Title: Közép-ázsiai utazás
Author: Vámbéry, Ármin
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Közép-ázsiai utazás" ***


KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS.

PEST, NYOMATOTT EMICH GUSZTÁV M. AKAD. NYOMDÁSZNÁL.

1865.

[Illustration: DERVISEK BOKHARÁBAN.]

KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS,

MELYET

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADEMIA MEGBIZÁSÁBÓL

1863-BAN TEHERÁNBÓL A TURKMAN SIVATAGON ÁT, A KASPI TENGER KELETI
PARTJÁN KHIVÁBA, BOKHARÁBA ÉS SZAMARKANDBA

TETT ÉS LEIRT

VÁMBÉRY ÁRMIN,

A MAGYAR TUD. AKADÉMIA TAGJA.

PEST,

EMICH GUSZTÁV TULAJDONA

1865.

Minden jog fenntartásával.

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADEMIA IGAZGATÓ TANÁCSÁNAK, KI NAGYLELKÜ
PÁRTFOGÁSÁVAL UTAZÁSOMAT LEGINKÁBB ELŐMOZDITOTTA, LEGMÉLYEBB
HÁLADATOSSÁGOM JELÉÜL AJÁNLOM E LAPOKAT.



ELŐSZÓ.

Más az, ha valaki messze utról visszatérve, a nagy közönségnek beszéli
el kalandjait, s más, ha családja s rokonai körébe visszahuzódva,
kalandjait s viszontagságait a barátság fesztelen s bizalmas hangján
közli.

Uti-emlékeim e jelen magyar kiadásában csak az első szerepben lépek fel.

Közép-Ázsia határországainak leirása, valamint más részletek, melyek a
mi irodalmunkban még nagy hézagot pótolhatnának, nem érdeklik annyira a
Nyugatot, mely sokféle ismeretben minket meghaladott. Ezek ezuttal
elmaradtak.

Későbben, ha vándorbotomat valamely nyugalmas hajlék szögletébe
támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét a magyar
olvasónak egész terjedelmében akarom elmondani. Kelet népe vagyunk
ugyan, de fájdalom, legkevesebbet tudunk Keletről.

Hogy mi lehetett azon vágy, mely a Bosporus bájos partjairól Közép-Ázsia
rémséges pusztáira vezetett: honfitársaim tőlem bizonyosan nem fogják
kérdezni. Lehetnek olyanok, kik megfelejtkezve ezen utamra szükségelt 10
évi előkészületről, számba sem véve a kiállott veszélyeket s
nélkülözéseket, melyeket előre ismertem, mindent csak czél nélküli
utazási viszketegnek vagy kalandvadászatnak hajlandók tulajdonitani.
Sajnálom, hogy ezeket az ellenkezőről nem egykét nap alatt győzhetem
meg.

Nyelvészeti tanulmányaim ezen utat mulhatlanul szükségessé tették, s
fáradságomat a szerzett tapasztalatokban dúsan látom megjutalmazva.

A szomj s éhhalál, rabság, kínpad, tikkasztó homokfergeteg és más
ezernyi veszély, csak igen csekély árnak látszanak, ha eszembe jut azon
örömteljes remény, hogy az őstörténetünk homályát oszlató fáklyához tán
még én is járulhatok egy szerény szikrával. Szerény ugyan, de
létrehozása nem egy, hanem száz ezer élettel felér.

Meglehet, hogy prózai századunkban az „Antiquam exquirite matrem“ ilyes
felfogása soknak majd nagyon különösnek tünik fel. Az irány egyoldalunak
látszhatik ugyan, de bátorkodom figyelmeztetni, hogy a magyar nyelv és
őstörténet terén tett nyomozások, mint elődeim fényesen bebizonyitották,
az általános európai ismeretekre is kisebb nagyobb eredménynyel
lehetnek. Vajha minden ilyes kisérletünket siker koronázná!

Azon időnek mindenesetre be kell következnie, mikor a méltányos Európa
elismeri, hogy hazánk természeti fekvése és történeténél fogva, a keleti
és nyugati világ közti érintkezésben lényeges szolgálatot tehetünk, és
hogy csak azon kar lehet a legbiztosabb közvetitő a nyugati
czivilizatiónak Keletre való átszállitásában, mely Europát a Kelet ellen
századokon át védelmezte.

A magyar olvasó utazásom kalandjainak ezen leirása helyett bizonyosan
inkább annak tudományos eredményét óhajtja ismerni. Nyelvészeti
tapasztalataim minőségét a Magyar Tudományos Akademiához még Teheránból
intézett levelemben már rövideden érintém. Azoknak részletes kidolgozása
éltem egyik feladata, és már most is legkedvesebb foglalkozásom.

A török-magyar nyelvrokonság kérdése iránt már kora ifjuságomtól fogva a
legnagyobb érdekeltséggel s előszeretettel viseltetem, s annak
tanulmányozását s tisztába hozatalát életem feladatává tettem. Immár
leghőbb vágyam csak az, hogy az eredményeket, melyekhez eddig is e
fontos tárgyban jutottam, hazámnak s a többi tudós világnak minélelőbb
bemutathassam.

Pesten, _deczember hóban 1864_.

VÁMBÉRY ÁRMIN.



ELŐSZÓ  AZ ANGOL KIADÁSHOZ.

Én 1832-ben születtem, Magyarországon, Duna-Szerdahely mezővárosában,
mely a Duna legnagyobb szigeteinek egyikén fekszik. Különös hajlamot
érezvén nyelvek tanulmányozására, már kora ifjuságomban Europa és Ázsia
több nyelveivel foglalkoztam. A keleti és nyugati irodalom tárházai
képezték buzgó tanulmányaim első tárgyait. Későbben a nyelvek egymás
közötti viszonyai keltének bennem érdeket; és igy teljességgel nem
meglepő, hogy a „nosce te ipsum“-féle ismeretes közmondást magamra
alkalmazván, figyelmemet mindenek felett saját anyanyelvem rokonságaira
és eredetére forditám.

Ismert dolog, hogy a magyar nyelv az ugynevezett altaji nyelvcsaládhoz
tartozik; de a finn vagy tatár ághoz-e, ez az a kérdés, mely még
eldöntést vár. Ennek kinyomozása, mely minket magyarokat mind tudományos
mind nemzetiségi szempontból annyira érdekel[1], volt fő és eldöntő oka
keleti utazásomnak. Az élő nyelvek gyakorlati tanulmányozása által
ohajtottam meggyőződni a magyar és török-tatár nyelvek közötti rokonság
tényleges fokáról, mely az elmélet gyönge világánál oly meglepőleg tünt
fel előttem. Legelőször is Konstantinápolyba mentem. Több éves lakás
török házaknál, és a török iskolák és könyvtárak gyakori látogatása
csakhamar törökké, sőt efendivé alakitának át. Nyelvészeti fürkészéseim
tovább késztének Kelet felé; s midőn csakugyan eltökélt szándékom lőn
Közép-Ázsiába utazni, tanácsosnak hivém megtartani az efendi szerepét,
és Keletet keleti ember képében látogatni meg.

E megjegyzések meg fogják magyarázni, mi czélja volt vándorlásaimnak a
Bosporustól Szamarkandig. Földtani és csillagászati vizsgálatok kivül
valának körömön, sőt ilyesmi lehetetlenné is vált, miután
dervis-jellemet vettem fel. Figyelmem leginkább a Közép-Ázsiában lakó
népfajokra volt irányozva, s ezek társadalmi és politikai viszonyainak,
jellemének, erkölcseinek és szokásainak igyekeztem vázlatát adni a
következő lapokon, noha talán a siker nem felelt meg tökéletesen a
szándéknak. Arra törekedtem ugyan, a mennyiben a körülmények és régibb
foglalkozásaim természete megengedék, hogy semmi földleirási és
statistikai tárgy ne kerülje el figyelmemet; mindamellett azonban
nyelvészeti fürkészeteim eredményeit kell utazásom főgyümölcsének
tekintenem. Ezeket ohajtom én, érettebb előkészület után, a tudományos
világ elébe terjeszteni. E nyelvnyomozásokat, nem pedig az e lapokon
feljegyzett tényeket fogom mindig valódi jutalmául tekinteni oly
utazásnak, mely alatt hónapokig vándoroltam ide s tova, csupa rongyokkal
testemen, az életre szükséges táplálék nélkül, s oly veszélyek közt,
melyek engemet folyvást kegyetlen, sőt kínos halállal fenyegettek.
Szememre lehetne talán vetni, hogy nagyon is szük körre szoritottam
tudományos nyomozásaimat; de mikor bizonyos czélt tűzünk ki magunknak,
nem kell megfelejtkeznünk arról, hogy „non omnia possumus omnes.“

Idegen levén azon téren, melyre engemet ez utleirás közrebocsátása
vezetett, feladatomat kétszeresen nehéznek érzem oly országban mint
Anglia, hol az irodalom utleirásokban oly gazdag. Szándékom vala
egyszerüen és szépités nélkül feljegyezni mindent, a mit láttam s
hallottam, mig az első benyomások elevenen voltak emlékezetemben. A
sikerre nézve nagy kétségeim vannak, s ezért szives elnézést kérek a
közönségtől. Az olvasók és birálók talán sok hibát fognak találni
munkámban, s a gyönge világosságot, melyet talán némely egyes pontokra
derítek, hihetőleg csekély jutalomnak fogják tartani azon
szenvedésekért, melyeknek magamat alá kelle vetnem; de szivesen kérem
olvasóimat s birálóimat, ne feledjék, hogy én oly földről térek vissza,
hol a hallgatózás szemtelenségnek tartatik, a kérdezés véteknek, és a
jegyezgetés halálos bűnnek.

Ennyit utazásom okairól és czéljairól. Könyvem elrendezésére nézve, hogy
minden félbeszakitást elkerüljek, jónak láttam azt két részre osztani:
az elsőben utazásom van leirva Teherántól Szamarkandig és vissza; a
második jegyzeteket tartalmaz Közép-Ázsia földleirási, statistikai,
politikai és társadalmi viszonyairól. Remélem, mindkettő egyenlő érdeket
fog ébreszteni az olvasóban; mert mig egyfelől oly utakon jártam,
melyeken még európai ember nem hagyott lábnyomot, másfelől jegyzeteim
oly tárgyakra vonatkoznak, melyek alig, vagy épen még soha sem voltak
megérintve azok által, kik eddig Közép-Ázsiáról irtak. És most legyen
szabad ama sokkal kellemesb kötelességet teljesítnem, miszerint meleg
köszönetemet fejezhessem ki mindazoknak, kiknek szives fogadása, midőn
Londonba érkezém, oly hathatósan előmozditotta e munka megjelenését.
Mindenek előtt legyen szabad megneveznem Sir Justin-t és Lady Sheil-t.
Az ő házukban angol nyiltszivüséget találtam, párosulva keleti
vendégszeretettel; szivességöket soha sem fogom felejteni. Hasonló
mértékben vagyok lekötelezve a földtan Nestorának és a királyi földirati
társulat elnökének, Sir Roderick Murchison-nak; a nagy keleti
nyelvbuvárnak, Viscount Strangford-nak, és Layard parliamenti tag és
al-államtitkár urnak. Közép-Ázsiában áldást osztottam a tapasztalt
szivességért; itt csak szavaim vannak, de ezek őszinték és szivből
fakadnak.

London, _september 28-án 1864_.

VÁMBÉRY ÁRMIN.



KÉPEK JEGYZÉKE.

  Dervisek Bokharában czimkép
  Fogadtatás egy turkman főnöktől a kaspi tenger partján 42
  Kaland a vaddisznókkal 68
  Fél vad ember a pusztában 101
  Az emberfejek árának kifizetése khivában 132
  Átkelés az Oxus folyón 140
  Tebbad (homok-vihar) a sivatagban 152
  Az emir bevonulása Szamarkándba 200
  „Esküszöm ön angol“ 252
  Sátor Közép-Ázsiában 287
  Lófuttatás a menyasszonynyal a tatároknál (Kökbörü) 292
  Vásár lóháton az özbegeknél 312
  Közép-Ázsia szinezett földabrosza.



TARTALOM.


I. RÉSZ.

I. FEJEZET.

Täbriszből Teheránba. – Megérkezés Teheránba s fogadtatás a török
követségnél. – Persa és török élet. – Európai követségek s európai
egyének a sah szolgálatában. – Ferrukh khan s a belgiumi, porosz és
olasz követségek. – Herat és tovább-utazásom akadályai. – Kirándulás
Sirazba 1

II. FEJEZET.

Visszatérés Teheránba. – A szunniták, dervisek és hadzsik támogatása a
török követségnél. – A szerző egy Mekkából visszatérő, tatár hadzsikból
álló karavánnal ismerkedik meg. – A különböző utak. – Szerző elhatározza
a hadzsikhoz csatlakozni. – Hadzsi Bilal. – Szerző bemutattatik leendő
utitársainak. – Az utazás a jomutokon s a nagy pusztán keresztül
elhatároztatik 8

III. FEJEZET.

Elindulás Teheránból északkeleti irányban. – A karaván tagjai. – A
siíták gyülölete minden hadzsi iránt. – Mazendran. – Zirab. – Heften. –
Tigrisek és sakálok. – Karatepe 19

IV. FEJEZET.

Karatepe. – Egy afghan, Nur-Ullah, szerzőt megvendégeli. – Dervissége
gyanuba vétetik. – A hadzsik élelmiszerekkel látják el magukat a
sivatagon keresztül vezető utra. – Afghan gyarmat. – Nadir sah. – A
kaspi tenger első megpillantása. – Jakub, turkman hajós. – Szerelmi
talizmán. – Hajóraszállás Asura felé. – Út a kaspi tengeren. – Asura
orosz része. – Orosz hadihajó a kaspi tengeren. – Turkman főnök orosz
szolgálatban. – Szerző félelme a felfedeztetéstől. – Megérkezés
Gömüstepébe s a Görgen torkolatánál 28

V. FEJEZET.

Megérkezés Gömüstepébe, a hadzsik szives vendégszeretettel fogadtatnak.
– Khandzsan. – Ó görög fal. – Az ulemák befolyása. – Az első mecset,
mely a nomádok közt téglából épittetett. – Persa rabszolgák. –
Kirándulás Gömüstepétől észak-nyugati irányban. – Tatár eljegyzés,
lakoma stb. – A khivai khán kervanbasija a sivatagon át teendő utazáshoz
készül. – A tevéket bérbeadó Iliasz beg. – Alkukötés Khulkhannal. –
Turkmanok expeditiója Persiába lórablásra. – A lórablók visszaérkezése
42

VI. FEJEZET.

Elutazás Gömüstepéből. – Volt gazdánk jelleme. – Turkman sánczok vagy
földhányások. – Kaland vaddisznókkal. – Fensík Gömüstepe északi részén.
– Nomád szokások. – Turkman vendégszeretet. – Az utolsó kecske. – Persa
rabszolga. – A sivatag kezdete. – Turkman feleség és rabszolganő. –
Etrek. – Persa rabszolgák. – Orosz matróz mint rabszolga. – Szándékba
vett szövetség a jomutok és tekke-k között. – Összejövetel a
kervanbasival. – A Kem törzs. – Az elválás Etrektől. – Az afghan
veszedelmet okoz. – A karaván leirása 66

VII. FEJEZET.

A kervanbasi követeli, hogy szerző jegyzeteket ne irogasson. – Mehemmed
esküje s testvérének nemes magaviselete. – A vezető eltéveszti az utat.
– Körentagi, régi, valószinüleg görög romok. – Kis és nagy Balkan. – Az
Oxus régi medre. – Vérboszú. – A szomjuság kinjai 84

VIII. FEJEZET.

Vihar. – Zergék s vad szamarak. – Megérkezés a kaflankiri fensíkra. – Az
Oxus régi medre. – Barátságos tábor. – Lovasok közeledése. – Gazavat. –
Bevonulás Khivába. – Az afghan gonosz megtámadása. – Találkozás a
khánnal. – Szerző felszólittatik, mutassa meg a török irás mesterségét.
– Tiszteletruhák, jutalmul ellenségek fejeiért. – Foglyok kivégeztetése.
– Különös módja a nők kivégeztetésének. – Kungrat. – A szerző végső
áldása a khánra 105

IX. FEJEZET.

Elutazás Khivából Bokharába. – Három ut. – Godzse. – Khanka. – Az Oxus
és réve. – Nagy hőség. – Surakhan. – Vásár. – Japkenari. – Akkamis. –
Töjebojun. – Sajátságos beszélgetés egy kirghisz asszonynyal a nomád
életről. – Tünüklü. – A tekkéknek alamanja. – A karavan, veszély által
fenyegetve, visszafordul Tünüklübe. – Kénytelen a sivatagba kicsapni. –
Szomjuság. – Elhulló tevék. – Sorkutuk. – Medemin Bulag. – Egy hadzsi
halála. – Vihar. – Szerző veszedelme. – Vendégszeretet, fogadtatás a
persa rabszolgák között. – A „nemes Bokhara“ első benyomása 136

X. FEJEZET.

Bokhara. – Fogadtatás a tekkiében, az iszlam főszékhelyén. – Ramet bi. –
Bazárok. – Baha-Eddin, Turkesztan nagy szentje. – Szerző ellen kémek
küldetnek ki. – Rövid idő előtt Bokharában volt utazók sorsa. –
Könyvbazár. – A fonalféreg. (Riste). – A város vizzel való ellátása. –
Hajdani s mostani emirek. – Az uralkodó emir háreme, kormánya s
családja. – Rabszolga-rakhely és kereskedés. – Elutazás Bokharából s
látogatás Baha-Eddin sirjánál 157

XI. FEJEZET.

Bokharából Szamarkand felé. – A Csöl Melin nevü kis sivatag. – Az ut
népessége a háboru miatt. – Szamarkand. – Hazreti sah Zinde. – Timur
mecsetje. – Vár (Ark). – Timur elfogadó csarnoka. – Köktas, vagy Timur
trónja. – Különös zsámoly. – Timur és tanitójának sirja. – Szerző
megtekinti Timur valódi sirját a föld alatt. – Korán folióban,
hirszerint Oszmantól, Mohammed irnokától. – Kollegiumok. – Régi
obszervatorium. – Görög és örmény könyvtár, de nem mint állittatik,
Timur által rabolva. – Nyilvános épületek épitési modora, nem khinai,
hanem persa izlésben. – A mai Szamarkand. – Lakossága. – Dehbid. –
Szerző elhatározza, hogy visszatér. – Az emir megérkezése. – Szerző
találkozik vele. – Búcsuzás a hadzsiktól, s elindulás Szamarkandba 183

XII. FEJEZET.

Szamarkandból Karsiba a sivatagon át. – Nomádok. – Karsi, a régi
Nakhseb. – Kereskedés és iparczikkek. – Kerki. – Oxus. – Szerző arról
vádoltatik, hogy megszökött rabszolga. – Erszari turkmanok. – Mezari
serif. – Belkh. – Szerző egy bokharai karavánnal egyesül. –
Rabszolgaság. – Zejd. – Andkhuj. – Jeketut. – Khajrabad. – Majmene. –
Akkale 205

XIII. FEJEZET.

Majmene. – Politikai állása és fontossága. – Az uralkodó fejedelem. –
Féltékenység Bokhara és Kabul közt. – Doszt Mohammed khán. – Isan Ejub
és Molla Khalmurad. – Majmene vár és khánság. – Megszökött orosz
fegyenczek. – Murgab folyó és Bala Murgab. – Dsemsidiek s afghanok. –
Túlságos vám. – Kale no. – Heszare. – Adók és rosz igazgatás Afghaniában
225

XIV. FEJEZET.

Az elpusztult Herat. – Bazár. – Szerző elhagyott helyzete. – Mehemed
Jakub khán, a szerdar. – Afghan sereg. – Találkozás a szerdarral. – Az
afghanok viselete Herat ostrománál. – Nazir naim vezir. – Pénzügyi
viszonyok. – Todd őrnagy. – Moszalla, Hüszejn Mirza szultán sirja. –
Khodsa Abdullah és Doszt Mohammed khán sirja 246

XV. FEJEZET.

Szerző egy Mesedbe menő karavánhoz csatlakozik. – Kuhszun, legutolsó
afghan város. – Alaptalan ijedelem vadszamaraktól. – Vita alatt levő
terület az afghan és persa birtok között. – Az ut sokféle irányban
oszlik el. – Juszuf khán hezare. – Ferimon. – Dolmage ezredes. – Szultán
Murad Mirza herczeg. – Szerző kilétét megirja a herati szerdárnak. –
Sahrud. – Teheran s fogadtatás az ottani török ügyvivő Iszmael
efenditől. – Barátságos fogadtatás mr. Alison s az angol követségtől. –
Találkozás a sahhal. – Kavvan Ud-Daulet s a mervi vereség. – Visszatérés
Trebizondon és Konstantinápolyon át Pestre. – Szerző a khivai mollát
Pesten hagyja és Londonba megy. – Ottani fogadtatása 261


II. RÉSZ.

XVI. FEJEZET.

Határok s törzsfelosztás. – Sem uralkodó, sem alattvalók. – Az iszlam. –
Az ez által létesitett változások csak külsőlegesek. – Az akszakalok
magukban hatalom nélküliek. – A mollák befolyása. – A nomád sátrak
szerkezete. – Alamanok s ezek vezetése. – Persa gyávaság. – Turkman
költők. – Troubadourok. – Egyszerü házassági szokások. – Lovak. –
Sirhalmok. – Gyász a halottakért. – A turkmanok történetéből. –
Pillanatnyi politikai és földrajzi fontosságuk 275

XVII. FEJEZET.

Khiva, a főváros. – Főfelosztása, a város kapui s részei. – Bazárok. –
Mecsetek. – Medreszék vagy kollégiumok; alapitásuk, szervezetök s
javadalmazásuk. – Rendőrség. – A khán és kormánya. – Adók. –
Törvényszék. – A khánság. – Csatornák. – Politikai felosztások. –
Termények. – Ipar és kereskedelem. – Utak. – A khánság népessége. –
Özbegek. – Turkmanok. – Karakalpak. – Kaszak (Kirgiszek). – Szart. –
Persák. – Khiva története a XIX. században. – A khánok s nemzetségök 298

XVIII. FEJEZET.

Bokhara városa, kapui, részei, mecsetjei, collegiumai. – A Katalin
czárnő által alapitott collegium. – A medreszék rendeltetése nem a
tudomány, hanem a fanatismus élesztése. – Bazárok. – A rendőrségi
rendszer szigorubb, mint bárhol Ázsiában. – A bokharai khánság. –
Lakosok: özbegek, tadsikok, kirgiszek, arabok, merviek, persák, hinduk,
zsidók. – A kormány. – Különféle hivatalnokok. – Politikai felosztás. –
A hadsereg. – A bokharai történet rövid körvonalokban 328

XIX. FEJEZET. A KHOKANDI KHÁNSÁG.

Lakosok. – Felosztás. – Khohand. – Taskend. – Khodsend. – Mergolan,
Endidsan. – Hazretti Turkesztan. – Ós. – Politikai helyzet. – A
legutóbbi háboruk 344

XX. FEJEZET. A KHINAI TATÁRSÁG.

Közlekedés nyugatról. – Közigazgatás. – Lakosok. – Városok 359

XXI. FEJEZET. KÖZÉP-ÁZSIA KÖZLEKEDÉSE.

Közlekedés Oroszország, Persia és Indiával. – A három khánság s a khinai
tatárság utjai 368

XXII. FEJEZET. ÁLTALÁNOS VÁZLAT A FÖLDMIVELÉS, IPAR ÉS KERESKEDELEMRŐL.

Földmivelés. – Különféle lófajok. – Juhok. – Tevék. – Szamarak. –
Kézműáruk. – A kereskedés főhelyei. – Orosz kereskedés Közép-Ázsiában
378

XXIII. FEJEZET. KÖZÉP-ÁZSIA BEL- S KÜLPOLITIKAI VISZONYAI.

Belviszonyok Bokhara, Khiva és Khokand között. – Külviszonyok
Törökország-, Persia-, Khiva- s Oroszországgal… 388

XXIV. FEJEZET. OROSZ-ANGOL VERSENYZÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.

Orosz- és Angolország viszonya Közép-Ázsiához. – Oroszország
előnyomulása a Jaxartesnél 395



KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS.



I. FEJEZET.

TÄBRISZBŐL TEHERÁNBA. – MEGÉRKEZÉS TEHERÁNBA S FOGADTATÁS A TÖRÖK
KÖVETSÉGNÉL. – PERSA ÉS TÖRÖK ÉLET. – EURÓPAI KÖVETSÉGEK S EURÓPAI
EGYÉNEK A SAH SZOLGÁLATÁBAN. – FERRUKH KHÁN S A BELGIUMI, POROSZ ÉS
OLASZ KÖVETSÉGEK. – HERAT ÉS TOVÁBBUTAZÁSOM AKADÁLYAI. – KIRÁNDULÁS
SIRAZBA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Je marchais, et mes compagnons flottaient comme des branches par
l’effet du sommeil_. – Hugo Victor, _Omaiah-ben Aiëdz-ből_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Emlékezni fog rá, a ki julius közepén Persiában járt, mint örült, midőn
a Täbriszből Teheránba vezető utat már háta megett érzé. Az egész út 15,
vagy a hogy veszszük, 13 karaván-állomás; de az ember borzasztóan
elfárad, amint egy megterhelt öszvéren ülve, az áldásos nap sugarai
alatt kénytelen e nyomorúlt, puszta vidéken, mely egész Persiát
jellemzi, lassan végig baktatni. Keserű csalódás, ha Persiát előbb
Szaadi, Khakani vagy Hafizból tanulmányoztuk, de még sokkal keserűbb, ha
jó ideig a Göthe-féle „West-östlicher Divan“, a Hugo Victor-féle
„Orientales“, vagy Moore Tamás felséges képeiből szőtt ábrándvilágban
ringattuk magunkat! Dzsilodárunknak (karaván-vezető) csak Teherántól két
állomásnyira jutott eszébe, hogy nappal helyett éjjel utazzunk; de ennek
is meg volt rosz oldala, mert Persia hűs éjei nagyon elálmositják az
embert, az állatok lassu léptetése mintha bölcsőringatás volna, s jól
meg kell az embernek fogóznia, sőt gyakran tanácsos magát leköttetnie,
nehogy Morpheust követve egyszerre az éles kövekre hulljon. A keleti,
már beleszokva az örökös kínba, édesen alszik a nyeregben, lovon úgy
mint tevén, öszvéren vagy szamáron, s mindig mosolyra inditott, ha egy
hosszuköntösű persát egy rövid szamár hátán végig nyujtózva láttam.
Lábai majdnem a földet látszanak érinteni s fejét a jámbor állat nyakára
hajtva, egész nyugalomban átaluszik több állomást. Akkor még a szükség,
„a müvészetek anyja“ nem tanitott meg eléggé, s mig utitársaim
legnagyobb része csendesen alva léptetett mellettem, volt időm a
Kervankus és Pervin (fias-tyúk) útját tanulmányozni; és türelmetlenül
tekinték mindig azon vidék felé, merre a Szuheil és Szitare Szubh-nak
(hajnal-csillag) elő kelle tűnnie, a mi a reggel érkezését jelentené,
mert ekkor állomást érünk és kínomnak vége lesz.

Nem csoda tehát, ha 1862. julius 13-kán, mint egy félig megfőtt hal,
közeledtem Persia fővárosához. Mintegy két angol mértföldnyi távolságra
megállapodtunk, hogy állatainkat egy pataknál megitassuk. Ezáltal
társaim felébredtek és még szemeiket dörzsölve mutaták nekem a tőlünk
északkeletre fekvő Teheránt. Körültekintve, kékes füstöt láttam azon
vidéken, mely hosszú oszlopokban szállt fel, s koronkint egy-egy
világitó kupola tűnt szemembe. Csak később, midőn e fátyol lassankint
eloszlott, részesülheték azon élvezetben, hogy a Dar ül Khilafe-t, a
hatalom székét, mint a persák nevezik, egész meztelen nyomorúságában
láthassam magam előtt.

A Dervaze No-n keresztül tartám bevonulásomat, s bizonyára nem egyhamar
fogom feledni, mennyi fáradságomba került a szamarak, tevék és öszvérek
tömegén át, melyek szalmával, árpával, persa s európai árukötegekkel
megrakva, a kapu bejáratánál borzasztó rendetlenségben tolongtak,
magamnak utat törnöm. Lábaimat a nyeregben magam alá kapva, s a
többiekhez hasonlóan „khaberdar! khaberdar“-t (vigyázz!) kiáltva,
sikerült végre a városba behatolnom. Nem kevesebb bajjal törtem
keresztül a bazáron, s valóban örültem, midőn végre minden zúzás, ütés
vagy szúrás nélkül a török követség palotájához értem.

Mi dolgom volt mint magyarnak, kit a Magyar Akademia tudományos
küldetéssel bizott meg Közép-Ázsiában, a török követségnél: azt meg
fogja érteni a t. olvasó, ha ezen úti emlékezéseim előszavát elolvasta;
s ha nem olvasta volna, kérem, tegye meg; ámbár sok ember az előszavakat
haszontalan sallangnak tekintve, nem szokta figyelemre méltatni. Hajdar
efendit, ki akkor a portát képviselte a persa udvarnál, s már ily
minőségben előbb Pétervárott és Párisban működött, még
Konstantinápolyból ismertem; mindazonáltal, hoztam magammal nehány
ajánlólevelet legjobb barátaitól, s a törökök több izben tapasztalt
vendégszeretetében bízva, meg voltam a jó fogadtatásról győződve. A
török követségi palotába tehát azon érzettel léptem, mint leendő
lakhelyembe. Miután az urak már Dsizerben – nyolcz angol mértföldnyire
Teherántól – voltak jajlak-jaikon (nyári szállás), csak ruhát váltottam,
s az álmatlan éjeket kipótolandó, nehány óráig pihentem; aztán egy a
kirándulásra bérbe vett öszvérre ültem, s két óra mulva az efendik közt
voltam, kik pompás selyemsátor alatt rám nézve még pompásabb ebéd
elköltésével valának elfoglalva. A követ úgy, mint a titkárok, a
legbarátságosabban fogadtak; gyorsan helyet csináltak számomra az
asztalnál s nehány percz múlva már javában folyt a beszélgetés
Sztambulról és természeti szépségeiről, a szultánról és kormányáról. Oly
jól esik az embernek, ha Teheránban eszébe jut a Bosporus, s nem csuda,
hogy társalgás közben összehasonlitások történtek a török és persa élet
között. Az első benyomásoknak engedve a költőileg híres Iran borzasztó
sivatagnak, Törökország földi paradicsomnak látszik. A persánál látok
udvarias modort, élénk észt s élczet, melylyel az oszmanli nem bír, de
ebben találtam őszinteséget és becsületességet, melyet a persánál hiába
kerestem. Szép, hogy a persák általában véve költői érzékkel és régi
nemzeti miveltséggel birnak; de én sokkal szebbnek találom, hogy az
oszmanlik mind szorgalmasabban tanulják az európai nyelveket, s nagy
előszeretetet mutatnak a vegytan, természettan és történelem iránt.

Késő estig tartott a mulatság. Másnap a többi ott székelő europai
követségeknél mutattatám be. Gobineau urat, a franczia császár követét
egy katlan alakú kertben, kis sátorban találtam, hol a hőség roppant
nagy volt, s szinte kedvem jött felkiáltani: ugy kell neki, mit keres a
franczia Persiában? – Mr. Alison már kényelmesebben lakott, a kormánya
által Gulahekben vásárolt kertben; igen barátságos volt irántam, s nem
egyszer volt alkalmam vendégszerető asztalánál azon kérdés felett
gondolkodni: mi oka, hogy az angol követek az őket körülvevő pompa által
mindenütt kitűnnek társaik közől? Az europai diplomatiai testületen
kivül azon időben több franczia s olasz tisztet is láttam Teheránban, s
egy osztrák genie-tisztet, Gasteiger lovagot, kik nem megvetendő
fizetéssel a persa sah szolgálatában álltak. Ezen urak, úgy hallám,
sokat akartak tenni, s a tehetségben nem is volt hiány, de Persia
rendszernélküli kormányzata és a persák aljas ármánykodásai igen kis
körre szoríták működésöket. Ferrukh khán körutat tett volt Europában,
hogy cabinetjeinkkel elhitesse, mennyire szívökön fekszik a persáknak,
hogy az államcsoportozatba beléphessenek; és mindenütt kérte, segítsék
meg őt, hogy arra a csodás hatású elixírre, melyet civilisátiónak
nevezünk, minél gyorsabban szert tehessen. Europai minisztereink elég
jószivüek voltak Ferrukh khánnak, ki hosszu szakállat, hosszu köntöst és
magas kalpagot visel, s teljesen komoly kinézéssel bir, minden szavát
elhinni. Egész Europa azt hitte, Persia már europaisitni akarja magát;
seregenkint vándoroltak oda a katonatisztek, művészek és kézmivesek, sőt
a sah rendkivüli küldöttje visszakapta minden adott etiquettevisitjét
is; ami csak azért történt, mert Persia kormánynak tekintetett, s igy az
illő tiszteletet meg kellett neki adni. A kis Belgium nem csekély
költséggel küldött követet Persiába, hogy ott kereskedelmi szerződéseket
kössön, a kereskedelmi viszonyokat tanulmányozza, s isten tudja még mi
minden szép dolgot vigyen véghez. A követ megjött, s alig hiszem, hogy
az első jelentés, melyet ministeriumának tett, „veni, vidi, vici“-vel
kezdődött volna; s még kevésbbé hiszem, hogy kedve volna másodszor is
meglátogatni „la belle Perse“-t. Belgiumot Poroszország követte. A tudós
diplomata, báró Minutoli, kire e küldetés bizatott, nem is jött többé
vissza. A tudományszomj déli Persiába vitte, és két napi járó földre a
mennyei Siraztól, – amint a persák nevezik, – a rosz lég áldozata lett.
Most e városban nyugszik a Bagi Takht megett, nehány száz lépésnyire
Hafiz és Szaaditól.

Nehány nappal utánnam érkezett meg az új olasz királyság követsége. Több
mint húsz személyből állt, s egy diplomatico-katonai, és egy tudományos
osztályra vala felosztva. Czéljai mindig titok maradtak előttem;
fogadtatásáról ugyan beszélhetnék holmit, de hadd maradjon ez máskorra,
most foglalkozzunk inkább az előkészületekkel utazásunkhoz.

A török követségnél, jóltevőim szives előzékenysége oly helyzetbe
hozott, mely egy leendő kolduló dervishez nem igen illett. De a kényelem
valóban kellemetlen volt rám nézve, s tiz napi pihenés után Teheránban
hajlandó lettem volna utamat Meseden és Heraton keresztül rögtön
folytatni, ha oly akadályok, melyektől már előre féltem, csakugyan be
nem következnek. Azon időben ugyanis, midőn Konstantinápolyból eljöttem,
a napi sajtóban hirét vettem azon háborunak, melyet Doszt Mohammed khán,
veje és előbbi herati hűbérese Szultán Ahmed khán, ellen viselt; mert ez
elpártolva tőle, a persa sah souverainitását elismerte. Europai
lapjaink, azt hivém, túlozzák a dolgot, s az egész esemény nem nagyon
ijesztett meg; nem tekintém azt akadálynak s utamra indulék. Itt
Teheránban azonban, csak 32 napi járóföldre a csatatértől, legnagyobb
sajnálattal hallám, hogy a háború miatt azon vidékeken a közlekedés meg
van szakadva, s hogy, mióta az ostrom megkezdetett, egyetlen egy karaván
sem, – annál kevésbbé egyes utazó – érkezett meg Heratból, vagy ment
volna oda. Maguk a persák sem merték életöket s vagyonukat koczkáztatni;
és még több oka volt félni az europainak, kinek idegen vonásai azon vad
ázsiai tartományokban bizonyosan feltünnének, amint még békés időben is
nagy feltünést okoz megjelenése; most azonban kémnek tartatván, az
afganok által kétségtelenül megöletnék. A dolog világos volt, csakhamar
belátám, miszerint ily körülmények közt utamat rögtön nem folytathatom;
s egyszersmind azért, hogy ne épen tél közepén érjek Bokharába,
Közép-Ázsia sivatagjaiba, elhatárzám utamat a következő márcziusig
elhalasztani. Akkor a szép évszak még előttem lesz, s addig a politikai
viszályok, melyek most Heratot, Közép-Ázsia e kapuját, eltorlaszolják,
talán szintén meg fognak szűnni.

Szeptember elején hajoltam meg ekép a szükség parancsai előtt; s az
olvasó képzelheti, mily kellemetlen lehetett rám nézve öt-hat hónapot
töltenem oly országban, mely csak másodrangú érdekkel birt rám nézve, s
melyről már sokan és jól irtak. Nem, hogy Persiát tanulmányozzam, hanem
hogy a jövőmre károssá válható nyugalmat elkerüljem, hagytam el mint
féligmeddig dervis, a vendégszerető törököket, Iszpahanon át Sirazba
mentem, s igy legalább volt alkalmam a régi irani cultura annyiszor
leirt emlékeit láthatni.



II. FEJEZET.

VISSZATÉRÉS TEHERÁNBA. – A SZUNNITÁK, DERVISEK ÉS HADZSIK TÁMOGATÁSA A
TÖRÖK KÖVETSÉGNÉL. – A SZERZŐ EGY MEKKÁBÓL VISSZATÉRŐ, TATÁR HADZSIKBÓL
ÁLLÓ KARAVÁNNAL ISMERKEDIK MEG. – A KÜLÖNBÖZŐ UTAK. – SZERZŐ ELHATÁROZZA
A HADZSIKHOZ CSATLAKOZNI. – HADZSI BILAL. – SZERZŐ BEMUTATTATIK LEENDŐ
UTITÁRSAINAK. – AZ UTAZÁS A JOMUTOKON S A NAGY PUSZTÁN KERESZTÜL
ELHATÁROZTATIK.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_A párthusok elvnek tartották, hogy senki idegennek az átjárást földükön
meg nem engedik._ Heeren: _Handbuch der Alten Geschichte_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már 1863. évi január közepe táján ismét Teheránban voltam, török
jóltevőim vendégszerető körében. Most természetesen máskép állt a dolog
a készületekkel, máskép az elhatározással; megúntam a hiábavaló
várakozást s elszántam magamat, hogy kerüljön bár a legnagyobb
áldozatokba, hozzáfogok tervem létesítéséhez. A követségnél régi szokás
volt az évenkint Bokharából, Khívából és Khokandból Persián keresztül
nagy számmal a török birodalom felé utazó hadzsikat és derviseket
valamivel segíteni, ami valódi jótétemény e szegény szunnita koldusokra
nézve Persiában, kiknek a siíta persák soha egy fillért nem adnak. A
követségi palotának tehát hetenkint megvoltak vendégei a távol
Turkesztanból, s nekem mindig nagy örömemre szolgált, ha egy ily rongyos
vad tatárt szobámba híhattam, ki aztán annyi érdekest beszélt hazájáról,
s kinek társalgása különös becscsel bírt philologiai studiumaimra nézve.
Ezen emberek roppantul bámulták irántok tanusított előzékenységemet,
mert czéljaimról persze nem is álmodtak, s a karavanszerajban, melyet
átvonuláskor érinteni szoktak, csakhamar azon hír terjedt el, hogy
Hajdar efendi, a szultán követe nemesszívű ugyan, de Resid efendi –
(saját csekélységemnek álneve) a dervisekkel testvérekként bánik, s
titokban talán maga is az.

Ilyen hírben állván, nem volt okom csudálkozni, hogy az átutazó dervisek
előbb jöttek hozzám, s csak aztán mentek a ministerhez, mert ennél
gyakran nem nyerhettek fogadtatást, s csak az én közbenjárásomra
kaphatták meg a nekik járó obulust, vagy érhették el egyéb vágyaikat.
Igy, márczius huszadikán négy hadzsi jött hozzám azon kéréssel, mutatnám
be őket a sultán képviselőjének, mert panaszt akarnak emelni a persák
ellen, kik Mekkából visszatértökben Hamadannál megvették rajtuk a
Szunni-adót, melynek szedését a szultán már rég megtiltá, s melyet maga
a persa sah sem helyesel.[2] „Nem akarunk pénzt ő excellentiájától,
mondák, csak azt akarjuk, hogy szunnita földieink ezentúl ne fizessenek
vámot, mikor a szent helyeket látogatni járnak.“ Ez önzetlen szavak egy
keleti ember szájából feltüntek előttem, keményen szemök közé néztem vad
vendégeimnek, és meg kell vallanom, hogy elvadultságuk és szegényes
öltönyeik daczára valami nemességet láttam bennök, s első percztől fogva
titkos vonzalmat éreztem irántok. Jó ideig beszélgettem velök, hogy
megtudhassak holmit társaikról, az utról, melyet távol hazájoktól
Mekkáig megjártak, s az irányról, melyen most Teheránból kiérve haladni
akarnak. Szószólójuk többnyire egy, chinai Tatárországból, mely
Kis-Bokharának is neveztetik, való hadzsi volt, ki rongyait egy új zöld
dsubbe-val (felső posztó ruha) takará be, fején óriási fehér turbánt
viselt, s eleven tüzű szemeivel a többieken gyakorolt felsőbbséget
minden pillanatban kitünteté. Bemutatván magát, mint az akszui (Akszu
chinai Tatárországnak egy tartománya) vang (chinai kormányzó) imámját,
ki már másodszor látogatá meg a szent sírt, s igy kétszeres hadzsi lett,
megismertetett egy másik, hozzá legközelebb ülő társával, s tudtomra
adá, hogy a jelenlevők a 24 lelket számláló kis hadzsi-karaván fejeinek
tekintendők. „Társaságunk, mondá a szóló, ifjak és öregekből, gazdagok
és szegényekből, jámbor emberek és laikusokból áll, s mégis a legnagyobb
egyetértésben élünk egymással, mert mindnyájan Khokand és Kasgarból
valók[3] vagyunk – és bokharaiak, ezen viperái az emberiségnek,
nincsenek köztünk.“ Közép-Ázsia őzbeg (tatár) törzseinek ellenséges
indulata a tadsikok (a persa őslakosság) iránt rég ismeretes volt már
előttem; nem akartam tehát e tárgyról tovább kérdezősködni, s inkább
azon tervet tudakoltam, mely szerint vissza való utjokat intézni
szándékoznak. „Innen hazánkba, magyarázák a tatárok, négy út vezet; az
egyik Asztrakhanon, Orenburgon s Bokharán keresztül; a másik Meseden,
Heraton és Bokharán; a harmadik Mesed, Merv és Bokharán; a negyedik a
turkman sivatagon, Khíván és Bokharán át. Az első kettő nekünk nagyon
drága; aztán most a herati háboru is nagy akadály; a két utóbbi út ugyan
nagyon veszélyes, de mégis ezek közől kell egyet választanunk, s erre
nézve tőled is kérünk tanácsot.“

Már egy óra óta beszélgettem velök, nyiltszívüségök megtetszett; s ámbár
az idegen faj feltűnő vonásai, szegényes ruha, s a fáradságos utak
temérdek nyomoraitól ezen emberek egészen vad, szinte ijesztő kinézéssel
birtak, még sem állhattam ellen azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e
zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? ők, mint
bennszülöttek, legjobb mentoraim lehetnének, azonkivül Resid efendi
dervisnek tartanak, mint ilyet láttak a török követségnél, s nem a
legjobb lábon állnak Bokharával, Közép-Ázsia ezen egyetlen városával,
melytől magam is féltem, mert elődeim szerencsétlen sorsa attól félnem
megtanított. Nem haboztam azonban sokáig, és közlém velök tervemet.
Tudtam, hogy okaimat fogják kérdezni, s az olvasó képzelheti, hogy e
törzsökös keletieknek nem beszélhettem tudományos czélokról; ők
nevetségesnek találták volna, hogy egy efendit, azaz egy urat, ily
abstrakt czél annyi veszélylyel s fáradsággal daczolásra bírjon; sőt
talán okot leltek volna benne a gyanúra. A keleti nem ismeri a
tudományszomjat, s nem is hiszi annak létezését; s miután e közép-ázsiai
fanatikus muzulmánok nézeteivel nem akarék ily rideg ellentétbe jőni,
hazugsághoz kelle folyamodnom, mely társaimnak is hízelegjen és saját
czélomat is elősegítse. Azt mondám tehát nekik, hogy rég át vagyok hatva
azon csendes, bár forró vágytól, Turkesztant, (Közép-Ázsia) ezen még
egyetlen székhelyét a meg nem hamisított iszlam erénynek, meglátni, s
Khíva, Bokhara és Szamarkand szenteit meglátogatni. Ezen gondolat,
folytatám tovább, hozott ide Rumból (Törökország), már egy év óta várok
Persiában, és hálát adok Istennek, hogy ily utitársakat küld számomra,
kikkel most már folytathatom utamat, és elérhetem kitüzött czélomat.

Bevégezvén beszédemet, a jó tatárok meglepetten tekintének egymásra, de
csakhamar magukhoz tértek utazási szándékom feletti bámulatukból s azt
mondták, hogy most már biztosan tudják, amit azelőtt csak sejtettek, t.
i. hogy dervis vagyok, s nagyon örülnek, ha méltóknak találom őket azon
barátságra, hogy oly hosszú és veszélyes uton velök menni akarok.
„Mindnyájan készek vagyunk nem csak barátaiddá, hanem szolgáiddá is
lenni, mondá hadzsi Bilal, fentemlített szóvivőjök, csak arra kell
figyelmeztetnünk, hogy a turkesztáni utak nem oly biztosak, mint a
persiaiak s törökországiak. A mi utunkon gyakran heteken át nem találunk
házat, kenyeret, sőt egy csepp ivóvizet sem; s ehez járul még az, hogy
félnünk kell, nehogy agyonveressünk, elfogassunk s eladassunk, vagy a
homokzivatarok által eltemettessünk. Gondold meg jól efendi, a mit tenni
akarsz! később meg találnád bánni, s mi nem akarnók, hogy minket okozz
szerencsétlenségedért. Azonkivül ne feledd, hogy földieink otthon
tapasztalas és világismeret tekintetében sokkal hátrább állnak
nálunknál, s minden vendégszeretet daczára a távolról jövő idegent
folyton gyanús szemmel nézik. Aztán, mikép fogsz visszautazni egyedül,
nálunk nélkül?“

Könnyen felfogható, hogy e szavak nagyon hatottak rám, – de szándékomat
meg nem rendíthették. Eloszlatám barátim aggodalmait, beszéltem nekik
régebben kiállott fáradalmakról, ellenszenvemről a földi kényelmek, s
különösen ezen franczia ruhák iránt, melyeket ex officio kellett
viselnünk. „Ismerem e világ vendégfogadó-jellemét[4], mondám, melyben
létezésünknek csak nehány napjára veszünk szállást, s hamar kiköltözünk
belőle, hogy másoknak helyet adjunk; és kaczagom a mostani muzulmánokat,
kik nem csak a holnapról, hanem tíz évvel előre is akarnak gondoskodni.
Igen barátim, vigyetek magatokkal, nekem el kell mennem a tévedésnek e
bűnfészkéből, melyet már tökéletesen meguntam.“

Ez elég volt; ellenkezni ugy sem akartak. A derviskaraván fejei rögtön
felfogadtak utitársnak, kölcsönösen megöleltük, megcsókoltuk egymást,
miben persze nem csekély önlegyőzésre volt szükségem, midőn e minden
képzelhető illatú ruhák és testekkel oly közeli érintkezésbe kellett
jönnöm. A dolog tehát már tisztában volt, csak Hajdar efendit,
jóltevőmet kelle még meglátogatnom, vele szándékomat közölnöm és
támogatását, különösen ajánlatát a hadzsik előtt kikérnem, kiket
ugyanekkor szándékom volt neki bemutatni.

Tervem eleinte természetesen ellenzésre talált. Őrültnek mondtak, hogy
oda akarok menni, ahonnan elődeim közől még egy sem tért vissza, s ami
több, oly emberek társaságában, kik képesek egy fillérért megölni. A
legborzasztóbb képeket rajzolták lelkem elé, de belátván, hogy minden
igyekezet, tervemtől eltántorítani, sikeretlen, végre tanácsokat adtak,
s iparkodtak amennyire csak lehet, segíteni rajtam. Hajdar efendi
elfogadá a hadzsikat, rendbehozta ügyeiket, elmondá nekik szándékomat
épen oly módon, mint én azt elbeszéltem volt, s azon megjegyzéssel
ajánlott vendégszeretetökbe, hogy viszontszivességet remélhetnek, mert
aki rájuk bízza magát, efendi, a szultán titoknoka. – Nem voltam jelen a
látogatáson, de hallám, hogy hűséget igértek. A t. olvasó látni fogja,
mily becsülettel tarták meg szavukat, mikép menté meg a nemes török
követ pártfogása életemet, melyet annyi veszély fenyegetett, s mikép
mindig hadzsitársaim hűsége mentett ki rosz helyzetemből. Később hallám,
hogy Hajdar efendi társalgásközben, Bokharáról levén szó, kifejezé
rosszalását az emir[5] politikája felett, ami társaimat, kik hasonló
nézeten voltak, nagyon megörvendezteté. Aztán a minden vagyon
nélkülieket tudakolta közőlök, s ezeknek mintegy 15 aranyat adott. Nagy
segély volt ez oly embereknek, kik kenyéren s vizen kívül más kényelmet
nem keresnek a világon.

Elindulásunk nyolczadnapra tüzetett ki. Ezalatt hadzsi Bilal
szorgalmasan meglátogatott; bemutatá földieit Akszuból, Jarkend és
Kasgarból, kik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzitott
csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz. Különös érdekkel viseltetett
azonban fogadott fia, Abdul Kader, egy 25 éves kamasz iránt, kit
famulusomnak ajánlott. „Hű, de ügyetlen ficzkó, szólt hadzsi Bilal,
sokat tanulhat tőled, csak szolgáltasd magad az úton általa, fog ő neked
kenyeret sütni és theát főzni, nagyon jól ért hozzá.“ Hadzsi Bilal
tulajdonképeni szándéka az volt, hogy Abdul Kader nekem necsak kenyeret
süssön, hanem segítsen azt megenni is, mert még egy másik fogadott fia
is volt vele az úton, s a gyaloglásban kiéhezett két legény nagy teher
volt ránézve. Megigérém, hogy elfogadom az ajánlatot, mi őt nagyon
megörvendezteté. Őszintén szólva, hadzsi Bilal gyakori látogatásai
gyanút költhettek volna bennem, s könnyen azon gondolatra jöhettem
volna: ez az ember azt hiszi, hogy jó fogást tett rajtad, s azért
iparkodik ennyire téged magával vihetni, mert fél, hogy még el találnál
állani szándékodtól. – De nem, nem akartam s nem is volt szabad
gyanakodnom, s hogy határtalan bizalmamról meggyőzzem, megmutatám neki
azon kevés pénzt, melyet az útra magammal vittem, s kértem, mondja el
pontosan, mily alakot s öltönyt, mily modort és szokásokat kell
felvennem, hogy társaimhoz a lehetőleg hasonló legyek, s így a
szünteleni feltünést elkerülhessem. E kérés neki nagyon megtetszett, s
könnyen képzelhető, hogy a tanitás kissé különös volt. Mindenekelőtt
tanácslá, borotváltassam le fejemet, mostani europai török ruháimat
cseréljem fel bokharaiakkal, s ágyneműt, fehér ruhát s minden eféle
fényűzési czikket amennyire lehet, ne vigyek magammal. Híven követém
tanácsait, s az equipirozás nem sokba kerülvén, hamar meg voltam vele,
és három nappal a kitűzött határidő előtt már készen valék nagy utamra
indulni.

Ezalatt egyszer elmentem a karavanszerajba, hol utitársaim szállva
voltak, nekik a látogatást visszaadni. Két kis cellában laktak, az
egyikben tizennégyen, a másikban tizen. Az első benyomást, melyet e
nyomorral és szenynyel telt lyukak reám tettek, sohsem fogom feledni.
Kevés birta közőlök az utat a maga emberségéből megtenni, nagyobb részt
koldulásra szorultak. Oly foglalkozásban találtam őket, melynek
leirásával nem akarok a t. olvasóban undort gerjeszteni, s melyre később
én is rákényszerültem. A legszivélyesebben fogadtak, zöld théát
készitettek számomra, s csak pokoli kín közt birtam egy nagy bokharai
csészét tele e czukortalan zöldes vízzel meginni, mire nagykegyesen még
egy másodikkal is megkináltak, de már erre bocsánatot kértem. Itt volt
alkalmam valamennyi utitársammal összeölelkezni, mindegyik testvérnek
nézett s nevezett, s miután mindenikkel még külön kenyeret törtem,
leültünk egy körbe, véglegesen elhatározni az irányt, a mely felé menni
fogunk. – Mint már fennebb emlitém, két út közől kellett választanunk.
Mindkettő veszélyes volt, mert azon sivatagon kelle keresztül mennünk,
melyen a turkmanok tanyáznak, s a lényeges különbség csak a törzsök
különféleségében volt, melyek annak egyik és másik részét lakták. Az
egyik út, Meseden, Merven és Bokharán keresztül a legbiztosabb lett
volna, de itt a Tekketörzsön, legvadabbján minden turkmanoknak kellett
volna áthatolnunk, kik senkit sem kimélnek, s magát a prófétát is
eladnák rabszolgául, ha kezeikbe esnék. A másik részen a Jomut
turkmanok, egy becsületes és vendégszerető népek laknak, de itt egy 40
állomásnyi sivatag terült el, melyen egy csepp ivóvizet sem találni. Ne
hány megjegyzés után a jomut törzs között s a nagy sivatagon, Khíván és
Bokharán át vezető utat választottuk. „Jobb az elemek, mint az emberek
gonoszságával megküzdeni,“ vélték barátaim. „Isten kegyelmes, mi az ő
utját járjuk, s bizonyára nem fog elhagyni.“ A határozat megerősitéseül
hadzsi Bilal elmondá az esküt; amíg beszélt, mindnyájan égnek tartottuk
kezeinket, s mikor elhallgatott, kiki szakállát fogta meg, és hangosan
rámondta az áment. Felkeltünk ülőhelyeinkről, s ők felszólitottak, hogy
holnapután korán reggel jönnék el, hogy elindulhassunk. Hazatértem, s e
két napon át a legnagyobb, s a leghevesebb küzdelem volt lelkemben. Még
egy pillantást veték a fenyegető veszélyekre, s azon eredményekre,
melyek utamból származhatnak. Keresni akartam okokat, melyek ily merész
lépést igazolhatnának; de szinte mámorban valék, gondolkozásra képtelen.
Hiába figyelmeztettek utitársaim álarczos gazságukra, hiába rémitgettek
Conolly, Stoddart és Moorcroft szerencsétlen sorsával, Blocqueville nem
rég történt esetével, ki a turkmanok kezeibe esett, s kit aztán tizezer
aranyon kellett a rabszolgaságból kiváltani. Mindez véletlen volt
előttem, s nem birt elrettenteni. Csak egy aggodalmam volt: lesz-e elég
physikai erőm, ellenállhatni az elemek viszontagságainak, az idegen
tápláléknak, a folytonos szabad ég alatt lételnek silány öltözetben,
ágynemű nélkül; s miként fogok béna lábammal, mely oly könnyen
elfáraszt, gyalogolni tudni? – S csak is ebben áll mind az, ami utamban
merényletnek nevezhető.

Mi győzött e lelkiharczban, felesleges emlitenem. Indulásom előtti este
búcsut vevék barátaimtól a török követségnél. Utazásom titkát csak
ketten birták, s mig az europai gyarmat azt hitte, hogy Mesedbe megyek,
elhagytam Teheránt, hogy Asztrabad és a Kaspi tenger felé folytassam
utamat.



III. FEJEZET.

ELINDULÁS TEHERÁNBÓL ÉSZAKKELETI IRÁNYBAN. – A KARAVÁN TAGJAI. – A
SIÍTÁK GYÜLÖLETE MINDEN HADZSI IRÁNT. – MAZENDRAN. – ZIRAB. – HEFTEN. –
TIGRISEK ÉS SAKÁLOK. – SZARI. – KARATEPE.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Beyond the Caspian ’s iron gates._ – Moore.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Márczius 28-kán, jókor reggel megjelentem a karavánszerajban, mint
kitüzött gyülhelyen. Barátaim közől azok, kik a persa határig birtak egy
öszvért vagy szamarat bérleni, már felcsizmázva, felsarkantyúzva készen
álltak, a gyaloglók is felvették már csarukjokat, – a mi igen czélszerü
lábbeli volna gyalogság számára, – és szent datolyafa-botjaikkal
kezökben, türelmetlenül látszottak a jelt várni az indulásra. Nagy
bámulatomra láttam itt, hogy azon nyomorult ruha, melyet Teheránban
viseltek, városi-, tehát díszöltözetük volt. Ezt kimélendő, mindenki
utiruháját vette föl, mely ezer meg ezer darab rongyból állt, derékon
egy darab kötéllel átkötve. Tegnap koldusnak tartám magamat uj
ruházatomban; de ma, társaim között beillettem volna biboros királynak.
Végre hadzsi Bilal felemelé kezeit az indulási áldásra, s alig fogta meg
mindenki szakállát, hogy rámondja az áment, a gyaloglók kirohantak a
kapun, hogy minket lovaglókat, illetőleg szamaragolókat megelőzzenek.
Utitervünk szerint Teherántól északkeletnek tartva, Szari felé kellett
mennünk, hova nyolcz állomás után reméltünk elérni. Dsadserud és
Firuzkuh felé fordultunk tehát, Tausan-Tepét, a király kis
vadászkastélyát balra hagytuk s egy óra mulva azon hegyszorulat
bejáratánál voltunk, honnan utóljára lehet a teheráni síkon végig
tekinteni. Nem állhattam meg, hogy még egyszer vissza ne forduljak. A
nap már egy lándzsányi magasra volt, a mint a keletiek mondják, és
sugarai nemcsak Teheránt, hanem Abdul Azim sah kupoláját is beragyogták.
– Teheránban ez időben már a természet is virágzik, s meg kell vallanom,
hogy e város, mely a mult évben oda érkezésemkor oly kellemetlen
benyomást tett rám, most elragadó szépnek tetszett előttem. E
tekintettel istenhozzádat mondék a szép europai civilisatió legszélső
előőrsének, hogy oda menjek, a hol a vadság s barbarság szélsőségeit
fogom találni. Mélyen meg valék hatva, s nehogy társaim észrevegyék
megilletődésemet, gyorsan befordítám öszvéremet a hegyszorosba, melynek
falára már felirva láttam számomra e setét jelmondatot: Lasciate ogni
speranza!

Társaim ezalatt hangosan elkezdték recitálni a koránt és telkineket
(hymnusok) énekelni, mint valódi zarándokokhoz illik. Nekem elnézték,
hogy nem vettem részt e foglalkozásban, mert tudták, hogy a rumik
(oszmanok) nincsenek oly szigoru vallásosan nevelve, mint Turkesztan
lakói; de remélték, hogy társaságuk lassanként majd engem is fel fog
lelkesíteni. Ezalatt lassan léptetve megyek utánok, s bemutatom őket az
olvasónak, mert igen sokáig fogunk velök utazni, s mert ők valóban a
legbecsületesebb emberek voltak, kikkel e vidéken találkoztam. A karaván
tagjai valának: 1) hadzsi Bilal Akszuból (Chinai-Tatárország), ugyane
tartomány chinai muzulmán kormányzójának udvari imamja. Vele voltak
fogadott fiai; 2) hadzsi Isza, 16 éves ficzkó és 3) hadzsi Abdul Kader,
kit már emliték. A társaságot, ugyszólván, hadzsi Bilal védnöksége alatt
képezték továbbá 4) hadzsi Juszuf, gazdag chinai-tatár paraszt
unokaöcscse, 5) hadzsi Alival, egy tiz éves végtelen piczi kirghizszemü
fiuval. E kettőnek még 80 arany utiköltsége volt, s azért gazdagoknak
mondattak, ámbár e gazdagság nagy titokban tartatott. Ketten béreltek
egy lovat, s mig az egyik a nyeregben ült, a másik mellette gyalogolt;
6) hadzsi Ahmed, egy szegény mollah, ki koldusbotra támaszkodva végzé
zarándoklását. Ugyanez, és hasonló körülmények közt volt 7) hadzsi
Haszan, kinek apja utközben meghalt, s ki most szegény árván tért haza;
8) hadzsi Jakub, hivatásánál fogva koldus, mely mesterséget apjától
örökölte; 9) idősb hadzsi Kurban, tulajdonképen paraszt, ki köszörülő
kerekével egyszer egész Ázsiát bevándorolta, Konstantinápolyig s Mekkáig
máskor Tibeten át Kalkuttába, ismét máskor a kirghiz sivatagon keresztül
Orenburgig s Taganrogig barangolt; 10) ifj. hadzsi Kurban, ki szintén
utközben veszté el atyját, s ennek testvérei; 11) hadzsi Szaid és 12)
hadzsi Abdur Rahman 14 éves beteges gyermek, kinek lábai Hamadannál a
hóban elfagytak, s ki az egész uton Szamarkandig borzasztóan szenvedett.

Mindezek Khokandba, Jarkend és Akszuba, tehát chinai Tatárország két
szomszédos kerületébe valók voltak és hadzsi Bilal kiséretét képezték;
13) hadzsi Sejkh Szultan Mahmud, Kasgarból, egy fiatal rajongó tatár,
egy hires szentnek, Hazreti Afaknak családjából, kinek sirja Kasgarban
van. Seikh Szultán Mahmud barátomnak apja költő volt, minden
igyekezetének czélja Mekka vala, s midőn sok évi szenvedés után végre a
szent várost meglátta, meghalt benne. Fiát tehát kettős czél vezette
volt ez utra: el akart zarándokolni a prófétának s apjának sirjához.
Vele voltak 14) hadzsi Huszejn, rokona és 15) hadzsi Ahmed, volt chinai
katona a sivai ezredből, mely muskétákkal van fölfegyverezve és
muszulmanokból áll.

A khokandi khánságból valók voltak 16) hadzsi Szalih Chalife, ki az
Isant, azaz a sejkh czimet iparkodott elnyerni, s igy a fél papi rendhez
tartozott; áldott jó ember, kire még gyakrabban visszatérünk. Őt
kisérték: fia 17) hadzsi Abdul Baki s öcscse 18) hadzsi Abdul Kader, aki
meds’zub, vagy is az isten iránti szeretettől elragadott ember volt;
kinek, ha 2000-szer egymásután Allah-t kiáltott, szája tajtékzani
kezdett, s igy a legboldogabb állapotba jutott. (Mi europaiak ezt
nyavalyatörésnek nevezzük, – de lesz még szó róla.) 19) Hadzsi Kari
Meszud. Kari annyit jelent, mint Törökországban Hafiz, azaz oly ember,
ki az egész koránt könyv nélkül tudja; 20) ennek fia hadzsi Gajaseddin,
21) hadzsi Mirza Ali és 22) hadzsi Ahrarkuli, kiknek még maradt
valamijök utiköltségükből, s kik most közösen béreltek egy szamarat; 23)
hadzsi Nur Mohammed, kereskedő, ki már másodszor volt Mekkában, de
mindig más helyett.

Igy folytatók utunkat az elburzi hegyláncz mindig emelkedő magaslatain.
Barátaim észrevették lehangoltságomat s vigasztalni iparkodtak;
különösen hadzsi Szalih bátoritott, s biztositott, hogy mindnyájan
testvérként szeretnek. „Csak segitsen meg Isten, hogy minélelőbb
kiérjünk a siíta eretnekek országából, aztán a szunnita turkmanok,
törzs- és hitrokonaink közt majd jól megélünk.“ Csakugyan szebb jövőt
reméltem s paripámat sebesebb haladásra nógatám, hogy szegény társaim
közé keveredhessem, kik elűl gyalogoltak. Félóra alatt utolértem őket s
láttam, mily jókedvüen gyalogolnak, ámbár már egyszer megtették az utat
Turkesztanból Mekkába, s most onnan ismét gyalog térnek vissza. Nehányan
víg dalokat énekeltek, melyek nagyon hasonlitottak a magyar népdalokhoz,
mások kalandokat beszéltek el, melyeket vándorlásaikon átéltek. Nagyon
érdekelt e mulatság, melyből e népek felfogási módját ismerhetém meg. A
mint Teheránt elhagytam, teljesen a közép-ázsiai életben találtam
magamat.

Mialatt felváltva, egyikkel másikkal beszélgettem, a szokott marsokban
folytatók utunkat. Nappal meglehetős meleg volt, bár korán reggel,
különösen a hegyes vidékeken, nagyon fagyott, annyira, hogy vékony
ruhámban nem birtam kiállani lóháton s le kelle szállnom, hogy kissé
felmelegedjem. Lovamat egy gyalogoló hadzsinak adtam, ki ezért botját
engedte át nekem, s hosszu távolságra kisértem a gyaloglókat, kik
folyton a legélénkebben beszéltek hazájokról, s midőn Mergolan, Namengan
és Khokand kertjei felett eléggé fellelkesültek, egy telkin éneklésébe
fogtak; melyben én is résztvevék, leghangosabban kiáltva annak
refrainjét: Allah! ja Allah! – Az ifjak minden ily közeledési kisérletet
elbeszéltek az öregeknek, s ezek nagyon örültek és váltig mondogatták:
„hadzsi Resid (ez volt mostani nevem) valódi dervis, belőle még minden
válhatik.“

Négy napi járás után Firuzkuhba értünk, mely meglehetős magasan fekszik,
s utja igen fáradságos. A város egy hegy tövében fekszik, melyen egy a
Sah-Nameh-ben emlitett vár áll, – most már romban, – s arról nevezetes,
hogy itt végződik az Arak-Adsemi tartomány és kezdődik Mazendran. Másnap
reggel egyenesen északi irányban folytattuk utunkat, s alig haladtunk
három négy óráig, elértük a nagy hegyszoros torkolatát, mely a
tulajdonképeni Mazendrant teszi s közel a Kaspi tengerig terjed. Az
utazó alig halad nehány lépésnyire a hegy tetején fekvő karavánszerajtól
lefelé, s a sivár, puszta vidéket buja növényzet váltja fel. Nem is
hinné az ember, hogy Persiában van, amint maga körül mindenütt az ős
erdőket s a legszebb zöldet látja. Mazendran szépségeit nem akarom
leirni, mert oly mesteri tollak, mint Frazer, Conolly és Burneséi már
eleget irtak róla. Midőn én benne jártam, Mazendran diszruháját öltötte
volt fel, a szép tavasz ragyogó köntösét, s valóban elragadóan szép
volt. E varázsszerü hatás a bú végső szikráját is elfojtá lelkemben. A
természet nagyszerüsége feledteté velem vállalatom veszélyeit, s édes
álmokba ringatott azon idegen, ismeretlen országokról, melyeket be fogok
járni, s azon különbféle nemzetek, erkölcsök és szokásokról, miket látni
fogok. Azon vidékeken, gondolám magamban, a természet mindenesetre
kiáltó ellentétben lesz avval, amit most látok, mert megmérhetlen
sivatagok, beláthatlan sikságok, hetekig tartó vizhiány várnak rám, – s
épen azért kettős volt az élvezet.

Társaimra sem maradt Mazendran benyomás nélkül; csak azt sajnálták, hogy
e szép Dzsennet (paradicsom) az eretnek siíták kezében van. „Különös,
mondá hadzsi Bilal, hogy a világ minden szép országát a hitetlenek
birják.“ Nem hiába mondja a próféta: „Ed-dünja szidsn ül-mumenin ve
dsennet ül-kafirin.“ (E világ fogház a hivőkre és paradicsom a
hitetlenekre nézve.) Bizonyságul Hindosztant emlité, hol az ingilizek
uralkodnak, Oroszország szépségeit, melyeket maga is látott és
Frengisztant, melyet a földi paradicsomnak mondtak előtte. Hadzsi
Szultan Mahmud a társaság vigasztalására az Ós (Khokand határa) és
Kasgar közt fekvő hegyi vidéket emlité. Sokkal szebbnek állitá ezt
Mazendrannál, de nem igen hittem szavait.

Zirab állomásnál a mazendráni hegyszoros éjszaki végéhez értünk, s itt
kezdődnek a kaspi tenger partjait belepő nagy erdőségek. Csinált uton
haladtunk, melyet II. Abbasz sah készitetett, mely azonban most már sok
helyen teljesen meg van romolva. Éji szállásunk, hova jókor elértünk,
Heften volt, egy szép csererdő közepében. A fiatalok elmentek forrást
keresni, melyből jó theavizet lehessen meriteni, de egyszerre roppant
jajveszéklést hallottunk; futva jöttek vissza, elmondván, hogy nagy,
csíkos állatokat láttak a forrásnál, melyek közeledtükre hatalmas
ugrásokkal eltávoztak. Elejénte azt hivém, oroszlánok; elővettem tehát
rozsdás kardomat, s a kijelölt irányban, bár jó messzire, két gyönyörű
tigrist pillanték meg, melyek tarka bőre koronkint kilátszott a
sűrüségből. A parasztok azt mondták, hogy igen sok vadállat van az
erdőben, de ritkán támadják meg az embert. Legjobban nyugtalanitottak a
sakálok, melyek ugyan egy bottól is megijednek, de oly mennyiségben
tanyáztak ott, hogy nem birtuk elüzni. A sakálok egész Persiában nem
tartoznak a ritkaságok közé, még Teheránban is gyakran a városba hallik
vonitásuk, de ott nem jönnek oly közel az emberhez, mint ezen erdőkben.
Egész éjjel zaklattak, kézzel lábbal folyton hadonásznom kellett magam
körül, nehogy kenyeres tarisznyámat vagy egyik-másik czipőmet elorozzák.

Másnap kellett Szarit, Mazendran fővárosát elérnünk. Nem messze ezen
uttól fekszik Seikh Taberszi, hol a babi-k (vallási rajongók, kik
Mohammedet megtagadták, s communismust prédikáltak) sokáig védték
magukat s a környék rémeivé lettek. Itt már a legszebb narancs és
czitrom termett mindenfelé, s a sárgás piros gyümölcs oly jól vette ki
magát a fák setétzöld lombjai közt. Szari maga épen nem szép, de azt
mondják, jelentékeny kereskedést üz. Midőn ezen utolsó persa város
bazárján áthaladtunk, a legkülönfélébb átkok s gúnyolódások zápora
ömlött fejünkre. Feleltem ugyan e szemtelenkedésekre, de a bazár
közepében, több száz siíta közt nem véltem tanácsosnak bottal vagy
karddal fenyegetőzni. Szariban csak addig maradtunk, mig egy napi
utazásra a tenger partjáig lovakat béreltünk. Itt az ut sok ingoványon s
posványon vezet keresztül, melyeken gyalog nem lehet áthatolni. Több
uton lehet innen a tengerhez jutni: Ferahabadon (Parabad, amint a
turkmanok nevezik), Gezen és Karatepén át. Mi ez utóbbit választottuk,
mert itt egy afghan, tehát szunnita gyarmat van; melyben jó fogadtatást
remélhettünk, s melynek nehány lakóját már Szariban igen jó embereknek
tapasztaltuk.

Két napig pihenvén Szariban, elindulánk Karatepe felé, s alkonyatkor,
kilencz óráig tartó fáradságos ut után értünk oda. Már itt van mit félni
a turkmanoktól. Ezek tengeri kalózok, kik naszádjaikat a parton
elrejtve, több órányi távolságra bekalandozzák a partot, s gyakran egy
két megkötözött persával térnek vissza.



IV. FEJEZET.

KARETEPE. – EGY AFGHAN, NUR-ULLAH, SZERZŐT MEGVENDÉGELI. – DERVISSÉGE
GYANUBA VÉTETIK. – A HADZSIK ÉLELMISZEREKKEL LÁTJÁK EL MAGUKAT A
SIVATAGON KERESZTÜL VEZETŐ UTRA. – AFGHAN GYARMAT. – NADIR SAH. – A
KASPI TENGER ELSŐ MEGPILLANTÁSA. – JAKUB, TURKMAN HAJÓS. – SZERELMI
TALIZMÁN. – HAJÓRASZÁLLÁS ASURA FELÉ. – UT A KASPI TENGEREN. – ASURA
OROSZ RÉSZE. – OROSZ HADIHAJÓ A KASPI TENGEREN. – TURKMAN FŐNÖK OROSZ
SZOLGÁLATBAN. – SZERZŐ FÉLELME A FELFEDEZTETÉSTŐL. – MEGÉRKEZÉS
GÖMÜSTEPÉBE S A GÖRGEN TORKOLATÁNÁL.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Ultra Caspium sinum quidnam esset, ambiguum aliquamdiu fuit._ –
Pomponius Mela, _De Situ Orbis_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nur-Ullah, tekintélyes afghan, kivel már Szariban megismerkedtem, midőn
Karatepébe érkeztünk, házába vezetett, s miután vonakodtam minden
társamtól külön lenni, hadzsi Bilalt is meghítta, s nem nyugodott, mig
vendégszeretét el nem fogadám. Elejénte nem tudtam, mi oka e készségnek
a jóltevésben, csak később vettem észre, hogy hallott a teheráni
követtel való ismeretségemről, s szivességét egy ajánló levéllel akarta
megjutalmaztatni, melyet megigértem s meg is adtam neki.

Alig telepedtem meg szállásán, a szoba megtelt látogatókkal, kik sorba
leguggoltak a fal mellett, nagy szemekkel komolyan rám bámultak, aztán
igy képzett itéleteiket egymásnak elmondták, sőt később hangosan is
nyilvániták utazásom feletti véleményöket. „Nem dervis, mondák
legtöbben, legkevésbbé hasonlít ehez, mert szegényes ruhái igen nagy
ellentétben állnak vonásai és arczbőrével. Amint a hadzsik mondák,
rokona a követnek, ki szultánunktól (e szónál mindnyájan felkeltek)
küldetve Teheránban székel, és Allah tudja mit kereshet ily magas
származásu ember a turkmanok közt Khinában s Bokharában.“

Elbámultam ezen emberek szemtelenségén, kik az első lépésnél mindjárt le
akartak álarczozni. De azért tovább játsztam a keletit, mély, ájtatos
gondolatokba merülve ültem, s ugy tevék, mintha mit sem hallottam volna.
Látva, hogy nem akarok részt venni a társalgásban, hadzsi Bilalhoz
fordulának, ki elmondá nekik, hogy én csakugyan efendi, a nagy szultán
hivatalnoka voltam, de isteni lélek szállván meg, visszavonultam a
csalárd világtól s most ziarettel (zarándoklás a szentek sirjaihoz)
töltöm éltemet. Sokan fejöket csóválták, de többé nem lehetett e tárgyat
érinteniök, mert a valódi muszulmannak nem szabad soha kételkednie, ha
ilhamról, azaz isteni lelkesülésről hall; s habár a szóló ugy, mint a
hallgató meg van teljesen győződve, hogy az egész hazugság: ezeknek
mégis Masallah! Masallah! kiáltással kell bámulatukat kifejezniök.
Különben ezen első jelenetből beláthattam, hogy, ámbár még perzsa
földön, mégis már Közép-Ázsia határán valék; mert midőn e csekélyszámu
szunniták bizalmatlan kutatózását láttam, – a mit egész Persiában
sohasem tapasztaltam – elképzelhettem magamnak, mi vár még rám ezen faj
ősi fészkében. Csak két, bámulás és kérdezősködésekkel eltelt óra után
távoztak a vendégek, mire theát késziténk magunknak, aztán nyugodni
mentünk. Aludni akartam, midőn egy turkman ruhába öltözött ember, kit a
családhoz tartozónak hittem, hozzám közelitett, s nagy bizalmasan el
kezdte beszélni, hogy ő már 15 éve jár Khivába kereskedelmi ügyekben,
és, ámbár maga is Khandaharba való, mégis a turkmanokat, őzbegeket és
bokharaiakat jól ismeri, s ha akarom, utazzunk együtt a nagy sivatagon
keresztül, és legyünk barátok. „Kulli mumenin ihvetun“ – (minden hivők
testvérek) felelém neki, megköszöntem barátságát, azon megjegyzéssel,
hogy én mint dervis nagyon szeretem társaimat, kikkel már régóta együtt
utazom. Ő még tovább akart beszélni, de látván, hogy nagyon szeretnék
aludni, eltávozott, s én csakhamar el is aludtam.

Másnap hallám Nur-Ullahtól, hogy az egy tirjaki, azaz opiumfaló, s
emellett nagyon vásott ficzkó, kit lehetőleg iparkodjam kerülni.
Ugyanekkor figyelmeztetett, hogy itt Karatepében két hónapra lássuk el
magunkat élelmiszerekkel, azaz liszttel s rizszsel, mert a turkmanok
maguk is ide járnak azt vásárolni, s azért legalább Khiváig lássuk el
magunkat kenyérrel. Hadzsi Bilalt biztam meg evvel, s azalatt a falu
közepén levő fekete dombra (törökül Karatepe) mentem, melytől a falu
nevét birja, melynek egyik oldalát persák, a másikat 125–150 afghan
család lakja. Ezen afghan gyarmat, amint mondják, e század elején sokkal
nagyobb volt; Nadir sah, az utolsó ázsiai világostromló által
alapittatott, ki, amint tudva van, afghanokkal és turkmanokkal vitte
végbe legnagyobb hőstetteit. Még mutatták azon helyet a dombon, melyen ő
ült, midőn szemlét tartott azon vad lovasok ezrei felett, kik a nagy
sivatag legtávolabb részeiről, jó lovaikkal és vérszomjas szablyáikkal
zászlai alá sereglettek. Nadir ily alkalommal mindig igen vig volt, és
Karatepének ünnepe vala. Mi volt czélja e szunnita gyarmat alapitásának,
titok előttem, de létezésének hasznát mindjárt beláttam, mert az
afghanok a turkmanokkali alkudozásra használtatnak, s nélkülök nem egy
persa hónapokig nyöghetne a turkmanok bilincseiben, anélkül, hogy
megváltatását kieszközölhetné. Ugyane foglalkozást üzik Persia keleti
szélén a khafi, dsami és bakhyrzi szunniták; de ezeknek a tekkékkel van
dolguk, kik sokkal veszedelmesebbek a jomutoknál.

A fekete domb tetejéről vethetém először tekintetemet a Kaspi tengerre.
Nem a sik tenger, csak egy kis része annak látható innen, melyet az
Asuránál végződő hosszu földnyelv fedez, és a mely holt tengernek
neveztetik. A földnyelv a távolból hosszu keskeny vonalnak látszik a
tengerben, egyes, magas fákkal benőve, melyet a szem messze követhet. A
puszta tengerpart látása nem volt képes fellelkesiteni, égtem a vágytól
a keleti partokat láthatni és visszasiettem lakásomba, megtudni,
mennyire haladtak már előkészületeink a turkman sivatagba való
áthajózásra, mikről Nur-Ullah igérkezett gondoskodni. Tegnap este azt
mondák, hogy egy afghan naszád, mely az oroszok számára élelmiszereket
visz, fejenkint egy kranért (1 kran = 1 franc) el akar vinni Asurába,
innen turkmanokkal három-négy óra alatt Gömüstepébe érhetünk; magában
Asurában pedig lakik Khidr khán, orosz szolgálatban levő turkman főnök,
ki szegény hadzsiknak alamizsnát szokott adni, s kit meg is
látogathatunk. Nagyon megörültünk e hireken, s ráálltunk az alkura.
Elcsodálkoztam tehát, midőn ma meghallám, hogy ez az afghan kész az
indulásra, s el is akarja vinni a hadzsikat, kivéve engemet, kit a
szultán titkos küldöttjének tartván, attól fél, elveszti az oroszoknál
kenyerét, ha ily embert vesz fel hajójába. E hír kellemetlenül lepett
meg, de aztán nagy örömömre szolgált, midőn társaim kinyilatkoztaták,
hogy azon esetre, ha engem nem akar elvinni, ők sem mennek vele, inkább
más alkalomra várnak. Ezt különös fontoskodó hangon beszélte el nekem az
opiumszivó Emir Mehemmed, de aztán az afghan – kit Anakhannak hítak, –
maga jött el, kifejezé sajnálatát, hallgagatást igért s ajánló levelet
kért Hajdar efendihez. Tanácsosnak tartám egy szót sem ejteni, mely
aggodalmait elűzni akarni látszanék; jóizüt nevettem azon, a mi eszébe
jutott volt, s megigértem, hogy Nur-Ullahnál fogok számára nehány sort
hagyni Teheránba, a mit meg is tettem. A titokszerüség és kételynek
fátyolát, mely egyéniségemet fedte, sohsem volt szabad teljesen
föllebbentenem, mert a keleti, különösen az iszlamita, hazugság és
csalárdságban növekedve, mindig ellenkezőjét szokta hinni annak, a mit
valaki szilárdan s hevesen állit, s a legcsekélyebb óvás részemről csak
megerősitette volna gyanujokat. Nem volt többé szó a dologról, s még az
nap este megtudtuk, hogy egy turkman, ki egyenesen Gömüstepébe akar
hajózni, kész valamennyi hadzsit csupa jótékonyságból ingyen
átszállitani, csak gyűljünk össze jókor reggel a tengerparton, hogy a
netaláni kedvező szelet mindjárt felhasználhassuk. Én, hadzsi Bilal, és
hadzsi Szalih, a kolduskaraván elismert triumviratusa, rögtön
felkerestük a turkmant, kit Jakubnak hítak. Fiatal ember volt, végtelen
merész tekintettel, mindnyájunkat megölelt és késznek nyilatkozott még
egy napot várni, hogy minden szükséges élelmiszert bevásárolhassunk.
Egyelőre áldást vett hadzsi Bilal és hadzsi Szalihtól, s már felkeltünk,
hogy elmenjünk, midőn engem félrehít s kért, maradnék nála nehány
perczig. Maradtam. Erre bizonyos félénkséggel elbeszélte, hogy jó idő
óta szerencsétlen, viszonzatlan szerelmet táplál lelkében egy saját
törzséből való leány iránt; s egy zsidó, egy igen ügyes varázsló, ki e
pillanatban épen Karatepében tartózkodik, megigérte, hogy elkésziti neki
a hatályos Nuszkhát (talizmán) ha 30 csepp fris, Mekkából hozott
rózsaolajat szerez, mert az a varázsformula megirásához okvetlen
szükséges. „Tudjuk, folytatá Jakub, hogy a hadzsik rózsaolajat s más jó
illatokat szoktak a szent városból magukkal hozni, s miután te a
legifjabb vagy a karaván főnökei közt, hozzád fordultam, s remélem,
teljesiteni fogod kérésemet.“ Én nem anyira a puszták fiának
babonaságát, mint inkább azon bizalmát bámultam, melylyel a tul okos
izraelita szavaiban hitt, s miután társaim csakugyan hoztak volt
magukkal rózsaolajat, kivánata csakhamar teljesitve lön, mi a jó fiunak
valódi gyermekes örömére vált.

Harmadnapra korán reggel mindnyájan összegyültünk a tengerparton. Most
már koldustarisznyáján kivül egy liszteszsákja is volt mindenkinek, s jó
ideig tartott, mig a ladik (itt „tejmil“) mely kivájt fából állt,
mindnyájunkat a naszádra hordott, mely a partviz sekélysége miatt
kénytelen volt körül belül egy angol mértföldnyire a tengerben
megállapodni. A hajóra szállás módját sohsem fogom feledni. A keskeny,
kivájt fatörzsök, a legtarkább zavarban megrakva emberekkel,
liszteszsákokkal s más árukkal, minden pillanatban felfordulással
fenyegetett, és szerencséseknek mondhattuk magunkat, hogy végre
mindnyájan szárazan érhettünk a hajóra. A turkmanoknak háromféle vizi
jármüveik vannak: a) keszeboj, egy árboczczal, egy nagy s egy kis
vitorlával, melyet többnyire teherszállitásoknál használnak; b) kajuk,
egy vitorlával, melyet gyors hajózásra használnak rabló kirándulásaiknál
és 3) a teimil, egy ladik, melyet már emliték. A hajó, melyet Jakub
nekünk felajánlt, keszeboj volt, mely Csereken szigetről naphthaolajat,
szurkot és sót szállitott volt a persa partra, s most kevés terménynyel
megrakva hazatért.

