe veszi. Egyébiránt nekünk, kik igen kedvetlen
kötelességet teljesíténk, még az a fölösleges mentségünk is van, hogy
nem mi valánk a megtámadók.

Ezzel az ifjú lovag csapatostól elszáguldott.

A révészek időhaladék nélkül láttak munkához.

Mihelyt a kocsi bement, eltaszíták a hajót a partról, nem akartak senkit
fölvenni, s oly gyorsan forgaták a lapátot, mintha díjért versenyeztek
volna.

És arczukon annyi levertség.

– Atyámat minden jobbágya szerette! szólt zokogva Deborah.

A Mikóhoz intézett halk megjegyzést nem hallák ugyan a révészek, s talán
a könnyet sem látták, de szivök már jobban hullámzott, mint a Maros,
melynek sodró árjával épen most küzdöttek leginkább.

– Az Isten is megveri azokat, kik ránk hozták a tekintetes vármegyét!
sóhajtá az egyik.

– Csak szólított volna föl minket a nagyságos úr, csak gyűjtötte volna
össze a helységet, úgysegéljen! fustélyainkkal magyaráztuk volna nekik,
hogy benn szoros, künn tágas – mondá a másik.

– Bizony akkor pozdorjává törjük… kivált a hajdukat.

– Magát a megyét is.

Mind haragosabban ütötték lapátjaikkal a habot.

Mikó tudakolni akart a történtek felől, de Deborah merev, halvány
vonalai visszadöbbenték.

A hajó kiköt.

Megint vágtatnak a lovak és szélgyorsan érkezik a kocsi a vár elébe.

S ime, a kapu zárva, a dobogó fölvonva.

Mikó kiabált, hogy ereszszék be.

Az ablakokban pórias és idegen arczok! senki sem mozdult.

Félittasok szemtelen danája hangzék a melléképületekből, fegyverzörejjel
vegyülve.

Éltették a «kopasz Pécsi Simon borát».

Deborah egészen másvilágba volt áttéve, abba, hol lélekzeni nem lehet,
hol a fojtó gőztől elalszik a pislogó mécs és az élet.

Trombitarivalgás rázta föl dermedtségéből.

A dobogó recsegve hullott le. A kapu megnyilt.

Négylovas fakószekér jött ki, szalmazsupból rögtönzött üléssel.

A lánczokkal terhelt Pécsi ült hátul s vele szemben két darabont, a
lőfegyvert előre tartva, hogy az első gyanus jelre vagy mozdulatra véget
vethessen a fogoly napjainak.

A szekeret fedező őrség a szolgabiró által vezettetett.

– Atyám! atyám! kiáltá Deborah a bársonyvánkosu és czímeres kocsiból
kiugorva, veled akarom megosztani a lealáztatást. Ah! bár átvehetném
békóid felét is, azon súlylyal együtt, mely lelkedet nyomja!… Uraim, én
a fogoly leánya vagyok s ki oly lovagiatlan közületek, hogy atyámtól
erővel hurczoljon el?… Meg kell állítani a szekeret! Atyám mellé ülök.

Ha a kocsis rögtön nem tartja vissza a fogatot, Deborah széttapodtatik,
mert a lovak elébe lépett, s onnan intézé a fedezethez kérelmét,
parancsát, büszke szellemének, mely maga ellen támadt fel, sivár
erélyével.

Hasztalan tartóztatá vissza Mikó és az apa.

Fölvéteték a szekérbe.

– Ah! kinek vére van ruhádon? kérdé, midőn atyja mellé ült,… kérdé
reszketve, suttogó és elhaló hangon.

Pécsi tisztes arcza hamusötétté lett.

– Meg ne mondd! meg ne mondd! – kiáltá Deborah leirhatatlan szorongás
közt… Hagyjuk nyugodni a halottakat!

Pécsi arcza mellére hanyatlott; a leány fuldokolva tördelé e szavakat: –
Bocsáss meg, oh! bocsáss meg nekem! Látod, már félőrült vagyok… Csak az
Istenért! egy nevet ne említsünk soha! Vajon van-e szerencsétlenebb
nálunknál?

– El volt tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi.

*

[Illustration: – Van-e szerencsétlenebb nálunknál?]

A nap végsugarai épen akkor ragyogtak Pécsi Simon palotája fölött, midőn
a foglyot vivő szekér a Miklós-kapu felé fordult, hogy a vársánczi
börtönhöz érjen.

Tehát el kell válni a fényűzés büszke emlékétől, hogy a törvény kezébe
szolgáltatott egy földalatti szoba sötét üregéből vagy soha sem, vagy a
bakó elébe lépjen ki.

Pécsi, bármennyire le volt verve, nem állhatá meg, hogy szemét föl ne
emelje.

Szétzúzott szobrokat, kivágott élőfákat, betört ablakokat, ledöntött
márványoszlopokat, félig leszaggatott házfödelet, dúlást, romokat
látott.

– Az állam jobban gondoskodhatott volna saját vagyonáról! szólt Pécsi
hideg mosolylyal; de egyszerre fájó húr rezdült meg keblében: – Boldog
Isten, mi lesz belőled Deborah, hiszen már koldus vagy.

– Azon különbséggel, atyám! válaszolá Deborah, hogy a koldus fillért és
szánalmat követel a világtól; én csak feledtetést.

– Ej, ej! – nógatta fejét Pécsi, mint látom, széttépték drága
könyveimet,… ni, ni! ott egy tört darabja a zodiakusnak,… s hát ez nem a
nagyobbik távcső burkolata-e?… A tolvajok, a zsiványok, kiszurták lelki
szememet! Elsötétül előttem az ég, homályban fogok bolyongani,… ők
megfosztottak világomtól!

Deborah szivében tőrszúrás volt atyjának minden szava.

– Oh! én hóbortos vén ember! – sóhajtá Pécsi magához térve, – silány
papirtekercsek, tört üvegdarabok, s a holt tudomány elszórt részecskéi
miatt kesergek, a helyett, hogy élő kedves gyermekem szerencsétlensége
töltené be egész valómat. Megbocsáthatsz-e egyűgyűségemért, Deborah?

– Imádkozni fogok, atyám! hogy legyen még valami, a mit éretted
föláldozhassak! – szólt a Pécsi leánya méla bánattal.

Ekkor a szekér már a börtönhöz ért.

Deborah börtöne tágas volt: az egész világ, ellenben a Pécsié egy
földalatti keskeny üreg.

*

Ősi székely szokás volt, hogy a honárulók házát a nép a földdel
egyenlővé tegye.

Egyébiránt gyakran megtörtént nálok – s ez a politikai nézetek
változandósága mellett természetes is, – hogy a mit közerővel
szétbontottak, azt szintén közerővel újra fölépítették.

A szombatosok üldözői Pécsinél e szokást akarák majmolni, s már jó
messze haladtak a rombolás művében, midőn Kassai István, ki nem szerette
volna ellensége bukását magánboszú eredményéül tekintetni, fegyvereseket
küldött, szétugratá a rombolókat, s egypárt közülök, mert fosztogattak,
rögtönitélőszék elébe hurczoltata.

Még csökönyös gyűlölői is dicséretre méltónak találták ez eljárását,
melynek érdemét emelte, hogy épen legközelebbi rokona s örököse
meggyilkoltatása miatti bánatja közt védelmezé ekkora erélylyel a
rendet, feledvén, miként Pécsi a borzasztó merénylet okozói közt
említtetik.

Kevesebb ügyességet tanusítottak a megyei tisztviselők és városi
hatóságok.

A balázsfalvi befogatások tudniillik nagy ellenhatást gerjesztének a
szombatosok iránt.

Kivált a Székelyföldön a tömeg némelyiknek vagyonát dulta föl; másnak
személyét is bántalmazta. S miután a szombatosok inkább titkos társaság
voltak, mint bevallott hitfelekezet, el lehetett képzelni, hány
ártatlant gyanusítottak, s hányat károsítottak csupán csak
magánboszúból.

Voltak, kik hogy védelmet nyerjenek, a hatóságnál sürgették saját
elfogatásukat; voltak, kik magok is szombatosok lévén, hogy a multat
feledtessék és a figyelmet másfelé irányozzák, bujdosó hitsorsosaik
ellen vezérlék a poroszlókat.

Szóval, megtörtént mindaz, mi hasonló alkalomkor rendesen szokott. Bár
kétségkívül a sötét képnek fényes ellentétei is mutatkoztak egyesek
nemeslelkűségében.