A hajó nyilt alkotásánál fogva nem lévén különbség a helyekben, mindenki
odaült, a hol először kényelmes helyet talált, de Jakub figyelmeztetett,
hogy ez őt mozgásaiban gátolja. Kiki felvette tehát ismét holmiját s
élelmiszereit, s két sorban szorosan egymás mellé kellett
elhelyezkednünk, mint a besózott heringeknek, ugy, hogy a hajó közepe
neki s két segédjének az ide s oda futkozásra szabadon maradjon.
Helyzetünk, könnyen képzelhetőleg nem volt a legkellemesebb; nappal
ugyan még megjárta, de éjjel borzasztó volt, midőn az álom az egyenesen
ülőket ide s tova hajigálta, s az embernek gyakran órákhosszat kellett
egy hortyogó hadzsi édes terhét viselnie. Néha jobbrul s balrul két alvó
is borult rám egyszerre, s ámbár ez roppantul gyötört, nem volt szabad
őket felkeltenem, mert ez nagy bünnek tartatik.

1863. april 10-kén kedvező nyugati szél dagasztá vitorláinkat,
nyilgyorsasággal tolva maga előtt a kis hajót. Baloldalt a hosszu
földnyelv nyult a tengerbe, jobbról a sürün benőtt, tengerig nyuló
hegység, melyen a legnagyobb persa király sah Abbasz által épitett
mulatókastély Esref emelkedik. Argonautamenetünk kellemeit növelte még a
gyönyörü tavaszi idő, s daczára szoros helyzetemnek, nagyon jól érzém
magamat. Meggondolhattam volna, hogy ma hagytam el a persa partot, az
utolsó pontot, hol még időm lett volna megbánni tettemet, – de nem! ez
eszembe sem jutott. Szilárdan meg valék győződve, hogy utitársaim,
kiknek vad kinézése először megijesztett, hiven ragaszkodnak hozzám, s
társaságukban szembe szállhatok a legnagyobb veszélylyel. Estefelé
szélcsend állt be; közel a parthoz horgonyt vetettünk, s megengedtetett
a hajó kis tüzhelyén egymásután megfőznünk theánkat. Nekem pár darab
czukrom volt övemben elrejtve, meghítam tehát Jakubot, s megkinálám egy
csésze édes theával. Hadzsi Szalih és Szultan Mahmud, szinte velünk
tartottak; a fiatal turkmannak megeredt a nyelve, s elkezdett az
alamanról, – igy hivják a turkmanok rabló kirohanásaikat, melyek
beszélgetésöknek kedvencz tárgyát teszik, – mesélni. Különben is tüzes
szemének csillogása vetélkedett a csillagok ragyogásával, midőn neki
hevült; nagyon rajta volt, hogy a szunnita mollák előtt, a kiknek mi is
tartatánk, bőséges dicséretet arasson, midőn csatáiról beszélt, melyeket
a siíta eretnekekkel vivott s előadta, hogy hányat ejtett már ő azok
közül foglyul. Társaim csak hamar csendes álomba merültek körülöttünk,
hanem én még sokáig hallgattam beszédét, s csak éjfél táján akart
elvonulni. Távozása előtt még elbeszélte, hogy Nur-Ullah megkérte őt,
vezetne be engem vendégül Khandzsan sátorába, a ki turkman főnök és
Nur-Ullah-nak igaza van, mivel én nem vagyok olyan mint a többi hadzsi s
megérdemlem a megkülönböztetést. „Khandzsan – mondá Jakub – egy hatalmas
törzsnek akszakalja (feje) s már atyja idejében sem bocsátottak át
Gömüstepén egy dervist, hadzsit, vagy más idegent sem anélkül, hogy az ő
kenyeréből evett és vizéből ivott volna. Tégedet, ki a távol Rumból
(Törökország) jösz, bizonyára nagyon jól fogadand, és te hálás fogsz
lenni irántam.“

Másnap reggel lassan folytathattuk utunkat, a kedvezőtlen szél miatt, s
mire Asura alá érkezénk már beesteledett. Asura az ázsiai orosz birtokok
legszélsőbb pontját képezi, délfelé, mely 25 év óta végleg az oroszok
kezébe került, vagy azon időtől fogva, mióta a turkman kalózok merész
alaman-sajkáit kellőleg féken tudják tartani gőzöseikkel. Az előtt a
turkmanok valának itt az urak, s maga az „asura“ (átellenben, vis-á-vis)
név is turkman származásu; de az előtt nem voltak állandó lakosai, hanem
az akkoriban még gyakori s szabadon üzött rabló kalandok alkalmával
állomásul szolgált. A mostani Asura kellemes benyomást tesz a Persia
felől érkező utazóra. A földnyelv keleti végéhez közel épitett házak
száma ugyan csekély, de europai modoru alkatuk, mely szerint a kilátszó
templom is épült, nem maradhata az én szemeim előtt hatálytalan.
Kiváltképen a hadigőzösök emlékeztetének az europai életre; s milyen
érzés volt az, midőn estefelé egy gőzöst láték Gezből, (Asztrabad kikötő
helyéből) oly büszkén tova siklani Asura felé. Az oroszok itt két nagy
és egy kis hadigőzöst tartanak állandóan, melyek oltalma nélkül nemcsak
az ott letelepedett oroszok nem volnának biztonságban a turkmanok
támadásaitól, hanem az Asztrakhanból jövő vitorlás hajók sorsa is
kétséges lenne. Mig a kereskedelmi hajó a siktengeren van, addig nincs
miért félnie, de már a tengerparthoz közeledni nagy ritkán bátorkodik
gőzös kisérete nélkül, melynek oltalmát visszamenet is kénytelen igénybe
venni. Az itteni parancsnokság valóban nagy gonddal s nem csekély
költséggel iparkodik a turkmanok rablási vágyát fékezni, ugy, hogy ezen
baj már meglehetősen csökkent is, de teljes biztonságot eszközölni
merőben lehetetlen, sőt azt sem lehet meggátolni, hogy számos
szerencsétlen persa, sőt egyszermásszor orosz matrózok is ne
hurczoltassanak el lánczon Gömüstepébe. Éjjel nappal szakadatlanul
czirkálnak az orosz hajók a turkman vizeken, s minden turkman naszádnak,
mely a keleti part felől a déli persa part felé akar indulni, el kell
látva lennie utlevéllel, amit 8, 10 sőt 15 aranyért szoktak egy évre
kiszolgáltatni s mindig elő kell azt mutatni, valahányszor Asura mellett
elevezik, mely alkalommal gondosan megmotozzák a jármüvet, valljon nem
visz-e foglyokat, fegyvereket, vagy más tiltott tárgyakat. Ezen
intézkedés folytán sok turkman kereskedelmi jármű be van jegyezve, s az
ismeretlenek legnagyobbrészt titkos ösvényeken kalandoznak, s ha rájok
bukkannak az orosz czirkálók, irgalom nélkül elsüllyesztetnek – hahogy
vonakodnának megadni magukat. Mig egyfelől kellő szigorral jár el az
orosz kormány, más felől szép szerével, politikus uton módon iparkodott
egyik másik törzset barátságos viszonyba füzni, hogy aztán egyiket a
másik ellen felhsználhassa. Azon időtájban, midőn én Asura felé utaztam,
Khidr khán, a Gazilikör törzsből, már harmincz éve volt orosz
szolgálatban, derjabegi (tengernagy) czimmel, s mintegy 40 arany rendes
havi diját kapva, amiből ő 10 aranyat mirzájanak (irnokának) fizetett.
Khidr khán még mindig sátor alatt lakott a félig europai gyarmat között,
s hivatalos kötelessége abból állott, hogy befolyása által, melylyel a
turkmanok között birt, iparkodjék átalában meggátolni azok
rablókalandozásait, vagy legalább értesitse az oroszokat, ha efféle
szándékot észrevesz, mivel ilyetén kémszolgálatra igen alkalmas volt
törzsrokonai besugásai segitségével, akiknek szemei előtt történnek a
készülődések. De nem felelt meg szolgálatának. Jó szolgálatokat tehetett
volna ugyan Khidr, amiről én később meggyőződtem, hanem a hajdani buzgó
müszülman korán megismerkedék a nemes vodki-val (orosz pálinka) s oly
mértékben élvezé, hogy éjjel nappal részeg volt; fiai pedig, akiknek
Gömüstepében helyettesiteniök kellett volna őt, a karakcsikkal
(rablókkal) czimboráltak, s a világért se tudósiták soha az oroszokat
valami rablási tervről.

A mi Jakub-unknak is volt, – mint magától érthető – utlevele, melyet elő
kelle mutatnia, s csak a hajó gondos megvizsgálása után engedteték meg
utunkat folytatnunk. Mivel már beesteledett, midőn Asura alá értünk, a
hivatalnokok látogatása másnap reggelre maradt, s mi horgonyt vetettünk
csekély távolságban a parttól. Uti társaim nagyon sajnálkozának, hogy
nem teheték tiszteletöket Khidr khánnak, ki nagy hirben állott mint a
dervisek és hadzsik pártfogója. Én pedig nagyon örültem, mivel
elmaradnom nem lehetett volna tőlük, s azon kellemetlen helyzetbe
jutottam volna, hogy talán gyanut ébreszthetnek europai arczvonásaim
Khidr khán előtt. Nagyon örülék tehát azon akadálynak, mely gátolá
kiszállhatásunkat, s csak azon egy gondolat nyugtalanitott: vajjon nem
találják-e felötlőnek az oroszok, akik holnap a hajót megvizsgálják,
arczom europai vonásait és szinét, melyek társaimétól szembetünőleg
elütöttek. Attól nem tartottam, hogy az oroszok embertelenül fognak
velem bánni, csak attól féltem, hogy felismernek, és majd le akarnak
tervemről beszélni. Az is könnyen megeshetett, hogy későbben, ártatlan
fecsegés által tudomást vesznek a turkmanok incognitomról, s ki tudja
mennyivel több váltság dijon menekülhettem volna meg, mint Blocqueville,
a sulyos rabszolgaságtól! Ezen elmélkedések komoly aggodalomba ejtettek,
s nagyon fájlaltam, hogy a nyugati élet utolsó képét nem szemlélhetém
igazi kedvteléssel.

A legfeszültebb kedélyállapotban ébredék fel másnap reggel. Asurából
kellemes harangszó hallatszék; társaim mondák, hogy ma a hitetleneknek
vasárnapjok és ünnepök van; de hogy melyik vasárnap az, azt nem tudtam.
Közel valánk egy hadihajóhoz, mely tele volt aggatva lobogókkal; nem
sokára észrevettem, hogy egészen diszegyenruhás matrózok eveznek a part
felé, s egy tiszt, szintén teljes diszegyenruhában lépett be a csónakba,
s a hajóra vitetett. Mintegy 10 percz mulva előszólitatánk, hogy jőjünk
közelebb, s ekkor megláttam, hogy a fedélzeten, közel a lépcső
feljáratnál több szőke tiszt egybegyülve várakozik. Szivem elkezdett
hatalmasan dobogni; mind jobban jobban közeledénk s én azon voltam, hogy
amennyire lehet olyan állást foglaljak, amelyben lehetőleg kikerüljem a
szemtől szembe állást. Sorsom ugy intézé, hogy csónakunk épen azzal az
oldalával közeledék a gőzöshöz, amelyen én ültem, s igy a fedélzeten
egybegyült tisztek csak a nyakamat láthatták. Az ünnepnap miatt csak
fölületesen tartották meg a vizsgálást, a tolmács néhány szót váltott
Jakubbal, a tisztek a mi koldus társulatunk felett mulatták magukat, s
beszédjük közől egyebek közt e szavakat vehettem ki: „szmotrite, kakoj
bieloj etot hadzsi;“ (nézzétek milyen fehér ez a hadzsi). Ez az
észrevétel bizonyosan az én, még nem eléggé elvadult bőrömet illette,
hanem ennél az egynél nem is tettek több megjegyzést. Jakub csakhamar
szabadon bocsáttatott, s kis idő mulva már az orosz hajók látkörén túl
folytattuk utunkat. Én is fölemelkedém görnyedt, félig alvó
helyzetemből, s nagyot lélekzettem, aggodalmaim elenyészte után.

Nem sokára erős nyugati szél keletkezett; mi azt hittük, hogy gyorsan
kifeszitjük a vitorlákat és sietünk a csak három órányira eső Gömüstepe
felé; hanem Jakub egy távol fehér pontra szegezvén tekintetét, titkosan
értekezett hajós embereivel, s csak akkor huzták fel a vitorlát, midőn
az a pont egészen eltünt, s nyilsebességgel szeldelé hajónk a hullámokat
kelet felé.[6] Mintegy félórányira Asurától több úszó tengeri jel
mellett mentünk el, melyek vörösre festett dorongokból állottak. Jakub
azt mondá nekem, hogy azokat az ingilizek tették oda az orosz vizek
határjegyeiként, hogy az innenső rész a turkmanoké, a kiket mindenkor
védeni fognának az ingilizek az oroszok támadásai ellen. Hogy ki
kölcsönzé a puszták vad fiainak ezen messzeható politika eszméjét, az
megfejtetlen talány marad. Én ezen jegyeket nem ismerem, de még kevesebb
tudomásom van Angolország rokonérzelmeiről Turkmania iránt. Rövid óra
mulva meglátszott a turkman tengerpart, hosszu vonal alakjában, több
domborodással; mi is azon irányt követtük, melyet több előttünk haladó
hajó jelölt ki. Nemsokára összevonattak a vitorlák, mivel a hajózható
viznek végét értük, s körülbelől 1½, mértföldnyire a Görgen torkolata
előtt valánk, melynek mindakét partján terül el Gömüstepe tábor, száz
meg száz sürüen egymásmellé helyezett óriás méhkas alakjában.

Mint Karatepe előtt, itt szintén lehetetlen a legkisebb jármüvekkel is a
viz sekélysége miatt a parthoz közeledni vagy a Görgen folyamba befutni,
a mely pedig meglehetősen mély s rendesen elegendő vize szokott lenni.
Várakoznunk kelle tehát a mig Jakub megérkezésünket jelenté, s több
tejmilt küldött átszállitásunkra. Egy idő mulva jött is hozzánk három
ilyen felettébb sajátságos naszád, melyeknek több kerülőt kelle tenniök,
mig kiszállitásunkat eszközölheték. Én és hadzsi Bilal utolsóknak
maradtunk, s valóban nagyon megörültem, midőn a partra kiérkezve azt
hallám, hogy Khandzsan a jó Jakub által értesittetve, azonnal oda
sietett. Néhány lépésnyi távolságban megmutatták őt nekem, a mint épen
aszr-namazi-jával, – vagy is déli imájával foglalkozék, s én ezen
helyzetben közeledém hozzá.



V. FEJEZET.

MEGÉRKEZÉS GÖMÜSTEPÉBE, A HADZSIK SZIVES VENDÉGSZERETETTEL FOGADTATNAK.
– KHANDZSAN. – Ó GÖRÖG FAL. – AZ ULEMÁK BEFOLYÁSA. – AZ ELSŐ MECSET,
MELY A NOMÁDOK KÖZT TÉGLÁBÓL ÉPITTETETT. – PERSA RABSZOLGÁK. –
KIRÁNDULÁS GÖMÜSTEPÉTŐL ÉSZAK-NYUGATI IRÁNYBAN. – TATÁR ELJEGYZÉS,
LAKOMA STB. – A KHIVAI KHÁN KERVANBASI-JA A SIVATAGON ÁT TEENDŐ
UTAZÁSHOZ KÉSZÜL. – A TEVÉKET BÉRBEADÓ ILIASZ BEG. – ALKUKÖTÉS
KHULKHANNAL. – TURKMANOK EXPEDITIÓJA PERSIÁBAN LÓRABLÁSRA. – A LÓRABLÓK
VISSZAÉRKEZÉSE.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Ad introeuntium dextram Scythae nomades, freti litoribus, insident._ –
Pompon. Mela, _De Situ Orbis_, 1. III. c. V.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Khandzsan elvégezvén imáját felemelkedék s én egy szép, karcsu termetü
magas férfiut láték magam előtt, – mintegy 40 éves lehete, hosszu
szakála leért a mellére; öltözéke felettébb szerény volt. Tüstént felém
sietett, megölelt s nevemen szólitva szives nyájassággal üdvözölt.
Ugyanazt tette hadzsi Bilallal és hadzsi Szalihval is, s midőn a karaván
már talpon volt, uti málháival felrakodva, mi is csatlakozánk hozzá, s
elindulánk a sátrak felé. Már itt érkezésünk hire átalánosan el volt
terjedve, s természetesen tulzottam fölcsigázta karavánunk számát a hir;
a nők, gyermekek és kutyák tarka vegyületben siettek ki a sátrakból, az
érkező zarándokokat meglátni s mint a mollák állitják, ölelés által
részesülni az isteni malasztban s a búcsujárás érdemeiben részt vehetni.
A közép-ázsiai életből általam legelőször látott s tehát reám nézve
egészen uj kép annyira meglepett: hogy azt sem tudtam, a sajátságosan
alkotott szőrnemez sátrakat szemléljem-e, vagy a bokáig érő vörös
selyeminges asszonyokat bámuljam, vagy pedig a felém nyujtott sok kezet
elégitsem ki. Sajátságos volt azt látni, mint törekedtek ifjak és vének,
minden nemi és családi különbség nélkül a hadzsikat érinteni, a kiken
még rajtuk volt a Mekkából és Medinából hozott szent por s nem kevéssé
valék megilletődve, midőn a legbájosabb fiatal asszonyok sőt leányuk is
ölelésemre siettek. Fáradtan s ezen vallásos vendégszerető
megtisztelések által egészen kimerülve érkezénk meg a fő isan (pap)
sátora elé. Itt összpontosula kis karavánunk, s a legérdekesebb látvány
fejlődött itt ki, melynek valaha szemlélője voltam. A vendégek
elszállásolásához akartak fogni. Egész bámulásra ragadott azon buzgó
törekvés, mint iparkodott minden ember a szegény idegenek közől vagy
egyet megvendégelhetni; hallottam ugyan már hirét a nomádok
vendégszeretetének, hanem ily mértékben még se tudtam volna azt soha
képzelni. Az asszonyok már elkezdtek veszekedni, hanem Khandzsan rendet
csinált oly formán, hogy a zarándokokat mind elosztá, engem pedig és
hadzsi Bilalt, a hozzánk tartozókkal együtt, mint saját vendégeit a maga
ova-jába (sátor) vitt.[7] Minthogy Gömüstepe legvégén lakott, végig
kelle ballagnunk az egész táboron, mely a Görgen két partján nyulik el s
szorosan egymás mellé helyezett sátrakból áll.[8] Már közelgett az
alkonyat, midőn fáradtan megérkezénk azon édes reményben, hogy most majd
kissé kipihenjük magunkat. De fájdalom, megcsalt reményünk. A nekünk
szánt sátor ott volt ugyan, alig egy pár lépésnyire a nevezett
folyamtól, de alig vettük birtokunkba, a kellő szertartással, – kétszer
körül kerülvén azt, s egyet köpvén mind a négy szegletén – csakhamar
megtelt lakásunk látogatókkal, kik aztán késő éjig nálunk maradtak s
száz meg száz különféle udvarias kérdéssel terhelének, elannyira, hogy
még hadzsi Bilal is, ez a telivér keleti ember, kezdé türelmét
veszíteni. Este Khandzsan tizenkét éves fia Baba Dzsan[9] elhozá
vacsoránkat, mely főtt halból és aludt tejből állott s nagy fatálban
hordatott fel. Egy nehéz lánczra vert persa rabszolga egészen közel
hozta hozzánk a tálat, a hol aztán Baba Dzsan tette elénkbe; maga atyja
mellé ült le csekély távolságban s mindaketten őszinte kedvteléssel
nézték, milyen hatalmas étvágygyal estünk neki az eledelnek. Étkezés
után imádkoztunk. Hadzsi Bilal fölemelé kezeit, és minden jelenlevő
akként cselekvék s midőn befejezésül szakállát megfogva, ezt mondá:
Biszmillah Allah Ekber, hasonlóképen megsimogatá mindenki a szakállát, s
szerencsét kivánt Khandzsannak vendégeihez.

[Illustration: FOGADTATÁS EGY TURKMAN FŐNÖKTŐL A KASPI-TENGER PARTJÁN.]

April. 13-án ébredék legelőször turkman sátorban, a mit a jomut-oknál
csatma-nak, a többi vidékeken aladzsa-nak neveznek. Az édes álom, s a
könnyüd épűlet, mely alatt valék, egészen felfrisitettek és
megkönnyitének, s az ujdonság ingere annyira gyönyörködtetett, hogy
örömöm határtalannak látszék. Hadzsi Bilal ezt észrevette s
felszólitott, hogy mennék vele sétálni, és a mint kissé távol valánk a
csatmáktól, figyelmeztetett, hogy már nagyon itt volna az ideje efendi
rangomtól egészen megválni s testestül lelkestől dervissé lenni.
„Bizonyára észrevetted már eddig“ – monda jó utitársam, – hogy nem csak
én egyedül, hanem valamennyi collegánk, a fiatalok úgy mint az öregek,
fatihát (áldást) osztogattunk az emberekre; ehez már most neked is hozzá
kell fognod. Jól tudom, hogy ez Rumban nincs szokásban; hanem itt
kivánni fogják az emberek, és nagyon meg fognak benne ütközni, hogy
dervisnek adod ki magadat, és nem teljesited tökéletesen a dervis
szerepet. Az áldás formáját ismered, vágj hozzá áhitatos jámbor arczot
és oszszad a fatihát (áldást); nefeszt (szent leheletet) is
osztogathatsz, ha betegekhez hínak, és ne feledd soha azonnal kinyujtani
kezedet, mert jól tudják az emberek, hogy mi dervisek efféle szent
mesterségből élünk s mindig kész is náluk egy kis adomány.“ Hadzsi Bilal
bocsánatot kért, hogy bátorságot vett magának engemet oktatni; de –
ugymond – csak saját javamért tette, hozzá tevén, hogy bizonyára
hallottam azon utazó történetét, a ki az egyszemüek országába jövén, az
egyenlőség kedvéért egyik szemét mindig behúnyva tartá.

Én szives köszönettel fogadtam tanácsadásait, ő pedig azt is elmondá
nekem, hogy Khandzsan sok más turkmannal különös figyelemmel
kérdezősködék felőlem, és hogy nagyon sok fáradsággal s bajlódással
tudta őket arról meggyőzni, miszerint legkisebb hivatalos jellemmel sem
bir utazásom. A turkmanok ugyan is azon hitben valának, hogy valami
oroszellenes küldetésben utazom Khivába és Bokharába a szultán
megbizásából; nem is akará egészen megingatni ezen hitöket, jól tudván,
hogy a szultánt nagy tiszteletben tartják, s ennél fogva engem is annál
jobban megbecsülnek. Mindamellett rendkivül figyelnem kelle, hogy dervis
minőségemről soha egy pillanatig se feledkezzem meg, mert a talányszerű
bizonytalanság ezen embereknek legjobban inyére van.

Nemsokára ezután visszamentünk lakásunkba, hol már várt reánk a házi
gazda sok barátjával és rokonával. Felesége és éltes anyja
bemutattattak, hogy áldásunkat kinyerjék, később Khandzsan legközelebb
rokonaival ismerkedénk meg, és miután mindegyiket megáldottuk, Khandzsan
figyelmeztete, hogy turkman szokás szerint a vendég a család
legkedvesebb tagjának tekintetik, s most már nemcsak az ő törzse, hanem
valamennyi jomut között akadály nélkül járhatunk, és ha valaki
merészelné az ő vendégének csak egy hajszálát is meggörbiteni, majd
szereznének maguknak elégtételt a kelte-k (igy nevezik Khandzsan
törzsét.) Legalább két hétig várnotok kell itt, a mig Khivába menő
karaván fog találkozni; tehát pihenjétek ki magatokat, s látogassátok
meg a távolabbi ova-kat; a turkman soha se bocsátja el sátora alól üres
kézzel a dervist, s nektek épen nem fog ártani ha jól megtöltitek
kenyeres tarisznyátokat, mert nagy utat kell tennetek, mielőtt Khivába
és Bokharába érnétek.“

Hogy ezen szavak nagy örömömre szolgáltak nekem, a ki szabadon ohajték
kószálni, azt könnyen elgondolhatni. Csak annyi ideig akartam tehát
Gömüstepében maradni, a mig ismeretségeim köre jobban kiterjed; különben
a turkmanok szóejtésében is, melynek elmélete ismeretes volt előttem,
több gyakorlati jártasságot szerettem volna magamnak szerezni. Az első
napokban Khandzsannal, testvérével, vagy más házibarátaival mentem ki,
különféle sátorokban látogatást tenni, később ugyan gyakran hadzsi Bilal
kiséretében jártam ki áldást osztogatni, vagy hadzsi Szalihval mentem, a
ki itt nagyban üzte az orvoskodást. Mig ő a gyógyszereket beadta, én
elmondám a betegre az áldást, a miért mindig kaptam egy kis posztónemez
szőnyeget, aszalt halakat, vagy más egyéb apróságokat. Vajjon a közös
gyógyitásainkat követő szerencsés siker, vagy a hadzsi rumira (török
hadzsi) vonatkozó kiváncsiság okozta-e, – mindig talány maradt előttem,
– hanem annyi igaz, hogy barátaim nagyon elcsodálkoztak a felett,
miszerint alig öt napi tartózkodásom után Gömüstepében igen sok
látogatást kaptam betegektől, vagy olyanoktól, a kik beteggé tetteték
magukat, a kiket megáldék, rájok lehelék, vagy kis taliszmanokat is
irtam nekik, s az illető jutalom természetesen soha se maradt el. Itt
ott találkoztak ugyan afféle nyakas politikusok, a kik engem politikai
emissariusnak tartván, kétségbe vonták dervis minémüségemet, hanem én
ezzel nem sokat törődtem, miután álarczom eléggé biztositva volt. Arra a
gondolatra senki se jöhete, hogy bennem europait akarjon fölfedezni, s
milyen öröm volt az reám nézve, hogy ezen az egészen idegen földön
háboritatlanul járhatok kelhetek.

Ismerőseim száma napról napra szaporodott, annyira, hogy nemsokára a
leghatalmasabb és legbefolyásosabb embereket számithatám közéjök.
Különösen nagy hasznát vettem Kizil Akhond barátságának, a kinek igazi
neve tulajdonképen Molla Murad vala. Ezen nagy tiszteletben állott
tudóssal igen jó lábon állottam, s ajánlása mindenütt utat nyitott
számomra. Kizil Akhond annak idejében, még midőn Bokharában tanult, egy
oszman-török nyelven az exegesisről irott munkát kapott, a melyet nem
birt egészen jól megérteni, s a melyhez én adtam neki a megkivántató
kulcsot. Nagy örömére volt tehát társalgásom, s mindenütt kidicsért,
hogy mennyire otthonos vagyok én az iszlam könyveiben. Szatlig Akhond
is, egy nem kevésbbé nagyra becsült pap, szintén barátságos hajlammal
viselteték irántam. Midőn legelőször találkozám vele, külön imában adott
hálát a gondviselésnek, hogy megengedé neki az én személyemben egy
Rumból, a hitnek ezen valódi forrásából való müszülmant látnia; és midőn
a társaságban valaki fehér bőrömre valami megjegyzést tett, azt mondá,
hogy: ez az igazi nur ül-iszlam, az iszlam valódi világossága, a mely az
én arczomból ragyog, mely Isten áldásának csak nyugat vidéki hivők
örvendnek. Molla Durdisz barátságát sem hanyagolám el, a ki kazi-kelan,
vagy is főbirói rangot viselt; sőt gondosan ápolgatám azt, mivel
csakhamar meggyőződtem a felől, hogy ezen vad népességre csak is az
ulemák birnak némi kevés befolyást gyakorolni, és hogy az akszakalok
(őszszakáluak) felsősége, melyet Európában oly tulnyomónak tartunk, ezen
nép között vajmi kevés nyomatékkal bir. Hogy felfogásomban nem tévedék,
arról eléggé meggyőzött azaz egyre növekvő bizalmasság, melylyel a
turkmanok irántam viseltettek, és a midőn Gömüstepe régi görög romjainak
tégláiból, melyektől az egész tábor nevét nyerte, mecsetet akarának
épiteni, engem kértek meg hogy én jelölném ki a mihrab-ot (oltár s
egyszersmind kible) mivel Kizil Akhond engem szemelt arra ki, mint a ki
e részben legelismertebb és legtapasztaltabb dervis vagyok.

Gömüstepe területén eddigelé soha se láttak falat, a környékén
szétszórva létező görög romokon kivül, s a jomutok bizonyos
polgárisodási neki-buzdulásának tulajdonitható, hogy e helyen, mely a
jomutok főhelységének tekintetik, rakott falakból épitett istenházát
óhajtottak birni. Kegyes turkmanok kötelességükké tették maguknak, hogy
a Nagy Sándor által épitett erődök gyönyörü négyszögü tégláiból néhány
száz darabot ugyanazon egy helyre összehordjanak, s midőn már
elegendőnek gondolták az anyagot, egy turkman bizatott meg a
felépitéssel, a ki több izben járván Asztrakhanban, tapasztalt ember
hirében állott. Miután iránytűm segitségével kijelölém nekik, merre
fekszik Mekka, azonnal hozzá fogtak a falrakáshoz, minden alap falazat
nélkül, mely körülmény nem igen erősen kezeskedhetik az épület
szilárdságáért. De annál jobb igy. Mert ha tovább fönállna, még valami
erőd bástyájául használhatnák egykor az oroszok, s a nagy macedoniai
nagy terveinek még a hasonnevü Romanow vehetné hasznukat.

Alig tölték egy egész hetet Gömüstepében, s a fönebb emlitett pártfogás
utján mindenfelé ismeretes lettem. Lassankint a polgári viszonyokba is
szerettem volna behatolni, a nagyon szétágazott törzs- és családneveket
megismerni, s amennyire csak lehetséges, tiszta fogalmat képezni azon
társadalmi kötelékekről, melyek ezen, látszólag a legnagyobb anarchiában
élő, elemeket összetartják. Ez aztán valamivel nehezebben ment, mint
gondolám. De alig érintettem a közönséges életbe vágó valamely kérdést,
alig mutattam egy vagy más dolog iránt némi kiváncsiságot, azonnal
csodálkoztak felette, hogy mit érdekelhetnek mulandó dolgok egy dervist,
kinek csak az Istennel és a vallással van dolga. Tehát igen sok
fáradozásomba került, a mi tapasztalatokat e téren szereztem, mert
kérdezősködnöm nem volt szabad soha. Nagy szerencse volt reám nézve,
hogy a turkmanok, kik rabló kalandozásaikon kivül egész életöket a
legrenyhébb heveréssel töltik, szeretnek órákig politizálni, a maguk
módja szerint, s én ilyenkor néma hallgatójuk valék; félálmosan
üldögélvén imádságos olvasómmal; s az alamanok (razziák) történetét, s a
vilajet-hez (Persia), a khivai khánhoz és más nomad népekhezi
viszonylataikat igy tanulmányozhattam.

Alkalman volt ama napokban Kizil Akhond társaságában kirándulást tenni
az atabeg-ekhez, (a jomutok keletfelé lakó törzse) és a göklen
turkmanokhoz, a mit én azért tarték nagyon érdekesnek, mivel ez
alkalommal megláthattam nagy részét azon falnak, melyet Nagy Sándor
épittetett a sivatagnak már akkor is rettegett lakói ellen. Kizil Akhond
egy perhez tartozó törvényes vizsgálat miatt utazott, minélfogva több
helyt időztünk, s négy nap alatt tettünk meg olyan utat, melyet két nap
alatt is könnyen megtehettünk volna. Utunk iránya keletnek tartott,
azonban nagy kerülőket kelle tennünk, a kákával benőtt mocsárok miatt,
melyekben százankint tartózkodtak a vaddisznók. Ezen mocsárok a Görgen
kiáradásaiból támadnak, mely tavaszszal rendesen megárad, s gyakran
mérföldekre elárasztja jobbról balról partjait. És ennek már régi
időkben is igy kelle történni, minthogy czélszerünek tartották a nagy
védfalat a folyamtól négy sőt több helyütt hat angol mérföldnyire
épiteni, a folyamtól északnak. S minthogy ez a sikság legmagasabb
pontjain történt mindenütt, még most is a régi falromok közelében a
legbiztosabb utazni, bármely évszakban. A sátorokat is leginkább ezen
tájon találhatni, s alig egy-egy óranegyednyi haladás után kisebb
nagyobb sátor csoportokat talál a vándor. Ezen őskorbeli épitményemlék
nyugati végét nem láthattam, s azoknak a mesés tudósitásoknak sem vagyok
hajlandó hitelt adni, a miket hallék róla. Keletnek, ugy tartom két
helyütt leltem meg a vég pontjait; az egyiket északkeleti irányban
Gömüstepétől, a hol nagyobb várromok jelölik a fal kezdetét egészen a
tengerparton; a másikat az Etrek folyamtól mintegy 20 angol mérföldnyire
délnek, szintén közel a tengerparthoz, mely két vonal az Altin-Tokmakon
valamivel fölül jön össze. A mi a Gömüstepétől kiinduló vonalt illeti,
azt módomban volt két napig bejárni mintegy 10 geographiai mérföldnyi
távolban, nyugattól észak-keleti irányban. – Arról lehet tisztán
ráismerni, hogy a földtől két, sőt néha három lábnyi magasan is emelkedő
domborlatot képez, a szerint a mint a föld minősége a romladékok
eltakarásához járulni alkalmas volt. Az egész meglehetősen egy hosszan
elnyuló sánczvonalhoz hasonlit, melynek közepéből minden 1000 lépésnyire
egy-egy hajdani torony alapromjai emelkednek ki, melyeknek meglehetősen
egyenlő a kiterjedése. Azonkivül még más nagy föld halmok is láthatók
ezen fal hosszában, melyeknek kikutatását inkább szakférfiakra bizom,
mivel még csak gyanitó véleményadásra sem érzem magamat illetékesnek. A
kisebb föld halmokból néhányat felnyitottak a turkmanok, s a mint nekem
beszélték, egy négyszögü épületben, egy roppant nagy, papirvékonyságu
cserép fazekat leltek, abban pedig kékes hamvat, itt-ott arany pénzeket
s más drágaságokat, a miért az egész vidék a fallal együtt
Kizil-Alannak, azaz: arany szedőnek nevezi. Ezen utóbbi emelt helyeket
azonban szükség megkülönböztetni azon joszkáktól (dombok), melyeket a
turkmanok nagy halottaik tiszteletére hordanak össze.

Kizil Akhond, az én tudós kisérőm, nagyon csodálkozott a felett, hogy a
Szeddi Iszkender, azaz a Sándor-sáncz, melyet a dzsineknek (szellemek) a
nagy uralkodó parancsára kelle épiteniök, engemet annyira érdekelt.[10]
Sándor, az ő vélekedése szerint buzgóbb müszülman volt mint mi, s azért
a földalatti szellemek akarva nem akarva, mind szolgálatában állottak.
Előadását azon ismert mese elmondásával akará folytatni, mely arról
szól: hogyan ment Sándor a setétség országába; hanem elhallgatott, a
mint látta, hogy egy téglának a kibontásával nagyon el vagyok foglalva.
Valóban ugylátszik, mintha azok a piros szinü téglák össze volnának
forrasztva, mert inkább széttörnek, hogy sem a nagy tömegtől elváljanak.
Egyébiránt ezen vidék nagy érdekkel birhatna régiségbuvárainkra nézve,
minthogy itt nemcsak a régi görög uralom sok maradványának, hanem az ó
iran cultura emlékeinek is bőven kell rejleni, mert a Görgenek, a mai
Sehri Dzsordzsan romjainak fontosságáról, sokat beszélnek az arab
történetirók. Maga Kumbezi-Kausz, vagy is a Kausz kupola-rom, melynek
csak hirét hallám, hihetőleg több figyelmet érdemelne mint a mennyiben
az arra gyorsan áthaladott angol utazók részesithették.

Nagy meglepetéssel láttam, hogy Kizil Akhondnak, a kit csak tudós de nem
gazdag embernek tartottam, több helyütt vannak sátrai nőkkel és
gyermekekkel, a kik hármas házasságból való családjának egyes
alkatrészeit képezék. Csak midőn több helyütt mindig más-más
feleségeivel s gyermekeivel ismerkedém meg, akkor kezdtem megérteni,
hogy az ő körutjának a törvényes czélon kivül még egy más, családi
feladata is van. Egyébiránt nagyon csekély különbség volt az idegen és a
saját sátraibani fogadtatásunk között. A Molla – igy nevezték őt par
excellence – a turkmanoknál, még az ellenséges törzseknél is minden
sátorban a ház ura volt, s nem csak megkülönböztetésekkel de
ajándékokkal is elhalmoztatott, a mi nekem is, ki az ő tanitványa
szerepét játszám, több posztónemezbül való imaszőnyeget (namazdzsi)
jövedelmezett, meg egy turkman felöltőt és egy prémes kucsmát, a mi a
turkmanok nemzeti fövege. Az utóbbit föltettem a fejemre, még könnyü
turbánt is tekergettem körüle s át lettem változva turkman mollává.

Midőn Gömüstepébe visszakerültem, társaim, kik az efféle kirandulásokat
roszalták, már nagy aggodalomban voltak kimaradásom miatt. Sorba
kérdezősködvén mindegyiknek hogyléte felől, elbeszélték, hogy hadzsi
Szalih fényes sikerrel s haszonnal üzi orvoskodását, s hogy hadzsi Kari
Meszud-ot, a ki egy mecsetbe, (azaz egy mecsetül használt sátorba) volt
elszállásolva, meglopták. Sokáig kutatták, keresték az ellopott
tárgyakat, s miután semmit se találhattak meg, az Isan (sejkh)
kinyilatkoztatta, hogy meg fogja átkozni a tolvajt, ha vissza nem tériti
az elorzott tárgyakat. Nem került bele 24 óra, midőn a tolvaj bünbánó
alázattal megjelent, s az ellopott tárgyakon kivül még engesztelő
ajándékot is hozott. Azt nem igen hiszem, hogy a párisi vagy londoni
rendőrség az efféle rendszabálytól hasonló sikert remélhetne. Egy
Khivába menő karavánra nézve is jó tudósitást kaptam. Elbeszélék ugyanis
barátaim, miszerint a khivai khan, kinek az orvosok egészségi
tekinteteknél fogva bivalytejet rendeltek, egyenesen ide küldé
kervanbasiját[11], két pár ilyen állat vásárlására, mivel azok az ő
országában nem találtatnak. A kervanbasi már el is ment Asztrabadba, s
mihelyt visszatér, utra kellend kelni, mely utazásra nézve nagyon jó
előjel, hogy a sivatagon legjártasabb ember fog lenni a vezetőnk. Nagyon
feltünt előttem, hogy utitársaim közől sokan, habár a legnemesebb
vendégszeretetben részesültek, épen ők, a legszegényebb emberek, már nem
akartak tovább a turkmanoknál mulatni. Lehetetlen – mondának – hacsak
annyi mennyi érzéssel bir is az ember, tovább szemtanuja lenni azon
kegyetlen bánásnak, melyben itt a szerencsétlen persa rabszolgák
részesittetnek. „Igaz ugyan, hogy eretnekek, hogy nagyon bántottak
bennünket, midőn országukon keresztül utaztunk; de az még is sok, a mit
ezeknek a szegényeknek itt szenvedniök kell.“ Tatár utitársaim részvéte,
a kiknek hazájokban nincs szokásban az emberekkel kereskedés, és azok a
káromlások, melyekkel nagy boszankodásukban a karakcsikat (rablókat)
szidalmazták, legbővebben rajzolák a szegény rabszolga által viselt
kinzásokat. Képzelje magának bárki, hogy érezheti magát egy persa,
legyen bár a legszegényebb, midőn éjjel váratlanul, családja köréből
kiragadják s sokszor sulyos sebekkel megrakva ide hurczolják foglyul.
Ruhái ócska turkman viseletbeli rongyokkal cseréltetnek fel, melyek
testének csak bizonyos részeit fedik el, nehéz lánczokat vernek rá,
melyek bokáin sebeket törnek, s minden lépten iszonyu fájdalmat okoznak,
és fogságának első napjait, sőt gyakran heteket igy kell töltenie a
legsilányabb eledelen, s hogy éjjel meg ne kisértse az elszökést,
karabográt, azaz: vas örvöt tesznek a nyakára, a melynél fogva egy erős
karóhoz van lánczolva, s a láncz csörgése legkisebb mozdulását is
elárulja. S kinjainak mértéke csak akkor ér határt, ha rokonai
kiváltják, avagy Khivába vagy Bokharába küldik eladni.

Soha se tudtam megszokni azt a lánczcsörgést, mely minden turkman sátora
mellett hallható, a ki csak némi igényt is tart tekintélyességre. A mi
Khandzsanunknak is volt két rabszolgája, és ehez még mintegy
tizennyolcz, husz éves fiuk voltak, s engemet mindenkor nagyon
felinditott, valahányszor a virágzó ifjuságot lánczra füzve láttam. Ehez
járult még, hogy ezen szerencsétleneket nyilvánosan piszkolnom s
káromolnom kellett, mert a legkisebb részvéttel gyanut ébresztettem
volna magam ellen, főképen miután azon körülménynél fogva, hogy tudtam a
persa nyelvet, leggyakrabban engem szólitottak meg. Házi rabszolgáink
ifjabbika, egy szép fekete fürtü irani ifju arra kért, hogy irnék
levelet szülőinek, hogy az Isten szerelméért adják el juhaikat s házukat
és váltsák őt ki; a mit én meg is tettem neki. Egyszer azt hivém, hogy
észrevétlenül adhatok neki egy csésze theát, s szerencsétlenségre, épen
a mint kezét nyujtá adományom után, akkor lépett be valaki a sátorba.
Hanem én is hirtelen ugy tettetém magamat, mintha csak ingerkedni
akarnék vele, s a thea helyett néhány gyengébb ütésben kelle őt
részesitenem. Gömüstepében mulatásom alatt egy éj se mult el a nélkül,
hogy a tenger felől hallatszó lövések ne jelentették volna, valamely
zsákmánynyal terhelt naszád megérkezését. A legközelebbi reggel elmenék
a hőstől követelni a dervist illető tizedet, vagy jobban mondva, a
szegény persákat szerencsétlenségök első perczében meglátni, s szivem
vérzett az iszonyu látványtól. Igy kelle lassankint megszoknom az
erények és bünök, az emberszeretet és zsarnokság, a szőrszálhasogató
lelkiismeretesség és kitanult gazság ellentétességeit, a mik a keleten
mindenütt, de főkép Közép-Ázsiában leginkább fellelhetők, főkép ott, hol
az Iszlam, a társadalmi élet ezen irtóztató mérge, elszórta
álpolgárisodásának magvait. Ellenben a nem müszülman nomádok a világon a
legjobb emberek.

Még csak két hetet töltöttem itt, mire én is mint utitársaim, szintén
elkezdtem ezen helyet unni, megutálni, szemeimet kimondhatatlan vágygyal
legeltetvém a persa hegységeken. Csak néhány órát tesz a távolság s
mégis az erkölcsök, szokások, gondolkozási irány annyira eltérő itt a
turkmanok között, mintha ezer mérföld választaná egymástól a két
országot. Valóban csodálatra méltó az a befolyás, a mit a vallás és
történelem gyakorol az emberekre! Nevetnem kell, valahányszor eszembe
jut, hogy épen ezek az embertelen turkmanok voltak, a kik minduntalan
lakomát adtak „lillah“ kegyes czélokra, a hol jelen kellett lennie a mi
egész hadzsi társaságunknak. Ilyen meghivások napjában többször
fordultak elő, csak az elsőre és másodikra valék hajlandó elmenni, a
harmadik meghivásnál ki akarám magamat menteni, hanem a meghivó durva
oldallökésekkel hivogatott ki sátoromból, a turkman etikette szabályai
szerint: „minél keményebbek az oldaldöfések, annál szivesebb a
meghivás.“ Ilyen ünnepélyes alkalmakkal a vendégséget adó sátora elé
néhány nemez darabot, vagy ha már nagyban ment – szőnyeget teritettek, s
a meghivott vendégek öten hatan egy-egy csoportban foglaltak rajta
helyet körbe ülve; minden csoport kapott egy nagy fatálat, mely a
vendégek számához és korához mérve volt megtöltve, s ezen tálból
szétterjesztett marékkal ették ki fenékig az eledelt. Az étkek minősége
s készitési módja, ugy hiszem, nem igen fogja inyenczeinket érdekelni,
csak mellesleg emlitem tehát meg, hogy a ló és teve hus napi renden
voltak, a többi hus nemeket jobbnak tartom elhallgatni. Khandzsan azon
idő alatt, mig nála valék, tizenkét éves fiát egy tiz éves leánykával
eljegyzé, a minek családi ünnepély lett a következménye, s nekünk a kik
vendégei valánk, nem lehete abból kimaradnunk. Midőn a jövendőbeli
sátorába beléptünk: javában foglalkozott egy shawl szövésével; ugy tett,
mintha észre se vett volna bennünket, s két órai ott mulatásunk alatt
csak egyszer vehettem észre, mint vesz ő is részt lopva reánk vetett
tekintetekkel társalgásunkban. Az étkezés alatt, mely az én tisztelemre
rizsből és tejből volt főzve, megjegyzé Khandzsan, hogy ezen ünnepély
tulajdonképen a jövő őszre volt határozva, de használni akarta
ittlételünk alkalmát, hogy áldásainkat kinyerhesse. Majd elfeledém
emlitést tenni azon lakomáról, melyet egy karakcsi adott tiszteletünkre,
a ki egy maga gyalog, három persát nem csak foglyaivá tett, hanem
szintén egészen egyedül hajtotta őket maga előtt nyolcz mérföldnyire a
rabszolgaságba. Nekünk adta ki a zsákmányból az egyházat illető tizedet,
a miből mindegyikünkre két kran jutott, és milyen boldognak érzé magát,
midőn az ő megáldására fatihát éneklénk!

Miután három hetet a legkellemetlenebb elfojtott érzéssel Gömüstepében
tölténk, végre beleegyezett a vendégszerető Khandzsan, hogy
utrakészülődéseinkben ő is segitségünkre legyen. Tevéket vásárolni, ugy
véltük, nagyon költséges lenne; tehát arra határoztuk el magunkat, hogy
kettejével bérlünk ki egy-egy tevét, amely aztán magunkat, vizünket és
lisztünket czepelné. És ez nehezen lett volna kivihető, ha nem lettünk
volna oly szerencsések, Iliasz Beg a teve bérbeadó személyében oly
embert lelni, a ki vallásos ugyan nem nagy mértékben volt, a mi
hadzsiságunkat sem igen tisztelte, de annál szigorubb pontossággal
tartotta meg a vendégszeretet törvényeit, s a mi kielégitésünkért a
legnagyobb áldozattól sem rettent vissza. Iliasz tulajdonképen Khivából
való turkman, s a jomut törzs ivadéka, ki évenkint egyszer ide szokott
utazni üzletben, a sivatagon keresztül, s a mig Gömüstepében időzik,
Khandzsan pártfogása alatt áll, a mely nélkül ép oly kevéssé biztos a
helyzete, mint bármi más idegené. Rendesen őszkor szokott megjönni és
tavaszszal megy vissza, miután 20–30 tevét részint saját, részint másik
áruival megrakott, s minthogy épen ezen évben azonkivül szándékozott
nehány tevével többet vinni magával, ha mindjárt teher nélkül is, tehát
a legcsekélyebb haszonbér is csaknem talált pénz volt reá nézve.
Khandzsan a legmelegebben ajánlott neki bennünket, és ezen szavai:
„Iliasz, életeddel fogsz nekem értök jót állani“ elég világosan
értelmére adták, hogy milyen mértékü tekintetben valánk mi a mi
vendéglőgazdánknál; tehát a földre szegzé szemeit, mint a nomádoknál
szokás, midőn rendkivül komolyaknak látszanak, s válasza, melyet ritka
közönyösséggel monda halkan, ajkait nem is mozditva, ebből állott:
„ismersz engemet.“ A két alkudozó turkman feltünő hidegvérüsége
ingerelni kezdé még félig europai véremet, megfeledkezém arról, hogy
hadzsi Bilal s többi utitársaim is mozdulatlan részesei valának a
jelenetnek, s néhány megjegyzést tettem; de csakhamar meg is bántam,
mivel többszöri felszólalásomra sem vétettek szavaim figyelembe. Tehát a
nélkül, hogy az alkudozásokba szabad lett volna avatkoznunk, abban
történt megállapodás, hogy két arany használati bérért kapunk egy-egy
tevét Khiváig; vizünknek és lisztünknek ingyen elvitelére ajánlkozott
Iliasz.

Azon kis összegből, a mit rongyos ruházatom különféle részeibe bevarrva
tartogattam, valamint jámbor mesterségem bő aratásának gyümölcseiből is
kitelt volna, hogy egy magam külön béreljek tevét; hanem hadzsi Bilal és
Szultán Mahmud lebeszéltek róla, kiemelvén, hogy a nyomoruságos,
szegény, könyörületre inditó külső a legjobb óvszer ezen nomádok között,
a kiknek ragadozó vágyát a kényelem legcsekélyebb jele is felébresztené,
s a kiket aztán ily esetben a legjobb barátokból ellenségeivé tehetne az
ember. Többeket megneveztek társaink közől, a kik bőven el vannak látva,
de biztonságuk kedvéért kénytelenek rongyokba öltözve gyalog menni. A
parancsoló szükséget átlátván, társaságban bérlettem tevét s csak azt
kértem ki magamnak, engednék meg, hogy kedzsevét használhassak (a
kedzseve, a teve két oldalára alkalmazott egy pár fa kosár) mivel
rendkivül terhemre esnék sánta lábommal a szük nyeregben mással
összeszoritva ülni, s ily helyzetben tenni meg 40 állomást. Iliasz
elejénte vonakodott, mivel a kedseve a szegény állatra nézve a homok
sivatagokon kettős teher lett volna, s igaza volt, azonban Khandzsan
rábeszélte s végre beleegyezett kivánságomba. Most már meg volt az a
vigasztalásom, hogy husznapos utunk alatt Khiváig, melyről a
legborzasztóbb dolgokat beszélték, néha-néha egy kicsit alhatni is
fogok; s az egészben különös örömömre szolgált, hogy vis-à-vis-m, vagy
tulajdonképen ellensulyom, hadzsi Bilal, az én lelki barátom fog lenni,
a kinek társasága napról-napra elkerülhetlenebbé kezdett rám nézve
válni. Az alkudozás befejeztetvén, bevett szokás szerint előre
kifizettük a használati bért. Hadzsi Bilal egy fatihát mondott, és
miután Iliasz néhány szőrszálból álló szakállát végig simitotta volna,
egészen megnyugodva lehettünk. Csak arra kértük, hogy minél korábban
induljunk, hanem ezt ő nem igérhette meg, mivel az indulás a khan
kervanbasijától függött, a kinek karavánunk élén elül kellett mennie
bivalyaival.

Néhány nap mulva készen voltunk az elindulásra Etrekbe, karavánunk
gyülekezési helyére. A megtörtént előkészülődések után kettős forró
vágyat érezék Gömüstepét elhagyni, először azért mivel láttam, hogy az
itt hasztalan töltött időzés következtében a hő évszak mind jobban
közeledik, s attól féltünk hogy a sivatagon még itt-ott lelhető esőviz
egyre nagyobb ritkaság leend, s másodszor mivel a felőlem terjedező
nevetséges hirek már valóban nyugtalanitani kezdettek. Mig sokan a
jámbor dervist látták személyemben, mások nem tettek le azon
gondolatról, hogy én a szultán nagy befolyásu követe vagyok, ki a
teheráni török követtel összeköttetésben van, a ki néhány ezer puskát
hozott magával s itt fog Oroszország és Persia ellen összeesküvést
szervezni. Az oroszok Asurában ezt hallva bizonyosan nevettek volna
rajta; azonban mégis lehetséges volt, hogy a csodálatos idegen után
kérdezősködhetnének, s akkor aztán fölfedeztetésem következménye kinos,
talán örökös rabszolgaság lehetett volna. Több izben megkértem tehát
hadzsi Bilalt, hogy legalább Gömüstepéből menjünk már el; azonban épen
ő, ki eddig türelmetlenkedék, miután Iliasz átvett bennünket, egészen
közönyös lett, s sürgetéseimre mindig azzal felelt, hogy milyen
nevetségesen gyermekes vagyok én, hogy a sors rendelkezéseit meg akarom
előzni. „Hasztalan minden sietséged – monda egy izben, – addig kell a
Görgen partján maradnod, mig a Naszib (a fatum) más helyen nem rendeli
ki ivóvizedet. És azt senki se tudja, hamar vagy későn fog-e ez
történni!“ Képzelhetni milyen hatása lehet az ilyen keleti válasznak egy
nem oknélkül türelmetlenné vált kedélyre. De, fájdalom, átláttam hogy
nincs menekvő ut, s megadtam magamat sorsomnak.

Ugyane napokban történt, hogy néhány karakcsi áruló uton öt persát
hozott haza rabló kalandozásából, kik között egy vagyonos is volt. A
rablók egy naszáddal rándultak ki Karatepén át azon ürügygyel, hogy a
maliki-k (persák) falujában egy rakomás gabonát akarnak vásárolni. Az
alku hamar meg köttetett, s a semmi roszat nem gyanitó persák alig
jelentek meg a tenger parton áruikkal, azonnal elfogdostattak, kezeik
lábaik összekötöztettek, és nyakig saját buzájokba elrejtve
hurczoltattak Gömüstepébe. Jelen voltam, midőn ezen szerencsétlenek, kik
között egyik nagyon meg volt sebesitve, kipakoltattak, s hallám, hogy
ezen eljárást még maguk a turkmanok is gyalázatos tettnek mondták. Az
asurai oroszok is bele avatkoztak ez ügybe, s kiszállással
fenyegetőztek, ha tüstént szabadon nem bocsáttatnak a foglyok. S
minthogy a rablók határozottan vonakodtak zsákmányukat kiadni, azt hivém
hogy a többi turkmanok, a kikre nézve az oroszok fenyegetése közös
veszély volt, kényszeriteni fogják törzsrokonaikat a kiadásra; – azonban
ez teljességgel nem történt, hanem lett nagy lótás futkározás, fegyverek
osztattak ki, hogy ha csakugyan ki akarnának az oroszok kötni, komolyan
szembe lehessen velök szállni. Érdekes volt, hogy nekem is puskát
nyomtak a kezembe, s nem kis zavarba jöttem, elgondolván, hogy kikre
kellend lődöznöm. Szerencsére csak a fenyegetésnél maradt a dolog.[12]
Másnap reggel egy orosz gőzös egészen közel jött a parthoz, hanem
diplomatiai uton intézték el az ügyet, oly formán, hogy a turkmanok
tuszokat adtak a jövőre nézve, hanem az öt persa rablánczain maradt. A
vagyonos 100 arany váltság dijért elbocsáttatott, egy másik, a ki
kezeire lábaira nyomorék volt, s nem birt 4 arany névszerinti értékkel,
az oroszok tiszteletére bocsátatott el; a három izmos férfi pedig nehéz
lánczokra verve Etrekbe, a rabszolgák kinzó helyére vitetett el.

Az Etrek név, melylyel egy folyamot is, meg a környékén fekvő lakosokkal
biró egész területet nevezik, Mazendran és Taberisztan szerencsétlen
lakossága előtt a legirtóztatóbb rémszó, a legnagyobb káromlás, annyira
hogy rendkivüli haragba kell annak a persának jönie, a ki ajkain
kibocsátja ezt az átkot: „Etrek biufti“ azaz: hogy kerülnél Etrekbe.
Minthogy karavánunk gyülhelyéül volt kijelölve, tehát alkalmam lett ezen
rémhelyet közelebbről megismernem. Ehez még Khandzsan oly szives volt,
hogy engem vendégül ajánlott Kulchannak, a karakcsik pir-jének
(őszszakál), ki alkalmilag hozzánk jött volt. Ezen vén bünös komor,
visszataszitó kifejezésü ember volt, elfogadása legalább épen nem volt
barátságos, midőn vendégeül átadattam neki. Sokáig fürkészte
arczvonásaimat, néha-néha valamit sugott Khandzsannak, s ugy látszik
mintha teljességgel más valamit akart volna bennem fölfedezni, mint a
minek a többi világ tartott. Azonban csakhamar rájöttem ezen
bizalmatlanság forrására. Kulchan fiatal korában beutazta Oroszországot
Khidr khán-nal, ki orosz szolgálatban állott, hosszabb időt töltött
Tifliszben, s meglehetősen megismerkedett a mi európai életünkkel. Azt
mondá, hogy sokféle nemzetet látott, csak oszmanlikat nem, a kikről
egyébiránt azt hallotta, hogy mint a turkmanok törzsrokonai – egészen
hasonlitnak is hozzájok, s nagyon csodálja, hogy bennem ellenkezőt
tapasztal. Hadzsi Bilal figyelmezteté, hogy e pontra nézve roszul van
értesülve, mivel ő maga is több évig lakott Rumban, és soha se vette
észre az általa emlitett hasonlatosságot. Ezután tudtunkra adá amaz,
hogy holnapután már visszamegy Etrekbe az ova-jába; tehát készen legyünk
az elutazásra, mivel az innen Etrekig terjedő utat, ámbár csak 12 mfld,
nem tehetjük meg az ő kisérete nélkül; ő pedig csak addig vár, mig
Kolman,[13] a fia, az alamanról (rabló kaland) vissza jön, melyre többed
magával rándult ki a persa határra, néhány szép kanczát elhajtani.

A fiát rablókalandról haza várni Kulchannak körülbelől annyi volt,
mintha a mi felfogásaink szerint az atya valami hős kirándulásból vagy
más becsületre váló vállalatból várja fia visszaérkezését. Fel is
szólitott bennünket, hogy déltájban sétálnánk ki a Görgen alsó partjára,
mert ekkor kellene megérkezniök, s majd valami örvendetes dolgot fogunk
ott látni. Minthogy épen semmi dolgom sem volt, követtem a felszólitást,
s a tömeg közé keveredtem, mely türelmetlenül várta az érkezőket. Végre
a tulsó partra érkezett nyolcz lovas turkman, tiz nyeregtelen lovat
vezetve féken. Azt hittem, hogy a várakozó tömeg most mindjárt lelkesült
örömriadalba tör ki, azonban egy hang se hallatszott. Mindenki mohó
tekintettel, s néma csodálással méregeté az érkezőket, kik a felnyergelt
és nyergetlen lovakkal egy pillanat alatt átuszták a Görgent, s az
innenső parton leszállván – leirhatatlan komolysággal nyujtottak kezet
barátaiknak s rokonaiknak. Mig az öregek nagy figyelemmel vizsgálgatták
a zsákmányt, a fiatal hősök ruháikat szedték rendbe, s nehéz prémes
kucsmaikat fölemelintvén, letörülgeték a veritéket homlokukról s
fejökről. Az egész pompás látványul szolgált. Bármennyire utáltam a
rablókat s utálatos mesterségöket, szemeim mégis különös gyönyörrel
legeltetém ezen fiatal embereken, a kik rövid lovag öltözetükben, bátor,
merész tekintetökkel, s egészen a melleikre leérő szőke hajfürteikkel
minden ember bámulatának tárgyai valának, a mint fegyvereiket lerakták.
Még a komor Kulchan is felvidultnak látszék, megismertetett bennünket
fiával, s miután hadzsi Bilal ezt megáldá, elváltunk tőlük, holnap
reggel az atyával, fiával és a lopott lovakkal egyetemben indulandók
Gömüstepéből Etrekbe.



VI. FEJEZET.

ELUTAZÁS GÖMÜSTEPÉBŐL. – VOLT GAZDÁNK JELLEME. – TURKMAN SÁNCZOK VAGY
FÖLDHÁNYÁSOK. – KALAND VADDISZNÓKKAL. – FENSÍK GÖMÜSTEPE ÉSZAKI RÉSZÉN.
– NOMÁD SZOKÁSOK. – TURKMAN VENDÉGSZERETET. – AZ UTOLSÓ KECSKE. – PERSA
RABSZOLGA. – A SIVATAG KEZDETE. – TURKMAN FELESÉG ÉS RABSZOLGANŐ. –
ETREK. – PERSA RABSZOLGÁK. – OROSZ MATRÓZ MINT RABSZOLGA. – SZÁNDÉKBA
VETT SZÖVETSÉG A JOMUTOK ÉS TEKKE-K KÖZÖTT. – ÖSSZEJÖVETEL A
KERVANBASIVAL. – A KEM TÖRZS. – AZ ELVÁLÁS ETREKTŐL. – AZ AFGHAN
VESZEDELMET OKOZ. – A KARAVAN LEIRÁSA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Gens confinis Hyrcaniae, cultu vitae aspera et latrociniis assueta._ –
Q. Curtii Ruf. lib. vi. cap. 5.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap délben távoztam legbizalmasabb barátaimmal Gömüstepéből,
Khandzsan és többi barátaim által elkisértetve. Az utóbbiak Gömüstepétől
majd egy egész óra járásnyira jöttek velünk, a mi a nomádoknál bevett
szokás, midőn valami nagyon kedves vendéget kisérnek el. Többször kértem
Khandzsant, hogy forduljon már vissza, de siker nélkül, mert ő pontosan
meg akart felelni a turkman vendégszeretet szabályainak, ne hogy okom
legyen később ellene panaszra. S valóban nehéz szivvel bontakoztam ki
utolsó öleléséből, mert a legnemesebb szivü emberrel volt alkalmam benne
megismerkedni, a ki minden haszonleső czél nélkül nemcsak szivesen
látott vendégként tartott öt más zarándokkal házánál oly hosszu ideig,
hanem minden lehető felvilágositással is szolgált, midőn egyet mást
tudni kivántam. Nagyon fájlaltam, hogy nem tudám jóságát meghálálni, de
még inkább azt, hogy ilyen őszinte barátomat valék kénytelen felvett
alakoskodásom által ámitani.

Utunk Gömüstepéből észak-kelet felé vitt, jobban-jobban távolodván a
tengerparttól, a két földsáncz irányát követve, melyek egyike
Köreszofi-nak, a másik Altin Tokmak-nak neveztetik. Ezen emelvényeken
kivül még sok joszkát, azaz: turkman sirdombot lel a szem, hanem ezek
kivételével az egész vidék beláthatlan sikságot képez. Gömüstepétől alig
egy óra negyednyi távolban pompás réteken keresztül mentünk, melyeknek
térdig érő bujatermésü füve itt haszontalanul aszik el, mivel Gömüstepe
lakosai csomru-k, azaz: nem állattenyésztők. Hány falu virágozhatnék
ezen bő nedvességü földön, s milyen fris élet zajoghatna rajta a síri
csend helyett. Az Iliasz tevéiből és hat lóból álló kis karavánunk
meglehetősen egybe csoportosulva ballagott, mert megmondá Kulchan, hogy
itt olyan karakcsik vannak, a kik nem állnak az ő parancsnoksága alatt s
ha elég erőseknek éreznék magukat, még őt is megtámadnák. Engem Iliasz
még ez uttal meg akart kimélni a tevén nyargalástól s egy lopott lovat
vett át Kulchantól, hogy azon lovagoljak Etrekig. Szerencsétlenségemre
Emir Mehemmed, a Karatepéből való afghanisztani mákonyfaló, ki már hozzá
csatlakozék karavánunkhoz, gyalog maradt; s mihelyt valami pocsolyán
vagy más nedves helyen vitt utunk keresztül, nekem kellett őt nyergembe
fel vennem, és ő ilyenkor oly erősen belekapaszkodék ruháimba, hogy
majdnem lerántott a lóról. Ezen közös lovaglás által komoly veszélyben
forogtam, midőn a nagy nádas mocsárokon kelle át kelnünk, ahol tömérdek
vaddisznó csordák nyüzsögtek. Kulchan és Iliasz elől lovagoltak, a
kerülő ösvényeket keresve, hogy ezen százakra menő vadak elől
kitérhessünk, melyeknek közelségét bizton ki lehete venni röfögésükből,
de kiváltképen azon ropogásból, melyet a nád között járásuk által
okoztak. A mint fülhegyezve lovagoltam, egyszerre megriadt a lovam, s
mielőtt az okát elgondolhattam volna, lovag pajtásommal együtt a földön
elterülve hevertem. Utitársaimnak néhány lépésnyiről hallott hangos
kaczagása közé valami sajátságos visitó orditás is elegyedett, s a mint
megfordultam, látám hogy két vadsüldőre estem, melyeknek anyjuktól riadt
meg a lovam, s melyet most malaczai visitása egészen feldühösitett és
agyarát csattogtatva állt meg nem messze tőlünk s bizonyára reánk rohant
volna, ha Iliasz öcscse Sirdzsan elég jókor észre nem veszi szándékát s
fölemelt lándzsával utját nem állja. Vajjon a fiatal turkman vitéz
beavatkozása által elriasztva, vagy a nyomasztott helyzetükből
kiszabadult malaczok visitásának elhallgatása okozá-e, elég az hozzá
hogy a feldühödt anya odébb állott, hátra felé futván alomjához, a
melytől mi sebes gyorsasággal távozánk. Kulchan fia ezenközben megfogta
elszaladt lovunkat s azon megjegyzéssel adta nekem vissza, hogy ugyan
csak szerencsés ember vagyok, mert a vaddisznók által okozott halál még
a legkegyesebb müszülmant is nedsisz, azaz tisztátlanul küldi a
másvilágra, s a purgatoriumban ötszáz esztendeig tartó égés által sem
tisztulhat az meg egészen.

Miután körülbelől négy óráig nyomultunk előre mocsárokon és réteken
keresztül, észrevettem hogy a Gömüstepéből északfelé terjeszkedő fensík
lejtőjén vagyunk, minthogy nem csak a dombos helyek, hanem a persa határ
hegység is kezdtek lassankint eltünni, szemeink elől. Csak egyes sátor
csoportokat, melyek környékén tevék legelésztek, lehete kivenni messze
távolban, s habár a szemet mind a négy felől a legszebb zöld virány
gyönyörködteté, mégis legnépesültebbnek találtam a keleti vidéket,
melyet Kizil Akhond-dal meglátogaték. Ennek oka az, hogy a Görgen
hiányát érzik, s az emberek csupán addig érik be a kutvizzel, mig
juhaikat meghizlalják a kövér legelőn. Itt tehát csak május és junius
hónapokban találtatnak sátrak. Egy ilyen, Kulkhan hozzátartozói által
lakott sátor csoportban kell vala ma éjjel meghálnunk, minthogy Etrek
még hat mérföldnyire van; s ez a mi teherrel jól megrakott tevéinknek
egy egész napi ut. Itt már értesitve voltak érkezésünk felől, s az én
éhes hadzsi társaim már a jó vacsora előpostájának tekinték a sátrak
fölött emelkedő füstöt. Mindamellett hogy Gömüstepe innen csak négy
mérföldnyire van, mégis jó nyolcz mérföldnyi utat tettünk ma, s az első
napi utazás magunkat és állatainkat is meglehetősen kifárasztott.

[Illustration: KALAND A VADDISZNÓKKAL.]

A sátortól mintegy tiz lépésnyire elénkbe jött Kulkhan fiatal
unokaöcscse Tadzsi-baj, szivesen fogadni bennünket s Iliasz az afghannal
Kulkhan vendége lett, én pedig és a többi hadzsi Allah Nazr szűk
sátorába szállasoltatánk. Ez a vén, egészen vagyontalan turkman
magánkivül volt örömében, hogy az ég vendégeket küldött neki s örökké
feledhetetlen marad előttem az a valóban érzékeny jelenet, midőn
egyetlen kecskéjét leölte, hogy megvendélgelhessen bennünket. A második
étkezéshez, melyet másnap nála költénk el, már egy kevés kenyeret is
birt beszerezni, a mi már hetek óta nem fordult meg háztartásában; és
midőn neki estünk a husos tálnak, leült vén párjával velünk szemközt s a
szó szoros értelmében örömkönyeket sirt látásunk felett. Allah Nazr
semmit sem akart megtartani a nekünk feláldozott kecskéből; a körmeit és
szarvait, melyeket porrá égetve a tevék feltört sebeinek behintésére
szoktak használni, Iliasznak adta, a bőrét pedig, melyet egészen hántott
le róla, nekem szánta viz-tömlőül, elébb jól bedörzsölvén azt sóval, s a
napon gondosan megszáritván.

A gyalázatos árulással tőrbe csalt öt persa közől való egyik
rabszolgának elérkezése egy napig tartóztatott vissza utunk
folytatásától. Ezen szegény persa ugyanis az én véduramnak adatott át
megfenyités végett, ki abban a hirben állott, hogy ő legjobban ki tudja
faggatni a fogolyból, van-e neki otthon elég vagyona arra, hogy rokonai
kiváltsák, vagy pedig elhagyatott szegény-e, a kit aztán Khivába kell
küldeni eladás végett? Az első esetet jobb szeretik a turkmanok, mert
akkor tetszésök szerinti összeget követelhetnek. Minthogy a
szerencsétlenségében is ravasz persa valóságos viszonyait mindig
eltitkolni törekszik, addig kinozzák, sanyargatják, mig a haza küldözött
keserves panaszok által kicsikart lehető legnagyobb váltságdij meg nem
érkezik. A másik eset mind a két félre nézve rosz. A rabló sok
költekezés után csak a rabszolgakereskedésnél szokott árt kapja
zsákmányáért, a szerencsétlen persa pedig néhány száz mérföldnyire
hurczoltatik el hazájától, s ritka eset, hogy valamelyik azt még egyszer
meglátná. Kulkhan, mint már fönebb emlittetett, nagy tapasztalatokkal
birt az üzlet ezen nemeben; uj áldozata estefelé érkezett meg, s másnap
folytattuk az utazást, miután engem a jó Nazr, a ki époly nagyon turkman
volt mint Kulkhan – szives ölelésében részesitett, búcsuzóba. Ma
legelőször ültem fakosaramban, a tevén, ellensúlyomul néhány lisztes
zsák szolgált, miután még mára megvonta magától hadzsi Bilal ezt az
élvezetet. Utunk iránya egyre északi volt, s alig mentünk mintegy
kétórányi járó földet, a zöld mező elfogyott előlünk, s legelőször
érintettük azt a szomoru, erős szagu sós földet, elértünk a sivatagra.
Egyébiránt a mit legelőször láttunk, mintaképül szolgálhat. Kara
Szengernek (fekete sáncz) nevezett alacson hegyfok emelkedik mintegy
nyolcz mérföldnyire Gömüstepétől északi irányban. Minél jobban
közeledénk feléje, annál lazább volt a talaj lábaink alatt, s egészen
közelében valóságos mocsárba jutottunk; az ut ezen siklós sáron
keresztűl nagy nehézségekkel volt összekötve, a tevék terpedt lábaikkal
minden pillanatban közel voltak az elcsuszáshoz, én pedig ahoz, hogy a
tevém kosarastól együtt a sárba röpit. Jobbnak találtam tehát inkább
szabadakaratomból leszállni, s jó másfél órai sártaposás után
felérkeztem a Kara Szengerre, a honnan csakhamar elértük már Kulkhan
ováját is.

A mint oda megérkezénk, nagyon meglepett, hogy Kulkhan tüstént
bevezetett engem a maga sátrába, s nagyon lelkemre kötötte, hogy addig
ki ne mozduljak belőle, mig ő nem hí. Már roszat kezdék gyanitani, midőn
meghallám, mint szidja asszonyait, hogy mindig elhányják a lánczokat, s
keményen rájok parancsolt, hogy tüstént teremtsék elő. Mogorva
tekintettel maga is több izben bejött a sátorba, szanaszét nézegetve,
anélkül hogy hozzám szólott volna; gyanitásom egyre növekedett, s
különösen megütközém abban, hogy hadzsi Bilal, a ki oly ritkán szokott
engem magamra hagyni, most nem mutatja magát. A legfélelmesebb
gondolatokba merülve egyre közeledni hallám a láncz csörgést, s végre
megláttam, hogy a velünk hozott persa jött a sátorba, hogy ő rá
vonatkozott az egész láncz keresés, s ő czepelte feltört lábain a csörgő
nehéz lánczokat. Utána jött Kulkhan, ki gyorsan theát készittetett, s
miután azt elköltöttük, felszólita hogy keljek fel és menjek át vele egy
uj sátorba, melyet az alatt számomra üttetett. Meg akart lepni, s ez
volt az oka titkolódzó magaviseletének. Hanem én azért még sem tudtam őt
soha megkedvelni, s hogy mennyire különbözött Khandzsantól, legjobban
megtetszik abból, hogy azalatt a tiz nap alatt, a mit nála tölték, ezen
az egy csésze theán kivül semmiben se részesitett vendégszeretete.
Később megtudtam áruló terveit, melyeket bizonyosan végre is hajtott
volna, ha Kizil Akhond, a kitől különösen félt, szigoruan meg nem hagyta
volna neki, hogy velem a lehető legnagyobb tisztelettel bánjék.

Az a sátor, melyben tiz más utitársammal laktam, nem a Kulkhané volt,
hanem egy más turkmané, a ki velünk jött Khivába, feleségével, ki
ezelőtt a Karakalpak törzsbül elragadott rabszolganő volt, s a ki most
azt ment kitudakolni, hogy életben van-e még első férje, kit nehéz
sebekben hagyott, midőn éjjeli megrohanás alkalmával őt elrabolták, s
hogy ki vette meg a gyermekeit? hol, merre élnek? Kiváltképen óhajtotta
tudni, hogy mi történt tizenkétéves leányával, kinek szépségét könyező
szemekkel irta le. Az a szegény asszony annyira le tudta kenyerezni uj
parancsolóját hűsége és dolgossága által, hogy az maga is elkiséré
szomoru kutató utjára. Én gyakran kérdeztem: mit fogna tenni, ha az
asszony első férje előkerülne? hanem a miatt ő nem aggódott, mert a
törvény biztositá őt birtokában. „A naszib (fatum) nekem akará rendelni
Hajdgul-t[14] (ez volt az asszony neve) s a naszibnak ember fia nem
szegülhet ellene.“ Ujabb utitársaink közé, kik Iliaszszal akartak
utazni, tartozott még egy hadzsi Sziddik nevü dervis is, egy felettébb
ügyes képmutató, a ki csaknem félig meztelenen járt, utközben a
sivatagon a tevepásztorsággal foglalkozott, s 60 aranyat rejtegetett
rongyai között, a mit mi csak Bokharában tudtunk meg.

Az egész társaság közösen lakta e sátort, azon reményben, hogy a khán
kervanbasija nemsokára itt lesz, s aztán elindulhatunk a sivatag felé. A
várakozás mindnyájunkra nézve kinos volt. Én leginkább lisztem gyors
fogyása felett aggódtam, s már elkezdém mindennapi járandóságomat két
maréknyival kisebbre szabni, és inkább kovásztalanul sütém meg a forró
hamuban, mert az igy sütött kenyér nehezebben emészthető, tovább marad a
gyomorban, s az ember nem éhezik meg utánna oly gyorsan. Szerencsére
tehettünk apró kolduló kirándulásokat, s az etreki turkmanok
jótékonysága ellen nem lehetett panaszkodni, ámbár az egész nép
hirhedett rablókból áll, s alig láttunk tábort, melyben két-három nehéz
lánczokkal terhelt persát ne pillantottunk volna meg.

Itt Etrekben, egy Kocsak khán nevü előkelő turkman sátorában találkoztam
egy oroszszal, ki előbb az asurai hajóállomáson matrózkodott. E főnökhöz
délre tértünk be, s alig levék neki én mint rumi (osmanli) bemutatva, e
szavakkal fogadott a háziur: „No, akkor nagy örömet szerzek neked.
Ismerjük az oroszokkali viszonytokat, s most ősi ellenségeitek egyikét
lánczokban láthatod.“ – Ugy kelle tennem, mintha nagyon örülnék. A
szegény orosz nehéz lánczokba verve előhozatott, beteges és szomoru
kinézése nagyon meghatott, s féltem, nehogy külsőm elárulja a benyomást,
melyet rám tett. „Mit csinálnál te ezen efendivel, ha Oroszországban
találkoznál vele?“ kérdé Kocsak khán, – „eredj, csókold meg a lábát.“ A
szegény orosz már felém közelitett, de én a lábcsókot azon megjegyzéssel
tiltám el, hogy csak most vivén végbe guszl-omat, azaz a nagy mosdást,
nem akarom magamat egy hitetlen által beszennyeztetni; sőt jobb
szeretném, ha mielőbb eltakarodnék szemem elől, mert e népet nem
szenvedhetem. Jel adatott neki a távozásra, s az orosz fogoly éles
tekintetet vetve rám, eltávozott. A mint később megtudám, egyike volt ez
azon két orosz matróznak az állam tengerészettől, kik nehány év előtt
egy éjjeli alaman alkalmával a karakcsik kezébe estek. A másik
körülbelül egy év előtt halt meg a fogságban. A kormány ki akarta őket
váltani, de a turkmanok nagy összeget követeltek értök (fejenkint 500
aranyat); s ugyanezen időben, épen az alkudozások folyama alatt
küldetvén Kocsak khán testvére Tserkesz Baj az oroszok által Szibériába,
ahol meg is halt, ez eset a szegény keresztyének kiszabadulását még
inkább megnehezité, s a másik fogoly is, ugy mint társa, nemsokára ezen,
szeretett czárjáért és hazájáért szenvedett kemény fogságban fog
elveszni.[15]

Ezek azon folyton változó benyomások, melyeket a vendégszeretet a vele
járó erényekkel, s e nomádok hallatlan barbársága gyakorolnak az
utazóra. Jóllakva s elhalmozva jótéteményekkel tértem néha haza, s már
dicsérni kezdém magamban e népet, midőn Kulkhan fönebb emlitett persa
rabszolgája keservesen sirva könyörgött pár csepp vizért, mert mint
elmondá, már két nap óta kenyér helyett besózott halat adtak ennie, s
bár egész nap a dinnyés földön kellett dolgoznia, egy csepp vizet sem
kapott. Szerencsémre egyedül valék a sátorban, a könyező meglett ember
látása feledtetett velem minden veszélyt, – odanyujtám neki kulacsomat,
s mig szomját eloltá, az ajtóhoz álltam vigyázni. Erre nagy hálálkodva
rögtön távozott. E szerencsétlen embernek a házban mindenkitől
szenvednie kellett; de legjobban Kulkhan második neje, egy volt persa
rabszolgáló kinozta őt, hogy az uj secta iránti buzgóságát annál jobban
kitüntesse.

Már Gömüstepében meguntam e kegyetlenségeket; mennyire fel kelle tehát
lelkemnek lázadnia, midőn azt a helyet Etrekhez hasonlitva – a humanitás
és civilisátió székhelyéül kellett tekintenem! E sátor, lakóival együtt,
kiállhatatlan lett előttem, s már vágytam ki a szabadba, a sivatagba.

A kervanbasi megérkezésének hirére még mindig vártunk, ámbár az utazók,
kik karavánunkhoz akartak csatlakozni, már mind együtt voltak. Az
ismerkedés gyorsan ment, s gyakran hallám érintetni azon kérdést: mely
uton szándékozik a kervanbasi tulajdonképen menni? Épen efelett
beszélgettünk egyszer, midőn egy etreki azon örvendetes hirt hozta, hogy
a tekke-k, kiknek támadásaitól a Khivába vivő uton a karavánok legjobban
féltek, békekövetet küldtek a jomutokhoz, azon ajánlattal, hogy
béküljenek ki végre s egyesült erővel támadják meg közös ellenségeiket,
a persákat. E politikai transactiókról ez emlékiratok második részében
fogok megemlékezni, itt elég azt megjegyeznem, hogy e véletlen nagy
hasznunkra vált. A mint nekem megmagyarázták, három ut vezet
Gömüstepéből Khivába, melyek közől a karavánok nagyságuk szerint szoktak
választani. Az első a nagy Balkan megett a kaspi tenger partjainak
hosszában. Ezen irányt, ez utóbbi helyet elhagyván, még két napig kell
folytatni, s csak hat napnyi távolságra a keletnek fekvő Khiva felé
befordulni. Ezen ut csak csekély számu utazóknak való, mert kevés rajta
a viz, de csekélyebb a megtámadtatástóli veszély is; s ilyenek nem is
történnek, hacsak különös forradalmak alkalmával a kaszakok (kirgizek)
vagy karakalpakok idáig nem terjesztik ki alamanjaikat. Második a
középső ut, mely északnak csak az Oxus hajdani medréig, tehát a nagy és
kis Balkán közt, s aztán északkeleti irányban vezet Khivába. A harmadik
ut a legegyenesebb s legrövidebb, mert, mig az elsőre 24, a másodikra
20, erre csak 14 nap szükséges. Már Etreknél északkeletre kell menni, a
göklen és tekke turkmanokon keresztül, s minden állomáson jó, iható
vizzel ellátott kutak vannak. Természetes azonban, hogy a karavánnak
vagy jó lábon kell állnia e törzsekkel, vagy legalább 2–3000 embert
számlálni, különben tovább nem jut. Nagy volt tehát örömem, midőn egy
este Atabajtól egy követ azon hirt hozta, hogy a kervanbasi másnap
reggel megindul táborából, s harmadnap délben az Etrek tulsópartján akar
velünk találkozni, a hol is egyesülvén – megindulunk a sivatagon
keresztülvivő nagy utra. Iliasz rögtön parancsot adott, hogy gyorsan
készüljünk fel. Még az nap este elkészitők tehát a szükséges kenyeret,
még egyszer besóztuk azon nagy darab tevehusokat, melyeket áldásért
vettünk a nomádoktól, s ki volt boldogabb nálamnál, midőn másnap reggel
hadzsi Bilallal a kedzsevére hágtam s nyikorgó ülésemben a hullámszerű
járásu teve hátán Etrekből lassan távozhatám! Biztosság kedveért Kulkhan
szükségesnek látta minket legalább első nap kisérni, mert ámbár 15–20
puskával felfegyverzett ember volt velünk, mégis nagyobb számu rabló
csapat által is megtámadtathattunk volna s ez esetben Kulkhan jelenléte
nagy hasznunkra válik, mert az etreki banditák legnagyobb része az ő
szellemi vezetése alatt áll, s neki vakon engedelmeskedik. Elfeledém
ugyanis mondani, hogy Kulkhanunk nemcsak a karakcsik akszakal-ja, hanem
mint szofi (asceta) is hires volt. Ezen epithetont hordta pecsétjében, s
büszke is volt reá. A szemtelen tettetésnek legkirivóbb jellemképe állt
előttem, midőn Kulkhánt, annyi gaztett okozóját láttam tanitványai
körében ülni, a mint ezeknek, kiknek kegyetlen kezeik már annyi család
boldogságát dulták fel, a szent mosást illető szabályokat, vagy a bajusz
rövidre vágásának módját előadta. Tanitó s tanitványok egyenlően
lelkesedni látszottak, s tán nem egy e rablók közül, jámborságának
érzetében már előre álmodott a paradicsom jutalmáról.

Utunk, hogy az Etrek kiöntései által alkotott mocsárokat elkerülje, majd
északnyugatnak, majd északkeletnek vezetett, többnyire homokon, melyen
csak kevés sátort láttunk. E vidék szélén a Kem nevü turkman törzsnek
mintegy 150 sátorát találtuk. Ezek, hallám, már emlékezetet túlhaladó
idő óta el váltak a jomutturkmanoktól, kikhez tulajdonképen tartoznak, s
itt élnek a sivatag határán. Ezen turkmanok nagy hajlama a lopásra oka
annak, hogy a többiek ellenségeikké lettek, s minduntalan megtámadják,
miért is nem tudnak szapoporodni. Közel ezek tartózkodási helyéhez
találtuk nehány sereghajtóját karavánunknak, kik nélkülünk nem mertek e
sátrak mellett elmenni. Ugy is látszott, hogy a kem-ek megtámadtak
volna, ha élünkön Kulkhant, e hatalmas mumust nem látják. A tábortól
északra egy negyedórányira, az Etreknek egy keskeny ágán keltünk át,
melynek vize itt már igen sós izű volt, jeléül annak, hogy közel van
végkiszáradásához. Ennek tulpartjától az Etreknek egy másik, még
csekélyebb ágáig a sóstalajt szép rét váltá fel, sűrűn benőve
ánizskaporral, mely majd egy órányira terjedt. Az árokhoz hasonlító
patak agyagos partjai nagyon megneheziték az átkelést, és több teve
terhével együtt bele is esett a vizbe, mely sekély volt ugyan, de a
csomagokat mégis átjárta s nehezebbekké tette, ugy, hogy nagy
fáradságunkba került, mig a tulsó dombot, Delili Burunt elértük. Kora
reggeltől délutáni 2 óráig mindössze négy mérföldet haladtunk, de mégis
elhatároztuk, hogy itt állomást tartunk, mert a kervanbasival csak
holnap délben kell az Etreken tul találkoznunk.

Az emlitett dombról, mely mintegy előfoka volt egy délkeletnek hosszan
elnyuló, különben jelentéktelen hegyláncznak, szép s messze kilátás
nyilt. A láthatár nyugati részén a Kaspi tenger látszék, mint egy kék
felhővonal, még a persa hegyek is észrevehetők; de különösen érdekes
látványt nyujt a délnek elnyuló beláthatlan sikság, melyen az elszórtan
fekvő sátorcsoportozatok mintegy vakandturásokhoz hasonlíthatók. Etrek
és folyama majdnem egészen látható, s azon helyek, hol a viz mindkét
partján kicsap, a távolban apró tavaknak látszanak. A kem-ek táborához
közel lévén, Kulkhan, ki ez éjt még velünk szándékozott tölteni, nagy
vigyázatot ajánlott; este tehát különféle helyeken őröket állitánk fel,
kik reggelig egymást felváltva minden mozgást a vidéken megfigyeljenek.

Hallván, hogy ezen állomás végső előőrse a nagy sivatagnak, a délutánt,
mig társaim aludtak, nehány levél megirására forditám, szándékom levén
azokat visszatérő kisérőinkre bizni. Azon apró, jegyzeteknek szánt
papirdarabokon kivül, melyeket bokharai ruhám bélésében rejtve tarték,
még a korán volt velem, melyet egy kis táskában hordtam, s két lap fehér
papiros, melyre most a két levelet irtam. Az egyiket Hajdar efendinek
Teheránba, a másikat Khandzsannak, azon kéréssel, hogy az elsőt juttatná
kézbe.[16] Könnyen elképzelheti kiki, mint érezhetém magamat, midőn
Teherán, ezen hozzám legközelebb s mégis végpontja az europai életnek
jutott eszembe, ha elgondolja azon veszélyeket melyek itt a nomádok közt
fenyegettek, hacsak pillanatra is sejteni kezdik incognitómat, s mily
előizt adott öt heti tartózkodásom a turkmanok közt azon életről,
melynek fő és ősi székhelyét voltam felkeresendő.

Másnap reggel csak négy órát kellett mennünk, hogy a tulajdonképeni
Etrek partjaihoz érjünk. Sokáig vizsgálódtunk annak legsekélyebb része
után. Az átkelés nem volt könnyü; mert, ámbár e folyó rendes szélessége
nem több 12–15 lépésnél, most kiáradván kétszer oly széles vala, s puha,
agyagos feneke valódi kin a tevékre nézve, s ezért turkmanjaink
vonakodása az átkeléstől megbocsátható volt. A viz nem folyt ugyan
gyorsan, mégis a tevéknek hasukon felül ért, s a nagy bajjal lépkedő
állatok ingadozó léptei által kedzsevénk majd jobb majd baloldalt
belemártódott az Etrek szennyes hullámaiba, s ha a teve csak egy lépést
hibáz el, sárban s iszapban fürödve, nem csekély veszélylyel, uszva
kellett volna a tulpartot elérnem. Szerencsénkre az átkelés minden baj
nélkül megtörtént, s alig állapodtunk meg, megláttuk a kervanbasi rég s
epedve várt karavánját, élén három bivalylyal (két tehén s egy bikával),
melyek egészséget igérő megérkeztét Khiva beteg fejedelme alig várhatta
nagyobb türelmetlenséggel, mint mi.

Emlékezni fog az olvasó, hogy Gömüstepében hadzsi Bilallal, hadzsi
Juszuffal s nehány gyaloglóval a dervis karaván zömétől meg kelle
válnom, mert a többieknek nem sikerült oly hamar bérbeadatni szokott
tevékre szert tenni. Etrekben nem kapván hirt felőlök, már nagyon
aggódni kezdénk, hogy a szegények alkalom hiány miatt nem jöhetnek
utánunk, nagyon örültünk tehát, midőn a várt karavánnal együtt
mindnyájokat ép egészségben megérkezni láttuk. Oly szivélyességgel
ölelkeztünk és csókolódtunk össze, mintha mindnyájan testvérek volnánk,
kik több évi távollét után végre viszontlátják egymást. Legjobban
meghatott, midőn hadzsi Szalih-ot és Szultan Mahmudot, sőt valamennyi
koldus társamat ismét magam körül láttam; mert ámbár hadzsi Bilalt
legközelebbi barátomnak tekintém, meg kell vallanom, hogy különbség
nélkül valamennyi iránt élénk rokonszenvvel viseltetém. Etrek iszapos
vize lévén az utólsó édesviz, melyet találhattunk, mig husznapi utazás
után az Oxus partjaira nem jutunk, tanácslám, ne szalaszszuk el az
alkalmat, s utoljára lakjunk jól theával. Felraktuk tehát legnagyobb
theaedényeinket, én megvendégelém őket frissen sült kenyeremmel, és még
sokáig emlékezénk e viszontlátási ünnepélyre.

Ezalatt megérkezett a kervanbasi is, vezetőnk és védőnk a sivatagban.
Nagyon érdekemben állván, hogy jó szinben tünjem fel előtte, csakhamar
elmentem hozzá hadzsi Szalih és hadzsi Meszuddal, kik az uton már
emlitettek volt neki. Könnyen képzelhető csudálkozásom s egyszersmind
aggodalmam, midőn Amandurdi (ez volt neve a testes s jóindulatu
turkmannak) társaimat nagy kitüntetéssel, engem feltünő hidegen
fogadott. Minél inkább iparkodott hadzsi Szalih a társalgást rám
vezetni, annál közönyösebb lett; s mindössze ezt mondá: „Ismerem már én
ezt a hadzsit.“ Erőt vettem magamon, nehogy nagy zavaromat észrevegye s
már el akarék távozni, midőn Iliasz, ki szinte jelen volt, haragos
pillantást vetett a mellette ülő elhirhedett opiumfalóra Emir
Mehemmedre, s ezzel mintegy őt látszott ez eseményért okozni.
Eltávoztunk, s alig tudá meg hadzsi Bilal e jelenetet, haragosan
felkiáltott: „E nyomorult, részeg afghan már Etrekben állitá, hogy
hadzsi Residünk, ki a koránban s az arab nyelvben neki tanitója lehetne,
álarczos frengi. (Itt háromszor hangoztatá: Esztagfar ullah! azaz: Isten
bocsássa meg bünömet.) Ambár biztositám, hogy mi őt nagy szultánunk
követétől vettük át, hogy van utlevele a khalifa pecsétjével[17], még
sem akar elállni bünös állitásától. Amint látom, a kervanbasi fejét is
megzavarta, de majd megbánja ha Khivába jövünk; mert ott vannak kadik és
ulemák, ott megtanitják: mit tesz az, egy jámbor müszülmánt hitetlennek
nevezni!

Most kezdém érteni az egész dolgot. Emir Mehemmednek, ki születésére
nézve kandahari volt, s az angol foglalás után egy bűntett miatt
kénytelen volt szülővárosából menekülni, elég alkalma vala europaiakat
láthatni, s igy engem arczvonásaimról felismert. Első pillanattól fogva
tehát titkos emissáriusnak gondolt, ki koldus álöltönyében rejtett
kincsekkel utazik, s arra számitott, hogy titkom felderitésével
fenyegetvén: e kincseket tőlem kicsalhatja. Többször rá akart beszélni,
hagyjam el e koldusokat s lépjek vele társaságba; de én mindig azt
felelém neki, hogy egy dervis és egy kereskedő, mint nagyon különnemü
elemek, nem illenek egymáshoz, s valódi barátságról csak akkor lehetne
köztünk szó, ha ő az opium evés bünéről lemondva, jámbor mosdások és
imádkozásokkal foglalkoznék. Kemény ellentállásom, melyre talált,
dühössé tevé, de miután istentelensége miatt a hadzsik meggyülölték,
nyilt ellenségeskedését különös szerencsémnek tekinthetém.

Körülbelül két órával az elmondottak után a kervanbasi, ki a karaván
főnökségét már átvette, izente, hogy miután csak három nap mulva fogunk
ismét kutat találni, kiki lássa el magát vizzel. Elővettem tehát én is
kulacsomat, társaimmal a folyóhoz mentem, s miután a szomjuság kinjait
még nem igen volt alkalmam tapasztalni, azt csak igen hanyagon töltém
meg. Társaim figyelmeztettek e hibára, mondván, hogy a sivatagban minden
csepp viz élet, s azért a kulacsot, mint az élet forrását, mindenkinek
mint szemefényét, ugy kell őriznie. Megtevén előkészületeinket, a tevék
felszereltettek, a kervanbasi valamennyit megszámláltatá, s igy kitünt,
hogy karavánunk körülbelül 80 tevéből s 40 utazóból állt. Ezek közt 26
védtelen hadzsi, a többi meglehetősen felfegyverzett jomut-turkman, egy
özbeg s egy afghan. Egyikét képeztük tehát azon apró karavánoknak,
melyek valódi keleti módra mindent a sors szeszélyeire bizva, kelnek
utra. Miután mindnyájan felültünk, bucsut kelle vennünk turkman
kisérőinktől, kik a sivatag széléig elhoztak. A bucsu fatiháját egyrészt
hadzsi Bilal, másrészt Kulkhan kezdte rá, s aggódnom kellett, ha ez
utóbbi áldásából kedvező előjeleket akartam veszélyteljes vállalatunkra
levonni. Az utólsó amen után, melyet a szakállnak elmaradhatlan végig
simitása követett, a két fél ellenkező irányban megindult, s előbbi
kisérőink midőn az Etreken átkelve minket szemök elől vesztettek, nehány
lövésben végüdvözletet küldtek felénk. Mi innen egyenesen éjszaknak
vettük utunkat.



VII. FEJEZET.

A KERVANBASI KÖVETELI HOGY SZERZŐ JEGYZETEKET NE IROGASSON. – MEHEMMED
ESKÜJE S TESTVÉRÉNEK NEMES MAGAVISELETE. – A VEZETŐ ELTÉVESZTI AZ UTAT.
– KÖRENTAGI, RÉGI, VALÓSZINÜLEG GÖRÖG ROMOK. – KIS ÉS NAGY BALKAN. – AZ
OXUS RÉGI MEDRE. VÉRBOSZU. – A SZOMJUSÁG KÍNJAI.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_C’était une obscurité vaste comme la mer, au sein de laquelle le guide
s’égarait… où périt le voyageur effrayé._ – Victor Hugo, _Omaiah ben
Aïedz_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

1863. máj. 13. Minden jele nélkül a netaláni teve- vagy
emberlábnyomokon, vagy más állatnyomokon felismerhető utnak, tartott
karavánunk észak felé, nappal a napot, éjjel az északi csillagot
használva utmutatóul, melyet a turkmanok mozdulatlansága miatt Temir
kaziknak (vasszeg) neveznek. A tevéket hosszu sorban összekötve egy
gyalog ember vezette, s ámbár nem volt itt különös tiszteleti hely,
mégis bizonyos megtiszteltetésnek tekintetett, minél közelebb lehetni a
kervanbasihoz. Egy jó hosszu darab, túl az Etreken, mely a nagy sivatag
előcsarnokát képezi: Bogdajlának neveztetik. Naplemente után még két
óráig folyvást homokos földön haladtunk, mely nem volt nagyon puha, és
csak csekély, hullámalaku magaslatokat képzett. Lassankint a homok
eltünt, s szilárd sima agyagtalajat éreztünk lábaink alatt, ugy, hogy a
távoli tevék rendes lépései a csendes éjben ütenyverésekként hangzottak
vissza. Az ily helyeket a turkmanok takir-nak nevezik; s miután az,
melyen épen mi jártunk, vereses szinü volt, kizil-takirnak hivatott.
Közel napfeljöttéig szakadatlanul mentünk, de mindössze alig hat
mértföldet haladtunk; mert a tevéket nem volt szabad eleinte nagyon
megerőtetni, másrészt pedig, mert a bivalyok, e fő személyei az utazó
társaságnak, melyek egyike még érdekes állapotnak is örvendett, nehézkes
testökkel még a tevék lépteit sem birták követni. Pihentünk tehát május
14-kén reggeli 8 óráig, s mig a tevék a bogácskórókból s a sivatag egyéb
növényeiből jóllaktak, volt időnk reggelinkhez látni, mely, kulacsaink
még telve lévén édes vizzel, ma még felséges volt. Igy nehéz,
kovásztalan kenyerünket édes kortyokkal segithettük lefelé. Közel
egymáshoz táborozván, észrevettem, hogy a kervanbasi Iliaszszal és
társaim főnökeivel gyakran felém tekintve beszélgetett. Könnyen
kitalálhatám e tanácskozás tárgyát, de ugy tettem, mintha mitsem vettem
volna észre, s egy ideig nagy buzgóan lapozván a koránban, felkeltem,
mintha a társalgásban részt akarnék venni. Amint néhány lépést közelíték
feléjök, elémbe jöttek a derék Iliasz és hadzsi Szalih, félrehivtak, s
mondák, hogy a kervanbasi nehézségeket csinál s nem akar a khivai utra
magával vinni, mert kinézésem gyanut gerjeszt benne; különösen a khán
haragjától fél, mert nehány év előtt egy frengi követet hozott Khivába,
ki ezen egyetlen uton hiven lerajzolta az egész utat, s ördögi
mesterségével még csak egy kutat, vagy dombot sem feledett le a
papirról. A khánt ez nagy haragra gyulasztá, a hirhozók közül kettőt
kivégeztetett, s ő a kervanbasi, csak különös pártfogás által volt képes
éltét megmenteni. „Sok rábeszélés után, mondván, hogy csak nem
hagyhatunk itt a a sivatagban egyedül, – folytaták barátaim, – annyira
birtuk őt, hogy azon feltétel alatt magával visz, ha először meg hagyod
vizsgáltatni magadat, nincsenek-e nálad rajzok, vagy fatollak (irón),
amit a frengik szoktak hordani, s másodszor, ha megigéred, hogy nem
fogsz magadnak az utak és hegyekről titkos jegyzéseket tenni; ellenkező
esetben, itt, a sivatag közepében, rögtön el kell tőlünk maradnod.“

A legnagyobb türelemmel hallgatám e szavakat, de mikor barátaim
elhallgattak, nagyon felingerültnek tettetém magamat, hadzsi Szalihhoz
fordultam, s oly hangosan, hogy a kervanbasi is meghallhassa, mondám
neki: „Hadzsi, te láttál engem Teheránban s tudod ki vagyok; mondd meg
Amandurdinak (ez volt neve karavánunk vezetőjének), hogy hozzá mint
becsületes emberhez épen nem illik egy oly részeg binamaznak (oly ember,
ki nem szokta imádságát elvégezni) mint ez az afghan, szavára figyelni.
A vallással nem lehet tréfálni, e veszélyes pontban többé rám ne
támadjon, különben Khivában majd megtudja, kivel van dolga.“ – Ez utólsó
szavakat oly hangon kiáltám, hogy az egész karavánnak meg kellett
hallania, s társaim, különösen a szegényebbek, annyira felgerjedtek,
hogy ha vissza nem tartom őket, mindnyájan neki esnek Emir Mehemmednek,
a gonosz afghannak. E jelenet legjobban megdöbbenté a kervanbasit, s
hallám, amint a mindenfelől hozzá intézett kérdésekre folyvást csak azt
felelé: Khudaim bilir! (Isten tudja!) Nagyon derék, jó indulatu, de
törzsökös keleti volt ő, ki nem annyira roszaságból, mint különös
előszeretetből a titokszerüség iránt, minden áron egy álarczos idegent
akart bennem felfedezni, ámbár másrészt több vallási kérdésben (meszele)
hozzám fordult tanitásért, s már Gömüstepében hallotta volt, hogy én sok
könyvet olvastam.

E fogás, amint láttuk, ez egyszer elháritá a pillanatnyi veszélyt; de
legnagyobb sajnálatomra kelle tapasztalnom, hogy a gyanu irántam
perczről perczre nő, s nagy fáradságomba fog kerülni, utamról csak a
legcsekélyebb jegyzeteket is tenni. Kellemetlen volt rám nézve, hogy nem
vala szabad még az egyes állomások neveit sem tudakolnom. A sivatagban,
bármily nagy legyen, a nomádok, kik annak egyes oázjait lakják, minden
helynek, minden dombnak s völgynek más más nevet adtak, ugy, hogy ha
pontos tudósitásokat kaphattam volna, Közép Ázsia térképén minden pontot
meg tudnék jelölni. Csel ellen cselt kelle használnom, s azon végtelen
csekély jegyzetek, melyeket ez utról magamnak tehettem, egy oly fogás
eredményei, melynek leirásával nem akarom az olvasót untatni. Mily
keserü érzés az utazóra nézve, ha hosszas küzdelmek és veszélyek után
végre elérheti az ohajtott forrást, és szomjas lelkét mégsem enyhitheti
belőle.

Nyolcz óra után ismét felkerekedtünk, de haladásunk, miután két óráig
szakadatlanul mentünk volna, mind lassubb lett. Nehány turkman leszállt
s a legapróbb dombokat jobbra s balra az uttól, szorgalmasan kezdék
vizsgálni. Amint utóbb megtudtam, utitársaink egyike, Ejd Mehemmed,
testvérének, ki a mult évben egy megtámadtatás alkalmával itt elesett,
sirját akarta felkeresni; s hozott is magával egy koporsót, melyben a
holttestet Khivába vihesse. Délutáni két óra lehetett, mikor a sirt
megtaláltuk, s annak felásásához készültünk. A szokásos imáknak s a
korán egyes helyeinek elmondása után, melyben buzgóan részt kelle
vennem, a félig elrothadt hulla a koporsóba tétetett, s nemez rongyokba
bepakoltatott, aztán egy szemtanu elmondá a harcz részleteit. Dicsőiteni
akará az elhunytat, ami sikerült is neki, mert az elmondott tett a
legnemesebb dicséretet érdemlé. „Több persa volt karavánunkban, szólt az
elbeszélő, kik Khivából Aszterabadba mentek, s ezek közt egy Molla
Kaszim nevü igen gazdag kereskedő ez utóbbi városból, ki éveken
keresztül kereskedett Persia és Khiva közt, s itt az elhunytnak vendége
volt, utközben pedig védőjét szemlélheté benne. A sors ugy akarta, hogy
mult évben nagy összeggel zsebében indult haza, s ámbár turkman ruhába
volt öltözve s nyelvünket is tökéletesen beszélte, az etreki haramzade-k
(fattyúk) által mégis felismertetett, kik is rögtön elénk jöttek s
karavánunkat megtámadták. Ámbár számra nézve sokkal erősebbek voltak
nálunknál, mégis nyolcz óra hosszat küzdöttünk velök, s mikor kettőt
közőlök már megöltünk, azt kiáltották, hogy ha a kövér persa kutyát (mi
alatt Molla Kaszimot értették) nekik kiadjuk, felhagynak a harczczal,
mert velünk semmi dolguk. Könnyen felfogható, hogy közülünk senki,
legkevésbbé pedig a boldogult, ez ajánlatot el nem fogadhatá, s ámbár a
persa félve a mindenfelé sivító golyóktól, kért, hagynók abba a harczot,
ő inkább el engedi magát fogatni, – mégis folytatnunk kelle a küzdést.
Nemsokára egy golyó érte őt. (Itt az elbeszélő a holttestre mutatott).
Lefordult lováról, s utólsó szava az volt, hogy vendégét, a félelmében
gyermekmódra siró persát testvérének, Ejd Mehemmednek átadá, kinek
vezérlete alatt mi a harczot másnap reggelig folytattuk, mikor is a
rablók kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni. A
szerencsétlen elhunytat itt eltemetvén, folytatók utunkat, s három nap
mulva a persa kereskedőt sértetlenül hoztuk Aszterabadba.“

Gyászünnepélyül Ejd Mehemmed e helyen még kenyeret süttetett, s azt
köztünk felosztatá, aztán ismét megindulva, egy száraz sikságon
haladtunk éjszak felé. Az időveszteséget kipótolandók, elhatároztatott,
hogy egész éjjel szakadatlanul menni fogunk. Az idő szép volt, s
kosaramban összekuporodva, sokáig élvezettel nézdeltem a szép csillagos
eget, melynek fénye a sivatagban még nagyszerübbnek látszik. Végre
elnyomott az álom, s alig pihenhettem egy óra óta, midőn gyengédtelenül
felköltetém álmomból, s minden oldalról kiáltatni hallám: „Hadzsi, nézd
meg csak kiblenumádat[18] (iránytű), ugy látszik, eltévedtünk.“
Felébredék s egy izzó tapló világánál láttam, hogy észak helyett keleti
irányban vagyunk. A kervanbasi megijedt, félvén, hogy a veszélyes
mocsárok közelébe jutottunk, s elhatárzá bevárni a hajnalt.
Szerencsénkre csak egy félóra előtt, midőn az eget felhők kezdék
boritani, tértünk volt le a a helyes irányról, s a késedelem daczára
elértük a kitüzött állomást, hol a fáradt állatok szabadon bocsáttattak,
kórót s töviset legelni. Azon helyen, hol táboroztunk, csudálkozva
láttam, amint társaink féllábnyi hosszu, ujjnyi vastag s igen izletes és
édes sárgarépát szedtek össze nagy mennyiségben, melynek csak belseje
volt kemény mint a fa, és éldelhetetlen, hasonlóan a vad foghagymához,
mely itt szinte nagy mértékben volt található. Felhasználám az alkalmat,
s egy jó adag sárgarépát megfőztem magamnak reggelire, egy csomót pedig
megfőzve eltettem övembe.

Máj. 15. Ma utunk egy vad, hosszú árkok által keresztül kasul hasitott
vidéken vezetett, melyről hallám, hogy minduntalan más alakot vesz fel,
s a sok meredek hely miatt mindig más nehézségeket gördít az utba. A
szegény tevék, melyek közől nehánynak nagy terhet kelle vinnie,
roppantul szenvedtek; mert a könnyű homok elsiklott lábaik alatt, s
folyvást fel és le kellvén menniök, csak nagy bajjal tudtak szilárdan
lépni. Feltünő, hogy itt ezen állatok kötéllel köttetnek egymáshoz,
melynek egyik vége az egyik teve farkához, másika az utánna jövőnek
átfurt orrába van akasztva. Kegyetlen látványt nyujt, ha egyik vagy
másik ezen összelánczolt sorból pillanatra megállapodik, s az előtte
menőtől gyakran mindaddig vonszoltatik, mig borzasztó fájdalmai után a
kötél végre elszakad. E szegény állatok kimélése végett a hol az ut igen
rosz kezdett lenni, mindenki le szokott szállni; ma is igy történt, s
ámbár a mély homokban a járás roppant kinos volt, mégis, bár lassan,
négy óra hosszat szakadatlanul gyalogolnom kellett. Igy többször
találkoztam a kervanbasival, ki utolsó fellépésem óta igen udvarias volt
irántam. Különös hajlammal látszott irántam viseltetni unokaöcscse, egy
fiatal, nyilt szivű khivai turkman, ki taval óta nem látta feleségét, és
társalgás közben minduntalan ova-ját (sátor) emlegette, a hogy iszlami
etiquette szerint nejét neveznie kellett.[19] Khali Molla, – igy hitták
őt – teljesen bizott dervisi voltamban, s nagy csodálkozásomra arra
kért, üssek fel koránomban egy családjára szóló fal-t (prognosticon).
Megcsináltam a szokásos hókus-pókust, behúnytam szememet, s szerencsésen
oly helyet nyiték meg a koránban, melyen nőkről van szó, (mert a mumenin
és mumenat szók igen gyakran fordulnak benne elő.) Az arab szöveg
magyarázása, mert ebben áll a tulajdonképeni mesterség, boldoggá tette
fiatal turkmanomat, megköszönte szivességemet, s én is nagyon örültem,
hogy megnyerhetém barátságát.

Még addig nem tudtuk, melyiken fog a három ut közől karavánunk menni. Az
utiterv titokbantartása itt, hol az ember egy pillanatig sincs
biztositva a megtámadtatások ellen, igen szükséges. Ámbár nem mondták
meg nekünk, mégis előrelátható volt, hogy a középső uton fogunk haladni,
mert vizünk már fogyni kezdett, s holnap szükségkép kellett egy viz
medenczéhez jutnunk, melyhez csak akkor lehet férni, ha a békés
viszonyok az atabaj-jomut pásztorokat odáig hatolni engedik. Esti utunk
ma szerencsés volt; csak párszor szakadt el a tevekötél, s ilyenkor
mindig nehány embert kellett visszaküldeni az elmaradt állatok
felkeresésére. A karaván ezalatt folytatja utját, s hogy a setét éjben
kiküldött emberek el ne tévedjenek, a karaván közől egy kiválasztaték,
hogy velök a távolból beszéljen. A szomoruan hangzó szavak egyetlen
vezéreik a sötét éjben, s jaj a szegénynek, ha ellenkező szél miatt e
szavakat meg nem hallja!

Másnap reggel (május 16.) északkeleti irányban a Körentaghi hegylánczot
pillantók meg. Az érdekes állapotban lévő bivalytehén lassu léptetésre
kényszeritett, s azért csak délután juthattunk oly közel hozzá, hogy a
hegység alacsonyabb részeinek körvonalait kivehessük. Etrekben
hallottuk, hogy békés levén az idő, itt jomutokra fogunk találni, de
mégsem tudtuk ezt biztosan, s mindenki feszült várakozással volt
eltelve, valjon reményünk csakugyan teljesedni fog-e, s nem kell-e
félnünk ellenséges csapatok megtámadásaitól? Egy merész turkman
kiküldetett vizsgálódni, s mindnyájan reményteljes várakozással kisértük
lépteit. Lassankint a hegységhez közeledve, csakugyan megpillantánk
egyes sátrakat; a félelem eloszlott, s mindenki kiváncsi volt, mily
törzshöz tartoznak a táborozók? Mialatt utitársaim a Körentaghi s
zöldelő völgyeinek szemlésében gyönyörködtek, örömtől dobogott szivem,
midőn nyugat felé e hegyláncztól elterjedő, alkalmasint görög eredetü
romok felé közeledtünk. Midőn a hegy tisztán kivehető lett, délnyugatra
ezeken kivül még egy magánálló oszlopot pillanték meg, mely távolból,
élő óriási alakként tünt szemembe. Fölebbmenve a lejtőn, egy második,
valamivel vastagabb, de alacsonyabb oszlopot vettem észre, s a hegyhez
érve a Mesedi-Miszrijan név alatt ismeretes romok oly közel valának
hozzánk baloldalt, hogy az egyes részeket pontosan meg tudtam
különböztetni. A táborozók csupa jomutok lévén, el lön határozva, hogy
egy napig pihenni fogunk, mely alkalommal nehány tevét akartak venni; –
aminek nagyon megörültem, mert ezáltal alkalmam nyilt a romokat
közelebbről megtekinteni.

Másnap május 17-kén reggel, Iliasz és nehány hadzsi társam kiséretében
mentem oda, kiket csellel kelle rábirnom, mert nem tarták tanácsosnak a
dsinektől (szellemek) lakott helyhez közeledni.[20] E romok fél órányira
voltak táborunktól, bár a még fennálló négyszög magas falak, valamint a
két még ép s más két félig összeomlott kupola alaku tornyok
közelebbeknek látszottak. A magas falat, mely 6–8 lábnyi széles, és
40–50 lábnyi hosszu, egy, valamivel alacsonyabb keríti, mely dél felé
már egészen össze van omolva. Alkalmasint előfala volt a még fennálló
kastélynak, mert az egészet, a mint a többi romok közől kiemelkedik,
régi erősitett várnak tartom, melynek kiegészitésére még meg kell
emlitenem azon nagyszerű vizvezetést, mely délkeleti irányban a persa
hegyláncz felé tart, s onnan, 150 angol mértföldnyi távolságból vezette
ide az ivóvizet. Archaeologiai és épitészeti ismereteim korlátoltságánál
fogva e felette érdekes romok feletti véleményemet magam sem ismerhetem
el illetékesnek; de azok görög eredetét azért tartom biztosnak, mert az
itt talált négyszög téglákat azokkal, melyeket Gömüstepében és Kizil
Alan-nál (Sándor fala) láttam, minőség, nagyság és szinre nézve teljesen
egyenlőknek találtam. Ezenkivül a Körentaghi északi csúcsán még egy
romcsoportozatot láttam, mely mellett éjjel haladtunk el, s mely,
amennyire sötétben kivehetém, hat külön álló kápolnából áll.

Ma karavánunkat az itt lakó nomádok seregesen látogatták, még üzletek is
köttettek karavánunk kereskedői és bérlői közt, még pedig hitelre. Ez
alkalommal egy adósságlevél irására szólitottak fel, s volt mit
bámulnom, midőn láttam, a mint az adós saját váltóját, a helyett hogy
hitelezőjének adná biztositásul, maga zsebredugta, s turkman szokás
szerint az ügy ekép be lön fejezve. Midőn a hitelezőtől e sajátságos
eljárás okát kérdezém, felelé ez: „Mi közöm nekem az iráshoz? azt az
adósnak kell magánál tartania, hogy adósságáról megemlékezzék.“ – Estve,
midőn már készen álltunk az utra, bivalytehenünk egészséges borjut
ellett, a mi a kervanbasit igen megörvendezteté! De csak utközben jutott
eszébe, hogy a gyönge borjú nem lesz képes az utat gyalog megtenni,
tehát egy teve hátán kell számára kényelmes helyet keresni. Csak nekem
és hadzsi Bilalnak levén kedsevéink, mindenkinek tekintete ránk esett, s
felszóllittattunk, engedje át egyikünk helyét az ujonszülött borjunak.
Barátomnak volt esze szolgálatkésznek mutatkozni, azon megjegyzéssel,
hogy irántami barátságból, mert én sánta lábam miatt nem ülhetek
mindenütt, kedsevéjét szivesen felcseréli bármely más helylyel. De alig
foglalta el helyét a fiatal borjú, ez uj vis-à-vis-m roppant rosz szaga
elárulá hadzsi Bilal készségének tulajdonképeni indokát. Éjjel még
megjárta, mert ekkor csak álmomból vert fel a sok bőgés, de nappal,
kivált mikor a nap melegebben sütött, alig birtam kiállani.
Szerencsémre, kinom nem soká tartott, mert a borjú az utazás második
napján már megdöglött.

Máj. 18. Mától fogva két napot számitottunk a nagy Balkánig s innen
12-őt Khiváig, tehát összesen 14 napot, mely idő alatt négy
keserűsósvizű kutat fogunk lelni, de egy lélekkel sem találkozunk. Május
közepén lévén, vezetőink remélték, hogy az ismerős lapályokon esővizet
(kak) fogunk találni. Kulacsaink Körentaghi két rosz vizmedenczéjének
agyagos vizével valának megtöltve, mely a folytonos rázástól a tevék
hátán valóságos iszap lett és visszataszitó izt nyert; de azért
takarékosan kellett vele bánnunk, mert csak egy állomásnyira a nagy
Balkánon tul reméltük az első kakot találhatni. Menésünk, mindnyájan
bele lévén már gyakorolva, szabályszerüvé kezdett lenni. Naponkint
rendesen háromszor álltunk meg, mindig másfél vagy két órára;
napfelkelte előtt, midőn egész napra való kenyerünket szoktuk megsütni,
délben, hogy ember és állat a nagy melegben kissé kipihenhesse magát; s
naplemente előtt szerény vacsoránkat elkölteni, mely a többször emlitett
kenyérből s nehány aggodalmasan megszámlált csepp vizből állt. Barátaim,
valamint a turkmanok is, egy kis juhzsirt hoztak volt magokkal, melyet a
kenyérhez ettek, s melylyel engem is megkináltak, de én el nem fogadám,
meg lévén győződve, hogy a szomjuság kinait enyhiteni s a testet minden
fáradságra megedzeni csak a legnagyobb mértékletesség képes. A vidék
talaja melyen haladtunk, szilárd agyag volt, melyen csak itt-ott termett
pár silány fűszál; s nagyobbrészt kopasz sikságokból állt, melyek
szárazságtól megrepedezve, az érforma szakadások által a legtarkább
formákat nyerik. Mi fárasztólag hat e szomorú sikság, melyről az élet
minden jele számüzve van, az utazóra s mi jól esik, ha állomást érve a
teve hullám-szerü járásától kissé kipihenhet!

Másnap (máj. 19.) délben egy setét kék felleget pillantánk meg észak
felé. A kis Balkán volt, melyet holnap reggel fogunk elérni, s melynek
nagysága, szépsége, és érczekbeni gazdagságáról a turkmanok oly sokat
beszéltek. Szerencsétlenségünkre ez este máskor éber kervanbasinkat
elnyomta az álom, s a karaván élére állitott tevevezető oly veszélybe
hozott, mely mindnyájunknak életébe kerülhetett volna. A kis Balkan
lábánál ugyanis sok oly veszedelmes sós mocsár van, melyek vastag fehér
réteggel beboritva, a valódi szilárd földtől meg nem különböztethetők,
mert itt mindent elborit a néha ujjnyi vastag sólerakvány. Már annyira
behatoltunk ezen helyek közé, hogy az állatok, minden nógatás daczára a
talaj ingadozása miatt kénytelenek voltak megállni. Leugrottunk, és kiki
elképzelheti ijedségemet, midőn a földön állva ugy érzém magamat, mintha
lebegő ladikban volnék. A félelem általános volt. A kervanbasi kiáltá,
hogy kiki állva maradjon helyén, mert csak napfelköltekor lehet
szabadulásra gondolni. Alig birtuk az erős szódaszagot kiállani, és
három óráig kellett várnunk, míg a szabaditó hajnal első sugarai
megjelentek. A visszafordulás nagy fáradsággal járt, de mégis nagyon
örültünk, mert az ég kegyes volt irántunk. Hacsak valamivel belebb
mentünk volna, a laza föld megnyilt s karavánunk egy részét, vagy talán
az egészet mindenestül elnyelte volna. Legalább igy mondták a turkmanok.

Reggeli 10 óra volt (máj. 20.) midőn a délnyugatról északkeletnek
terjedő kis Balkánhoz értünk, és ennek északi végével párhuzamosan fekvő
előfokát a nagy Balkánnak, bár csak körvonalaiban, megpillantók. A kis
Balkán, melynek lábánál most tábort ütöttünk, egy körülbelül 12
mérföldnyi hosszu, majdnem megszakadatlan s egyenlően magas hegylánczot
képez; nem oly kopár és puszta mint Persia hegyei, sok helyen fű nő
rajta, egészben pedig kékes szürke szine van. A hegység, ha szemmértékem
nem csalt, 2–3000 láb magas lehet. Utunk ez-, valamint másnap (máj. 21.)
folyvást mellette vezetett, mig végre este felé a nagy Balkán előfokához
értünk. Ezt, ámbár csak egy részét láthattam közelről, ugy találtam,
hogy jogosan nevezik megkülönböztetésül nagynak, mert, a meddig a szem
lát, általában magasabb és sokkal terjedtebb. Mi a hegységnek keleti
részénél voltunk; a nagy Balkán tulajdonképeni hegyláncza, mely a Kaspi
tenger partjáig nyulik, inkább déltől északi irányban terjed, s a mint a
turkmanoktól hallám, gazdag érczekkel bir, a mi azonban csak akkor
érdemelne teljes hitelt, ha illetékes birák állitanák.

Mai éji szállásunk elég kellemes volt, s a mint a lemenő nap utolsó
sugarait veté a kis Balkán tetszetős tekintetü völgyeire, majdnem azt
képzelém magamban, hogy egy szép hegyi vidékben vagyok. A táj szépnek is
volna mondható, ha a borzasztó pusztaság, a roppant elhagyottság
bizonyos gyászfátyolt nem boritana reá. A szem mindig félve tekint
körül, valjon nem pillant-e meg idegent, mert a sivatagban mindenkit, a
kivel találkozik az ember, neki szegzett fegyverrel kell fogadni.

Egy órával naplemente után ismét elindulánk. A kervanbasi jelenté, hogy
tulajdonképen csak ezentúl jövünk még az igazi sivatagba, s ámbár
kinézésünk után itélve mindnyájan próbált vándorlóknak látszottunk,
szükségesnek tartá jelenteni, hogy a hangos beszédtől s kiabálástól
nappal ugy, mint éjjel lehetőleg óvakodjunk; hogy ezentúl kiki
naplemente előtt süsse kenyerét, mert itt éjjel nem szabad tüzet
raknunk, nehogy hollétünket az ellenségnek eláruljuk; hogy imáinkban
mindig amandzsilik-et (biztosság) kérjünk; veszélyben pedig ne
reszkessünk, mint az asszonyok. Nehány kard, egy lándzsa és két –
természetesen kanóczos – puska osztatott ki közöttünk, s én, akit
általában nagy vitéznek tartottak, szintén fegyvert kaptam, jó sok
lőporral s golyóval együtt; – bár meg kell vallanom, hogy ezen
előkészületekre nem igen kellemes remények tölték el szivemet.

Elhagyván a Balkán hegységet, minden titkolódás daczára láttam a
compaszon, hogy a középső uton haladunk. Körentaghiban hallottuk, hogy a
hegység táján 50 karakcsi csavarog a tekke-törzsből; de a kervanbasi e
hirre csak annyiban hajlott, hogy a Dzsenak kujuszu kutat és
állomáshelyet, melynek vize különben is oly sós, hogy csak mindössze
három nap óta szomjazó tevéknek nyujthatna enyhülést, elkerülte.
Leszálltunk, s a mint mondák, a Döden-ben vagyunk, a hogy e táj nomádjai
az Oxus régi medrét hivják; a mult tél viharai és esőzései azonban az
utnak tavali nyomait, melyek különben jól meglátszanának, egészen
eltörlék.

A régi folyammedret hosszu, görbe vonalban metszettük keresztül, hogy a
tulsó s igen meredek parton feljáró helyet találjunk, s csak nagy
fáradsággal értük el napfelkelte előtt a magas fennsikot. A nomádok
regéikben az Oxus régi medrét a Mesedi Miszrijan romjaival hozzák
összeköttetésbe, s azt állitják, hogy az Oxus egykor közel a kaaba-nak
kijelölt épület fala mellett folyt el, s csak később, Gökleng bünein
felháborodva, fordult volna észak felé.

Minél inkább eltünt hátunk megett a nagy Balkán a kék felhőkben, annál
nagyszerübb, annál borzasztóbban felséges tekintetet nyujtott a
beláthatlan sivatag. Azelőtt azt hittem, hogy a sivatag nagyszerüsége
csak akkor hathat lelkünkre, ha képzeletünk színt és határozottságot
kölcsönöz a képeknek; de tévedtem. A sivatagnak miniature képét láttam
szeretett hazám alföldi rónáin, nagyobb kiadásban, midőn Persiaban a
Sópuszta (Desti kuvir) egy részén átmentem; de mily más érzések
foglalták el itt szivemet! Nem a képzelődés, mint sokan tévesen
állitják, hanem a természet maga gyujtja meg itt a lelkesülés fáklyáját.
Néha megkisértém a sivatag komor szinét felviditani, s városokat, sürgő
forgó életet képzelék magamnak a közelben, – de hiába; a beláthatlan
homokbuczkák, a borzasztó halotti csend; a nap sárgásan veres szine
hajnalban s alkonyatkor, – mind ez csalhatlanul hirdeté, hogy a földnek
egy nagy, talán legnagyobb sivatagján vagyunk.

Máj. 22. Délfelé Jeti Szirinél táboroztunk, mely nevet e hely a hajdan
itt létezett hét kuttól nyerte; de most e kutak közől négy már teljesen
ki volt száradva, a többiben pedig csak kevés, igen sós, és roszszagu
vizet találtunk. Ámbár a kervanbasi azon remény nyel biztatott, hogy
este esővizre fogunk bukkanni, azon kis maradékot, mely kulacsomban
vala, bár több volt benne az agyag mint a viz, nem akartam e kutak
keserü, undoritó folyadékával felcserélni. A tevék meglőnek itatva, s
társaim közől is többen hozzáláttak, s én csudálkozva néztem, mint
versenyeznek a négylábuakkal az ivásban; midőn mértékletességre intém
őket, nevettek, de később nagyon megbánták mohóságukat. Rövid
megállapodás után ismét elindultunk, s egy, a többi homokbuczkák közől
kiemelkedő dombhoz értünk, melyen két üres kedseve állt. Azt mondták,
hogy az utazók, kik bennök ültek, itt a pusztában elvesztek, s a
turkmanoknál minden hely, hol valaha emberek tartózkodtak, nagy
tiszteletben áll, s annak megrontása bünnek tartatik. Sajátságos babona!
Embereket eladni és országokat elpusztitani, nálok erény, de egy
fakosarat tiszteletben tartanak, mert ember ült benne! A sivatag és
lakói valóban igen különösek, s még jobban meg fogja lepni az olvasót,
ha elmondom, a mi ugyanazon este velünk történt. A nagy meleg engedvén,
leszálltam, hogy a kervanbasival s más turkmanokkal a remélt esővizet
keresni menjek. Mindnyájan fel valánk fegyverkezve, s mindenik más
irányban ment. Én a kervanbasit követtem, s alig haladtunk negyven
lépést, midőn ez nehány lábnyomot vett észre a homokban, és
kellemetlenül meglepetve felkiáltott: „Itt embereknek kell lenniök!“
Meggyujtók kanóczainkat, és a mindig jobban látható lábnyomok után
indulva egy barlang szájához jutottunk. A homokban látott nyomokból
következtetvén, hogy csak egy emberrel van dolgunk, rögtön behatoltunk a
barlangba, s leirhatatlan borzalommal pillanték meg egy hosszu haju és
szakállu, elvadult embert, zergebőrökbe burkoltan, ki nem kevésbbé
megdöbbenve felugrott és egy lándzsát kapva fel, nekünk rohant. Mig én
kimondhatlan türelmetlenséggel néztem e jelenetet, kisérőm vonásai a
legnagyobb nyugalmat tükrözték vissza; midőn a félvadembert megpillantá,
leereszté fegyverét, és halk hangon mondva: „Aman bol!“ (béke veled)
elhagyta a borzasztó helyet. „Kanli dir“ (vérrel befertőztetett ember
ez) mondá a kervanbasi, anélkül, hogy többet kérdezni mertem volna. Csak
később tudám meg, hogy a szerencsétlen, igazságos vérboszu elől
menekülve, már évek óta, télen nyáron itt bolyong a sivatagban. Embert
nem akar látni, s nem is láthat.

[Illustration: FÉL VAD EMBER A PUSZTÁBAN.]

Elszomorodva e szegény bünös látásán, feledém, hogy kirándulásunkon édes
viz helyett csak vért találtunk; társaink is üresen tértek vissza, s
azon gondolatnál, hogy a nálam levő édes iszapnak ma utólsó cseppeit
fogom meginni, reszketni kezdék. Oh viz! legbecsesbje minden elemeknek,
gondolám magamban, mért nem ismertem fel előbb értékedet! Pazarul
használják áldását, sőt hazámban még félnek is tőle, s mit nem adnék
most csak husz cseppért e mennyei folyadékból!

Csak nehány falat forró vizbe mártott kenyeret ettem, hallván, hogy e
viz, ha felforr, elveszti keserü izét. El valék készülve mindent türni,
amig csak esővizre nem akadunk, mert társaim állapota, kik mindnyájan
erős diarrhoeában szenvedtek, nagyon megijesztett. Nehány turkman,
különösen a kervanbasi, azon gyanuban álltak, hogy van jó vizök, s azt
titokban tartják; de a pusztában minden czélzás a kulacsra annyi, mint
valakinek életére törni, s aki mástól kölcsönbe vagy ajándékul vizet
kivánna, azt kiki őrültnek tartaná. Ma este már legkisebb kedvem sem
volt csak egy falat kenyeret is enni, s nagyon bágyadtnak érzém magamat,
mert a nap forrón sütött volt. Erőtelenül a földre terülve feküdtem,
midőn egyszerre láttam, hogy mindnyájan a kervanbasi köré sereglenek, s
nekem is intettek, hogy jöjjek oda kulacsommal. E szó: viz! uj erőt
öntött belém, felugrottam, s kellemesen valék meglepve, midőn láttam,
amint a kervanbasi a karaván minden tagjának mintegy két pohár tiszta
édes vizet adott. A derék turkman elmondá, hogy már évek óta szokása, a
pusztában jó mennyiség vizet elrejtve tartani, s azt olyankor osztani
el, mikor tudja, hogy mindenkinek nagy jót tesz vele; ez egy nagy szevab
(jámbor tett), mert egy turkman közmondás azt tartja: „A szomjazónak a
sivatagban adott egy csepp viz lemossa száz évnek büneit.“

E jótett nagyságát meghatározni épen oly lehetetlen, mint leirni az
élvezetet, melyet egy ital édes viz okozott. Teljesen jóllakottnak érzém
magamat, s azt hivém, most ismét kiállhatom három napig a szomjuságot.
Az itallal e szerint jól jártam, de kenyeremmel meggyült a bajom.
Bágyadtság és étvágyhiánytól kissé elmulva azt hivém, fa helyett,
melyért messze kellett volna mennünk, a teve trágyát, – e rendes
tüzelőszert a sivatagban, – fogom sütésre használhatni. De ebből is csak
keveset gyüjtöttem össze. Beledugtam a tésztát a forró hamuba, de fél
óra mulva láttam, hogy e melegség nem igen nagy. Gyorsan fát mentem
keresni, de amint tüzet raktam, besötétedett, s a kervanbasi
rámkiáltott, ha el akarom-e a karavánt árulni az ellenségnek? El kelle
tehát oltanom a tüzet, és kovásztalan kenyeremet félig nyersen vinni
magammal. Másnap reggel (máj. 23.) Kojmat Ata-nál tartottunk állomást,
melynek kutjából a viz már rég kiveszett; a mi különben nem nagy kár
volt, mert vize, mint e vidéken levő kutak nagy részeé, élvezhetlen
volt. A napsugarak néha egy lábnyi mélységre is megmelegitik a száraz
homokot, s azt oly forróvá teszik, hogy még a legvadabb középázsiai is,
kinek lába sohsem látott semmiféle czipőt, itt egy bocskor szerü
bőrdarabot kénytelen talpára kötni. Nem csoda tehát, hogy a tegnapi
enyhitő ital hatása gyorsan elmult, s én csakhamar ismét zsákmányul
estem a szomjuság borzasztó kinainak. Délben jelenté a kervanbasi, hogy
közel vagyunk a hires búcsujáró állomás helyhez, Kahriman Ata-hoz; hogy
tehát szálljunk le, és jámbor kötelességünket teljesitendők egy
negyedóráig gyalog vándoroljunk a szentnek sirjához. Képzelhetni
kinomat, midőn forróság és szomjtól elbágyadva, elerőtlenedve, kénytelen
voltam ülésemet elhagyni s a zarándokcsapathoz csatlakozva egy jó
negyedórát gyalogolni a még nem is sikon, hanem magaslaton fekvő sirhoz,
és ott kiszáradt torokkal veszett módra telkineket és idézéseket a
koránból orditani. Oh kegyetlen szent, gondolám magamban, nem tudtad
magad másutt eltemettetni, hogy e látogatás pokoli kinjaitól megments?
Fuldokolva, alig lihegve rogytam le a harmincz lábnyi hosszu sirra, mely
kos szarvakkal – a mik Közép-Ázsiában a felsőbbség jelei, – volt
berakva. A kervanbasi elmondá, hogy a ki e sirban nyugszik, óriás és
épen oly hosszu volt, mint maga a sir, és számtalan év előtt az itt levő
kutakat sokáig védelmezte a gonosz szellemek ellen, melyek azokat
kövekkel be akarták hányni[21]. Köröskörül több kisebb sir volt látható,
szegény utazók végnyughelyei, kik a sivatag különféle pontjain rablók
vagy az elemek hatalma alatt elvesztek. A kutak hire, melyek e szentnek
védpaizsa alatt álltak, megörvendeztetett; reméltem, hogy iható vizet
fogunk találni, s annyira siettem, hogy első értem a kitüzött helyre.
Rögtön megpillantám a barna pocsolyához hasonló forrást, es marékkal
meriték belőle. Oly hideg volt, mintha jeget érintettem volna, de mikor
ajkamhoz ért, egy cseppet nem valék képes lenyelni belőle, oly keserü,
sós, és rosz szagu volt e hideg viz! Haragom s szomoruságom határtalan
vala, s most először aggódtam komolyan sorsom felett.



VIII. FEJEZET.

VIHAR. – ZERGÉK S VAD SZAMARAK. – MEGÉRKEZÉS A KAFLANKIRI FENSIKRA. – AZ
OXUS RÉGI MEDRE. – BARÁTSÁGOS TÁBOR. – LOVASOK KÖZELEDÉSE. – GAZAVAT. –
BEVONULÁS KHIVÁBA. – AZ AFGHAN GONOSZ MEGTÁMADÁSA. – TALÁLKOZÁS A
KHÁNNAL. – SZERZŐ FELSZÓLLITTATIK, MUTASSA MEG A TÖRÖK IRÁS MESTERSÉGÉT.
– TISZTELETRUHÁK, JUTALMUL ELLENSÉGEK FEJEIÉRT. – FOGLYOK KIVÉGEZTETÉSE.
– KÜLÖNÖS MÓDJA A NŐK KIVÉGEZTETÉSÉNEK. – KUNGRAT. – A SZERZŐ VÉGSŐ
ÁLDÁSA A KHÁNRA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_On n’y verra jamais que l’heroisme et la servitude._ – Montesq.,
_Esprit des Lois_, 1. vii. c. 6.

                  _Chiefs of the Uzbek race_
  _Waving their heron crests with martial grace._

Moore, _Veiled Prophet_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A zivatar, mely csak nehány óra óta volt távolról hallható, éjfél tájban
közelebb huzódott, s nehéz cseppjei kinaink közel végét hirdeték. Reggel
felé (máj. 24.) elértük a homok végső szélét, melyen három napig
tartott, mig keresztül hatoltunk, s meg voltunk győződve, hogy mai utunk
agyagos földén fogunk esővizet találni. A kervanbasi ezalatt a sok
zerge- és vadszamár nyomok után itélve, reményünket már előre
teljesültnek tekinté, de nem közlé velünk véleményét, hanem előre
sietett, s csakugyan oly szerencsés volt, hogy fürkésző szemeinek
sikerült egy tócsa esővizet felfedezni. Szu! szu! (viz! viz!) kiáltá
mindenki, midőn a kervanbasi találmányát jelenté és sokan már, anélkül
hogy még ittak volna, magától a reménytől jóllaktak és megnyugodtak.
Délfelé értünk oda, s a már távolról látható pocsolyán kivül még több, a
legédesebb esővizzel telt gödröt találtunk. Az elsők közt voltam, kik
kulacscsal s más edényekkel odarohantak, nem inni, hanem vizet gyüjteni,
mielőtt a sok meritéstől az felzavarodott és iszapossá lett volna.
Negyedóra mulva mindenki a legnagyobb kéjjel ült reggelije mellett, s
nehéz, sőt lehetetlen fogalmat nyujtani örömünkről. Ezen állomástól,
mely Deli Atának neveztetik, Khiváig szakadatlanul megtölthetők
kulacsainkat édes vizzel, s innen kezdve utazásunk a pusztában, ha nem
is kellemes, de legalább nyugodtnak volt mondható. Este egy helyre
jutottunk, melyen valódi tavasz uralkodott. Számtalan apró tó közt
ütöttünk tábort, melyek szép rétkoszorukkal valának övedzve, s e táj
álomként tünt fel előttem, midőn tegnapi helyzetünkre gondoltam. Hogy
örömünk teljes legyen, megmondatott, hogy már a megtámadtatások nagy
veszélyén is átestünk, s csak ma este nem szabad még tüzet raknunk. Alig
szükséges emlitenünk, hogy a sivatag fiai e váratlan vizbőséget
kizárólag jámbor hadzsi-voltunknak tulajdoniták. Ujra megtöltők
kulacsainkat s vidáman folytattuk utunkat.

Este elértük az epedve várt mély árkot, melynek tulsó oldalán a
Kaflankir (tigrisföld) nevű sikság terjed el, s melynél a khivai khánság
területe kezdődik. A felmászás, a fensiknak körülbelül 300 lábnyi magas
szélére, embernek állatnak egyiránt fáradságos volt, s azt hallám, hogy
annak északi vége szintoly magas és meredek. E táj sajátságos látványt
nyujt; a meddig a szem ér, azon hely, melyen járunk, szigetként látszik
a homoktengerből kiemelkedni. A mély árok határai itt ugy, mint az
északkeleti részen, melyhez két nappal utóbb (máj. 25. és 26.)
jutottunk, nem láthatók. Ha a turkmanoknak hitelt lehet adni, ugy
mindkét árok az Oxus régi medre, Kaflankir maga pedig hajdan sziget
volt, melyet minden oldalról az emlitett árkok vesznek körül. Annyi áll,
hogy ezen egész földterület a sivatag többi részétől, ugy alkata és dús
növényzete, valamint a rajta tenyésző állatok nagy száma által, nagyon
különbözik. Eddig ugyan találkoztunk már egyes zergékkel és vad
szamarakkal, de itt nagy csudálkozásomra százával láttam őket, nagy
csoportokban legelészve. Ha jól emlékszem, a Kaflankiron létünk második
napján délfelé, nagy porfelleget láttunk északról közeledni. A
kervanbasi és a turkmanok fegyverhez nyultak, és türelmetlénségünk azon
mértékben nőtt, a mint a porfelleg közeledett. Végre kivehettük, hogy a
tömeg egy jól sorba állitott és támadni induló lovas-századhoz hasonlit,
mire kisérőink leereszték fegyvereiket. Nem lévén szabad kiváncsiságot
mutatnom, – a mi keleten nem igen található, – türelmetlenségem
határtalan lett. A porfelleg mind közelebb jött, s a mint körülbelül 50
lépésnyire volt tőlünk, oly zajt hallánk, mintha legalább ezer jól
begyakorolt lovas vezényszóra állapodott volna meg. Temérdek vad
szamarat láttunk magunk előtt; ez erős és eleven kinézésü állatok
szorosan zárt sorban álltak meg, nehány pillanatig nagy figyelemmel
bámultak reánk, aztán, látva hogy nem vagyunk hozzájok hasonlók,
egyszerre felkerekedtek, és nyil gyorsasággal vágtattak el nyugat felé.

A kaflankiri fensik emelkedése, khivai oldalról nézve, egy rendes
sánczhoz hasonlít, és oly sima, mintha a viz csak tegnap folyt volna el
róla. Innen egy napi járás után május 28-kán egy tóhoz értünk, mely Sor
Göl (sóstónak) neveztetik, melynek formája derék négyszög és kerülete 12
angol mérföld. Itt hat órányi pihenésre határoztuk el magunkat, hogy
mindenki végezhesse a vallás által parancsolt s már régóta szükséges
guszl-ot[22] annyival inkább, minthogy ma épen ejdi kurban, az iszlam
egyik legnevezetesebb ünnepnapja van. Uti társaim ez alkalommal
felbontották iszákjokat; mindegyiknek volt egy váltani való inge, csak
nekem nem. Hadzsi Bilal akart egyet kölcsön adni, de én nem fogadtam azt
el, mert meg valék már arról győződve, hogy minél szegényebbnek látszom,
annál nagyobb biztosságban vagyok. El kelle magamat nevetnem, midőn
legelőször itt tükörbe tekintettem, s megláttam ujnyi vastagságu por és
homokkéreggel beboritott arczomat. A sivatagon több helyütt módomban
lett volna megmosdanom, de készakarva nem tettem, hogy a piszok kéreg
hadd védjen az égető nap hevétől. Amivel azonban nagyon csekély részben
értem czélt, s még is egész életemben magamon fogom annak számos nyomát
viselni emlékül. Egyébiránt nem csak engem, hanem utitársaimmal együtt
mindnyájunkat ki vett formánkból az abdeszt pótszere, a tejemmün, melyet
a próféta a viztelen sivatag számára rendelt, ahol viz helyett homokkal
és porral kell mosdani, a mi a testet még piszkosabbá teszi. Az
öltözködés s mosakodás után ugy láttam, hogy barátaim most hozzám képest
egész urakká lettek. Szánakozásból néhány ruhadarabot akartak nekem adni
kölcsön, hanem én megköszönvén az ajánlatot, nem fogadtam azt el,
kijelentvén, hogy be akarom várni, mig a khivai khán felruház.

Utunk négy óra hosszat egy kiaszott harasztoson vitt keresztül, a hol
egy özbeggel találkozánk, a ki Khivából jött s ujságokat beszélt az
ottani viszonyokról. Ha már ezen lovas ember látása is nagy örömet
okozott, semmi se volt az azon érzelmeimhez képest, a mik bennem
keletkeztek, midőn délután néhány agyagból készitett, elhagyatott házat
megpillanték, mert falakat, vagy más házra mutató jeleket nem láttam
már, a mióta Karatepét (Persia határát) elhagytam. Ezen kunyhóknak
néhány év előtt még voltak lakosaik, s a kelet felé terjeszkedő Medemin
földhez számittattak. A khivai khánság azon területrészét nevezik igy,
mely legmesszebb benyulik déli irányban, a minálunk Hyrcania-nak
nevezett nagy sivatagba. Ezen részt még csak 15 év előtt tette
mivelhetővé egy Mehemmed Emin nevü tiszt, s ettől nyerte elneveztetését
is, mert a Medemin ezen tiszt nevének röviditéséből származott. Az
utolsó háboru óta ismét elhagyatott állapotba jutottak ezen tájak, s igy
van az több vidékkel Turkesztánban, a miről többször volt alkalmunk
meggyőződni.

Ma reggel (maj. 29.) feltünt előttem, hogy azon észak-keleti iránytól,
melyben Khiva fekszik, eltértünk, s egészen északi irányt vettünk;
kérdezősködésemre megtudtam, hogy biztosság okáért kerülő utat teszünk.
Az özbeg, a kivel találkozánk, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk
magunkra, mivel a csaudor-ok nyilt lázadásban vannak a khán ellen, s
alamanjaik gyakran berontanak ezen határrészekre. Ez nap este még egy
kis aggodalmas vigyázattal haladtunk, s ki volt boldogabb mint mi, a
mint másnap reggel jobbra balra sátorcsoportokat láttunk, s a merre
utunk vitt, mindenütt a legbarátságosabb „aman geldingiz“-ek
(szerencsésen megjöttetek) hangzék előnkbe. Minthogy a mi Iliaszunknak
jóbarátai voltak az itt táborozók között, elment meleg kenyeret s egyéb
kurban adományokat (ünnepnapi falatokat) szerezni. Jól megrakodva jött
vissza, s hust, kenyeret és kimiszt (kanczatejből készitett csipős
savanyu ital) osztott ki közöttünk. Noha csak egy rövid óráig pihentünk
meg, még is sok istenfélő nomád jöve hozzánk, kézszoritásunkban
részesülni, s ez által szent tettet követni el. Az áldás itt jól
jövedelmező czikk volt, mert négy vagy öt áldásomért sok kenyeret,
teve-, ló- és juhhust kaptam. Több jap-on (mesterséges öntözésre való
árok) keltünk át, s dél tájban egy elhagyatott, Khanabad nevü
fellegvárhoz érkezénk, melynek négyszögü magas fala három mérföldnyire
meglátszott. Itt töltöttük a délutánt és estet; a nap forróan sütött, s
nagyon jól esett a falak árnyékában szunnyadnom, noha a puszta földön
feküdtem s a vánkosom egy darab kő volt. Még virradat előtt elhagytuk a
Khivától 25 mérföldnyi távolságra eső Khanabadot; s nagyon elálmélkodánk
a felett, hogy egész napi (maj. 30.) utunk alatt egyetlen sátort se
láttunk, sőt este magas homokdombok közé jutottunk, ugy, hogy azt hivém,
ujra a nagy sivatagban vagyunk. Épen theánkkal foglalatoskodánk, a mint
a legelőre kieresztett tevéink egyszerre szilaj szaladásnak eredtek. Még
alig jöhettünk arra a gondolatra, hogy valaki üzőbe vette, egyszerre
előtünt öt lovas, kik sebes vágtatva a mi táborunk felé tartottak. A
theás csészék egy pillanat alatt puskákkal lettek felváltva, s rögtön
megalakult a csatarend. A lovasok azonban lassu lépést közeledtek
hozzánk s a turkmanok csakhamar megismerék lovaik lépéséről, hogy
tévedtünk, mert ellenség helyett barátságos, jóakaró kiséret közelgett
felénk.

A legközelebbi reggel (máj. 31.) egy, Akjap-hoz tartozó özbeg faluba
érkeztünk; itt már egészen vége szakad a Gömüstepe és Khiva közötti
sivatagnak. A nevezett helység lakosai az első özbegek valának, a kiket
láttam, igen jó emberek voltak. A bevett szokás szerint sorba látogattuk
a házakat, s fatihánk bő aratást hozott. Hosszu idő után itt láttam
ismét egyetmást, a mi nyugat felől került ide, s szivem erősen dobogott
nagy örömemben. Még ma elérhettünk volna Iliasznak lakhelyére, mert itt
már kezdetét veszi egy khivai lakosokkal biró Akjap nevü falu, hanem a
mi jóbarátunk kissé hiu volt, s nem akarta, hogy váratlan vendégek
módjára érkezzünk el hozzá; tehát az ő lakásától két órányira háltunk
meg, egy gazdag nagybátyjánál, Allahnazr-baj-nál[23] ki nagy
megkülömböztetéssel fogadott s vendégelt meg bennünket. Ezalatt Iliasz
megüzenhette feleségének érkezésünket, s másnap (jun. 1.) reggel
tartottuk bevonulásunkat, Iliasznak tömérdek atyafisága s barátjai
érkezvén elénkbe, szives elfogadásunkra. Engem csinos sátorral kinált
meg, hogy foglalnám azt el lakásomul, de én inkább mentem a kertjébe,
minthogy fák voltak benne, melyeknek árnyéka után rég sovárgott a
lelkem. Nagyon régen nem láttam már viruló fát!

Az alatt a két nap alatt, a mit a félig polgárisult, azaz félig meddig
megtelepedett turkmanok között tölték, leginkább feltünt előttem azon
idegenkedés, a melylyel ezen nomádok minden ház, vagy kormányféle iránt
viseltetnek. Mindamellett hogy már több évszázad óta az özbegek
közelében laknak, gyülölik ezek szokásait, erkölcseiket, kerülik a velök
való érintkezést, s az özbeg, törzs- és nyelv rokonsága daczára, ép oly
idegen az ő szemeik előtt, mint mi előttünk a hottentotta. Miután kissé
kipihentük magunkat, neki indultunk a fővárosnak; Gazavaton mentünk
keresztül, a hol épen hetivásár volt, s legelső alkalmam itt volt a
khivai életet látni. Az éjet egy réten töltöttük Sejkhlar-Kaleszi alatt,
a hol egész életemben a legnagyobb és legszemtelenebb legyeket találtam.
Az utazók és tevék egyaránt kinoztattak egész éjjel, s mondhatom nem a
legjobb kedvemben voltam, midőn reggel, anélkül, hogy a szememet
behunytam volna egész éjjel, fel kelle a tevére ülnöm. Az álmatlanság
okozta szenvedést szerencsére csakhamar egészen elfeledteté a gyönyörü
tavaszi-, egyre bujább virányzatnak indult természet látása. Az előtt
ugy gondolám, hogy azért látszott nekem Khiva oly szépnek, mivel a
sivatag ellentéte volt, melynek borzasztó képe még szemeim élőtt
lebegett. Azonban még most is, miután ujra megláttam Europát, bájos,
elragadó vidékeivel, egyre szépnek találom Khiva környékét, kisded,
várszerü havli-jaival[24] melyeket magas jegenyefák árnyalnak, s szép
rétjeivel és szántóföldeivel. Ha a kelet költői itt pengették volna
lantjukat, sokkal méltóbb tárgyakat leltek volna, mint a borzasztóan
puszta Persiában.

Maga a főváros Khiva is meglehetősen kellemes benyomást okoz, távolból
látva néhány kupolájával s tornyával, ezen kertek közepett. Jellemző,
hogy a nagy sivatagból egy hosszu vékony nyelv nyulik Merv-től
félórányira a város alá, hogy itt még egyszer feltüntesse az élet és
halálközötti ellentétet. Ezen sivatag-nyelv Töjeszicsti név alatt
ismeretes, s már a város kapui előtt valánk, midőn még egyre láttuk a
homok halmokat.

Hogy mikép éreztem magamat junius 3-kán Khiva kapui előtt, azt
elképzelheti az olvasó, ha elgondolja azon veszélyeket, melyeknek
annyira ki valék téve feltünőleg europai ábrázatom következtében oly
könnyen támadható minden legkisebb gyanu által. Nagyon jól tudtam,
miszerint a khivai khán, kinek kegyetlenségét maguk a tatárok is
kárhoztatták, ilyen gyanu esetében sokkal szigorubb eljárást követne
irányomban, mint a turkmanok. Hallottam, hogy a khán minden gyanus
idegent rabszolgává tett, hogy csak nem régiben tette ezt egy állitólag
herczegi származásu hindosztánnal, a kinek most a többi rabszolgákkal
ágyukat kell vonszolnia. Egész belsőm fel volt háborodva, de
mindamellett még sem féltem. Az örökös veszélybenforgás már megedzett; a
halál, mely olyan könnyen lehetett volna kalandozásom következménye, már
három hónap óta lebegett szemeim előtt, s rettegés helyett a
legszorongatottabb perczekben is inkább azon eszközökről gondolkozám,
melyekkel a babonás hitü zsarnok őrszemét elámithassam. Utközben pontos
tudomást szereztem magamnak valamennyi előkelő khivairól, a kik
Konstantinápolyban megfordultak. Leggyakrabban emlitettek mint ilyet
bizonyos Sükrullah bajt, a ki tiz évet töltött követi minőségben a
szultán udvaránál. Ugy homályosan magam is emlékeztem, hogy ezt az
embert több izben láttam a mostani külügyminiszter Ali pasa házában. Ez
a Sükrullah baj – gondolám – jól ismeri Sztambult, az ottan divó
nyelvet, s az előkelők szokásait; vagy akarja vagy nem, rá kell, hogy
tukmáljam előbbi ismeretségemet, s minthogy egy sztambuli szerepében
magát a sztambulit is képes vagyok elámitani, a khivai khán volt követe
nem lesz képes álczámat lerántani, s kénytelen lesz czéljaim
előmozditására segédkezet nyujtani.

A város kapujánál már számos khivai várakozott reánk, kik kenyeret s
aszalt gyümölcsöt nyujtogattak fel hozzánk, tevéink fölé. Már évek óta
nem érkezett ekkora csapat hadzsi Khivába, mindenki bámulva nézett
bennünket, és mindenfelöl ezen megszólamlásak hangzottak felénk: „Aman
eszen geldingiz! (szerencsésen jöttetek!) Ha sah-bazim! Ha arszlanim!
(Én sólymom! én oroszlánom!) A bazarba elérkezvén, hadzsi Bilal
rákezdett egy telkin-re, én mindnyájánál erősebben hallatám hangomat, s
valóban meg valék indulva, midőn az emberek kezeimet, lábaimat, sőt
lelógó rongyaimat is csókokkal illeték, mintha valami kiváló szent
volnék s csak imént szállottam volna alá az égből. A bevett országos
szokás szerint a vámháznak használt karavanszerajban szállottunk le,
hogy a megérkezett málhák és emberek szigoru vizsgálat alá vettessenek,
a hol természetesen legtöbb nyomatékkal bir a karaván főnökének
nyilatkozata. A fő vámhivatalnak tisztét Khivában az első mehrem (a khán
első kamarása s megbizottja-féle egyén) végzi; ki alig intézett néhány
szót a kervanbasihoz, azonnal előre tolakodott az afghani, s hangosan
kiáltozá: „Három érdekes négylábut és egy érdekes kétlábut hoztunk
magunkkal Khivába.“ Minthogy az elsőkkel a Khivában még soha nem látott
bivalyokra, az utóbbival pedig én reám czélzott, nem csoda, hogy
sokaknak szemei azonnal rajtam akadtak meg, s a suttogásból csakhamar ki
lehetett venni e szavakat: dzsansziz (kém) s frengi és urusz (orosz). Én
mindenkép rajta voltam, hogy valahogy el ne piruljak, s már épen hátra
akartam vonulni a tömeg közöl, midőn a mehrem megszólita hogy álljak
meg, s felettébb udvariatlan kifejezésekkel készült vallatásomhoz. Épen
felelni akartam neki, midőn hadzsi Szalih, kinek külseje tiszteletet
parancsolt, előlépett és semmi tudomása nem lévén a történtekről, a
leghizelgőbb kifejezésekkel bemutatott a vizsgálattevőnek, a mire ez
egészen megütközve nyájasan mosolygott reám, s megkinált, hogy ülljek
melléje. Ámbár hadzsi Szalih intett, hogy fogadjam el kinálatát, én a
mélyen megsértett érzelem kifejezésével haragos tekintetet vetettem a
mehremre, s eltávoztam.

Legelőbb Sükrullah bajhoz mentem, ki akkor minden hivatalos
foglalatosság nélkül Mehemmed Emin khan medressze-jében, Khiva legszebb
épületében lakott egy czellában. Mint Sztambulból érkezett efendi
jelentettem be magamat nála, azon hozzátevéssel, hogy ott alkalmam volt
vele megismerkedni, s erre utaztomban tiszteletemet kivánom nála tenni.
Egy efendi megjelenése Khivában, a mi eddig még soha elő nem fordult
eset volt, az öreg urat csodálkozásba ejtette annyira, hogy maga jött
elém, s nagyon elbámult, midőn egy alakjából egészen kivetköztetett,
rongyokkal ruházkodott koldust látott maga előtt. Mindamellett
bevezetett, s alig szóltam vele néhány szót sztambuli kiejtéssel, egyre
növekvő érdekeltséggel kezdett kérdezősködni a török fővárosban levő
nagy számu barátairól, s az ozman birodalomnak az uj szultán alatti
viszonyai felől. Mint már fönebb emlitém, szerepem sikeréről
meglehetősen meg valék győződve; Sükrullah-baj egy részt magánkivül volt
örömében, midőn sztambuli barátai felől pontos hireket beszéltem neki,
másrészt meg nem birt eléggé csodálkozni felettem s igy szóla hozzám:
„De az isten szerelmeért, mi birt téged reá efendi, hogy ezen borzasztó
országokba jöjj, még pedig Sztambulból, abból a földi paradicsomból?“ Én
pedig mély sohajtással ezt felelém neki: Oh pir! (papi főnök) s kezemet
szemeimre tevém, a mi a tartozó engedelmesség jele. A jó öreg, a ki
meglehetősen mivelt müszülman volt, könynyen kitalálhatta, hogy valamely
dervis-rendhez tartozom s a pir-em küldött ezen utra, mely kötelességét
minden mudir (valamely dervisrend ujoncza) élete (koczkáztatásával is
teljesiteni tartozik. Ezen fölvilágositásnak megörült, még csak a
dervis-rendem nevét kérdé tőlem, s midőn Nakisbendi-t nevezém meg
előtte, mindjárt tudta, hogy Bokhara a czélja zarándoklásomnak. Tüstént
lakást akart számomra rendelni a nevezett medreszében, de én nem fogadám
azt el utitársaimra hivatkozván, s távoztam azon igérettel, hogy nem
sokára meg fogom őt ismét látogatni.

Midőn visszajöttem a karavánszerajba, ott azt mondták, hogy utitársaim
már el vannak helyezve egy tekkie-ben, egy az utazó dervisek számára
beszállóul használni szokott kolostorszerü helyiségben, melynek
Tösebaz[25] a neve; oda mentem tehát magam is, s ugy találtam, hogy az
én számomra készen tartottak egy czellát. Alig léptem jó barátaim közé,
mindnyájan távollétem oka felől kérdezősködtek, és sajnálkozva mondták,
mily kár, hogy nem voltam jelen, s nem láthattam, mint kellett annak a
nyomoru afghaninak, a ki engem compromittálni akart, nem csak ő általuk,
hanem a khivaiak által is szidalmaztatva s piszkolva elvonulnia. Nagyon
jó, gondolám magamban, ha a nép között felmerült gyanu elenyésztetett; a
khánnal majd csak könnyen boldogulok, mert Sükrullah-baj bizonyára
tudatni fogja vele ittlétemet, s minthogy Khiva uralkodói a szultán
irányában mindenkor a legnagyobb tiszteletet tanusitották, a mostani
uralkodó is bizonyára fog tenni kisérletet, egy efendinek magához
szerzésére; sőt az is lehetséges, hogy engem, ki a legelső
konstantinápolyi vagyok, a ki Kharezm-be (Khiva politikai neve) eljöve,
még kitüntetésekben is részesitnek.

Gyanitásom nem csalt. Másnap egy jaszaul (udvari tiszt) jöve hozzám, kis
ajándékot hozván számomra a khántól s azon parancsot, hogy ma estére
menjek el az ark-ba (a palotába) s adjam rá a khánra fatihámat, mivel a
hazret (ázsiai uralkodó czime, a nálunk szokásban levő felségnek felel
meg) sokat tart rá, hogy egy, a szent országból jövő dervis áldásában
részt vegyen. Megigértem, hogy engedelmeskedni fogok s egy óra mulva
elmenék Sükrullah bajhoz, a ki, miután jelen ohajtott lenni az
audientián, elkisért a király közel eső palotájába, s utközben rövid
utasitásokat adott azon szertartásokra nézve, melyeket az uralkodó
irányában kellend követnem. Azt is elbeszélte, hogy milyen feszült
viszonyban van a mehter-rel (olyan belügyminiszterféle), a ki őt
vetélytársának tekinti, mindenben kárára törekszik, s megeshetik, hogy
engem sem fogadand, mint a ki ő általa vezettetem be, a
legbarátságosabban. Minthogy a kusbegi s a király testvér bátyja
hadjáratban voltak a csaudorok ellen, ideiglenesen a mehter volt a khán
legelső hivatalnoka. A bevett szokás ugy parancsolá, s reám nézve
szükséges is volt, hogy előbb nála mutassam be magamat, mivel azon kapu
bejáratánál levő előudvarban lakott, mely egyenesen a khánhoz vezete s
hivatalhelyiségét egy tornácz alatt ütötte volt fel.

Minthogy ezen órában jóformán mindennap arz, azaz: nyilvános kihallgatás
tartatott, a királyi lak főbejárása, valamint minden egyéb helyisége,
melyeken keresztül menénk, telve volt mindenféle osztály-, kor- és
nembeli kérelmezőkkel, kik a legközönségesebb házi öltözetökben, sőt az
asszonyok közől többen gyermeköket karon tartva, vártak az audientiára;
be nem irnak senkit, s az bocsátatik be leghamarább, a ki legjobban tud
előre tolakodni. A tömeg mindenütt szolgálat készen félreállt utunkból,
s engem rendkivül megörvendeztetett, midőn észrevettem, hogy az
asszonyok ujjal mutogatnak rám, mondván: „Ime ez az a Konstantinápolyból
való dervis, most áldást fog khánunkra mondani; az Isten hallgassa meg
szavait.“

A mehtert, a mint előre értesitve valék, egy tornácz alatt találtam,
emberei között, a kik minden szavára helyeslőleg mosolyogtak. Barna
bőrén s a melléig leérő nagy szakállán meg lehete látni, hogy szart,
vagy is persa származásu. Esetlen öltözete, kiváltképen nagy prémes
kucsmája jól illett esetlen vonásaihoz. Midőn feléje közeledni látott,
mosolyogva szólott valamit környezetéhez. Én bátran közeledém hozzá,
komoly arczkifejezéssel üdvözlém őt, s a főhelyet foglalám el, mint a
dervisek illetékes helyét, a társaságban. Miután elmondám a szokásos
imákat, melyekre mindenki rámondta, szakálát simogatva, az amen-t, a
szokásos udvariassági formaságok váltattak fel kölcsönösen a mehter közt
s közöttem. A miniszter szellemdusnak akart látszani, s azon
megjegyzéssel állott elő, miszerint Konstantinápolyban a dervisek is jó
neveléssel biró emberek, s arabul is beszélnek (noha én csak a sztambuli
szóejtést használtam). Elmondá továbbá nekem, hogy a hazret, (e szónál
mindenki felállott ülő helyéből) engem látni kiván, s hogy nagyon
szeretné ha a szultántól, vagy teherani követétől néhány sort hoztam
volna magammal. Én erre azt felelém, hogy az én utazásomnak nincsenek
világi czéljai, hogy senkitől semmit se kivánok, s csupán személyes
biztonságom okáért hoztam magammal egy fermant, mely el van látva
tugr-val (a szultán pecsétjével). Ezzel átadtam utlevelemet a mehternek,
a ki tiszteletteljesen megcsókolván és homlokához dörzsölvén a nagyuri
jelt, felkelt, hogy utlevelemet kézbesitse a khánnak, s nem sokára azzal
tért vissza, hogy lépjek be a kihallgatási terembe.

Sükrullah-baj lépett be előbb, nekem nehány pillanatig várakoznom
kellett, a mig megtétettek a megkivántató előkészületek; mivel ámbár ugy
voltam bejelentve mint dervis, bevezetőm nem mulasztá el megjegyezni
felőlem, hogy én Konstantinápolyban minden előkelő pasát ismerek, s
ennél fogva azon kell lenni, hogy minél jobb benyomást vigyek innen
magammal. Nehány percz mulva két jaszaul tiszteletteljesen karon fogott,
a függöny felgördült, s ott láttam magam előtt Szejd Mehemmed Khan
Padisahi Kharezm-et, vagy közönségesebben szólva, a khivai khánt, egy
terrasse-féle emelvényen, bal karjával egy selyembársonyszerü gömbölyü
párnára támaszkodva, jobbjában pedig rövid, arany kormány-pálczát
tartva. A megszabott udvari szertartáshoz képest felemelém kezeimet,
ugyanazt tették a jelenlevők s a khán maga is, s elmondék egy kurta
szurát a koránból, azután két Allahumu szella-t és egy szokásos imát; a
mely Allahumu Rabbena-val kezdődik, s az átalános amen-nel és
szakál-simogatással fejeztetett be. Midőn a khán még fogta a szakállát,
mindenki ezt kiáltá: „Kabul bolgaj!“ (Hallgattassék meg a te imád!) s én
az uralkodóhoz közeledém, ő pedig oda nyujtá nekem kezeit, s miután
megtettük a muszafehát[26], néhány lépésnyire hátra vonultam, s ezzel a
szertartásnak vége volt. Most a khán kérdezősködni kezdett, utazásom
czélja felől, s hogy milyen benyomást tettek reám a turkmanok, a nagy
sivatag és Khiva? Azt felelém, hogy sokat szenvedtem, de a hazreti
dzsemal mubarek (áldott szépség) látása által dúsan meg vannak
jutalmazva szenvedéseim; köszönöm Allah-nak, hogy ezen rendkivüli
szerencsében részesültem, s azt hiszem, miszerint a kiszmet (fátum) ezen
kegyét jó előjelnek tekinthetem utam további folytatására nézve. Noha
iparkodtam az itt érthetetlen sztambuli szóejtés helyett az özbegit
használni, még is kénytelen volt a király egyetmást tolmácsoltatni
magának. Azt is kérdé tőlem, hogy mennyi ideig szándékozom itt maradni,
s el vagyok-e látva az utazáshoz szükségesekkel? Én azt feleltem, hogy
előbb meg akarom a khánság áldott földében nyugvó valamennyi szentnek
sirját látogatni, s csak azután fogom utamat folytatni; arra nézve,
vajjon elvagyok-e látva a szükséges kellékekkel, azt válaszolám, hogy mi
dervisek efféle földi kicsiségekkel nem gondolunk. Az a nefesz (szent
lehelet), a mit pir-em (rend-főnököm) utravalóul adott, képes négy öt
napig minden táplálék nélkül életben tartani, s nekem nincs egyéb
kivánságom, mint az, hogy 120 esztendeig éltesse az Isten ő felségét.

Ugy látszék, hogy szavaim tetszésben részesültek, mivel ő királyi
felsége méltóztatott kegyelmesen meghagyni, hogy 20 aranyat és egy derék
izmos szamarat adjanak nekem. Az aranyakat nem fogadám el, azon
megjegyzéssel, miszerint nálunk derviseknél bűn, pénz birtokában lenni;
hanem a legmagasabb kegy másik bizonyitékát hálás köszönettel
elfogadtam, s szabadságot vettem magamnak azon szent törvényt
emlékezetbe hozni, a mely fehér szamarat ajánl a zarándok utjára, s én
azt ki is kértem magamnak. Már távozni akartam, midőn a khán megkért,
hogy legalább arra a rövid időre, a mit fővárosában fogok tölteni,
legyek az ő vendége, s mindennapi élelmezésemre fogadjak el udvari
khaznadarjától naponkint két tenge-t (körülbelől másfél frank.) Az
ajánlatot szépen megköszöntem, zár-áldást mondék és távoztam. Haza
siettemben az előudvarokban és bazárokban hullámzó nép mindenütt
tiszteletteljes Szelam alejkum-mal üdvözölt. Csak akkor vettem szabadon
lélekzetet, midőn czellám négy fala között egyedül valék, s nem kis
megelégedésemre szolgált, hogy az a szörnyü kiélt kinézésü khán, a kinek
minden arczvonása a kimerült, tompaelmü s embertelen zsarnok hű képét
ábrázolja, irányomban kivételesen jó volt, s most már, a mig időm
engedé, háboritatlanul járhattam kelhettem a khánságban. Egész este
előttem lebegett a khán alakja, mélyen beesett szemeivel, ritka szakálu
állával, fehér, halavány ajkaival és rezgő hangjával. Milyen szerencsés
véletlen az, az emberiségre nézve, – elgondolám magamban gyakran – hogy
a sötét babonás hit ilyen zsarnokok vérszomjának s hatalmának korlátokat
tud szabni.

Minthogy a khánság belsejébe nagyobb kirándulásokat szándékoztam tenni,
ennélfogva minél rövidebbre akartam szabni a fővárosban tartózkodásom
idejét; a mi érdemes volt a megtekintésre, annak megnézéséhez nem nagy
idő kellett, ha a khán, a hivatalnokok s előkelő kereskedelmi világ
meghivásai annyi időt nem raboltak volna el. Elterjedvén hire, hogy a
királyi kegy részese vagyok, mindenki vendégének ohajtott hadzsi
társaimmal együtt, s valóságos kín volt reám nézve, napjában hat, sőt
nyolcz meghivást is elfogadni, s a divó szokás szerint minden háznál
enni inni valamit. A hajam borzad még most is, mikor eszembe jut,
hányszor kellett napfelkelte előtt, 3–4 óra között éhgyomorra hozzá
látnom egy juhfarkzsirban úszó rizszsel telt nagy tálhoz. Mint
sovárogtam ilyenkor a száraz, kovásztalan kenyér után, a mivel a
sivatagban éltünk, s mint szerettem volna ezen gyilkos fényüzést az
üdvös szegénységgel felcserélni.