Hiszszük, hogy volt, ki e terhes napokban a szentkönyv parancsai közül
arra emlékezett leginkább: szeressed ellenségeidet is.

A deési országgyűlés kihirdetése a balázsfalvi zavarra rögtön történvén,
az igazgató főbiró a megyei börtönből igyekezett mielőbb odaszállíttatni
a bűnösöket, kik fölött az országgyűlésen a törvényszéki tábla vala
itéletet mondandó.

Deésen nem volt hely és bilincs annyi fogoly számára.

A nagy templomot jelölték tehát ki börtönül.

Ez közbotránkozást szült.

S különben is már lázzá fokozódott a szombatosok elleni düh, és e
járványos láz épen akkor bírt legnagyobb belerővel, midőn a
legveszélyesebb szombatost, Kádárt kisérte két őr a börtönből az
egyházba.

Az új Jeruzsálem látnoka büszkén, ragyogó arczczal ment az utczán.
Szerette bilincseit, örvendett a gúnynak, áhitozá a szenvedést.

A nép fenyegetve közeledett felé.

Kádár megáldá szidalmazóit.

Ezek a látnok csodálatos modora miatt még bőszebbé lettek, s már nemcsak
nyelvökkel, hanem kezeikkel is akarák bántalmazni.

Tódultak hozzá, de a két őr egészen át lévén hatva a kötelességérzettől,
puska-agygyal kezdé hátraterelni az igen közel lépőket, miből huzalkodás
támadt.

Ekkor a hátul állók kövekkel hajigáltak az őrökre, s főleg Kádárra.

Nő sikoltása hangzott a közzajon át.

Egy gyászba öltözött fiatal és igéző szépségű asszony bontakozott ki a
csoportból, nyargalt, a merre a kövek repültek.

Egyik őrt a nép lefegyverzé s elfogta, a másikat megszalasztá.

Kádár rendre áldotta a köveket, melyek homlokát, mellét, arczát érték.
Képéről folyt a vér, ajkáról az áldás.

Utóbb szédülni kezdett, s csodálatos ábrák rémedeztek szeme előtt.

Mintha valaki átkarolta volna térdeit, s mintha hallaná: – Atyám! a te
kegyelmedtől én is várok annyi áldást, a mennyit egy kőre adtál, mely
téged megsebzett!… Fuldoklok, tünik eszméletem,… atyám… ah! elkéstél a
bocsánattal!

Kádár még nyögésről, hörgésről álmadozott; még bolyongtak zúzott agyában
homályos eszmék s körüle Jefta alakjához hasonlító képek; még bírt
erővel, hogy egy lihegő nesz, egy szellemsohaj felé mozdítsa meg kezét,
de új kő hullott rá s összeroskada épen a templom csarnokánál.


XIII.

Deboráhn kívül, kit a megtagadott, de a válság pillanatában egész jogát
ismét visszakövetelő szerelem, éleslátóvá tőn, – volt még más is, ki
állhatatosan hitte, hogy Kassai Elemér a Pécsi-ház iránti rokonszenvnek
lőn áldozatává,… s ez maga a nagybátya, ez Kassai István, a Pécsi Simon
esküdt ellensége vala.

A régi gyűlölet és boszú a legtörvényesebb formában nyert kielégítést.

Ki hihette volna, hogy a sors, mint a vadász jól kitanított vérebe,
Kassai számára oly biztosan vegye üdözőbe Pécsit?

Nagy volt a diadal, nagy.

Kassai épen ennyit remélni nem mert.

Összeomlott a Pécsi-ház, nemcsak falai dőltek le, hanem alapköve is
kifeszíttetett, s a föld, melyen feküdt, hamuval van behintve… a
gyalázattal, a megvetéssel; de a Kassai-ház sem épülhet föl. Nagy
halommal gyűjtettek anyagszerek, roppant sok tégla, mész, faragott kő
van együtt – értjük a zsugorgatott pénzt, az érdemmel és fondorsággal
szerzett tekintélyt, a vásárlott és kipörlött uradalmakat; – de mit
érnek ez anyagok, ha nincs pallér, ki századokkal daczoló épületet
teremtsen belőlök? mit ér az, hogy a Kassai-család hatalmasabb lehetett
volna a lenézett, gúnyolt, s talán irigylett aristocratákénál, mit ér a
nélkülözésekkel és kapzsiságokkal sokra jogosított kilátás, ha Elemér
meghalt, ha nincs fiörökös?

A cynikus, a családgőgöt megvető, a polgári származását hánytorgató
Kassai István, ki Pécsit fölfuvalkodásáért kárhoztatá, az unokaöcs
halála után érzé, hogy végtére sem lett volna sem nevetséges, sem
megbélyegző, ha a történetkönyvekben gyakran fordult volna elő e név:
Kassai.

Ennél még szomorítóbb tény volt az, hogy az öreg úr a temetéskor érzé
határozottan a kimult iránti vonzódását.

Alig tudott megválni a koporsótól, pedig haragudni akart a bezárt
tetemre, s volt is oka rá boszankodni.

Elhagyatva érezte magát, noha azelőtt sem volt sokat Elemérrel.

Most már pusztának hitte lakását, pedig épen annyi ember él nála, mint
eddig, hisz’ Elemérnek, bár unokaöcscséül tekinté, soha sem adott
szállást.

Tünődik, hogy már Elemér nem kér tőle pénzt, ámbár ezt a szegény ifjú
eddig sem tevé.

Fölforr minden vére, ha meggondolja, hogy Pécsi Deborah annyi
kecsegtetés után visszautasította Elemér kezét, s mégis Deborah csak
koldussá lőn, de Elemér, a megbántott fél, halottá.

Minő példátlan igazságtalanság ez!

Hát ilyen a boszú?

A Pécsiéknek sírni kellett volna, neki nevetni.

S most ő erőltetve kaczag föl, s megijed saját hangjától.

És oh! mily dühössé teszi Kassait, hogy az a nagy harcz, mely az
erszénykötő- s a szűcsivadék közt folyt, tulajdonkép a legerősebb
lendületet Elemér miatt nyerte, s mégis ez egész éltében az ellenséghez
szított, s halálával csalhatatlanúl bebizonyította, hogy csak
nagybátyját kárhoztatja.

A botor ifjú, a háladatlan rokon!

Mint szerette volna Kassai saját tíz körmével kikaparni a földből a
halottat, mint szerette volna bár egy perczig a végzettől életengedélyt
nyerni a holttest számára, hogy maga elébe állítsa s fölemelt ököllel
magyarázza meg neki: – Te ostoba voltál, midőn nem láttad be, hogy Pécsi
Simon az ország törvényei szerint rég megérdemelte a halált, és az én
boszúm jogos volt. Te bárgyú birka voltál, midőn Deborah miatt a halálba
rohantál, mert a szíve gyökeréig romlott leány, kineveti ábrándozásodat,
hiczogva megy egy lágy kezű, sima modorú, régi családú úrfi-bábhoz nőül,
s a mennyasszonyi ágy élvei közt, mosolyogva regéli el, hogy egy
holdkóros ifjú érette elárulta nagybátyját, érette megöleté magát,
holott szerelme vissza volt utasítva, holott oltározásáért galléránál
fogva dobták ki a házból. He! He! elbeszél mindent. Vagy talán azt
hiszed, hogy, mert szegénynyé lett, nem kap férjet? Szép hús, csábító
alak, ért a tetszelgéshez. Azzal ne biztasd magad, hogy pártában marad.
Férjhez megy és elmeséli őrültségedet. Én is kaczagok rajtad; he! he!
majd én is kaczagok… Ej! azt sem érdemled meg. Mi közöm hozzád!
Kitagadlak, mást nevezek örökösömmé,… nem… ha haldokolni fogok,
fölnyittatom a ládákat, kiszóratom az utczára aranyaimat, ezüsteimet,
minden filléremet, hogy szedjék föl a koldusok, s legyen belőlök úr,
részeges úr, dobzódó úr, nagy úr, erdélyi fő-fő ember. Szétszóratom
összes vagyonomat. Egy batkát sem kapsz tőlem többé, ostoba fiú! S már
most tüstént takarodjál innen. Bújj be a koporsóba! Mit bánom én, ha
meghaltál is!

A szombatosok ellen folyt elővizsgálatokból kitünt, hogy Elemér magára
ment Pécsi várába. Kassai igen könnyen meggyőződhetett, hogy a főbiró
nagy titokban intézte a szükséges lépéseket, s hogy Elemér ezen az uton
nem értesült a történendőkről.