Közép-Ázsiában átalános szokás, még a legjelentéktelenebb látogatáskor
is, a deszturkhan-t (egy többnyire szennyes durvaszövetü tarka
asztalkendő, melyen két embernek való kenyér van) felteriteni, s a
vendégnek legalább néhány falatot ennie kell. „Nem lehet többet enni“,
ezt a kifejezést a közép-ázsiaiak hihetetlennek s ugyancsak
faragatlannak tartják. Az én hadzsi collegáim e részben minden
alkalommal fényes tanuságot tettek bon ton-jukról s én nem birtam eléggé
bámulni, hogy nem pukkadnak meg attól a nehéz pilav-tól, mert egy napon
kiszámitottam, hogy naponkint mindegyik egy font juhfark-zsirt, s két
font rizst vett magához, (a kenyeret, sárga és fehérrépát s retket nem
is számitva) s ehez még minden tulzás nélkül, vagy 30–40 nagy leveses
csésze zöld theát megivott. Az efféle hőstettekben én természetesen
nagyon hátra maradtam, s mindenki csodálkozott felette, hogy a
könyvekbeni nagy jártasságom mellett, ilyen tudós ember létemre, olyan
kevés neveléssel birok.

Nem kevésbbé üldöztek a szép elmüek, tudniillik Khiva város ulemái. Ezek
az urak, kik előtt Törökország és Konstantinápoly mindennél fölebb való,
sok meszele (vallási kérdés) iránt tőlem kivántak felvilágositást, mint
a török-iszlambeli tudományosság fő képviselőjétől. Mennyire
boszantottak ezek a roppant nagy turbános hájfejü özbegek, mikor azon
szabályokra vitték a beszélgetést, hogy hogyan kell a kezeket, lábakat,
a fej elejét hátulját megmosni, hogyan kell a szent hit rendeletei
szerint ülni, járni, fekünni, alunni stb. A szultánt (mint Mohammed
elismert utódát) s főembereit Khivában mindezen fontos törvények
végrehajtásában mintaképül tekinték. Törökország császára ő felségét itt
olyan müszülmannak képzelék, a ki legalább ötven rőfös turbánt visel,
kinek mellén alól ér a szakálla, a kinek ruhái a lábujjain tul
terjednek, s életét koczkáztatná a ki affélét merne beszélni, hogy a
szultán a haját és szakállát à la Fiesco nyiratta le, ruháit pedig
Dusetoye késziti Párisban. Valóban sokszor nehezemre esett, hogy ezen
jószivü s szeretetreméltó embereknek nem adhaték kellő felvilágositást;
de hogy merhettem volna azt cselekedni, annyira ellentétes
felfogásainkat tekintve! Majd ha Bokharába érkezünk, ott
körülményesebben fogunk ezen tárgygyal foglalkozni; itt csak is azért
érintettük, mivel ez volt a legelső pont, melyen a keleti és nyugati
iszlam-polgárosodás között létező különbség érdekes kérdésével
legelőször érintkeztem.

Minthogy a Tösebaz (kolostor), a melybe szállásolva valánk, a nagy
viztartónál és mecsetnél fogva, melyet magába foglal, közhelynek
tekinteték, mindig tele volt az mindakét nembeli látogatókkal. Az özbeg
fején kúp alaku prémes süveget, lábain idomtalan nagy bagaria csizmát
hord, s nyáron egyedül hosszu ingéből áll többi öltözéke. Később magam
is ezen ruházatot használtam, mert a mig az üng tiszta, egy ingben még a
bazárban megjelenni sem tartják illetlennek. Az asszonyok teke-szerü
turbánjaikkal, melyek 15–20 orosz zsebkendőből vannak összetekergetve, a
legtikkasztóbb hőségben is sűrü ruházatukba burkolózva s lábaikon nagy
idomtalan csizmákat viselve kénytelenek nagy vizes korsóikat haza
czipelni. Egyszer-másszor megállt ajtómnál egy-egy asszony, s egy kis
khaki-sifát (egészség-port)[27] és nefeszt (szent leheletet) kért,
elpanaszolván valóságos, vagy csak képzelt baját. Nem tagadhatám meg
ezen szegény teremtések kérését, kik között többnél meglepő hasonlatot
vettem észre Germania lyányaihoz; lekuporodtak ajtóm előtt, én pedig
ajkaimat oly formán mozgatva, mintha imádkoznám, megtapogattam a testük
fájdalmas részét, s erősen oda leheltem háromszor; erre azután rendesen
mély sohajt hallatott a szenvedő, s többen álliták, hogy azon
pillanatban enyhült a fájdalmuk. A mik Európában a dologkerülőkre nézve
a kávéházak, ugyanazok Khivában a mecsetek udvarai, melyekben rendesen
nagy viztartó van s gyönyörü platán és jegenyefák árnyalják. Noha még
csak junius elején valánk, a hőség már is tikkasztó volt, s nekem még is
ablaktalan szobámban kelle folyvást kuttognom, mert alig mentem le a
kellemes árnyu fák alá, azonnal körülfogott egy csoport nép, s a
legbohóbb kérdésekkel ostromolt. Az egyiknek vallásbeli oktatás kellett,
a másik azt kérdé: van-e a világon még több olyan szép hely mint Khiva?
a harmadik meg egyszer mindenkorra hiteles tudomást akart szerezni
arról, vajjon csakugyan Mekkából kapja-e a nagy szultán mindennap
ebédjét vacsoráját, még pedig ugy, hogy az a Kaabatól egy percz alatt
érkezik el egészen be a konstantinápolyi császári palotába? Ha tudnák a
jó özbegek mennyi Chateau-Lafitte és Margot diszité Abdul Medsid korában
a császári asztalt!

A platánok alatt tett ismeretségeim között érdekes volt az, melyet
hadzsi Iszmaellel kötöttem, a ki mint konstantinápolyi mutattatott be
nekem, s a ki özbeg származásu létére a nyelvben, ruházatában s
taglejtésében valóban annyira hasonlitott a sztambulihoz, hogy meg kelle
őt mint földimet ölelnem. Hadzsi Iszmael ugyanis 25 évet töltött a török
fővárosban, sok előkelő házban ismerős volt, s állitá, hogy N. N.
házában látott engem egyszer másszor, sőt az atyám házára is emlékezett
a ki, szerinte, molla lett volna Topkhaneben.[28] Én a világért se
hazudtoltam volna meg, sőt biztositám őt, hogy nagyon jó hirben maradt a
neve, s alig várják visszaérkezését. Hadzsi Iszmael, saját elbeszélése
szerint, nevelő, fürdős, szijjgyártó, szépiró s vegyész és ez utóbbik
minősége következtében varázsló mesterségeket üzött a Bosporus mellett.
Szülő városában nagy embernek tartották, főkép varázsló mestersége
folytán. Házában többrendbeli apró, vegyészi lepároló készlete volt, s
minthogy növény-levelekből, gyümölcsből s más egyébből olajat tudott
késziteni, elképzelhetni, miszerint földiei száz meg százféle elixirt
kértek tőle. A tehetetlenség ellen Törökországban is nagyon keresett
ma’dzsun-ok (decoctumok) itt nagy becsben tartattak. Hadzsi Iszmael sok
ideig allott mesterségével a khán szolgálatában; hanem ő felsége nem
tartotta meg a kiszabott életrendet, azon egyszerü oknál fogva, hogy nem
birt Cupido nyilainak ellenállani; s ennek természetes következményei, a
pettyhüdés és csúz nemsokára beköszöntvén, a khán megharagudott udvari
orvosára, elcsapta, s helyébe egy matrónát fogadott, a kinek nagy hirben
valának csodaszerű orvoslatai.

Ez a jó asszonyság arra a szerencsés gondolatra jött, hogy a beteg
királynak 500 adagot rendelt abból a szerből, melyről azt mondják, hogy
az ó testamentombeli hires zsoltárköltő királyra jó hatással lett volna.
Az ilyen orvosi rendelet elkészitése Europában kissé nehezen menne,
hanem a khivai alkotmány mellett könnyen ment az, s a szegény beteg –
mint mondják, – már bevett vagy 50–60 lapdacsot, midőn tapasztalni
kezdé, hogy a gyógyszernek egészen ellenkező hatása van, a miért aztán
fejével lakolt a rosz tanácsadó. Ez nem sokkal a mi megérkezésünk előtt
történt, s a legutóbbik orvosi rendelet a már emlitett bivaly-tej volt.
Épen azon idő alatt midőn Khivában mulattam, ismét szolgálatába akarta a
khán hadzsi Iszmaelt fogadni, mint bűvészt, orvost és lőporgyártót; de
ez nem fogadta el, mely vakmerősége bizonyára a fejébe került volna, ha
a babonás uralkodó mert volna a csodatevő emberrel kikötni.

Khivában egyébiránt magam is, hadzsi collegáim is, fényes sikerét láttuk
az áldás és szent lehelet osztás üzletének. Én ezen isteni árukért
mintegy 15 aranyat szereztem. A khivai özbeg, nyilt őszinteségü, de
bárdolatlan; mindamellett a legszebb jellem Közép-Ázsiában, s én
elmondhatnám, hogy itt töltém legkellemesebb időmet, ha a mehter és
Sükrullah közötti vetélykedés nem lett volna reám nézve kissé
veszedelmes. A mehter ugyanis pártfogóm iránti gyülöleténél fogva
mindenben ártalmamra törekedett, s minthogy törökségemet nem vonhatta
többé kétségbe, a khánnal azt kezdte elhitetni, hogy én csak színleg
vagyok dervis, s nagyon valószinü, miszerint a szultánnak valami titkos
küldetésében utazom Bokharába. Az ármánykodásról értesülve lévén,
legkevésbbé sem csodálkozám el rajta, midőn audientiám után rövid idő
mulva másodszor meghivatott a khán magához. Nagy volt a hőség, s nekem
valóban nehezemre esett, hogy csendes nyugalmamból kibolygattak, s
kiváltképen kellemetlen volt az, hogy a palota azon terén kelle
keresztül mennem, a hol a csaudorok elleni hadjáratból küldött foglyok
kivégeztetésének kelle végrehajtatni. A khán, ki nagy társaságban volt,
azzal fogadott, hogy azt hallotta felőlem, miszerint a világi
tudományokban is gyakorlott vagyok, s virágos insa-val (stilus) birok;
irjak tehát neki néhány sort sztambuli modorban; nagyon szeretné azt
látni. Jól tudtam, hogy ez a mehter mesterkedése folytán történik, a ki
ügyes szépiró hirében állott, s hadzsi társaimat kikérdezgette felőlem.
Elővettem tehát az iróeszközt, s a következő sorokat irtam: „Felséges,
hatalmas, rettenetes király és ur! A Te királyi kegyedbe mártott
legszegényebb és legalacsonyabb szolga szemei előtt tartván hogy: „Külli
khattatun dsahilun“ – minden szépiró bolond – (arab közmondás), e mai
napig nem sokat foglalkozott szépirási tanulmányokkal és csak arra
gondolva hogy: „Her ajib ki padisah mipe szended hüner eszt“ – minden
hiba erény, mely a király tetszését megnyeri (persa közmondás),
bátorkodott ezen sorokat legalázatosabban benyujtani.

A czimzések szédelgős magassága, mely egyébiránt szokásban van
Konstantinápolyban, nagy mértékben megnyerte a khán tetszését, a mehter
pedig sokkal ostobább volt, hogysem megértette volna czélzásomat.
Leültettek, s miután kenyérrel és theával megvendégeltettem, a khan
felszólitott, hogy menjek hozzá beszélgetni, s társalgásunk tárgya
ezuttal kizárólag a politikára terjeszkedett ki. Dervis jellememhez
hiven maradva, minden szót ugy kellett belőlem kicsikarni. A mehter
minden kifejezésemet mohón leste, hogy gyanitásait megerősitve láthassa,
de miután minden törekvése sikeretlen volt; ismét kegyteljesen bocsátott
el a khán s felszólitott, hogy vegyem fel napidijamat kincstárnokától.

Én azt mondám, hogy nem tudom a lakását; erre egy jaszault rendeltek
mellém, a kinek más parancsokat is végeznie kellett, s örökké borzasztó
marad a visszaemlékezés azon jelenetekre, melyeknek az ő jelenlétében
valék tanuja. A legvégső előudvarban mintegy 300 csaudor hadifoglyot
találtam, kiknek teste rongyokkal vala fedve, s a haláltól való félelem
és éhség által néhány nap óta kinoztatva már is olyanok valának, mintha
a sirból kikelt halottak volnának. Már el voltak különözve két
osztályra, t. i. olyanokra, a kik még nem valának negyven évesek, s
rabszolgákul lehete őket eladni vagy elajándékozni; és olyanokra, a kik
állásuknál vagy koruknál fogva akszakal-oknak (őszszakálloknak, avagy
vezérszereplőknek) tekintettek, s a khán által reájok mért büntetés alá
estek. Az elsőbb osztálybeliek tiz- tizenötével, vas nyakló-karikákkal
egymáshoz lánczolva kisértettek el, a másik osztálybeliek pedig türelmes
megadással várták iszonyu sorsukat, s mint valami összekötözött bárányok
jelentek meg hóhéraik kezei között. Mig többet az akasztófához, vagy a
vérpadra vezettek, egészen közel hozzám láttam, hogy nyolcz öregember a
hóhér intésére hanyatt elterült a földön. Ezen helyzetben összekötözték
kezeiket és lábaikat, s a hóhér sorban kiszurkálta szemeiket,
mindegyiknek a mellére térdelvén, s a mint irtóztató munkáját
végrehajtá, késéről a megvakitott áldozat ősz szakálába törülgeté le a
vért. Irtóztató jelenet volt az, midőn e hóhérmunkának befejeztével a
szegény vének kezeiről lábairól leszedettek a kötelek, s ők kezeikkel
tapogatózva iparkodtak felállani. Némelyek összeütötték fejeiket, mások
erővesztetten a földre rogytak s izonyu tompa nyögéssel kinlódtak. A mig
élek, mindig iszonynyal fogok ezen jelenetre emlékezni.

Ezen sorok bizonyára borzadással töltik el az olvasó lelkét;
mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezen kegyetlenség csak
visszatorlása volt egy nem kevésbbé iszonyu barbarságnak, melyet a
csaudorok a mult télen elkövettek, egy özbeg karavánon. Ugyanis egy 2000
tevés gazdag karaván, Orenburgból Khivába jövet, utközben megtámadtatott
s tökéletesen kifosztatott. A zsákmányban telhetetlen turkmanok,
mindamellett hogy ezen rablás által sok orosz áru birtokába jutottak, az
utazóktól, (kik többnyire khivai özbegek valának), még eleségöket is
elszedték s ruházatuktól is megfosztották őket; minek következtében
többen éhen haltak, mások megfagytak a sivatagban, annyira elpusztitván
őket a sanyaruság, hogy 60 emberből csak 8 került haza életben.

A hadifoglyok ezen hajmeresztő büntetése egyébiránt épen nem tekinthető
kivételesnek Khivában, mint átalában egész Közép-Ázsiában nem tudják, mi
a kegyetlenség; ezen eljárást ott egészen természetesnek tartják, mivel
azt a bevett szokások, törvények és vallás egyhangulag helyben hagyják.
A mostani khán, a vallás oltalmazójának hirére ohajtott szert tenni, a
mit ugy vélt elérhetni, ha a vallás ellen elkövetett minden legkisebb
kihágást a legnagyobb szigorral megbüntet. Egy sürüen elfátyolozott nőre
egy mellék pillantást vetni elég volt arra, hogy a bünös a redzsm által
kivégeztessék, mint a vallás rendeli. A férfit felakasztják, az asszonyt
az akasztófa közelében melléig beássák a földbe s megkövezik. Minthogy
Khivában nincsen kő, tehát a végrehajtáshoz keszek-et (kemény hantokat,
rögöket) használnak. Ezen eljárás által a szegény szerencsétlen áldozat
már a harmadik negyedik dobásra egészen beporoztatik, s vértől csorgó
teste iszonyuan eltorzittatik, mignem utolsó leheletével vége szakad
kinszenvedéseinek. A khán nemcsak a házasságtörést, hanem a vallás
szabályai ellen elkövetett egyéb bünöket is halállal büntette, ugy, hogy
uralkodása első éveiben az ulemáknak csillapitaniok kellett nagy
vallásos buzgalmát, s még sincs oly nap, midőn valaki a khán kihallgató
tereméből ezen végzetteljes szavakkal: „Alib barin“ (vigyétek) ne
vezettetnék el.

Szinte feledém megemliteni, hogy a jaszaul elvezetett a kincstárnokhoz,
napidijamat kifizettetni vele. Azonnal ki lettem elégitve; hanem ezen
urat olyan különös foglalatosságban találtam, melyet el kell beszélnem.
Épen a khilat-ot (tisztelet-ruhákat) rendezte, azon ruhákat t. i.,
melyek a hősök jutalmazására a táborba küldetnek. Négy féle selyem
öltözetek voltak azok, mind rikító szinüek s nagy arany himzetü
virágokkal, s hallám, mint osztályoztatnak négyfejü-, tizenkétfejü-,
huszfejü- és negyvenfejüekre. Minthogy a ruhadarabokon sehol se tudtam
festett vagy himzett fejeket fölfedezni, kérdést tettem, hogy miért
nevezik igy? s azt kaptam feleletül, hogy az egyszerü öltözetet olyan
vitézek kapják jutalmul, a kik négy ellenség fejét vágták le, s a
legszebb negyven levágott ellenség fejnek a jutalma. – „Egyébiránt,
mondák, – ha ez Rumban nem szokás, jöjj el holnap a nagytérre, ott majd
láthatod ezen ruhák kiosztását…“ – Másnap valóban láttam mintegy 100
lovast egészen porlepetten a táborból megérkezni, mindegyik vezetett
néhány foglyot, köztük nőket s gyermekeket is, vagy a ló farkához, vagy
a nyeregkápához kötve, ezenkivül még egy nagy zsák volt mögötte a
nyeregre felkötve, melyben vitézségének bizonyitékai, a levágott
ellenségfejek valának. A nagytérre megérkezvén, mindegyik átadta a
khánnak vagy valamelyik országnagynak ajándékul hozott foglyoait, azután
leoldván a zsákot, megfogta a két csücskét, s ugy rázta ki tartalmát
mint valami burgonyát; a szakálas, vagy még anélküli fők oda gurultak a
jegyzőkönyv kezelőjéhez, kinek szolgája egy halomra rugdosta össze, mig
néhány száz össze nem gyült. Mindegyik hős nyugtát kapott az általa
beadott fejekről, s néhány nap mulva kikapta értök a jutalmat.

Mindazáltal az erkölcsök és szokások nyersesége mellett is, s noha ilyen
borzasztó jelenetek fordulnak elő, még is Khivában és tartományaiban
töltém a legszebb, legkellemesebb napokat, a dervis álruhában tett egész
utazásom alatt. Ha már egyátalában a hadzsik iránt mindenfelé igen
szivesek voltak, én irántam megkülönböztető szivességet s megelőzést
tanusitottak, s akárhol mutattam magamat nyilvánosan, a mellettem
elmenők, a nélkül hogy koldulnom kellett volna, pénzt, ruhanemüeket s
egyéb ajándékokat szórtak számomra. Nagyobb összegek elfogadásától
gondosan ovakodtam, a mi ruhaféléket kaptam, sokat elajándékoztam
belőlök kevésbbé szerencsés utitársaim között, még pedig ugy, hogy a
legszebb, legjobb darabokat mindig az ő számukra válogattam ki, a
legszerényebb legszegényesebbeket pedig magamnak tartottam, mint egy
jámbor dervishez illett. Mindamellett nagy változás történt
állapotomban, s megvallom, nem kis örömemre szolgált, hogy most már
derék izmos erős szamárral, pénzzel, ruhával és eleséggel jól ellátva
fogom innen folytathatni utamat.

[Illustration: AZ EMBER-FEJEK ÁRÁNAK KIFIZETÉSE – KHIVÁBAN.]

Kalandjaim könyvének jókora két fejezettel nagyobbitásához bőséges
anyagot szolgáltathatnának, a miken átestem, a miket tapasztaltam, az
ország belsejébe, egész Kungrat-ig terjedő kirándulásaim alatt; de nem
akarom olvasóimat untatni olyan részletezésekkel, melyekben a már
előadott szokások, jellemzetek és gondolkozásmódok ismétléséből lenne az
uj kép összeállitva. A vizen felfelé Kungrattól Khiváig 18 napi út van.
Ötödfél nap alatt mentem Kungratba az Oxuson lefelé, Sükrullah ipával.
Visszautazásunkhoz szárazon két annyi idő kellett. Az Oxusnak mind a két
partja lapályos és átalában véve jó mivelt s eléggé népes, kivéve a
balpart azon részét, a hol, Kanli átellenében az Ovejsz Karajne hegység
emelkedik. Kanli és Kungrat között egy három napi járó puszta terül el;
ellenben a tulsó oldalt, főkép a hol a karakalpakok laknak, őserdők
rengetege fedi. Midőn visszaérkeztem Khivába, barátaim már beleuntak a
várakozásba, s unszoltak, hogy induljunk másnap, mivel az egyre növekvő
hőség méltán aggodalommal tölté őket el Bokharába utazásunk iránt.
Elmenék tehát Sükrullah-hoz, a kinek Khivában annyi hálával tartoztam,
elbucsúzni, s valóban megindultam, midőn a nemes aggastyán mindenkép le
iparkodott beszélni szándékomról, a legborzasztóbb képét tárván ki
előttem Bokhara Serifnek (a nemes Bokharának.) Elmondta, hogy milyen
gyanakodó s áruló politikát követ az emir, hogy nem csak az angolokkal,
de minden idegennel ellenségesen bánik. Nagy titokkép még azt is
elbeszélte, hogy néhány év előtt még egy oszmanlit is, kit a meghalt
Resid pasa katonai tanitóul külde Bokharába, orgyilkosul megöletett az
emir, midőn két évet Bokharában töltvén, vissza akart menni Sztambulba.

Ezen aggodalmas lebeszélést Sükrullah részéről, a ki elejénte tökéletes
hitet tanusitott dervisségem iránt, most nagyon feltünőnek találtam s
azon gondolat villant meg agyamban, hogy ez az ember, ha nem ismert is
reám, még is többszöri érintkezésünk folytán észrevette alakoskodásomat
s most hihetőleg egészen mást gyanit személyemben. Ezen nemeslelkü agg
férfiu, ifjabb korában egyszer Heratba Todd őrnagyhoz küldetett (1839),
több izben pedig Sz. Pétervárra s Konstantinápolyba is, s nekem
elbeszélte, hogy gyakran és örömmel érintkezett ő a frengi-kkel. Meg
lehet hogy akkor fogalmat szerzett magának a mi gondolkozásunkról s
tudományos törekvéseinkről, s engem azért fogadott kiváló barátságába és
oltalma alá. Midőn kezét csókra nyujtá, szemeiben könyek csillogtak; ki
tudja milyen érzelemből fakadhattak azok!

A khánra is ráadtam bucsuáldásomat, ki felszólitott, hogy visszafelé
Khivának vegyem utamat, mivel egy követet akar velem Konstantinápolyba
küldeni, hogy az uj szultántól átvegye a szokásos megerősittetést. Én
erre azt feleltem, hogy a jövendőről vétek gondolkozni, majd meglássuk
mit fog a sors (kiszmet) rendelni. Minden barátomtól s ismerősömtől
elbucsuztam, mielőtt távoztam volna Khivából, a hol csaknem egy egész
hónapot töltöttem.



IX. FEJEZET.

ELUTAZÁS KHIVÁBÓL BOKHARÁBA. – HÁROM UT. – GODZSE. – KHANKA – AZ OXUS ÉS
RÉVE. – NAGY HŐSÉG. – SURAKHAN. – VÁSÁR. – JAPKENARI. – AKKAMIS. –
TÖJEBOJUN. – SAJÁTSÁGOS BESZÉLGETÉS EGY KIRGHISZ ASSZONYNYAL A NOMÁD
ÉLETRŐL. – TÜNÜKLÜ. – A TEKKÉKNEK ALAMANJA. – A KARAVAN, VESZÉLY ÁLTAL
FENYEGETVE, VISSZAFORDUL TÜNÜKLÜBE. – KÉNYTELEN A SIVATAGBA KICSAPNI. –
SZOMJUSÁG. – ELHULLÓ TEVÉK. – SORKUTUK. – MEDEMIN BULAG. – EGY HADZSI
HALÁLA – VIHAR. – SZERZŐ VESZEDELME. – VENDÉGSZERET FOGADTATÁS A PERSA
RABSZOLGÁK KÖZÖTT. – A NEMES BOKHARA“ ELSŐ BENYOMÁSA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Et nous marchions à l’heure de midi traversant les souffles brûlants et
empestés qui mettent en fusion les fibres du cerveau…_

_Je m’enfonce dans une plaine poussièreuse dont le sable agité ressemble
à un vêtement rayé._ – Victor Hugo, _Omaïah ben Aiëdz_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn utra készen lassankint összegyülekeztünk a Tösebaz árnyas
udvarában, csak akkor láttam igazán, mily áldott befolyással volt Khiva
vallásossága a mi koldus karavánunkra. A rongyos öltözetek nyoma csak a
legszükmarkuabbaknál vala még észrevehető; a rongyos prémes süvegek
helyét, melyeket a turkmanok között fogadtunk magunkévá, hófehér
turbánok foglalták el, minden tarisznya tömöttebb lett s öröm volt
látni, hogy még a legszegényebbnek is volt szamarkája. Velem is nagy
változások történtek, mert egy egész szamárral és egy fél tevével
rendelkeztem; s mig az egyik magamat vitt, a másik málha zsákomat
szállitá, mely ruhanemükkel, kéziratokkal, a miket összevásárolgattam, s
eleséggel volt tömve; mert most már nem fekete lisztet vittem utra, mint
a sivatagban, hanem fehér pogácsával (juhzsirban kisütött apró
tésztanemü), rizszsel, vajjal s még czukorral is elláttam magamat. Csak
öltözetemet nem akartam megváltoztatni. Kaptam ugyan egy inget, de nem
vettem azt magamra, mivel ezen fényüzési czikk elpuhithatott volna, s ez
még most korán lett volna.

Khivából Bokharába három ut között válogathattunk: _a)_ Hezareszp és
Fitnek felé; ezen vonalon Kükürtlü mellett történnék az átkelés az
Oxuson, _b)_ Khanka és Surakhan-on keresztül, a folyam jobb partján, két
napi járó sivataggal, Karaköl-ig, _c)_ a folyamon fölfelé, mely vonalon
Ücsudsak mellett történik a szárazra kiszállás. Minthogy a szárazon
utazásban állapodtunk meg, a két ut közötti választást Ajmed nevü
kervanbasinkra biztuk, a ki Bokharából való tadzsik volt, a kitől
tevéinket bérlettük egy velünk jött khivai ruhakereskedővel együtt, s a
ki ezen évszakra a Khankán keresztül vivő vonal mellett nyilatkozott,
melyet legbiztosabbnak és legkényelmesebbnek tartott.

Junius 27-én már jó késő délután volt, midőn a végtelen áldás
osztogatástól s ölelésektől szabadulva, Khivát az Ürgendzsi kapun át
elhagytuk. A tulbuzgók közől sokan egy félórányira utánunk loholtak,
nagy buzgóságuk forró könyeket sajtolt ki szemeikből s kétségbeesett
hangon kiabálták utánunk: „Ki tudja mikor lesz Khiva ismét oly nagy
szerencse részese, annyi kegyes férfiut láthatni vendégül falai között!“
Társaimat, kik magasan ültek tevéiken, ez nem zavarta, de nekem
ugyancsak nagy alkalmatlanságomra volt, alacsony szamaramon a barátság
számtalan bizonyitéka, mig végre ezen jámbor állat is megsokallván a mi
sok, türelmetlen lett, s nagy örömemre elvágtatott velem. Csak mikor már
jól előre jártam, akkor állapodtam meg, de sokáig kelle a kantárszárat
ránczigálnom, mig rábirhattam füles hippogryph-emet, hogy vágtatását
sebes koczogásra változtassa. Midőn pedig még ebben is akadályozni
akarám, megboszankodott, s ekkor hallatá első izben harsogó szavát,
melynek terjedelmét, hajlékonyságát s erőteljét jobb szerettem volna
távolból megitélni.

A Khivától két mérföldnyire eső Godzseben háltunk meg, melynek
mindamellett hogy jelentéktelen városka, még is van kalenterkhane-je
(szálló dervisek számára) a minthogy Khiva és Khokand legkisebb
helységeiben is vannak ilyen beszállók. Innen Khankáig szakadatlanul
mivelt földön keresztül vitt utunk, az egész uton bőven volt kitünő
szeder, s minthogy az én csacsim folyvást pajkos kedvében volt, s egyre
jóval a karaván előtt járt velem, elég érkezésem volt a hüvelykujnyi
nagyságu gyümölcscsel lakozni. Khankába is, a hol épen heti vásár volt,
előbb érkeztem meg mint a többi karaván, s beszállottam a
kalenterkhanéba, mely a kis város legszélén, a patak partján, jegenye és
nyárfák árnyékában volt. Két félig meztelen dervist találtam ott, a kik
épen mákonyuk déli adagjainak élvezéséhez akartak látni, engem is
megkináltak jókora adaggal, s nagyon elbámultak felette, hogy nem
fogadtam el. A helyett tehát theát készitettek számomra, s mig én azt
ittam, az alatt ők a mák-mérget nyelték. Félóra mulva mindaketten a
boldogok országában voltak, s mig az egyik alvónak arczvonásain a benső
örömálmok nyomait vettem észre, a másikon a halálos rettegés vonaglásait
láttam.

Szerettem volna bevárni felébredésöket, hogy meghallhassam a szép álmok
leirását, hanem karavánunk épen keresztül ment a városon, s nekem hozzá
kelle csatlakoznom; mivel innen kis óra járásnyira az Oxus partjához
kell vala elérnünk, s ha az idő engedi, még ma átkelnünk. Hanem ez a kis
darab ut nagyon rosz volt, egyre az iszapot és mocsárokat kelle
kerülgetnünk, s csak estére érkezhettünk el a folyó partjához, a hol
elhatároztuk, hogy ott hálunk meg a szabad ég alatt.

Az Oxus, melyet itt, valószinüleg a tavaszi esővizek áradatai
következtében rendkivül szélesnek találtam, érdekes látványul szolgált,
sárga hullámaival s meglehetős sebes folyásával. Az innenső part, a
mennyire csak a szem látott, fákkal s szanaszét elszórt havlikkal
(udvarok) volt befűzérezve. A tulsó oldalon is födözött fel beljebb a
szem a mivelésre mutató jeleket, s északi irányban ugy tünt fel az
Ovejsz Karajne hegység, mint valami függőlegesen lógó nagy felhő. Az
Oxus vize a medrében nem oly jó izü iható, mint a belőle származó
csatornákban és árkokban, hol a lassubb folyásnál fogva kissé már
megülepedett a homok. Itt ugy ropogott a viz a fogak alatt, mintha
valami homok-kalácsba harapott volna az ember, de néhány percznyi
ülepedés után élvezhető volt. A mi az Oxus vize édességét és jóságát
illeti, erről a turkesztaniak azt tartják, hogy nincs hozzá fogható az
egész földön, még a Nil Mubarek (áldott Nilus) vize sem ér fel vele.
Elejénte azt hittem, hogy a jó iz azon örömnek tulajdonitandó, melyet
éreztünk, midőn a vizetlen sivatagból partjához értünk. Azonban el kell
ismernem, hogy a mennyire tapasztalataim terjednek, a vizre
vonatkozólag, magam sem ittam sem Europában sem Ázsiában akár folyam-
akár forrás vizet oly felségeset, mint az Oxus vize.

Másnap jókor reggel az átkeléshez készültünk. Itt is, valamint Görlen és
Hezareszp mellett is, s mindenütt, az államéi a révek, ez magánosaknak
adja azokat haszonbérbe, kiknek az idegen utazók közől csak olyanokat
szabad átszállitaniok a tulsó oldalra, a kik el vannak látva a khantól
petek-kel[29] (átkelési jegy), a mit csekély pénzért szolgáltatnak ki. A
hadzsiknak közös utlevelök volt, de én külön adattam magamnak, a mely
igy szólott: „A határőröknek és vámosoknak tudtokra adatik, miszerint
hadzsi Molla Abdur-Resid efendinek engedély adatott. Senki által se
legyen háborgatva.“

A rendőrség semmi ellenvetéseket se tett; csak azon volt felakadás, hogy
mint hadzsik nem akartunk fizetni az átszállitásért oly jármüvön, mely a
kháné, s a révész egy ideig erre nem akart ráállani. Végre beleegyezett,
hogy nekünk megteszi azt a jótéteményt, miszerint magunkat, málháinkat
és szamarainkat átszállitja ingyen a tulsó oldalra. Az átszállitás
délelőtt tiz órakor kezdődött s csak naplementekor értük el a magas
partot, mely a surakhani csatorna mellett nyulik el jobbról. Magán a
nagy folyamon fél óra alatt tul lehettünk volna, hanem a folyó sebes
árja messzire levitt, s mig a tulsó oldali ohajtott ponthoz, majd le
majd felfelé evezve elérhettünk, eltelt a nap, még pedig olyan hőséggel,
a minőt keveset tapasztaltam életemben. A főfolyamon meglehetősen jól
ment, hanem a mellék ágakon minden tiz lépésnyire megfeneklettünk a
homok zátonyokon, s ilyenkor mindig ki kelle embereknek szamaraknak
szállani a dereglyéből, mig ismét lengővé nem tétetett, s ujra
beszálltunk, a mint elegendő vizre kapott. A szamarak ki s be
szállitása, kivált néhány megátalkodott csökönyös páráé pokoli munka
volt; a legtöbbet ugy kellett kézen ki s be rakosgatni, mint valami
magukkal tehetetlen gyermekeket. Még most is nevetnem kell, ha eszembe
jut, hogyan vette az a horihorgas hadzsi Jakub kisded szamárkáját a
hátára, lábait a mellén összefogván, mig az a jámbor állat reszketve
helyezé el a fejét koldus gazdája nyakán.

[Illustration: ÁTKELÉS AZ OXUS FOLYÓN.]

A megnevezett parton egy napig kelle Surakhánnál várakoznunk, a tevék
megérkezésére. Jun. 29-én elindultunk, s az özbeg lakossággal biró
Japkenarinak (csatornapart) nevezett vidéken keresztül utaztunk, mely
mindenütt át van csatornákkal szeldelve. Japkenari egy nyolcz mérföldyni
hosszu s öt-hat mérföldnyi széles oázt képez, s meglehetősen miveltetik.
Ezen túl kezdődik a sivatag, s Akkamis-nak nevezett szélén jó
csordajárások vannak, s kirgiszek lakják. Akkamis mellett a karaván
lassan folytatta utját, hanem a kervanbasi, én, meg még két társunk, kik
biztak szamaraik gyorsaságában, kitértünk a közel fekvő Surakhanba, a
hol hetivásár volt, eleségünket kipótolni, vagy igazabban mondva, egy
kicsit mulatni.

Surakhan jó föld fallal van bekeritve, kevés lakház van benne, s
leginkább azon 300 boltból áll, melyek hetenkint kétszer felnyittatnak s
a környék állandó lakói és a nomádok által megkerestetnek. Az
Emir-ül-Umera, vagy a khán testvér bátyjának tulajdona, a kinek itt szép
kertje van. A bevásárlással utitársaimat biztam meg, s magam elvonulék a
város kapuja előtti kalenterkhaneba. Itt több dervist találtam, kik a
beng (kenderből készitett opium) és dzsersz gyilkoló élvezése folytán
már csontvázakká össze aszva, s alakjokból iszonyuan kivetközve hevertek
sötét czelláik nyirkos talaján. Midőn bemutattam magamat nekik, szivesen
fogadtak s kenyeret és gyümölcsöt hozattak számomra. Én pénzt akartam
adni, a mire ők jót nevettek. Azt hallottam később, hogy közülök többen
már több mint 20 esztendeje nem vettek pénzt a kezökbe. A környék
kitartja derviseit, s a nap folytán valóban láttam több előkelő özbeg
lovast odaérkezni, kik közől mindegyik hozott valamit, a miért egy
csilim-et (pipát) kapott, a miből kedvencz mérgét szivta. Khivában
legkedveltebb bóditó a beng, és sokan gyakorolják ezen bünt, minthogy a
bor s más szeszes italok élvezését tiltja a korán, s a kormány halállal
bünteti azok éldelését. Minthogy már késő volt az idő, kimentem a
vásárra, társaimat felkeresni, s csak fáradsággal tudtam a hullámzó nép
között utat törni magamnak. Minden ember lóháton volt, vevők ugy mint az
árusok, s mulatságos volt nézni, mikor a kirgisz asszonyok
kimiszszel[30] megtöltött nagy bőrtömlővel ülve lovon, a tömlő csapját a
nyeregből irányozták annak a ki kimiszt kér, a szájába, és pedig annyi
ügyességgel mind a két részről, hogy nagy ritkán ment egykét csöpp
félre.

Társaimat megleltem s elindultunk a karaván után, mely már öt órával
járt elöttünk. Rendkivül meleg nap volt, szerencsére még is lehete
itt-ott kirgisz sátrakat találni, noha a föld homokos volt, s csak
közelednem kelle, tüstént ott termettek az asszonyok tömlőikkel, s
valóságos czivakodás támadt közöttük, ha nem fogadtam el mindegyiktől
egy italt. Szomjas utazónak italt nyujtani rekkenő nyári időben: a
vendégszeretet legmagasabb fokának tartják itt, s valóságos jót tesz az
ember a kirgiszszel, ha alkalmat nyujt neki ezen erény gyakorlására. A
karavánban már a legnagyobb nyugtalansággal vártak bennünket, minthogy a
mai naptól fogva csak éjjel valánk utazandók, a mi nekünk is nagy
enyhülésünkre volt, állatainknak is. Tehát megérkezésünk után tüstént
utra keltünk s varázsszerü látvány volt, fényes holdvilágnál a
tovahaladó karaván, melynek jobbja felől az Oxus hullámai hömpölyögtek
tompa morajjal, balfelől pedig Tatárország iszonyu sivatagja terült el.
Másnap reggel a nevezett folyó partjának egy domborulatán ütöttünk
tábort; ezen tájékot Töjebojun-nak azaz: tevenyaknak nevezik, hihetőleg
a part görbületeiről, s bizonyos hónapokban a kirgiszek tanyáznak rajta.
Tiz órányi idő alatt három kirgisz családot láttam, melyek egymás után
legfölebb három óráig laktak közelünkben, s felszedkezvén tovább mentek.
Pompás képét láttam rajtok a nomád életnek, s a mint egy kirgisz
asszonynyal ezen állhatatlan életről beszélgettem, ezt felelé a kirgisz
nő: „Csak nem lehetünk olyan lusták mint ti mollák, s nem tölthetünk egy
egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert ime a nap, a
hold, a csillagok, a viz, az állatok, a madarak és halak mind-mind
mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!“ Több
ellenvetést akartam tenni a bölcselkedő nomád asszonyságnak, ki épen a
sátor felszedésével foglalkozott, midőn távolból kiabálás hallatszék,
melyből csak ezen egy szót: büri! büri! (farkas! farkas!) vehettem ki. A
kirgisz nő villám sebességgel elsietett a távolabb legelésző nyájhoz, s
lármájával azt eszközölte, hogy a farkas egyetlen egy birka kövér farkát
vivén magával, megszaladt. Szerettem volna a visszaérkezett nőt a
farkasok mozgásának előnyeiről kikérdezni, de nagyon el volt szomorodva
vesztesége felett, s én mentem a karavánomhoz.

Naplemente előtt utnak indultunk s szakadatlanul a folyó közelében
haladtunk, melynek magas partjai csaknem mindenütt füzekkel, magas fűvel
vagy bokrokkal vannak benőve. Ámbár a Khiva és Bokhara közötti utat mint
járottat rajzolák nekem, mostanig még is csak határőröket s barangoló
nomádokat láttunk, de utazót egyet sem, minélfogva nagyon
elcsodálkozánk, látva, hogy öt lovas sebes lépést felénk tart. Khivai
kereskedők voltak, kik Karaköl felől négy nap alatt értek ide Bokharából
s azon örvendetes hirt hozták, hogy az utak egészen biztosak, s
holnapután majd az ő elmaradt karavanjukkal is találkozni fogunk.

Midőn Khivából távozánk, hire volt, hogy a Tekke turkmanok, miután az
emir hadseregével távol vala Bokharától, veszélyessé tették az ezen
városba vivő utat, s kervanbasink táplált is titkon aggodalmakat; most
tehát minden aggodalomnak egyszerre vége lett, s bizton reméltük, hogy
hat vagy nyolcz nap alatt elérkezünk utazásunk czéljához, mely idő alatt
ugy hittük hogy az Oxus és Karaköl között csak két napot fogunk viztelen
sivatagon tölteni. Másnap reggel egy hajdani erősség romjai, Tünüklü
mellett ütöttünk tábort, egy kis csúcsos dombon, mely alatt az Oxus
folyik s melyet ezen oldalról a legszebb virány borit. Innen a
legészakibb irányban visz egy ut a Khalata-Csöli-nek vagy
Dzsan-batirdigan-nak[31] (életrontó) is nevezett homoksivatagon
keresztül, melyen azonban csak hideg télen nagy hóesés után szoktak
járni, ha a karaköli ut a turkmanok miatt nem biztos, kik ezen évtájban
a befagyott Oxuson átkelhetvén, mindenfelé kalandoznak.

A hőség napról napra tikkasztóbb lett (julius első napjaiban valánk), de
nem nagyon volt terhünkre, mivel egész nap egy hatalmas folyó partján
tartózkodván, az édes viz bővében pihengeténk. Mily nagy örömünkre volt
ez, midőn Kahriman Ata, vagy a Gömüstepe és Khiva közötti nagy sivatag
egyéb helyei eszünkbe jutottak! De fájdalom, csakhamar megzavartatánk
kellemes gondolatainkban, s néhány kalandozó turkman szeszélye nagy
veszélybe döntött bennünket, a mely mindnyájunkra iszonyu halált hozott
volna, és a melyből csak a sors különös kedvezése mentett ki, a minthogy
most az egyszer kénytelen vagyok az oszmanoknak igazat adni.

Már hajnalodott jul. 4-én, midőn ma éjjeli utunkban két félig meztelen
emberre bukkantunk, a kik már távolból kiáltoztak karavánunkra, s mikor
már közel voltak hozzánk, ezt kiabálva: „egy falat kenyeret! egy falat
kenyeret!“ összerogytak. Én a legelsők közül való voltam, a ki kenyeret
és juhzsirt nyujtottam nekik, melyből egy keveset evén, elbeszélték,
hogy Hezareszpből való hajósok, kiket egy tekke alaman naszádjuktól,
ruháiktól és kenyeröktől megfosztván, meztelenen bocsátott el. A rablók
150-en voltak, s az itt tartózkodó kirgiszek nyájára ólálkodnak. „Az
Isten szerelmeért, fussatok vagy rejtsétek el magatokat, mert néhány óra
alatt bizonyosan találkoznotok kell velök s habár kegyes zarándokok
vagytok, még is mindnyájatokat meztelen, s állataitok és eleség nélkül
fognak a sivatagban hagyni, mert a kafir (hitetlen) tekke mindenre
képes.“ Kervanbasinknak, a kit már két izben megraboltak s életét is
csak nehezen tudta megmenteni, nem volt ezen tanácsadásokra szüksége,
mert alig hallotta a tekke és alaman szavakat, tüstént visszafordulót
vezényelt, s oly sebesen hozzá látott a visszautazáshoz, a mint csak
birtak a szegény, teherrel megrakott tevék sietni. Tevékkel turkman
lovak elől menekülni akarni, természetesen képtelenség lett volna,
azonban a mi számitásunk szerint 150 lovas csak reggel felé lehetett a
vizen átszállitva, s a mig ők vigyázva jönnének az uton, addig mi talán
visszaérhetnénk Tünüklübe, s megtöltvén viztömlőinket, a Khalata homok
sivatagba vehetnők magunkat, a hol legalább lehetséges számunkra a
megmenekülés. Roppant erőfeszitéssel megérkeztek állataink, egészen
kimerülten Tünüklübe. Itt meg kelle legeltetnünk s pihentetnünk fáradt
barmainkat, különben lehetetlen lett volna a sivatagban az első állomást
is megtennünk; nagy aggodalmak közt tölténk tehát három órát, mig a
tömlők megtöltettek s megtétettek az előkészületek az irtóztató uthoz.

A khivai ruhakereskedő, kit már egyszer megraboltak a turkmanok, ez idő
alatt rábeszélt több hadzsi társat, kiknek tele volt az erszényök, de
bátorsággal nem birtak, hogy inkább rejtőzzenek el az Oxus partján levő
bokrok között, mintsem a kervanbasival menjenek a szaratan napjaiban
(kanikulában) a sivatagba, hol a szomjanhalásnak vagy a tebbad (forró
keleti szél) általi megöletésnek mennek elébe. Oly élénken festette a
veszélyeket, hogy többen elszakadtak tőlünk; ehez járult még, hogy a
folyamon megjelent egy üres hajó, s minthogy a hajósok a parthoz
közeledvén ajánlkoztak, hogy elszállitnak bennünket Hezareszpbe,
mindenki ingadozni kezdett, s kis idő alatt csak 14-en maradtunk, kik a
kervanbasi tervétől el nem állottunk. Egész utazásom egyik legfontosabb
pillanata volt ez. Elgondolám, hogy a visszatérés Khivába elronthatná
egész utazási tervemet, életveszély ugyis fenyegetett mindenütt, tehát
előre; jobb az elemek dühe, mint a zsarnokok kinzása által veszni!
Maradtam a kervanbasival, s hadzsi Szalih és hadzsi Bilal is ott
maradtak. Fájdalmas volt az elválás jelenete oly régi, összeszokott
utitársaktól; a kisded hajó már el akart a parttól indulni, midőn a kik
benne valának, fal-t[32] ajánlottak. A kövecskék kiosztattak, s még alig
jelenté hadzsi Szalih szakértő szeme a szerencsés kimenetelt, midőn
csaknem valamennyi elvált hadzsi ott hagyta a hajót s hozzánk tért.
Minthogy már készen volt minden, az ujabb ingadozás elháritása
tekintetéből gyorsan elindulánk, s még nem szállott le a nap, midőn
Tünüklü romjaitól oldalvást a Khalata felé vivő uton menénk.

Elgondolhatja az olvasó, mit érezék társaimmal együtt, miután már
ismeretesek valának előttünk a sivatag rémségei. Gömüstepéből Khivába
májusban utaztunk, most pedig juliusban valánk; akkor találtunk
esővizet, most még keserü forrásokat sem; leirhatlan vágygyal csüggtek
szemeink a tőlünk jobboldalt mind jobban távozó Oxuson, melyet a lemenő
nap végső sugarai kétszeres szépen beragyogtak. Még az indulás előtt jól
megitatott tevék is kifejezésteljes szemeikkel sokáig arra tekintettek.

Már egyes csillagok láthatók voltak az égen, midőn a homok sivatagot
elértük, a legnagyobb csendben haladva, nehogy a turkmanok, kik
alkalmasint igen közel voltak hozzánk, de az éj setétében – a hold csak
igen későn jövén fel, meg nem láthattak – meghalljanak. A lágy talaj
elfojtá az állatok léptének neszét, s csak attól féltünk, hogy
szamarunk, melynek hangja az éjben messze elhallott, kedvet talál kapni
a dalolásra, és nevetnem kellett azon óvszer felett, mely mindannyiszor
alkalmaztatott, valahányszor az hangversenyét megkezdeni készült. Éjfél
felé oly helyre értünk, hol mindenkinek le kelle szállnia, mert a szamár
ugy, mint a tevék térdig süppedtek a finom homokba, mely itt szakadatlan
domblánczolatot alkotott. A hüvös éjben még csak kiálltam a folytonos
menést a homokban; de reggel felé észrevettem, hogy kezem a szakadatlan
botra támaszkodástól dagadni kezd, málhámat tehát a szamár hátára
raktam, magam pedig a tevére ültem, mely ugyan nehezen lihegve haladott,
de a homokban mégis jobban elemében volt, mint én sánta lábammal.

Julius 5-ki reggeli állomásunknak igen kecsegtető neve volt.
Adamkirilgan-nak (azaz: azon hely, hol az emberek elvesznek) hitták, s
csak egy tekintetet kellett vetni a láthatárra, hogy az ember ez
elnevezés helyességéről meggyőződjék. Képzeljen a t. olvasó elláthatlan
homoktengert, mely majd mint a viharjárta tenger, magas homokhabokat
vet, majd, mint egy tónak csendes szellőtől alig megingatott tükre,
aprózott hullámzásban nyúlik el. A légben madarat, a földön még bogarat
sem lehet látni; csak itt-ott tünnek szemünkbe az enyészet szomoru
nyomai, elveszett emberek s állatok csontjainak alakjában, melyeket
minden arramenő egy halomra hord össze, hogy utmutatóul szolgáljanak.
Alig szükség emlitenem, hogy itt fedezve valánk a turkmanok ellen; mert
nincs az a ló a világon, mely e homokban csak egy állomásnyit is képes
volna menni; de hogy az elemek nem fognak-e akadályt gördíteni utunkba,
e gondolat még a legnagyobb keleti közönyösséget is megrendité; a mint
ezt társaim komor tekintete az egész khalatai uton csalhatlanul
bizonyitá.

A kervanbasi szerint Tünüklütől Bokharáig ezen ut mindössze hat napig
szokott tartani, melynek fele homokban, másik fele szilárd, itt-ott
fűvel benőtt lapályon vezet keresztül, melyet az év bizonyos szakában
még pásztorok is felkeresnek. Már előbb megpróbált számitásunk szerint
tehát, tekintve kulacsaink tartalmát, csak egy, vagy másfél napig tartó
viz szükségtől lehetett okunk félni; de már első nap észrevettem, hogy
az Oxus-vize meghiusitandja számitásunkat, mert a becses ital minden
gazdálkodás daczára aránytalanul fogyott, a mit én a napnak, vagy a viz
saját kigőzölgésének tulajdoniték. E felfedezés után kétszeres
figyelemmel őrzém kulacsomat, a miben a többiek is mind utánoztak, s
mulatságos látvány volt, a mint mindenki alva magához szoritá kulacsát.
A roppant meleg daczára öt-hat órát kelle minden nappal mennünk, mert
minél előbb kiérünk a homokból, annál kevésbbé kell a veszedelmes tebbad
széltől[33] félnünk, mely a kemény sikságon csak lázrohamokat okozhat,
de a homokban az egész karavánt pár pillanat alatt megölheti. A szegény
tevék tehát nagyon megerőltettek; elfáradva az éji futásban léptek a
sivatagba, s nem csuda, hogy a hőség és homokbanjárás kinjaitól nehány
közülök megbetegedett, s kettő már a mai (julius 6.) állomáson, melynek
neve Sorkutuk – megdöglött. Sorkutuk sóskutat jelent, s kellett volna is
itt kútnak lenni a tevék megitatására, de a viharok már egészen
betemették, s legalább egy napig kellett volna ásnunk, hogy
használhatóvá tehessük.

A három napnyi nyomasztó hőség már a tebbad nélkül is elvette minden
erőnket, s ketten szegényebb utitársaink közől, kiknek gyengébb állataik
mellett gyalog kellett menniök, minden vizöket megiván, annyira
megbetegedtek, hogy rá kellett őket kötnünk tevéikre, mert sem menni,
sem ülni nem birtak. Emellett még betakartattak, s a mig csak szólni
tudtak, „vizet! vizet!“ – volt egyetlen szavuk. Fájdalom, még legjobb
barátaik is megtagadták tőlök az életadó italt, s midőn harmadnapra
(jul. 7.) Medemin Bulag[34] elé értünk, egyiköket a halál már megmenté a
szomjuság borzasztó kinjaitól. Azon három testvér egyike volt ez, kik
Mekkában atyjukat vesztették. Jelen voltam, midőn a szegény lelkét
kiadta. Nyelve egészen fekete volt, torka szürkés fehér, különben
vonásai nem nagyon eltorzulva, csak ajkai voltak összezsugorodva,
minélfogva szája nyitva állt. Alig hiszem, hogy ily beteg állapotban a
viz segitett volna rajtuk, s valljon honnan kaptak volna? Borzasztó
nézni, mint rejti el az atya fia, a testvér testvére elől a vizet; mert
ennek minden cseppje élet, s a szomjuság kinaival szemben hiába keresünk
önfeláldozást, nemeslelküséget, mint más veszélyben.

Három nap óta utazván már a sivatag homokos részében, el kelle érnünk a
szilárd talaju sikságot, és ezzel az északnak nyuló Khalatahegységet is
megpillantanunk; de fájdalom, csalódtunk. Tevéink nem birtak már járni,
s ennélfogva még a negyedik napot (jul. 8.) is a homokban kellett
töltenünk. Csak bőrpalaczkomban volt még mintegy hat pohárnyi vizem,
melyből csak cseppenként mertem inni, s igy persze nagyon kellett a
szomjuságtól szenvednem. Nagy ijedtségemre nyelvem már közepén kissé
feketedni kezdett; rögtön megittam vizem felét s már mentve hittem
magamat; de másnap (jul. 9.) reggel felé az égetés erős fejfájás
kiséretében mind érezhetőbbé vált, s mire délfelé a Khalata hegységet
felhő alaku körvonalaiban észrevettük, fokonként enyészni érzém erőmet.
Minél közelebb értünk a hegységhez, annál inkább fogyott a homok, s
minden szem körül tekintve valami nyájat vagy pásztorkunyhót keresett,
midőn a kervanbasi s emberei egyszerre egy közeledő porfellegre
figyelmeztetének, s nekünk gyorsan le kellett szállnunk tevéinkről. A
tevék már megérezték a közelgő tebbadot, s hangos, erős orditás közben
letérdeltek, hosszu nyakukat a földre lapiták, s fejöket a homokba
iparkodtak rejteni. Mi védfalul használtuk őket, s alig térdeltünk
mögéjök, a szél tompa morajjal zúgott el felettünk, mintegy két ujjnyi
vastag homokréteggel boritva el bennünket, melynek első szemei
tüzesőként égettek. Ha csak hat mérföldnyivel belebb talál a sivatagban,
mindnyájan menthetlenül elvesztünk volna. E szélnek lázat és hányást
okozó hatását nem igen vettem észre, csak a levegő lett utánna nehezebb
és nyomasztóbb.

Ott, a hol a homok végkép megszünik, három különböző ut látható; az
egyik, mely 22 mérföldnyi hosszu, Karakölön visz keresztül, a másik – 18
mérföld – a sikon közel Bokharáig, a harmadik – 20 mérföld – a hegységen
át, hol ugyan van viz, de melynek meredek sziklás ösvényein teve nem
járhat. A mint előre el volt határozva, a középső s legrövidebb utat
választottuk, főkép azon reményben, hogy a pásztoroktól kaphatunk egy
kis vizet. Este felé nehány kutra találtunk, melyeket ez évben még
pásztorok nem látogattak; vizök emberre nézve éldelhetlen volt, de
állataink jól laktak belőle. Mi mindnyájan azonban egészen oda voltunk,
már félig halottaknak éreztük magunkat, s csak a remény tartá még
bennünk az életet.

[Illustration: TEBBAD – HOMOKVIHAR A SIVATAGBAN.]

Már nem birtam magam erejéből leszállni, ugy fektettek a földre; pokoli
hőség égette belsőmet s a fejfájástól el valék bódulva. Tollam gyenge
azon kinok festésére, melyekkel a szomjuság gyötört; azt hiszem nincs
ennél fájdalmasabb halál, s ámbár veszélyben mindig megtudtam emberelni
magamat, most megtörve érzém erőmet, s azt hittem, nem érek több
hajnalt. Dél felé megindulánk; én elaludtam, s mire julius 10-kén reggel
felébredtem, egy agyagkunyhóban találtam magamat nehány hosszu szakállu
embertől körülvéve, kiket rögtön iraniaknak ismertem fel s kik rám
kiáltának: „Suma ki hadzsi nisztid!“ (Hisz te mégsem vagy hadzsi!) Nem
birtam felelni. Először langymeleg, aztán savanyu, vizzel és sóval
kevert tejet adtak innom, melyet itt ajrannak hinak, s mely erőmet
visszaadva csakhamar talpra állitott. Ekkor tudtam meg, hogy társaimmal
együtt nehány persa rabszolga vendégei vagyunk; kik Bokharától tiz
mérföldnyire a pusztában tanyáztak birkákat őrizve, uraik által csak
szűken ellátva kenyérrel és vizzel, nehogy tetemesebb élelmiszerek
birtokában lévén, a sivatagon át megszökjenek. S e szegény
számüzöttekben mégis volt annyi nagylelküség, hogy ősi elleneiknek, a
szunnita molláknak vizet adtak. Különösen szivesek voltak irántam, midőn
anyanyelvökön szólitám meg őket; – mert Bokharában is beszélnek ugyan
persául, de e nyelv nagyon különbözik az iranitól. Leginkább meghatott
egy öt éves fiu látása, ki szintén rabszolga volt, s nagyon élénknek
látszott. Csak két év előtt fogatott s adatott el atyjával együtt, s
midőn ez után tudakozódtam, felelé: „Igen, ő megvette (kiváltotta)
magát; én is még csak legfelebb két évig leszek rabszolga, addig apám a
megszabaditásomra szükséges pénzt megszerzi.“ A szegény gyermeknek alig
volt nehány rongya, s bőrének szine s keménysége cserzett bőrhöz
hasonlitott. A magaméiból adtam neki egy darab ruhát s ő megigérte, hogy
testéhez fogja igazittatni.

A szerencsétlen persák még az utra is adtak egy kis vizet; s hála és
részvéttel eltelve váltam meg tőlök. Megindulánk legközelebbi állomásunk
Khodsa Oban bucsújáróhely felé, hogy egy hasonnevű szentnek sirját
meglátogassuk; melyet, ámbár kissé északra fekszik kitüzött utunktól,
hadzsi voltunkra fel kellett keresnünk. Társaim nagy szomoruságára éjjel
eltévedtünk a homokbuczkák közt, melyek a sivatagot kerítik, s melyek
közepéből oazként emelkedik ki Khodsa Oban; s midőn hosszas keresés után
julius 11-kén hajnalodni kezdett, egy édes vizzel telt tó partján
találtuk magunkat. Itt vége volt a sivatagnak, s a szomjhaláltól,
széltől, rablóktól s más veszedelmektől való félelemnek. Itt léptünk a
tulajdonképeni Bokhara határába, s midőn a csak két órányira fekvő
Khakemirba (azon faluba, hol a kervanbasi lakott) értünk, már meglehetős
jól mivelt földön valánk. Az egész vidéket a Karata folyam csatornái
öntözik, melyet némelyek a Zerefsan folyó egyik ágának, mások egészen
külön, önálló, északon eredő folyamnak mondottak; tovább az emlitett
tóba ömlik, melynek vize, a mint hallám, csak tavaszkor és nyár elején
iható, később leapad és sós lesz.

Khakemirban, mely 200 házból áll s csak két órányira fekszik Bokharától,
kellett meghálnunk, hogy az ország törvényei szerint a vámos (badsgir)
és a jelentésttevő (vakanüvisz) jövetelünkről tudósittassék, s a
megvizsgálást és kikérdezést még a városon kivül elvégezhesse. Még az
nap egy külön futár menesztetett el, s másnap jókor reggel három tisztje
az emirnek jött oda fontos bureaukratikus arczkifejezéssel, megvenni
rajtunk a vámot, de kivált hireket kapni magunkról s a szomszéd
országokról. Első volt a podgyász. A hadzsik tarisznyáiban többnyire
mekkai szent olvasók, medinai datolya, frengisztani kis tükrök, gyüszük,
kések s ollók, bagdadi fésűk és persiai nádtollak voltak. Ámbár váltig
állitották, hogy a bokharai emir (isten éltesse száz husz esztendeig!) a
hadzsiktól sohasem vesz vámot, a vámszedő mégsem zavartatá magát, hanem
minden egyes tárgyat feljegyzett. Én két más koldussal együtt végül
maradtam; s a vámszedő szemembe nézett, aztán nevetve mondá, mutatnám
meg bőröndömet, mert mi (evvel valószinűleg az európaiakra czélzott,
engem is annak tartván) mindig szép dolgokat hordunk magunkkal. Nekem
épen jó kedvem volt, fejemen dervis – vagy inkább bohócz sipkám, s a
ravasz bokharait félben szakitva, mondám, hogy bizon vannak szép
dolgaim; mit akar tehát előbb látni, ingó vagy ingatlan vagyonomat? Ő
mindent látni kivánván, ki szaladtam az udvarra, s megfogva szamaramat
azt a lépcsőkön fel s a szőnyegeken keresztül a szobába vezetém, társaim
kaczagása közben bemutatám neki; aztán felnyitám tarisznyámat s elibe
raktam azt a pár rongyot mely velem volt, s a Khivában szerzett régi
könyveket. A csalódott bokharai bámulva tekinte körül, s kérdé, ha
csakugyan nincs-e egyebem. Erre hadzsi Szalih felvilágositást adott neki
állásomról, s utazásom czéljáról; a tiszt pedig mindent feljegyzett és
jelentékeny fejbólintással nézett reám. A vámi megvizsgálás után a
vakanüvisz (azaz az események feljegyzője) kezdé meg tisztét. Először
minden utazónak részletes személyleirását készité el, aztán minden
ujdonságot, melyet csak kapott, felirt; és valóban nevetséges volt a
részletes kérdezősködés Khiváról, e nyelvben, származásban s vallásban
rokon országról, mely századok óta tő szomszédja Bokharának, s melynek
fővárosa csak nehány napi járó földre van ettől.

Minden rendben volt, csak első szállásunk iránt a fővárosban ágaztak el
a vélemények. A vámszedő a vámházat ajánlá, remélvén, hogy még valamit
kicsikarhat, s engem is jobban figyelemmel kisérhet, de hadzsi Szalih
(mert ez állt most a karaván élére, nagy befolyással birván Bokharában,)
mindenáron a Tekkie-ben akart megszállni. Rögtön el is indulánk s egy
félórát haladtunk egy, kertekkel és szántóföldekkel belepett vidéken,
midőn megpillantók Bokhara Serife-t (a nemes Bokharát, a mint a
középázsiaiak nevezik) otromba tornyaival, melyek mindenikének tetején
gólyák fészkelnek.[35]

A várostól mintegy másfél órányira keltünk át a déli irányu Zerefsanon,
mely, ámbár elég sebes folyásu, még is tevéken és lóháton gázoltuk át. A
tulsó parton még látszott egy hajdani, szépen épitett magas hidfő; s
közelében egy szintén kőből épitett palota romjai. Állitólag mindakettő
a hires Abdullah khán Sejbani müve. Középázsia fővárosának közvetlen
környékén általában alig láthatók hajdani nagyságának romjai.



X. FEJEZET.

BOKHARA. – FOGADTATÁS A TEKKIÉBEN, AZ ISZLAM FŐSZÉKHELYÉN. – RAHMET BI.
– BAZÁROK. – BAHA-EDDIN, TURKESZTAN NAGY SZENTJE. – SZERZŐ ELLEN KÉMEK
KÜLDETNEK KI. – RÖVID IDŐ ELŐTT BOKHARÁBAN VOLT UTAZÓK SORSA. –
KÖNYVBAZÁR. – A FONALFÉREG (RISTE). – A VÁROS VIZZELVALÓ ELLÁTÁSA. –
HAJDANI S MOSTANI EMIREK – AZ URALKODÓ EMIR HÁREME, KORMÁNYA S CSALÁDJA.
– RABSZOLGARAKHELY ÉS KERESKEDÉS. – ELUTAZÁS BOKHARÁBÓL S LÁTOGATÁS
BAHA-EDDIN SIRJÁNÁL.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  _Within earth’s wide domains_
    _Are markets for men’s lives;_
  _Their necks are galled with chains,_
    _Their wrists are cramped with gyves._
  _Dead bodies, that the kite_
    _In deserts makes its prey;_
  _Murders that with affright_
    _Scare school-boys from their play!_ – Longfellow.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utunk a keletnek fekvő Dervaze Imamhoz vezetett, melyen azonban nem
mentünk át, mert, ha az északkeleti részen fekvő tekkiénkhez akartunk
menni, itt a bazáron kellett volna áttolongani. Megkerültük tehát a
városfalat, melyen sok helyt nagy szakadásokat láttam, s a Dervaze Mezar
kapun át julius 12-kén a téres, szép fákkal benőtt tekkiébe értünk, mely
rendes négy szöget képez s 48 földszintes czellával van ellátva. Mostani
feje (khalfa) unokája a szentsége által hiressé lett Khalfa Hüszejnnek,
kitől e tekkie nevét is vette. Mily nagy tiszteletben áll családja még
mindig, mutatja az, hogy emlitett unokája imam és khatib, azaz, az emir
udvari papja. Háziuramnak e hivatali rangjára meglehetős büszke valék.
Hadzsi Szalih, ki az emlitett szent mürid-je (tanitványa) lévén, mintegy
a családhoz tartozónak tekintetett, engem társaságunk előkelőbbjeivel
együtt rögtön bemutatott; s az apát, kellemes kinézésü s finom modoru
férfi, kin a hófehér turbán s a finom selyemből készült nyári köntös
nagyon jól állt, igen szivélyesen fogadott, s miután fél óráig
beszélgettem vele keresett, dagályos kitételekben, a jó ember egészen
magán kivül volt örömében, s csak azt sajnálta, hogy a Badevlet[36] (ő
felsége az emir) nincs Bokharában, különben rögtön bemutatna neki.

Külön czellát adatott nekem a tiszteleti helyen, t. i. közel a
mecsethez, hol egyik szomszédom egy tudós molla, a másik hadzsi Szalih
volt. E tekkie tele volt celebritásokkal, s én észrevétlenül az iszlami
fanatismus bokharai főfészkébe jutottam; maga a helyiség, ha jól találom
benne magamat, a világi hatóság minden gyanuja ellen legbiztosabb
védelmem lehetett. A jelentésttevő fontos eseményként jelenté
megérkezésemet; az emir első tisztje, Rahmet Bi, ki, mig ura a khokandi
hadjáratban időzött, Bokharában a főparancsnokságot vitte, még az nap
tudakozódtatott felőlem a hadzsiknál, de a tekkieben az emirnek semmi
parancsolni valója sincs, és vizsgálódásait annyira fel nem vette senki,
hogy nekem nem is szóltak felőle. A világnak ezt mondák barátaim:
„Hadzsi Resid nemcsak jó müszülmán, hanem tudós molla is, és minden
gyanu ellene halálos vétek.“ – De nekem mindig barátilag tanácsolták,
hogy mit tegyek, s csak is társaim nemes barátsága és jó akaró
tanácsainak köszönhetém, hogy Bokharában szerencsétlenség nem ért, mert
eltekintve elődeim szomorú vesztétől e városban, Bokharát nemcsak az
europai, hanem minden más idegenre nézve is igen veszélyesnek találtam,
mert a kormány kémrendszere már azon fokát érte el a tökéletességnek,
melyen a népség elaljasodása állott.

Másnap reggel hadzsi Szalih s más négy társammal elmentem a várost és a
bazárt megtekinteni, s ámbár az utczák és házak szegénysége, melyek a
persa városok legnyomorultabb lakásaival sem mérközhetnek, különösen
pedig a lábnyi mély homok épen nem nemes fogalmat nyujtott a „nemes“
Bokharáról, mégis meg valék lepve, midőn először léptem a bazárba, az
ott hullámzó embertömeg közé. Bokhara bazárjai, távol attól, hogy
szépek, fényesek és nagyszerűk volnának, mint a teherániak, täbrisziek s
iszpahaniak, mégis a fajok, ruhák és szokások tarka különbféleségénél
fogva feltünő, sajátságos látványt nyujtanak. A tömeg nagy részén az
irani typus látszik meg, s fehér vagy kék turbánt viselnek; az első
gentlemant és mollát, az utóbbi igen jól öltözött kereskedőt, kézmivest
és szolgát jelent. Emellett észrevehető a határ physiognomia, mely itt
az özbegtől kezdve a vad kirgiszig minden fokozatban feltalálható;
különben a turanit, ha arczát nem látjuk is, otrombán szilárd járásáról
mindig kiismerhetjük az iraniak közől. Ázsia e két főfajának
tolongásában képzeljünk magunknak itt-ott elszórva nehány indust (kik
itt multani-aknak neveztetnek) s zsidót, kik megkülönböztető jelül[37]
derékon átkötve egy darab kötelet, s fejökön lengyel sipkához hasonló
föveget viselnek. Az indus, a veres jellel homlokán, és viszataszitóan
sárga arczával beillenék verébijesztőnek jó nagy rizsföldre, a zsidó,
nemes, mesterileg szép vonásaival, s gyönyörű szemeivel bármely
művésznek a férfi szépség mintájául szolgálhatna. A turkmant is meg kell
emlitenünk, kinek merész tüzes szeme valamennyi közől kivillog, s ki
alkalmasint épen arról gondolkozik, mily jövedelmezők lehetnének itt
alamanjai. Afghant itt keveset látni; ezek, piszkos hosszú ingben s még
szennyesebb lelógó hajjal járnak, vállukra római divat szerint egy
lepedő van vetve, s ugy néznek ki, mintha házégés elől éjjel az utczára
menekültek volna.

A bokharaiak, khivaiak, khokandiak, kirgiszek, kipcsakok, turkmanok,
indusok, zsidók és afghánoknak e tarka chaosza minden nagyobb bazárban
feltalálható; de, bár mindenki serényen sürög és forog, mégis nyomát sem
láttam azon zajos bazári életnek, mely Persiában oly jellemzőleg tünik
ki. Szorosan társaimhoz lapulva, futó pillantást veték a bódékra,
melyekben csak igen kevés Orenburgon át hozott nyugateurópai, de annál
több orosz kéz- és diszműárut láttam; melyek az utazóra nézve e távol
városban csak annyiban érdekesek, hogy minden kattun darabnak, vagy a
reá ragasztott gyárjegynek láttára ugy érzi magát, mintha egy földije
állna előtte. Dobogott szivem, mikor e szavakat: „Manchester“
„Birmingham“ – olvasám, és félnem kellett, nehogy valamely szónak puszta
elolvasása által magamat eláruljam. Nagy bolt, valamint nagykereskedő
itt kevés van, s ámbár a Resztei csit furusin kivül (azaz azon helyen,
hol csit, vagyis kattun árultatik), mely 284 bódéból áll, még a város
sok részén árulnak kattunt, calicotot és percaillet, mégis bátran
állithatom, hogy Hanhart et Comp. barátaim Täbriszben ez emlitett
czikkekből magok többet adnak el, mint egész Bokhara, bár ez – és joggal
– Közép-Ázsia fővárosának neveztetik. Az idegent a bokharai bazárban
jobban érdekli azon hely, hol a belföldi ipar készitményei vannak
kirakva; a kétszinű, csikos, Aladzsa nevű, keskenyre szövött
gyapjukelmék, selyem, a vékony, pókhálófonathoz hasonló keszkenőktől fel
a nehéz Atreszig, s különösen a bőrmunkák viszik itt a főszerepet. E
téren a szijgyártók, de különösen a vargák müvészete emelendő ki. A
férfi s női csizmák meglehetősen jól vannak dolgozva, az előbbiek magas,
hegyes sarkakkal, melyeknek vége nem nagyobb egy szeg fejénél; az
utóbbiak ugyan kissé idomtalanok, de gyakran a legfinomabb
selyemhimzésekkel diszitvék. Megemlitendő még a ruha-bazár, melyben a
rikitó szinű, ragyogó és ránczokban gazdag ruhák vannak kiteritve. A
keleti, ki csak itt található fel teljes eredetiségében, szereti a
czakhcsukh-ot, azaz a ruhák susogását, s mulattató látvány volt néznem,
a mint némelyik vevő uj csapanjában (öltözet) nehány lépést fel s alá
járt, hogy a susogás hangját megvizsgálja. Mindez belföldi készitmény,
és igen olcsó, miért is a bokharai ruhavásár egészen be khinai
Tatárországig maga lát el minden igazhivőt fashionable öltönyökkel. A
kirgiszek, kipcsakok és kalmukok is be szoktak ide térni a pusztából, s
a vad tatár ferde szemével s előre álló állával csakugy kaczag az
örömtől, ha nyers lóbőrből készült öltönyét könnyű Jektejvel (neme a
nyári ruhának) cserélheti fel. Itt találja meg a civilisátió
legnagyszerűbb képét; Bokhara neki Párisa és Londonja.

Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem vezetőmet s nemes
barátomat hadzsi Szalihot, hadd pihenhessem ki kissé magamat; mire ő a
Timcse csaj furusi-n (theabazár) keresztül a hires Lebi hauz divanbegi
(a divanbég tópartja) nevü helyre vezetett, melyet Bokharára nézve igen
csinosnak találtam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén egy 100 láb
hosszú s 80 láb széles mély tóval, mely négyszög kövekkel van keritve, s
melynek vizébe nyolcz lépcső vezet le. A parton nehány szép szilfa áll,
s ezek árnyékában a nélkülözhetlen theabódék óriási szamovarjaikkal
(theakatlanok), melyek Oroszországban különösen Bokhara számára
készittetnek, kinálólag csábitják az embert. A tér három oldalán
édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes
állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai,
körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátságos látványt
nyujtanak. A negyedik, nyugati és erkélyszerü oldalon áll a mecset
(Meszdsidi Divanbegi), mely előtt szinte van nehány fa, hol a dervisek
és meddah-ok (elbeszélők) fáradságos arczjáték kiséretében beszélik el
hires próféták s harczfiak hős tetteit, mindig nagyszámu s tudvágyó
közönség előtt. Midőn e helyre léptem, az érdekes szinjáték befejezéseül
még 15 dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt, és székel,
vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, a mint e vadan lelkesült
emberek hosszu, tekealaku süvegjeikkel, lobogó hajjal, hosszu botokkal
hadonázva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban orditva el egy
hymnust, melynek egyes versszakait őszszakállu főnökük énekelte elő.

Szem és fül itt annyira el valának foglalva, hogy csakhamar feledém
fáradtságomat. Barátom csak erővel birt egy bódéba bevonni, s midőn a
nemes sivin (a theának egy neme) már be volt töltve, fel akarván
használni bámulásomat, benső örömmel kérdé: „Nos, mint tetszik neked
Bokhara Serif?“ – „Igen jól“ – viszonzám, s a középázsiai, ámbár
khokandi létére ekkor ellenséges indulattal volt eltelve Bokhara iránt,
mégis nagyon megörült, hogy Turkesztan fővárosa ennyire megnyerte
tetszésemet, s megigérte hogy a legszebbeket is nehány nap alatt meg
fogja mutatni. Daczára a teljesen bokharai öltözetnek, melyet ma
felvettem, s bár a nap annyira eltorzitott volt, hogy anyám maga is
nehezen ismert volna reám, mégis, a hová csak léptem, egy sereg kiváncsi
vett körül, kiknek kéznyujtásaikat és öleléseiket felette unalmasoknak
találtam. Óriási turbánom[38], s a nagy Koran után itélve, mely nyakamba
volt akasztva, isannak vagy sejkhnek nézhetett mindenki s igy el kelle
tűrnöm ezen alkalmatlankodásokat. Emellett azonban szent kinézésem
megóvott a világi kiváncsiság kérdéseitől, és gyakran hallám, a mint a
körültem állók barátaimat kérdezgették felőlem, vagy magok közt
suttogtak. „Mennyi jámborság kell ahhoz, mondá az egyik, hogy valaki
egyes egyedül Konstantinápolyból Bokharába jöjjön Baha-ed-dinünket[39]
meglátogatni!“ – „Igen, szólt egy másik, mi is megyünk ugyan Mekkába, a
legszentebb helyre, de ezeknek az embereknek (itt rám mutatott), egyéb
dolguk sincs, egész életök imádság, jámborság és búcsújárásból áll.“ –
„Bravo, eltaláltad!“ – gondolám magamban, s nagyon megörültem, hogy itt
oly jól sikerült incognitóm. Egész tartózkodásom ideje alatt Turkesztan
fővárosában, a különben ravasz és gonosz nép sohsem gyanakodott ellenem,
eljártak hozzám áldásért, meghallgattak midőn nyilvános helyeken
felolvasám a nagy bagdadi sejkh Abdul Kader Gilani történetét, de soha
senkitől egy fillért sem kaptam, s e nép szenteskedését nagyon
különbözőnek találtam a khivai özbegek valódi jámborsága és
jótékonyságától.

A kormánynyal nem oly könnyen ment a dolog, mint a néppel. A fentebb
emlitett Rahmet bi, nyilvánosan meg nem támadhatván, folyvást kémeket
küldött nyakamra, kik szertecsapongó társalgásukban minduntalan
emlegették Frengisztant, azon reményben, hogy egy vagy más megjegyzés
által el fogom árulni magamat. Látván hogy ezen eszköz nem vezet
czélhoz, azon kezdték, hogy mily nagy kedvök van a frengiknek a nemes
Bokharára, s hogy már többen kémeik közől, és különösen bizonyos Könölli
és Isztodder Szahib nevü (Conolly és Stoddart) angolok elvették
érdemlett büntetésöket.[40] Vagy a csak nehány nap előtt érkezett és
fogságba esett frengikről kezdtek beszélni, (azon szerencsétlen
olaszokról) kik több ládával hoztak gyémántporral behintett theát, hogy
a szent város valamenyi lakosát megmérgezzék, kik a nappalt éjjellé
tudják változtatni, s más pokoli dolgokat visznek véghez. E kopók
legnagyobbrészt hadzsik voltak, kik évekig lakván Konstantinápolyban, az
ottani nyelv és viszonyokróli ismereteimet akarták próbára tenni.
Hosszas, türelmes hallgatás után a türelmetlent kezdém ilyenkor
játszani, s kértem, kiméljenek meg a frengikről való beszélgetéstől.
„Azért hagytam el Konstantinápolyt, mondám, hogy e frengiket, kik az
ördög eszét elrabolták, kikerüljem. Most hála istennek, már a nemes
Bokharában vagyok, s nem akarom a rájok való emlékezéssel időmet
elkeseriteni. Hasonlókép feleltem a ravasz Molla Serefeddinnek, a
könyvkereskedők akszakaljának is, ki egy orosz követ által néhány év
előtt nála hátrahagyott könyvlajstromot, s még nehány angol és olasz
iratot mutatott. Megvető tekintetet veték reá; mondván: „Dicsőség
Allahnak! az én emlékezetem még nincs frengi tudományokkal és könyvekkel
beszenynyezve, mint fájdalom, már sok konstantinápolyi töröké.“[41]

Rahmet bi látván, hogy kémjeivel nem megy semmire, magához hivatott,
természetesen egy pilaura való udvarias meghivás alakjában, melynél a
bokharai ulemavilág is diszes koszoruban képviselve vala. Már
beléptemkor láttam, hogy nehéz feladat vár reám, mert az egész
összejövetel nem volt egyéb vizsgálatnál, mely alatt tettetésemnek a
tüzpróbát kellett kiállnia. Jókor észrevevém a veszélyt, s nehogy egy
vagy más kérdéssel meglepjenek, a kiváncsit játsztam, és a jelenlevőkhöz
több kérdést intéztem a farz, szünnet, vadzsib és musztahab-beli
valláselvek különbsége felől.[42] Buzgóságom tetszett, s nemsokára a
Hidajet, Serkhi vekáje s más hasonló themákat tárgyaló könyvek több
pontja felett heves vitatkozás keletkezett, melyben nagyon óvatosan
vettem részt, és fennen dicsérém a bokharai mollák szellemi felsőbbségét
nemcsak magam, hanem minden konstantinápolyi ulemák felett is. Elég az
ahhoz, hogy ezen is szerencsésen átestem. A tudós mollák jelekkel és
szavakkal értésére adták Rahmet binek, hogy jelentéstevője nagy
tévedésben van, s hogy én, ha „kitünő molla“ nem is, de oly ember
vagyok, ki azon uton jár, melyen a valódi tudás napsütését lehet elérni.

E jelenet után meglehetősen zavartalanul éltem Bokharában. Rendszerint
először otthon teljesitém azon terhes kötelességet, melynek dervis
voltomnál fogva alá valék vetve; aztán a 26 bódéból álló könyvbazárba
mentem, melyben a nyomtatott könyv még mindig a ritkaságok közé
tartozik. Itt, és a könyvárusok házaiban, melyekben tulajdonkép
raktáraik vannak, nem egy kincset láttam, mely nagy hasznára lehetne
keleti történet- és nyelvtudományunkra nézve; melyek megszerzése azonban
rám nézve lehetetlen volt, részint anyagi körülményeim, részint a miatt,
hogy a világi tudomány iránt mutatott érdekeltségem gyanuba keverhetett
volna. A mi keveset a bokharai és szamarkandi könyvpiaczról magammal
hoztam, elég fáradságomba került; és szivem vérzett, midőn oly könyvek
megszerzéséről le kelle mondanom, melyek keleti tanulmányainkban tetemes
hézagokat pótolhatnának. A könyvpiaczról az attól jó távol eső
Rigisztanra szoktam volt menni, mely ugyan nagyobb és zajosabb a fentebb
leirt Lebi-hauznál, de korántsem oly kellemes. Itt is van egy theás
bódékkal körülvett tó, melynek partjairól az emirnek a másik oldalon
fekvő várába, vagy palotájába (Ark) lehet belátni. Az épület homlokzata,
mely felett egy óra van, komor, visszataszitó tekintetü; s titkos
borzongás járt át, midőn a zsarnokság e fészke mellett elhaladtam, hol
elődeim közől sokan legyilkoltattak, s most is három europai szenvedett
távol hazájától és minden segedelemtől. A kapu mellett 14 rézből öntött
ágyu feküdt a földön, hosszu, czifra csővekkel, melyeket az emir
khokandi hadjáratából diadaljelvényekül küldött haza. Jobbra a palotától
van Meszdsidi Kelan, Bokhara legnagyobb mecsete, melyet Abdullah khan
Sejbani épittetett. Bár a Rigisztan majd nem egészen az emir szeme előtt
fekszik, még sincs Bokharában, sőt talán egész Turkesztanban hely,
melyen annyi rút bűn követtetnék el, mint itt. A keletiek ismeretes
ocsmány bűne, mely a Boszporusz partjain kezdődve befelé keletnek mind
észrevehetőbbé válik, itt tetőpontját éri el. Oly dolgok felett, melyek
európai embernek vérét fellázitanák, itt mint a legártatlanabb tréfák
felett kaczagnak; még a vallás is, mely a mosdásban, vagy más
formaszerüségekben elkövetett tévedést halállal büntet, itt szemet huny,
és eltüri a legborzasztóbb büntetteket, hogy… Gyakran láttam Khahrbag
Abdullah khanban, mely a városon kivül fekszik, minden állásu s koru
embereket, a mint fejjel a falnak mentek, a porban fetrengtek, s
ruháikat összetépték, hogy vonzódásuk nagyságát tudtára adják azon
lénynek, ki távol onnan egy fa alatt ülve, könyvolvasással látszott
foglalkozni. Azt hittem, e helyet titokban tartják, s nem is
csudálkoztam felette; de annál jobban meg valék lepetve, midőn a
Rigisztanon minden theabódéban egy ily áldozatot láttam, melyet –
gyakran saját atyjának kapzsisága, az arramenők odavonására használ.