Dühe, haragja iszonyú vala.

– Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért! Csak azt tudhatnám
meg! sóhajtá Kassai oly baljóslatú arczczal, melyre minden kigondolható
veszély volt az ellen fölirva, a ki a titkot az unokaöcscsel közlé s a
szerencsétlen válság okozója volt.

– Csak azt tudhatnám meg! tört ki még legszorgosabb foglalkozásai közt
is a vén Kassai, s ilyenkor eldobta a tollat, fenyegetőzött öklével, s
erős álla mozgott a fölindulás miatt.

Néha az ebéd alatt kikönyökölt, magába mélyedt, s ajkáról ellebbent e
sóhaj: – Csak azt tudhatnám meg!

A szegény titkár a pörre vonatkozó adatokkal terhelt kocsival még
Fehérvár határához sem ért, midőn meghallá védurának csodálatos és
fölötte veszedelmes sóhaját.

Nem is volt többé kedve a kocsist nógatni, sőt eddigi szokása ellenére
sajnálkozott a kifáradt lovakon, s maga említé, hogy helyes volna még
egyszer abrakoltatni.

– Minek, nemzetes uram! hisz’ már orrunk előtt a város.

– Dehogy van, atyafi, dehogy van! válaszolta a gyanús sóhajról értesült
férfiú, ki most már sokkal inkább félt a nagybátyától, mint a mennyire
az unokaöcscsét, az ifjú patronust sajnálá.

– Félóra alatt otthon leszünk – mondá a kocsis.

– Isten mentsen! rebegé a titkár, de magát kiigazítva folytatá: – Ha az
Isten megsegít, jókor leszünk Fehérváron. Azonban a lovak párolognak s ő
nagysága haragszik, ha a szegény állatokat elcsigázzuk. Hajtson be kend
e korcsmába, hogy harapjanak valamit.

Midőn pedig a titkár az ivószobába lépett, fölfedezé, hogy ő éhes, mint
a farkas, s azt is állítá és semmi ellenvéleményre nem talált, hogy
kocsisa szomjas, mint a gödény.

E megállapított tények eredménye roppant elkésés vala, s Kassai már rég
aludt, midőn óhajtva várt titkára megérkezett.

De a mi halad, azért még nem marad el.

Reggel a subalternusnak találkozni kellett főnökével.

– Jó hogy itt van, domine frater. Egyébiránt megoldhatta volna elébb is
a szekérkereket. Nem látom át: mi szükség volt annyit időzni szanaszét.
Ha négy kézzel fáradnánk kettő helyett, úgy sem győznők a sok munkát.

– Okiratokat kellett, nagyságos uram! a szombatosok működéseiről
szerezni, s annyit hoztam, hogy a birák többet fognak e lázadók
tetteiről tudni, mint saját magok.

– Tűzbe vetheti kend azokat. Utolsó tettökön kívül másról hallani sem
akarunk. Rémítő dolgok történtek Balázsfalván… Csak azt szeretném tudni,
hogy ki figyelmeztette Elemért a titkos gyűlésre, he! csak azt mondaná
meg valaki nekem!

A titkár tapogatódzva szólt: – Talán véletlenül ment ifjú urunk a várba.

– Bolond beszéd! Csak ügyesen kell nyomozni, s fogadom, hogy kikerítjük
a bűnöst. Lepecsételtem Elemér iratait, s még ma átvizsgáljuk. Ha a
zsebében czédula vagy levél volt, az már a törvényes vádlónál van. A
katonák általában közlékeny természetűek, s Elemér nyilt jellemű vala.
Lehetetlen, hogy ne fecsegett volna poharazás közt… mert ők unatkozásból
is ittak, s rajta hamar kifogott a bor. A legényét is lehetne vallatni.
Általában az ügyes fürkésző ezer módot talál a való földerítésére. E
percztől fogva tehát kend egyeben se törje fejét, mint Elemér
gyilkosának kézrekerítésén. Mert nem a szombatosok ölték meg őt, hanem
az, a ki közéjök csalta. Mihelyt fölfedezi kend a bűnöst, száz aranyat
fog tőlem kapni. Érti-e? száz aranyat! Ne aludjék többé éjjel, ne legyen
nyugta nappal! Csak rajta, csak rajta! Száz aranyat kap… tőlem kap.
Mondom, száz aranyat… még meg is toldva egypárral, tízzel, húszszal…
megtoldva sokkal. Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért!

A titkár iszonyú kinokat szenvedett.

Mit használt, hogy Elemér lezárolt papirjai között nem találtatott meg a
szerencsétlen levél, melyet túlbuzgóságból irt az ifjú pártfogónak!

Hisz’ a katonatisztek archivuma a tarsoly és dolmányzseb szokott lenni.
Gondolnak is ők arra, hogy szeleverdiségök miatt más járhat pórul! Még a
szerelmesleveleket is ide s oda dobják! Ki tudná, honnan jön egyszerre
napvilágra a bősz titok, melynek birtokáért a fukar Kassai száz aranyat
s még többet igért?

Elárulhatja azt egy még nem használt lőportöltény, vagy egy véka zabról
adott nyugta, melyet Elemér, nem lévén kéznél hirtelen más papirja, a
levél hátára irt.

S minő átkozott helyzet, midőn valaki száz arany dij mellett saját maga
ellen nyomoz és nem hagyják pihenni, mindig nógatják, mindig kergetik!

Aztán mondaná bár valaha Kassai, hogy kilenczvenkilencz aranyat ad, s
ezzel bizonyítaná be, hogy kedélye csillapult, de mindig az a rémítő
száz hangzik a szerencsétlen titkár fülébe! Ettől végre is lehetetlen
meg nem őrülni!

Valóságos aranyiszonyba esett.

Még az ajtósark nyikorgását is aranypengésnek hitte, s e szerencsétlen
érczet nem merte volna szobájában tartani, ha rudakkal hozták volna is
ajándékba.

És a mi legrémítőbb, Kassai nemcsak reá bizta a bűnös kutatását.

Ő nagysága minden ebéden elsóhajtozza: – Száz aranyat, s még sokkal
többet is adnék, ha megtudhatnám, hogy ki figyelmeztette Elemért!

Ezt naponként hallják a papirok közt turkáló irnokok, kiknek zsebök
üres, lelkiismeretök nincs, s darab idő óta nem akarnak henyélni, és
mint a molyok örökké csak a betűkön rágódnak.

A titkár látva e gyanus szorgalmat, hallva, hogy a száz arany nem akar
apadni, kétségbeesésig gyötri magát. Nyilt ellenséget lát minden
olvasóban, s a ki csak egy perczig pihen, azt alattomos leskedőnek véli.

Fél az idegenektől, a háziaktól, az uri rendtől, a cselédektől, s félni,
rettegni kezd saját magától.

Arczát hol igen pirosnak, hol igen halványnak véli, s aggódik, mert
legkönnyebb a gyanút szinekkel ébreszteni föl.

Ha kaczag, tettetésnek gondolhatják, ha komor, akkor lelkének állapotját
árulja el. Mit tegyen? S bár legalább, midőn alszik, bátorságban
lehetne! De hátha álmában beszélni fog? Hátha egész éjjel a
szerencsétlen levél tartalmát szavalja el? Ki járhat utána, hogy nincs-e
úgy? Ki biztosítja őt, hogy nem alvajáró, s hogy nem megy be Kassaihoz
megvallani azt, mit ébren titkol?

Eszébe jutott a régi irókból és a régi mesékből az a számos eset, midőn
a nők hallgatóztak férjeik álmára, s reggel elmondák a baktriai,
árméniai s más eféle királynak, hogy mily veszélyes titok nyomára
jöttek.

Szerencséjére neki nincs ugyan neje, s nem is fog lenni… de nem
tarthat-e attól, hogy valaki az ágy alá búvik, a szekrényben lappang, az
ajtónál, ablaknál hallgatózik éjféltől hajnalig?

A titkár alig merte szemét behunyni.

Aggodalmai, álmatlansága elronták étvágyát, könnyű kedélyét, s munkára
képességét.

Kassai mindig butábbnak tartá őt, s méltán.

Egészsége is szenvedett.

– Helyzetem elviselhetetlen! sóhajtá a ritka esetekben, midőn mert
sóhajtani.

*

Kassai sem birt igazán örülni.

A fejedelem lefoglaltatta Pécsi birtokait, de már melyiket kérje ő
királyi adomány mellett?