Mindig kikerülém e fertelmeket, s inkább egy komuli[43] khinai
theabódéját látogatám meg, ki a török-tatár nyelvet teljesen birta s itt
müszülmánnak tartatott. A jó ember igen barátságos volt irántam, pedig
mily távol születtünk egymástól! Sokat beszélt hazája szép vidékei,
erkölcsei és jó ételeiről. Nagy tapasztalással birt a theakereskedésben,
és egészen fellelkesült, midőn azon theacsemetéről beszélt, melynek egy
tövén oly sokféle izű levelek teremnek. Boltjában 16 faj volt
képviselve, melyek mindenikét puszta érintés után megismerte. 1) Kirkma,
2) Akhbar, 3) Ak kujruk, melyek Közép-Ázsiában és Khinában ritkán,
nagyobbrészt Oroszországban, Persiában s Európában használtatnak; 4)
Kara csaj, 5) Szepet csaj, melyek, mint a khinai kacsdohány,
téglaformában árultatnak; csak reggel ivatnak tejsürüvel és sóval, és
nagyon izgatók. 6) Sibaglu, 7) Gore Sibaglu, 8) Sivin, 9) It kelleszi,
10) Bönge, 11) Posun, 12) Pu csaj, 13) Tuntej, 14) Gülbuj, 15) Misk-göz,
16) Lonka. Ezek általában zöld theafajok, mert Khina északi részében s
Közép Ázsiában csak ezeket szeretik. A lonkatheát tartják a
legnemesebbnek, s egy csészére, mely felér kettővel az Európában
szokottakból, elég belőle egy levél.[44]

Azok után, a miket Teherántól idáig utitársaim beszédeiből kivehettem,
egy hét mulva teljesen otthon érzém magamat Bokharában. Eleinte
mindenüvé hadzsi Szalih által vezettetvén be, később a városban,
bazárokban s medreszékben egyedül tevém látogatásaimat, s csak akkor
kisérém barátaimat, mikor együtt voltunk meghiva egy itt lakó
khinai-tatár házához. Itt rendszerint nemzeti ételekkel vendégeltettünk
meg, melyeket barátaim, tulajdonkép hadzsi Bilal s társai már rég
nélkülöztek. Ezen ételek közől egyet leirok, s jó falatként ajánlhatok
az európai olvasónak. A mantuj, egy neme a tésztának, vagdalt hússal,
mely zsirral s fűszerekkel van keverve, megtöltve, és különös módon
megfőzve. Tudniillik egy oly vizzel teli katlan tétetik a tűzre, mely
fennt be van zárva, s csak egy ökölnyi nyilással bir. Erre három négy
keményen záródó szita jő, melyeknek legalsaja tésztával a katlanhoz
ragasztatik. Ha a viz forr, s a sziták eléggé megteltek gőzzel, a mantuj
először a legfelső, aztán az alsóbb szitákba tétetik, melyekben
mindaddig marad, mig egészen meg nem főtt. Nem különös-e, hogy a
khinaiak még a gőzt is felhasználják ételeikhez? A megfőtt mantuj-ok
gyakran még zsirban megsüttetnek s akkor zenbuszi (asszonycsók) nevet
nyernek. Kasgari és jarkendi barátaimnak még sok különös ételök volt, de
mindezek leirását arra bizom, a ki tatár szakácskönyvet akar késziteni.

Az idő Bokharában tartózkodásom alatt kiállhatlanul forró volt, s
kétszeresen szenvedtem, mert a Ristetőli féltemben (filaria medinensis),
melyet nyáron ott legalább minden tizedik ember megkap, mindig meleg
vizet vagy theát kellett innom. Mint nálunk a náthát, oly könnyen veszi
fel a bokharai, vagy a nyáron ott tartózkodó idegen, ha lába, vagy akár
testének más része egy helyen viszketni kezd. Nemsokára kis veres folt
lesz látható, s ennek közepéből fonálnyi vastag féreg búvik ki, mely
néha rőfnyi hosszura nyulik, s melyet nehány napon át óvatosan ki kell
onnan gombolyitani. Ez rendes lefolyása a betegségnek, mely nem jár nagy
fájdalmakkal; de ha a féreg gombolyitás közben elszakad, gyuladás
keletkezik, s egy helyett 6–10 féreg támad, s az ember egy hétig
kénytelen roppant fájdalmak közt az ágyat őrizni. Bátor ember mindjárt
eleinte kivágatja testéből a Ristét. A bokharai borbélyok e műtétben
meglehetős ügyességgel birnak, pillanat alatt felvágják azt a helyet,
melyen az ember a viszketést érzi, kihuzzák a férget, s a seb hamar
beheged. E baj, mely Persiában Bender Abbasziban is otthon van, néha
csak a következő nyáron, még pedig más éghajlat alatt is, üt ki; s igy
járt a hires Dr. Wolf, ki Bokharából magával vitt ily hosszu uti
emléket, mely aztán csak Angliában jött napvilágra. Ezenkivül Bokhara
lakosai között, a rosz éghajlat s még rosszabb viz következtében
különféle seb-betegségek uralkodnak; s főleg a nők nagy része, kik
különben nem csunya barnák volnának, a sok otthonüléstől telve vannak
sebhelyekkel.

Bokhara az északkeletnek folyó Zerefsanból (aranyszóró) kapja vizét,
melynek medre mélyebben fekszik a városnál, s ezt nyáron át csak fukarul
képes ellátni. A viz csatornán át jön a városba, mely ugyan elég mélyre
van ásva, de nem tartatik tisztán, – a Dervazei Mezar kapunál, a viz
állásához képest minden 8 napban vagy két hétben egyszer. A már a
városba folyásnál szennyes hullámok megjelenése mindig örömteljes
esemény a lakosokra nézve. Először a népség fiatalja s vénje az árkokba
és vizmedenczékbe ugrál megförödni, aztán a lovak, tehenek s szamarak
fürösztetnek meg, s miután a kutyák is felfrissitették benne magokat,
megtiltatik a belejárás, s a viz valamivel tisztább lesz, de mégis telve
van már mindenféle piszokkal s miasmákkal. Igy láttatik el vizzel a
„nemes“ Bokhara, hol a tanitványok ezrei tanulják azon vallást, mely
fennen hirdeti, hogy „a tisztaság a vallásból származik.“

Sohsem fogom feledni a kormánynak ugy, mint a népnek azon vallási
iparkodásait, melyeket Bokharában láttam. Akárhányszor hallám, hogy
„Bokhara az iszlam valódi támasza“; de e czimét kevésnek találom, s
talán az iszlam Rómájának nevezhetném, mert Mekka és Medina annak csak
Jerusáleme. Bokhara érzi e felsőbbséget és büszkén dicsekszik vele az
iszlam minden népei, sőt maga a szultán ellenében is, a ki pedig
hivatalosan a vallás fejének van elismerve, kinek azonban nem birják
megbocsátani, hogy tartományaiban a frengik befolyása sokat
meghamisitott. Mint oszmanli gyakran kérdőre vonattam, hogy mért nem
ölet meg a szultán minden frengit, kik országában laknak és dsiziét
(adót) nem fizetnek, miért nem visel évenként vallásháborut (dsihad),
bár minden határain túl hitetlenek laknak; miért nem viselik az
oszmanlik, kik csak mégis szunniták és az Ebu Hanife törzséhez
tartoznak, a turbánt, és a szabályszerüen bokáig érő hosszu ruhákat,
miért nem hordanak hosszu szakállat és rövid bajuszt, mint a „minden
világi teremtmények dicsősége“ (igy hivják a prófétát), miért mondják el
a konstantinápolyi ugy, mint mekkai szunniták az Ezant (felhivás imára)
énekelve, a mi nagy bün, miért nem lesznek mindnyájan hadzsikká, mikor
oly közel laknak a szent helyekhez s. a. t.

Mindent elkövettem, hogy a derék oszmanlik becsületét a vallás dolgában
megmentsem, s habár néha pirulva el kelle mondanom a „pater peccavi“-t,
bensőmben csak szerencsét kivánhattam a törököknek, hogy a
„meghamisitott iszlam“ befolyása alatt némely jó tulajdonságokat és szép
jellemvonásokat vettek fel, míg a tiszta vallás partjain mosdó
hitsorsosaiknál csak rút hazugságot, szenteskedést és tettetést
találunk. Gyakran kelle részt vennem a Khalka-ban (gyürü vagy kör);
midőn t. i. a jámborok ima után közel egymáshoz egy körben leguggolnak,
hogy tevedsüh-be (elmélkedés) vagy a mint a nyugati mohamedánok mondják,
murakebé-be elmélyedve isten nagyságáról, a próféta dicsőségéről és a
földi lét semmiségéről elmélkedjenek. Ha az idegen ez embereket fejökön
nagy turbánnal, szemöket lesütve, ölbe csüggő karokkal e helyzetben
látja, azt kell hinnie, hogy mindnyájan fensőbb lények, kik a földi lét
terhét le akarják magokról vetni, s az arab mondást: „a világ
szemétdomb, s a kik utána vágyódnak, kutyák“ mélyen felvették magokba.
Tovább szemlélve őket, látjuk hogy a mély elmélkedésből sokan még
mélyebb álomba merültek, de, ámbár vadászebekként hortyognak, nem szabad
rajta csudálkoznunk, vagy rá megjegyzést tennünk, mert a bokharai
rendreigazitana, s mondaná: „Ezek a férfiak már annyira vitték, hogy még
hortyogás közben is istenre s a lélek halhatatlanságára gondolnak.“
Bokharában a külszint mindennél többre becsülik. Minden városnak van egy
reiszje (vallásfelügyelő), ki derejével (négy águ korbács) az utczákon s
más nyilvános helyeken fel s alá járva, vizsgálatokat tart a vallásból,
s a tudatlant, legyen bár hatvan éves öreg, a gyermekiskolába küldi 8–14
napra, ima idején pedig mindenkit a mecsetbe kerget. Hogy az az öreg
aztán tanul-e vagy alszik az iskolában, hogy a mecsetben mindenki
imádkozik-e, vagy félbenszakitott napi munkájára gondol, ahhoz senkinek
semmi köze. A kormánynak nem kell egyéb, mint külszin, a belsőt csak
isten ismeri.

Felesleges emlitenem is, hogy azon szellem, mely a vallás-gyakorlatot
átlengi, nagy befolyással van a kormányra s a társadalomra is. A népség
irani vére, – mert Bokhara lakosainak öt hatodát persák, mervik és
tadsikok teszik, – ugyan némi mozgékonyságot szül a bazárban s a
nyilvános helyeken, de a magán lakásokban minden sivár, egyhangu. E
körökből, melyekben a vallás és a kormány felvigyázó rendszere oly
zsarnokilag lép fel, számüzve van minden öröm és jókedv. Az emir kémjei
behatolnak a családok szentélyébe, s jaj annak, ki a vallási formák,
vagy az emir tekintélye ellen mer véteni. Az örökös zsarnokság ez
embereket annyira megfélénkité, hogy férfi és nő, még ha négy szemközt
vannak, sem merik az emir nevét a nélkül kimondani, hogy hozzá ne
tennék: „isten éltesse 120 évig!“ A szegény emberek nem is gyülölik
uralkodójokat, a kényuri önkény fel nem tünik nekik, mert azt a
fejedelmi méltóság szükséges alkatrészének tekintik. Naszrullah emir, a
mostani bokharai fejedelemnek atyja, uralkodása utolsó éveiben kegyetlen
kéjencz volt; az erkölcsi romlottságot halállal büntette, de maga a
legvérlázitóbb módon sérté alattvalói becsületét. Igen kevés család
maradt gaztetteitől menten, s még is mindenki óvakodott csak a
legcsekélyebb roszalást is kifejezni. A mostani emir Mozaffar-ed-din
khán, szerencsére jó indulatu ember; vallás és erkölcsök tekintetében
talán szigorubb atyjánál, de ő maga sem vádolható semmi büntettel, s
ezért a nép végtelen dicsőitésekkel és magasztalásokkal beszél róla.

Az emir, kit később Szamarkandban láttam, 42 éves, közép termetű, kissé
kövér, de kellemes tekintetű ember, szép fekete szemekkel, és ritkás
szakállal. Fiatal korában egy évig Karsiban, 18 évig Kerminehben
müködött, mint kormányzó, s mindig szelid, jóakaró bánásmódja által tünt
ki. Szorosan apja kormányelveit követi, s molla és jámbor müszülmán
létére esküdt ellensége minden ujitásnak, legyen bár annak hasznáról
meggyőződve. Uralkodásra léptekor pecsétjébe e jelszót véseté:
„Uralkodás igazság által“, s ez elvet mainapig a leghivebben követi, a
mit a sok, e tekintetben felőle szárnyaló hir is bizonyit. A mi
nézeteink szerint természetesen kissé szigoru az olyan
igazságszolgáltatás, mely szerint az emir mehterjét (rangra a második
udvari hivatalnok) kivégezteté, mert, – a mint neki Khokandba jelenték,
kétséges tekintetet vetett egy udvari rabszolganőre. Meghóditott
tartományban sem volna szabad igazságos fejedelemnek azt tennie, a mit
az emir tett Khokandban; de a bokharai khánnak e hibák megbocsáthatók.
Nagyjai iránt, kik azt valóban gyakran meg is érdemlik, igen szigoru,
minden csekélységet halállal büntet; de a szegényebb osztályokat kiméli
s a Filkus és Musperver (elefántölő és egérápoló) nevezet, melyet a nép
adott neki, csak becsületére válik. Nevezetes az, mily fáradsággal
iparkodik az emir mindazt megakadályozni, a mi népét azon szerény s
egyszerű helyzetéből kiemelhetné, melyben mainapig, véleménye szerint,
boldognak érzi magát. Fényüzési czikkek s más drága portékák behozatala,
valamint a lakás és ruházatban üzött pompa keményen meg van tiltva, s e
tekintetben senki elnézésre nem számolhat. Szerdari kul-ja
(főparancsnok) Sahrukh khán, ki Persia királyi családjának egy
mellékágából (Kadzsar) származván, Asztrabadból, hol kormányzó volt, ide
menekült, és sokáig nagy tiszteletben tartatott, persa módon akart itt
élni, s nagy költséggel teheráni modorban egy emeletes házat épittetett
magának, melyen más fényüzési czikkeken kivül üvegablakok is voltak. A
mint mondják, a ház 15,000 tillába került, a mi Bokharában roppant
összegnek tekintetik, s ugy volt kiállitva, hogy még az arkot (palota)
is elhomályositá. Az emir kezdettől fogva tudta az épitést, de megvárta,
míg a ház egészen elkészült; ekkor Sahrukh khán egyszerre vallás elleni
kihágással vádoltatott, elfogatott és számüzetett. Háza az emirnek
jutott, s ennek még a névleges értékénél is többet akartak adni, de ő
lerontatá, s még azon romokat is, melyeken némi diszitések maradtak,
megsemmisitteté. Csak fája adatott el minden fényüző gúnyjára 200
tilláért egy sütőnek.

Saját háztartásában is nagyon különbözik az emir atyjától. Alig felét
találtam azon szolgaseregnek, melyet Khanikov ur Naszrullah udvaránál
látott, s mint mindent, a mit Bokharában észrevett, gondosan s nagy
pontossággal leirt. Mozaffar-eddin khánnak, csakis vallási szokásból
négy törvényes s mintegy 20 törvénytelen felesége van; az előbbiek
benszülöttek, ezek rabszolganők, s a mint a nép bona fide hiszi, csupán
a gyermekek szolgálatára tartatnak, kik 16-an vannak; 10 leány, vagy –
ha ugy tetszik – herczegnő s 6 fiu (töre). A két legidősebb leány a
szerepuli és akcsei kormányzókhoz ment férjhez, de e városok az afghanok
kezébe esvén, a vők ez időben mint tárczanélküli királyok éltek az emir
vendégszeretetéből. Általában véve a hárem, melyben az emir anyja, egy
volt persa rabszolganő (Kademgiahból Mesed mellett), és nagyanyja, Hakim
Ajim parancsolnak, példás szemérmessége és tisztaságáról hires.
Laikusnak halálbüntetés mellett meg van tiltva, nemcsak belépni, vagy
belenézni, hanem még magát belegondolni is; csak jámbor sejkhek, és
mollák bocsáttatnak be, kiknek lehellete (nefesz) elismert szentségü. A
mi hadzsi Szalihunk is meghivatott, hogy khaki szifát (egészségi por
Medinából) vigyen. A harem kiadásai ruhákra, konyhára s más
szükségletekre igen csekélyek. A nők nemcsak saját öltönyeiket, hanem
még az emir ruháit is varrják, ki, a mint tudva van, igen takarékos, és
mindent szigoruan ellenőriz. Azt mondják, hogy az emir asztali költségei
naponként nem rugnak többre 16–20 tengénél (20–30 angol shilling); a mi
különben valószinü is, mert ritkán találni asztalán jó falatot, s az
egész ebéd juhzsirral főtt pilauból áll. „Fejedelmi ebéd“-ről Bokharában
nem lehet beszélni, mert itt uralkodó, hivatalnok, kereskedő, kézmives
és paraszt egy és ugyanazon ételből él.

A ki sokáig bolyongott Közép-Ázsia sivatagjaiban, Bokharában, daczára
minden nyomoruságnak, fog valami fővárosiast találni. Volt jó meleg
kenyerem, kaptam theát, gyümölcsöt s főttételt, két inget is
csináltattam magamnak, s a civilizált élet kényelmeit annyira
megszerettem, hogy szinte nehezemre esett, midőn barátim felszólitottak,
tennék készületeket az utra, mert még a tél beállta előtt el akarnak
érni távol keleti hazájukba. Szándékom volt őket egyelőre Szamarkandig
kisérni, mert itt könnyen találkozhatnám az emirrel s ekkor társaságuk
nagy hasznomra lehetne. Itt kellene aztán megválnia, ha Khokandba és
Kasgarba menjek-e, vagy Karsin, Kerkin és Heraton keresztül egyedül
térjek-e vissza. Derék barátaim, hadzsi Bilal és hadzsi Szalih
iparkodtak rábeszélni, hogy maradjak velök; de, hogy visszatérésem
esetére is segitségemre lehessenek, egy herati kervanbasival ismertettek
meg, ki 150 tevével mulatott Bokharában s innen 3 hét mulva haza
szándékozott. Molla Zeman-nak hitták e kervanbasit, ki rég ismervén
barátaimat, ezek testvérként ajánlottak neki, s el lön határozva, hogy
azon esetre, ha Szamarkandból vissza akarnék térni, három hét mulva
Kerkiben az Oxus tulpartján találkozunk. Ezen első lépés, mely az
utitársaimtól való elválásra emlékeztetett, rám mint rájok nagyon
leverőleg hatott; s csak a bizonytalanság vigasztalt, mert képzeletemben
a Kasgarba, Akszuba s a mosuszban gazdag Khotenbe való utat, – mely
tartományokban előttem még nem volt európai ember, végtelen érdekesnek
találtam.

Azon hely azonban, hol Molla Zemannal találkoztam, különös emlitést
érdemel. Egyike volt azon karavanszerajoknak, melyek a rabszolgákkal
való kereskedésre szánvák, s melyet le kell festenem az olvasónak. Az
egész négyszögü épületben van 30–35 czella, melyeket három nagykereskedő
részint saját, részint csak a turkmanoktól bizományba kapott áruik
számára rakhelyül bérelt ki. A mint tudjuk, a karakcsi, nem várhatván
sokáig a pénzre, a maga embereit egy jobb módu turkmannak szokta eladni,
ki őket Bokharába viszi, s ezen átviteli kereskedés által – első kézből
kapván az árukat – sokat nyer rajtok. A min a fővárosbani
tartózkodásának első napjaiban tul bir adni, azt eladja, a többit a
hajhász (dellal) kezében hagyja, ki aztán a valódi nagykereskedést üzi.
Bokhara és Khiva piaczain az emberek három éves koruktól a hatvanadikig
eladatnak, hacsak különös testi hiba miatt nyomorékokká nem lesznek. A
vallás szavai szerint csak hitetlenek adhatók el rabszolgák gyanánt; de
e törvényen a szenteskedő Bokhara túl teszi magát; és a siíta persákon
kivül, kiket molla Semszeddin (1500) hitetleneknek nyilvánitott,
akárhány szunnita hitsorsosaik is rabszolgákká tétetnek, előbb verések
és bántalmazások által kényszerittetvén, hogy magát siítának adja ki.
Csak a zsidó képtelen, azaz méltatlan a rabszolgaságra. Ezen megvetés
különben nagy örömére válik Izrael fiának, mert a turkman kirabolja
ugyan, de testéhez hozzá nem nyul. Azelőtt a hinduk is ki voltak véve,
de ujabb időben sokan járván Heraton és Bokharán keresztül, a tekkék,
vagy szarikok uj szabályt állitottak fel. Visnu szerencsétlen imádója
előbb müszülmánná tétetik, aztán siítává kell lennie, s csak e kétszeres
vallás-változtatás után részesittetik azon tiszteletben, hogy vagyonából
kifosztatván, rabszolgává lehessen.

Az eladásra kiállitott férfi-rabszolga nyilvánosan megvizsgáltatik, s az
eladónak kezeskednie kell árujának mindazon szellemi vagy testi
bajaiért, melyek netalán később napvilágra jönnének. A rabszolgára nézve
azon óra, melyben a kereskedő kezei közül megmenekül, a legnagyobb öröm
órája; mert, a mint mondják, még a legkeményebb bánásmód, mely a
szolgaságban vár reá, sem oly nyomasztó s kinos, mint azon idő, melyet a
raktárban mint áruczikknek kell töltenie. A rabszolgák ára a szerint
változik, mint a turkmanok politikai körülményei, több vagy kevesebb
alkalmat nyujtanak nekik alamanjaikat a szomszéd országokba küldeni. Még
most egy izmos férfinak legmagasabb ára 40–50 tilla (13 shillingjével
számitva) volt; de a persáknak Mervnél történt megveretésök után, midőn
18,000-en közülök egyszerre elfogattak, 3–4 tilláért lehetett egyet
kapni.

Tizennyolcz napi időzés után nem tartóztathatám többé barátaimat;
indulnunk kellett a szamarkandi utra. Mindenkitől csak kézszoritásokat,
de senkitől egy fillér alamizsnát sem kapván, a bokharai élet nagyon
megviselte financziánkat. A mit Khivában megtakaritottunk, elfogyott,
sőt szamaramat is el kellett adnom, mint sok másnak, s az utat fogadott
kocsin kellett folytatnunk. Karavánunk nehány Khodsendből és Khokandból
való tagja már itt megvált tőlünk s megindult rövidebb utjára; csak az
endidzsániak és khinai-tatárok maradtak együtt, kik azonban Bokharából
különböző utakon mentek Szamarkandba. Én, hadzsi Szalih, hadzsi Bilal s
társai elhatárzók az egyenes utat választani, mig a többi gyaloglók
Gidsdovanon keresztül akartak menni, hogy a szent Abdul Khalik[45]
sirjához zarándokolhassanak. Miután sok bokharai kisérni akart Mekkába
való visszatértemben, sok cselt kelle használnom, hogy társaságukat
elkerülhessem, mert mindkét félre nézve kissé kellemetlen lett volna, ha
a Kaaba helyett a Themze partjain állunk meg.

Búcsut vettem minden barátom és ismerősemtől. Rahmet bi ajánlólevelet
adott Szamarkandba, s megigértem, hogy ott az emirnél tisztelkedni
fogok. Azon khokandi kocsi, melyet Szamarkandig béreltünk, Baveddin
faluig előre küldetett, mert e bucsujáróhelyet szokás szerint másodszor
is meg akartuk látogatni.

Baveddin falu két órányira fekszik Bokharától, s a mint már emlitők,
temetkezési helye a hires Baha-eddin Nakisbendnek, egy hasonnevü szerzet
alapitójának, és mindazon vallási tulfeszitett eszméknek, melyek által a
keleti iszlam a nyugatitól különbözik. Helyén kivül volna itt
részletekről beszélni, csak annyit emlitek, hogy Baha-eddin, mint
Turkesztan nemzeti szentje, második Mohammedként tiszteltetik. A
bokharai ember szentül meg van győződve, hogy e kiáltás: „Ja Baha-eddin
bela-gerdan! (Oh Baha-eddin, baj-elháritó!) őt minden veszélyből
megmentheti. Még a távol Khivából is gyakran elzarándokolnak ide.
Bokharából hetenként egyszer szoktak kijárni, s a várossali közlekedést
300 bérszamár tartja fenn, melyek a Dervaze Mezar előtt állnak s nehány
pulért (kis rézpénz) bérbe adatnak. Ámbár az uton sok helytt mély a
homok, ez állatok mégis szokatlan sebességgel rohannak rajta, s feltünő,
hogy visszatéréskor csak sok veréssel lehet őket haladásra nógatni. A
bokharai ezt azon ragaszkodásnak tulajdonitja, melylyel még az állatok
is viseltetnek a szent iránt, s azért örömmel futnak sirjához, de nem
szivesen távoznak onnan.

A sir kis kertben van, melynek egyik oldalán mecset áll, a melyhez csak
vak és nyomorult koldusoktól lakott udvaron át lehet jutni, kik
szemtelenségökkel még római és nápolyi rangtársaikat is megszégyenítik.
A sir homlokrészén van a hires Szengi murad (a kivánság köve), mely a
jámbor zarándokok homlokdörzsöléseitől már meglehetősen el van kopva s
ferdén áll; magán a siron több kos-szarv és egy zászló, meg egy seprő
van, melyet sokáig használtak Mekkában a szentély tisztogatására.
Többször megkisérték már az egészet egy bolthajtás alá hozni, de
Baha-eddin, valamint Turkesztan egyéb szentjei, jobban szereti a szabad
levegőt, s azért minden épület, mit sirja fölé emeltek, csakhamar
összeomlott. Ezt a sejkhek beszélik, a szentek ivadékai, kik sorban őrt
állnak a sirnál, és képtelen szemtelenséggel tudtokra adják a
zarándokoknak, hogy ősük különös barátja volt a hetes számnak. A hetedik
hónapban született, hét éves korában könyv nélkül tudta a koránt, hetven
éves korában halt meg, s azért az adományok és alamizsnáknak, melyek
sirjára letétetnek s a sejkh tulajdonává lesznek, legalább egyszer hétre
kell rugniok, s nem szabad csekélyebbeknek lenniök.



XI. FEJEZET.

BOKHARÁBÓL SZAMARKAND FELÉ. – A CSÖL MELIK NEVÜ KIS SIVATAG. – AZ ÚT
NÉPESSÉGE A HÁBORU MIATT. – SZAMARKAND. – HAZRETI SAH ZINDE. – TIMUR
MECSETJE. – VÁR (ARK). – TIMUR ELFOGADÓ CSARNOKA. – KÖKTAS, VAGY TIMUR
TRÓNJA. – KÜLÖNÖS ZSÁMOLY. – TIMUR ÉS TANITÓJÁNAK SIRJA. – SZERZŐ
MEGTEKINTI TIMUR VALÓDI SIRJÁT A FÖLD ALATT. – KORÁN FOLIÓBAN, HIR
SZERINT OSZMANTÓL, MOHAMMED IRNOKÁTÓL. – KOLLEGIUMOK. – RÉGI
OBSZERVATORIUM. – GÖRÖG ÉS ÖRMÉNY KÖNYVTÁR, DE NEM MINT ÁLLITTATIK,
TIMUR ÁLTAL RABOLVA. – NYILVÁNOS ÉPÜLETEK ÉPITÉSI MODORA, NEM KHINAI,
HANEM PERSA IZLÉSBEN. – A MAI SZAMARKAND. – LAKOSSÁGA. – DEHBID. –
SZERZŐ ELHATÁROZZA HOGY VISSZATÉR. – AZ EMIR MEGÉRKEZÉSE. – SZERZŐ
TALÁLKOZIK VELE. – BÚCSUZÁS A HADZSIKTÓL, S ELINDULÁS SZAMARAKANDBÓL.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Hinc quarto die ad Maracanda perventum est… Scythiae confinis est
regio, habitaturque pluribus ac frequentibus vicis, quia ubertas terrae
non indigenas modo detinet, sed etiam advenas invitat._ – Q. Curtii Rufi
libb. vii. et viii.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Bokharából Szamarkandba vezető uton egész karavánunk két szekérre
olvadt le, melyek egyikében én hadzsi Szalihhal, másikában hadzsi Bilal
ült az övéivel. Nádgyékény védett a nap ellen, s nekem nagy kedvem lett
volna szőnyegemre végig dőlve pihenni, de lehetetlen volt, mert e
kezdetleges alkotásu jármű döczögése mindenfelé hajigált. A folytonos
odaütődéstől nemcsak fejünket sértők meg, hanem az első órákban ugy
éreztem magamat, mintha tengeri-betegség szállt volna meg; és sokkal
többet szenvedtem e szekéren, mint a tevén, melynek hullámzó mozgásától
eleinte nagyon féltem. A szegény lónak, – e nehéz, széles taliga elé
fogva, melynek idomtalan s nem is teljesen kerek kerekei a mély homok-
vagy iszapban csak nagy nehezen gördülhetnek, – a kocsist s abrakos
zsákját is kell vinnie, s a turkmannak igaza van, ha azt mondja hogy:
nem tudja miként fogják magukat a bokharaiak a tulvilágon azért
igazolni, hogy a lóval, e legnemesb állattal, oly rosszul bántak.

Minthogy Baveddinből éjjel indultunk el, kocsisunk, ki khokandi
születésü volt s az utakat nem ismerte tökéletesen, eltévedt. Igy éjfél
helyett csak hajnalban érkeztünk Mezar nevü kis városkába, mely
Bokharától 5 tasnyira (ferszakh) van távol s a Szamarkandba vezető uton
első állomásnak szolgál. Itt csak rövid ideig állapodtunk meg s délután
Sejkh Kaszimba érkeztünk, hol nehány collegánkkal találkozánk, kik
Gidsdovánon át mentek, s késő éjig pihentünk.

Bár már az előtt is sok csodás dolgot beszéltek nekem a culturáról, mely
a Bokhara és Szamarkand közti területen virágzik, talán kissé túlzott
várakozásaim ma még nem teljesedtek, habár az ut mindkét felén, kevés
kivétellel, mindenütt müvelt földet láttunk; s csak a legközelebbi
reggelen lettem meglepetve, midőn a Csöl-Melik kis sivatagon áthaladva –
mely 4 órányi széles s 6 órányi hosszu, s melynek karavanszeraja s
vizfogó medenczéje van – a kerminehi kerületbe léptünk. Itt, tehát
utazásunk harmadik napján, majd minden órában, sőt sokszor félóránként
egy-egy kis Bazarlidzsaj-on (vásárhely) haladtunk át, melyekben több
vendéglő s élelmikereskedő volt, s a folytonosan főlő óriási szamovarok,
mint a civilizatio és kényelem non plus ultrái bukkannak fel. E
falvaknak Persia és Törökország falvaitól egészen különböző jellegük
van; a parasztházak jobban el vannak látva a föld terményeivel, s ha
csak több fa volna, azt lehetne mondani, hogy a pontuszi hegyektől
kezdve, mert itt ér véget a szabad vegetatio, ez az egyetlen pont, hol
nyugati vidékeinkhez hasonló virány található fel.

Délfelé Kerminehben állapodtunk meg, kedves kertben, beárnyékolt tó
partján. Barátaim társasága folytonosan becsesb lőn előttem, mert
elválásunk ideje már nem volt távol, s nehezen szokhattam a gondolathoz,
hogy a nagy utat Szamarkandból Európába vissza, egy magamnak kell
megtennem.

Kerminehből napnyugvás körül indultunk el, mert a hűs éj a sokat
sanyargatott állat számára némi megkönnyebbülést nyujtott; éjfélkor két
órán át pihentünk s állomásunkat a legközelebbi reggelen értük el, még
mielőtt beállt a hőség. Az uton sok helyütt részint egész, részint
töredezett mérföld-mutatókat találtam négyszög kövekből[46], melyek még
Timur idejéből származnak, mi nem meglepő, miután Marco Polo Oktaj khán
idejében szabályos posta-utakat talált. Különben az egész uton
Bokharától Kasgarig még láthatók volnának az egykori cultura nyomai,
melyek sokszor bár megszakasztva, de messze be Khináig még észrevehetők.
A mostani emir is ki akarja magát tüntetni s hogy a nép
álszenteskedésének hizelegjen, az ut mellett több helyütt kis
terasse-alaku magaslatokat állittatott fel imádkozásra, melyek, mint
rögtönzött mecsetek, minden arra menőt kötelességének teljesitésére
intenek. Igy minden korszaknak megvannak a maga törekvései.

A mai éjt Mir faluban a mecsetben töltöttük, mely csinos virágkert
közepében magaslik. Nyughelyemet a tó közelében készitém el s nagyon
elcsodálkoztam, midőn éjfélkor egy csoport veszekedő turkman riasztott
fel. Ezek ama tekke-lovasok voltak, kik a Khokand elleni hadjáratban az
emirnek segélycsapatokul szolgáltak, s most a kirgiszektől elfoglalt
zsákmánynyal Mervbe tértek haza. Az emir civilizálni akarta őket s
közülök többeknek fehér turbánokat adott, hogy a vad szőrös
bőr-süvegeket letegyék. A meddig az emirnél voltak, a turbánokat csak
elviselték, az uton azonban, mint hallom, mindnyáját eladták.

Mir-ből Kette Kurga-ba (nagy vár) érkeztünk, mely kormányzói székhely,
hol a leghiresebb vargák vannak az egész khánságban. Minthogy a várba,
melynek magas falai és mély árkai vannak, éjjel nem vonulhatni be, a
karavanszerajok egyikében maradtunk, melyek a váron kivül az uton
csoportosodnak. Itt minden kocsikkal volt tele, s általában az utakon
feltünőleg nagy élénkséget találtam, minthogy a hadjárat foglalkodtatá a
jármüveket Bokhara és Khokand között. Kette Kurgan-ból külön ut vezet a
sivatagon át Karsiba, mely négy órányival lenne rövidebb, mint a
Szamarkandból oda vezető ut; az utazóknak azonban vizet innen kell
magukkal vinniök, mert ez uton a sivatagon át az állatok számára ugyan
több, az emberek számára azonban csak kevés kút van. A theaárus-bódé
előtt kocsisokat és parasztokat hallottam politizálni, mi itt a vidéken
inkább van megengedve, mint Bokharában. A szegény emberek el voltak
ragadtatva, midőn emirjök hősi tetteiről szóltak; azt beszélték, hogy
Khokandból Khináig nyomult előre, s miután Keleten mindent meghóditott,
Irant, Afghanisztant, Indiát és Frengisztant is, melyeket szomszédos
országoknak tartottak, Rúmig akarja elfoglalni, hogy igy a világ a
szultán s az emir között megosztassék.

Ötödik s utolsó állomásunk Szamarkand előtt Daul volt, miután a
jelentékenyebb Karaszu-t elhagytuk. Az ut nehány magaslaton át vezetett,
melyekről a balról emelkedő nagy erdőségek láthatók voltak. Azt mondták
nekem, hogy ezek az ut felében Bokharáig terjednek, s hogy a khitaj és
kipcsak-féle két özbeg-törzs tartózkodási helyéül szolgálnak, kik az
emirrel sokszor jagi-k (ellenségek,) s minthogy erdőikben minden zugot
pontosan ismernek, nem oly könnyen támadhatók meg. Bár Szamarkand
történeti jelentőségét illető nagy várakozásaimat már Bokharában
körülbelől lehűtötték, még is kimondhatlan kiváncsiság fogott el, midőn
a keletre fekvő Csobanata hegyet mutaták meg nekem, melynek aljában
terülne el vágyaimnak Mekkája. Szorgosan körültekinték s midőn két óra
mulva egy halomról ereszkedtünk le, jól mivelt vidék közepén pillantám
meg Timur városát. Meg kell vallanom, hogy a szines kupolák és tornyok
első hatása, melyek a reggeli nap sugáraitól teljes fényben ragyogtak,
sajátságos és igen vonzó volt.

Minthogy Szamarkand mind multjának varázsa, mind a távolság miatt,
Europában valami rendkivülinek tartatik, meg akarom kisérteni, miután
ecsetet nem használhatok, a város körrajzát tollal előtüntetni. Kérem
tehát az olvasót, üljön taligámra, s igy keleti irányban az előbb
emlitett hegyet fogja megpillantani, melynek teke alaku ormát a házikó
koronázza, hol Csobanata, a juhászok szent patronusa nyugszik. A hegy
aljában terül el a város, mely terjedelemre oly nagy, mint Teherán;
nincs ugyan oly sűrün épitve, de a kimagasló épületek és romok által
sokkal magasztosb tekintetet nyujt. A szemet leginkább meglepik az
éjszak-keleten emelkedő magas, kupolaalaku épületek, a négy medresze
(pistak), melyek távolból ugy tünnek fel, mintha egymással szomszédosak
lennének. Ha kevéssel előre megyünk, előbb kis csinos, majd pedig jobban
befelé délnek, impozánsabb kupolát találunk, az előbbi Timur sirja, az
utóbbi Timur mecsetje. Épen előttünk, a város dél-nyugoti szegélyén, egy
halmon a vár emelkedik, mely körül még más épületek, részint mecsetek,
részint sirok vehetők észre. S ha most az egészet sűrün lombos kertekkel
vegyitve elképzeljük, Szamarkandról halvány fogalmunk van, melyet a
persa közmondással kisérhetünk: „Mikor lesz a hallás az, a mi a látás?“

Hogy a jó hatás, melyet a távolban élvezhetni, a közeledéskor, különösen
pedig a városba bevonuláskor teljesen elenyészik, alig kell megemliteni.
Szamarkandban természetesen, hol e tapasztalás oly sokba kerül, a
csalódás legkeserübb, s midőn a Dervaze Bokharán át bemenve, hosszu uton
temetőn keresztül kellett vonulnunk, hogy a város lakott részéhez
jussunk, eszembe jutott a persa vers: „Szamarkand az egész föld focusa,“
s kedvetlenségem daczára jóizüt nevettem. A bazárnak csak innenső felén
tértünk be egy karavanserajba, hol a hadzsik ingyen kapnak lakást; de
még ez estén magánházba hivattunk meg, mely a bazár tulsó felén, Timur
sirja közelében volt. Örömteljesen voltam meglepve, hogy házigazdánk az
emir hivatalnoka volt és pedig az, ki a szamarkandi palota
felügyeletével vala megbizva.

Minthogy az emir megérkezése Khokandból, hol győzelmes hadjáratot
fejezett be, nehány nappal későbbre volt bejelentve, utitársaim miattam
elhatározták, hogy Szamarkandban mindaddig várni fognak, mig az emirt
látom s a visszatérésre más alkalmas hadzsitársakat találok. Az időt
azon látnivalók megtekintésére használtam fel, melyekben e város,
szegényes külseje daczára, Közép-Ázsiában a leggazdagabb. Mint hadzsi, a
szenteknél kezdtem, minthogy azonban minden, még a csak történeti érdekü
is, szent legendával van egybekötve, kötelességem is lett, mi óhajom
volt, hogy t. i. mindent megtekintsek. Itt nehány száz búcsujáró-hely
van, melyek látogatásában az idegenek bizonyos sorozatot szoktak
követni, s ez a helyek és személyek fontossága szerint történik.
Szamarkand nevezetességei leirásánál ez legyen a mi vezérfonalunk is,
azon megszoritással, hogy oly helyeket és szenteket, melyek a
történetben nem birnak jelentőséggel, el fogunk hagyni.


_Hazreti Sah Zinde._

E szentnek tulajdonképeni neve Kaszim bin Abbasz; korejsi lett volna, s
itt azért van nagy tekintélyben, mert amaz arabok vezére volt, kik
Szamarkandba az iszlamot behozták. Sirja északnyugotra van a városon
kivül, közel a város falához, azon épületben, melyet a nagy Timur nyári
lakásnak használt, s mely hajdani fényéből sokat megtartott. Az egész
egy magaslaton fekszik, melyre 40, meglehetősen széles márvány-lépcső
vezet. Felérve, a kis kert végén levő épülethez érünk, hol több keskeny
folyosó egy nagy csarnokban központosul, s innen jobbra keskeny sötét
folyosó vezet a szentnek szintén sötét sirjához. E részen kivül, mely
mecsetnek használtatik, még más csarnokok is vannak, melyek tarka téglái
és mozaikjai a legpompásabb szinekben ragyognak, mintha csak tegnap
kerültek volna ki a mester kezéből. Minden uj csarnokot, melyet láttunk,
két rikaat namazzal kellett üdvözölnünk, s már fájt térdem, midőn
márványnyal kikövezett térbe vezettek, hol három zászlót, régi kardot s
pánczélt, mint a nagy emir ereklyéit nyujtottak felénk megcsókolásra.
Megtettem a hódolatot, mint minden más, de nagyon kétkedem az ereklyék
hitelességén. A szentnek kardja, pánczélja, koránja s más ereklyéiről is
beszéltek nekem, de semmit sem láttam. Ez épülettel szemközt a mostani
emir kis medreszét épittetett, mely azonban úgy tünik fel, mint istálló
valamely palota mellett.


_Meszdsidi Timur (Timur mecsetje.)_

E mecset a város déli részén van s nagysága, valamint a keszik (szines
téglák) általi pompás diszitményeire nézve igen hasonló a Meszdsidi
Sah-hoz, melyet II. Abbasz Iszpahánban épittetett, csakhogy kupolája
dinnyealaku, mi Persiában nem szokott előfordulni. A korán feliratok
arany szülüsz-betükben, a Szultanie romjaiban levő irat mellett a
legszebbek, melyeket valaha láttam.


_Ark (vár)._

A várhoz meglehetősen meredek feljárás vezet; belső és külső része van,
az utóbbi magánlakásokat tartalmaz, az előbbit csak az emir használja.
Bár a palotát előttem rendkivülileg nevezetesnek tüntették fel, e
közönséges ház épitési alakjában, mely alig lehet 100 éves, semmi
emlitésre méltót sem találtam. Elsőbben az emir szobáit mutatták meg,
melyek közül az Ajne-khane, törött tükör-darabokkal beragasztott terem,
világ-csodának tartatik; engem azonban távolról sem érdekelt annyira,
mint azon tér, melyet a Talari Timur (Timur fogadási terme) elnevezés
alatt mutattak meg. Ez hosszu keskeny udvar, mely köröskörül fedett
járdával van ellátva, s a homlokzatban a hires köktast, azaz zöld-követ
tartalmazza, melyen az emir trónját állitatá fel, mig a csarnokban
köröskörül a vazallok, kik a világ minden részéből az emirnek teendő
hódolásra siettek elő, rangjuk szerint voltak felállitva. A szinkör
alaku középen három lovas hirnök állt, hogy a világhóditó szavát a
legvégsőbb végen lakókkal azonnal tudassák. Minthogy a kő 4½, lábnyi
magas, mindig valamely előkelőbb származásu fogolynak kellett zsámolyul
szolgálnia. Feltünő, hogy a monda szerint e colossális kő, mely az
emlitett magasság mellett még 10 lábnyi hosszu és 4 lábnyi széles,
Bruszszából hozatott volna ide. A kő mellett jobb oldalon a falban fél
kókuszdió alaku vas van elhelyezve, melyre arab felirat vésetett kúfi
betükkel. Ez is Bajazed Jildirim szultán kincstárából hozatott ide s
valamely khalifának amuletűl szolgált volna. A kő felett magasan láttam
a falon arany divani-irással irt két fermánt, az egyiket Mahmud
szultántól, a másikat Abdul-Medsid szultántól, melyek Stambulból Szaid
emir és Naszrullah emirhez küldettek, s valamint a rukhszatinamaz-t,
azaz hivatalos engedélyt az imádságra[47], ugy a rejsz
(vallás-felügyelő) tisztségébe való beigtatást tartalmazták. Ennek
adományozása a bokharai emireknek, régtől kezdve az illem szabálya volt.
A mostani emirek csak a trónra lépéskor szokták a köktason a hódolatot
elfogadni, különben csupán jámbor zarándokok látogatják, kik három
fatiha-t mondva, különös áhitattal dörzsölik fejöket a kövön, honnan
egykor dicsteljes fejedelmeik parancsai a legtávolabbi Ázsiába
viszhangzottak. Szamarkandban ugy beszélnek Timurról, mintha csak tegnap
érkezett volna halálának hire Otrarból s tőlem, mint oszmanlitól azt
kérdezték, hogy mily érzelmekkel megyek annak sirjához, kitől szultánunk
oly borzasztó vereséget szenvedett.


_Turbeti Timur (Timur sirja)._

Ez a várostól délkeletre fekszik és csinos kápolnából áll, melyet diszes
kupola koronáz s fal vesz körül. A meglehetősen magas kapunak mindkét
felén két kis, a nagyokhoz hasonló kupolája van. A fal és kápolna
közötti tér fával van beültetve s ez kert lenne, mely azonban ma nagyon
el van hanyagolva. A kápolnába való bejárás kelet felől van, a
homlokzat, szokás szerint, dél felé (kible). Előbb előcsarnok-félébe
juthatni, s ebből a tulajdonképeni kápolnába, mely 8 szögletü s 10
lépésnyi átmérőjü. A középen, a kupola alatt, tehát a fő
tisztelethelyen, két sir van, fejjel Mekka felé fordulva. Az egyiken
sötétzöld, igen finom kő látható, mely 2½, arasznyi széles, körülbelől 6
ujjnyi vastag és 10 arasznyi hosszu, két darabra osztva.[48] Ez Timur
sirja. A másik, mely ugyanily hosszu s kevésbé széles fekete kővel van
fedve, Mir Szeid Berke, Timur tanitójának sirja, kinek oldalán a
hatalmas emir háladatosságból akart eltemettetve lenni. Ezek körül más
nagy és kis sirok vannak, az emir nejei, unokái és dédunokáinak
nyughelyei, kik azonban, ha nem csalódom, csak később hozattak ide a
város különféle részeiből. A sir-iratok persa s arab nyelven vannak,
különös czimzések nélkül, magának az emirnek sir-irata is igen egyszerü,
s a Köregen családi név sehol sincs kihagyva.

Mi a kápolna belsejét illeti, a rendkivülileg müvészi arabeszkek gazdag
aranyozással s pompás azurkékkal, valóban meglepőn szépek, s a Meeszume
Fatma[49] siremlékének belseje Komban (Persiában), csak halvány képet
nyujthat erről, bár ez utóbbi gazdagon van kiállitva, s az előbbi csak
szerényen szép. A sirok fejrészén két rahle áll (két szárnyu asztalok,
melyekre keleten a szent könyvek helyeztetnek), melyek előtt a mollák
éjjel nappal, felváltva olvassák a koránt. Ezért a turbe vakf-jából
(kegyeletes alapitvány), jó dijt kapnak. A mollák, valamint a mutevali
(felügyelő) régtől fogva rendesen a nogaj tatárok közül vétetnek, s most
is nehány szőke haju felügyelő volt ott. Meglátogatám a felügyelőt s egy
napig vendégének kellett lennem. Különös kegye jeléül megmutattatá a
földalatti, vagyis a tulajdonképeni sirt, melynek megtekintése, mint
biztositott, a belföldieknek is csak igen gyéren engedtetik meg. Ide
keskeny hosszu lépcsőn juthatni, mely a bejárás alatt van és csarnokba
vezet, mely a kápolna alatt terül el. Ez nemcsak ép oly nagy, mint a
felső, hanem még az arabeszkek is a leghivebben vannak utánozva s a
sirok szinte ép oly rendben vannak, mint fönn, de nem oly számosak. Azt
állitják, hogy Timur sirjában nagy kincsek rejlenek, mi azonban az
iszlam törvényei ellenére lenne, s igy valótlan. Itt is van rahle,
melyen zerge-bőrre irt korán fekszik, nagy folioban. Mint több oldalról
s hiteles forrásból biztositottak, ugyanazon példány ez, melyet Oszman,
Mohammed titkára s második khalifa irt. Timur ez ereklyét Bajazed
szultán kincstárából hozta Bruszszából s régtől fogva itt, mint drága
kincs elrejtve tartatik, mert a többi müszülmán uralkodók kétségkivül
rosz szemmel néznének Bokharára, ha erről értesülnek.

A turbe homlokzatán ugy, hogy mindenkinek szemébe ötlik, kék alapon
fehér betükkel a következő irat olvasható: „A szegény iszpahani
Abdullah, Mahmud fiának müve.“ Az évszámot nem találhatám meg rajta. A
leirt épülettől mintegy 100 lépésnyi távolságra emelkedik fel egy másik
kupola, meglehetősen régi de egyszerü épitési szerkezettel, hol Timurnak
egyik kedvencz hölgye nyugszik, ki szent gyanánt tiszteltetik. A kupola
oldalán, egészen a magasban, gombolyagféle van felfüggesztve, mely a muj
szeadet-et (szálak a próféta szakálából) tartalmazza, s mely a minden
oldalról megrepedezett kupolát már évek óta megóvta volna a beomlástól.


_Medreszék._

Ezek közül nehány még lakásul szolgál, a többiek azonban elhagyattak s
nem sokára romokká lesznek. A legépebben megmaradtak közé tartoznak a
Medresze Sirudar és Tillakari, melyek azonban Timur után sokkal későbben
épittettek fel. Az utóbbi, mely arany diszitményekben igen gazdag, s
ennek folytán a Tillakari nevet, az az „aranyból készült“ elnevezést
viseli 1028-ban (1618), bizonyos Jelenktos nevü gazdag kalmuk által, ki
az iszlamra tért át, épittetett fel, s azon rész, melyet Khankának
neveznek, valóban oly dús, hogy azt csupán a Riza imamnak mecsetje
haladja tul. Ezzel szemben van a Medresze Mirza Ulug, melyet Timurnak
hasonnevü unokája, a szenvedélyes asztrolog 828-ban (1434) épittetett
fel, mely azonban már 1113-ban (1701) oly roncsolt állapotban volt, hogy
– forrásom kifejezésével élve, – a czellákban tanitványok helyett
baglyok tanyáztak, s az ajtókról, selyem függönyök helyett, csak
pókhálók lógtak le. Ezen épületben létezett a világhirü
csillagvizsgáló-torony, melynek épitése 832-ben (1440) Gajasz-ed-din
Dsemsid, Muajin Kasani s a tudós izraelita Szilah-ed-din Bagdadi alatt
kezdetett és Ali Kuscsi alatt fejeztetett be. Ezen csillagda
Közép-Ázsiában – a Maraga-ban (Helagu alatt) a tudós Nedsm-ed-din által
felállitott csillagda után – a második s utolsó volt. Megmutatták ugyan
az obszervatorium helyét is, de csak csekély nyomát tudtam annak
felfedezni.

Ezen három medresze képezi Szamarkandnak főpiaczát, vagy rigisztanát,
mely kisebb ugyan a bokharai rigisztannál, de azért még is tele van
bódékkal s örökké zsibongó néptömeggel.

Távol ettől s közel a Dervaze Bokhara-hoz látható az egykor valóban
nagyszerü Medresze Hanim, melyet Timurnak neje, egy khinai herczegnő,
saját pénztárából épittetett fel, s mely, mint a monda beszéli, 1000
tanitványt látott volna el, kik közül mindegyik 100 tilla évi fizetést
kapott a vakf-ból. Ezen szám ugyan keleties lehet, de a romok, melyek
körül még három fal s a 100 lábnál magasabb homlokzat-épület (pistak)
maradt fel, eléggé bizonyitják az egykori fényt. Az utóbbi tornyaival és
mesteri kapuzatával hasonlithatlan szépszinü földmozaikkal van egészen
beboritva, s e mellett a compositio oly erős, hogy a legnagyobb
fáradtsággal tudtam csak egy virágkelyhet letörni, s ebből is csak a
belső három, egymásba hajló levélből álló bimbó maradt sértetlenül.
Daczára annak, hogy a pusztitásban nagy buzgóságot tanusitanak,
bensejében még is – hol ma a Khokand és Karsiba járó szállitó-kocsik
ütötték fel tanyájukat – látható a mecset, a csodás hatásu óriási
rahle-vel, s a szamarkandiaknak még sok évtizeden át kell rombolni és
pusztitni, a mig mindent elpusztitanak.

A nevezett emlékeken kivül még nehány torony s kupola alaku épület van,
melyek mult századok müvei. A mennyire lehetett, mind megvizsgáltam, de
minden törekvésem daczára nem találhattam fel azon hires görög s örmény
könyvtár nyomát, melyet általánosan elterjedt monda szerint Timur, hogy
fővárosát diszitse, Szamarkandba hurczolt el. A mese, mert annak kell
kinyilatkoztatnom, eredetét egy Hadsator nevü örmény papnak köszönheti,
ki Kabulból jött volna Szamarkandba, s a tornyokban nehéz lánczokon nagy
foliansokat fedezett volna fel, mely tornyokba a dsinektől való
félelmében egy müszülman sem mert lépni. E mese később, ha nem csalódom,
valamely franczia iró által dolgoztatott fel egy „örmények
történeté“-ben, s minthogy mi európaiak ép ugy, mint a keletiek örömest
játszunk minden titokba burkolt dologgal, azt akarták, már t. i. a mi
régészeink akarták ugy, hogy az ázsiai világromboló nehány száz öszvért,
görög s örmény kézirattal megterhelten küldött száz husz állomásnyi
távolra, fővárosába, hogy tatárai idegen nyelveket és történetet
tanuljanak.

A mily kevéssé hiszünk tehát a nevezett könyvtár létezésében, ép oly
határzottan kell azon állitásnak is ellentmondanunk, mely Szamarkand
épitési emlékeinek khinai jelleget tulajdonit. Khina politikai határai
ugyan csak 10, a tulajdonképeni Khina azonban 60 napi járásra van távol,
s kinek a „mennyei birodalom“ határ-záráról csak legkisebb fogalma van,
könnyen beláthatja, hogy mily kevés közük lehet a khinaiaknak a tetőtől
talpig mahommedanokhoz, kik maguk is separatisták.

A Timur siremléke homlokzatán levő felirat, melylyel a Szamarkandban
levő többi emlék is stilben és diszitményekben többé vagy kevésbé
megegyezik, világosan tanusitja, hogy a mesterek persák voltak s ez
emlékeket csak a Herat, Mesed vagy Iszpahanban levőkkel kell
összehasonlitani, hogy azoknak persa modorukról meggyőződjünk.

Ennyit a régi, a történeti Szamarkandról. Az uj városnak, melynek falai
a régi fal romjaitól majdnem egy órányi távolra vannak[50], hat kapuja
van, s nehány a régi időből fenmaradt bazárja, melyekben a hires
bőrmunkák, s az izletesen dolgozott fanyergek, miknek zománczolatjai
európai mesternek is becsületére válnának, árultatnak. Timur városában
való időzésem alatt a tolongás mind a bazárokban, mind a nyilvános
téreken s utakon mindig nagy volt, mert minden telve vala a hadjáratból
visszatérő csapatokkal; a lakosok rendes száma azonban nem lehet több
15–20,000-nél, kiknek két harmada özbeg, s egy harmada tadsik. Az emir,
kinek tulajdonképeni székhelye Bokharában van, minden nyáron két-három
hónapot szokott itt tölteni, mert Szamarkand magasban fekszik és
csakugyan éghajlati elsőbbséggel bir. Mig Bokharában nyomasztó hőség
uralg, Szamarkandban a légmérsékletet igen kellemesnek találtam, csak a
viz, melyet mint abi-hajat-ot (életviz) dicsértek fel, volt
rendkivülileg rosz. Különösen szép a Dehbid (a tiz füzfa), búcsujáró- s
egyszersmind üdülési hely, mely Szamarkandtól egy órányi távolra, a
Zerefsanon tul fekszik, s melyet az itt nyugvó Makhdum A’zam, ki 949-ben
(1542) halt meg, utódai laknak; ezeknek itt szép khankajuk (klastromjuk)
van s a zarándokok iránt igen vendégszeretők. Dehbid ugyan valamivel
magasabban fekszik mint Szamarkand, de feltünt, hogy itt augusztus
közepében szedret találtam; a nagy fasor alatt, melyet Nezr Divanbegi a
nevezett szent tiszteletére 1632-ben ültettetett, még délben is hűs
volt. A Dehbidbe vezető uton megmutatták azt a helyet, hol a hires
Bagi-Csinaran, azaz a nyárfa-kert állt, romok jelölik a palota helyét,
de a fákból egyetlen egy sincs meg.

Bár nem akarunk egyetérteni a közép-ázsiaiakkal, kik a mai romokra még
mindig „a paradicsomhoz hasonló Szamarkand“ elnevezést használják, még
is ha igazságosak akarunk lenni, Közép-Ázsia régi fővárosát, fekvése és
a körülte levő buja növényzet miatt, Turkesztan legszebb városának
nevezhetjük. A benszülöttek Khokandot és Namengant ugyan fennebben
dicsérik, de ezeket előbb látnunk kell, mig a szépség koronáját nekik
nyujthatjuk.

Miután Szamarkandban nyolcz napot töltöttem, szilárdan el volt
határozva, hogy innen, az előbb emlitett uton a távoli nyugatra akarok
visszatérni. Hadzsi Bilal magával akart ugyan vinni Akszuba s megigérte,
hogy vagy Jerkend, Thibet és Kasmiron át Mekkába, vagy, ha a szerencse
kedvez, Komulon át Bidsingbe (Peking) küld, de hadzsi Szalih lebeszélt,
a nagy távolra s a rendelkezésem alatt levő kis tőkére utalva. „Akszuig,
sőt talán Komulig – ugy mond – eljuthatnál, mert addig müszülmanok és
testvérek vannak, kik téged mint rumi dervist nagyon meg becsülnének; de
onnan kezdve minden fekete hitetlenekkel van telve, kik nem görditnek
ugyan akadályt utadba, de nem is adnak semmit sem. Thibeten át talán
találhatsz társakat Kasgarból vagy Jerkendből, de nem vállalhatom
magamra a felelősséget, hogy most vigyelek magammal Khokandba, hol a
háboru által minden a legnagyobb rendetlenségben van. Ha Khokandot
látnod kell, jöjj oda, ha majd csöndes lesz; e pillanatban azonban a
legjobb, ha ama társakkal, kiket számodra találtunk, Heraton át
Teheránba visszatérsz.“

Bár nemes barátom e szavai nem kis hatással voltak reám, mégis nehány
órán át hevesen küzködtem elhatárzásommal. Száraz földön utazni
Pekingbe, a tatárok, kirgiszek, kalmukok, mongolok s khinaiak ősi
fészkein át, s utazni oly uton, melyre Marco Polo sem merészelt volna
lépni, ez valóban nagyszerü lenne! De a mérsékeltség hangja suttogá
felém: Egyelőre elég! – – Áttekintvén az utat, melyet eddig megtettem,
láttam, hogy valamint az ut hosszusága, ugy a valósitás módjára s
minemüségére nézve sincs elődöm, s elgondoltam, hogy kár lenne veszélyes
és bizonytalan czélnak feláldozni eddig szerzett tapasztalataimat,
bármily csekélyek legyenek is azok. Elgondoltam továbbá, hogy csak 31
éves vagyok, s a mi nem történt, még megtörténhetik – de most
visszatérek. Hadzsi Bilal tréfálva hányta szememre, hogy nincs
bátorságom; az európai olvasó is talán egyetért vele, de helyi
tapasztalatok megtanitottak arra, hogy a török közmondást: „Jobb a mai
tojás, mint a holnapi tyúk“, legalább itt nem szabad megvetni.

Elutazásom előkészületeivel voltam már teljesen elfoglalva, midőn az
emir diadalmas menettel vonult be; ez nehány nappal előre volt
bejelentve, a rigisztanra nagy néptömeg gyült össze, de a bevonulás
különös pompa által épen nem tünt ki. A menetet körülbelöl 200 szerbaz
nyitotta meg, kik az idomtalan bokharai öltözet felett valami bőr holmit
vettek fel, s ezért rendszeres csapatoknak neveztettek; ezeket messze
távol lovasok követék zászlókkal, üstdobokkal, s Mozaffar ed-din emir s
magasb hivatalnokai, kik környezték, a hófehér turbánban és szivárvány
szinü, bő selyem öltönyeikben inkább a női karhoz a Nabuchodonozor
operából, mint tatár harczosok csapatjához voltak hasonlók, s csak a
kiséret, mely között több kipcsak volt látható a legtörzsökösb mongol
arczvonásokkal s nyillal, ivvel s paizszsal fölfegyverkezetten,
emlékeztetett Turkesztanra. A bevonulás napján az emir népünnepet
hirdettetett ki, mely alkalomkor a rigisztanon több óriási üst
állittatott fel, s ezekben „fejedelmi pilau“ főzetett, mely egy zsák
rizs, darabokra vágott három birka, nagy serpenyő juhzsir, miből nálunk
öt font gyertyát lehetett volna önteni és egy kis zsák répából állt.
Minthogy tetszés szerint osztogattak, az evés, ivás nagyban folyt.

[Illustration: AZ EMIR BEVONULÁSA SZAMARKANDBA.

(LEHMANN VÁZLATA UTÁN.)]

A legközelebbi napra arz, vagyis nyilvános audientia volt kihirdetve.
Felhasználtam az alkalmat, hogy barátaim kiséretében magamat az emirnek
bemutassam; de nagyon meg voltam lepetve, midőn a belvárosba való
belépéskor egy mehrem feltartóztatott, ki tudtunkra adá, hogy a Badevlet
(felség) engem egyedül kiván látni, társaim nélkül. Nemcsak én, de
barátaim is roszat gyanitottak; azonban követém a mehrem-et, s miután
egy órán át várakoztattak, oly szobába szólittattam, melyet már előbb is
megtekintettem, s ott az emirt veres posztó matráczon találtam fekve,
irások és könyvek között. Nagy lélekjelenléttel egy kis szurát mondtam
el a szokásos imával az uralkodó jóléteért s az amen után, melyet az
emir viszhangoztatott, az uralkodó közelében ültem le, a nélkül hogy
erre engedélyt nyertem volna. Merész viseletem, mely különben a
dervis-jellemnek egészen megfelelt, feltünt az emirnek; szigorun
szemembe nézett, mintha engem, ki hosszu gyakorlat által a pirulást
egészen elfeledtem, zavarba akarna hozni s igy szólt:

„Hadzsi! Rumból jösz, mint hallom, azért, hogy Baha-ed-din s Turkesztan
többi szentjének sirját meglátogassad.“

„Igen takhszir! (uram!) S azért is, hogy áldott szépségeden (dsemali
mubarek, a szokásos udvariassági szólam) épülhessek.“

„Különös, s más czélod épen nem lenne, midőn oly távoli országból jösz?“

„Nem, takhszir! Hogy a nemes Bokharát s a bájos Szamarkandot lássam –
melynek szent földén, mint Dselal sejkh megjegyzi, inkább a fejjel, mint
lábbal kellene járni – már régtől fogva legbensőbb vágyam volt. Különben
nincs más foglalatosságom s már hosszu idő óta, mint dsihangeste
(világjáró) kóborlok a világban.“

„Hogyan? Te sánta létedre dsihangeste vagy? Ez valóban különös.“

„Legyek áldozatod[51] tahszir! (ez a mi „bocsáss meg“-ünknek felel meg).
Dicsteljes ősödnek (nyugodjék békével!) ugyan e hiánya volt, és mégis
dsihangir (világhóditó) volt.“

E felelet tetszett az emirnek, utazásom után tudakozódott s a benyomás
felől, melyet Bokhara és Szamarkand reám tettek. Megjegyzéseim, melyeket
mindig persa versekkel és koran-idézetekkel füszereztem fel, az emirre,
ki maga is molla s meglehetősen jól beszél arabul, jó hatással voltak.
Szerpaj-t[52] (öltözet) és 30 tengét adatott nekem s azon parancscsal
bocsátott el, hogy másodszor látogassam meg Bokharában. Miután a
fejedelmi ajándokot kézbesitették, ittasodottan siettem barátaimhoz, kik
szerencsém felett nem kevéssé örvendettek. A mint hallottam s
valószinünek tartom, Rahmet bi kétértelmü jelentést tett rólam; az emir
ezért fogadott bizalmatlansággal, s ennek legyőzését egyes egyedül
nyelvem szerencsés gördülékenységének tulajdonithatom. A „Quot linguas
calles, tot homines vales“ rajtam tökéletesen beteljesedett.

Barátaim ennek megtörténte után azt tanácsolták, hogy Szamarkandot a
legsietősben hagyjam el, s hogy magában Karsiban sem időzve, a lehetőleg
sebesen menjek át az Oxus tulsó partjára, hol a vendégszerető
erszari-turkmanok között a Heratba menő karaván megérkezését bevárhatom.
A válás órája ütött; érzem, hogy tollam gyönge arra, hogy az olvasónak a
köztem s a nem kevésbé megindult nemes barátaim közti fájdalmas
jelenetről hű képet tüntessek elő. Hat hónapon át megosztozkodtunk a
legnagyobb veszélyekben, melyekkel a sivatagok, rablók s elemek
fenyegettek; nem csoda, ha az állás, kor és nemzetiség minden különbsége
közülünk eltünt s egyetlen családnak tekintettük magunkat. A válás
előttünk egyértelmü volt a halállal, s hogy is lehetne az másképen e
vidéken, hol a viszontlátás majdnem lehetetlen? Szivem majd megszakadt,
midőn elgondoltam, hogy a világon e legjobb barátaimra, kiknek életemet
köszönhetém, incognitóm titkát nem bizhatom s őket is tévedésben kellend
hagynom. Előkészitém ugyan a vallomás utját, megakartam kisérteni, de a
vallási fanatismusnak, mely a müvelt Európában sem ismeretlen, az
iszlamitára borzasztó befolyása van. A Mohammed törvényei szerint
halálos bünnek[53] tekintett tettemnek bevallása talán nem szakitja el
egyszerre a barátság minden kötelékét; de mily keserü, mily szörnyün
keserü lett volna a kiábrándulás az őszintén vallásos hadzsi Szalihra.
Nem, e fájdalomtól megakartam óvni, nem akartam háladatlan lenni s
inkább az édes csalódásban hagytam.

Miután társaim nehány zarándoknak, kiket Mekkába voltam kisérendő –
átadtak s ajánlottak, a hogy a legdrágábbat, a testvért vagy fiat lehet
ajánlani, napnyugvás után a város kapuján kikisértek, hol az uj
utitársak által Karsiba bérelt kocsik vártak reánk. Mint gyermek sirtam,
midőn a legutolsó ölelkezésből kibontakozva, a kocsiba léptem; barátaim
arczát is ellepte a köny, s még sokáig álltak ugyanazon helyen, kezöket
az ég felé emelve s Allah áldását esdve le hosszu utamra. Többször
visszatekinték, de csakhamar eltüntek s csak Szamarkand kupoláit láttam
a feljövő hold halvány világitásában.



XII. FEJEZET.

SZAMARKANDBÓL KARSIBA A SIVATAGON ÁT. – NOMÁDOK. – KARSI, A RÉGI
NAKHSEB. – KERESKEDÉS ÉS IPARCZIKKEK. – KERKI. – OXUS. – SZERZŐ ARRÓL
VÁDOLTATIK, HOGY MEGSZÖKÖTT RABSZOLGA. – ERSZARI-TURKMANOK. – MEZARI
SERIF. – BELKH. – SZERZŐ EGY BOKHARAI KARAVÁNNAL EGYESÜL. –
RABSZOLGASÁG. – ZEJD. – ANDKHUJ. – JEKETUT. – KHAJRABAD. – MAJMENE. –
AKKALE.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Non succurrit tibi quamdiu circum Bactra haereas?_ – Q. Curtii Rufi
lib. vii. 8.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Uj utitársaimmal, kik Ós, Mergolan és Namenganból (khokandi khánság)
valók voltak, az olvasót nem is akarom megismertetni; korán sem voltak
olyanok, mint barátaim s csakhamar el is váltam tőlük. Annál szorosabban
csatlakoztam egy fiatal mollához Kungratból, ki Szamarkandig utazott
velünk s onnan Mekkába remélt velem jöhetni. Jó szivü fiatal ember volt,
ép oly szegény, mint én, urának tekintett s igen szolgálatkésznek
mutatkozott.

Szamarkandból Karsiba három ut van: 1) a Sehri Szebz-en általi, a
leghosszabb, s majdnem kerülőnek lehet mondani; 2) a Dsam-on általi,
mely csak 15 mérföldnyi, de köves hegyvidéken át vezet, s igy ha kocsin
nem is megtehetlen, mégis sok akadálylyal jár; 3) a sivatagon általi,
mely körülbelöl 18 mérföldnyi hosszu. Szamarkandból az ut a Bokharába
vezető irányt követé azon halomig, melyről a várost legelőször láthatni.
Itt balra kanyarodtunk, az ut két jól mivelt falun vezetett keresztül, s
miután három mérföldet megtettünk, a Robati Hauz karavanszerajnál
állapodánk meg, hol az út megoszlik; a balszárnyi Dsamon át vezet, a
jobb felőli a sivatagon által. Ez utóbbira tértünk. E sivatag, azokkal
összehasonlitva, melyeket előbb láttunk, inkább középszerü mezőnek
nevezhető. Találhatók is minden irányban juhászok, miután sok kutja van
meglehetősen jó ivóvizzel, s ezek közelében vannak az özbegek sátrai. A
kutak többnyire mélyek, s mellettök tartalék-medencze készittetik fából
vagy kőből, mely mindig négyszöget képez, s ebbe öntetik a kútból
meritett viz az állatok megitatására. Minthogy a vedrek kicsinyek s a
sokszori felhuzás csakhamar elfárasztaná a juhászt, erre szamár, vagy
legtöbbnyire teve használtatik, melyen a kötél a nyereghez köttetik, s
mely a kötél hosszuságának megfelelő téren előre menve, a vizet
felhuzza. A jelenetben, melyet e kutak az ivó juhokkal s a komoly
juhászokkal a csöndes estórákban nyujtanak, van valami költői, s igen
meglepett a hasonlatosság, melyet a sivatag e része magyarországi
pusztáinkkal bir.

A szigoru rendőrségi felügyelet folytán, melyet a bokharai emir
mindenütt alkalmaztat, az utakon itt is oly nagy a biztonság, hogy nem
csak kis karavánok, hanem egyes utazók is szoktak a sivatagon átvonulni.
Második napon az egyik kutnál egy Karsiból jövő karavánnal találkoztunk.
Az utazók között egy fiatal asszony volt, kit saját férje elárulva 30
tillaért adott el egy öreg tadsiknak. A nő csak a sivatagban tudta meg a
gyalázatos üzérkedést, s szegény kiabált, sirt, haját tépte, s őrjöngve
futva felém, kiáltá: „Hadzsim, te, ki könyveket olvastál, mondd meg
nekem, hol van megirva, hogy a müszülman eladhatja nejét, kitől
gyermekei vannak?“ Azt felelém hogy ez bűn, de a tadsik kinevetett, mert
a karsii kazi kelannal (főbiró) valószinüleg már megegyezett s vételéről
biztos volt.

Minthogy a nagy hőség folytán csak lassan haladhadtunk előre, két nap s
három éj kellett, hogy Karsiba jussunk. E hely csak akkor volt látható,
midőn azon egyenes magaslatra értünk, hol az ut jobbra Kette Kurganba
vezet, balról pedig a folyó kezdődik, mely Sehri Szebzből jön s messze
Karsin tul a homokban elenyészik. Innen a városig, mely két
mértföldnyire van távol, folytonosan müvelt föld és számos kert között
halad az ut, s minthogy a városnak nincs fala, csak akkor vettük észre,
hogy benne vagyunk, miután a hidat átléptük.

Karsi, a régi Nakhseb, mind nagyságára, mind kereskedelmi fontosságára
nézve a bokharai khánságnak második városa, s a tulajdonképeni város s a
várból (kurgancse) áll, mely az éjszaknyugati szélen van s csak gyönge
erőditményekkel bir. Karsinak jelenleg tiz karavanszeraja s jól ellátott
bazárja van, s midőn politikai zavarok nem akadályozzák, fontos szerepet
játszik a Bokhara, Kabul s India közötti átmeneti kereskedésben. A
lakosok, kiknek számát 25000-re számitották, nagyobbára özbegek s a
bokharai hadcsapatok magvát képezik. Ezeken kivül még tadsikok, indusok,
afghanok és zsidók vannak itt; ez utóbbiak e helyütt azon szabadalmat
élvezik, hogy a város benső részeiben is lovagolhatnak, mi a khánság egy
részében sincs megengedve. Az ipart terén Karsi szinte kitünik, de még
inkább a közeli Hisszar, kések készitése által. E kések több fajtája nem
csak Közép-Ázsia minden részébe, hanem a hadzsik által Perzsiába,
Arábiába s Törökországba is kiszállittatva, három, sőt négyszeri áron is
adatik el. Egy fajta, a damascirozott pengék, melyeknek aranynyal vagy
ezüsttel kirakott nyelök van, valóban müvészien van készitve, és
tartósság s finomságra nézve a leghiresebb angol készitményt is
megszégyenitheti.

Több khán és mollához szóló ajánlólevelek között, melyekkel barátaim
elláttak, egy Karsiba is szólt, bizonyos Isan Haszanhoz, ki itt nagy
tekintélyben állt. Meglátogattam és barátságosan fogadott. Azt
tanácsolá, hogy miután itt minden barom, de különösen a szamár nagyon
olcsó, vennék egyet, s a kevés pénzen, mely fenmaradt, mint minden
hadzsi teszi, vásárolnék kést, tűt, czérnát, üveggyöngyöt, bokharai
zsebkendőt, de különösen carneolköveket, melyek Indiából hozatnak be, s
itt olcsók, mert a nomád népek között, melyeken át kell haladnunk, ezen
árukon lehet valamit nyerni, vagy legalább is jobban eltengődni; egy
tűért vagy nehány üveggyöngyért (mondsuk) sokszor kenyeret s dinnyét,
egész napra elegendőt, lehet kapni. Láttam, hogy a jó embernek igaza
van, s a kungrati mollával még az nap a nevezett czikkekből
bevásároltam, s mig khurdzsinom egyik oldala kézirataimmal volt
megtöltve, a másik rövid áruk raktárának használtatott fel, s igy egy
időben antiquárius, divatkereskedő, hadzsi és molla voltam, ki ezenkivül
melléküzletként az áldás, nefesz, amuletek s más csodás dolgok
eladásával is foglalkozott.

Csodálatos átváltozás! Épen egy éve lesz, hogy e sok üzletem volt, s
most négy fal közé bezárva, naponkint nyolcz-tiz órán át kell irnom. Ott
nomádokkal bajlódtam, kik az üveg-korallok közül a legvilágosabb szinüt,
az amuletek közül azt választották ki, melynek szegélyei a
legvastagabban voltak piros szinnel ellátva; most kiadókkal, kritikával
s a közönséggel van dolgom, kiknek különböző óhajai bizonyára nehezebben
teljesithetők, mint egy egy fiatal turkmannő vagy barna dsemsidileány
divatizlése.

Egészen meglepetve voltam, hogy Karsiban nyilvános mulatóhelyet
találtam, minőre nem csak Bokharában és Szamarkandban, hanem magában
Persiában sem bukkanhatni. Ez ugyan is nagy kert, mely a Kalenderkhane
(koldusház) szerény nevét viseli, a folyó partján fekszik, nehány
fa-sora s virágágya van, s hol a beau monde délutáni 2 órától kezdve
napnyugvás utáni egy óráig időzik. Több helyütt gőzölgő szamovarok
vannak felállitva, melyeket mindig több zárt társaság környez. E vig
csoportok látása a Közép-Ázsiában utazóra valóban gyér jelenség. Karsi
lakosai különben kitünnek vigságuk s gondtalanságuk által, s a bokharai
khánság sirazi-ainak tartatnak.

Három napi itt tartózkodásom után Molla Iszhák (ez volt neve társamnak,
a kungrati mollának) s más két hadzsi társaságában Kerkibe indultam,
mely innen 14 mérföldnyire van távol, s melyhez csak egyetlen egy út
vezet. Karsitól két mérföldnyire nagy faluba értünk, mely mint
hallottam, gazdag is, s melynek neve Fejzabad; átmentünk s az éj egyik
felét egy czisterna romjaiban töltöttük el, melyek itt nagy számmal
vannak, s mind Abdullah khán idejéből származnak. Bár mindenütt
bátorságos a vidék, még is figyelmeztettek, hogy Karsitól kezdve
vigyázzunk, miután itt oly turkmanok is vannak, kikben nem lehet bizni.
Szamarainkat a rom egyik szögletébe helyeztük el, s az előrészben
podgyászainkra lefeküdvén, felváltva éjfélig aludtunk, mikor is
elindultunk, hogy a déli hőség előtt érjük el a kitüzött állomást. A dél
még messze volt, midőn a Szengszulak cziszternához érkeztünk. Midőn ezt
távolból sátrak s legelő állatok által körülvéve láttuk, megörültünk;
most már biztosak voltunk, hogy vizet találunk, mi előbb kétséges volt,
miért is szamarainkat vizkészlettel terheltük meg. A cziszterna
kupolaalaku magas boltozata, bár már 200 évnél idősb, még egészen
sértetlen, s igy nehány fülke is, melyek az utazónak árnyékot nyujtanak.
A cziszternát, mely völgy mélyedésben fekszik, tavaszkor a köröskörül
olvadó hó, valamint az esőviz teljesen megtölti. Most a viz csak három
lábnyi magas volt; a Kungrat és Najman törzsekbeli özbegek 200 sátra
által vala körülvéve, kiknek egészen meztelen gyermekei az állatokkal
együtt lubicskoltak a vizben s jóizét kissé elronták. Minthogy innen
Kerkiig hat mérföldet szoktak számitani, állatainkra nézve e
meglehetősen nagy utat éjjel akartuk megtenni s a napot alvásra
használtuk fel. Nyugalmunk azonban sajnosan megzavartatott, mert a nomád
leányok csakhamar észrevették koralljainkat és teve s lótejjel telt nagy
fatálakkal siettek elő, hogy cserekereskedésre meghivjanak.

A nap nyugta után egy óra mulva elindultunk. Csöndes, szép éj volt s
alig mehettünk négy órán át, midőn mindnyájan az álom által legyőzetve
pihenésre leültünk s a kantárral kezünkben elaludtunk. Csakhamar nehány
lovas riasztott fel, kik vigyázatlanságunkat szemünkre hányták s
tovaindulásra intettek; felugrottunk s részint gyalog, részint
lovagolva, a mint a nap fölkelt, megérkeztünk az Oxushoz, melynek
innenső partján van a kis váracs, a tulparton pedig meredek magaslaton a
határvár s körülte Kerki városka.

A két magaslat között folyó Oxus majdnem kétszer oly széles, mint a Duna
Pest s Buda között. A vizroham azonban igen nagy, de ennek daczára több
zátony van, s minthogy kissé lejebb ragadtattunk, átkelésünk három egész
órán át tartott. Ha az átkelés a legkönnyebb, t. i. a nyári hónapokban,
midőn a folyam a legjobban megáradt, mindig jó félóra telik bele, mert
hallatlan, hogy valamely vizi jármü itt átkelhessen a nélkül, hogy a
hajósok a vizbe ne menjenek s azt kötélen ne vontassák a kevésbé mély
helyeken át. Szerencsére a hőség nem volt oly nagy, mint Khanka melletti
átkelésünkkor, s csak keveset kellett szenvednünk. A hajósok elég
emberségesek voltak s nem fogadtak el tőlünk átkelési dijt. Alig hogy
azonban a tulsó partra megérkeztünk, a kerkii kormányzó derjabegije
feltartóztatott s arról vádolt, hogy megszökött rabszolgák vagyunk, kik
Persiába, eretnek hazájukba akarnak visszatérni, s arra kényszeritett,
hogy minden holminkkal a vár belsejébe menjünk, hogy ott maga a
kormányzó által hallgattassunk ki. Elgondolhatni meglepetésemet e gyanu
felett. Három collegám, kik arczjellegük s beszédük által azonnal
elárulták eredetüket, nem is értettek ez alatt s csakhamar szabadon is
bocsáták azokat. Ellenem több kifogás volt, de midőn láttam, hogy
szamaramat erővel akarják elvenni, dühbe jöttem, s a tatár-török nyelvet
a konstantinápolyi szójárással fölcserélve, átadtam utlevelemet s
erélyesen követeltem, hogy mutassák meg azt a bi-nek (kormányzó) vagy
pedig személyesen bocsássanak hozzá.

Lármámra a vár topcsubasi-ja (a tüzérség parancsnoka), született persa,
ki rabszolga volt, s e helyzetből emelkedett fel a parancsnoki
tisztségre, a derjabeginek valamit fülébe sugott. Ez után magához vont s
elbeszélte, hogy Täbriszből, szülővárosából, többször volt Stambulban, s
a rumi embereket igen jól ismeri, legyek nyugodt, velem, valamint
holmimmal semmi baj sem történik; minden idegennek azonban alá kell
magát vetnie a vizsgálatnak, mert minden szabaddá lett hazatérő
rabszolgának itt a határon két arany vámot kell fizetnie, és sokan, hogy
magukat átcsempészszék, különféle álöltözködéshez folyamodnak. Ezután
nem sokára megjött a szolga, ki utlevelemet a kormányzónak megmutatá, s
ezzel együtt öt tengét adott át, melyet a bi ajándékozott nekem a
nélkül, hogy koldultam volna.

Minthogy Kerki a határvár, s a Heratból vezető uton ugymondva Bokharának
kulcsa, részletesebben akarjuk leirni. A vármüvek, mint emlitém, két
részre vannak osztva. A jobb parti vár igen kicsiny, csak négy ágyuja
van, s béke idején csak nehány őr lakja. A tulajdonképeni vár a
baloldalon, a magaslaton épült kastélyból áll, melyet három fal vesz
körül s melyben, mint hallottam, 12 vas s 6 sárgaréz ágyu van. A falak
földből épültek, de meglehetősen erősek, különösen a legalsóbb, mely 5
láb széles és 12 láb magas. A vár körül van a városka, melynek 150 háza,
3 mecsetje, kis bazárja s 1 karavanszeraja van, jó fal s mély árok is
veszi körül. A lakosok özbegek és turkmanok, kik kevés kereskedést, több
földmüvelést üznek. A város falának közelében van a hires Kerki imam
sirja, ki sok exegeticus munkát irt. A Kerki tartomány Csardsuj
vidékétől a Hadzsi Szalih (hibásan Hodsa Szalu-nak nevezett) révig
terjed az Oxus partján, oly messzire, a meddig e folyam csatornái
folynak. E vidéket az Erszari-turkmanok lakják, kik az egyetlenek, kik
adót fizetnek az emirnek, hogy a többi törzs ellenségeskedése irányában
biztositva legyenek. A bokharai emirnek ezelőtt az Oxus tulpartján még
más birtokai voltak, melyeket a győzelmes Doszt Mohammed khán foglalt el
tőle, ugy hogy most Csardsuy és Kerki kivételével mi sem maradt meg
neki.