Most először kezdé gyanítani, hogy tulajdonkép halála napjáig megérheti
a vagyonnal, melyet magáénak mond.

Ha cselédei lopnának, ha a rablók fölfeszítenék a pénzes ládákat, ha a
zálogban tartott aranyneműek és drágakövek véletlen háborúk alkalmával
Krimbe vagy Prágába vitetnének is,… talán ki tudna jönni uradalmainak
jövedelméből. S kinek hagyja, ha meghal, földjét, pénzét? Talán a
leányágnak? Nem tagadhatni ugyan, hogy a nők is emberek, de ő még sem
gondolt nőrokonaira s azok rája.

Igaz, hogy élvezet volna Pécsi tulajdonába behelyezkedni,… kivált ha még
ez a vén gonosztevő lefejeztetése előtt történhetnék. Megpukkadna Pécsi
mérgében. De más oldala is van a dolognak.

Miután a fejedelemné Szőke Pista életéből nehány körülményt ismer, nagy
óvatossággal kell lenni.

Való ugyan, hogy a szökött jobbágy a szombatosok gyűlésén semmi
határozottat nem mondott, s már most a halál által gátolva van a
kiegészítő vallomások tételében, de ha Kassai mohón kapdos a Pécsi
vagyona után, a fejedelemné még elhitetheti Rákóczi Györgygyel, hogy
nemcsak a törvény, hanem magánboszú, magánérdek is járult Pécsi
megbuktatásához.

Ez mérsékletet javasolna a martalékból osztakozásnál.

De hogy kivánjon valaki keveset, ha sokat is nyerhet?

És a törvények szerint, nem kell-e az elitélt honárulók birtokát a hű
alattvalóknak adományozni? S ha Kassai nem áll a folyamodók közt első
sorban, majd föllép Szeredi vagy más gyűlölt főúr, s magához ragadja az
oroszlánrészt.

Ily küzdések, ily habozások járultak még az unokaöcs kimulta miatt
támadt bánat mellé, s keseríték a vén Kassai István napjait.

A tevékenység enyhített szenvedésein, de a bosszú nem nyujtá azt az
élvezetet, melyet igért. Pécsi letiportatása után, ő a vetélytárs, ő a
halálos ellenség, hanyatlani kezdett egészségben. Inkább érzé, mint
azelőtt az aggkor terhét. Teste még összébb esett, nyaka még inkább
meggörbedt s kedélye még zuzmarásabbá lőn.


XIV.

Párttusa nélkül folyt le a szombatosok pöre.

Hagyták a birákat itélni.

Semmi vélemény nem tört lándzsát Pécsiért.

A szép s most a megaláztatásban magával kiengesztelődni áhító Deborah,
kért, esdeklett mindenütt, hogy enyhíthesse atyja sorsát. Sajnálták őt,
s részvéttel voltak atyja iránt, még azok közül is sokan, kik az új és
gőgös családot, míg a szerencse által elkényeztetve vala, ritkán
látogatták meg, s leszólani szerették. Pécsi nem nagyon panaszolhatott
egykori irigylőinek gúnyaira, nem a sárra, melylyel a törpék a bukott
nagyságot dobálják. Kimélettel viseltettek iránta, de tévedéseit kellő
szempontból felfogni, magas szellemét, nemes indulatját a mérlegbe vetni
és a szigort ez által ellensúlyozni senki sem tudta. Külső
szerencsétlenségéért sajnálták, a békóért, a börtönért, a
kikerülhetetlen büntetésért; sajnálták úgy, a mint a koldust, a
nyomorékot, az égetteket szokás. A könyörület játssza a főszerepet s nem
azon mély megilletődés, azon megdöbbenéssel vegyült szánalom, mely a
hatalmasok bukását kiséri.

Kassai érezvén, mekkora értéktelenítés rejlik az ilynemű részvétben,
elégült vala a közhangulattal, kivált miután sem azt nem remélhette,
hogy az aristocratia Pécsi védelméért a politikában hamis helyzeteket
foglaljon el; sem arra nem számíthatott, hogy egyes dühönczök
megkövezzék Pécsit az országos teremben, mint Kádárt a nép az utczán.

Kassai éles-látását lángoló bosszuvágya nem homályosítá el. Ő sejté,
miként a pártok egyértelmű kárhoztatása, épen azért, mert az erősebb
szenvedélyeket nem hívja küzdőhomokra, Pécsi életét megmentheti.

– Vagyona okvetlenül elvesz, de feje nyakán maradhat – gondolá. A
fejedelem meg fog neki kegyelmezni. Hadd, tegye! Van a mi inkább fáj a
bárdnál. Miért ne engedjük, hogy Pécsit a szégyen és szűkölködés döntse
sirba. Neje birtoka leánya alsó-szoknyáira is aligha elég. Mikótól talán
kap néha alamizsnát, de hová lesz büszkesége? Egy ország ügyeit vezette,
he! he! s most az ügyefogyottakkal együtt várja-e másoktól a jóllakhatás
kedvezményét? Minden aranyat, melyet a többi urak dobnak neki, egyenesen
a porból kell fölvennie. A születés gőgje nem tagadhatja meg magát,
midőn a felvergődöttek gőgjét megszégyeníteni alkalmat talál Pécsi
tapasztalni fogja ezt. Hadd éljen tehát!

Kassai e nézetből elhatározá, hogy nem fog azok útjába állani, kik az
itélet kihirdetése után, Pécsi lefejeztetését a fejedelmi kegyelem által
óhajtják elhárítani.

Nemcsak finom sophismák, hanem más tekintetek is hathattak a korlátnok
engedékenységére.

A pör folyama meglehetősen beburkolta mindazt, a mit ő bosszuból tett,
miért ébreszteni tehát ismét föl az alvó gyanut? Vagy nem
visszatartózkodó-e még most is a fejedelemné? Ha a nagy úr Pécsi
meghalt, miért ne éljen a koldus Pécsi? Miért ne szerezné meg Kassai a
fejedelemné teljes bizalmát ily olcsó áron?

*

Ütött az itélet kihirdetésének órája.

Mindenki tudta, hogy halál és jószágvesztés vár a szombatosokra.

S mégis lázas izgatottság uralkodott a karok és rendek közt.

A királyi tábla tagjai a felperes fiscus teljes keresetén marasztván a
szerencsétlen vádlottakat, a törvénykezési teremből az országosba
léptek, hogy az eredmény nyilvánosságra hozassék.

Előbb a vádirat olvastatott fel, hogy az itélet értelme világosságra
jöjjön.

Kassai szerénységből itélőmesternek hivatta ugyan magát, de ezen
alárendeltebb állás terhétől rég föl volt mentve.

Ő is csak mint országgyűlési tag jelent meg a teremben s nem nagyon
figyelt a vádiratra, mint a melyet már többször volt alkalma olvasni. A
helyett inkább Pécsi arczán legeltette szemét, inkább azt akarta
ellesni, mily vászonfehér lesz ez arcz, mint rezzennek meg az izmok,
midőn a vádirat végén a director jószág- és fővesztést kér.

A felolvasó itélőmester épen e csattanós ponthoz ért.

Mély csend volt a teremben, a lélekzés is elállott. Kassai kettős éllel
szegzé a rab Pécsire szemét. Nem volt miért átalja e vérlázító
kiváncsiságot, mert egy oszlop árnyában foglalván helyet, a közönség
elől fedve vala. Merőn nézett, kéjelgve nézett a vén emberre, ki
Elemértől megtagadta leánya kezét s most saját kezén elég súlyos
bilincset hord.

Pszt! már következik a határozó szó.

Bozontos szemöldei alól villogott szürke szeme.

«A fejedelmi fiscus, olvasá az itélőmester, támaszkodva az idézett
törvényekre és országos határozatokra, a vádlottakra külön és általában
mindenikre kivétel nélkül, jószág- és fővesztési büntetést kér… de a
fővesztésre nézve megválthatólag.»

Kassai vissza rántá Pécsiről tekintetét s haraggal fordult az
itélőmesterhez, mintha ez rosszul olvasta volna el a közvádló
kivánságát.

Hiszen tegnap nem volt benn az életet biztosító záradék.

S hogyan szúrta oda a közvádló, a törvény szigorát kijátszva?

A foglyokról tüstént leveretett a bilincs.

Kiki a szombatosságért csak vagyonát ejté el, de fejét szabadon vihette
azon bizonytalan helyre, hol mások kegyéből hajlékot és tápot kap.

Pécsi hetvenegy faluval s temérdek ingóvagyonnal lett könnyebbé.