Minthogy nagy sajnálatomra azt hallottam, hogy Molla Zeman, a Bokharából
Heratba menő karaván feje, csak 8 vagy 10 nap mulva érkezik meg ide,
tanácsosnak tartottam ez időt inkább a turkmanok közötti utazással, mint
Kerkiben eltölteni, s Molla Iszhák társaságában Kizilajak és
Haszanmenekli törzsökhöz mentem; ezek közt nehány molla volt, kik
barátaim társaságában Bokharában láttak. Az erszari-turkmanok, kik csak
200 évvel ezelőtt költöztek ide Mangislakból, s 40 év óta ismerik el
Bokhara fensőbbségét, a turkmanok nemzeti jelleméből igen keveset
tartottak meg. Csak félnomádoknak nevezhetők; nagy részük földmiveléssel
foglalkozik, s a kizárólagos marhatenyésztők is törzstársaiknak vad
jellemét, de az ősi erényeket is elveszték. Bokhara civilizáló
törekvései elvették tőlük a kardot s derék természetességüket, s a
koránt és vallási képmutatást adták cserébe. Elfelejthetlenek a
jelenetek, melyeket házigazdám, egy legtekintélyesb turkman isan házában
láttam. Khalfa Nijaz a szentességet, tanultságot és tekintélyt atyjától
örökölte, egy tekkie-je (klastroma) volt, hol bizonyos társaságot
alakitottak, mint Bokharában. Ehhez még izn-et (engedélyt) nyert
Mekkából a szent költemények (kaszide serif) felolvasására, s ha
olvasott, vizzel telt csészét szokott maga elé tétetni, melybe minden
költemény befejeztekor beléköpött. A szavak szentségétől áthatott nyál
azután mint csodás gyógyszer adatott el a legtöbbet igérőnek. Az
erszarik csak egy tulajdont tartottak meg a turkmanoktól csonkitatlanul,
a vendégszeretetet, melyben minden idegen részesittetik, maradjon az ott
egy napig vagy egy évig, mert a tadsikok kivételével egész Turkesztanban
e közmondást: „Hôte et poisson, en trois jours poison“ még nem ismerik.
Házigazdámmal az ova-jától két napnyi, Kerkiből négy vagy öt napnyi
járásra, s a régi Belkh-től csak öt órányi távolra levő Mezari Serifhez
(a nemes sir) is tettem kirándulást. Minthogy azt állitják, hogy ez
Alinak sirja, egész Turkesztanban fontos bucsujáró helynek tartják. A
csodás sirt, Sahi Merdan Ali-ban (a hősök királya, t. i. Ali), mint
Mezart szintén szokták nevezni, a történet feljegyzése szerint Szandsar
szultán (1150) idejében találták meg. Minthogy Belkh köröskörül romokkal
van elboritva, melyek a div-ek (ördögök) idejéből még kincseket
tartalmaznának, a nevezett szultán itt ásatásokat tétetett, s ez
alkalomkor fehér kőből készült táblát találtak, melyre ez volt irva: „Ez
Alinak, Ebutalib fiának, a nagy hős és a próféta társának sirja.“ E
körülmény ránk nézve csak annyi érdekkel bir, mert belőle kimutathatjuk,
hogy a régi Belkh romjai (melyet a keletiek Ümm-ül-biladnak a városok
anyjának neveznek), öt órányira terjedtek. Ma csak nehány földhalom
mutatja a helyet, hol a régi Baktra állt, s az ujabb romokból csak egy
félig összedőlt mecset méltó az emlitésre, melyet Szandsar szultán,
szeldsuk fejedelem épittetett. Belkh ugyanis a középkor kezdetén az
iszlami civilizatio főhelye volt, s akkor Kubbet-ül-Iszlam, az iszlam
kupolájának neveztetett. Feltünő, hogy itt ugyan oly nagyságu és
minőségü téglákat találtam, mint a jomutok közötti romokban, de egyet
sem fedezhettem fel ék-irattal. Az ásatásokat kétségkivül nagy siker
követné, de ezek csak akkor lennének lehetségesek, ha valaki 2–3000
európai szurony ajánló levelével lenne ellátva.

A mai Belkhnek, mely Turkesztan afghan tartományának főhelyéül
tekintetik, s hol a szerdár helyőrségével együtt tartózkodik, csak télen
van lakosa, minthogy már tavaszkor a legszegényebb is a magasabban fekvő
Mezárra vonul, hol a hőség nem oly nyomasztó s a levegő nem oly rosz,
mint a régi Baktra romjai között. Mig ez a veszélyes skorpiók
sokaságáról hirhedett el, az előbbeninek a csodás piros rózsákról (Güli
szurkh) van jelentékeny hire. E virágok Alinak állitólagos sirján[54]
nőnek s valóban szinre s illatra nézve a legszebbek, melyeket valaha
láttam. A babona, mely különben az átültetés kisérletét már előre
meghiusitá, azt beszéli, hogy e virágok más földben, sőt magában
Mezarban is nem tenyésznének.

Hosszas várakozás után végre értesitve lettünk a herati karaván
megérkeztéről. Kerkibe siettem azon hitben, hogy az utazást
folytathatom, midőn a hazatérő rabszolgák által fizetendő vám felett
keletkezett viszálykodás az elutazást ismét elhalasztá. Molla Zeman
karavánjában ugyan is körülbelől 40 szabaddá lett rabszolga volt,
részint Heratból, részint Persiából, kik védelme alatt, melyet a
szegényeknek drágán kellett megfizetni, indultak haza, mert ha
magányosan mennek, azon veszélynek vannak kitéve, hogy az uton ismét
elfogatnak, s másodszor adatnak el. Bár Zeman az összes
határhivatalnokokat jól ismerte, még is, valahányszor csak átkelt,
mindig baja volt és pedig nem annyira a dij, mely itt meg van állapitva,
mint a rabszolgák száma miatt, melyet ő mindig meg akart kisebbiteni, a
hatóságok pedig nagyobbra tenni. A kit nem ismernek, mint rabszolgát
fogják meg, s minthogy ez ellen mindenki védelmezni akarja magát, a
lármának, veszekedésnek nincsen hossza vége. Végül még is mindent a
kervanbasi tetszésére kell bizni, ki 100–150 utas közül, kik alája
vannak rendelve, csak azokat nevezi meg szabaddá lett rabszolgáknak, kik
arczvonásuk, beszédök vagy más ismertető jelek folytán
félreismerhetlenek. Általában a csavargók s oly utazók, kiknek nincs
határzott czéljuk, a legtöbbször gyanusittatnak, s minthogy ezek
leginkább hadzsiknak szokták magukat nevezni, Molla Zemannak az a
politikája, hogy Bokharában, a mennyire csak lehetséges, minél több
hadzsit hoz össze, s ezeknek soraiba aztán rabszolgáit mint álhadzsikat
rejti el.

Egész napig tartott, mig az árucsomagok, emberek, tevék, lovak és
szamarak megvizsgálva lettek; végre útra indultunk egy vámhivatalnok
kiséretében, ki szigorún ellenőrködött, hogy valljon valamely mellékúton
nem csatlakoznak-e más utazók a karavánhoz. Csak midőn már túl voltunk a
lakott részen, mely egyszersmind Bokharának is határa, tért vissza a
hivatalnok, s mi utunkat a sivatagon át folytattuk, melyen keresztül az
Andkhuj khánságot két nap alatt voltunk elérendők.

Mig a csöndes éjjelen, jól megrakott csacsim virgonczan tova poroszkált,
először villant át agyamon az örvendetes gondolat, hogy a bokharai
khánság már hátam mögött van s most visszatérőben vagyok a kedves nyugat
felé. Elgondoltam, hogy utazási tapasztalatom ugyan nincs sok, de
visszahozom a legdrágábbat, – életemet; és szivemet alig csillapithatám
le azon örömérzés alatt, hogy talán további utamon is a szerencse által
kisértetvén, elérem Persiát, legforróbb vágyaim Mekkáját. Karavánunk,
mely 400 teve, nehány ló és szamárból állt, hosszu lánczolatot alkotott,
s miután egész éjjel derekasan haladtunk, késő reggel Zejd állomásra
érkeztünk, melynek nehány kútja van rosz vizzel, s mely Kerkitől hat
mértföldnyire fekszik. Mint mindjárt az első állomásnál észrevettem, a
karavánban kivülem még sok más egyén volt, kik vágyva tekintettek
Közép-Ázsia legdélibb határára. Ezek a szabaddá lett rabszolgák valának,
kikkel mi hadzsik együtt csoportosodtunk, s kik között a legszomorúbb
viszonyokat fedeztem fel. Mellettem egy az öregség alatt meghajlott apa
volt, ki fiát, egy 30 éves férfiút Bokharából váltotta ki, hogy honn
hátrahagyott menyének a férjet, unokáinak az atyát visszaadja. Az ár 50
arany volt, oly összeg, mely a szegény öreget koldusbotra juttatá, de ő
igy szólt: „Inkább elszenvedem a szegénységet, minthogy fiamat lánczok
között lássam.“ Hazája Khaf volt Persiában. Nem messze tőlünk egy más
egyén feküdt ugyan e városból, egy még erőteljes, de a bánatban
megőszült férfiú, kitől a turkmanok nehány évvel ezelőtt elrabolták
nejét, nővérét és hat gyermekét. A szegénynek egész évig kellett
Khivában és Bokharában utaznia, hogy a rabszolgaságban sinylődő
családját megtalálhassa. Hosszu keresés után megtudta, hogy neje, nővére
s két legifjabb gyermeke a rabság sulya alatt elveszett, a fenmaradt
négy gyermek közül csak kettőt válthatott ki, mert a másik kettőért, kik
csinosan felnőtt leányok voltak, igen magas váltság-díjt követeltek. Ott
ült egy fiatal herati, ki ötven éves anyját váltá ki. A nő csak két
évvel ezelőtt, midőn Heratból Gurian-ba férje s legidősb fia kiséretében
ment, lett megtámadva s miután a férfiakat, kik védelmezték, a turkmanok
lándzsái és kardjai alatt látta elhullani, véghetlen szenvedések után
Bokharában tiz aranyon adatott el. Most kettős árt kellett fizetni, mert
a vevőben felismerték fiát, s a gyermeki érzelmeket uzsorás módra
kizsákmányolták. Még egy szerencsétlent kell fölemlitenem Tebbeszből, ki
nyolcz év előtt jutott rabságba, s két év előtt atyja által váltatott
ki. Apa és fiú hazatérőben, szülővárosuktól csak három órányi távolban
támadtattak meg a turkmanok által, visszakisértettek Bokharába s
eladattak. Most mindketten ismét megszabadultak s hazájukba tértek
vissza.

De minek fessem tovább e sötét képeket? Sajnos, hogy ezek csak egyes
vázlatok ama fájdalomtelt csapásokból, melyek ama vidékeket, különösen
azonban Persia észak-keleti részét, évszázadok óta pusztitják. Ugy
tartják, hogy a tekketurkmanok közül jelenleg 15,000 lovasnál több
éjjel-nappal rablómerényleteken töri fejét, s könnyen elképzelhetjük,
hogy e zsákmányszomjas rablók mily sok házat és falut, mily sok családi
boldogságot rombolnak szét.

Zejdből délfelé indultunk el. Az egész vidék sivár, sik sivatag, melyen
csak itt-ott terem a kórónak egy neme, a tevék kedvencz takarmánya.
Meglepő, hogy ez állatok mint szakaszthatják le nyelveikkel és nyelhetik
le a növényt, mely a legdurvább kezet is megsebezhetné. Folytonosan
délnyugati irányban haladtunk s a távolban nehány lovast mutattak a
karaturkmanok törzséből, kik rablásra leselkedtek s megtámadták volna
karavánunkat, ha oly számosan nem vagyunk. Este felé letelepedtünk. A
kalandorok kétféle irányban, hozzánk egész közel vágtattak el, de miután
nehány lövést küldöttek utánuk, nem kisértették meg másodszor.
Napnyugvás után egy órával útnak indultunk s egész éjen át nagy
vigyázatossággal haladván, a legközelebbi reggel Andkhuj város romjai
közé érkezénk.

A karaván az egykori város végén a khán csiharbagjához közel telepedett
le, az összes utazókkal, kik a lakók elhirhedt rablási vágya miatt a
kervanbasi védelme alól nem mertek eltávozni. Mint hallottuk, itt nehány
napi tartózkodás volt elhatározva, mert a vám miatti tárgyalások,
melyeket a khán vagy első vezire személyesen vezettek, rendszerint
hosszura nyultak. A khán, szokás szerint, kezdetben rendkivüli nagy dijt
követel az emberek, (az az rabszolgák), állatok és árukért; de minthogy
alkudni lehet vele, a dijak leszállitása egyes egyedül a kervanbasi
ideje és ügyességétől függ. Hogy ez unalmas üzletnél ne legyek jelen, a
többi hadzsival a városba mentem. Itt egy régi medresze hűs árnyékában
akartam pihenni, s a bazáron áruimat árulni, hogy azoknak eladásából a
napi élelmet fedezzem s egy kevés pénzt is szerezzek. A romokban sokáig
kalandoztam, mig a khán lakása közelében, egy mecset udvarában
helyezkedhettem el. A bazár csak nehány boltból állt, hol kenyeret, s
két vagy három raktárból, hol kis mennyiségü vásznat s kész ruhákat
árultak. Jelenlétünk a piaczot némileg megélénkité, nők és gyermekek
reggeltől estig állták körül kirakott áruinkat, de még sem volt keletük,
mert pénz helyett gyümölcsöt s kenyeret hoztak s oly országban, hol 50
dinnyét adnak egy tenge-ért, a nyers termény-cserébe nem
bocsátkozhattunk. A dinnyék koránsem oly jók, mint az Oxus partján
termők; de feltünő, hogy e sivatag alaku vidéken, melyet a Majmeneből
ide folyó kis sós patak csak kevéssé öntöz, a gyümölcs, gabna és rizs
nagy mennyiségben terem. Nyáron e patak vizét, melynek rosz izét a
lakosok már megszokták, az idegen alig ihatja, s bár nem oly ártalmas,
mint a bokharai, mint mondják, mégis sok rosz következménynyel jár. Az
éghajlatnak is rosz hire van, s egy persa vers joggal mondja:
„Andkhujnak keserü sós vize, égő homokja, mérges legye, sőt skorpiója is
van; ne dicsérd, mert ez a valódi pokol képe.“ Mind e hátrány daczára
Andkhuj 30 évvel ezelőtt még igen virágzó volt s 50000 lakost számlált
volna, kik a finom fekete, nálunk asztrakánnak nevezett báránybőrrel
Persiába nevezetes kereskedést üztek, s Bokharával, hol e czikk első
minőségben található fel, nagyban versenyeztek.

Andkhuj tevéi is a legkeresettebbek egész Turkesztanban, különösen
azoknak egy faja, mely ner-nek neveztetik, s a nyak és mellről lefüggő
gazdag szőr, karcsú termet és ritka erő által tűnik ki. Most ez állatok
már ritkán találhatók, mert maguk a benszülöttek is részint
kivándoroltak, részint elvesztek.

Molla Iszháknak egy földije lévén itt, ki egyike volt a
legtekintélyesebb imámoknak, s minket többször meghitt magához, alkalmam
nyilt az itt lakó papi notabilitásokkal megismerkedni, és meglepetve
láttam azon nagy rendetlenséget, mely itt úgy az igazságszolgáltatási
mint vallási ügyekben uralkodott. A kazi kelan (főbiró), ki Bokhara és
Khivában nagy tekintélyben állt, itt a gúny tárgya; kiki azt teszi, amit
maga eszével helyesnek talál, s ajándékkal a legégbekiáltóbb bűnt is
jóvá lehet tenni. A lakosok ennélfogva Bokharát, mint az igazságosság,
jámborság s földi nagyság példányképét emlegetik, és boldogoknak éreznék
magukat, ha az emir őket kormánya alá venné. Egy öreg özbeg megjegyzé,
hogy még a frengik (angolok) is, isten bocsássa meg bűneiket, jobbak a
mostani müszülman kormánynál. Hozzá tevé, miszerint emlékszik még egy
hekim basira (Moorcroft?), ki atyjának házában halt meg, még Hajder emir
korában; ügyes varázsló és jó orvos volt, s csak rajtaállt, hogy
gazdaggá legyen, és mégis mindenki, még az asszonyok iránt is szerény s
leereszkedő volt. Többektől kérdezősködtem ez utazó haláláról, mindenki
azt mondta, hogy lázban halt meg, a mi valószinűbb is a
megmérgeztetésről szóló elbeszélésnél.

Andkhujnak jelenleg vagy 2000 háza van, melyek a várost teszik, s
mintegy 3000 sátra, melyek vidékén, s a sivatag szélén és oázain vannak
elszórva. Lakóinak számát 15000-re teszik, nagyobbrészt alieli
turkmanok, özbegekkel és kevés tadsikokkal vegyest. Andkhuj annak előtte
úgy, mint Khulum, Kunduz és Belkh, önálló khánságot képezett; de
minthogy a herati főúton fekszik, az emlitetteknél jobban volt a
bokharai és afghanisztani khánok megtámadásainak kitéve. 1840-ig, azt
mondják, meglehetősen virágzó állapotban volt. Bokhara főuralma alatt
állt, és az Oxus felé diadalmasan előnyomuló Jar Mohammed khánt kellett
fentartóztatnia. Ez négy hónapig ostromlá a várost, s végre rohammal
bevévén azt, kiraboltatá és romba dönté; a lakosok nagy része pedig,
mely már nem menekülhetett, az irgalmatlan afghanok fegyvere alatt hullt
el. A mostani fejedelem, Gazanfer khán, hogy a végveszélyt kikerülje, az
afghanok kezébe adta magát, a mi egyrészt Bokharát, másrészt a szomszéd
Majmenét tette elkeseredett ellenségeivé; és mialatt mi Andkhujban
voltunk, a belkhi szerdarral személyesen kellett részt vennie egy
ütközetben e város ellen, melyben a kis Majmene mindkettőjöket megverte.

Karavánunkban ezalatt furcsa dolgok történtek. A vezir, a khán távolléte
alatt megakarván gazdagodni a szerfeletti vámokból, már összeveszett a
kervanbasival. A szóvita csakhamar vad verekedéssé fajult, s miután a
lakosok a karavánnak fogták pártját, mindkét fél komolyan fegyverkezni
kezdett s a legvégsőre is kész volt. Szerencsére a jó indulatu,
szelidlelkü khán visszatért hadjáratából, eligazitotta a vitás ügyet,
leszállitván a vezir tulságos taksáit, s azon figyelmeztetéssel
bocsátott el minket, hogy vigyázzunk az úton, mert a turkmanok,
felhasználva a politikai zavargásokat, nagyobb csapatokban folyvást
bekalandozzák az utakat. Ettől azonban nem féltünk, mert karavánunk
Andkhujban kétszeres számra növekedvén, nem volt okunk a rablók
megtámadásaitól tartanunk.

Még az nap délután felkerekedénk, és az Andkhujtól egy órányira fekvő s
gyülhelyül kitüzött Jeketut-nál ütöttünk tábort. Innen éjjel folytattuk
utunkat, s első állomást a Majmene-ből folyó patak partján tartottunk,
melynek medre némely helyen igen mély, partjai pedig fákkal sűrűn be
vannak nőve. Andkhujtól Majmenéig 12 mértföldnyinek mondják az utat,
melyet a tevék két nap alatt tesznek meg. Ez állomásig négy mértföldet
mentünk volt, s a hátralévő nyolczat könnyen megtehettük volna, ha a
második állomást, Khajrabadot nem kellett volna titokban megkerülni, s
reggelig Majmene határát elérni. Khajrabad ugyanis ekkor afghan kézben
volt, s a kervanbasi méltán óvakodott azt megközeliteni, mert az
afghanok rablásszerű vámszedéseitől még béke idején is van mit félni.
Könnyen képzelhető, mint bánt volna most ezen város katonai
parancsnoksága a karavánnal, ha ez kezei közé kerül. Nehány khajrabadi,
kik a karavánban voltak, s szülővárosukhoz közel, attól el akartak
válni, kényszerittettek az utat velünk együtt folytatni, mert féltünk,
hogy elárultatunk, s felfedeztetés esetében az afghanok az egész
karavánt kifosztották volna. Bár a szegény tevék nagyon meg voltak
terhelve, mégis déli tizenkét órától fogva másnap reggeli nyolczig
szakadatlanul mentünk; a túlságosan elfáradt állatok útközben
elhagyattak, s nagy volt az öröm, midőn másnap reggel szerencsésen
elértük a majmenei khánságot. Ez állomásnak különben az emberkéz által
készitett akadályokon kivül még más nehézségei is voltak, mert mint egy
kilencz mértföldnyire Andkhujtól a vidék mind domborubbá, s Majmenehez
közeledve mind bérczesebbé lesz. Ezenkivül még a veszélyes Batkak nevü
ingoványos térség egy részén kellett áthatolnunk, melyen a forró
időjárás daczára is mély volt az iszap, s ebben tevéink és szamaraink
sokat szenvedtek. Nekem erős állatom volt, de apró lábai nagyon gyakran
besüppedvén, végre megúnta a sok felkelést, és csak nagy lárma, kérés és
húzavona után sikerült Bálám e lovát puha fekhelyéből ismét járásra
birni.

Egy kis, Akkale nevü váracs mellett ütöttünk tábort, mely négy órányira
fekszik Majmenétől. A kervanbasi, hogy megköszönje istennek a szerencsés
megmenekvést, két birkát ajándékozott a hadzsiknak. Én mint senior,
felszóllittattam az ajándék elosztására; egész nap pecsenyéztünk
kenyerezés helyett, és este közös erővel egy telkin-t énekeltünk el,
melyet egy zikr-rel kisértettem; azaz teli torokkal kétezerszer
kiáltottuk: ja hu! ja hakk! Innen jelentetett meg érkezésünk Majmenébe,
estve felé egy vámtiszt, egy udvarias özbeg jött mindent felirni. Még
éjjel megindultunk, s másnap reggel Majmenébe érkeztünk.



XIII. FEJEZET.

MAJMENE. – POLITIKAI ÁLLÁSA ÉS FONTOSSÁGA. – AZ URALKODÓ FEJEDELEM. –
FÉLTÉKENYSÉG BOKHARA ÉS KABUL KÖZT. – DOSZT MOHAMMED KHÁN. – ISAN EJUB
ÉS MOLLA KHALMURAD. – MAJMENE VÁR ÉS KHÁNSÁG. – MEGSZÖKÖTT OROSZ
FEGYENCZEK. – MURGAB FOLYÓ ÉS BALA MURGAB. – DSEMSIDIEK S AFGHANOK. –
TÚLSÁGOS VÁM. – KALE NO. – HESZARE. – ADÓK ÉS ROSZ IGAZGATÁS
AFGHANIÁBAN.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  _Wild warriors of the Turquoise hills, and those_
  _Who dwell beyond the everlasting snows_
  _Of Hindoo Kosh, in stormy freedom bred,_
  _Their fort the rock, their camp the torrent’s bed._

Moore. _Veiled Prophet_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mielőtt Majmenébe bevonulnánk, e vidék politikai viszonyaival akarom az
olvasót megismertetni, mert nevezett város e tekintetben fontos szerepet
játszik, s némi előleges megjegyzéseket elkerülhetlenekké tesz. Az
Oxuson innen Hindukusig és Heratig elterjedő vidék örök idők óta
folytonos háborúskodások s viszályok szinhelye volt; részint a rajta
fekvő apró rabló államok részéről, melyek közől csak Kunduzt, Khulumot,
Belkhet, Akcsét, Szerepult, Siborgant, Andkhujt és Majmenét emlitem,
részint a szomszédos bokharai és kabuli emirek részéről, kik, hóditási
terveik elősegéllése végett vagy a viszálkodást szitották azok közt,
vagy bele avatkozva ügyeikbe, egy vagy más várost magukhoz ragadtak,
függő állásba hoztak, és czéljaikra felhasználtak. E két fejedelem
fővetélytárs volt e vidéken. E század kezdetéig, csekély kivételekkel
Bokharának befolyása volt túlnyomóbb, de az ujabb időben a durani,
szadduzi és barekzi afghan törzsek által kiszorittatott, és Doszt
Mohammed khánnak részint erőszak, részint csel által sikerült mindezen
apró államokat, Bedakhsan és Majmene kivételével hatalma alá hajtani. Ő
alakitá a Turkesztan tartományt s tette Belkhet ennek fővárosává, mely
egy szerdarnak, ki mellé 10,000 ember, részben paltan (rendes sereg),
részben benszülött katonaság és három üteg tábori ágyú adatott, lett
székhelyévé. A hegyes Bedakhsan birtokáért az erélyes Doszt Mohammed
khán nem igen fáradozott; a benszülött fejedelem hűbéresének nyilvánitá
magát, s az afghan pillanatra ki volt elégitve. Másként állt a dolog
Majmenével, mely Bokharának fele útján fekszik, s ugy Jar Mohammed khán,
mint Doszt Mohammed khán által sikertelenül ostromoltatott. 1862-ben,
midőn az öreg barekzi fejedelem utolszor nyúlt fegyverhez a hűtlen Herat
ellen, egész Közép-Ázsia remegett; de Majmene ekkor is ellenállt, özbeg
lakosainak vitézsége közmondásossá vált, s képzelhető a város
büszkesége, midőn Doszt Mohammed khán halála után avval állhatott elő,
hogy ő volt az egyetlen, ki nem hódolt az afghan hatalomnak.

Doszt Mohammed khán halála, Közép-Ázsia történelmének egyik legfontosabb
eseménye, rögtön nagy változások és politikai zavargások jövőjeül
tekintetett. A bokharai emir első akarta az alkalmat felhasználni,
általánosan ismert fösvénysége daczára 10,000 tillát küldött segélyül a
kis Majmenének, s elvégeztetett, hogy az emir átkelvén az Oxuson,
egyesült erővel fogják a közös ellenséget, az afghanokat megtámadni. De
Majmene mostani uralkodója, egy 22 éves tüzes fiatal ember, ki nem
győzvén szövetségesét bevárni, egymaga megkezdte a háborút, és nehány
kis helyet elfoglalván az afghánoktól, palotája kapujára 300 hosszuhajú
fejet tűzött ki. A városban tartózkodásunk alatt épen uj, nagy háborúra
történtek előkészületek.

Karavánunk itt is a városon kivül táborozván, egy bizonyos Isan Ejubnak
tekkiéjében szálltam meg, kihez hadzsi Szalihtól ajánlólevelet kaptam.
Minden áron iparkodtam ez ember jó indulatát megnyerni, mert nagyon
féltem, hogy Majmenében olyan emberrel találkozhatom, ki által
felfedeztethetem, s igy a legnagyobb veszélynek lehetek kitéve. Ugyanis
Konstantinápolyban egy bizonyos Molla Khalmuraddal ismerkedém meg, ki
majmenei születésünek adta ki magát, s a dsagataj török nyelvben négy
hónapig tanitóm volt. E furfangos molla már a Bosporus partján kinézte
belőlem, hogy nem vagyok az a Resid efendi, kinek tartattam. Tudván
szándékomat, hogy Bokharába akarok utazni, ciceronémnak ajánlkozott, és
azt mondá, hogy az angol Molla Juszufot (Dr. Wolf) is ő szolgálta ezen
útjában. Én kétségben hagytam szándékaim felett, mire ő Mekkába ment, s
miután azt mondá, hogy onnan Bombayn és Karacsin keresztül hazájába
szándékozik, már Bokharában féltem a vele való találkozástól, mert meg
valék győződve, hogy daczára jóságomnak, melylyel elhalmozám, mégis a
legcsekélyebb összegért képes lesz elárulni. Az afghan hadjárat által
Majmene és Bokhara közt a közlekedés meglévén szakadva, elég szerencsés
valék vele itt nem találkozni. Majmenében alig hittem őt kikerülhetni, s
hogy támadását megelőzzem, azáltal kellett szilárd állást foglalnom,
hogy az általánosan tisztelt Isan Ejub bizalmát s barátságát megnyerni
iparkodjam. Három napi tartózkodás után e városban jobbnak találtam, ha
magam kezdem meg a dolgot, és kérdezősködtem utána. „Hogyan, mondá az
Isan csodálkozva, ismerted Khalmuradot? (Béke neki és hosszú élet
nekünk!) Ő szerencsés volt Mekkában halhatni meg, s kebelbarátom lévén,
házamba vettem gyermekeit, s e kis fiú – tevé hozzá egy gyermekre
mutatva, – az ő fia.“ Egy egész zsinór üvegklárist adtam a gyermeknek,
három fatihát mondtam el az elhúnyt lelki üdveért,[55] és indokolt
félelmem igy véget ért.

Szabadabban kezdék tehát mozogni, s egy utcza sarkán nemsokára
felállitám bódémat; mely azonban, miután nagy sajnálkozásomra mitsem
vásárolhattam hozzá, nagyon kicsiny kezdett lenni. „Hadzsi Resid, mondá
társaim egyike, késeid, tűid s üvegklárisaid felét már megetted, a másik
felét s a szamaradat is rövid idő alatt megeszed, mi lesz aztán
belőled?“ Igaza volt, de mit tehettem? Jövőm, különösen a közeledő tél
aggasztott, mert messze voltam még a persa határtól, s minden
kisérletem, erszényem megtöltésére, sikeretlen maradt. Különben
csakhamar megvigasztalt azon tapasztalás, hogy az özbeg sohasem ereszt
el ajtajától egy dervist, hadzsit vagy koldust üresen; kenyeret,
gyümölcsöt, sőt imitt-amott egy-egy darab ruhát is remélhettem, s ez
untig elég volt utam folytatására. Hogy szenvednem, még pedig igen sokat
kellett szenvednem, azt elképzelheti az olvasó, de a megszokás, s az
Europába visszatérés édes reménye nagyot könnyitett terhemen. Édesen
aludtam szabad ég alatt a puszta földön, s túlboldognak érzém magamat,
hogy a felfedeztetéstől és kinos haláltól való folytonos félelmen végre
túladhattam, mert már senki sem kétkedett hadzsi voltomban.

A majmenei khánság, a mennyiben lakva van, 18 mértföld széles s 20
mértföldnyi hosszu; s a fővároson kivül 10 falu és helységből áll,
melyek közől Kajszar, Kafirkale, Alvar és Khodsakendu emlitésre méltók.

Az állandó lakosok és nomádokra oszló népséget 100,000 főre teszik,
nemzetiségökre legnagyobb részt özbegek a Min, Acsmajli és Daz
törzsekből; 6–8000 jól fegyverzett lovast állithatnak sikra, s a mint
már mondám, általánosan ismeretesek vitézségökről. Majmene mostani
uralkodóját Hüszejn khánnak hivják, fia Hükumet khánnak, kit saját
testvére, a mostani fejedelemnek még életben levő nagybátyja a vár
faláról lelöketett, hogy – a mint mondá – derék fiának kezébe jussanak
az ország dolgai. De ez még kormányképtelen levén, e gazság oka könnyen
elgondolható; Mirza Jakub – ez neve a szeretetreméltó nagybátyának, –
ugyan csak mint vezér szerepel, de kiki tudja, hogy ő uralkodik Hüszejn
khán nevében.

Majmenében különben jobban szerették a fiatal uralkodót nagybátyjánál.
Mig nálunk is kellemes külsejü férfinak mondanák, az özbegek szemében
tehát valódi Adonis. Dicsérik jó szivét, s elfeledik azon kegyetlen
törvényt, mely szerint a khán testi vagy pénzbeli büntetések helyett
bármely alattvalóját Bokharába küldheti a rabszolgavásárra. A majmenei
khánok havonkint küldenek egy csapat ily szerencsétlent Bokharába, s ez
régi szokás levén, senkinek sem tűnik fel.

Majmene városa hegyek közt fekszik, s csak egy negyedórányiról látható.
Piszkos és rosszul épült, 1500 agyagkunyhóból áll, van egy téglából
épült bazárja, mely már enyészetnek indul, három agyagból épült mecsetje
s két téglából rakott medreszéje. Lakosai özbegek, s ezeken kivül
tadsikok, heratiak, s mintegy ötven zsidó család, nehány hindu és
afghan, kik mind egyenlő szabadságot élveznek, s vallási vagy
nemzetiségi tekintetekből nem nyugtalanittatnak. A mi Majmenét mint
várat illeti: sem az egyszerü város falak és árkokban, sem a város
nyugati részén lévő váracsban, nem találtam meg azon óriási erősséget,
mely Doszt Mohammed khán angol módra fegyelmezett afghan tűzérségének
ellentállhasson. A földből rakott városfalak tizenkét lábnyi magasak, s
öt láb szélesek, az árok sem mély, sem igen széles, a váracs ugyan egy
magányosan fekvő dombon elég magasan s meredeken áll, de közelében
magasabb hegyek vannak, melyekről egy üteggel pár óra alatt az egészet
össze lehet lövöldözni. Valószinű tehát, hogy Majmene hires ereje nem
falai s árkaiban, hanem inkább védői vitézségében rejlik. Majmene
özbegjeiben első pillanatra felismerjük a merész s rettenthetlen lovast,
kivel csak a sehri-szebzi özbeg versenyezhet. E kis khánság határozottan
harczias jelleme, mely még ehhez a Murgab folyónál lévő hegyszorost is
birja, az afghanoknak vagy bármely más hóditónak, kik délről nyomulnak
az Oxus felé, mindig sok dolgot fog adni. Kerki erőditvényei kevés
ellentállást nyujtanak; s a ki Bokharát akarja megnyerni, elébb Majmenét
kell elpusztitania, vagy barátságát magának biztosítania.

Itt már nem vámi nehézségek, hanem magán érdekek tarták vissza a
kervanbasit s karavánunk első kereskedőit. Legalább két vagy három
lóvásárt akartak bevárni, mert itt olcsón szép lovakat lehet venni,
melyek a vidék özbegjei s turkmanjai által vásárra hozatnak s nagyrészt
Heratba, Kandaharba, Kabulba, sőt gyakran még Indiába is kivitetnek.
Olyan lovakat, milyeneket Persiában 30–40 aranyon láttam eladatni, itt
100–160 tengén lehet kapni; sőt még Bokhara, Khiva vagy Karsiban sem
láttam ilyen szép és olcsó lovakat. De e vásáron nemcsak lovakban van
nagy választék, hanem termények és belföldi iparkészitményekben is, mint
szőnyegek s más részint pamut, részint teveszőr szövetekben, melyeket a
turkman és dsemsid nők készitenek. Jelentékeny a kismis (száritott
szőllő), ánis és pistaczia kivitel Persiába s Bagdadba, mely czikkek
mázsája 30–40 tengén kél el.

Nyolcznapi itt mulatás után kimentem a városon kivül időző karavánhoz,
hirt venni utunk folytatásáról. Itt nagy csudálkozva hallám, hogy már
egész nap engem keresnek, hogy négy, a khán nagybátyjának parancsára
elfogott rumit szabaditsak ki, mert a biró itélete szerint csak azáltal
tisztulnak meg azon gyanú alól, mintha megszökött rabszolgák volnának,
ha egy hiteles tanú bizonyitja, hogy csakugyan oszman eredetűek. De
mielőtt a khánhoz mennék, bemutatom az olvasónak földieimet, mert
karavánunk e felette érdekes személyeit majd elfeledém. Ez emberek orosz
fegyenczek voltak, kik Szibériából, a tobolszki kerületből, hol nyolcz
év óta nehéz számüzetésben éltek, a nagy kirgisz sivatagon át Bokharába
szöktek, s innen Heraton, Meseden s Teheránon keresztül Gümrübe akartak
visszatérni. Szökésök s egyéb kalandjaik története igen hosszú, azért
csak nehány dolgot mondok el belőle röviden.

Az utolsó török-orosz háborúban egy razzia alkalmával (csapao), melyet
hivatalból, vagy a mi valószinűbb, saját rovásukra kezdtek, egy czirkáló
orosz csapat kezébe kerültek, s ily módon Szibériába vitettek. Itt
nappal fát kelle vágniok a tobolszki erdőkben, éjjel börtönbe zárattak,
melyben kenyeret s levest, és csak ritkán húst is kaptak. Évekig
tartott, mig az őket az erdőben őrző katonáktól oroszul megtanultak. A
beszélgetés bizalmat szült, nemsokára megkinálták egymást a
vodkipalaczkkal, és múlt tavaszon, mikor egyszer a két őrt álló katona
kissé mélyebben nézett a kancsó fenekére, a fegyenczek tévedésből a
tölgyfák helyett őreiket vágták le, fejszéiket felcserélték ezek
fegyvereivel, és hosszas, veszélyes bolyongás után, mialatt fűből s
gyökerekből éltek, végre nehány kirgisz sátorra akadtak. Itt
biztosságban voltak, mert a nomádok jó cselekedetnek tartják az ily
szökevényeknek menhelyet adni. A kirgisz sivatagról Taskenden át
Bokharába jöttek, hol az emirtől egy kis útravalót kaptak; útközben
ugyan többször gyanúba fogattak, mintha szökött rabszolgák volnának, de
komoly veszély csak Majmenében érte őket.

Utitársaim s a kervanbasi nógatására Isan Ejub kiséretében még az nap
elmentem a várba. A khán helyett nagybátyja fogadott, ki nyilatkozatomat
illetékesnek tartván, a négy szökevényt szabadon bocsátá. A
megmenekültek könnyes szemmel mondtak köszönetet, s az egész karavánban
nagy volt az öröm. Két nap mulva folytattuk utunkat Herat felé.

Utunk innen folyvást hegyes vidéken vezetett. Az első állomásnak, melyet
délnyugati irányban hat órai haladás után értünk, neve Almar volt, és
szétszórva fekvő faluból állt. Alig telepedett itt le a karaván,
megjelent a majmenei vámszedő nehány lovas kiséretében, valami utólagos
vámot követelni. Volt lárma, vitázás és órákig tartó alkudozás, de végre
engednünk kellett, s miután a szegény kervanbasi s a kereskedők áruik,
állataik és rabszolgáikért még egyszer megfizettek, estve tovább
indultunk. Éjfél felé, mialatt Kajszar nevü jelentékeny helyen mentünk
keresztül, Narin állomáshoz értünk, s ez öt mérföldnyi ut keskeny,
termékeny, de elhagyott völgyeken vitt keresztül, mert a szép vidéket a
turkmanok, dsemsidik és firuzkuhiak rablásai nagyon bizonytalanná
teszik. Narinban csak nehány óráig pihentünk, mert egy hét óráig tartó
út volt előttünk. Miután egész nap szakadatlanul haladtunk, este a
Csicsektü nevü falu és állomást értük el, melynek közelében egy másik,
Fehmgüzar nevü falu fekszik. A kervanbasinak s nehány más utitársunknak
az innen délkeletre a hegységek közt három órányira fekvő Kkodsakendu
faluban levén dolguk, itt egy egész napot időztünk. E helyet tekintik
Majmene és Turkesztan határának. Egy Devletmürad nevü jüzbasi, ki itt
mind határőr szerepelt, kamcsin pulu, azaz ostorpénz[56] név alatt ismét
vámot vett rajtunk, most harmadszor a majmenei khánságban. Midőn egy
herati kereskedőnek bámulatomat fejezém ki ez igazságtalan eljárás
felett, ezt felelte: „Hála istennek, hogy csak vámot kell fizetnünk.
Azelőtt Majmenén s Andkhujn keresztül az ut nagy veszélylyel járt, mert
a khán maga fosztatá ki a karavánokat, s mi mindenünket elvesztők.“ Itt
Csicsektuban láttam az utolsó özbeg nomádokat, s meg kell vallanom, hogy
mély megilletődéssel bucsuztam el e derék becsületes emberektől; s e nép
nomádjai, kikkel a khivai és bokharai khánságokban találkoztam, egész
Közép-Ázsiában a legjobb hatással voltak reám.

Itt egy csapat dsemsidi, melyet a khán Bala Murgabból küldött elénk,
vette oltalmába a karavánt; mert az ut innen egy jó széles völgyön vezet
keresztül, melytől jobbra a szarik-turkmanok, balra a rabló firuzkuhiak
laknak. A föld igen termékeny, de uratlan s miveletlen. A mint hallám,
az egész uton Bokharától idáig, nem volt a karaván oly fenyegető
veszélynek kitéve, mint itt. Őrizetünket 36 jól felfegyverzett lovas
dsemsidi képezte, kikhez még vagy hatvan harczképes ember csatlakozott a
karavánból; és még is az egész uton jobbra balra minden dombra
táborszemek küldettek, s mindenki a legnagyobb feszültségben volt;
képzelhető, mint érezhették magokat ily pillanatokban a szegény
kimenekült rabszolgák, kik sok fáradság és nagy költséggel eddig
eljutottak, s most uj szolgaság veszélye által voltak fenyegetve. De a
karaván nagysága s különösen ébersége, szerencsésen megóvott minden
támadástól. Egész nap pompás réteken haladtunk, melyeket az előrehaladt
évszak daczára térdig érő fű és virágszőnyeg boritott, s éjjel kipihenve
magunkat, másnap reggel a Kale Veli vár romjaihoz értünk, melyben két év
előtt még laktak, de mely a szarik-turkmanok egy nagy alamanja által
megtámadtatva, kipusztittatott. A benlakók részint rabszolgákul adattak
el, részint agyonverettek, s a pusztán álló ház és várfalak rövid idő
alatt teljesen romba fognak dőlni. A dsemsidi lovasok, kik még csak egy
nap óta kisértek, már itt követelték kamcsinpulujokat; minden gyalog
vagy lovas embernek egyszer, a rabszolgáknak kétszeresen kellett
fizetniök. Azt álliták, hogy azon vámilletékből, mely Bala Murgabnál
szokott szedetni, nekik mi sem jut, s igy követelésük igazságos.

Csicsektuból való elindulásunk után másodnapra este felé vége lőn a szép
utnak s a völgyes vidéknek. A Murgab folyóhoz vivő ut innen vad
bérczszoroson vezetett keresztül, mely helyenként igen meredek s e
mellett oly szűk, hogy egyes megterhelt tevék csak nagy nehezen
bujhatnak át rajta. A mint hallám, ez az egyetlen járható út, mely a
folyó partjához vezet. A seregeknek, melyek a Murgabon át akarnak kelni,
vagy a sivatagon kell keresztül menniök, s a szalorok és szarikokkal jó
barátságban állniok, vagy az emlitett szoroson áthatolniok, hol a
dsemsidik barátságát kell megnyerni, kik e meredek utakon a legerősebb
seregnek is nagy kárt okozhatnak. Csak éjfélre értünk a folyó partjához,
ember és állat ellankadva a fáradságos bérczi uttól, csakhamar mély
álomba merült. Midőn másnap reggel felébredék, láttam, hogy egy magas
hegyektől körülvett völgyben vagyunk, melynek közepe, a Murgab[57]
tiszta zöld habjai által átmetszve, kellemes látványt nyujtott. Félóráig
haladtunk a part hosszában, az átkelésre alkalmas helyet keresve, mert a
folyó igen gyors, s bár nem nagyon mély, a magas partok s a viz medrében
lévő sziklák miatt nem mindenütt átgázolható.

A lovak kezdték meg az átkelést, ezeket követték a tevék, s végül
maradtak a szamarak. Ez állatok, a mint tudva van, a halál és tüznél is
jobban félnek a viz és iszaptól; szükségesnek tartám tehát tarisznyámat,
melyben utam legbecsesb zsákmányai, kézirataim voltak, egy teve hátára
tenni. Magam az üres nyeregbe ültem s ugy hajtám neki szamaramat a
viznek. Az első lépteknél, melyeket az állat a ragadó folyam köves
medrében tett, észrevettem, hogy baj lesz; le akartam szállni, de ez
felesleges lett volna, mert nehány lépéssel odább paripám egyszerre
elesett, aztán a parton álló utitársaim hangos kaczagása közben,
megrettenve, gyorsan, a mint csak kivántam, átvágtatott a tul partra. A
Murgab tiszta habjaiban élvezett reggeli hideg fürdő csak azért volt
kellemetlen, mert nem öltözhettem át, s kénytelen valék néhány órát
szőnyegek és zsákokkal betakarva tölteni, mig átázott ruhám a napon
megszáradt. A karaván közel a várhoz tábort ütött, melynek belsejében
házak helyett csupa sátrak vannak, a hol is a dsemsidiek khánjai vagy
fejedelmei székelnek.

A Murgabvölgy ezen, Bala Murgab, azaz felső Murgab[58] nevü része, a
hezarei magas hegyláncz határától Marcsahig (kigyókut) terjed, hol a
szalor-turkmanok laknak; s örök idők óta a dsemsidiek birtokában van,
kik időközben ugyan nehányszor elüzettek, de ismét visszatértek. A
vártól délnyugotra a völgy oly keskeny lesz, hogy hegyszorosnak volna
nevezhető, melynek közepében a Murgab tajtékot verve pokoli lármával
rohan tovább. Csak Pendsdehen felül, hol a folyó mélyebb s lassubb lesz,
tehet a völgy szélessége egykét mértföldet. Azt mondják, hogy azon
időben, midőn még Merv létezett, e vidék meglehetős virágzó volt, de
most a turkmanok fészkelnek benne, kiknek lépteit mindenütt romok és
pusztulás jelölik.

A dsemsidiek Dsemsidtől, a pisdadiak mesés királyától származtatják
magokat. Ez állitás valóságát természetesen kétségbe lehet vonni. De
tagadhatlan, hogy persa eredetüek, a mit nem annyira nyelvük, mint
inkább tisztán irani arczjellegük bizonyit, melyet e nomádok oly
szeplőtlenül őriztek meg, a mint azt még Persiának is csak déli
tartományaiban találhatjuk. Évszázadok óta a persa nemzet legszélső
határára vetődve, a folytonos harczok által számuk nagyon leapadt.
Nincsenek többen 8–9000 sátornál, melyekben a nevezett völgyben s a
határos hegységekben elszórva, nagy nyomorban élnek. Nagy részök
Allahkuli khán által kényszeritve Khivába vándorolt át, s itt egy
termékeny, az Oxus által vizzel gazdagon ellátott földterületet
(Kökcseg) kapott lakhelyül. Jobban is éltek itt, de a régi, bérczes haza
utáni vágy visszahajtá őket; s most itt mint uj települők élnek ismét,
de nem nagyon fényes helyzetben. Öltözet, életmód és jellemre nézve a
dsemsidiek egyenlők a turkmanokkal; rablókalandozásaik szintoly
félelmesek, csak hogy csekély számuk miatt ritkábbak. Most khánjaik
(kettő van ilyen, Mehdi khan, és Allahkuli khán) az afghanok hűbéresei s
a herati szerdartól, a mint mondják, ezért gazdagon megjutalmaztatnak.
Az afghanok már Doszt Mohammed khán idejében minden áron maguk részére
iparkodtak a dsemsidiek fegyvereit megnyerni, részint, hogy a Murgab
éjszaki határán folytonos őrseregök legyen a majmeneiek berohanásai
ellen, részint, hogy a turkmanok hatalmát, kiknek barátságát még Doszt
Mohammed khán sem birta magának a legnagyobb áldozatokkal sem
biztositani, egyensulyozzák. Mehdi khán, az emlitett dsemsidi főnök, azt
mondják, hogy lényeges szolgálatokat tett Herat ostromlásánál, s ezért
nem csak az elhalt emirnek, hanem utódjának, a mostani király Sir Ali
khánnak is teljes kegyét megnyerte. Ez őt kis koru fia gyámjává tette,
kit Herat kormányzására hátrahagyott. Az afghan határnak Murgabig való
kiterjesztése tehát nem igen valószinű, mert a dsemsidiek a herati
szerdar fensőbbségét el nem ismerik, s azon pillanatban, midőn
zsoldjoktól elesnek, nyilt ellenségkép lépnének fel.

Mint mindenütt, itt is a karaván vám-ügyei tették az első s egyetlen
nehézséget. Az egész uton azt hallám, hogy a Murgab bal partján kezdődik
Afghanisztan, hol legalább a rabszolgavámot nem szedik. De nagyon
csalódtunk. A dsemsidiek khánja, ki a kervanbasival személyesen
alkudozott a dijak felett, az árukötegek, állatok és rabszolgákért még
többet fizettetett magának, mint az előbbiek, s midőn dijszabályzata
köztudomásra jutott, kétségbeesés szállt meg mindenkit, sőt némelyeknél
vége hossza nem volt a sirásnak. Még a hadzsiknak is minden szamár után
két frank vámot kelle fizetniök, a mi mindeniknek, de különösen nekem
nehezemre esett. De legjobban megjárta egy indiai kereskedő, ki nehány
teher ánist vett Majmenében 30 tengeért. A Heratig való szállitás 20
tengébe került, vámképen fizetett eddig 11-et, s most még 30-at kivántak
tőle, s igy csupán költségei 61 tengére rugtak. Azon roppant terhek,
melyek itt törvényes módon nehezednek a kereskedő vállaira, minden
kereskedelmi forgalmat gátolnak; s a lakosok, uralkodóik zsarnoksága
miatt gyakran a természetnek e vidéken vadon termő kincseit, melyeknek
jövedelme annyi szükségletét fedezné háztartásuknak, nem értékesíthetik.
A dsemsidiek bérczes hazájában három emlitésre méltó terményt találunk,
melyek vadon teremnek, s bárki által gyüjthetők: 1) pisztacziák 2)
buzgunds, szintén a pisztaczia fának gyümölcse, mely egy évben
pisztacziát, a másikban festőfaként használható buzgundsot terem, az
előbbinek batmanja ½, az utóbbié 6–8 frank; 3) terendsebin, harmatalaku
czukoranyag, melyet ugy szednek, mint a mannát; ize nem rosz, s Heratban
és Persiában czukorgyártásra használtatik. A Badkhiz (szóról szóra
forditva: „a hol a szél ered“) hegység gazdagon adja az emlitett
czikkeket, melyeket a lakosok össze is szednek; de a kereskedő a roppant
vámok miatt csak igen keveset adhatván értök, az inség általok alig
enyhittetik. A dsemsidi nők pamutból s kecskeszőrből különféle
szöveteket készitenek, főkép egy nemét a posztónak, mely sal-nak
neveztetik, s Persiában jó áron kél el.

Négy napot tölténk a Murgab partján, az emlitett romok közelében. Órákig
eljártam e tiszta zöld vizü folyam partjain, az egyes csoportokban
elszórt sátrakat meglátogatni, melyek nyomorultul s elzüllötten néztek
ki, s ócska nemezrongyokkal voltak befedve. Hiába kináltam
üvegklárisaimat, áldást és nefeszt, ez embereknek csak kenyér kellett, s
ily fényüzési czikkek után nem vágyódtak. A vallás sem áll itt nagy
tekintélyben; s miután hadzsi és dervis voltam, nem nagy hasznomra
lehetett, s azon nagyobb kirándulást, melyet Marcsahba akartam tenni,
abba kelle hagynom. Itt, a mint mondják, münar-okkal ellátott (tornyok s
oszlopokkal; talán a parszi-k korából való) kőromok vannak. E hirt nem
tartám egészen hitelesnek, mert különben az angolok, kik Heratot s
vidékét eléggé ismerték, emlitést tettek volna rólok; s azért e
bizonytalan hir miatt nem akartam magamat veszélynek kitenni.

Bala Murgabtól Heratig az utat lóháton négy napra teszik, tevén ezen
bérczes vidéken két annyira, s nekünk, kiknek tevéi nagyon meg valának
terhelve, még többet kelle számitanunk. Két magas, a Murgabtól délre
látható hegycsucsot két nap mulva szándékoztunk elérni. Mindkettőt
derbendnek, azaz szorosnak hivják; s mind kettő magasabb, szűkebb és még
könnyebben védelmezhető mint az, mely a Murgab jobb partján Majmenébe
visz. Minél tovább halad az ember, annál vadregényesebb lesz a
természet. Azon magas sziklatömegek tetején, melyek az első derbendet
teszik: régi várromok vannak, melyekről tarkábbnál tarkább regéket
beszélnek. Tovább, a második derbendnél, közel a Murgab partjaihoz, egy
régi kéj-palota romjai láthatók. A hires Hüszejn Mirza szultánnak volt
ez nyári lakása, ki itt egy Pul Taban nevü kőhidat épittetett, melynek
nyomai még most is észrevehetők. Közép-Ázsia ezen legmiveltebb
uralkodójának korában az egész vidék virágzott s a Murgab partján több
ily kéjpalota állt.

Tulhaladván a második szoroson, elhagytuk a Murgabot, s utunk jobbra
kanyarodott nyugati irányban egy emelkedett sikságra, mely tőszomszédja
a sivatag azon részének, hol a szalorok laknak. Itt kezdődik a magas
Telkghuzar hegy, melyen öt órát tartott átkelésünk. Éjfél felé egy Mogor
nevü helyen állapodtunk meg, s innen másnap reggel az egykori város és
vár Kale No romjaihoz értünk, melyek körül nehány, még a dsemsidieknél
is nyomorultabb külsejü hezaresátor volt. Kale No, a mint hallám, még 50
év előtt virágzó város volt, s a Persiából Bokharába menő karavánoknak
rakhelyül szolgált. A hezare-k, akkori birtokosai, azonban elbizták
magokat, Herat kormányzására igényeket kezdtek támasztani, s ezen utóbbi
város ellen viselt harczok által tönkrejutottak. A persákat is
ellenségeikké tették, mert Khoraszanban rabló kalandjaikban a
turkmanokkal versenyeztek. Akkor Kale No az volt a rabszolgakereskedésre
nézve, a mi most Merv.

Az itt található hezarék az iráni elemmel való összevegyülésök folytán
nem őrizték meg a mongol typust oly tisztán, mint a Kabul vidékén lakó
rokonaik, s nagyobbrészt szunniták, mig ezek a siítákhoz tartoznak. Ha
jól értesültem, az éjszaki hezarék a déliektől csak Nadir korában váltak
el; s a körülöttük lakók által kényszeritve tértek át a szunniták
szectájához. A mint beszélik, a hezarek[59] mongolországi ős
lakhelyökből Dsengisz khán által hozattak Közép-Ázsia déli részébe, és
II. Abbasz sah befolyása által térittettek a siismusra. Feltünő, hogy
anyanyelvöket a persával cserélték fel, mely még az általok most lakott
vidéken sem általánosan uralkodó; s csak egy kis részök, mely közel
Herathoz a hegységekben elszigetelve él, s évszázadok óta szénégetéssel
foglalkozik, beszéli a mongol nyelvnek egyik szójárását. Magukat,
valamint lakhelyöket is Gobinak nevezik.

Baba khannak, a kale no-i hezarék fejének, szegénysége s gyöngesége
miatt a csak két napi távolságra fekvő Heratnak legalább fensőbbségét el
kellene ismernie. De ő is független fejedelemnek tekinti s akarja magát
tekintetni, s alig telepedett le karavánunk a romok mellett, személyesen
eljött vámot követelni. Uj vita s veszekedés. A kervanbasi követet akart
Heratba küldeni panaszszal; a fenyegetés használt, s a vám helyett
megelégedtek egy borsos kamcsinpuluval, de az istentelen khán szintén
nem feledkezett meg még a hadzsikról sem, s ismét két francot kellett
szamaramért fizetnem. A kereskedők sok pistacziát s bereket vásároltak;
ez utóbbi könnyü posztó szövet, melynek készitésében a hezarei nők
kitünők, s mely egész északi Persiában s Afghanisztanban egy csekmen
nevü felsőruha készitésére használtatik.

Kale No-ból ismét magas hegyeken át vezetett utunk Herat fele. Az egész
ut csak husz mérföld, de nagyon fáradságos, és négy egész napig tartott,
mig megtettük. Első nap Alvar falunál állapodtunk meg, közel egy hajdani
rablóvár romjaihoz, melyben Sir Ali Hezare tanyázott volt. Második nap
az örök hóval boritott Szerabend hegycsucson keltünk át, melyen daczára
a roppant tüzeknek, melyeket minduntalan raktunk, majd megfagytunk.
Harmadik nap az ut lefelé hajlott, koronként igen veszélyes helyeken
vezetve keresztül; mert gyakran csak egy lábnyi széles ösvény futott
végig a meredek partján, s egyetlen tévesztett lépés embert és tevét
menthetlenül elveszthetett volna. Szerencsésen leértünk a völgybe
Szercsesmehez, hol egy nagy patak veszi forrását, mely Herat éjszaki
részét benedvesitvén, a Heri-Rudba ömlik. Negyedik nap végre a Herathoz
tartozó s ettől négy mértföldnyire eső Kerrukhba értünk.

Midőn a karaván tavaszkor Bokharába indult, Heratot még Doszt Mohammed
khán ostromolta. Hat hónap telt el azóta; a város bevétele, kirablása s
elpusztitásáróli hirt már rég meghallók, s az olvasó elképzelheti, mint
vágytak már a heratiak családjokat, barátaikat, házaikat viszontlátni.
Mindazonáltal egy napot kellett itt várnunk, mig a vámos, ki már reggel
meglepett elbizakodott, követelő afghanias fellépésével, minden
megérkezett és a hozottakról pontos lajstromot készitett. Én
Afghanisztant féligmeddig organizált országnak képzelém, melyben a
nyugati elemekkel való régibb érintkezésnel fogva legalább némi rendet
és humanitást lehet találni. Sőt azt hivém, nemsokára vége lesz
szenvedéseimnek s tettetett szerepemnek. Fájdalom, csalódtam. Az első
afghan hivatalnok, kit megláttam, a középázsiai államok kegyetlen
barbarságát a magáéval elhomályositá; s a mi borzasztókat az afghan
vámkutatásokról beszélni hallottam, mind azt szelidnek találtam a
valósággal szemben. Azon árukötegek, melyeket tulajdonosaik nem akartak
megnyitni, őrizet alatt a városba vitettek, az utazók málhája
darabonként feliratott s megvizsgáltatott, s a hüves idő daczára
mindenikünknek le kellett vetkőznünk, s ingen, gatyán és felsőruhán
kivül minden más öltönydarab vám alá esőnek nyilvánittatott.
Legrosszabbul bánt e brutális vámszedő a hadzsikkal, még apróáruik
csekély készletét sem kimélte, és a mi hallatlan volt eddig, öt kran-t
rótt fejenkint a szamarakra, melyekért eddig már oly sokat kellett
fizetnünk, s melyek egészben alig értek 20–25 kránt. Sokan oly szegények
levén, hogy nem birtak fizetni, eladatta állataikat, s e gyalázatos
eljárás engem is nagyon megviselt, mert majd mindenemből kifosztott.

Estefelé, mikor a fosztogatásnak vége lett, megjelent még a kerrukhi
kormányzó, ki őrnagyi ranggal van felruházva, kamcsinpuluját követelni.
Meglehetősen szigoru volt, de valódi katonás tartása, s nyakig begombolt
egyenruhája, mint az első tárgy, mely oly sok idő után ismét az europai
életre emlékeztetett, leirhatlanul kellemes hatást gyakoroltak reám.
Bator khán – ez volt neve, bámulatommal együtt idegen vonásaimat is
észrevette, tudakozódott utánam a kervanbasinál, aztán magához közel
leültetett s különös előzékenység és kitüntetéssel bánt velem.
Beszélgetés közben, melyet minduntalan Bokharára vitt át, többször
titokban felém nevetett, mint ha küldetésem (mert azt hitte, ebben
járok) szerencsés sikerültéhez akarna szerencsét kivánni, s ámbár én
állhatatosan folytatám a tettetést, bucsuzáskor még is kezét nyujtá,
hogy angol módra megrázza az enyimet; de én megelőztem őt, felemelém
kezemet s fatihát akartam rá adni, mire ő nevetve eltávozott.

Karavánunk, miután a Bokharából idáig vezető uton, mely 20–25 nap alatt
megtehető, hat hétnél tovább időzött, másnap reggel volt Heratba
bevonulandó. Mennyire kedvezőtlen ez ut a kereskedelemre nézve,
esetenként már emlitém; most azonban egy táblába foglalva akarom
összeállitani azon dijakat melyeket tengékben rabszolgák, áruk és
állatokért a különböző helyeken fizetnünk kellett.

   A hely neve Áru kötegekért Tevékért Lovakért Szamarakért Rabszolgákért
   Kerki 20 5 3 1 22
   Andkhuj 26 5 3 2 20
   Majmene 28 5 3 1 25
   Almar – 3 2 – –
   Fehmguzar 1 3 2 1 1
   Kale Veli – 5 3 1 5
   Murgab 30 5 3 2 15
   Kale No. – 5 3 2 –
   Kerrukh – 15 10 5 –
   Összeg 105 51 32 15 88
_Fizettünk tengékben (à 75 centimes.)_

Számitsuk ehhez még, hogy Heratban husz percentet vesznek a pénztől, s
bárki fogalmat szerezhet magának azon árakról, melyeken a kereskedőnek
portékáit adnia kell, ha jutalmat akar fáradságáért.



XIV. FEJEZET.

AZ ELPUSZTULT HERAT. – BAZÁR. – SZERZŐ ELHAGYOTT HELYZETE. – MEHEMMED
JAKUB KHÁN, A SZERDAR. – AFGHAN SEREG. – TALÁLKOZÁS A SZERDARRAL. – AZ
AFGHANOK VISELETE HERAT OSTROMÁNÁL. – NAZIR NAIM VEZIR. – PÉNZÜGYI
VISZONYOK. – TODD ŐRNAGY. – MOSZALLA, HÜSZEJN MIRZA SZULTÁN SIRJA. –
KHODSA ABDULLAH ANSZARI ÉS DOSZT MOHAMMED KHÁN SIRJA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ἐντεῦθεν Ἄρεια, σχοῖνοι β’. Ἔνθα Κανδάκ πόλις καὶ Άρτακάναν καὶ
Άλεξάνδρεια ἡ ἐν Αρείοις κῶμαι δἑ δ’. – Isidori Characeni, _Monsiones
Parthicae, 17, apud Müller. Geograph. Gr. minores._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A herat éjszaki részéből jövő utazót, ha a Khodsa Abdullah Anszari
hegyet megkerülte, Herat Dsölgei-Heratnak nevezett elláthatlan szép
siksága, mely csatornáktól átszeldelve s falukkal behintve terül el
szemei előtt, önkénytelen meglepi. Ámbár fákat, e fő ékességeit minden
vidéknek, hiában keresünk, még is észreveszszük, hogy Turkesztannak, a
tulajdonképeni Közép-Ázsiának szélére jutottunk. Heratot méltán
nevezhetjük e vidék kulcsának, s ha nem vagyunk is egy véleményen a
keletivel, ki azt Dsennetszifat, azaz paradicsomhoz hasonlónak nevezi,
még sem tagadhatunk meg az előttünk fekvő vidéktől bizonyos termékenyen
kellemes jelleget. Természeti előnyei s politikai fontossága, fájdalom,
a szomszéd tartományok Eris-almájává tették, s meggondolva az itt vítt
örökös harczokat, s a számtalan ostromot, melyet e városnak ki kellett
állnia, csodálkozva szemléljük, mily gyorsan hegednek be itt a harcz
mély sebei. Még két hónap előtt vad afghan csordák tanyáztak e vidéken,
mindent pusztitva, s a szántóföldek és szőlők még is már javában
virágoztak ismét, s a réteket virágokkal tarkázott sürü gyepszőnyeg
boritá.

Heratnak, mint minden keleti városnak, vannak régi és uj romjai, s mint
mindenütt, itt is a régiek szebbek s nagyszerübbek a mostaniaknál. A
Moszallán (imatér) lévő épületmaradványok a régi Timur város romjaira
emlékeztetnek, az egyes, szétszórva álló kerek tornyok Iszpahán
vidékére; de maga a város, vagy vár mostani állapotában oly romhalmazt
képezett, a milyet még keleten is ritkán találunk. A Dervaze Arak kapun
vonultunk be. Az eddig látott házak, az előépületek s maga a kapu
egészen romokban feküdtek. Közel a kapuhoz, a város belsejében van az
ark (citadella), magasságánál fogva fő czélpontja az afghanok
lőszereinek, leégve s félig lerombolt állapotban. Ajtók és ablakokról
hiányzik a fa, mert az ostrom alatt nagy szükséget szenvedett a város
tüzelő szerekben, s a puszta falnyilásokban egyegy meztelen afghan vagy
hindu guggol, méltó őrei ez elpusztult helynek. Minden lépten nyomon
nagyobbnak találtuk a pusztulást, egész városrészek üresen, elhagyottan
álltak. Csak a bazár, vagy is annak kupolával fedett része, mely már sok
ostromot kiállott, bár uj népessége alig volt benne három hónap óta,
nyujtá érdekes képét azon életnek, melynek jellege az India, Persia és
Közép-Ázsia vegyületét még a bokharai bazárnál is világosabban tünteti
elő. Csak a hadzsi Reszul karavánszerajtól a No karavánszerajig tartott
a tulajdonképeni tolongás; és még e kis téren is az afghanok, indusok,
tatárok, turkmanok, perzsák és zsidók fajkülönbsége meglepő látványt
nyujtott. Az afghan vagy nemzeti öltönyében, mely hosszu ingből,
gatyából s egy szennyes lepedőből áll, vagy katonai pongyolában
diszeleg; s ilyenkor veres angol kabátját, e kedvencz ruháját, melyet
még alvásközben sem tesz le, veti inge fölé, mig fejét festői
indo-afghan turbán boritja. Más czivilizáltabbak félig persa ruhában
járnak. A fegyver általános divatban van, polgári állásuak ugy, mint
katonák ritkán mennek kard és paizs nélkül a bazárba, sőt láttam
többeket, kik, hogy teljesen fashionablek legyenek, egy egész arsenált
hordtak magokon, mely két pisztolyból, kard, tőr, handzsár, puska és
paizsból állt. A vad s nyers tekintetü afghanhoz csak a turkmanhoz
közeledő dsemsidi hasonlitható, a nyomorultan öltözött herati, a
meztelen hezare s a vidék tejmurijai egészen eltünnek mellette; mindenki
alázatosan halad el előtte, és soha uralkodót vagy hóditót nép annyira
nem gyülöl, mint a herati az afghant.

Maga a bazár, melynek keletkeztét Herat fénykorára, Hüszejn Mirza
szultán idejére teszik, s igy négy száz éves, még romjaiban is
megérdemli a szép melléknevet; s azelőtt, a mint mondják, a Dervaze
Araktól a Dervaze Kandaharig[60] egész utczát képezett. Most persze, s
különösen az utóbbi ostrom és pusztitás után, a bazár boltjai csak
lassankint nyilnak meg ismét; de az ipar és kereskedelemre az afghanok
rablásszerü vámrendszere alatt nem nagy jövő vár. Szinte hihetetlen,
mily nagy adás-vevési adó vétetik minden akként kereskedő és vevőtől. A
ki öt francon egy pár csizmát vesz, fizet másfél francot, egy másfél
francos süvegért egy francot, nyolcz francos bundáért két francot stb.
Minden ki- vagy bevitt tárgyat a vámszedők által, kik a város s a bazár
különféle részein vannak elhelyezve, meg kell bélyegeztetni.

Herat városának ős lakói persák, még pedig azon törzsből, mely
Szisztantól északkeletre terjedt ki, s a régi Khoraszan tartományt
képezte, melynek Herat legújabb ideig fővárosa volt. Később a Dsengiz és
Timur által eszközölt bevándorlások török-tatárral vegyiték a népet, s
az egész lakosság, mely hezarék, dsemsidiek, firuzkuhik, tejmeniek vagy
timuriakra oszolva teljesen különböző eredetü törzsekből áll, s csupán
politikai tekintetben vétethetik egy nemzetnek, a melynek Csahrajmak
közös nevet adtak. – Ennyit Dsölgei-Herat lakosságáról.

A várat nagyobbrészt persák lakják, kik a persa befolyás fentartására s
gyarapitására, az utolsó században költöztek át ide. Nagyobbrészt
kézmivesek s kereskedők. Herat városban minden tiz emberre csak egy
afghan esik, s ezek is féligmeddig már persákká lettek, s különösen az
utolsó ostrom óta esküdt ellenségei fajrokonaiknak; a kabuli vagy kaker
(kandahari), mint hóditó rájok nézve épen oly idegen és gyűlölt, mint
Herat őslakosainak szemében.

Rám a Heratban talált tarka tömeg kellemes hatást gyakorolt. Látva az
afghán katonákat angol egyenruháikban, fejökön csákóval, – mely viselet
az iszlam nyilt parancsaival ellenkezik, s melynek behozatala a török
hadseregben lehetetlennek tartatik,[61] – szinte hajlandóvá lettem
hinni, hogy oly országban vagyok, melyben már nincs mit félnem az
iszlami fanatismustól, s a terhes álarczot végre elvethetem. Midőn sok
katonát leborotvált bajuszszal láttam, mely divat az iszlam szerint
halálos bűn, s még Konstantinápolyban is a vallás megsértésének
tartatik, – azon kellemes remény támadt bennem, hogy talán nehány angol
katonatiszttel is fogok találkozhatni. Mennyire megörültem volna, ha itt
Brittaniának egy fiára akadok, ki az akkori politikai viszonyoknál fogva
bizonyosan nagy befolyással birt volna! Elfeledém, hogy a kelet sohsem
az, a minek látszik, s ezen csalódásom volt egyike a legkeserűbbeknek.

Erszényem, a mint már emlitém, teljesen kiürülvén, rögtön Heratba
érkeztünk után kénytelen voltam szamaramat eladni. A szegény állat az
uton egészen elsoványodott, s én mindössze 26 kránt kaptam érte, miből
ötöt rögtön adó s némely apró tartozások lefizetésére kellett
forditanom. Helyzetem a legkellemetlenebb volt. A kenyérhiányon még
lehetett volna valahogyan segiteni, de az éjszakák már nagyon hűsek
voltak, s minden testi edzettségem daczára sokat kellett szenvednem,
midőn valamely nyilt, fedetlen rom alatt, vékonyan öltözve, a puszta
földön voltam kénytelen aludni. Azon gondolat, hogy csak tiz napi
járásra vagyok Persiától, uj reményt öntött belém; de az odajutás
roppant nehézséggel járt. Egyedül lehetetlen volt mennem, s a Mesedbe
készülő karaván még szaporodni iparkodott s kedvező pillanatra várt,
mert a tekketurkmanok nemcsak az utakat tették igen veszedelmesekké,
hanem még Herat kapui előtt is elfogdosták az embereket, s fosztogatták
a falukat és karavánokat. Megérkezésem első napjaiban hallám, hogy egy
persa követ, Mehemmed Bakir khán, kit Khoraszan kormányzója
szerencsekivánatokkal küldött Heratba a fiatal szerdarhoz, nemsokára
visszamegy Mesedbe. Rögtön tisztelkedtem nála, s kértem, vigyen el
magával. A persa igen udvarias volt, de, bár többször emlegettem
szegénységemet, nem figyelt rá, s azt kérdezte tőlem, a rettentően
eltorzult hadzsitól, hogy hoztam-e szép lovakat Bokharából. Minden szava
arra látszott mutatni, hogy keresztül akar látni álarczomon; mire
észrevevén, hogy nincs tőle mit várnom, tovább mentem. Nemsokára elment,
s vele a Szamarkand és Kergiből velem együtt idejött hadzsik nagy része.
Minnyájan elhagytak, csak Molla Iszhák, derék kungrati utitársam hitt
szavamnak, midőn mondám neki, hogy Teheránban jobb sors vár rám, s velem
maradt. A derék ifjú nappal ennivalót s tüzelőszert járt koldulni, s
este elkészité vacsoránkat, melyet csak nagy biztatásaimra evett meg
velem egy tálból. Molla Iszhák különben a legérdekesebb szerepet játsza
kalandjaimban, most Mekka helyett Pesten él, s a következő lapokon
többször meg fogok róla emlékezni.

Hogy Mesed felé való tovább utazásunkra minden segély-forrást igénybe
vegyek, elmentem az uralkodó fejedelem, Szerdar Mehemmed Jakub khánhoz
is, Afghanisztan mostani királyának tizenhat éves fiához, kire a
meghóditott tartomány kormányzása bizatott, mert atyja, mindjárt
trónralépte után Kabulba sietett, hogy testvéreinek, kik őt a koronától
meg akarták fosztani, igyekvéseit meghiusitsa. A fiatal fejedelem a
Csahrbagban, azon palotában lakott, mely Todd őrnagynak is szállásul
szolgált; s bár az ostrom által sokat szenvedett, lakhatóbb volt a
teljesen lerombolt várnál. A négyszögletes udvarnak, vagy a mint, bár
mindössze nehány fát láttam benne, neveztetett: kertnek egy része neki s
nagyszámú cselédségének alvóhelyül szolgált; a tulsó részen egy nagy,
hosszas szobában naponkint négy-öt óráig adott arz-ot (nyilvános
kihallgatásokat). A fejedelem mindig egyenruhában járt, magas álló
gallérral, s többnyire az ablaknál ült egy karos székben, s hamar
megúnva a sok kérelmezőt, kiket hivatalosan el kelle fogadnia, egy
csapat riszale-val – igy hivják az afghan hadak szinét, – hadi
gyakorlatokat tartatott ablaka előtt, s öröme telt benne, ha láthatta a
mozgó hadsorokat, s hallhatta a gyakorló tiszt menydörgő szavát, ki
különben a „Right shoulder forward!“ „Left shoulder forward!“
vezénykiáltásokat valódi angol hangsúlyozással ejté ki.

Midőn Molla Iszhák kiséretében az emlitett udvarba léptem, javában
folytak a hadi gyakorlatok. A katonáknak meglehetősen jó katonai
tartások van, sőt sokkal jobb, mint a már negyven év óta begyakorlott
török seregnek; s europaiaknak tartaná őket az ember, ha nagy részök nem
hordana kabuli hegyes czipőket s rövid nadrágjaik a hosszu szoritóval
nem volnának annyira megfeszitve, hogy a térden minden pillanatban
megrepedéssel fenyegetnek. Egy ideig e gyakorlatokat nézdelvén, az
elfogadó terem ajtajához mentem, melynél egy sereg szolga, katona és
kérelmező ácsorgott, nagy turbánomnak, mely fejemen volt, valamint
zarándok külsőnknek, melyre a fáradságos úton tettünk szert,
köszönhetém, hogy mindenki kitért utunkból, s zavartalanul a terembe
lépheténk. A fejedelem a fölebb leirt helyzetben volt, jobbján vezirje
ült, s ezután sorban a fal mellett más tisztek, mollák és heratiak,
köztük egy persa is, Imamverdi Khán, ki valami gaztett miatt Mesedből
(Dsam) ide menekült. A fejedelem előtt állt möhürdarja (pecsétőr) s négy
öt más szolga. Dervisi állásomhoz képest a szokásos üdvözlettel léptem
be; aztán anélkül hogy ezáltal feltünést okoznék, egyenesen a
fejedelemhez mentem, s leültem közte és a vezir közt, miután e testes
afghant kézzelfoghatólag figyelmeztetém, hogy adjon helyet. A jelenlévők
kaczagtak, de én nem engedém magam kivétetni sodromból s rögtön
felemelém kezeimet, hogy a szokásos ülőimát elmondjam.[62] Ezalatt a
fejedelem erősen szemügyre vett; láttam, hogy meg van lepve, s midőn
áment mondék s az egész társaság velem együtt szakállát simogatá, félig
felemelkedett székéből, s ujjal rám mutatva, félig nevetve, félig
csudálkozva felkiáltott: „Vallahi billahi suma ingiliz hestid!“
(Istenemre, esküszöm, hogy ön angol)!

[Illustration: „ESKÜSZÖM, ÖN ANGOL!“]

Hangos nevetés követé a fiatal királyfiu sajátságos ötletét, de ő nem
engedé magát zavartatni, leugrott székéről, elénkbe állt, s kezeivel
tapsolva, mint egy gyermek, aki valamit talált, kiáltott: „Hadzsi
kurbunet (legyek áldozatod!) valld meg, nemde ingilis vagy, tebdil-ben?“
(Incognito). Viselete oly naiv volt, hogy szinte sajnáltam, miszerint e
gyermek örömét el kell rontanom, de volt okom még az afghanok vad
fanatismusától tartani, s ugy tevén, mintha a tréfát már kissé
sokallanám, mondám: „Szahib mekun (hagyd el); ismerni fogod e mondást: a
ki igazhivőt, bárcsak tréfából hitetlennek tart, maga lesz azzá. Adj
inkább valamit fatihámért, hogy tovább utazhassam.“ Komoly tekintetem s
az elrecitált hadisz kivették az ifjut sodrából, félig-meddig
elszégyelve magát ismét leült, s avval mentegetődzött, hogy soha
bokharai hadzsit még nem látott ily arczvonásokkal. Azt felelém neki,
hogy nemis Bokharából, hanem Konstantinápolyból való vagyok, s midőn
ennek bizonyságául megmutatám neki útlevelemet, és unokatestvéréről,
Dsilaleddin khánról beszéltem neki, Akbar khán fiáról, ki 1860-ban
Mekkában s Konstantinápolyban volt, és a szultánnál kitünő bánásmódban
részesült, egészen megnyugodott. Útlevelem kézről kézre járt a
társaságban, mindenki kifejezte helyeslését, a fejedelem nehány kránt
adott, s azon meghagyással bocsátott el, hogy ittlétem alatt még
többször látogassam meg, a mit megis tevék.

E tréfa, bár szerencsésen végződött, mégis kellemetlen következményeket
vont maga után Heratban tartózkodásom alatt. A fejedelem után mindenki
átöltözött angolra akart bennem ismerni, s persák, afghanok és heratiak,
nyiltan bevallva, azért jöttek hozzám, hogy e gyanú valóságáról
meggyőződjenek. A legtolakodóbb egy hadzsi Sejkh Mehemmed nevü öreg
ember volt, kit mindenki nagy csillagásznak s tudósnak tartott, s ki a
persa és arab irodalomban csakugyan meglehetős olvasottsággal birt.
Elmondá, hogy Khanikovval utazott, s neki Heratban nagy szolgálatokat
tett, a miért ez egy ajánló levelet adott neki a teheráni orosz
követhez, melyet általam szeretne ennek kezébe juttatni. Hiába
iparkodtam elhitetni a jó öreggel, hogy semmi összeköttetésben nem állok
az oroszokkal; elment, de meggyőződését nem valék képes megingatni.
Legkülönösebbeknek találtam a persákat s afghanokat. Ezek olyan Eldred
Pottinger-féle embert véltek bennem felfedezni, ki mint lókereskedő jött
Heratba, s utóbb a város felett uralkodott. Azt mondták, hogy van itt
több száz, sőt több ezer arany erejéig hitelem, de azért senki sem akart
nehány kránt adni kenyérre.

Mily hosszúnak találtam az időt, melyet Heratban kellett töltenem, mig
egy karaván nem jön arra! A város komoran, szomorúan nézett ki, a vad
hóditóktól való félelem minden arczról volt olvasható, s a
beszélgetéseknek még mindig az utólsó ostrom és pusztitás képezte
tárgyát. A heratiak azt beszélik, – a mi azonban nem áll, – hogy Doszt
Mohammed khán nem a kabuliak vitézsége, hanem az őrség árulása által
vette be a várost. Szerintök a közkedvességben állt Szultan Ahmed
megmérgeztetett, s fia Sanauvaz, kit a heratiak majdnem istenként
tisztelnek, csak akkor tudta meg az árulást, mikor a paltanok nagy része
már a várba nyomult volt.

Ama harcz, melyet az ostromlott fejedelem hű és őt valóban szerető
alattvalóival elkeseredett ipja ellen viselt, egyike volt a
leghevesebbeknek; a küzdelem szenvedéseinek elbeszélése fájdalmasan
érint, s még fájdalmasabban a rablásoké, melyek a bevétel után nehány
napig tartottak, miután sok herati vagyonával együtt visszatért a
városba. Négyezer afghan katona, kik különböző törzsekből s ezredekből
választattak ki, az adott jelre a város több oldaláról a védtelen
házakra rohantak s nemcsak pénzt, ruhákat, fegyvereket, házi eszközöket
s más egyéb holmit, melyek szemügyre ötlöttek, raboltak el, hanem arra
kényszeritettek mindenkit, hogy majd mindenét vesse le, ugy hogy a
lakosok a teljesen kipusztitott s kiüresitett házakban félmeztelenül
maradtak hátra. Még a betegektől is elvették az ágyneműt és ruhát,
valamint a csecsemők bölcsőjét és értéktelen pólyáit is. Egy molla, kit
minden könyvétől megfosztottak, beszélte nekem, hogy legszebb kéziratai
közül körülbelől hatvan darabot vesztett el. Legjobban fájt neki, hogy
egy korántól, melyet nagyatyjától öröklött, megkellett válnia.
Szivszakadva kérte a fosztogató afghánt, hogy legalább ezen egy könyvet
hagyja meg nála, s megigéré, hogy érette abból imádkozni fog. „Soha se
fáradj – mondá a kabuli – van kis gyermekem otthon, majd az imádkozik
belőle éretted. Csak add ide.“

Ki a szennyes és fösvény afghánok kapzsiságát ismeri, könnyen
elgondolhatja, hogyan viselik magukat az ily fosztogatásoknál. A várost
egy napig, a környéket pedig hónapokon át birságolta a megszállók
csapatja. A háború eme természetes következményeit, melyek a czivilizált
országokban is feltalálhatók, az afghánoknak egyébiránt nem akarjuk oly
nagyon szemére vetni. Csak az kár, hogy hibás politikájuk által a
helyett, hogy a vert sebeket begyógyítanák, a meghóditott tartományt még
inkább tönkre juttatni igyekszenek, s ez által a környéken, hol
kétségkivül fontos szerepet játszhatnának, oly gyülöletessé teszik
magukat, hogy inkább ily kétségbeesett harczba bocsátkoznak, mint sem az
afghánok fensőbbségét elismerjék. Herat, melynek most ujra fölkellene
virágoznia, egy jószivü de tapasztalatlan ifjunak adatott át. Gondnoka,
a dsemsidi khán, a turkmanoknak, kiknek berontásaitól az országot védnie
kellene, kezére játszik, s ezek portyázásaikat Herattól nehány órányi
távolságig terjesztik ki, s nincs oly hét, melyben a falvakat meg ne
támadnák, ki ne rabolnák s a lakosokat fogságra ne hurczolnák. A herczeg
vezirje, kit Nazir Naimnak hivnak, oly férfiu, kinek otromba arczvonásai
a megtestesült ostobaság czégérének tekinthetők. Egyébiránt két hó alatt
annyira meggazdagodott, hogy magának Kabulban két házat szőlővel
szerzett. Miután a város és a tartomány belügyei kezében vannak,
hivatalos óráinak egész tartama alatt pörösködők és kérvényezők által
szokott környezve lenni. Ebbe csakhamar beleun, s miután az új
kormányzást illető kérdések és kérelmek hozzá intéztetnek: hogy az
unalmas tárgyalásokat kikerülje, a következő stereotyp választ szokta
adni: „Her csi pis bud,“ azaz: legyen ugy, mint régen volt!
Szórakozottságában, midőn gyilkolás vagy tolvajlás miatt panaszt tesznek
nála, néha ugyanezen választ szokta adni; a kérvényező megdöbbenve
másodszor is el akarja beszélni ügyét, de a „Her csi pis bud“ feléje
menydörög s el kell távoznia.

Ama nagy zavarnak, melyen keresztül megy minden, a legfényesebb
bizonyitéka azon körülmény, hogy daczára a hallatlan vámoknak, daczára
az örökös sarczolásnak, az ifju szerdár a hivatalnokok és a helyőrség
csapatja költségeit, mely csapatok 1400 emberből állanak, nem képes
fedezni. Mr. Eastwick,[63] a khoraszáni herczeg-kormányzó vallomása
szerint jelenti, hogy Herat jövedelme évenkint 80,000 tomant (38,000
font st.) tesz, melyből a polgári hivatalnokok seregén kivül öt ezred
gyalogságot és közel 4,000 lovasságot kell kitartani, melyre a fentebbi
összeg természetesen nem elégséges. A mai Heratnak, nagyobb jövedelem
mellett, sokkal csekélyebb kiadásai vannak, a megfélemlitett várost
könnyü korlátok között tartani s csupán a rendetlenségnek róható fel,
hogy az államköltségek fedezésére Kabul havi-segélyt kénytelen küldeni.
Ha Doszt Mohammed csak még egy évig él, hogy az ujonnan elfoglalt
tartomány ügyeit megállapitsa, akkor Heratnak Afghanisztánba való
belebbezése lehetségessé válik. Még ma is az ijedelem az, mely mindent
zaboláz, azonban csak egy támadás kell bárkitől is Heratra, s a heratiak
lesznek az elsők, kik az afghánok ellen fegyvert ragadnak. Nem csak a
vár siíta lakosai, kiknek természetes vágyuk Persia felé irányul, hanem
maguk a szunnita heratiak is előnyt adnának a kizilbasoknak jelenlegi
elnyomóik felett, s nem találom túlzásnak, hogy leginkább az ingilizek
után epednek, kiknek emberiséges volta s igazságszeretete elfeledteti
vallásban és nemzetiségben a nagy különbséget. A heratiak, Todd
őrnagyban, kormányzási ideje alatt, buzgóságában s áldozatkészségében a
rabszolgák kiváltásakor,[64] oly jellemvonást láttak, mely előttük
uralkodóban hallatlannak tünt fel. Ahhoz voltak szokva, hogy saját
kormányuk rabolja és gyilkolja, nem pedig kimélje és megajándékozza
őket.