S többet ennél tulajdonkép nem is akart Kassai elérni.

De mégis lehangolta őt a mód, melylyel történt.

Rebesgették, hogy a Fehérvárról véletlenül Deésre jött György urfi
erélyes közbenjárásának köszönhetni a fordulatot, biztos forrás után
állították, hogy a fejedelem épen a végperczben hivatta a directort és
saját kezével jegyezte föl a szelidebb követelést.

Mindenesetre Kassait senki sem kérdezte meg. A hallgatag Rákóczi először
bánt vele úgy, mint elviselt tanácsosaival általában szokott.

Valami előérzet mondá, hogy most az ideje koczkáztatni helyzetét, mert
különben a kivétel szabálylyá válik, s kegyelmet veszthet, midőn a
bukást nem is álmodja.

De annyi ellenség közepett visszavonulással fenyegetőzni istenkisértés
volna – gondolá érettebb megfontolás után.

S neki szüksége van a hatalomra.

Neki egészség a munkásság, éltető levegő a parancsolás!

Mit tegyen azon izgatások nélkül, melyek a magas polcz veszélyeivel és
dicsőségével, ármányaival és sikerével járnak? A régi családúakat az
előitélet a henyeség párnáján, a poharak közt átvirrasztott éjek alatt
sem tartja tiszteletre érdemetleneknek, de a porból kiemelkedetteknek
szüntelen kell ártani, használni, hogy tekintélyök ne csorbuljon.

Aztán hátha a fejedelem csak mulékony behatást követett? hátha minden
utógondolat nélkül mellőzte őt?

E szempontok súlyát többre becsülte Kassai, mint az óvó-intő sejtelmet.

S valóban Rákóczi öreg szolgája iránt egyenlőn nyájas vala.

Nem emlegeté a szombatosok elleni pör fejlődését s Kassai sem pendítette
meg e kérdést.

Óvatosan hallgatott az uralkodó és kedvelt tanácsosa.


XV.

Az elkobzott birtokok összekuszált gombolyékhoz hasonlítnak.

Rendezésök igen nehéz.

A Pécsié különben sem volt tiszta vagyon, melyhez senki ne formálhatott
volna igényt.

Többnyire szerzemény lévén, a legtarkább jogczímek és feltételek mellett
biratott.

Mihelyt tehát az állam hatalmába került, száz meg száz család indíta
pört, tiltakozott az adományozás ellen, tagadta a királyi jog
fönforoghatását és a fiscusra szállás esetét.

Legterjedelmesebb urodalmai közül nehány épen nem tartatott zsiros
koncznak, melyért marakodni lehessen.

Maga Balázsfalva is a kétségesek közé számittatott.

Kassai nyugton várta be a perczet, melyben a zsákmány felől biztosan
lehetett eligazodni.

Engedte, hogy Pécsi barátjai törjék meg a jeget, hogy ők adjanak előbb
kérelmet hűségöknek az elitélt vagyonából díjazására.

Midőn ezek zörgetni kezdettek, körülnézett, s úgy találta, hogy az
andrásfalvi urodalom volna számára a legczélszerűbb, mert sem adósság
nem terheli, sem jogigények nem ostromolják.

Továbbá, nem oly nagy kiterjedésű, hogy Rákóczi a haza törvényei
ellenére a fiscus kezei közt tartani akarná s nem oly kevés jövedelmü,
hogy a legdúsabb ember se örvendhetne, ha többi birtokaihoz csatolnia
sikerülne.

Ez urodalom jövedelme a kényelmes, a tekintélyes középszerűség vágyaihoz
volt szabva.

S Kassai kedvelte az andrásfalvi tág kastélyt, mely legkevésbbé sem
hasonlított az aristocraták büszke váraihoz, kedvelte a kert vén
árnyékos fáit, a hatkerekű malmot a kristálytiszta pataknál, a
legeltetésre alkalmas pagonyt, a fekete szántóföldeket, a jámbor népet,
mely szorgalmas hétköznap és áradozó kedvü vasárnaponként.

Az öreg úr, ismert rondasága mellett is, legalább elméletileg tudta, mi
egy kies idylli kép? mi a csendélet? mi a takarékos bőség?

Szóval, szerelmes lett Andrásfalvába.

– Oda fogok visszavonulni, ha hivatalomat leteszem, gondolá s az
adományozás kieszközlésének könnyű és biztos módján kezdé fejét törni.

Segélyeszközökben gazdag elméje hamar eligazodott a teendők iránt.

Tudta, mennyire szeretné Rákóczi a közóhajtás által magát arra vétetni,
hogy fiát a váradi kapitánysággal ajándékozza meg.

Ezt akará tehát Kassai kieszközölni.

Csak azután folyamodott volna Andrásfalváért.

Tervét elősegíté az ifju herczeg menyegzőjének közelgése.

Nem kétkedett, hogy a fejedelem az első kihirdetéskor, ősi magyar szokás
szerint, kérni fogja mind az arát, mind a vőlegényt, hogy adjanak
alkalmat valami óhajuk teljesítésére.

S ha Rákóczi e kedélyes szokásról meg is feledkeznék, könnyű volna
számára, bizonyos óvatosság mellett, a titok leplét egy kevéssé
szellőztetni.

Csak Báthori Zsófia ne vonakodjék, csak ő engedjen befolyást szivére,
csak ő győzze le szeszélyét, csak ő hozza elő, hogy igen óhajtaná
vőlegényét a nász napján váradi kapitánynak üdvözölhetni s bizonyosan
Erdély összegyűlt főurai hangos éljenzések által fogják tanusítani
helyeslésöket.

De a makacs Zsófia megnyerése volt a gordiusi csomó.

Kassai a régibb tapasztalás után magát képtelennek hitte a
herczegkisasszonynál bármi beszinlésekre.

Talált azonban a kitűzött czél végrehajtására más és csalhatatlannak
látszó módot.

E percz óta a váradi kapitányság kérdése össze volt fűzve az andrásfalvi
uradalom sorsával, és Andrásfalva adományozása visszariasztotta volna a
megint hetvenkedni kezdő Szeredit, s az aristocratákat, kik a török
portánál ármánykodnak s a fejedelemnénél gyakrabban jelennek meg, mint
kellene.

*

Siessünk Kassai rideg szobáiból a herczegkisasszony dísztermébe.

Báthory Zsófia már virágzó szépségű hajadonná serdült fel. Kedélye azon
gyermekded és szeszélyes maradt, mi eddig volt, idegei oly fogékonyak,
szemeiben az öröm és bánat oly hamar cseréli a könnyeket, szándékai oly
döntők és mégis fontolatlanok, akaratja oly makacs és hajlítható, mint a
mult tavaszon; de termete teljesebb, igézőbb s megtartva az eszményi
formákat, földi vágyakra gyulasztóbb. Eljött az idő, hogy a párta
helyett menyasszonyi koszorút tegyenek fejére.

Az első kihirdetés a legközelebbi vasárnap történik, hosszú ima és még
hosszabb prédikáczió után.

Szükség volt pedig, György urfi bosszúságára, hogy az esküvőt három
kihirdetés előzze meg.

A legmagasabb helyzetűek sem vonhatták ki e szokás alól magokat. S
Rákóczi különösen kedvelte az egyházi szertartásokat egész
szélességökben. Nem engedett volna el belőlök semmit, s takarékossága
mellett is ily alkalmakkor nagy áldozatokra volt kész, sőt még a
fitogtatási vágyat sem győzhette le egészen. Most a menyegzői ünnepélyt
több mint fejedelmi pompa által akarta emlékezetessé tenni. Korán láttak
az előkészületekhez.

Minden az óramutató pontosságával haladt. Még Petneházinénak sem volt
ideje zsémbelni, még Anna néninek sem hizelkedni, s oly szigorú vala a
rend, hogy a herczeglány kedvelt ruhái közül egynek sem történt baja s
annál kevésbbé lehete számítani akár egy filigrán mű széttörésére, akár
egy drágakő elveszésére.

Végre a fény, ragyogás, élénkség, siker egyformasága untatá Zsófit. A
megelégedés lehangoló hatását érezé s vágyódott valami, habár kedvetlen
után is, mely őt felelevenítse.

Ekkor hallá meg, noha csak kéz alatt, annak neszét, hogy a fejedelem
minden kikötés nélkül fogja teljesíteni egy kivánságát.

Agyában tüstént a legtarkább álmok és vágyak rajlottak.