Elutazásom előtt két nappal egy afghán rábeszélt, hogy a közellevő
Gazergiah faluba ránduljak, a Khodsa Abdullah Anszari s a Doszt Mohammed
khán sirját megnézendő. Az oda vezető uton Moszalla gyönyörü romjaitól
bucsúztam el. A mecset, valamint a siremlék maradványai, melyeket a nagy
szultán Hüszejn Mirza halála előtt tiz évvel (901) épittetett a maga
számára, a mint már emlitve volt, Szamarkand sirköveinek utánzásai.[65]
Az idő ezen műemlékeket még sokáig megkimélte volna, de a siíta
fanatizmus a két utolsó persa ostrom alatt gyalázatosan dühöngött.
Fájlalni lehet, hogy európai tisztek, mint Borovszki s Bühler
tábornokok, az első lengyel, az utóbbi elzászi, kik a nevezett
hadjáratnál jelen voltak, gátlólag nem léptek fel. Maga Gazergiah, mely
Herattól egy órányira van s dombos fekvése folytán már a városból is
látható, a sculptura és épitészet sok érdekes emlékével bir, Sahruh
Mirza, Timur fia idejéből, melyeket Ferrier[66] meglehetős bőven irt le,
kivéve bizonyos hibát, melyet az utazó tisztnek könnyen meg lehet
bocsátani. A gazergiahi szentet ugyanis Khodsa Abdullah Anszarinak
hivják s az utolsó melléknév mutatja, hogy arab volt, még pedig azon
törzsből, mely a prófétával a hidsra-ban (futás) részt vett. Ő 600 évvel
ezelőtt Bagdadból Mervbe jött s innen Heratba, hol meghalt s mint szent
tiszteltetett.

Ma, mint a tartomány és város védszentje, nagy tiszteletben áll. Doszt
Mohammed khán lábához temetteté magát s ez által ép annyira hizelgett
földijeinek, mint a mennyire elkeserité ellenségeit. A sir, mely a közel
levő épület fala és a Khodsa sir köve között van, midőn én láttam, még
nem birt semmi diszitménynyel, de még csak kővel sem. Fia és utódja
először az örökség alapkövét akarta letenni, s csak aztán a hagyományozó
sirkövét. Ennek daczára az afghánok hódolattal zarándokolnak oda, s a
szentet hatalmas vágytársa legközelébb egészen elhomályositja. Ugy kell
neki, ő alkalmasint egyike volt ama sok arab csalónak, mig ellenben
Doszt Mohammed az afghán nemzet megalapitója.



XV. FEJEZET.

SZERZŐ EGY MESEDBE MENŐ KARAVÁNHOZ CSATLAKOZIK. – KUHSZUN, LEGUTOLSÓ
AFGHAN VÁROS. – ALAPTALAN IJEDELEM VADSZAMARAKTÓL. – VITA ALATT LEVŐ
TERÜLET AZ AFGHAN ÉS PERSA BIRTOK KÖZÖTT. – AZ ÚT SOKFÉLE IRÁNYBAN
OSZLIK EL. – JUSZUF KHAN HEZARE. – FERIMON. – DOLMAGE EZREDES. – SZULTAN
MURAD MIRZA HERCZEG. – SZERZŐ KILÉTÉT MEGIRJA A HERATI SZERDÁRNAK. –
SAHRUD. – TEHERAN S FOGADTATÁS AZ OTTANI TÖRÖK ÜGYVIVŐ ISZMAEL
EFENDITŐL. – BARÁTSÁGOS FOGADTATÁS MR. ALISON S AZ ANGOL KÖVETSÉGTŐL. –
TALÁLKOZÁS A SAHHAL. – KAVVAN UD-DAULET S A MERVI VERESÉG. – VISSZATÉRÉS
TREBIZONDON ÉS KONSTANTINÁPOLYON ÁT PESTRE. – SZERZŐ A KHIVAI MOLLÁT
PESTEN HAGYJA ÉS LONDONBA MEGY. – OTTANI FOGADTATÁSA.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  _’Tis sweet to hear the watch-dog’s honest bark_
  _Bay deep-mouth’d welcome as we draw nigh home._ – Byron.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Heratot 1863-dik évi nov. 10-ikén elhagytam, Közép-Ázsia, vagy, a hogy
mások nevezni szokták, India e kapuját, hogy a nagy karavánnal, mely
Mesedbe ment, utazásom utolsó részét megtegyem. A karaván 2000 emberből
állt, kiknek fele kabuli hezare volt, kik szegénységben és nyomorban
feleségeik és gyermekeikkel a siíta szentekhez zarándokoltak. Ámbár az
egész egy testület volt, mégis mindenki bizonyos osztályokba sorakozott.
Én egy csapat kandahari afghánhoz jutottam, kik indigóval vagy
prémárúkkal kereskedtek Kabulból Persiába, mert ezek történetesen
ugyanazon dsilodart fogadták meg, kit én rábeszéltem, hogy engedjen egy
könnyen megterhelt öszvérre ülni, s megigértem, hogy Mesedben ugy fogom
megfizetni, mintha egy magam használtam volna. Azon kijelentéssel, hogy
Mesedben segithetek szegénységemen, hadzsi voltom ellen magam támasztám
az első kételyt, de még sem merészeltem az álarczot egészen letenni,
mert az afghánok, kik fanatikusabbak, mint a bokharaiak, az uton
bizonyára boszút állnak. E bizonytalan állásom különben nem volt
érdektelen legközelebbi környezetemmel való érintkezésben, mert mig
némelyek tetőtül talpig töröknek tartottak, mások angolt akartak bennem
felfedezni, a pártok czivakodtak egymással s igen mulatságos volt látni,
hogy az utóbbiak mint győzedelmeskednek az elsők felett, mert a mint
Mesedhez közeledtünk, az alázatos, görnyedező dervisből mindinkább
valódi európaivá bonyolódtam ki. Nehány afghan, nagy indigós házak
ügynökei Multan és Sikarpurból, átváltozásomhoz egészen hozzá
illeszkedni igyekeztek, mert mig Herat területén Gazi (küzdők, t. i. az
angolok ellen) voltukkal büszkélkedtek s nagy áradozással szóltak a
kabuli győzelemről, Mesedhez közel azt közölték velem, hogy ők is angol
alattvalók lennének, csak mutatnám be őket Mesedben a Vekil daulet-nek
(az angol consuláris ügynöknek), minthogy ennek befolyásos védelme
kereskedelmi ügyekben rájok nézve nagy haszonnal volt. Mindezt a
legkisebb pirulás nélkül tették. A keleti álarczban születik s abban hal
meg, őszinteség nem lehet s nem is lesz sohasem keleten.

Utunk Nukre-n, Kale Szefer Khan-on, Ruszenek-en, Sebes-en és Kuhszun-on
át vezetett. Az utolsó előtti helynél kezdődik az erdőség, mely a Heri
partján terjed ki, s leselkedő turkmanoknak búvóhelyül szolgál.
Kuhszun-ban, hol a herati terület véget ér, két napig kellett időznünk,
hogy a legutolsó afghan vámot megfizessük. Második napon a karavanszeraj
tornyáról nagy porfelleget vettek észre, mely a faluhoz közelgett.
Turkmanok! turkmanok! hangzott minden felől; a rémület a karavánban és
faluban leirhatatlan; végül a porfelleg közel jött s nagy csapat vad
szamarat láttunk, mely nehány száz lépésnyire közelgett, aztán
megfordult s a sivatagon eltünt. Innen a persa határig, mely Kahriz és
Tajbad-nál kezdődik, terjed el azon uratlan országrész, melyen át
északról a tekke, szalor és szarik törzsök küldik alamanjaikat délre
egész Khaf, Kain, sőt még Bihrdsan-ig is. Ezek nehány száz lovasból
állanak, kik a falvakat megtámadják s a lakosokat és nyájakat magukkal
hurczolják.

Karavánunk, nagy száma daczára, Kuhszun-ból kiséretül minden
fegyverfogható egyént magával vitt. Kafirkale-nál találkoztunk egy
karavánnal, mely Mesedből jött. Azt hallottam tőle, hogy Dolmage
ezredes, angol tiszt persa szolgálatban, kit már előbb ismertem, az
utóbbi városban van, s e hirnek nagyon megörültem. Kafirkale után Dagaru
karavanszerajhoz érkeztünk; itt elágazik az út, az egyik Kahriz és
Türbeti Sejkh Dsam-on át sikságon vezet keresztül, a másik Tajbad, Riza,
Sehrinov-on át igen bérczes s ennek folytán kevésbé lenne veszélyes,
mint az első, melyet a karavan legnagyobb része választott, mig nekünk
az afghanok kedveért az utóbbit kellett megtenni. Utunk Taybad-tól
kezdve sivár, elhagyatott tájékon haladt át, mely a Bakhirz nevet
viseli, s melyet a szunnita hezarék laknak, kik Kale No-ból jöttek ide.
Öt állomás van, mig a kalenderabadi sikságra érkezhetni. Sehrinov-ban
Juszuf khán szertibbel (tábornokkal) találkoztam, a hezarék főnökével,
ki Persiától fizettetik, de ennek elkeseredett ellensége. A határhoz
való kiküldetése jó, mert csak a hezarék mérközhetnek meg a
turkmanokkal, s ezek félnek is tőlük, másrészről nem helyes politika a
veszély mellett, mely Persiát az afghánok részéről fenyegeti, itt
ellenségeket használni fel határőrizetül.

Sehrinov-ból Himmetabad-on és Kellemunar-on át mentünk (az utóbbi szó
koponya-halmot jelent); Kellemunar hegy csúcsán fekszik, s csak egyetlen
egy toronyból áll, mely a megtámadások elleni védelmül épittetett fel. A
nagy hideg miatt sokat szenvedtünk, de a legközelebbi napon Ferimon-ra
érkeztünk, utunkon az első faluba, melyet persák laknak, s itt meleg
istálló elfeledteté velem több napos szenvedéseimet. Végre Heratból való
elindulásunk utáni tizenkettedik napon, Riza imám mecsetje és
siremlékének gazdagon aranyzott s a távolból előragyogó kupolája mutatá,
hogy elértem Mesed-et, a várost, hol szenvedéseim megszünendők voltak, s
mely után oly sokáig epedtem. Ennek első megpillantása nagyon meghatott,
de be kell vallanom, hogy még egy hónappal ezelőtt is azt hivém, hogy e
fontos pillanat hevesebben fog meghatni. A nélkül, hogy vállalkozásom
veszélyeit túloznám, innen számithatom ujra születésemet. Különös, hogy
a veszélyből végképen megszabadulván, csakhamar egykedvű lettem s a mint
a város kapuinak közelében voltunk, elfeledtem a turkmanokat, a
sivatagot, a viharokat, egy szóval mindent.

Megérkezésem után félórával Dolmage ezredeshez mentem, ki itt a herczeg
kormányzónál több fontos hivatalt viselt, s mindenütt tekintélyben állt.
Még hivatalhelyiségeiben volt, szolgái hivták el onnan, egy különös
bokharai hadzsi megérkeztét jelentvén be. Sietve jött haza, sokáig
mereven nézett reám, s csak akkor ismert fel, midőn beszélni kezdtem.
Szivélyes ölelése és könybe borult szeme azt mondták, hogy benne nem
csak europait, hanem egyszersmind barátot is találtam. A derék angol
azonnal felajánlotta nekem házát; az ajánlatot elfogadtam s csak
vendégszeretetének köszönhetem, hogy a fáradalmakból oly hamar kiépültem
s egy hónap mulva, a tél daczára, utazásomat Teheránba folytathattam.

Dolmage ezredes Mesed-ben való időzésem alatt Szultan Murad Mirza
herczeg-kormányzó, a jelenlegi sah nagybátyjának is bemutatott. E
herczeg, az angol érzelmü Abbasz Mirzának egyik fia, a Huszam
esz-szaltanat, azaz a birodalom meztelen kardja melléknevet viseli. Ő
csakugyan az, mert csak folytonos éberségének és erélyének köszönhető,
hogy Khoraszan-t kormányzása alatt a turkmanok kevésbé zavarják s az
utak lassankint élénkülnek. Többször tisztelkedtem nála s mindig különös
kegygyel s előzékenységgel fogadtattam. Órák hosszáig beszéltünk
Közép-Ázsiáról, mely felől meglehetősen van értesitve, el volt
ragadtatva a felett, hogy a bigot és bizalmatlan bokharai emir, ki
minden siíta megbotránkozására Emir ül muminin[67] (az igazhivők
fejedelme) nevet viseli, általam megáldatá magát. A dicsérethez, melyet
Szultan Murad Mirza, Khanikov és Eastvick uraktól jogot nyert, csak
annyit akarunk hozzá tenni, hogy erély, jó itélet, s hazaszeretet
dolgában nem csak Persiában, hanem magában Törökországban is nincs sok
hozzá hasonló. De egy fecske nem csinál nyarat, és képessége Persiában
soha sem fog hozzá méltó müködési kört találni.

Európai ruhák hiányában turbánomat s keleti öltözetemet Mesed-ben
szintugy, mint Teherán-ba való tovább utazásomban meg kellett tartani, a
dervis-incognitónak azonban, mint az olvasó könnyen elgondolhatja,
teljesen búcsut mondtam. Az európai tiszttel való társalgásom herati
utitársaimnak eléggé tudtára adá, hogy ki és mi vagyok, különösen az
afghánok a legtarkább s legfurcsább combinatiókat gondolták ki mivoltom
és küldetésem felől. Minthogy elképzelhetém, hogy a herati fiatal
herczeget erről tudósitani fogják, jobbnak tartottam, ha ezen hirt a
szokásos alakban magam juttatom tudomására. A királyi ifjuhoz intézett
levelemben üdvözlém éles belátása miatt s megirtam neki, hogy nem vagyok
ugyan angol, de nagyon közel ehhez, t. i. európai. Ő igen szeretetre
méltó férfiu, de azt tanácsolnám neki, hogy jövőre az idegent, kit helyi
viszonyok incognitora kényszeritnek, ne akarjon igy nyilvánosan
leálczázni.

A karácsoni ünnepet a derék angol tiszttel töltvén el, dec. 26-ikán
elindultam Teherán felé, karaván s más kiséret nélkül, egyedül mollám
társaságában. Mindketten lovagoltunk és pedig jó lovakon, melyek az
enyimek voltak. Konyhaedényt, ágytakarót s minden lehető kényelmi szert
is magunkkal vittünk, s bár tél közepén 24 állomást kellett bejárnom, a
gyönyör, melyet ez uton éreztem, midőn minden lépéssel a kedves
nyugathoz közeledtem, elfelejthetlen. A Mezinantól Sahrudig való négy
állomást is, hol a persák a turkmanok miatti félelmükben ágyukkal
kisértetik magukat, magánosan tettem meg.

Az utóbbi városban a karavanszerajban egy angolt láttam Birminghamból,
ki gyapjut s gyapotot vásárolni időzött itt. Elképzelhetni a britt
meglepetését, midőn én hadzsi-jelmezben s nagy turbánnal fejemen, ez
idegen országban „How do you do“-val szólitottam meg. Rendkivülileg
megütődve, arczszine átváltozott, s háromszor kezdte a „Well J“-vel a
nélkül, hogy többet rebeghetett volna. A további felvilágositás kisegité
zavarából, vendége lettem s pompás napot töltöttünk el vele, s egy jól
müvelt oroszszal, ki a Kavkaz kereskedelmiház ügynökeként tartózkodott
itt. Sahrudból 11 napra volt szükségem, hogy elérjem a persa fővárost.
Jan. 19-dikén este felé két órányi távolra voltam tőle, s itt,
Sah-Abdul-Azim falunál, az alkonyat folytán elég különösen eltévedtem.
Midőn végre hosszu bolyongás után a város kapujához érkeztem, ez már
zárva volt s az éjt a nehány lépésnyi távol karavanszerajban kellett
töltenem. Másnap reggel, nehogy valaki furcsa öltözetemben megismerjen,
Teherán utczáin át a török követséghez siettem.

Hogy mint éreztem magam, midőn az épületbe léptem, melyet tiz hónappal
ezelőtt mondhatni kalandos tervekkel hagytam el, az olvasó elképzelheti.
A hir, hogy Hajdar efendi, jóltevőm, Teheránt elhagyta, nagyon
megszomoritott, de meg kell vallanom, hogy helyettese, Iszmael efendi,
ki mint követségi ügyvivő volt a persa udvarnál hitelesitve, nem
kevesebb jósággal és szivélyességgel fogadott. E fiatal török diplomata,
ki rendkivüli finom müveltségéről s kitünő jelleméről ismeretes,
szeretetreméltósága által örökös adósává tett. A követségi épületben
nekem azonnal nehány szobát engedett át, a tökéletes kényelem, melyet
Teheránban két hónapon át élveztem, fáradságteljes utazásom minden baját
és szenvedését elfeledteté, s csak hamar oly erősnek éreztem magam, hogy
ujból megtehettem volna hasonló utat. Nem kevesebb szivességben
részesültem az angol követségnél. A királynő kitünő képviselője, mr.
Alison[68] valamint a két titkár, Thompson és Watson urak igen örültek
utazásom szerencsés befejezésének, s csak pártolásuknak köszönhetem,
hogy Angolországba érkeztemkor utazási emlékirataim kiadására nem
reménylt, sőt meg nem érdemlett segélyt találtam.

A királynak is, ki látni kivánt, Iszmael efendi által hivatalosan
bemutattatám. Az ifju Naszr ed-din sah kertjében fogadott. A külügyi
miniszter s az első hadsegéd által bevezettetve, nagyon meglepettem, a
mint Iran minden tartományának uralkodója egyszerü, félig keleti, félig
europai öltözetben[69] lorgnonnal nézte közeledésünket. A szokásos
üdvözletek után megkezdődött a társalgás utazásom felett. A király
minden királyi testvére után tudakozódott a távoli keleten, s midőn
politikai jelentéktelenségük s gyöngeségükre utaltam, kis gasconnadetól
nem tartóztathatá magát, s igy szólt egyik vezirhez: „15,000 emberrel
mindennek véget lehetne vetni!“ Természetesen a mervi catastropha utáni
felkiáltás: „Kavvam! Kavvam! redde mihi meas legiones!“[70] egészen
elfelejtetett. Herat is szóba került társalgás közben. Naszr ed-din sah
azt kérdezé, hogy valljon minő most a város, mit csinálnak lakosai. Azt
feleltem, hogy Herat romhalommá lett s a lakosok a persa Felség
jóléteért imádkoznak. A király csakhamar észrevette, mire czélozom és
hirtelen, a mint beszélni szokott, a mesebeli róka módjára szólt: „Az
ily elpusztult városokat nem szeretem.“ Az audientia végén, mely
félóráig tartott, az uralkodó csodálatát fejezte ki utazásom felett.
Kiváló kegye jeléül az oroszlán- és naprendnek negyedik osztályát
adományozta nekem, miután utazásom rövid történetét kellett számára
megirnom.

Mart. 28-dikán, ép azon napon, melyen mult évben közép-ázsiai utamra
elindultam, elhagytam Teheránt, hogy Täbriszen át Trebizondba menjek.
Täbriszig a legszebb tavaszi időjárás volt, s érzelmeimet a mult év
történeteire való visszaemlékezésnél könnyen elképzelhetni. Akkor minden
lépéssel a vad barbárság s ismeretlen veszélyek felé közeledtem, most a
civilizatióhoz s a drága hazához. Mélyen meghatott a részvét, melyet
utamon az európaiak irántam tanusitottak. Täbriszben kitünő barátaim, a
Hanhart és Comp. svájcziak s mr. Abbot, az angol alconsul, Erzerumban
mr. Majack, Trebiszondban dr. Blau tudós barátom, különösen pedig
Dragovich ur, az előbbi porosz, az utóbbi ausztriai consul,
előzékenységük s testvéri fogadásuk által örökös adósukká tettek. Ez
urak ismerik a fáradalmakat, melyek a keleten tett utazással járnak, s a
részükről való elismerés a legédesb jutalom, melyet az utazó várhat.

A mint a pillanattól kezdve, melyben Kurdisztant elhagytam, az oszmanli
arczvonásaiban nem találhattam volna fel többé semmi keleti jelleget,
úgy most Sztambult a valóságban nem létező keleti élet csak fényesen
festett függönyének tekinthettem. A Bosporus partján csak három órán át
időzhettem, de oly szerencsés voltam, hogy az idő rövidsége daczára b.
Prokesch-Ostennél, a fáradhatlan tudós s diplomatánál tiszteletemet
tehetém, s jóakaró tanácsát ez emlékiratok kidolgozásánál soha sem
tévesztém szem elől. Innen Küsztendsén át Pestre mentem, hol
dervis-társamat, a kungrati mollát, ki Szamarkandból kisért,
hátrahagytam[71], nekem azonban nem jutott a szerencse, hogy hazámban
tovább maradjak, mert az idény befejezte előtt akartam még a Royal
geographical society elé utazási jelentésemet terjeszteni, mi barátaim
szives pártolása által sikerült is. 1864-dik évi jun. 9-dikén Londonba
érkeztem, s hihetlen fáradságba került, mig oly két ellentét fölváltását
megszokhattam, mint Bokhara és London.

Valóban csodálatos, hogy a szokásnak az emberre mily hatása van. Bár
fokozatosan mentem át egyik végletből a másikba, még is minden oly
meglepőnek, ujnak és különösnek tetszett, mintha Európáról azelőtt csak
álmodtam volna s magam is ázsiai lennék. Vándorlásaim felette nagy
benyomást hagytak bennem hátra; s csoda-e, hogy néha gyermekként
megilletődtem, ha a Regent-Streetben, vagy az angol nagyok
drawing-roomjaiban Közép-Ázsia sivatagjaira s a kirgiszek és turkmanok
sátraira gondoltam?



II. RÉSZ.


TURKMANOK.

KHIVA.

BOKHARA.

KHOKAND.

KHINAI TATÁROK.

UTAK.

FÖLDMÜVELÉS ÉS KERESKEDELEM.

POLITIKAI VISZONYOK.

OROSZOK ÉS ANGOLOK.



XVI. FEJEZET.

HATÁROK S TÖRZSFELOSZTÁS. – SEM URALKODÓ, SEM ALATTVALÓK. – AZ ISZLAM. –
AZ EZ ÁLTAL LÉTESITETT VÁLTOZÁSOK CSAK KÜLSŐLEGESEK. – AZ AKSZAKALOK
MAGUKBAN HATALOM NÉLKÜLIEK. – A MOLLÁK BEFOLYÁSA. – A NOMÁD-SÁTRAK
SZERKEZETE. – ALAMANOK S EZEK VEZETÉSE. – PERSA GYÁVASÁG. – TURKMAN
KÖLTŐK. – TROUBADOUROK. – EGYSZERÜ HÁZASSÁGI SZOKÁSOK. – LOVAK –
SIRHALMOK. – GYÁSZ A HALOTTAKÉRT. – A TURKMANOK SZÁRMAZÁSA. – ÁLTALÁNOS
VÁZLATOK A TURKMANOK TÖRTÉNETÉBŐL. – PILLANATNYI POLITIKAI ÉS FÖLDRAJZI
FONTOSSÁGUK.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Non se urbibus tenent et ne statis quidem sedibus. Ut invitavere
pabula, ut cedens et sequens hostis exigit, ita res opesque secum
trahens, semper castra habitant; bellatrix, libera, indomita._ – Pomp.
Mela, de Situ Orbis, 1. ii. c. 4.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A TURKMANOK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI VISZONYAIKBAN.


Határok és Felosztás.

A turkmanok vagy türkmenek[72], mint magukat nevezik, nagyobbára azon
sivár tartomány-részeket lakják, melyek az Oxuson innen a kaspi tenger
partjától Belkhig, s a nevezett folyamtól délre Heratig és Asztrabadig
terjednek. A részben müvelhető földön kivül, melyet az Oxus, Murgab,
Tedsend, Görgen és Etrek-nél birnak, hol egy keveset földmüveléssel is
foglalkoznak, a turkmanok országa ama borzasztó sivatagot képezi,
melyben az utas sokszor hetekig bolyonghat a nélkül, hogy egy csepp édes
iható vizet vagy fa árnyékot találjon. A mi télen a nagy hideg és magas
hó, az nyáron a forró meleg s a mély homok, s a viharok az év különböző
részeiben csak abban térnek el egymástól, hogy az egyik fajta a
karavánok számára száraz, a másik nedves sirt készit.

Hogy a turkmanok felosztását pontosabban megjelöljük, saját
kifejezéseiket akarjuk használni. Európai fogalmaink szerint a
főosztályozásokat törzsöknek nevezzük, minthogy az egész nemzet
álláspontjából indulunk ki. A turkmanok azonban, kik, a mennyire a
történet minket tanít, soha sem egyesültek egy testté,
főosztályozásaikat a khalk (arabul: nép,) névvel jelölik, s a
következőket nevezik meg: 1) Csaudor, 2) Erszari, 3) Alieli, 4) Kara, 5)
Szalor, 6) Szarik, 7) Tekke, 8) Göklen, 9) Jomut.[73] A khalkok egyes
taif-, ezek pedig tirek-re oszlanak el. E főtörzsöket mind rövideden
megakarjuk érinteni, figyelmünket azonban különösen a három délire:
Tekke, Göklen és Jomut-ra irányozzuk, minthogy azokat közelről láthattuk
és megismerhettük.


I. Csaudor.

Ezen törzs a Kaspi tenger s Aral-tó közötti terület déli részét lakja,
körülbelől 12,000 sátra van és fő tirejei, melyek a kaspi tengertől
egészen Köhne-Ürgends, Buldumszaz és Kökcseg-ig Khivában terjednek,
következők: Abdal, Igdir, Eszszenlu, Karacsaudor, Bozadsi, Burundsuk és
Seikh.


II. Erszari.

Ezen törzs az Oxusnak balpartját lakja Csihardsujtól Belkh-ig, 20 taife
és még számosabb tire-re oszlik, és sátrainak száma 50 s 60,000 között
váltakoznék. Minthogy legnagyobb részt az Oxusnak partját lakják, s a
bokharai emirnek adót fizetnek, sokszor a Lebab-türkmen, az az parti
turkmanok nevével is neveztetnek.


III. Alieli.

Ezeknek főhelye Andkhuj, csak három kis tire-t alkotnak s nincsenek
többen 2–3000 sátor-aljnál.


IV. Kara.

Kis, de igen vad turkman törzs, mely nagyobbára nehány kút közelében, a
nagy homok sivatagon, Andkhuj és Merv között portyázik, és semmit sem
kimélő rablásai miatt a környék összes népei küzdenek ellene.


V. Szalor.

   _Taife._ _Tire._
   1. Jalavads Jasz, Tiszi, Szakar, Ordukhodsa.
   2. Karaman Alam, Gördsikli, Bejbölegi.
   3. Anabölegi Jadsi, Bokhara, Bakastöre, Timur.
A legrégibb történetileg ismeretes turkman törzs, mely már az arab
hódítás idejében vitézsége által hires volt, száma az előtt valószinüleg
nagyobb vala; a folytonos háboruk azonban ezt nagyon megapaszták, csak
8000 sátra van s bár még tiz évvel ezelőtt Mervet, e fontos pontot
birta, ma a tekke-k által háttérbe szorittatva, Marcsah-on és vidékén
él. A következő tire-k s taife-kből áll:


VI. Szarik.

   _Taife._ _Tire._
   1. Khoraszanli Bedeng, Khodsali, Kizil, Huszejnali.
   2. Birads Kanlibas, Kulcsa, Szudsan.
   3. Szokhti Tapir, Mumatag, Kurd, Kadir.
   4. Alasa Kodsak, Bogadsa, Huszejnkara, Szaad, Ökensziz.
   5. Herzegi Jerki, Dsanibeg, Kurama, Jatan, Japagi.
E törzs vitézségre nézve nem áll kisebb tekintélyben mint a
Szalor-törzs, előbbi számából azonban szintén vesztett. Ma a
szarik-ok[74] Pendsdeh környékén laknak a Murgab partján, s a szomszédos
dsemsidi-ken kivül minden turkmannal ellenséges lábon állanak. A
következő tirék s taifékre oszlanak:

Sátraik számát nekem 10,000-re mondták.


VII. Tekke.

   _Taife._ _Tire._
   1. Ötemis Kellecso, Szultansziz, Szicsmaz, Kara Ahmed.
   2. Bakhsi Perreng, Topaz, Körszagri, Aladsagöz, Tasajak Aksefi Goh,
      Mavi, Szakir, Kazilar.
   3. Toktamis Bokburun Amansah, Gökcse Beg, Kara, Khar, Kongor,
      Juszuf, Jazi, Arik Karadsa.
Jelenleg a turkmanok legnagyobb s leghatalmasabb törzse, mely két
főtáborra, az akhalira (Tedsendtől keletre), s a mervire oszlik, s a
legmegbizhatóbb állitás szerint körülbelől 60,000 sátrat számit.
Minthogy kevésbé müvelhető földjük van mint a többi turkmannak, ugy
mondva, már a természettől rablásra vannak kényszeritve, s valóságos
isten ostorai Persia éjszakkeleti részeinek, Heratnak s környékének.
Alosztályaikból, melyek valószinüleg számosabbak, csak a következőket
jegyezhettem fel:


VIII. Göklen.

   _Taife._ _Tire._
   1. Csakir Gökdis, Alamet, Toramen, Khorta, Karavul, Kösze, Kulkara,
      Bajnal.
   2. Begdili Pank, Aman-khodsa, Boran, Karismaz.
   3. Kaji Dsankurbanli, Erkekli, Kizil Akindsik, Tikendsi Bokkhodsa,
      Kodana, Temek, Kaniasz, Dari.
   4. Karabalkan Csotur, Kapan, Szigirsziki, Pasej, Adsibég.
   5. Kirik Gijinlik Szufian, Dehene Karakuzu, Cseke, Gökesze, Kabaszakal,
      Öngüt, Köngör.
   6. Bajindir Kalajdsi, Körük, Japagi, Jadsi, Keszir, Jaszagalik, Töreng.
   7. Gerkesz Mollalar, Kösze, Atanijaz, Mehrem, Börre.
   8. Jangak Körszüt, Madsiman, Kötü, Dizegri, Szaridse, Ekiz.
   9. Szengrik Karasur, Aksur, Kucsi, Khar, Sejkhbegi.
   10. Aj Dervis Ocsu, Kodszamaz, Dehli, Csikszari, Arab, Adsem, Kandsik.
A helyzet s viszonyok után itélve, melyekben e törzset találtam, azt a
legbékésebbnek s legczivilizáltabbnak nevezhetem. A göklen-ek nagyon
szivesen foglalkoznak a földmüveléssel s nagy részük a persa királynak
is hódol. A régi Gurgan (ma a Sehri Dsordsan romjai) szép s történetileg
hires földét lakják. A következő klánok s hordákra oszlanak:

E tiz hordának, mint beszélték, 10000 sátor-alja lenne, mi talán nem
túlzás.


IX. Jomut.

Ezen törzs, mely a kaspi tenger keleti partját s nehány szigetét lakja,
általában Görgen-Jomudu-nak, az az: görgeni Jomut-nak neveztetik. Ezen
kivül még Khiva-Jomudu, azaz khivai Jomut-ok vannak, s ezek a sivatag
másik végét az Oxus mellett választák tartózkodási helyüknek.

A sivatagban a legnevezetesb helyek, hol az elsőbbek tanyázni szoktak, a
persa határtól fölfelé számitva, a következők:

1. _Khodsa Nefesz_ a Görgen alsó torkolatánál 40–60 sátorral, melyek
nagyon szaporitják ama vakmerő kalózok számát, kik a persa partokon
veszélyeztetik a közbátorságot.

2. _Gömüstepe_, téli szállás, nyáron lakhatlan az itt uralgó láz miatt.
A Görgen felső torkolatának hosszában terül el, mely folyam itt
meglehetősen mély és halainak bámulatos nagy mennyisége által e
nomádoknak nagy hasznot hajt.

3. _Haszankuli_, a hasonnevü tengeröböl partján. E helyen nyáron sokan
laknak, s itt meglehetősen jó dinnyék teremnek.

4. _Etrek_, Haszankuli-tól keletre, a hasonnevü folyam partján, mely
innen hat mértföldnyire a tengerbe ömlik.

5. _Csekislar_, szintén jajlak (nyári tartózkodási hely), közel a
tengerparton emelkedő Aktepe halom mellett.

6. _Cseleken_,[75] a szárazföldtől csak nehány mértföldnyire távol levő
sziget, melynek lakosai békés iparűzők.

   _Taife._ _Tire._
   1. Atabaj Szehene, Düngircsi, Tana Kiszarka, Kesze, Temek.
   2. Dsafer baj, mely megint, a
   _a._ Jarali  és Iri Tomacs, Kizil Szakalli, Arigköszeli,
      Csokkan borkan, Onuk Tomacs.
   _b._ Nurali-ra  oszlik fel. Kelte, Karindsik, Gazili Kör, Haszankululu
      kör Pankötek.
   3. Seref Dsuni, kiknek egy része Görgen-ben másik része pedig Khivában
      lakik.
   _a._ Görghen Karabölke, Tevedsi, Telgay, Dsafer.
   _b._ Khiva Öküz, Szalak, Usak, Kodsuk, Mesrik, Imreli.
   4. Ogurdsali Szemedin, Giraj Terekme, Nedin.
A Jomut-ok következő klanokat és hordákat képeznek:

   _Törzsek._ _Sátorszám._
   1. Csaudor 12,000 sátorral.
   2. Erszari 50,000 „
   3. Alieli Adeli 3,000 „
   4. Kara 1,500 „
   5. Szalor 8,000 „
   6. Szarik 10,000 „
   7. Tekke 60,000 „
   8. Göklen 12,000 „
   9. Jomut 40,000 „
   Összesen: 196,500 sátor.
Az utóbbiak a jomut-okat nem ismerik el törzsrokonaiknak, mert az
ogurdsali-k jóformán soha sem szoktak rablással foglalkozni. Minthogy
békés kereskedelmi vállalataikban sokat közlekednek Persiával, a sah
alattvalói lettek s évenkint 1000 db. arany adót fizetnek. Belközi
igazgatásukba azonban a persáknak nem szabad befolyniok. Maguk a jomutok
az ő számukat 40–50,000 sátorra szokták mondani, de e szám ép oly
kevéssé hiteles, mint a többi, mert e nomádok nemzeti büszkeségnek
tartják számukat nagyitani. Az egyes számokat azonban mégis össze
akarjuk adni:

Általában egy-egy sátorra öt lélek számittatik. A főösszeggel
sokszorozva, ebből 982,500 lélek-szám kerül ki. Ez összeget minimumnak
kell tekinteni, miután a turkman állitásokat majdnem egy harmaddal
leszállítám.


Politikai viszonyok a turkmanoknál.

A turkmanok közötti időzésem alatt leginkább az lepett meg, hogy egyet
sem találhattam, ki parancsolni, és egyet sem, ki engedelmeskedni akart
volna. A turkman igy szokott magáról szólni: „Biz bibas khalk bolamiz“
(az az: fejetlen nép vagyunk); nem is kell, mi mindnyájan egyenlők
vagyunk, nálunk, mindenki király. A többi nomádok minnyájánál akadhatni
itt-ott a kormány némi nyomára, a törököknél az Akszakal, a persáknál a
Ris szefid, s az araboknál a Sejkhek személyében; a turkmanoknál mindezt
hiába keresed. A törzsöknek meg van ugyan akszakal-juk, de ezek csak
bizonyos fokig részesülnek tiszteletben, csak addig szeretik s tűrik
őket, mig fensőbbségüket bizonyos parancsok vagy kérkedés által nem
akarják felismertetni. Az olvasó most azt fogja kérdezni, hogy e hirhedt
rablók, kiknek nyersesége valóban határtalan, hogy élhetnek egymással a
nélkül, hogy magukat kölcsönösen ki ne pusztitsák. Ez feltünő, de még
feltünőbb lesz, ha azt mondom, hogy e látszólagos anarchia daczára, s
daczára minden nyereségüknek, a meddig nyilvánosan ki nem
nyilatkoztatták az ellenségeskedést, kevesebb rablás s gyilkolás,
kevesebb igazságtalanság s erkölcstelenség történik köztük, mint Ázsia
többi népei között, melyeknek társadalmi viszonyai az iszlami
civilizatión alapszanak. A sivatag lakói felett öreg és hatalmas király
uralkodik, ki sokszor zsarnokoskodik is rajtuk, láthatlan ugyan, de a
„Deb“[76] (szokás) szóban világosan felismerjük. A turkmanoknál a
legszigorúbban teljesittetik a mit a Deb parancsol s utáltatik, a mit
megtilt. A Deb mellett bizonyos körülmények között a vallást is fel
lehetne emliteni, de ennek, bár a fanatikus Bokharából hozatik, koránt
sincs azon befolyása, melyet neki tulajdonitanak. Általában azt hiszik,
hogy a turkman azért rabolja ki s adja el a persát, mert ez a turkman
előtt gyülöletes siíta felekezethez tartozik. Ez azonban nagy tévedés és
szilárdan meg vagyok győződve, hogy a turkman akkor is kielégitené a Deb
által megengedett rablási vágyát, ha a persák helyett a szunnita törökök
lennének szomszédai. Ezt eléggé bebizonyitja a szunnita Afghanisztan,
Majmene, Khiva, sőt Bokharába intézett támadásai által, s a későbbi
tapasztalat meggyőződtetett minket arról, hogy a rabszolgák nagy része
Közép-Ázsiában a szunnita vallási felekezethez tartozik. Egy alkalommal
egy rablótól, ki jámborságáról volt hires, kérdeztem, hogy mint adhatja
el szunnita testvérét rabszolgául, mig a próféta igy szól: „Kulli iszlam
hurre,“ azaz minden müszülman szabad. „Behej! – felelte a turkman nagy
közönyösséggel – a koran, az isten könyve, bizonyára nemesebb mint az
ember, s még is adják, veszik nehány kranért. Sőt, mit akarsz? József,
Jákob fia, próféta volt és szintén eladatott. Ártott az neki valamit?“

Csodálatos, hogy a Deb a vallással való nyolczszázados harczában ez
utóbbi által csak keveset szenvedett, mert sok szokás, mely az iszlam
által kárhoztatva van, s mely ellen a mollák egyre küzdenek, folyvást
ősi eredetiségében létezik, s az iszlam nemcsak a turkmanok között,
hanem Közép-Ázsia minden nomádjánál a régi vallásnak csak _külső_
alakját változtatá meg. A mi azelőtt a nap, tűz s más természeti
jelenségek voltak, az ma Allah, Mohammed lett, bensejében azonban a
nomád mindig ugyanaz, minő 2000 évvel ezelőtt volt, és jelleme csak
akkor változhatik meg, ha könnyü sátrát a nehézkes házzal cseréli fel,
az az ha megszünik nomád lenni.

Az akszakalok befolyására visszatérve, meg akarjuk jegyezni, hogy ezek
az idegenekkel való közlekedésben, pl. ha Persiával, Oroszországgal vagy
idegen turkman törzsökkel van dolguk, általában képviselik ugyan az
illető törzset, de nem teljhatalmu követek. Hogy mennyire
befolyásnélküliek, Oroszország és Persia leginkább tapasztalhatták, mert
ezek nagy költséggel igyekezték az akszakalokat érdekükbe vonni, hogy a
rablásokat megakadályozzák, de eddig ennek kevés eredménye volt. Nagyobb
tekintélynek örvendenek a mollák, nem épen az iszlami, hanem általában a
vallási s igy rejtélyes jellem miatt, melytől a babonás nomádok félnek.
A mollák, kik Khiva és Bokharában nyerik kiképeztetésöket, különben
ravasz emberek, kezdetben szentes külszinnel lépnek fel s miután
zseböket megtölték, visszavonulnak. A társadalmi kötelék egyik főtámasza
az, hogy valamint az egyes alosztályok, ugy az egész törzs is szilárdan
összetart. Minden turkman, még a négyéves gyermek is, már tudja, hogy
mily taife vagy tirehez tartozik, s mindig bizonyos büszkeséggel utal
klanjának hatalmára vagy sokaságára, mert ez tulajdonképen a fegyver,
mely mások önkénye ellen megvédi, s ha egyes tag bántalmaztatik, az
egész törzsnek kell elégtételt követelnie.

A jomutoknak a szomszédos törzsek és országokhoz való viszonyát
illetőleg azt tapasztaltam, hogy a göklenekkel régi kibékithetlen
ellenségeskedésben élnek. A tekkékkel való békekötésre azon időben,
midőn Etrekben voltunk, kisérletek tétettek, mi utazásunkra nézve
szerencsés véletlen volt. Mint azonban későbben hallottam, a béke nem
létesült, s a mi Persiára szerencse, lehetetlen is, hogy e felette
harczias törzsek egyesüljenek. Persia, névszerint Mazendran, Khoraszan
és Szigisztan, folytonosan ki van téve az egyes törzsek rablásainak,
csak a tekkék és jomutoknak kell egyesülniök, hogy megmérhetlen kárt
tegyenek. A turkman ittas Iranon annyiszor győzedelmeskedett
fegyvereinek szerencséjétől s kaczag, ha ez ország fenyegeti vagy
hadsereggel indul ellene.

Egészen másként áll a dolog Oroszországgal, melynek hatalmától a
jomutok, bár csak az asurai kis helyőrségben ismerték meg, mégis félnek.
Mintegy négy év előtt, mint hallottam, az oroszok a Persiával kötött
minden szerződés ellenére, alig 120 katonával megtámadták a gömüstepei
tábort, a turkmanok, bár sokkal számosabban voltak, megszaladtak és
sátraikat kirabolni s felégetni hagyták. A pokoli fegyverekről szóló
monda, melyeket az oroszok használtak, még a tekkék között is elterjedt,
de azt hiszem, hogy a fegyelem az, melynek e nomádok nem állhatnak
ellent.


Társadalmi viszonyok.

A turkmant házi körébe akarjuk elkisérni, miért is saját magáról,
öltözetéről és sátráról kell beszélnünk. A turkman tatár eredetü, de
faja jellegét csak ott tartotta meg, hol az irani vérrel való
összevegyülésre a viszonyok nem voltak kedvezők. Feltünőleg mutatkozik
ez a tekkék, göklenek és jomutoknál, a hol tisztán tatár arczjelleg csak
azon családok és klánoknál található, melyek kevesebb alamant küldöttek
Persiába s igy kevesebb fekete haju rabszolgát hoztak maguk közé.
Különben a turkmant, megőrizte légyen bár többé vagy kevésbé az eredeti
jelleget, mindig bátor és éles tekintetéről s büszke, harczias
magatartásáról ismerhetni meg, mely Közép-Ázsia minden nomádjai és
városi lakosa között kitünteti; mert bár a kirgiszek, karakalpakok és
özbegek között is sok harczias külsejü fiatal embert láttam, szabad
fesztelenséget csak a turkmanoknál fedezhettem fel. A turkmanok ruházata
az, minő Khivában szokásos, de ez valamint a férfinál, ugy a nőnél is
kevéssé módositva van, persa kis fényüzési czikkek hozzácsatolása által.
A legnagyobb szerepet a piros selyem ing játszsza, mely az iszlam tanai
szerint tilos ugyan, de melyet mégis mindkét nem visel; a turkman nőknél
ez teszi az egész házi öltözetet, és szemem csak nehezen szokhatott
hozzá, midőn öreg anyákat, teljes koru nőket s fiatal leányokat, hosszu,
bokáig érő ingben kelni járni láttam. A férfiak fejökön prémsüveget
viselnek, mely könyebb s izlésesebb, mint az özbegek idomtalan sapkája s
a persák magas, toronyalaku kalapja. A csapan is, oly felsőruha mely
otthonkáinkhoz hasonló, Khivából jön, szintén szokásos, és rövidebben
viselik, ha csapao-ban (rablási támadás) vesznek részt. A nők
diszöltözeteiknél a hosszu ing fölé nagy sálövet szoktak kötni, melynek
két vége lelóg; a veres vagy sárga csizmák, magas sarkkal, szintén
nélkülözhetlenek, de legkedveltebb az ékszer, mely tömör ezüst
karperecz, nyak-, orron- vagy fülönfüggőkből s az amulettek számára való
tölténytáska alaku tokokból áll. E tokok sokszor jobbról s balról
függnek le, mint rendjeleink s minden mozdulatkor csengőn
összecsörrennek. A turkman nagyon szereti az ily csengést, mert vagy
nejét vagy lovát aggatja tele ily csecsebecsével, vagy ha ehhez nincsen
módja, persát rabol el s ezt rakja meg lánczczal, de csörrenést minden
áron kell maga körül hallania. A női öltözet egyéb kiegészitő része a
magyar dolmány egy neme, mely a vállakról függ le, de csak oly hosszunak
szabad lennie, hogy a szalaggal átfüzött hajfonatnak vége látható
legyen.

[Illustration: SÁTOR KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.

(A. FAÁLLVÁNY. – B. NEMEZZEL TETŐZVE. – C. BELSEJE.)]

A turkman sátra igen csinos s a nomád életnek megfelelő, melyet hasonló
alakban lehet találni egész Közép-Ázsiában a távoli Khináig.

A sátor három részből áll, a fa-állványból, a nemez darabokból készült
tetőzetből s a belső felszerelésből. A fa részt kivéve, a többi a
turkman nők müve. Ezek gondoskodnak a lakás felállitása és
felszedéséről, s vándorlások alkalmával a tevékre csomagolják, mig maguk
mellette gyalogolnak. A szegények és gazdagok sátrai a belfelszerelésben
különböznek. Csak két fajta sátor van, a Kara-oj, az az a fekete, az idő
által megbarnitott s az Ak-oj, az az a fehér, belőlről hófehér nemezzel
ellátott sátor, mely uj házasok vagy különösen megtisztelt vendégek
számára állittatik fel. A sátor, a mint Közép-Ázsiában láttam, általában
jó hatást hagyott bennem hátra. Nyáron hüvös, télen kellemes meleg s
igen jótékony a benne feltalálható menhely, midőn a vad orkán sivit a
beláthatlan sivatagon át. Az idegen sokszor aggódik a felett, hogy az
elemek hatalma a lakás ujjvastag falait ezer darabokra tépheti, de a
turkman evvel keveset törődik, megerősiti a köteleket s édesen alszik, a
vihar bömbölése neki szelid bölcsődal.

A turkmanok szokásai és foglalkozásáról egész könyvet lehetne irni, oly
feltünő a különbség életmódjuk s a mi életmódunk között. Itt azonban
csak nehány jellemvonásra kell szoritkoznunk. A turkmanok életében a
főkérdés az alaman, azaz: rablási társaság, s a csapao, t. i. a
megrohanás. A turkman azonnal kész fegyvert ragadni és lóra ülni, a mint
jövedelmesnek tetsző kalandra meghivják. Az ily vállalkozás terve még a
legközelebbi rokonok előtt is titokban tartatik s miután a szerdar
(vezér) megválasztatott s egy molla megáldotta őket (fatiha), az
alkonyat beálltával mindenki más uton megy az előbb meghatározott
gyülhelyre. A támadás mindig vagy éjfélkor történik, ha lakott helyek
ellen történik a támadás, vagy napkeltekor, ha karaván vagy ellenséges
csapat a megtámadandó. A turkmanok megtámadása, mint a hunok és
tatároké, inkább megrohanásnak nevezhető; a támadók több osztályba
sorakoznak s több oldalról rohannak a mitsem gyanitó áldozatra, kétszer,
gyéren háromszor, mert a turkman közmondás azt tartja, hogy: „Iki deng
ücsde döng,“ azaz: kisértsd meg kétszer, de harmadszor fordulj vissza. A
megtámadottnak igen elhatározottnak vagy igen erősnek kell lennie, hogy
ily megrohanásnak ellentálljon; a persáknál ez ritkán történik s gyakran
megesik, hogy egy turkman öt, sőt több persa ellen is sikerrel harczol.
A turkmanok beszélték nekem, hogy gyakran egyikük 4–5 persát fog el.
„Sokszor történik, beszélte egy nomád, hogy a persák félelemből eldobják
a fegyvert, kötelet kérnek s egymást kölcsönösen megkötözik. Csak az
utolsónak megkötésére kell a lóról leszállnunk.“ Ha nem is veszszük
tekintetbe a vereséget, melyet 22,000 persa csak legujabban is 5,000
turkmantól szenvedett, a sivatag fiainak az ilyesmikbeni felsőbbségét az
irániak irányában ténynek nevezhetjük, s majdnem hajlandó vagyok azt
hinni, hogy a történetben rég ismert rettegés az északi tatároktól
zsibbasztja meg a legbátrabbat is. S mily drágán kell a gyávaságot
megfizetni! Kit a megrohanáskor lekaszabolnak, szerencsésnek mondható. A
bátortalannak azonban, ki minden feltétel nélkül adja meg magát,
megkötik kezét s a lovas vagy nyergébe ülteti s ekkor a fogoly lábai a
ló hasa alatt összeköttetnek, vagy maga előtt kergeti, vagy ha mindez
nem lehetséges, a ló farkához köti. Órákon, sőt napokon át kell igy a
lovast annak sivár földjére követnie. Az ujonnan megérkezett foglyok
sorsáról szóltunk már, s most még csak egy jelenetet akarok elmondani,
melyet Gömüstepe-ben láttam, s melyet soha sem fogok elfeledni. Egy
alaman foglyok, lovak, szamarak, marhák s más ingó és ingatlan holmikkal
gazdagon megrakodottan tért haza. A zsákmány elosztásához fogtak, azt
annyi részre osztván, a mennyien a rablásban részt vettek s ezenkivül a
középen egy rakás holmit hagytak, mint később láttam, az egyes részek
kiegészitésére. A rablók aztán sorban megtekinték részüket, az egyik meg
volt elégedve, a másik szintén, a harmadik megnézte a neki jutott persa
nő fogait s ugy találta, hogy az ő osztályrésze csekély. A főnök a
kiegészitési tartalékhoz nyult, fiatal szamarat állitott onnan a szegény
rabnő mellé, s a turkman ki volt elégitve. Ez többször ismétlődött, s
bár az embertelen eljárás felett felzúdultam, olykor mégis nevetnem
kellett ez vagy ama rablási zsákmány-rész furcsa összeállitása felett.

A fő fegyver, mely a turkmant rablásai alkalmával oly nagy előnyben
részesiti, kétségkivül lova, mely valóban csodálatos állat, s melyet a
puszták fia jobban szeret, mint nejét és gyermekeit, jobban, mint
önmagát. Érdekes nézni, hogy mily gondoskodással neveli fel, mint
öltözteti a fagy és meleg ellen, mily fényüző a szerszámokban, ugy hogy
ő maga szegény elrongyollott öltözetében a felpiperézett állaton igen
különös látványt nyújt. E szép állatok azonban valóban meg is érik a
rájuk forditott fáradságot s a mit gyorsaságuk és kitartásukról
beszélnek, épen nem túlzás. A turkmanok lova arab eredetü s a szép
telivér lovak még ma is a bedevi (beduin) nevével neveztetnek. A tekke-k
lovai igen magasak és gyorsak, de korántsem oly kitartók, mint a
jomutok-é, melyek kisebbek.

A nyeremény, melyet a gyalázatos emberrablás a turkmanoknak nyújt,
koránsem éri fel a veszélyeket, melyekkel ez összekötve van, mert csak
gyéren csökkenti a szegénységet, melyben a sivatag fia született. S ha
félre is tehetne egy kis pénzt, igen egyszerü életmódja arra csak nagyon
gyéren szorul.

Ismertem sok turkmant, ki vagyonossága daczára folyvást száritott hallal
élt, s csak egyszer hetenkint evett kenyeret, mint a legszegényebb, ki a
búzát meg nem birja fizetni.

Házi körében a turkman a tökélyre vitt henyeség megtestesülése. A
legnagyobb szégyennek tartja férfira nézve valami házi munkát végezni.
Csak lovával van dolga, s a mint ezt ellátta, szomszédjához megy, vagy
azon csoportok egyikéhez csatlakozik, melyek a sátrak előtt egy körbe
guggolva ülnek, és részt vesz a beszélgetésben, melynek tárgyát a
politika, uj rabló kirohanások s a lovak képezik. Ezalatt kézről kézre
jár az elkerülhetlen csilim, egy neme a persa pipának, melyben azonban a
dohányt nem szokták megnedvesiteni. Csak esténkint, főleg télen,
szeretnek szép meséket s történeteket hallani, és különös élvezetnek
tartják, ha találkozik egy bakhsi (troubadour) ki dutara nevű két húros
hangszerének kiséretében Körogluról, Amanmollaról, vagy a majdnem
istenitett Makhdumkuliról énekel. Ez utóbbi, kit félig meddig szentnek
tartanak, turkman volt a göklen törzsből s körülbelül 80 év előtt halt
meg. Mesékkel átszőtt élettörténetében valódi csudaembernek tűnik fel,
ki, a nélkül hogy Bokharába vagy Khivába ment volna, minden könyvet, sőt
minden tudományt isteni ihlet által tanult meg. Egyszer lovaglás közben
mélyen elnyomta az álom, s Mekkában látta magát a prófétának s az első
khalifáknak körében. Kegyelet s tisztelettől remegve körültekintett, s
látta, a mint Omar, a turkmanok patronusa, int neki. Hozzá lépett, ez
megáldá őt s gyöngén megüté homlokát, mire felébredt. E pillanattól
fogva a legédesebb költészet folyt ajkairól, s könyve a turkmánoknál még
sokáig első helyen fog állni a korán után. Különben Mahkdumkuli
versgyüjteménye ránk nézve már azért is érdekes, mert tiszta példányát
adja a turkman szójárásnak, s különösen azon költeményeknek előadása,
melyek a lótenyésztés, fegyverek és alamonokról szólnak, olyan, a
milyenre csak gyéren akadunk a keleti népek irodalmaiban. Nagyon
érdekesek voltak, sőt feledhetlenek lesznek rám nézve azon jelenetek,
melyeknek tanúja valék, midőn ünnepélyeken, vagy más esti mulatságokon
egy bakhsi Makhdumkuli verseit szavalta. Etrekben egy ily troubadournak
sátora közel állt a mienkhez, s miután estve hangszerét magával hozva,
meglátogatott, csakhamar nehány fiatal ember sereglett köréje s egy pár
hősi dalt kellett előadnia. Dala bizonyos nyers torokhangokból állt,
melyet mi inkább hörgésnek, mint éneknek tartanánk, s melyet eleinte
halk, később a mint tűzbe jött, vad húrpengetéssel kisért. Azon
mértékben, a mint a harcz hevesebbé vált, nőtt az énekes felindulása s a
fiatal hallgatók lelkesülése is, s valóban regényes látvány volt, midőn
a fiatal nomádok fövegeiket földhöz vágva, valódi dühhel saját hajokba
kaptak, mintha önmagukon akarnák a háborút megkezdeni.

S ez nem is meglepő. A fiatal turkman nevelése egészen olyan, hogy
alkalmassá tegye ily hangulatra. Irni s olvasni ezrek közül csak egy
tanul; lovak, fegyver, harcz és rablás az, a mi az ifjú képzeletét
foglalkodtatja, s még a becsületes Khandsantól is hallottam, a mint fiát
feddé, mondván, hogy N. N. már két fiatal persát rabolt, de ő belőle –
fiából – sohasem lesz ember.

[Illustration: LÓFUTTATÁS A MENYASSZONYNYAL – A TATÁROKNÁL.

(KÖKBÖRÜ.)]

Feltünő, hogy a turkmánoknál oly szokásokat s erkölcsöket tapasztalunk,
melyek Közép-Ázsia egyéb nomádainál nem fordulnak elő. Ezek közé
tartozik nevezetesen a lakadalmi ünnepély, mely után a menyasszonynak
tetőtől talpig vagy fátyolba vagy selyemkendőbe burkolva, vőlegényével
versenyt kell nyargalnia, s nem egyszer megesik, hogy a beburkolt amazon
hamarább ér a czélhoz mint a begyakorolt, szabadon ülő ifjú. A
menyasszony e futtatásoknál néha leölt bárányt vagy kecskét tart ölében,
s vőlegénye és a társaság többi ifja által üldöztetve, a leggyorsabb
vágtatásban ügyes fordulatokkal mindig azon kell iparkodnia, hogy egyik
se érjen közelébe, s ki ne kaphassa öléből a kecskét vagy bárányt. E
játékot kökbüri-nek (zöld farkas) hivják, s Közép-Ázsia többi nomádainál
nincs szokásban. A lakodalom után két, néha négy nappal a fiatal pár
elválasztatik ismét egymástól, s csak egy év múlva kezdődik az állandó
együttélés.

Megemlitendő azon gyász, melylyel a turkman valamely elholt kedves
családtagját megtiszteli. A megholtnak sátrában egy éven át, kivétel
nélkül mindennap, azon órában, melyben a gyászolt lelkét kiadta, a siró
asszonyok panaszos dalokat énekelnek, melyekben a jelenlevő
családtagoknak is részt kell venniök. Ez utóbbiak e mellett folytatják
napi munkájokat, s mulatságos látvány az ilyen turkman, midőn borzasztó
jajveszéklések közt fegyverét tisztitja, pipázik, vagy eszik. Még a
sátor közelebbi szomszédságában lévő nők is rákezdik ilyenkor s
orditanak és sirnak, mialatt pamutot tisztitanak, fonnak, vagy más házi
munkát végeznek. A megholt barátai és ismerőseinek is látogatást kell
tenniök, hogy részvétöket kifejezzék, habár hónapok múlva hallották is
meg a gyászhirt. A látogató leül a sátor előtt, néha éjjel, s
negyedóráig tartó jajveszéklés által jelenti, hogy eleget tett az
elhúnyt iránti kötelességeinek. Ha tekintélyes főnök hal meg, ki a
bator, azaz bátor melléknevet valóban megérdemelte, sírja fölé
joszka-nak nevezett nagy dombot hordanak[77], melyhez minden jó
turkmannak legalább hét lapát földdel kell járulnia, ugy, hogy az ily
dombok néha 60 lábnyi kerülettel birnak s 20–30 lábnyi magasak. A nagy
síkságokon az ily halmok különösen észrevehetőkké lesznek, a turkman
mindeniket ismeri, s neve, vagyis az alatta nyugvónak neve után nevezi
el.

E rövid értekezést a turkmanokról fejezzük be történelmöknek még
rövidebb áttekintésével, csak azt emlitvén meg, a mit a még köztük élő
traditiókból hallottam. „Mindnyájan Mangislakból származunk,“ mondá
tudós barátom Kizil Akhond. Ősapáink Szön khan és Eszen Ili voltak,
Jomut és Tekke az elsőnek, Csaudor és Göklen a másodiknak fia.
Mangislakot régenten Ming kislak-nak, azaz ezer téli szállásnak hivták,
s ez régi hazája ugy a tőlünk elpártolt s Persiába költözött
turkmanoknak, mint az erszarik, szalorok s egyéb törzseknek. Régi
szenteink, mint Isan Ireg Ata,[78] Isan Szari Er, mind Mangislak vidékén
nyugszanak, s boldog a ki sirjaikat meglátogatja.“ Khandsan elmondá,
hogy 150 év előtt a turkmanoknak ritkán voltak más öltönyeik, mint
melyeket bárány-, ló- vagy vadszamárbőrből készitettek. Ma már ezek
eltüntek, s mint egyedüli emléke a régi nemzeti viseletnek csak a prémes
föveg maradt fenn.

A különböző törzsek közt uralkodó ellenségeskedés okozza, hogy
kölcsönösen „rabszolgától származottaknak“ gúnyolják egymást. Azon időt,
midőn a közös hazát elhagyták, pontosan nem tudják meghatározni. Az
erszariak, szalorok és szarikok már az arab hóditás korában az Oxuson
inneni sivatag keleti részén laktak; a tekkék, göklenek és jomutok csak
később, talán Dsingiz és Timur korában foglalták el mai hazájokat. Ez
utóbbiak kivándorlása csak csapatonkint történt, s még ma sem mondható
befejezettnek, mert sok jomut és göklen, nagy előszeretettel viseltetvén
őshazája iránt, maig ott bolyong. A középkorban a turkman lovasokat
legnagyobbrészt a khivai s bokharai khánok szolgálatában, sőt néha persa
lobogó alatt találjuk. Vitézségöknek, különösen pedig heves
támadásaiknak híre messze eljutott, s egyes vezéreik, mint Kara Juszuf,
ki a szalor törzszsel részt vett Timur hadjárataiban, történelmi nevet
vívtak ki maguknak. A turkmanok nagyban elősegiték Persia északi
részének turkizálását, különösen azon időben, midőn az Atabegek családja
uralkodott Iranban, és Transkaukázia, Azerbajdsan, Mazendran és
Siraz[79] török népességének legnagyobb része kétségtelenül a
turkmanoktól került ki. Feltünő, hogy daczára azon elkeseredett
ellenségeskedésnek, mely a turkmanok és Persiában lakó siíta rokonaik
közt uralkodik, amazok mégis mindig Azerbajdsant tartják a magasabb
miveltség székhelyének. Ha a bakhsi felszólittatik, hogy valami szépet s
eredetit énekeljen, mindig azerbajdsani dalokat énekelt; sőt a fogságba
esett irani is több kegyelmet remélhet, ha török származásu, mert a
turkman azt mondja: „kardasimiz dir ol kafir,“ azaz: testvérünk ez a
hitetlen.

A turkmanok utolsó tömeges föllépése Nadir sah és Aga Mehemmed khán
korába esik. Amaz ezeknek s az afghanoknak segitségével a múlt század
elején egész Ázsiát felrázta álmából, ez leginkább turkman fegyverekkel
veté meg alapját dynastiájának. Jól tudják ezt a turkmanok, és
panaszkodnak a Kadsarok hálátlansága ellen, kik Feth Ali sah óta rólok
egészen megfeledkeztek, sőt sok főnökeiktől az őket illető nyugdíjat is
megvonták.

Hogy fogalmunk legyen e nomádok politikai fontosságáról, elég egy
tekintetet vetnünk Közép-Ázsia térképére. Látjuk, hogy helyzetük őket az
egész ázsiai fennsiknak vagy Turkesztannak déli határőreivé tette. A
turkmanok a kipcsakok után Közép-Ázsiának legharczosabb s legvadabb
népe; mögöttük, Khiva, Bokhara és Khokand városaiban az elpuhultság és
gyávaság székel; s ha ezek nem alkotnának századok óta oly szilárd
sánczot azok körül, nem állnának a közép-ázsiai viszonyok most is azon
ponton, melyen Kutejbe és Ebu Muszlim[80] alatt álltak, s maig is
állnak. A civilisatio ugylátszik, jobb szereti a délről északra vivő
utat, de mikép hathasson annak csak egy szikrája is Közép-Ázsiába, míg a
turkmanok minden utazót, minden karavánt ezer veszélylyel fenyegetnek?



XVII. FEJEZET.

KHIVA, A FŐVÁROS. – FŐFELOSZTÁSA, A VÁROS KAPUI S RÉSZEI. – BAZÁROK. –
MECSETEK. – MEDRESZÉK VAGY KOLLÉGIUMOK; ALAPITÁSUK, SZERVEZETÖK S
JAVADALMAZÁSUK. – RENDŐRSÉG. – A KHÁN ÉS KORMÁNYA. – ADÓK. –
TÖRVÉNYSZÉK. – A KHÁNSÁG. – CSATORNÁK. – POLITIKAI FELOSZTÁSOK. –
TERMÉNYEK. – IPAR ÉS KERESKEDELEM. – UTAK. – A KHÁNSÁG NÉPESSÉGE. –
ÖZBEGEK. – TURKMANOK. – KARAKALPAK. – KASZAK (KIRGISZEK). – SZART. –
PERSÁK. – KHIVA TÖRTÉNETE A XIX. SZÁZADBAN. – A KHÁNOK S NEMZETSÉGÖK.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Les principaux Tartares firent asseoir le Khan sur une pièce de feutre
et lui dirent: „Honore les grands. sois juste et bienfesant envers tous;
sinon tu seras si misérable que tu n’auras pas même le feutre sur lequel
tu es assis.“_

Voltaire, Essai sur les Moeurs, c. lx.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A. Khiva, a főváros.

Keleti városról levén szó, felesleges emlitenem is, hogy Khiva belseje
egészen különbözik attól, a mit külseje igér. Az olvasónak látni kellett
volna a legalsóbb rangú persa városok valamelyikét, hogy mondhassam,
miszerint még ezek is sokkal felette állnak Khivának. Különben
képzeljünk magunknak három-négy ezer sárkunyhót, melyek darabos és
meszeletlen falaikkal a legnagyobb rendetlenségben elszórva állnak,
vegyük ezt körül képzeletünkben egy szinte sárból rakott tiz láb széles
fallal, és fogalmunk lesz Khiváról.


_Felosztás._

A város közönségesen két részre osztatik: _a)_ a tulajdonképeni Khiva,
_b)_ Icskale, azaz a vár, mely szinte fallal van körülvéve s a külső
várostól négy kapu által elzárható. Ez utóbbi a következő városrészekből
(mahalle) áll: Pehlivan, Ulujoguds, Akmeszdsid, Jipekcsi, Kosbegi
mahalleszi. A tulajdonképeni városnak kilencz kapuja van, és pedig
éjszak felé: Ürgends dervazeszi[81], Gendumgiah d., Imaret d.; kelet
felé: Iszmahmudata d., Hezareszp d.; dél felé: Sikhlar d., Piskenik d.,
Rafenek d. és nyugat felé: Bedrkhán d. Tiz városrészt különböztetnek
meg: 1. Or, 2. Kefterkhane, 3. Mivesztan, hol gyümölcsöt árulnak, 4.
Mehterabad, 5. Jenikale, 6. Bala Havuz, mely nagy platánoktól körülvett
vizmedenczével ellátva mulatóhelyül szolgál, 7. Nanjemezorama[82], 8.
Nurullahbaj, 9. Bagcse, 10. Rafenek.


_Bazárok._

Bazárok vagy oly árucsarnokok, a milyeneket Persiában, vagy a kelet más
városaiban találunk, Khivában nincsenek. Emlitésre méltó csak a Tim, egy
kis, jól épitett bazár, meglehetősen magas boltozataival, melyben
mintegy 120 bolt és egy karavánszeraj van. A mi vasmű, diszmű, vászon,
kattun és posztó az orosz piaczon található, valamint az a kevés, a mit
Bokhara és Persiából hoznak, itt mind fellelhető. A Tim körül van még a
Nanbazari (kenyérpiacz), Bakalbazari (fűszerárus-p.), Sembazari (szappan
és gyertyapiacz), és a Szertras bazari (tiz-tizenkét borbélymühely, hol
a fejet borotválják; mert a ki szakállát borotváltatná, őrültnek
tekintetnék, vagy halállal büntettetnék). A bazárok közt meg kell
emlitenünk a Kicsik karavanszerajt is, hol a tekkék és jomutok által
odahordott rabszolgák állittatnak ki eladásra. Az egész földmivelés
rabszolga kezek által hajtatván végre, ezen áruczikk nélkül Khiva nem
létezhetnék. Különben, Bokharáról szólva, tüzetesebben megemlékszünk még
e tárgyról.


_Mecsetek._

Régibb s művészibb épitésü mecset kevés van Khivában. Emlitésre méltók:
1. Hazreti Pehlivan, négyszáz éves épület, mely egy nagy s két kisebb
kupolából áll, s melyben Khiva város egyik szentje s védnökének,
Pehlivan Ahmed Zemcsinek sirja van. Külseje keveset igér, de bensejében
a faldiszitmények (kasi) izlésteljesek; csak az kár, hogy az épület
setét, s a világosság hiánya miatt sok dolog el marad rejtve szem elől.
Valamint a mecset belsejében, ugy az előcsarnokban is, folyvást csak ugy
hemzsegnek a vak mnemotechnikusok, kik csupa hallgatásból könyv nélkül
megtanulták a koránt, s azt szüntelen elrecitálják; 2. Dsümaa mesdsidi,
melyben a khán pénteki imáját végzi, s melyben a hivatalos khutbe (az
uralkodó fejedelemért mondott ima) szokott felolvastatni; 3. Khan
mesdsidi, a vár bensejében, 4. Saleker, melyet egy földmivelő épitett,
5. Atamurad Kusbegi, 6. Karajüzmesdsidi.


_Medreszék._

A medreszék (collegiumok) száma s azok pompás kiállitása után lehet
Közép-Ázsiában a népesség vagyonossága és vallási miveltségének fokára
következtetni. Tekintetbe véve az eszközök korlátoltságát, azon buzgalom
és áldozatkészség, melyet a király úgy, mint a kézmives az ily collegium
felállitása vagy javadalmazásánál tanusit, valóban dicséretre méltó.
Bokhara, az iszlam civilizatió legrégibb székhelye Közép-Ázsiában,
példányképe e törekvéseknek, de Khivában is van nehány ily kollégium,
melyek közől emlitendők:

    _Bat._ _Tillát_
   5 Akhond (tanár) kap évenként 3000 150
   1 Imám kap évenként 2000 40
   1 Muezzin (imakikiáltó) kap évenként 200
   2 Szolga közől mindenik kap évenként 200
   1 Borbély kap évenkint 200
   2 Muttevali vagy felügyelő kapja az összes jövedelem tizedrészét;
      a mi fenmarad pedig, a tanitványok közt osztatik fel, kik e
      tekintetben három osztályra szakadnak:
   Az 1. osztály kap 60 4
   A 2. „ „ 30 2
   A 3. „ „ 15 1
1. Medemin[83] khan medreszeszi, mely 1842-ben persa épitész által
épittetett egy elsőrangu persa karavanszeraj mintájára. Jobb oldalán
otromba torony áll, jóval magasabb a két emeletnyi magas medreszénél, de
az épitő halála miatt befejezetlen maradt. E kollégium 130 czellával
birván, 260 tanulónak adhat szállást; jövedelme pedig 12,000 khivai
batman búza, és 5000 tilla (2500 font sterling) készpénz. Hogy az olvasó
némi fogalmat szerezhessen magának ez intézetről, álljon itt a jövedelem
felosztása, miből a személyzetet is megismerhetjük.

2. Allahkuli khan m. 120 czellával, melyben a tanitványok évi jövedelme
50 batman és 2 tilla.

3. Kutlug Murad Inag m., melynek minden czellája 50 batmant és 3 tillát
jövedelmez.

4. Arab khan m. igen kevés, de gazdagon javadalmazott czellával.

5. Sirgazi khán m. Ez épületek egyedül érdemlik meg a sárkunyhók közt a
ház nevezetet, udvaraik többnyire tisztán tartatnak, gyakran fákkal
vannak beültetve, vagy egészen kertté alakitva. A tantárgyakról,
Bokharáról beszéltünkben fogunk szólani, mely középpontja a közép-ázsiai
tudományosságnak, most csak azt jegyezzük meg, hogy a tulajdonképeni
előadások a tanárok czelláiban tartatnak, hol a tanulók szellemi
tehetségük szerint vannak osztályozva.


_Rendőrség._

Minden városnegyedben van egy mirab[84] ki, ha nappal kerületében
verekedések, lopások vagy más gazságok követtetnek el, a nyilvános rend
fentartásáért felelős. A város éjszakai felügyelete négy pasebre (fő őr)
van bizva, kiknek egész éjjel a vár kapuja előtt őrt kell állniok, mig
mindeniknek nyolcz alőre – összesen tehát 32, kik egyszersmind a
hóhértisztet végzik, – a városban körüljár, és mindenkit elfog, a ki
éjfél után egy órával még az utczán mutatkozni mer. Különös figyelmöket
betörések és tiltott szerelmi kalandokra forditják, s jaj annak, kit
tetten kapnak.


B. A Khán és Kormánya.


_Hivatalnokok._

Felesleges emlitenünk is, hogy a khán alattvalóinak élete és vagyonáról
tetszés szerint rendelkezhetik. Mint országfejedelem az, a mi minden
családatya a maga családjában; s a mint ez, ha kedve tartja,
meghallgatja valamelyik rabszolgája tanácsát, ugy a khán is hajt néha
egyik másik minisztere szavára. Önkényének tulajdonképen csak az ulemák
rendje szabhat némi korlátot, ha oly férfiak állnak élén, kik
tudományosságuk és feddhetlen életök által magokat a népnél kedvesekké,
a khánnál félelmesekké birták tenni. E viszonyok majdnem minden ázsiai
kormánynál fellelhetők, de nem tulajdonithatók a kormányformák hibáinak,
vagy azok teljes hiányának. Sőt inkább, a keleten minden időben, s a
történelem minden korszakában voltak alkotmányok, melyek az önkény és
zsarnokság ellen valának intézve; de azért nem jutottak soha érvényre,
mert keleten a tömegek jellemgyöngesége, és minden nemesebb érzés
hiánya, az uralkodó büneinek mindig kedvezett, és kedvez mai napig.

A mongol eredetű khivai alkotmány szerint az államnak következő
hatóságai vannak:

1. Khán vagy Padisah lesz az, ki egy diadalmas törzs kebeléből azzá
választatik. Mellette állnak az

2. Inagok[85], kik négyen vannak; ketten a király közeli rokonságából,
ketten csupán törzsrokonok. Az előbbiek elseje mindig jogszerű
kormányzója Hezareszp tartománynak.

3. Nakib, az egyházfő, mindig Szejdnek (a próféta családjából valónak)
kell lennie, s ugyanazon ranggal bir, mint Konstantinápolyban a
Sejkh-ül-iszlam.[86]

4. Bi, – nem kell ezt összetéveszteni a bejjel, melylyel csak egyenlő
szójelentése van. A Bi csatában a khán jobbján van.

5. Atalik, egy neme az államtanácsosoknak, kik csak özbegek lehetnek.
Számuk a khán tetszésétől függ.

6. Kusbegi a khán vezirje, vagy első udvari tisztje. Rajta kezdődik a
tulajdonképeni hivatalnokok testülete, kik teljesen az uralkodó
szeszélyének alávetvék.

7. Mehter, egy neme az udvarnagynak, ki az udvar s az ország
belkormányzatát vezeti. Mindig szartnak, a régi persa lakosság közül
valónak kell lennie.

8. Jaszaulbasi, – szám szerint ketten, – vezetői a testőrseregnek, s
kihallgatásoknál a bemutatói tisztet látják el. Egyenlő rangban áll
ezekkel a Divan, egy neme az államtitkárnak, ki egyszersmind számvivő.

9. Mehrem, szintén ketten, – a komornyiki s megbizotti tisztet látják
el, s nagy befolyással birnak a khánra s a kormányra.

10. Minbasi, 1000 lovas parancsnoka.[87]

11. Jüzbasi, 100 lovas parancsnoka.

12. Onbasi, 10 lovas parancsnoka.

E tizenkét osztály képezi a szipahi-knak nevezett tulajdonképeni
tisztviselőséget, s feloszlik a) olyanokra, kiket, mint a 2, 3, 4, 5, a
khán soha ki nem tehet hivatalukból, b) tulajdonképeni szolgákra, kik
bizonyos fizetést húznak, mint a 6, 7, 8, 9, s c) olyanokra, kik csak
háboru idején működnek. A magas hivatalnokok jószágokkal jutalmaztatnak,
a közönséges harczosok lovat s fegyvert kapnak a khántól, s minden adó
és dij-fizetéstől mentesek. Ennyiből áll a világi tisztviselőség. Az
ulemák, vagyis papok, kiknek főnöke a Nakib, következő alosztályokra
oszlanak:

1. Kazi kelan, főbiró s az igazságszolgáltatás főnöke az egész
khánságban.

2. Kazi ordu, ki mint főbiró a khánt hadjárataiban kiséri.

3. Alem, az öt mufti főnöke.

4. Rejsz, az iskolák és vallási törvények végrehajtásának felügyelője.

5. Mufti, minden jelentékenyebb városban egy.

6. Akhond, tanár vagy elemi tanitó.

A három első a magasabb hivatalnokok közé tartozik, és működésbe
lépéskor a khán által gazdagon megajándékoztatik; a három utóbbi a
vakf-ból (jámbor alapitványok) huzza fizetését, bizonyos részlet pénzben
s termékekben, de azért szokás, hogy évenkint a kurban- és noruz-ünnepen
a khántól bizonyos ajándékot kapjanak. A khivai ulemák nem állnak
annyira a tudományosság hirében, mint a bokharaiak; de korántsem oly
szemtelenek s elbizottak mint ezek, és sokban valódi buzgóság lakik,
földieiket tehetségök szerint müvelni, és nyers, harczias
tulajdonságaikon simítani.


_Adók._

Khivában kétféle adó van: a) szalgit, mely a mi telekadónknak felel meg,
s mely szerint minden 10 tanab (egy tanab 60 négyszög rőf) mivelhető
földtől a khán évenként 18 tenge (10 shilling) adót kap. Katonák (nöker
vagy atli), az ulemák és khodsák vagy szejdek (a próféta utódai)
felmentvék alóla. b) Zekiat (vám), mely szerint a bevitt árútól 2½,
száztóli; baromért, tevékért s lovakért darabszámra egy tenge, juhokért
fél tenge vétetik évenként[88]. Ezenkivül minden nyilvános bolt fizet
évenként 6 tengét. A szalgit behajtását közvetlenül a kusbegi és mehter
eszközlik, kik a főkerületeket évenként beutazzák, és az illető
kerületekben a jasolu-kat[89] felelősekké teszik az adók behajtásáért. A
zekiat jövedelmeire egy a khán kegyében álló mehrem őrködik, ki egy
irnokkal meglátogatja a nomád törzseket, és, lehetetlen lévén a barmok
megszámlálása, minden törzsre évenként a jasolukkal tartott tanácskozás
és megegyezés szerint veti ki az illető részt. Az ily eljárásnál
természetesen a mehteré a legnagyobb haszon; s a khánnak még mult évben
is el kellett hinnie, hogy a karakalpakoknak csak 6000 db ökrük van, s a
jomutok és csaudoroknál csak 30,000 birkától fizettek adót, – a mi, a
mint hallám, csak harmadrésze a valódi létszámnak.


_Törvényszékek._

Törvényszékekül szolgálnak a mecsetek és az igazságszolgáltatással
megbizott kazik és muftik magán szállásai. Ezenkivül még mindenkinek
szabadságában áll panaszát a város vagy tartomány kormányzója elé
terjeszteni, ki aztán ürf, azaz saját belátása szerint itél. Minden
kormányzónak, sőt magának a khánnak is, naponként legalább négy óráig
kell kihallgatásokat adnia, mely kötelesség alól csak a betegség
mentheti fel; s miután kiki bebocsáttatik, az uralkodó kénytelen gyakran
alattvalóinak legapróbb családi viszonyait meghallgatni s kiegyenliteni.
Hallottam, hogy nagy mulatságára szolgál a khánnak, ha egy feldühült
házaspárt lát maga előtt; ilyenkor őket még jobban egymásra uszitja, s a
hazaatyja hasát fogja nevettében, mikor férj és nő előtte a porban
henteregve verekszenek.


C. A Khivai Khánság.

A khivai khánságot, mely történelmi nevén Kharezm[90], s mely a szomszéd
országokban Ürgends-nek is neveztetik, – minden oldalról sivatag veszi
körül, s a mivelt föld legszélső határai délkeletre Fitnek város,
éjszaknyugotra Kungrat és Köhne Ürgends, délre Medemin és Kökcseg. Az
állandó lakosokkal benépesitett föld területét meghatározni épen oly
sikeretlen törekvés volna, mintha a népesség számát akarnók
megállapitani; inkább adjuk a khánságnak a lehetségig tökéletes
helyiratát. Határozottan kiemelendő a föld nagy termékenysége, mely nem
annyira a czélszerű mivelésnek, mint inkább az Oxus áldásdús vize által
történő megnedvesülésnek tulajdonitandó.


_Csatornák._

Khivában két féle csatorna van, u. m. _a)_ arna, azaz olyanok, melyeket
a folyam maga vájt magának, s melyeket csak hébekorban szoktak a lakosok
megnagyobbitani, vagy mélyebbre ásni, _b)_ jap, egy vagy két ölnyi
széles, ásott csatornák, melyek nagyobbrészt az arnákból erednek, s
melyeknek sürű hálózata az egész megmivelt földet elboritja. Az arnák
közől megemlitendők:

1. Hazreti Pehlivan arnaszi, mely Fitnek és Hezareszpnél kezdődik s
Khiva mellett elfolyva, miután Zej-n s a jomutok vidékén végig ment, a
homokban elvész.

2. Gazavat arnaszi. Khanka és Jengi Ürgends közt szakad az Oxusból,
nyugati irányban Gazavat mellett foly el, s a jomutok közt elenyészik.

3. Sahbad arnaszi. Kezdődik Jengi Ürgends felett, Sahbad Tashauz és
Jillali mellett foly el, és Kökcsegnél elvész.

4. Jarmis arnaszi. Sahbaz Veli-vel szemben jön az országba, s végig foly
a Kiat-Kungrat és Jengi Ürgends közti vidéken.

5. Kilicsbaj arnaszi. Khitai és Görlen közt ered, Jillali mellett foly
el, és Kökcseg megett a homokban elvész.

6. Khodsaili Arnaszi.

A tulsó parton van:

7. A Surakhan arnaszi, mely a hasonnevű helynél veszi kezdetét és
éjszakkeleten vész el, előbb Japkenarit és Akkamist látván el vizzel.

8. Iltazar Khan arnaszi, mely a karakalpakok földén foly keresztül.


_Felosztás._

Khiva politikai felosztása azon városok számától függ, melyek tulajdon
baj, vagy kormányzóval birván, ez által külön kerületet képeznek.
Legfontosabbak: a főváros Khiva, Jengi Ürgends, az ipar fő székhelye és
Köhne Ürgends. Még sokáig a mongol hóditás után ez volt a khánság
fővárosa, most nyomoru falu, melynek hajdani fényéből alig van már
egyebe, mint először: két toronynak kisebb nagyobb maradványa, mely
tornyok más középázsiai tornyokéval egyenlő idomtalan modorban valának
épitve, és a monda szerint azért rontattak le a kalmukok által, mert
ezek dühbe jöttek azon, hogy e tornyok távolról közel látszanak, s
közeledve feléjök, mintegy futnak az ember elől; másodszor: Törebegkhan
kupolája, izlésteljes zománczozott téglákkal kirakva; végre Mazlumkhan
szolugu.

Khivának mostani felosztása a következő:

   A város neve Távolsága az Oxustól mértföldekben (tas) Falvak
   1. Khiva 6 _Nyugat felé:_ Bedrkhan, Kinik, Akjap, Khaszian,
      Tasajak, Töjeszicsti.
     _Dél felé:_ Sircseli, Sikhlar, Rafenek, Engerik, Pizekenik,
        Pernakaz, Akmeszdsid.
     _Kelet felé:_ Szajat, Kiat, Sikhbagi, Kettebag.
     _Észak felé:_ Gendumgiah, Perise, Khalil, Nejszekhasz, Gauk,
        Csarakhsik, Zirsejtan, Ordumizan.
   2. Hezareszp 1 Dsengeti, Sikharik, Khodsalar, Himmetbaba, Bicsakcsi,
      Isancsepe, Bagat, Nogman, Besarik.
   3. Jengi 1¼ Ürgends Gajbulu, Sabadboju, Kucsilar, Oroszlar,
      Szabundsi, Köndsü, Szagrindsi, Akhunbaba, Karamaza, Kipcsaklar.
   4. Kungrat – Kiet, Nogaj, Szarszar, Szakar.
   5. Tashauz 6 Kamislikuk, Kongradlar, Karzalar, Jarmisboju,
      Basztirmali.
   6. Görlen 1 Dzselair, Jomuskali, Esim, Vezir, Alcsin, Taskali,
      Kargali.
   7. Khodsa-Ili 2 Ketmendsi Ata, Dsarnike Najmanlar (az erdőségekben)
      Kamis Csali, Dervis Khodsa.
   8. Csimbaj –
   9. Sahbad 4 Khodsalar, Kefterkhane, Kökkamis.
   10. Surakhan –
   11. Kilids-baj 4½ Khalimbeg, Bagalan, Alieliboju, Bozjapboju.
   12. Mangit ½ Permanacsa, Kiatlar, Kenegöz.
   13. Kipcsak – Baszujapboju, Nogaj-isan, Kandsirgali, Kanlilar.
   14. Khitai 1½ Akkum, Jomurlutam, Kulaulu
   15. Akderbend és Dsamli 7
   16. Kiet 1½
   17. Khanka 1 Meder, Gödse, Khodsalar, Sagallar.
   18. Fitnek 2
   19. Sabaz Veli 2
   20. Dsagataj 4½
   21. Ambar 5
   22. Jengi Ja – Basztirmali, Vejengan kal’eszi.
   23. Nöksz – Alcsin, Veszér.
   24. Kökcseg 9
   25. Köhne Ürgends 6
   26. Kiat Kungrat (Görlen és Jengi Ürgends közt) 2
   27. Nokhasz (Khanak és Heszareszp közt) 2
   28. Rahmet-birdi Beg (közel az Oveisz Karaajne hegyhez)
   29. Kangli 1
   30. Jilali (Medemin és Tashauz közt) 8
   31. Kosköpür
   32. Gazavat 6
_Fővárosok és kerületek a hozzájuk tartozó falvakkal együtt, s
mindeniknek távolsága az Oxustól._


D. Termények, Ipar és Kereskedés.

A khivai földtalaj termékenységéről már többször volt szó, különös
emlitésre méltó szép gabonája, s a jó rizs, főleg a görleni; a legszebb
selyem Sahbadban és Jengi Ürgendsben termeltetik; van gyapot, s a rujan,
egy neme a gyökereknek, melyből veres festéket nyernek; a khivai
gyümölcsnél különbet nemcsak Persia és Törökországban, sőt Európában is
alig találhatni. Ez utóbbiból kiemelendő a hezareszpi alma, a khivai
őszibaraczk és granátalma, s főleg a hasonlithatatlan jóságu
dinnyék[91], melyek még a távol Pekingben is nagy hirben állnak, s a
mennyei birodalom uralkodója nem feledé el azon ajándékok közt, melyeket
a khinai tatárságból évenként kap, mindig nehány ürkindsi (ürgendsi)
dinnyét is kikérni magának. Még Oroszországban is jól megfizettetnek;
mert a ki egy szállitmány télidinnyét visz ki, ugyanannyi czukrot hoz
érette vissza.