Egy különben fösvény ház elkényeztetett bábja lévén, a mit csak a pénz,
a kényelem és fényüzés számára előteremthetett, azt ő vagy már birta,
vagy rendes úton, minden ünnepi alkalom felhasználása nélkül,
megszerezheté.

Csipkék, ékszerek, pompás fogatok, bibor és selyem minő ingerrel
hathattak volna rá, ki máshoz nem is szokott s ki e téren versenytársat
Erdély úrnői közt nem találhatott.

Gyermekéveiben már a bőség finnyássá tette s eltompítá a rendes, a
megszokott iránti fogékonyságát.

Zsófi, mihelyt a teremben gyorsan járva, keresni kezdé, hogy mit
kivánjon, tüstént az elérhetetlen álmok tündérországába lépett, s oly
követeléseket gondolt ki, melyeket csak a varázsvessző és a magiai
tudomány bírt volna létesíteni, pedig Rákóczi eléggé prózai kinézésű s
jellemű férfiú volt arra, hogy benne Salamon király emberfölötti
tulajdonait még Zsófi sem vélje megtalálhatónak.

A szép leány egészen a képek és ábrándok világában ringatá magát, mint a
könnyű ezüst légben a paradicsommadár, mely a keleti néphit szerint,
soha a földet lábával nem érinti.

Egymást válták fel röpke, csillogó vágyai, melyeket csak azon erőtlen és
mindenható szellemek teljesíthettek volna, melyek néhány bűvös szó által
a varázslók rabjai ugyan, de különben az elemeknek is feltétlenül
parancsolnak és az anyag, a tér, az idő korlátait nem ismerik.

Zsófi a bizarr vágyak, a csapongó ötletek miatt előbb kifáradt, elkábult
s aztán, mintha a szenvedésért, melyet neki okoztak, büntetni akarná
őket, hideg közönynyel, csaknem megvetéssel emlékezett vissza rájok.

– Inkább szeretném, ha helyettem más gondolna számomra valami helyest,
valami kielégítőt. Mily kár, hogy az a makacs Klára mindig siratja
férjét! Ha most ő itt volna, eredeti elméjével segítene a
gondolatszegény Zsófin! Engem magamra hagynak. Engedik, hogy unatkozzam.
Még jegyesem is, kinek kötelessége lenne finomnak, gyöngédnek,
figyelőnek lenni, már három perczczel… boldog Isten! öt perczczel késett
el!

A herczegleánynak ideje sem volt e panaszt egy sohajjal fejezni be,
midőn György urfi belép.


XVI.

Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe
Kassai terve.

– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál
az éjjel?

– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben
feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé
emlékszem.

– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz
a fejedelemtől kivánni.

– S miért kivánnék valamit?

– Mert teljesítését atyám előre megigérte.

– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk.

– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?

Zsófi tagadólag billentett fejével.

– Úgy ma fogják előhozni.

– Miből gondolod?

– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.

– S készen vagy vele?

– Sok habozás után.

– És szabad-e tudnom kivánságodat?

– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…

– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod,
úgy-e?

– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a
te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.

– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek,
mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát
kivánságod?

– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi
uradalom jövedelmét.

Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.

– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi
hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit
akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg
nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?

– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az
egyszer engedetlenségi büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független
úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban,
szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.

– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan
mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett
kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk
közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz,
én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit
elhallgatsz, nem engem szeretsz.

– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú
lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem
oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy
mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De
egy feltételt kötök ki.

– Engedd hamar hallanom.

– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s
csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más
óhajtani valód nem volna.

– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek
szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha
akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.

Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a
diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot remekül tudta összeolvasztani s
hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az
öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak
harczfinak.

S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin
értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.

Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem!
őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.

A herczegleány megütközéssel tekintett rá.

– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e
kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére
külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még
gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá
említtetni.

– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg
arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem
ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör,
sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel
fogod ott az időd eltölteni?

A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére
arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat
játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.

György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad
magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás
jellemét kitüntetni.

– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül
becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad
akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém,
Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni
Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.

– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi
bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom,
hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség?
melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól
emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt
elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani
bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?

– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.

– De közülök a főbbek itt laknak.

– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett,
s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes,
oly értelmes!

– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.

– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant,
medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!

– Gyakran megyek-e?

– Mindig, herczegnőm.

– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a
táborba is kisérték.

– Az felséges volna, herczegnőm!

– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?

– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.

– De ha mind a mellett rabbá lennék?

– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.

– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével
ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.

– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!

– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram
mesélt nekem?

A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda
időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.

– Okvetetlenül, herczegnőm.

– Tánczolunk.

– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!

– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.

– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában
edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.

– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is
szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem
a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset
láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel
bír. Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul
fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?

– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.

– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket,
herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül
nincs semmire szükségök.

– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása
mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd
magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.

– Értem, herczegem!

– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és
én engedelmes leszek.

– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már
távozni?

– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát
elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a
fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt
birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt
visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is
jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?

– S hogy hívják a főurat?

– Pécsi Simonnak, herczegnőm!

– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a
herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta
nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. Addig
mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát
csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?

– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen
elvitatni.

– S Deborah békével tűri a csapást?

– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi
szövetet hord.

– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!

– Csak a mások véleményét mondottam el.

– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?

– Most hallom először, herczegnőm!

– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet
is.

– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.

– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi.
Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez,
nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.

– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.

– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is
ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb
nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.

– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György
fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok
közül valamelyiknek nevét megtudjam?

– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell
mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.

– Nem képzelem, hogy…

– Csak folytasd, kérlek!

– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!

– Nevetséges ötlet! De te talán…

– Csak folytasd, kérlek!

– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam
szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?

– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…

– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot
nem szolgáltattam rá.

– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem
adtam-e elég jelét hűségemnek?

– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására –
szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.

– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen
ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!

– A viszontlátásig, herczegem!

Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: –
Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem
tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy
félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset.
Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, nőül
szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.

– Ekkor lépett be Anna.

A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni
valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes
magatartása.

– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá
lehetne fogni, hogy könny.

Az udvarmesterné zokogni kezd.

– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.

– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak
keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?

– S ezért panaszolsz, Anna?

– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem,
maholnap elvisznek.

– De csak nem lehetek feleséged?

– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem
lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új
személyzettel kell kürülvenni magadat.

– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?

– Az igen nehéz volna, herczegnőm!

– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit
követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám,
hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát
aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros
kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem
jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel
mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.

– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja
palotahölgyed vagy komornád!

– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni,
miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül
elzálogosítá.

– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel
játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?

– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá
tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.

– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és
fényes háztartás terheit.

– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e
Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba
zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.

– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot,
melyet én raktam szemére.

– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak
udvarmesternőmnek.

– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a
kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal
bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót
emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.

– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy is gondolhatád, Anna? Hisz!
új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje
volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?

– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi
életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.

– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész
életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is
egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.

A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit
összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az
ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.

– Valamint a herczegek és uralkodók, szólt a szeszélyes leány, titkos
megbizásokat ruháznak hű alattvalóikra, s olyankor az udvari személyzet
közül senki sincs a teremben; szintúgy tulajdonítjuk mi herczegnők is
magunknak e jogot, s midőn ezennel gyakorlatba venni szándékozunk,
parancsoljuk palotahölgyeinknek, hogy vonuljanak vissza.

Az összecsengetett nők, kik lelkendezve szaladtak vala a terembe, most
csodálkozás közt távozának.

– Kamarásunk, Gyulai Ferencz vegye át tőlünk e gyöngysort, melyet Laczkó
Istvánné, született Bodó Klára asszony, mélyen tisztelt fejedelemnénk
palotahölgye, a boldogabb napokban rendkívül kedvelt, s minden
ékszereink közül a legtöbbre becsült.

Midőn Gyulai hallá Klára nevét, sápadtabbá lett, s midőn a gyöngyöt
kezében tartá, úgy tetszik, mintha alkalmatlan érzések benyomásai miatt
szenvedne.

A herczegleány folytatá: – Kamarásunk a gyöngy által éppen úgy
igazolhatja küldetését, mint szokták a többi titkos követek, uralkodójuk
pecsétgyürűjével, vagy más csalhatatlan jelekkel.

Zsófi, hogy a kellő méltóság ne szenvedjen semmi hiányt, egy perczig
szünetet tartott, s aztán emeltebb hangon szólt:

– Kamarásunk Rápoltra megérkezvén, díszruhában teendi udvarlását a
háziasszonynál, igyekszik minél megnyerőbb modorral hatni czélunk
elérésére, s nem feledi, hogy minden küldetésekben az ügyesség próbaköve
az eredmény, s a sikertelenség mindig vád, ha nem is a szándék, de a
képesség ellen.

Gyulai nem tudta, minek vélje e hosszas szónoklatot, azonban mélyen
bókolva, hallgatott.

A herczegnő folytatá:

– Kamarásunk özvegy Laczkó Istvánnénak nevünkben így szól: Elég volt már
a gyász és fájdalom, melylyel néhai férje emlékének áldozott. A jó Isten
nem akarja, hogy egyetlen érzés rabjává tegyük magunkat. Az emlékezés
mellé a feledést, a bánat mellé a vigasztalást küldi, s nem szabad e
szelid nemtőket visszautasítanunk.

Most Zsófinak a szertartásos modor iránti türelme kifogyott.
Zsebkendőjét rángatva mondá: – De tulajdonkép a férfiaknak volna
kötelességök szép eszméket gondolni ki, s nem nekünk, szegény nőknek.
Kegyelmed tehát Rápoltig csak azon törje fejét, a mi által Klárát
vigasztalhatja. A bölcs nem szorul utasításra. Akarom, hogy Klára
udvarmesternőmmé legyen. Ha önként nem jön, hozza ide csellel vagy
erővel. Eleget könnyezett már, ideje, hogy mosolyogjon is. S én nem
fogom tűrni, hogy virágzó ifjuságát epedések közt töltse. Ezt ne feledje
kegyelmed, kamarás úr, s Klára szivét ostrommal úgy fogja körül –
tudniillik az én nevemben, – s oly vitézül vívja, hogy a bánat fekete
serege, mely azt mostanig megszállva tartá, a fegyvert letévén, szabad
kivonulásért könyörögjön, mint a legyőzött várőrség szokott.

– Igen nehéz szerepet bízott fönséged rám. Életemet inkább veszteném el,
mint kegyét; de fogok-e birni azon ékesenszólással, mely a lemondásban
gyönyörködő szivet, földi vágyak felé téríthesse? Az özvegy, úgy hallom,
egészen megholt a világra nézve.

– Mit is tehetett volna mást, míg a gyászruhát hordozta? Ő nem tartozik
azon nők közé, kiknél a gyász csak az öltözék egy külön neme… Én bízom
az ön szerencsecsillagában.

Gyulai a titkos küldetésre saját maga előtt is rejtélyes érzésekkel
indult.

Zsófia pedig az élénk képzelődés legragyogóbb színeivel rajzolgatá
minden részleteit azon új háztartásnak, melyet finom izlésű
udvarmesternője segítségével fog elrendezni.


XVII.

Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon
két szemével a felterjesztést, melyben védnöke őt a levéltárnoki
állomásra ajánlotta.

Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap
reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem
kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok
gyűléséről?

És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki
nekem fölfedezné az árulót!

Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!

Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki
gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja,
hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?

A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély
torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.

Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.

Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a
hivatalban, a korcsmákban.

Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába
volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.

Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves
derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi
Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és
politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.

Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett épen elefántcsont
pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal
belépett a titkár.

– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére,
harag nélkül.

– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.

Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.

– Megint sürgeti előléptetését!

– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.

– Mi baja van hát?

– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.

– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.

– Hát miért mondunk le, domine frater?

– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt
elégületlenül a titkár.

– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s
eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a
megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel
együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen
Szeredi uramhoz?

– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a
titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs
példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.

– De hát, ki az a Széles Márton?

– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram!

– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?

– Állhatatos szándékom.

– És mit fog tenni Széles Mártonnál?

– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.

– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem
bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.

– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem,
kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki
még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint
hallám, gyönge oldala a ló.

– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról
majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.

– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a
kérelmet. Ide leteszem az asztalra.

– Jól van, tedd le!

– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem
neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt
Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a
lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti
előlem.

– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz
Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az
irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen italnak. Ez az ember
most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát
botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.

A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.

Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb
volt az őt fenyegető százötven aranytól.


XVIII.

Az isteni tisztelet után a fejedelem kisebb elfogadó-termébe
összegyülekeztek a magas család tagjai s a tekintélyesebb főurak.

Midőn Báthori Zsófia herczeglány, feszes udvari öltözetben és komoly
palotahölgyektől kisérve, megjelent, az öreg Rákóczi az ajtóig ment
eléje s kart nyújtva vezeté a trón zsámolyáig, hol balra egy a
fejedelemasszonyénál valamivel törpébb ülés várt számára, míg szintén a
trón mennyezete alatt, de jobb felől, György úrfinak vala hely jelölve.

Kedélyes szónoklat után, Rákóczi a szép ara homlokát megcsókolá s
lekötelező nyájassággal buzdította, hogy fejezze ki valami óhajtását s
adjon neki alkalmat, a gyors és feltétlen betöltés által, atyai
szeretetét és lovagi buzgóságát megmutatnia.

A lány rezzenve hordá végig szemét a kis, de fényes csoportozaton.

Látszik, miként keblében küzdés foly és akarata ingadozik.

– Mit tegyek? rebegték alig hallhatón ajkai.

– A váradi kapitányságot kell kérni – sugá oly finom és halk hangon
Kassai, hogy Zsófi előbb kétkedett: vajon, nem csak képzelődésének
játéka-e a mit hallani vél s ámult és kémlő tekintetet vetett az öreg
korlátnokra, ki most egy alig észrevehető fejbólintással bátorítá
szónoklatra a szép herczegkisasszonyt.

E tény véget vetett a habozásnak.

Zsófi ajkszögletein negédes gúny és fanyar mosoly lebbent el.

– Minthogy, szólt Rákóczihoz fordulva, minthogy én minden vágyamat
fenségednek fejedelmi házában annyira kielégítve találom, hogy semmi
személyes óhajtani valóm nem marad fenn, legyen szabad nem drága
érczeket, keleti szöveteket, elefántcsontból és borostyánkőből készűlt
remek műveket kérni e nap emlékét fentartó jelül, legyen szabad,
minthogy rólam elegen gondoskodnak, nekem ma a más örömeire gondolni.

– Szépen beszél – sugá Szeredi Kemény Jánosnak.

– Jól informálta György herczeg – elmélkedék magában Kassai.

– Szólj bátran, leányom! mond a fejedelem. Szivünkből örvendünk, sőt
büszkék is vagyunk rá, ha mind azt, a mit vágyaid kértek, betöltve
találtad nálunk. Mélyebb hatásuvá nem tehetted volna a mai nap emlékét,
mint épen e nyilatkozatod által. Köszönjük szíves elismerésedet s azon
leszünk, hogy az előzékenységben adósod ne maradjunk. Ohajtjuk tehát
mielőbb hallani az egyén nevét, kire gondoltál s a kivánságot, melylyel
neki örömet szerzeni akarsz.

[Illustration: – Legyen szabad nekem ma a más örömére gondolni.]

Zsófi mosolyogva, de a szeméremtől, vagy az átallás más indokai miatt,
kipirult arczczal folytatá: Szándékom volt György herczeget a váradi
kapitánysággal lepni meg, azonban szivem nyugtalanul vert, midőn e szép
eszmét elmémben forgatám. Ne indulj eszed után Zsófi! súgta szivem.
Miért válnál meg a háztól, melyben annyi elnézéssel, szeretettel
találkozál és azon jó emberektől, kik leányukká fogadtak s kik
bizonyosan sajnálnák távozásodat? Miért okoznál egy örömnapon
kellemetlenséget nekik. Aztán ne feledd Zsófi! súgta ismét szivem, hogy
Váradon vetélytársad akadna s György birtoka fölött osztozni kellene
mással…

– Mit mondasz, herczegnőm! kiáltá György.

– Igen, Váradon szivednek felét a tevékenység, a dicsvágy foglalná el, s
mi menyasszonyok féltékenyek vagyunk az ily vetélytársakra is. Később
változnak szokásaink. Majd akkor sürgetni fogom számodra a váradi
kapitányságot.

Rákóczi elnevette magát. – Nem szeretném, leányom, ha valaha ez
állomásért folyamodnál fiam számára. Egyébiránt, tevé komolyan hozzá:
még eddig példa nem volt rá, hogy legfontosabb végvárunk más, mint
tapasztalt kezekre bizatott volna.

Helyeslés sugárzott az országnagyok szemeiből.

Csak Kassai volt komor, sötét és gondolatokba merűlt.

– Nos! mit kivánsz hát, kedves leányom! kérdé a fejedelem.

– Az andrásfalvi uradalmat, mely Pécsi Simon nótáján esett vissza az
államra, Gyulai Ferencz hű szolgámnak kivánom adományoztatni, szólt,
zsebkendőjének csipkéit tépdelve a herczegnő.

– De csak oly föltétel alatt, kiáltá puzduri hévvel György úrfi, hogy
tüstént vigye oltárhoz Pécsi Deborah kisasszonyt, az elitélt egyetlen
magzatát.

Közcsodálkozás követé e szavakat.

Kassai elejté az elefántcsont gombú pálczát kezéből, s az agg kor
szokott reszketegségénél többel nyúlt utána.

Rákóczi homlokát redők fellegezték be.

Most a fejedelemné veté közbe magát s nyájas hangon mondá: – Örvendek
leányom, hogy fiatal éveidben már érzed, miként nem azért szerencsések a
magas helyzetüek, mert joguk van parancsolni, hanem, mert alkalmuk van
az érdemet megjutalmazni. Gyulai Ferencz valóban derék fiatal ember,
kitől házunk és a haza kitünő szolgálatokat várhat. Szivemből örvendek,
kedves fiam György, hogy benned, kit a világ harczias hajlamaidért és
erélyedért dicsér, oly mélyen él a szánalom a szerencsétlenek, a
kegyelem a tévedtek iránt. Óvd e szent, e nemes érzéseket egész
frisseségökben s hidd el, hogy ha a halandóknak nem lehet néha a
mértéket el nem téveszteni, sokkal jobb, ha tetteink által az igazságos
szigor, mint az irgalom szenved csorbát. Egyébiránt Pécsi Simon háza
valóban megérdemli a részvétet. S fenségedhez, folytatá Rákócziné a
férjhez fordulva, ezen örömnapon én is kéréssel járulok. Teljesítse
gyermekeink kivánságát, de egy kikötéssel. Az andrásfalvi urodalomról
szóló adománylevélben Gyulai Ferencz neve mellett említtessék a Pécsi
Deboráhé is. Birják ők egyenlő joggal a szép uradalmat, önként értetvén,
hogy Deboráht rangjához méltólag, én fogom kiházasítani.

– A legkellemesebben vagyok meglepve, válaszolá Rákóczi, midőn két
kivánság helyett hármat kell teljesítenem, s midőn e kivánságok, bár
külön nem valának rám nézve megnyugtatók, együtt a legtökéletesebben
összhangzanak óhajtásaimmal. Csak egyet kötök ki, hogy Deborah
kisasszony kezét én kérjem meg Gyulai számára, önként értetvén, miként
egyedül én fogok arról gondoskodni, a mi csak fiatal kamarásunk
háztartására az ő részéről szükségeltetnék.

Ezzel fölkelvén trónjáról, megcsókolta neje arczát s aztán fiának és
szép menyének homlokát.

A főurak lelkesedése harsány éljenben tört ki.

Kassai arcza hamusötétté lőn.

– Hű országnagyjaim! szólt most a fejedelem emelt hangon. Biztató
előjelnek veszem, hogy családom örömnapja hajnalán érkezett hozzám azon
fontos tudósítás Stambulból, melyben védurunk, a szultán, lemondott a
magyarországi evangelikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó
hadviselet ellenzéséről. Segédét nem ajánlja ugyan fel, de jó
kivánságával kiséri vállalatunkat. S nekünk egyébre szükségünk sem volt.
A hit és lelkiismeret szabadságának zászlóját ezennel kezembe ragadom
tehát. Keljen fel az ország, üljetek mindnyájan lóra. Hat hét mulva
ötvenezered magunkkal leszünk Morva és Szilézia határánál!

– Én, fenséges uraim! szólt a dühtől reszkető Kassai, én nem tudok
lovagolni s minthogy ezentúl a politikát csak lóhátról fogják intézni,
alázatosan esdeklem a hivatalomtól föloldoztatásért.

– Teljesítjük uraságod alázatos kérését, biztosítván ezentúlra is
kegyelmünk iránt, – válaszolá hideg, kimért hangon Rákóczi.

– Örömmel teszem lelkemet kezeid közé mennybeli atyám, mert e dicső
napot megérnem engedted! szólt könnybe lábbadó szemekkel Dajka, a
püspök.

Harsány és szünni nem akaró éljenzés közt távozott a hadpárt.

Kassai nem soká élte túl e rettenetes perczet.


XIX.

Rápoltról a herczegnő kamarása később tért vissza, mint várták.

Még ott meghallhatá, hogy nagy uradalma és szép arája van. Még ott
értesűlhete Zsófia herczegnő rendkívüli kegyéről és sejtheté, hogy
emelkedése már csak a Rákóczi-család iránti hűségétől függ s hogy
becsvágyának minden álmai valósúlnak, ha a hálát választja
vezércsillagul és a legnagyobb befolyást, eszmék helyett, feltétlen
ragaszkodás által akarja kivívni.

Minő érzések ostromlák keblét? az a világ előtt titok maradt.

A kik vele megérkezésekor mindjárt találkoztak, búskomolynak vélték.

A herczegnő nyugtalanúl várta s nehezteléssel fogadá.

– Nem azért küldöttem kegyelmedet Rápoltra, szólt élénken, majdnem
hevesen, hogy tagadó választ hozzon. Ezt mások is megtehették volna. Én
öntől a nehezet, a rendkívülit vártam. Szükségem van Klárára s most
szokjam-e meg, hogy kivánságaim rendre meghiusuljanak?

– Az a nő, kit fenséged ismert, nem él többé. Találtam Rápolton egy
özvegyet, ki betegeket gyógyított, alamizsnát osztott, gyermekeit
tanítá, szőrruhát hordot s a kit a vidék őrangyalának neveznek. Találtam
egy tiszta kis épületet, mely az egyszerűség, a lemondás és a magát
feláldozó erény jeleivel volt csak fölékítve, találtam egy sírt, mely
azzal a joggal birt, hogy virágait az ég cseppjein kivül a fájdalom
harmatja is folyvást üdítse. A szomorúfűzek közül, a kórágy mellől, vagy
a gyermekszobából hozzak-e fenségednek udvarmesternőt? Herczegnőm!
Laczkó Istvánné külön világot teremtett magának, melynek kötelességeit,
szokásait, örömeit, elégtételeit csak azok tudják egészen fölfogni, kik
oly jók voltak mint ő és oly szerencsétlenek.

– Ah! nekem egészen más tervem volt vele! sóhajtá Zsófi. E bánat, e
visszavonultság alá fogja ásni egészségét, s tán már el is rabolta
arczának szinét.

– Nem hittem volna, ha nem látom őt, hogy a bú annyi igézettel
birhasson.

– És még mindig oly szép mint egykor? tudakolta a herczegnő.

– Talán kevésbbé szép, de sokkal vonzóbb, szólt Gyulai rosszul leplezett
megindulással.

– Egészen más tervem volt Klárával – ismétlé a herczegleány. De úgy-e
Pécsi Deborah…?

– Jegyesem! szakítá félbe a herczeglány kérdését Gyulai, megrettenve
azon szavaktól, melyek Báthori Zsófia ajkán rebegtek.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Lásd a _Mennyei Jelenések_ VI-ik részét.]



TARTALOM.

  A RAJONGÓK  1
  Harmadik rész  5
  Negyedik rész  159



KÉPJEGYZÉK.

  1. Klára, a szombatos neje  41
  2. – Hisz ez Kassai  50
  3. Lorántffi Zsuzsánna  58
  4. Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé  65
  5. Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst  86
  6. – El van tévesztve egész életünk, Deborah!  192
  7. – A tavasz! a tavasz! sóhajtá végre  223
  8. Kádár imája  254
  9. – Van-e szerencsétlenebb nálunknál?  285
  10. – Legyen szabad nekem ma a más örömére gondolni  328


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22 |elemér elakadt |Elemér elakadt

63 |Es miért |És miért

94 |Dehorah |Deborah

104 |vele. j |vele?

128 |«fehérnépek« |«fehérnépek»

140 |arrról |arról

150 |nségén |inségén

217 |nehéz. volt |nehéz volt

245 |arassson |arasson

265 |biábavalóságának |hiábavalóságának

266 |számá a |számára]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A rajongók (2. kötet): Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.