A khivai ipar terményei közül hires Közép-Ázsiában az Ürgends csapani,
azaz: az ürgendsi kabát, mely két szinű, csikos szövetből van készitve
(pamut vagy selyemből, sőt néha a kétféle fonal vegyülékéből), s a
nálunk divatozó hálóköntösök formájára kiszabva; – továbbá a khivai réz
edények, a hezareszpi és a tashauzi vászon.

Khiva a legnagyobb kereskedést Oroszországgal üzi. Egy-két ezer tevéből
álló karavánok mennek tavaszszal Orenburgba, őszszel Asztrakhánba; s
Nizsnejbe (elnevezésök szerint: Mäkäria) a vásárra gyapotot, selymet,
bőröket, ruhákat a nogaj tatárok számára, chagrinbőrt és gyümölcsöt
visznek, s hoznak ezek helyett katlanokat s más öntött vas edényeket
(itt: dsögen), kattunt (mely nálunk butorok bevonására fordittatik, ott
azonban a nő-ing előrészének készitésére szolgál), percailet, posztót,
czukrot, vasat, rosz puskákat, s kevés diszműárut. Nagy a kivitel a
halakban is; de ezeket az oroszok maguk viszik el három gőzhajó védelme
alatt, melyek az Aral-tón járnak, s az utolsó orosz követség és Khiva
közt kötött szerződés szerint Kungratig mehetnek. Persia és Herattal[92]
Khiva igen csekély kereskedést űz, mert az ezen országokba vezető utak a
turkmanok kezeiben vannak. Khiva és Asztrabad közt csupán a jomutok
tartják fenn a közlekedést, kik évenkint 100–150 tevén hoznak oda
fésü-készitésre való puszpángfát s egy kevés naftát. Bokharával már
élénkebb a közlekedés. Ruhát s vásznat hordanak oda, s érette theát,
fűszert, papirt, s ott készült könnyü diszműárukat hoznak. A belföldi
kereskedésre nézve az ország minden városában hetenkint egy vagy két
vásár tartatik. Még oly vidékeken is, melyekben nincs ház, hanem csupa
nomádok laknak, egy Bazarli-dsajnak nevezett, s több agyagkunyhóból álló
vásárhely épittetik a vásár megtartására, mely e vidékeken különös
ünnepies alakot ölt. A középázsiai gyakran 10–20 mértföldnyiről eljő az
ily helyre nehány tűért vagy más csekélységért, s ilyenkor legszebb
lovára ül, s legjobb fegyverét viszi magával, hogy fitogtathassa magát.

[Illustration: VÁSÁR LÓHÁTON AZ ÖZBEGEKNÉL.]


E. A khánság lakossága.

Khivát 1. özbegek, 2. turkmanok, 3. karakalpakok, 4. kaszakok (kik
nálunk kirgizeknek neveztetnek), 5. szartok és 6. persák lakják.


1. _Özbeg._

Özbeg azon néptörzs neve, mely nagyobbrészt állandó lakhelylyel bírva,
földmiveléssel foglalkozik, s az Araltó déli szögletétől Komulig (40
napi járásra Kasgartól, Khina benseje felé) terjedve, a három khánságban
és a khinai tatárságban uralkodó fajnak tekintetik. Saját felosztásuk
szerint az özbegek 32 fő taifé-re (törzs) oszlanak: 1. Kungrat, 2.
Kipcsak, 3. Khitai, 4. Mangit, 5. Nöksz, 6. Najman, 7. Kulan, 8. Kiet,
9. Az, 10. Taz, 11. Szajat, 12. Dsagataj, 13. Ujgur, 14. Akbet, 15.
Dörmen, 16. Ösün, 17. Kandsigali, 18. Nogaj, 19. Balgali, 20. Miten, 21.
Dselair, 22. Kenegöz, 23. Kanli, 24. Icskili, 25. Bögürlü, 26. Alcsin,
27. Acsmajli, 28. Karakurszak, 29. Birkulak, 30. Tirkis, 31.
Kellekeszer, 32. Ming.

E felosztás régi, és feltünő, hogy az emlitett földterületen még ezen
egyes törzsek is csak nagyon elszórva találtatnak; s a kutató meg van
lepve, sőt néha hinni sem akar saját szemeinek sem, midőn a khivai,
khokandi és jerkendi özbegeknek nyelve, szokásai és arczkifejezése közt
a nagy különbséget észreveszi, és ezek mégis magukat nemcsak ugyanazon
nemzet, hanem ugyanazon törzs (taife) vagy clan (tire) tagjainak
vallják.

Csak azt akarom emliteni, hogy Khivában a legtöbb özbeg törzs képviselve
van, s hogy a khivai Khokanddal, Bokhara és Kasgarral szemben méltán
büszke régi özbeg nemzetiségére. A khivai özbeg első pillanatra elárulja
az irán elemmel való vegyületét; mert szakálla van, mely a turáninál
mindig némileg mintegy idegen tulajdonnak tekinthető, mig az arcz szine
s vonásai gyakran a valódi tatár eredetet tüntetik fel. Jellemére nézve
is a khivai özbeg egyéb törzsrokonainál többet ér; nyilt szívü s
becsületes; megvan még benne azon vadság, mely a körülötte levő
nomádokat jellemzi, de hiába keressük nála a keleti civilisátió csalárd
okosságát, s a törökországi valódi oszmanlin kivül az egyetlen keleti
faj, melyből még lehetne valamit képezni.

Azon körülmény, hogy az iszlami miveltség Khivában még nem áll ott, a
hol Bokharában, egyik fő oka annak, hogy a khivai özbegek részint pogány
nemzeti erkölcseikből, részint a parszi vallásos szokásokból még sokat
megtartottak. A zene és a török népköltészet iránti előszeretet,
melyeken a középázsiai nomád nagyobb szenvedélylyel csügg, mint bármely
mivelt nemzet, itt hivebben s tisztábban tartá fenn magát, mint
Khokandban, Bokharában és Kasgarban. A khivai dutar (két húrú guitarre)
és koboz-játszók hiresek egész Turkesztanban. Nevai, a legnagyobb özbeg
költő, általánosan ismeretes, és nem múlik évtized, melyben uj, bár
másod s harmadrangu lyrikusok ne támadnának. Két testvérrel ismerkedtem
meg Khivában; az egyik Munisz, kitünő verseket irt, melyek közül később
többet ki fogok adni; a másik Mirab, Mirkhond nagy történelmi munkáját
roppant türelemmel leforditá az özbeg török szójárásra, hogy fia, ki
különben persául is tud, azt könyebben megérthesse. Húsz évig dolgozott
rajta, de restelte másoknak megmutatni, mert frivol dolognak tartatik a
valláson kivül még más tudományokkal is foglalkozni.

Több százados letelepedésök daczára még mindig megvan a khivaiakon
előbbi hősi életök jellege. Torna, birkozás, különösen versenyfutás
nálok gyakori dolgok, s ez utóbbiakon gyakran nagy jutalmak tüzetnek ki.
Minden jelentékenyebb lakodalmat 9-es, 19-es, 29-es versenynyel
ünnepelnek meg, azaz a győző mindenből 9, 19, vagy 29 darabot kap,
ugymint: 9 birkát, 19 kecskét stb., a mi gyakran jelentékeny értéket
képvisel. A menyasszony és vőlegény közti versenyről már előbb
szólottam. Az ország ős lakosaitól, kik tűzimádók voltak, némely
ünnepélyek s játékok tartattak meg, melyek Közép-Ázsia egyéb részeiben
az iszlam előtt szinte léteztek ugyan, de ma már teljesen feledve
vannak.


2. _Turkmanok._

Ezekről már bővebben emlékeztem. Khivában vannak jomutok, kik délfelé a
sivatag szélét Gaszavatig, a Karajilgin, Kökcseg, Özbegjap, Bedrkend és
Medemin vidékeket lakják; és a csaudorok, kik Köhne, s különösen Kizil
Takir és Porszu vidékén találhatók, de leginkább a nyugati részen az
Aral-tó és Kaspi-tenger között barangolnak. Göklenek igen kis számmal
vannak.


3. _Karakalpakok._

Az Oxus túlpartját lakják Görlentől átellenben majdnem Kungratig, a nagy
erdőségek közelében. Lovuk kevés van, juh is alig. A karakalpakok azon
hirben állnak, hogy nőik legszebbek egész Turkesztanban; de más részt
roppant butáknak mondatnak, s e tekintetben számtalan adoma kering
felőlök. Tiz főtörzset találtam köztök: 1. Bajmakli, 2. Khandekli, 3.
Tersztamgali, 4. Acsamajli, 5. Kajcsili Khitai, 6. Ingakli, 7. Kenegöz,
8. Tombojun, 9. Saku, 10. Ontönturuk. Számukat 10,000 sátorra teszik.
Emlékezetet meghaladó idők óta Khivának alattvalói. Ezelőtt negyven
évvel fellázadtak Ajdoszt vezérök alatt, ki Kungratba tört, de később
Mehemmed Rehim khán által megveretett. Nyolcz év előtt Zarlig főnökük
vezérlete alatt ismét felzendültek, kinek – a mint mondják, – 20,000
lovasa volt, kikkel nagy pusztitásokat vitt végbe, mig Kutlug Murad Bi
által megveretve, serege szétoszlott. Utoljára, három év előtt, Er-Nazar
alatt lázadtak fel, ki várat is épittetett magának, de szintén
legyőzetett.


4. _Kaszakok_ (Kirgizek).

Ezek utóbbi időben nagyrészt orosz uralom alá jutván, Khivában kevesen
vannak. Közép-Ázsia e legnagyobb nomád néptörzséről Bokharáról
szóltamban még meg fogok emlékezni.


5. _Szart_

A Bokharában és Khokandban tadsikoknak nevezett szartok teszik Kharezm
persa őslakosságát, melynek száma itt aránylag már igen csekély, s persa
anyanyelvét lassanként egészen felcserélte a törökkel. A szart, mint a
tadzsik, ravasz és finom modoráról ismerhető meg; az özbeg nem igen
szenvedheti, s jellemző dolog, hogy daczára a félezredes együttélésnek,
az özbegek és szartok közt mindeddig igen kevés házasság köttetett.


6. _Persák._

Az itt lakó persák, – mintegy 40,000-en, – részint rabszolgák, részint
felszabadultak; s Akderbendben és Dsamliban egy kis gyarmatot alkotnak.
A rabszolgának különben anyagi tekintetben nem rosz dolga van Khivában,
mert ravaszságával könnyen túl járva az egyszerü özbegnek eszén, hamar
meg tud gazdagodni. Sokan, ha megváltották magukat, inkább ott
telepszenek le, mintsem visszatérnének Persiába. A rabszolgát Khivában,
dogma-nak, gyermekkorában azonban khanezad, azaz házi szülöttnek hivják.
A szolgaság szégyenbélyege csak a harmadik izben enyészik el.


F. Khivának e századbeli történetéhez.


1. _Mehemmed Emin Inag_ (1792–1800).

Nadir Sah[93] rögtöni elvonulása után, ki kardcsapás nélkül kerité
birtokába a khánságot, a kis hordabéli kirgizek (vagy Üsztjurt kazagi,
azaz felsőjurti kaszakok, a mint önmagukat nevezik), kezeibe került
Khivában a főhatalom; s uralkodtak a múlt század végeig, midőn egy özbeg
főnök a Konrad-törzsből felkelt, hogy a trónra való igényeit
érvényesitse. Neve Mehemmed Emin Inag volt. E névvel akarta az utolsó
özbeg uralkodó családból származását jelenteni, s csakugyan sikerült is
egy kis sereget gyüjtenie, s avval a kaszak fejedelem ellen harczra
szállnia. Ez azonban akkor még meglehetős hatalommal birván, ellenét
többször megverte, ki végre Bokharába menekülve ott nehány évig
visszavonultan élt. Párthivei azonban folytaták a harczot, s midőn már
némi előnyöket vivtak ki, egy negyven lovasból álló küldöttséget
menesztettek hozzá; melylyel ő vissza is tért, ismét kezébe vette a
vezényletet, s ez alkalommal nagyobb szerencsével, mert elűzte a a
kaszakokat, s trónra lépvén megveté alapját a máig uralkodó háznak,
melynek tagjai a tulsó lapon álló családfa szerint minden megszakadás
nélkül követték a trónon.


2. _Iltazar khan_ (1800–1804).

Folytatá a Bokhara elleni harczot, mert ez a kaszakok sülyedő hatalmát
támogatta. Mig ő Csihardsuj vidékén volt elfoglalva, a bokharaiak által
felbiztatott jomutok Khiva ellen rohantak, elfoglalták a várost, és
főnökük Tapisdeli vezérlete alatt kirabolták. Iltazar gyorsan vissza
akart térni, de visszamenetében a bokharaiak által megveretett, s
futásközben az Oxus habjaiban lelte halálát. Utóda lön fia


3. _Mehemmed Rehim_ (1804–1826);

kit Medrehimnek is neveznek. Rögtön a jomutok ellen forditá fegyvereit,
kiűzte őket a fővárosból, s gazdagon kárpótolta magát rajtok a
szenvedett veszteségekért. Nem kevésb szerencsével járt el a
karakalpakok ellen is, kik Ajdoszt alatt ellene fellázadtak, s kiket
csakhamar ismét engedelmességre téritett; kevesebb sikert arattak
fegyverei Kungrat ellen, hol rokonainak egyike iparkodott tőle a trónt
elvitatni, kivel aztán tizenhét évig tartó háborút viselt. Midőn ez idő
alatt e várost ostromlá, az állhatatos védő, nevetve sikeretlen
fáradozásait, egy nap a torony tetejéről átkiáltá hozzá:

   Ücs aj savun, azaz: három hónapra aludt-tej.
   „ „ kavun, „ „ „ dinnye.
   „ „ kabak, „ „ „ tök.
   „ „ csabak, „ „ „ egy neme a halnak.

A KHIVAI URALKODÓ-CSALÁD SZÁRMAZÁSI FÁJA.
                                  Mehemmed Emin Inag.
                                      (1792--1800).
                                            |
                             II. Iltazar khán, (1800--1804).
         ___________________________________|_________________________
        |               |                   |                         |
Rahmanbirdi Töre.  Rehimbirdi Töre.  Kutlug Murad Inag.  III. Mehemmed Rehim Khan.
         ___________________________________|                  (1804--1826).
        |                 |                 |                         |
Mehrem Juszuf Beg.   Abdullah Beg.     Ivadullah Beg.                 |
            (Csak rövid ideig uralkodott).  |                         |
                                        Egy fiú,                      |
                                     ki a trónra jutott.              |
          ____________________________________________________________|______________________
         |                   |                 |            |                |              |
IV. Allah Kuli khan.  Szejd Mahmud Töre,  Szejd Eszad  Tangri Kuli.  IX. Szejd Mehemmed  Rahman Kul.
    (1826--1841).      (testvére,             Töre.                         Töre.
         |             Szejd Mehemmed                             (A most uralkodó fejedelem).
         |             javára, lemondott                          
         |             igényeiről).
         |___________________________________________________________________________
         |            |               |            |               |                 |
Mehemmed Khodsa  Szultan Gazi  Szultan Mahmud  Abdul Aziz  VI. Mehemmed Emin  V. Rehim Kuli
     Töre.          Töre.         Töre.           Töre.         khán.              khán.
                                                             (1843--1855).      (1841--1843).
                                            _______________________|________
                                           |                                |
                                   VII. Abdullah khán.           VIII. Kutlug Murad khán.
                                         (1855)              (Csak három hónapig uralkodott).

Evvel azt akarta mondani, hogy van az év minden szakára külön
élelmiszere, melyet bent a városban kaphat; nincs tehát szüksége
kenyérre, s azért éhség által nem lehet hódolásra birni.

Atyja halálát megbosszulandó, Medrehim Bokhara ellen ment, melyben azon
időben Emir Szejd, egy lágyeszű fejedelem uralkodott, ki a dervisségre
adta magát. A khivaiak sok várost elpusztitottak Bokhara körül, s több
ezer fogolyt szedtek össze. Az emir, kinek ezt hirül hozták, azt
felelte: „Akhir Rigisztan amandur,“ azaz: megvan még a Rigisztan,[94] ez
biztos hely, s azért nincs mit félnie. Nagy pusztitások után Medrehim
zsákmánynyal terhelten hazatért, s uralkodása végszakában még Asztrabad
körül a tekkéket és jomutokat hóditá meg.


4. _Allahkuli khán_ (1826–1841),

a telt hazne (pénztár) mellett atyjától még a szomszédnépek közt
szerzett nagy befolyást is örökölte, melynek megtartása folytonos
háborúkba keverte. Bokharában a gyönge Szejdet az erélyes Naszrullah
követte, ki atyjának szégyenteljes veszteségeit jóvá akarván tenni,
háborút kezdett, melyben a khivai trónörökös Rehimkuli Töre megveretett.
Ugyanezen időben jött hire, hogy az oroszok Orenburgból Khiva felé
iparkodnak, sőt hogy a bokharai emir támadása is csak a hitetlenek
izgatásának eredménye. Nagy volt a kétségbeesés, mert hir szerint az
orosz sereg 80,000 emberből és 100 ágyúból állt.[95] Sokáig hiába várván
az ingilizek segélyét Heratból, a khán mintegy 10,000 lovast Khodsa
Nijaz Baj vezérlete alatt az oroszok ellen küldött, kik az Ügesikságon
át már az Atjolu tóig hatoltak előre, mely hat mértföldnyire van
Kungrattól. A khivaiak azt beszélik, hogy megtámadták az ellent, s
hallatlan mészárlást vittek végbe soraiban. Sokan elfogattak, s két
oroszt mutattak nekem Khivában, kik azon hadjáratból a fogságban
visszamaradtak, s később, nyiltan áttérve az iszlamra, a khán által
felszabadittattak, s ajándékot sőt még feleséget is kaptak tőle. A
győzelem után a khán Dövkara vidékén két felől sánczokat hányatott, s
ezeknek őrségét Khodsa Nijaz Baj-ra bizta, – de e sánczok már tiz év óta
elpusztulva s elhagyatva állnak. Allahkuli, hogy az oroszok elleni
szerencsét az istennek megköszönje, egy medreszét (collegiumot)
alapitott, s azt gazdag javadalmakkal látta el.

Más részről a Bokhara elleni háború folytattatott; a göklenek is
megtámadtattak, s nagy részök Khivába költözni kényszerittetett.[96]


5. _Rehimkuli khán_ (1841–1843).

Atyja halála után a trónra jutva, rögtön a dsemsidiekkel, azon persa
nomád néppel gyült meg a baja, mely a Murgab keleti partját lakja, s
melyből a khivaiak 10,000 sátort a főnökkel együtt az Oxus partján,
közel Kilidsbajhoz telepitettek. Más részről az akkor Merv birtokában
levő szarikok kezdtek az özbegekkel háborút. A khán ifjabb testvére,
Medemin Inag, küldetett ellenök 15,000 lovassal, de a Khiva és Merv
közti borzasztó úton a katonák soraiban betegségek ütöttek ki; s miután
ugyanekkor a bokharai emir Hezareszp várost ostromlá, az Inag gyorsan ez
ellen fordult fegyvereivel, legyőzte s békére kényszerité. Ugyanekkor
meghalván Rehimkuli khán, utódja lőn


6. _Mehemmed Emin khán_ (1843–1855),

ki, bár nem az örökösödési rend szerint, mert az elhaltnak fiai is
maradtak, de előbbi érdemeinél fogva igazságos igényeket támaszthatott a
trónra. Medemin khánt tartják az újabb időben Khiva legdicsteljesb
uralkodójának; mert a kharezmi királyságnak, a mennyire lehetett,
visszaadta 400 év óta elvesztett régi határait, s a környékbeli minden
nomádok legyőzése által a khánságnak ugy tekintélyét, mint jövedelmeit
jelentékenyen öregbité.

Két nappal utóbb, a mint a fehér nemezen magasra emeltetett, – a mi
Khivában és Khokandban a trónralépés jelvénye[97], – személyesen ment a
szarikok, ezen legvitézebb turkman törzs ellen, melyet a mervi termékeny
lapálylyal együtt meghóditani szándékozott. Hat hadjárat után sikerült a
mervi várat bevennie, egy Jolöten nevü s annak közelében fekvő más
erősséggel együtt. Azonban alig tért vissza Khivába, a szarikok újra
fellázadtak, s a Mervben hátrahagyott parancsnokot az őrizettel együtt
legyilkolták. A khán gyorsan uj hadjáratra kelt, melyben a dsemsidiek, a
szarikok ősi ellenségei is részt vettek. Ezek vezére Mir Mehemmed vivta
ki a diadalt, s az özbeg hősök nagy bosszúságára diadalmasan bevonult
Khivába.

A szarikok tehát meg voltak hóditva; de a tekkék, kik ekkor Karajap és
Kabukliban, Merv és Akhal közt laktak, az évi adót megtagadva
ellenségeskedni kezdettek; mire Medemin kényszerülve látá magát, még
turkman vértől párolgó fegyvereivel ujra egy másik törzs ellen fordulni.
Három hadjárat után, melyek alatt a homoksivatagban sok ember és állat
elveszett, végre sikerült a lázadók egy részét legyőznie, s jomutok és
özbegekből álló őrséget hagyott hátra két parancsnok felsősége alatt.
Szerencsétlenségre e kettő közt csakhamar viszály támadt, mire az egyik
visszatért Khivába, de büntetésül a khán által egy magas toronyról
lelöketett. E tettével a khán a jomutokat mind ellenségeivé tette,
titokban a tekkékkel kezdtek szövetkezni, s később halálának okai
lettek. Ez időben Medeminnek 40,000 lovasa volt, özbegek és más adózó
nomád törzsek férfiaiból; s e sereg egyik részét az oroszok ellen, kik
akkor az Aral tó keleti részétől Khiva felé közeledtek, Khodsa Nijaz Baj
sánczaira küldé. Másik részével azonban maga ment Mervbe, hogy ott a
szünni nem akaró turkman zavaroknak egy csapással véget vessen. Rögtön
bevette Karajapot és Szarakhsz (a régi Syrinx) ellen ment. Ennek
közelében egy dombon[98], sátrában pihentében, táborának közepette
nehány vakmerő ellenséges lovas által megtámadtatott; s ámbár
felkiáltott: „Men Hazret em!“ (én vagyok a khán!) feje levágatott, a
nélkül hogy szolgái közül csak egy is segitségére siethetett volna. A
levágott fej láttára, melyet a turkmanok a persa sahnak[99] küldtek
ajándékul, páni rettegés tört ki seregében. A hadak mindazonáltal
rendben vonultak vissza s útközben


7. _Abdullah khánt_ (1855–1856)

kiáltották ki uralkodóvá, ki alig érkezett a fővárosba, a trónviszályok
már megkezdődtek. Egy idősb koránál fogva tulajdonképen jogos
trónkövetelő, Szejd Mahmud Töre, minden molla s az ország nagyjai előtt
kardot vont, s az által vélte jogát érvényesithetni, ha a khánt rögtön
agyonvágja; de haragja lecsillapittatott, maga pedig később elzáratott.
A jomutok is két herczeget vontak magukhoz, kiket a trónra akartak
segiteni, de e szándék hamar kitudódván, a herczegek megfojtattak, a
jomutokra nézve pedig, mert ellenséges érzületök már bizonyos volt,
elhatároztatott, hogy meg fognak büntettetni. A khán nehány ezer
lovassal ment ellenök, de ők ártatlanoknak tetteték magukat, s miután a
törzs akszakaljai, a hódolás jeléül meztelen kardokat akasztva nyakaikba
mezitláb jöttek eléje, a khán ezúttal békét hagyott nekik. Két hónap
múlva azonban a jomutok ismét ellenséges indulatot mutattak; a khán
megharagudott, gyorsan 2000 lovast szedett össze s a most már nyiltan
ellenszegülő lázadókat magtámadta, – azonban szerencsétlenül. Az özbegek
futni kényszerültek, s midőn a khánt keresték, kiviláglott, hogy ő az
elsők közt esett el, s a többi halottakkal együtt észrevétlenül,
ugyanazon árokba dobatott. Utódjává neveztetett


8. _Kutlug Murad khán_ (csak 3 hónapig uralkodott),

az elhúnytnak ifjabb testvére, ki bátyja oldalán harczolt, és nehéz
sebekkel terhelten tért vissza. Nemsokára készült folytatni a harczot,
mely bátyjának életébe került, midőn a jomutok főnökei békeajánlatokat
tettek neki, s megigérték, hogy legközelebb a khán unokatestvérével
együtt, ki az ütközetben kezeik közé került, hódolatuk nyilvánitására
Khivában meg fognak jelenni. A khán és miniszterei ezen igéreteknek
hitelt adtak, kitűzték a napot, s a jomutok, legjobb lovaikon, legszebb
fegyvereikkel megrakva, 12,000 emberrel csakugyan megjelentek. A hódolás
napjának reggelén a khán először is rokonát fogadá, ki őt megölelvén,
alattomosan tőrt szúrt mellébe. A khán összerogyott s a turkmanok a
jelenlévő szolgákra rohantak. A nagy zavarban a mehter a vár falára
lépett, s annak ormairól tudtul adván a népnek a gaztettet, felszóllitá
a khivaiakat, hogy minden a városban lévő jomutot siessenek legyilkolni.
Az elkeseredett lakosság a turkmanokra tört, kik megrettenésökben
elkábulva, mint a juhok a mészáros kezében, vérzettek el a khivaiak
fegyvere, sőt sokan a nők kései alatt is. Khiva utczáin patakzott a vér,
s hat napig tartott, mig a holttesteket mind el tudták takaritani.

E mészárlás után nyolcz napig Khiva fejedelem nélkül volt, s ekkor a
koronát a nép a különben derék Szejd Mahmud Törének ajánlá; ki azonban
opium-szivási szenvedélye miatt ifjabb testvére javára a trónról
lemondott. S igy fejedelem lett


9. _Szejd Mehemmed khán_ (1856-tól máig),

általánosan lágyeszűnek elismert ember, kiről az olvasó már hallott
valamit. Uralkodása alatt a jomutokkal való polgárháboru sokat
pusztitotta Khivát; az előbbi khánok által alapitott gyarmatok szétdúlva
s elhagyatva állnak, mig a jomutok s özbegek egymást ölve, gyermekeiket
s nejeiket kölcsönösen rabszolgaságra vitték, addig a bevándorolt
dsemsidiek – e mondás szerint: „Inter duos litigantes tertius gaudet,“ –
a fegyvertelen lakosságot megtámadták, Kilidsbajtól Fitnekig egész
Khivát elpusztitották, s gazdag zsákmánynyal megrakodtan, 2000 persa
rabszolga kiséretében, kiket e zavarok alatt felszabaditottak,
visszatértek a Murgab partjaira.

Szegénység, epemirigy, döghalál, és a népesség fogyása végre békére
kényszeritett, midőn orosz befolyás által felizgatva egy Mehemmed Penah
nevü trónkövetelő Kungratban kitűzte a lázadás zászlaját, s Mangislakon
keresztül rögtön követséget inditott Asztrakhánba, az orosz padisah
védelmét kikérni. De e küldöttségnek elment a hire, s a követek útközben
megölettek. Később Mehemmed Penah, midőn orosz pénze elfogyott, saját
párthivei által meggyilkoltatott; a lázadás főczinkosai pedig
becsomagoltattak, az az: kezeik nedves bőrrel testükhöz varratván
Khivába küldettek, hol borzasztó halál várt reájok.



XVIII. FEJEZET.

BOKHARA. BOKHARA VÁROSA, KAPUI, RÉSZEI, MECSETJEI, COLLEGIUMAI. – A
KATALIN CZÁRNŐ ÁLTAL ALAPITOTT COLLEGIUM. – A MEDRESZÉK RENDELTETÉSE NEM
A TUDOMÁNY, HANEM A FANATISMUS ÉLESZTÉSE. – BAZÁROK. – A RENDŐRSÉGI
RENDSZER SZIGORUBB, MINT BÁRHOL ÁZSIÁBAN. – A BOKHARAI KHÁNSÁG. –
LAKOSOK: ÖZBEGEK, TADSIKOK, KIRGISZEK, ARABOK, MERVIEK, PERSÁK, HINDUK,
ZSIDÓK. – A KORMÁNY. – KÜLÖNFÉLE HIVATALNOKOK. – POLITIKAI FELOSZTÁS. –
A HADSEREG. – A BOKHARAI TÖRTÉNET RÖVID KÖRVONALOKBAN.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

      _… regnata Cyro_
  _Bactra… Tanaisque discors._

Horatius, _Od._ iii. 29, 27-8.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A. Bokhara Városa.

Bokhara város határát, melyet egy napi járásra terjedőnek mondtak nekem,
négy mértföldnyinél nem találtam nagyobbnak. Bár a vidék meglehetősen
müvelt, e pontban Khiva mégis nagyon tulhaladja. A városnak 11 kapuja
van: Dervaze Imam, d. Mezar, d. Szamarkand, d. Oglan, d. Talpacs, d.
Sirgiran, d. Karaköl, d. Sejkh Dselal, d. Namazgiah, d. Szalakhane, d.
Karsi, s két főrészre, a Deruni sehr-re (belváros) s a Beruni sehr-re
(külváros), valamint több városrészre osztatik, melyek közül a Mahallei
Dsujbar, Khiaban, Mirekan, Malkusan, Szabungiran a legnevezetesebbek.

A nyilvános épületeket, piaczokat az olvasóval már az első részben kis
előleges rajzban ismertettük meg, de mind e mellett meg akarjuk
kisérteni e pontról szóló jegyzeteinket röviden összefoglalni.


_Mecsetek._

A bokharai azt mondja, hogy szülővárosában 360, részint nagy, részint
kisebb mecset van, s hogy a jámbor müszülman szórakozásul minden nap
mást látogathat meg. Én a nevezett számnak alig felét találhattam meg, s
csak a következők emlitésre méltók: 1. Meszdsidi Kelan, melyet Timur
épittetett fel, Abdullah khán pedig megujitott. Az emir itt tartja a nép
nagy összecsődülése között pénteki imádságát. 2. Meszdsidi Divanbegi,
melyet bizonyos Nezr, Imamkuli Khán emir divanbegi-je (államtitkár) a
hasonnevü tóval és medreszével 1029-ben (1629) épittetett. 3. Mirekan és
4. Meszdsidi Mogak, földalatti épület, hol némelyek állitása szerint az
első müszülmanok, mások szerint az első tüzimádók tartották volna
vallási összejövetelöket. Az első állitás alaposabbnak látszik, mert
először is a tüzimádók, a városon kivül, a szabadban megfelelőbb helyet
találhattak volna, s mert másodszor sok kúfi felirat tanusitja ez épület
iszlami eredetét.


_Medreszék (collegiumok)._

A bokharai a medreszék számával is épen ugy dicsekszik és azt 360-ra
teszi, bár nincs több 80-nál. A legnevezetesebbek a következők: 1.
Medresze Kökeltas, épittetett 1426-ban; 150 czellája van, melyek
mindegyike 100–120 tillába kerül[100]. Az első osztály növendékeinek
évenkint öt tilla jövedelmük van. 2. M. Mirarab, 1529-ben épittetett és
100 czellája van, melyek mindegyike 80–90 tillába kerül, és 7 tilla
jövedelemmel bir. 3. Kosmedreszei Abdullah khán (az Abdullah khán
medresze-párja), 1572-ben épittetett, szintén körülbelől 100 czellája
van, melyek azonban kisebb értéküek, mint az előbbeniek. 4. M. Dsujbar,
1582-ben a hasonnevü nagy tudós s ascéta egy unokája által épittetett;
ez a leggazdagabban van javadalmazva, mert minden czella 25 tilla
jövedelemmel bir, de nem nagyon lakott, mivel a város legszélsőbb végén
fekszik. 5. M. Turszindsan, hol minden czellának öt tilla évi jövedelme
van. 6. M. Ernazar, melyet Katharina czárnő követei egyikével épittetett
fel, 60 czellával, mindegyik 3 tilla jövedelemmel.

Általában Bokhara és Szamarkand collegiumai okozták, hogy nem csak az
egész iszlamnak, hanem nekünk Europában is Közép-Ázsia főiskoláiról
rendkivüli fogalmunk volt. A fölületes szemlélő az ily intézetek
épitésénél nyilvánuló áldozatkészséget könnyen tarthatá a magasb
törekvés tanujelének. Sajnos, hogy az egész mozgalom csak a vak
fanatismuson alapul, s mint a középkorban, ugy jelenleg is ez iskolákban
egy kevés logikán (mantik) s bölcsészeten (hikmet) kivül kizárólagosan a
koránban s vallási kérdésekben adatik oktatás.[101] A tanulók összes
számát nekem 5000-re mondták. Ezek nem csak Közép-Ázsia minden részéből,
hanem Indiából, Kasmirból, Afghanisztanból, Oroszországból és Khinából
is csoportosodnak itt össze, s a szegényebbek az emirtől évdijt nyernek,
mert Bokhara a medreszéknek s az iszlam szigoru megtartásának köszönheti
a befolyást, melyet a többi szomszédos tartományon bir.


_Bazárok._

Oly bazárok, minőket a persa fővárosokban találhatni, nincsenek itt.
Csak egynehány van boltozva s kőből épitve, a legnagyobb rész fával vagy
náddal fedett, mely hosszu rudakra illesztetik. Különben többféle bazár
van: Tim Abdullah Khan, melyet a hasonnevü fejedelem Mesedből való
visszatérte után (1582) persa mintára épittetett; Resztei Szuzengiran,
hol a varró-eszközöket árulók, s r. Szarrafan, hol a pénzváltók s
könyvárusok állnak, r. Zergeran, az aranymüvesek-, r. Csilingeran a
lakatosok-, r. Attari, a füszerárusok-, r. Kannadi, a czukrot- s
édességet árulók-, r. Csajfurusi a theaárusok-, r. Csitfurusi, bazari
Latta a vászon árusok- és Timcse darajfurusi a füszerkereskedőknek helye
sat. Minden bazárnak saját akszakal-ja van, ki az emirnek a rend- s a
fizetendő dijakért felelős. A bazárokon kivül még körülbelől 30, mind
kis karavanszeraj van, melyek részint áruk raktárának, részint az
idegenek lakhelyéül szolgálnak.


_Rendőrség._

Bokharában oly szigoru a rendőrség, mint az előttünk ismeretes Ázsia
egyik más városában sem. Nappal a rejsz személyesen meglátogatja a
bazárokat s nyilvános helyeket, vagy kiküldi számos emberét s kémét, s
körülbelől két órával napnyugta után senkinek sem szabad az uton
mutatkozni. A szomszéd nem látogathatja meg szomszédját, s a betegnek
orvosság hiányában el kell vesznie, mert az emir engedélyt adott, hogy
őt magát is fogják el, ha a mirsebek (éji őrök) az utczán tiltott időben
találják.


B. A Bokharai Khánság.


_Lakosok._

A khánság jelenlegi határai keletről a khokandi khánság és Bedakhsan
hegyei, délről az Oxus a Kerki és Csihardsuj tulsó kerületekkel,
nyugotról s éjszakról a nagy sivatag. A határokat különben ép oly
kevéssé lehet pontosan msghatározni, mint a lakosok számát. Tulzás
nélkül 2½, millióra tehetni az összes számot, kik letelepedettekre s
nomádokra, valamint nemzetiség szerint özbegek-, tadsikok-, kirgizek-,
arabok-, merviek-, persák-, hinduk-, és zsidókra oszlanak.


_1. Özbegek._

Ezek ugyanazon 32 törzsből állanak, kiket Khivánál megneveztünk, de
kharezmi törzsrokonaiktól észrevehetőleg különböznek mind arczjelleg,
mind jellemre nézve. Bokhara özbegjei a tadsikok-kal szorosb
összeköttetésben éltek, mint a khivabeliek a szart-okkal, s e közben a
nemzeti jellegből s az özbeg egyszerü, őszinte természetességből sokat
is vesztettek. Mint a khánság uralkodó népe, mert maga az emir is özbeg
s a Mangit törzsből való, az ország haderejét is képezik, habár a magasb
rangu tisztek csak gyéren vétetnek az özbegek soraiból.


_2. A tadsikok._

Közép-Ázsia összes városainak ez ősi lakói, itt a legnagyobb számmal
vannak, miért is Bokhara az egyetlen hely, hol a tadsik nemzetiségére
büszke. Megemlékezik még előbbi hazája, a régi Khoraszan[102]
határairól: keleten Khoten (Khinában), nyugaton a Kaspi tenger, éjszakon
Khodsend, délen India. Kár, hogy e nép régisége s előbbeni nagysága
daczára minden bűnben s aljasságban a legnagyobb fokot érte el, s ha
bennök a régi Ázsiát, nemünk bölcsőjét látjuk visszatükrözve, ama régi
időkben csakugyan szomoru viszonyok lehettek.


_3. Kirgizek[103],_

vagy kaszakok, a mint magukat nevezik, a bokharai khánságban csak kis
számmal vannak ugyan, csekély jegyzeteinket azonban e népről, mely
valamint számra a legnagyobb, ugy a nomád-élet eredetiségében
Közép-Ázsiában a legfigyelemreméltóbb, ezennel itt alkalmilag el akarjuk
mondani. Vándorlásaimon sokszor találtam egy-egy kirgiz sátor-csoportot,
de valahányszor számuk után tudakozódtam, szemembe kaczagtak s a felelet
mindig ez volt: „Számláld meg előbb a sivatag homokszemeit, akkor majd
megszámlálhatod a kirgizeket is.“ Ép oly kevéssé mondhatók meg határaik.
Annyit tudunk, hogy a nagy sivatagot lakják, mely Sziberia, Khina,
Turkesztan s a kaspi tenger között terül el, s valamint e vidék, ugy
társadalmi viszonyaik eléggé bizonyitják, hogy mily téves azok nézete,
kik a kirgizeket majd az orosz, majd a khinai hódoltságban gondolják.
Oroszország, Khina, Khokand, Bokhara és Khiva csak addig parancsolnak a
kirgizeknek, mig az adó beszedésére kiküldött tisztjeik a nomádok között
időznek. A kirgizek az adóbehajtást is erőszakos rablásnak tekintik, s
köszönetre hiszik magukat kötelezetteknek, hogy az illetők a
tizedrészszel, vagy más dijszabályzattal megelégszenek. Minthogy a
világ-forradalmak évszázadok, sőt talán évezredek óta a kirgizekre csak
csekély befolyással lehettek, e népnél, melyet csak egyes töredékeiben
láthattunk, ama szokások s erkölcsök leghivebb képe található fel,
melyek az ős idő turan népeit jellemzik, s az erény és nyerseség ama
különös vegyülékét képezik. Feltünő a náluk tapasztalható nagy
rokonszenv a zene és költészet iránt, különösen pedig aristocraticus
büszkeségük. Ha két kirgiz találkozik egymással, mindjárt azt kérdezik:
„Jeti atang kimdir?“ kik a te hét atyád (ősöd)? A kérdezett, még a
nyolcz éves gyermek is, mindig pontosan megfelel, ellenkező esetben
rendkivül müveletlen- s neveletlennek tartatik. Vitézségre nézve a
kirgizek az özbegekkel s nevezetesen pedig a turkmanokkal nem
mérközhetnek, az iszlam is náluk sokkal gyöngébb lábon áll, mint az
utóbbiaknál. Csak a gazdag baj-ok szoktak a városból egy-egy mollát
megfogadni, ki aztán juhok, tevék s lovakban fizetendő bizonyos dijért
házuknál a tanitó, pap és titkári helyet tölti be. Ránk europaiakra
nézve a kirgizek, ha többször érintkeztünk is velök, mindig csodálatos
jelenségek maradnak. Naponkint, égető hőségben ép ugy, mint ölnyi magas
hóban, minden holmijukkal, nehány óráig vándorolnak, hogy nehány órára
ismét letelepedjenek; a kenyér létezéséről mit sem hallottak, s élelmök
egyes egyedül tejből s husból áll. A kirgiz a városi lakost vagy más
letelepedettet betegnek vagy bolondnak tartja, s mindenkit megsajnál,
kinek arcza nem mongol jellegü. A kirgiz aesthetikai nézete szerint a
mongol fajban megtestesült a szépség netovábbja, mert isten a kiálló
csontok által a lóhoz tette hasonlóvá, ezt pedig a kirgiz minden
teremtett lény koronájának tekinti.


_5. Arabok._

Ezek azon harczosok utódai, kik Kutejbe alatt, a harmadik khalifa
idejében részt vettek Turkesztan elfoglalásában, s később ott le is
telepedtek, de az arczjellegen kivül keveset tartottak meg hedsazi és
araki testvéreik jellemző tulajdonaiból; csak nehányat találtam
közöttük, kik arabul beszélnek. Számukat 60000-re teszik. Legnagyobb
részt Vardanzi és Vafkend vidékén laknak.


_5. A merviek._

Azon 40,000 persától származnak, kiket Szaid Khán emir 1810 táján, midőn
Mervet a szarikok segélyével elfoglalta, Bokharába áttelepitett.
Származásukra nézve tulajdonképen törökök Azerbajdsan s Karabagból,
kiket Nadir sah hozott régi hazájukból Mervbe. A tadsik után a mervi a
legravaszabb Bokhara városában, de nem oly gyáva, mint amaz.


_6. Persák._

Részint rabszolgák, részint olyanok, kik kiváltván magukat, Bokharában
telepedtek le, hol minden vallási elnyomatás daczára, miután a
siíta-felekezet szertartásait csak titokban végezhetik, kereskedés s
kézi iparral örömest foglalkoznak; mert itt olcsóbban megélhetni, s a
nyereség könnyebb, mint saját hazájokban. A persa, ki szellemi
tehetségre nézve a közép-ázsiait nagyban fölülmulja, a rabszolgaságból a
legmagasb tiszti rangokra szokott fölemelkedni. A mint alig van a
tartományokban kormányzó, ki ez vagy ama hivatalban ne használna
persákat, kik előbb rabszolgái voltak s hozzá hivek maradnak; igy az
emir környezetében hemzseg a sok persa, s a khánság első tisztviselői e
nemzethez tartoznak. Bokharában a persákat oly embereknek tekintik, kik
már többet érintkeztek a frengikkel s ezek ördöngös eszétől már többet
is tanultak. Muszaffar-eddin emir különben keserűn megérezné, ha Persia
megtámadná, mi már szándokában is volt; mert hadseregével, melynek
parancsnokai Sahrukh khan és Mehemmed Haszan khan, s topcsibasi-jai (a
tüzérség vezérei) Zejnel bej, Mehdi bej s Leszker bej, mind persák,
ugyan kevésre menne.


_7. A Hinduk._

Számra ugyan csak 500-an vannak, s ezek is család nélkül a fővárosban s
a tartományokban elszórva élnek, de csodálatos, hogy az egész
pénzkereskedés ezek kezében van. Nem lehet vásár, még faluban sem, hogy
az uzsorás hindu ott meg ne jelenjen. Mikor a legalázatosabb is, mint az
örmény Törökországban, az özbeget rettenetesen megcsalja, s minthogy a
jámbor kadi a Visnu-imádóval a legtöbb esetben együtt czimborál, az
áldozat csak gyéren siklik ki kezéből.


_8. Zsidók._

Körülbelől 10,000 van a khánságban, kik legnagyobb részt Bokharában,
Szamarkandban és Karsiban tartózkodnak, s inkább kézműiparral, mint
kereskedéssel foglalkoznak. Eredetükre nézve persa zsidók és pedig az
első fogságból. Kazvinból s Mervből ezelőtt 150 évvel vándoroltak ide, s
a legnagyobb elnyomatás és megvetés között élnek. Csak a küszöbön szabad
mutatkozniok, ha valamely igazhivőt akarnak meglátogatni, s ha az utóbbi
akar hozzájok jönni, saját házukat sietve elhagyva, az ajtó elé kell
állniok. Bokhara városában évenkint 2000 tilla dsizie-t (adót) fizetnek,
melyet a községi előljáróhoz át, s ezért kétszer könnyeden arczul ütik,
mit a korán a hódolás jeléül rendel. A szabadalmak hirére, melyeket a
zsidók Törökországban élveznek, nehányan Damaszkusba és Szyriába
vándoroltak ki, de ennek csak titokban szabad történnie, mert másként a
kivándorlási kedv vagyonvesztéssel és halállal büntettetik. Feltünő,
hogy mint tartják fel a pósta-közlekedést az évenkint Turkesztanból
Mekkába menő hadzsik által; utitársaim is több levelet hoztak s
mindenütt fölkeresték az illetőket, kiknek a levél czime szólt.


_Kormány._

A bokharai kormányzási alak csak keveset tartott meg az ó-persa vagy
arab jellegből, mert itt a törökmongol elem játszsza a főszerepet. Az
alkotmány, bár a hierarchiának nagy befolyasa van reá, katonai, s annak
élén az emir áll, mint generalissimus, fejedelem és vallási főnök. Az
ország katonai s polgári hatóságai a következőkre oszlanak: a) kette
szipahi, azaz magasabb hivatalnokok; b) orta szipahi, azaz közép
hivatalnokok és c) asagi szipahi (zabit.) Az első két osztályba szabály
szerint csak urukdar-okat, azaz jó családbelieket kellene fölvenni, mert
hivatalaikba jerlik azaz fejedelmi kézirat és billig[104] azaz
diszjelvények által igtattatnak be, de már régtől fogva persák is, kik
előbb rabszolgák voltak, tiszteltettek meg e hivatalokkal.

Következő sorozat némi áttekintését nyujtja a hivataloknak, a mint azok
az emirtől lefelé rendben következnek:

Kette szipahi

1. Atalik.

2. Divanbegi (államtitkár).

3. Pervanedsi, a pillangó ember, mint az udvarnál nevezik, mert az
emirtől mint futár fontos ügyekben ide oda küldetik.

Orta szipahi

4. Tokhszabaj, tulajdonképen tughszahibi, t. i. ki tugh-ot (lófarkot)
hord zászlóul.

5. Inag.

6. Mirakhor (lovász mester).

Asagi szipahi (zabit.)

7. Csohragaszi, tulajdonképen csehreagaszi, azaz: arczember, mert a
nyilvános fogadtatásoknál az emirrel szemközt áll.

8. Mirzabasi (főirnok).

9. Jaszaulbegi és kargaulbegi.

10. Jüzbasi.

11. Pendsabasi.

12. Onbasi.

Ezeken kivül még az emir háztartása emlitendő fel, melynek élén a
kusbegi (vezir), mehter, deszturkhandsi (főudvarmester) s a zekiatsi
(vámos) állanak; ez utóbbi pénzügyminiszteri minőségében az emirnek
egyszersmind háznagyja. Ezek után következnek a mehrem-ek (kamarások),
kiknek száma a viszonyok szerint nagyobb vagy kisebb, s kik rendkivüli
ügyekben mint biztosok küldetnek a tartományokba. Minden alattvaló, ha a
kormányzó itéletével nincs megelégedve, az emirhez fordulhat s ekkor egy
mehrem-et kap ügyészül. Ez vele elutazik az illető tartományba,
megvizsgálja az ügyet s eldöntésre az emir elé terjeszti. Említendők
még: az odadsi-k (ajtónállók vagy szertartók), a bakaul-ok (tárnokok) és
a szelamagaszi, ki nyilvános meneteknél az emir helyett viszonozza a „Ve
alejkum esz-szelam“ üdvözlést. E hivatalok s méltóságok a mostani emir
alatt csak névlegesen vannak meg, mert az minden pompa ellensége és több
állást betöltetlenül hagyott.


_Politikai felosztás._

A khánság politikai felosztása, mint Khivában, a nagyobb városok számán
alapul. Bokhara jelenleg a következő kerületekből áll, melyeket azok
nagysága és népességük száma szerint akarunk elősorolni: 1. Karaköl, 2.
Bokhara, 3. Karsi, 4. Szamarkand, 5. Kerki, 6. Hiszar, 7. Mijankal vagy
Kermineh, 8. Kette Kurgan, 9. Csardsuj, 10. Dsizzak, 11. Oratepe, 12.
Sehri Szebz; ez utóbbi majdnem oly nagy, mint Szamarkand, de az emirrel
való folytonos harczai miatt a khánsághoz csak részben számitható. A
kormányzók, kik rangra nézve divanbegi-k, vagy pervanedsi-k, a tartomány
jövedelméből bizonyos részt kapnak, de rendkivüli esetben erről le kell
mondaniok. Minden kormányzó közvetlen parancsa alatt egy tokhszabaj, egy
mirzabasi, egy jaszaulbegi s több mirakhor és csohragaszi áll.


_Haderő._

A khánság állandó hadserege 40,000 lovasból állana, e számról azonban
60,000-ig lehet megszaporítani. Karsi és Bokhara járulnának ehhez a
legtöbbel. A karsibeliek különösen hiresek vitézségük miatt. Igy
beszélik Bokharában, de ez állitást tulzottnak találtam, mert az emirnek
Khokand elleni hadjáratában, mely alkalommal hadserege legföljebb 30,000
emberből állt, drága zsoldon kellett segélycsapatokat tartania, mit a
takarékos Muzaffar-eddin bizonyosan nem tett volna, ha a föntebbi szám
igaz volna. A zsold, mely csak háboru idejében fizettetik, havonkint 20
tengéből (11 shilling sterling) áll, melyből a legénynek lovát is el
kell látnia. Ezen kivül a zsákmány fele a legénységet illeti. Különben
csakugyan talányos, hogy az emir, alattvalóinak tetemes száma mellett
nem tud nagyobb hadsereget tartani, s az is különös, hogy az 50,000
erszari soraiból, kik adót fizetnek neki, nem alakit segélycsapatokat s
inkább a tekkékhez fordúl, sőt a szarikokat 4000 tilla évi zsolddal
tartja szolgálatában.


C. Bokhara Történetéhez.

Efrasziab, a nagy turani hős, tartatik Bokhara alapitójának. A korábbi
történetet tarka mesék pótolják, s ezekből csak annyit
következtethetünk, hogy ama vidéket a török hordáknak betörései már
ősidőktől fogva rémülettel tölték el, mely vidék persa lakossága már a
Pisdadiak idejében az irani rokonoktól el volt választva. A
tulajdonképeni történet első fonala csak az arab hóditásnál kezdődik, és
sajnálnunk kell, hogy a merész kalandorok nem hagyták hátra tetteiknek
több irott emlékét, mint a mennyi a Tarikhi Taberiben s más több arab
forrásban van elszórva. Az iszlam Mavera-ül-nehr-ben (az Oxus és
Jaxartes folyamok közötti tartományban) nem gyökerezhetett meg oly
könnyen, mint más tartományokban, s az araboknak a téritést mindig meg
kellett ujitniok, valahányszor hosszabb távollét után a városokba
visszatértek. A Dsengiz khan általi elfoglaltatásáig (1225) Bokhara és
Szamarkand, valamint az akkori nevezetesb városok Merv (Mervi Sah
Dsihan, azaz Merv, a világ királya), Karsi (Nakhseb) és Belkh
(Um-ülbilad, az az: a városok anyja), Persiához tartoztak, bár a
khoraszani kormányzóság számára, mint akkor neveztetett, Bagdadból külön
beigtatási ferman állittatott ki. A mongolok berohanásakor a persa
elemet a török egészen háttérbe szoritá, az özbegek mindenütt kezükbe
ragadták a kormány gyeplőit, s Timur a sántitó világhóditó Sehri
Szebzből (a zöld város), nem akart kevesebbet, mint Szamarkandot egész
Ázsia fővárosává tenni. Vele azonban tervei is elhunytak, s a khánság
tulajdonképeni részletes története a Sejbani házzal kezdődik, melynek
alapitója, Ebulkhejr khan, a Timur-nemzetség hatalmát saját hazájában
megtörte. Sejbani Mehemmed khan, Ebulkheir khan egyik unokája, Bokhara
határait Khodsendből Heratig kiterjeszté, s midőn Mesedet is meg akarta
támadni, Iszmael sahtól megveretett s 916-ban (1510) elhullt a csatában.
Utódjai közül Abdullah khan (szül. 1544-ben) volt egyike a
legnevezetesebbeknek; ujra elfoglalta Bedakhsant, Heratot és Mesedet, s
megérdemli, hogy a közmüvelődés s kereskedelem körül kifejtett
törekvéseiért II. Abbasz sah, Persia nagy királya mellé helyeztessék.
Uralkodása idejében Bokhara utjai karavanszerajok és szép hidakkal, a
sivatag cisternákkal volt ellátva, s az ebbeli összes maradványok az ő
nevét viselik. Fia, Abdul Mumin khan 1004 (1595), nem sokáig tarthatá
fen magát a trónon, mert meggyilkoltatott, s Tököl kirgiz-főnök
berohanása után, ki mindent elpusztitott, a Sejbani-ház utolsó sarjai is
csakhamar elhulltak.

Az ezt követett hosszas zürzavar s polgári háboruban nevezetesen Veli
Mehemmed khan, a Seibani-család egyik távolabbi oldal-rokona, és Baki
Mehemmed khan küzdöttek egymással a trónért. Midőn az utóbbi 1025-ben
(1616) Szamarkandnál csatában elesett, az előbbi megalapitá dynastiáját,
mely, mint állitják, Ebul Fejz khanig élt, ki Nadir sahtól (1740) békét
kért. E korszakban az Imamkuli khan és Nazir Mehemmed khan (1650)
uralkodók leginkább kitüntették magukat, s az isan-osztály bőkezü
pártolása által sokkal járultak ahhoz, hogy a vallási rajongás
Bokharában, valamint egész Turkesztanban oly fokot ért el, minőt az
iszlam világ semmi korban vagy országban nem mutathat föl. Ebul Fejzt s
fiát, saját vezirük, Rehim khan, árulólag gyilkolta meg. A gyilkos
halála után, ki mint vezir önállón uralkodott tovább, Danial beg
foglalta el a kormányt, ezt követték a Sah Murad, Szaid khan és
Naszrullah khan emirek.

Minthogy a három utóbbi történetét már Malcolm, Burnes és Khanikoff
tárgyalták, e korszakot, melyről kevés ujat mondhatnánk, nem akarjuk
tovább részletezni s a következő fejezetben inkább a háborukról szólunk,
melyeket Bokhara Khokanddal a legutóbbi három évtizedben viselt.



XIX. FEJEZET.  A KHOKANDI KHÁNSÁG.

LAKOSOK. – FELOSZTÁS. – KHOKAND. – TASKEND. – KHODSEND. – MERGOLAN,
ENDIDSAN. – HAZRETI TURKESZTAN. – ÓS. – POLITIKAI HELYZET. – A LEGUTÓBBI
HÁBORUK.

Khokand vagy Fergana, mint a régiek nevezték, kelet felé a khinai
Tatárországgal, nyugat felé Bokharával s a Jaxartessel, éjszak felé a
nagy hordával, dél felé pedig Karategin és Bedakhsannal határos.
Kiterjedését határozottan nem mondhatjuk meg, de nagyobb mint Bokhara és
Khiva, s népesebb is, mint az utóbbi khánságok.

A városok számából s más körülményekből következtethetni, hogy a mai
Khokandnak három milliónál több lakosa van, kik a következő
nemzetiségekre oszlanak:


_1. Az özbegek._

A lakosság tulajdonképeni letelepedett részét képezik, s mint már
Khivánál megjegyeztük, jellegükre nézve nagyon különbözők Bokhara és
Khiva özbegjeitől. Minthogy az özbeg Turkesztanban már évszázadok óta az
uralkodó nemzet, mely az iszlamot s ennek civilizatióját előbb elfogadta
mint ama vidéken a többi nomád-nép, nevükkel a müveltség s bon ton
tekintetéből bizonyos kedvező előitélet fonódott egybe, s a kirgiz,
kipcsak, és kalmuk, a mint a városokban letelepszik, rendszerint lemond
nemzetiségéről s az özbeg elnevezést veszi fel. Khokandban ez már rég
óta történik, s tulzás nélkül föltehetni, hogy azoknak fele, kik
özbegeknek nevezik magukat, inkább az emlitett nomád népek vegyülékének
tekinthető. A khokandi özbeg külsejére nézve igen ügyetlennek látszik,
mi leginkább idomtalan bő ruházatának tulajdonitható. E nép példátlan
gyávaságáról többször volt alkalmunk meggyőződni, s ha nem védelmeznék a
nomádok, a városok már rég Khina, Oroszország vagy Bokhara birtokába
kerültek volna. Az özbegek után


_2. A tadsikok._

következnek, kik itt, ha nem is számosabban, de tömöttebben találhatók
mint a bokharai khánságban, s egész falvakat s városokat képeznek, mi
másutt sehol sem fordul elő. Igy Khodsend városát, Velekendaz és
Kiszakuz falvakat (Khodsend szomszédságában), kizárólagosan e persa
ősnépség lakja, s még 400 évvel ezelőtt a Namengan, Endigan és
Mergolan[105] kiválóbb városok az övék voltak volna. Jellemükre nézve a
khokandi tadsikok nem sokkal jobbak mint bokharai testvéreik.
Megjegyzendő, hogy nyelvük nyelvtani alakra, valamint szóbőségre nézve
gazdagabb, mint a többi tadsikoké. Ez különösen Khokandban áll, melynek
lakosai egy nyelvet beszélnek, mely Rudeki, a legrégibb persa költő
szójárásából, ki született bokharai volt, sokat megtartott. Khokand
többi városában, nevezetesen pedig a khinai határon, tadsikok igen
gyéren találhatók.


_3. A kaszakok._

A legszámosb nép a khánságban. Nomádéletet élnek a Csaganak tó és
Taskend közötti hegyes vidéken, s a khánnak ugyanannyi adót fizetnek,
mint Khivában. A khokandi kirgizek között nehány tehetősb van, kik
Hazreti Turkesztanban, vagy más helyeken házakat birnak, de ezekben soha
sem laknak. A kirgizek különben nagy számuk daczára, minthogy kevés
bátorságuk van, a khánságban csekély befolyással birnak.


_4. A kirgizek._

Vagy is a tulajdonképeni kirgizek, kikről nálunk minden kaszak igy
neveztetik, a khánság déli részeiben laknak, Khokand és Szarik Köl
között, s harcziasságuk miatt az egyik vagy másik kormánypárt
rendszerint felhasználja felforgatási terveinek kivitelére. Sátraik
számát 50,000-re teszik, tehát körülbelől annyira, mint a
tekke-turkmanokét.


_5. Kipcsak._

Ez véleményünk szerint a legrégibb s legeredetibb török törzs, mely e
nagy család minden törzse között, melyek Komultól az Ádriai tengerig
elszórtan élnek, valamint arczjelleg, ugy jellem, nyelvben és
szokásokban régi nemzetiségéhez a leghivebb maradt. A kipcsak név mesés
etymologiája, mint azt Rasid-eddin Tabibi elbeszéli, olvasóinkat kevéssé
fogja érdekelni. Előbb hatalmas törzs létezett volna e név alatt, s a
jelenlegi kipcsakok, bár csak 5–6000 sátorral vannak, azt állitják, hogy
Desti Kipcsak[106], a mint a keleti történeti forrásokban Turkesztan
régtől fogva neveztetik, őseik által lett elfoglalva és benépesitve.
Csekély számuk daczára a kipcsakok Khokandban még most is a
kormányügyekre a legtöbb befolyással vannak; ők nevezik és teszik le a
khánokat, és sokszor megtörtént, hogy lovasaik közől csak valami 500
elfoglalt valamely várost a nélkül, hogy az Khan ellenük fellépni mert
volna.

A török nyelvben, melyet a kipcsakok beszélnek, egyetlen egy persa vagy
arab szót sem fedezhettem fel, s nyelvjárásukat a legjobb átmenetnek
lehet tekinteni a mongol és dsagataj nyelv között. A kipcsak arczjellege
is ép oly viszonyban áll Közép-Ázsia többi török fajához, mint a nyelv.
A ferde szemre, szakálltalan állra és kiálló arczcsontokra nézve
hasonlók a mongolokhoz, nagyobbára kis termetüek is, de ügyes
mozgékonyságuk csodálatra méltó. Bátorságban, mint már emlittetett, a
kipcsakok tulhaladják Közép-Ázsia összes népeit, s kétségkivül maradt
fen bennük a leghivebb kép ama nagy hordáról, mely egész Ázsiát
felforgatá s átalakitá.

A khokandi khánság különféle kerületekre oszlik, melyek, mint mindenütt,
ugy itt is, a legnevezetesb városok nevéről neveztetnek el. A főváros
Kkokand[107], vagy Khokandi Latif, t. i. a bájos Khokand, mint a
bennszülöttek nevezik, szép völgyben fekszik, s kerületére nézve hatszor
oly nagy, mint Khiva, háromszor oly nagy, mint Bokhara, s négyszer
olyan, mint Teherán. A város déli részét, hol a khán lakása van, csak a
legujabb időben vették fallal körül, az északi nyitva van. A lakosok s
házak száma aránylagosan kicsiny, mert a házak mellett nagy
terménykertek terülnek el, ugy hogy itt-ott negyedórát kell menni, mig
10–15 ház mellett haladhatni el. Az épités tekintetéből maga a khokandi
is Bokharának szokott előnyt adni, e főváros mibenlétét tehát könnyen
elképzelhetni. Csak a négy mecset s a nagy bazár kis része van kőből
épitve. A bazárban kizárólagosan orosz árukat, belföldi selyem- s gyapot
kézmüiparczikkeket, valamint mesterséges bőrmunkákat kaphatni. A
nyergek, ostorok s más lovaglási szerszám, melyek a khánság fővárosában
készittetnek, különös hírnek örvendenek.

Khokand után Taskend emlitendő, a khánság első kereskedelmi városa, hol,
többek állitása szerint, jelenleg sok tehetős kereskedő van, kik
Orenburgba és Kizil Dsarba (Petropavloszk) nagy kereskedést üznek.
Taskend, melynek átmeneti kereskedése van Bokhara-, Khokand-, s a khinai
Tatárországgal, Közép-Ázsiának egyik legfontosabb városa, mely után az
oroszok titokban törekszenek, s melytől, mint már emlittetett,
legvégsőbb előőrseik (Kale Rehim) csak nehány napi járásra állomásoznak.
Ha Oroszország egyszer e katonailag is fontos helyet elfoglalja, könnyü
szerrel fogja majd a bokharai és khokandi khánságokat is hatalmába
keriteni; mert a mi az orosz szuronyoknak nem sikerül, elérik majd az
egyenetlenség által, melyet a sz.-pétervári udvar a két khánság között
szakadatlanul szít.

Taskend után a legnevezetesb helyek következők: Khodsend, melynek
körülbelől 3000 háza és sok gyára (hol aladsát, a gyapotszövetek egy
nemét készitik), 18 medreszéje s kétszer annyi mecsetje van; Mergolan,
nagy város, a khokandi tudományosság főhelye, hol jelenleg a Khodsa
buzurk, a Makhdum-aazam rend főnöke tartózkodik. E főpap a jelenlegi
bokharai emirtől, ki mint győző vonult be, megtagadta az áldást a
nélkül, hogy az emir ezért megbüntethette volna. Endidsam, hol a
khánságban a legjobb atreszt, nehéz selyemszövetet készitik; Namengan,
melynek vidékén van a kipcsakok fő letelepedési helye. Ezeken kivül
emlitésre méltók: Hazreti Turkesztan, Khodsa Ahmed Jaszavi-nak nagy
tiszteletben tartott sirjával, kinek az erkölcsről s vallásról irt
könyve (Mesreb)[108] még ma is a nomádok s a khokandi letelepedetteknek
egyik kedvencz olvasmányuk; Sehri Menzil és Dsuszt, hol a hires kések
készíttetnek, melyeknek a hiszari kések után Turkesztanban a legnagyobb
áruk van; Sehrikhan, hol a legjobb selymet tenyésztik, és Ós, a khánság
keleti oldalán, melyet Takhti Szulejman, Szulejman trónjának is
neveznek, és évenként számos zarándokok látogatnak. Maga a bucsujárási
hely egy dombon van, mely Ós városa közepében emelkedik, s hol nagy
négszög kövekből épült s oszlopokkal ellátott régi épület maradványai
között márványból vágott trónt mutatnak, s a helyet is megjelölik, hol
Ádám, ki az iszlam-tanok szerint az első próféta volt, földmüveléssel
foglalkozott volna. Ez utóbbi mese nagyon jól van kigondolva; mert
szerzője a nomádoknak a földmüvelést mintegy vallási kötelességnek
akarta előtüntetni.

Ós régészeinkre nézve minden esetre nem érdektelen. Nagyon valószinünek
látszik, hogy a romok s nevezetesen az oszlopok, mint azokat nekem
leirták, görög eredetüek s ha Sándor legkeletibb gyarmatát akarjuk
fölkeresni, könnyen juthatni ama gondolatra, hogy Ós az a pont, melyen a
merész macedoniai óriás birodalma legkeletibb határát valamely épitési
emlékkel jelölte meg[109].

A mi a khokandi khánság politikai viszonyait illeti, önállósága ép oly
régi, mint Bokhara és Khiváé. – A jelenleg uralkodó család azt állitja,
hogy egyenesen Dsengiz khantól származik, mi azonban nagyon
valószinütlen, minthogy ennek családját Timur megfosztá a tróntól s
Baber után, ki Timur utolsó ivadéka volt Khokandban, a Sejbani-k ép ugy,
mint más törzs-fők a kipcsakok s kirgizek közűl, felváltva foglalták el
a kormányt. A család, mely jelenleg a trónon ül, vagy jobban mondva,
ezért Bokharával háborut visel, kipcsak eredetü, s csak nyolczvan év óta
áll az ügyek élén. A khokandi intézményekre az arab s ó-persa elemek a
legkevesebb hatással vannak s a Jaszao Dsengiz (a Dsengiz
törvénykönyve), szolgál zsinórmértékül. A khánt trónraléptekor egy fehér
nemezen magasra emelik, s a világ mind a négytája felé nyilakat kell
röpitnie[110].


A BOKHARA ÉS KHOKAND KÖZÖTTI HÁBORÚK.


_A) Naszrullah Emirrel folytatott háboru._

A Bokhara és Khokand közötti ellenségeskedések már régi eredetüek.
Miután a Sejban-ház vette át az ügyek vezetését Turkesztanban, Khokand,
nehány város kivételével, melyeket a kipcsakok nyertek, a bokharai
khánsággal volt összeolvasztva; később elszakadt s önállósága idejében
legnagyobb reszt a keleti szomszédokhoz, Kasgar, Jarkend és Khoten
városokhoz csatlakozott, melyek akkor még függetlenek voltak. Miután
azonban ezeket a khinai császár birodalmával egybeolvasztotta,
Khokandnak, mert a keleti ellenség nagyon hatalmasnak látszott,
Bokharával való viszálykodásait ismét meg kellett kezdenie, s a háboru,
mely Közép-Ázsiában való tartózkodásunk alatt folyt, csak a Mehemmed Ali
khokandi khán és Naszrullah emir közöttinek folytatása volt.

Mehemmed Ali khán, kit a khokandiak ujabb korbeli legnagyobb
uralkodójuknak neveznek, egyrészről kétségkivül sokat tett, hogy a
terület megnagyobbitása s a belső jólét előmozdítása által khánságának
bizonyos fényt szerezzen; de másrészről fölkelté a telhetetlen
Naszrullah emir irigységét. Ez azért boszankodott leginkább, hogy a
khokandi khán Khivával, Bokhara főellenségével egyesült, s nagybátyját,
vetélytársát, ki Khokandba menekült, az ottani udvarnál barátságosan
fogadta. Mások okul emlegetik a vendégszeretetet is, melyben Conolly
kapitány részesült. Egy szóval a két khánság közötti viszálykodásra
ürügy elég sok volt, s a kitörés elkerülhetlennek látszott.

Miután Mehemmed Ali khan 1839-ben az oroszokat Sehidannál[111] tönkre
tette, az emirrel való összeütközést közelnek tartván, elhatározta, hogy
inkább maga lesz a támadó fél. A bokharai határ ellen vonult tehát,
elfoglalá Oratepét, s már Dsizakot és Szamarkandot fenyegeté, midőn az
emir, miután a megkisértett ármányok eredménytelenek maradtak, nagy
számu özbeg lovassággal s az ujonnan szervezett hadsereg (Szerbaz) 500
emberével, parancsnokuk és szervezőjük Abdul Szamed khan vezetése alatt
ellene indult. Mehemmed Ali tanácsosnak látta a visszavonulást.
Naszrullah három hónapon át ostromlá Oratepét s végül elfoglalta; a
véres boszu azonban a lakosokat legelkeseredettebb ellenségévé tette, s
alig hogy Bokharába visszatért, már is az utóbbiak Mehemmed Ali khannal
egyetértve, a bokharai őrséget megrohanták s a katonákat és tiszteket
lekonczolták.

Alig értesült Naszrullah ez esetről, azonnal nagy sietséggel s
valószinüleg még nagyobb haraggal minden rendelkezés alatt levő haderőt
öszszeszedett, s Oratepe ellen indult. Mehemmed Ali most is
visszavonult, s a lakosság egy része, az elkeseredett emirtől való
félelemből követé. Ezuttal azonban nem sikerült előle kitérni,
Naszrullah lépésről lépésre nyomában volt s Khodsendnél csatára
kényszerité. Mehemmed Ali khan a csatával a nevezett várost is elveszté
s minthogy visszavonulásában magát üldöztetve s fővárosát fenyegettetve
látta, a győző elé parlamentaireket küldött. A béke Kohne Badem mellett
köttetett meg. Mehemmed Alinak Khodsendet sok más helylyel át kellett
engednie. De hogy a béke a két felet nem engesztelheté ki, könnyen
elképzelhető. Az emir, hogy a legyőzöttet még inkább boszantsa, az
ujonnan elfoglalt tartomány kormányzójának Mehemmed Ali testvérét s
vetélytársát nevezte ki, a ki előbb Bokharába menekült. Ezuttal azonban
roszul számitott. A khokandi fejedelmeknek még élő anyja kibékité a
testvéreket, s az emir erről még mit sem tudott, midőn Khodsend a többi
helylyel egyetemben ismét Khokanddal egyesült s most egy ellenség
helyett kettővel volt dolga.

A bokharai zsarnok dühe nem ismert határt s boszu-szomja rendkivüli
készületekre birta. Rendes hadseregén kivül, mely 30,000 lovasból és
1000 szerbazból állt, még 10,000 turkmant fogadott zsoldba a tekke és
szalor törzsekből. Sietve nyomulva Khokand ellen, Mehemmed Alit ugy
meglepte, hogy fővárosából meg kellett futnia, de futásában Mergolannál
utólérték, s 10 napra reá fivérével s két fiával saját fővárosában
kivégeztetett[112]. Utána pártjabelijeinek is legnagyobb része a hóhérok
kezeibe esett, vagyonuk elkoboztatott s a zsákmánynyal gazdagon
megrakodott emir csakhamar visszatért Bokharába, Ibrahim Bi-t, egy
született mervit, 2000 katonával hagyván hátra helyőrségül az elfoglalt
városban.

Alig három hónap telhetett el, midőn a kipcsakok, kik eddig semlegesen
maradtak, megunták a bokharaiakat, elfoglalták helyőrségestől a várost
és Sir Ali khant, Mehemmed Ali khan fiát[113] ültették a trónra. Hogy
ismét váratlanul meg ne rohantassanak, a khokandiak azon eszmére jöttek,
hogy a város ama részét, melyben a khán lakása van, fallal vegyék körül,
mely terv csakhamar valósittatott is, mert az emir elfogatott
helyőrségét kényszeritették e munkára. Tudták, hogy az emir boszut fog
állni és senkit sem lepett meg, midőn csakhamar ez eset után 15000
bokharai jelent meg Khokand előtt, egy khokandi trónkövetelő s
Naszrullah régi pártfogoltjának vezetése alatt. Ugy látszik azonban,
hogy Muszulman Kul (ez volt a vezir neve) már az uton megegyezett
földijeivel, mert a város kapuit csakhamar megnyitották előtte, bevonult
s első tette az volt, hogy Naszrullah ellen, ki azon igérettel küldé,
hogy khánná teszi, fellázadt s földijeivel egyesülten a vele jött
bokharaiakat elüzte.

Az igy négyszer megcsalatott emir ezuttal sem akart engedni, s ujból
küldött hadsereget Sahrukh khan[114] vezérlete alatt, ki már akkor
főparancsnoki rangot viselt. Ez azonban csak Oratepéig ment, mert a hir,
hogy az emir Szamarkandban megbetegedett s Bokharába visszatért,
félbeszakasztá az egész hadjáratot. Megbetegedése után nehány napra
Naszrullah meghalt s a világ a legnagyobb zsarnokok egyikétől
megszabadult.

Mint hiteles forrásból értesültem Naszrullah emir halálát egyes egyedül
a tulságos dühösködési rohamok okozták, melyeket a Khokand elleni
többszörös szerencsétlen hadjáratok ép ugy, mint a példátlan makacsság,
melylyel Sehri Szebz[115] városa védelmezé magát, idéztek elő. E város
ellen harminczszor szállt táborba s már hat hónapon át sikertelenül
tartá megszállva. Ottani ellene bizonyos Veliname volt, kinek nővérét
nőűl vette, hogy az összesógorosodás által Veliname-t még inkább
lekötelezze. Az emir halála napján érkezett meg történetesen a hir, hogy
a város bevétetett. A dühöngő alig volt már eszméletén, s még is meg
parancsolá, hogy az elpártolt sógort minden gyermekével meggyilkolják;
de minthogy vérét nem láthatta folyni, este, nehány órával halála előtt
saját nejét, Veliname nővérét, magához hivatá. A szegény asszony, két
gyermek anyja, minden tagjában remegett, de ez nem inditá meg a haldokló
zsarnokot; fekhelye mellett fejezteté le s tekintetét legnagyobb
ellensége nővérének vérére meresztve kilehelte utálatos lelkét.


_B) A Muzaffar-ed-din emirrel viselt háboru._

Az ügyek e közben Khokandban is más fordulatot vettek. Muszulman Kul
meggyilkoltatott s helyette Khudajar khan emeltetett fel a fehér
nemezen. Ez eleinte igen tevékeny volt, s többször szerencsésen
csatázott a Jaxartes felől előnyomuló oroszokkal. De mig a határon volt
elfoglalva, a fővárosban Molla khan neveztetett ki khánnak s minthogy
Khudajar csak kis sereg felett rendelkezhetett, czélszerübbnek találta a
Bokharába való menekülést, hogy Muzaffar-ed-din segélyével visszanyerje
trónját. Ennek, atyja halála után, azonnal Sehri Szebz várossal akadt
baja, mely a rajta vett véres boszuk daczára, ismét fellázadt s épen
Csirakcsi, egy védett hely falai előtt állt, mely hely Sehri Szebzhez
tartozik, midőn azon hirt vette, hogy az oratepei kormányzó, született
sehri-szebzi, Khokanddal egyesült s Mollah khan már Dsizzak ellen
nyomul.

Muzaffar-ed-din emir, ki a nála vendég- s pártfogoltként levő Khudajar
khantól felizgattatott, nem tartóztathatta meg magát, hogy a már nagyon
szorongatott Sehri Szebzet elhagyva, 15000 emberrel Khokand ellen ne
induljon, melynek elismert derék khánja (Molla khan) komolyan fenyegeté
őt. Muzaffar-ed-din, atyja politikáját követve, egy általa
kezdeményezett összeesküvésben előbb meggyilkoltatá ellenfelét s miután
ez által Khokandban mindenben a legnagyobb zavar támadt, elfoglalta a
fővárost s Khudajart helyezte a kormányra. Sah Murad, a jog szerinti
trónutód a kipcsakokhoz menekült.

Khudajar khan alig viselte négy hónapon át uj méltóságát, midőn a
kipcsakok, élükön Sah Muraddal, megtámadták s ismét a Bokharába való
menekülésre kényszeriték. Az emir, midőn pártfogói szerepében igy látta
magát csuffá téve, minden erejét összeszedte, hogy Khokandon fényes
boszut álljon. Miután Sahrukh khant 40000 emberrel és Mehemmed Haszan
bejt 30 ágyuval előre küldte, nehány száz tekke által kisértetve maga is
Khokandba indult, azon erős szándékkal, hogy addig nem tér vissza, mig a
khinai határig mindent meg nem hódit.

Khokandban a fiatal emir e szándoka meglehetősen ismert volt, ismerték
kapzsiságát is s a telhetőleg igyekeztek a bokharaiaknak ellent állni.
Az ulemák a benyomuló emirt kafir-nak (hitetlennek) nyilatkoztatták ki,
s dsihad-ot (vallásháborut) hirdettek ellene; mindenki fegyverhez nyult,
de minden hasztalan volt. Az emir ezuttal valóban nem csak Khokandot,
hanem a khinai határig minden területet meghóditott. A kipcsakok, Alem
Kul törzsfőnökük vezérlete alatt a leghevesebben álltak ellent; ezeket a
turkmanok támadták meg, s érdekes látvány lehetett, midőn a két
legvadabb tatár őstörzs csatázott egymással. Alem Kulnak a csatában
történt elhulltával neje állt a horda élére. Egyideig folytatták a
háborut, de végre mégis az emirrel békét kötöttek. Az elfoglalt khánság,
melyből az emir minden ágyut, nagy mennyiségü fegyvert és tetemes
kincset Bokharába hurczolt, két részre osztatott. Khokand Sah Muradnak,
a kipcsakok kedvenczének jutott, Khodsend pedig Khudajar khannak.
Muzaffar-ed-din fővárosába visszatért s ez uton találkoztam vele 1863-ik
évi sept. 15-dikén.

Ez óta Kkokandot bizonyára ismét uj változások érték. Ugyan ily
viszálykodás létezett előbb Kasgar, Khoten s Jarkend között, s a mint ez
csak akkor szünt meg, midőn Khina foglalta el a khánságokat, ugy itt is
valószinüleg az orosz hóditás fog a borzasztó polgári háboruknak véget
vetni.



XX. FEJEZET.  A KHINAI TATÁRSÁG.

KÖZELEDÉS NYUGATRÓL. – KÖZIGAZGATÁS. – LAKOSOK. – VÁROSOK.

Ha az utas Ós-tól 12 napi utat előrehalad, a khinai határokhoz ér Kasgar
városánál. Az ut odáig hegyes vidéken vezet keresztül, hol a kipcsakok
nyájaikkal barangolnak. Mint mondják, csak Dsengiz idejében voltak e
téren itt ott falvak, ma már azoknak romjai sem láthatók. Tüzhelyek és
kőrakások jelelik azon pontokat, melyeken karavánok és utasok megpihenni
szoktak. A kipcsak, jóllehet vad és harczias, egyes utast ritkán támad
meg, nagyobb karavánok, melyek Khinából jönnek, mérsékelt sarczot
fizetnek, egyébként ki sem háborgattatik. Egy napi járásra Kasgartól az
első khinai őrségre bukkanhatni, mely 10 katona és egy irnokból áll, s
csak azoknak enged szabad utat, kik a namengani akszakaltól, ki a
khinaiaktól mint valami ügynök fizettetik, utlevéllel vannak ellátva. Az
utlevél előmutatása után minden utas pontosan kikérdeztetik az iránt,
mit idegen országokban látott és hallott. Az irnok a jelentést két
példányban állitja ki, az egyik a legközelebbi őrhelyre küldetik, az uj
kihallgatás eredményével való összehasonlitás végett, a másik az illető
kormányzóhoz. Mint nekem Hadzsi Bilal és többi barátom a khinai
tatárságból beszélte, legtanácsosabb, ily alkalomkor a
„Belmejmen“-nel[116] (nem tudom) felelni; kényszeriteni nem lehet és nem
akarnak senkit, sőt maga az irnok sem bánja, ha hivatalán könnyitenek.

A „khinai tatárság“ neve alatt többnyire a khinai birodalomnak azon
nyugotra terjedő részét értjük, mely a keleti hosszaság 93°-tól a 69°-ig
nyulik, és északról a nagy kirgiz hordával, délről Bedakhsan és Tibettel
határos. Mint mondják az Ili és Kohne Turfan közt fekvő terület több
század óta Khina souverainitása alatt áll, Kasgar, Jarkend, Akszu és
Khoten azonban csak ezelőtt 150 évvel kebleztettek be. A nevezett
városok a legnagyobb ellenségeskedésben éltek egymással, mig végre több
előkelő a jarkendi főnök, Ibrahim Beg vezérlete alatt, hogy ezen
czivódásoknak vége vettessék, a khinaiakat az országba behivta, kik csak
hosszas habozás után vállalták el az uralmat és e városokat mind ez
ideig a mennyei birodalom többi tartományaiban divatozó kormányformától
eltérő módon igazgatják.


_a) Közigazgatás._

Mint hiteles forrásból hallám (megmondtam fentebb, hogy barátom Hadzsi
Bilal a kormányzó főpapja volt), ezen tartományok mindegyike két
főhatósággal bir, egy khinai vagy katonai és egy tatár-muszulmannal,
mely utóbbi polgári, s főnökei amannak főnökeivel ugyan egy rangban
állanak, nekik azonban annyiban vannak alávetve, hogy csak azon hatóság
utján értekezhetnek a legmagasabb hatósággal Pekingben. A khinai
hatóság, mely a város megerősitett részét lakja, a következő
személyekből áll:

1. Anban, kinek jelvénye egy karneolgomb a fövegen és egy pávatoll. Évi
fizetése 36 jambu[117], körülbelűl 20000 frank. Alatta állanak:

2. a Da-luj-ok, titkárok, számszerint négyen, kik közül egyik a
levelezést, a másik a pénztárt, a harmadik a büntető
igazságszolgáltatást, a negyedik a rendőrséget kezeli.

3. a Dsi-zo-fang, irattárnok.

A khinai főtisztnek udvara Ja-mun-nak neveztetik, s mindenkinek szabad
bejárata van, ki az altisztek igaztalansága ellen vagy más ügyben akar
panaszt emelni. Jellemző, hogy épen az anban kapuja előtt egy óriási dob
áll, melyre a panaszlónak csak egyet kell ütni, hogy a titkárt, kettőt,
hogy magát az anbant elészólitsa. Legyen éjjel vagy nappal, nyáron vagy
télen, ezen segélyhivásnak nem szabad sikertelenül elhangzania, legalább
ritka esetben történik az. Ily haranghuzó Europában is nem egy
igazságügyi hatóságnak volna ajánlatos.

A tatár-muszulman hivatalnok-csapat, mely igazságügygyel,
adóbehajtással, vagy a nem khinai lakosság egyéb belügyeinek
elintézésével van megbizva, következő egyénekből áll:

1. Vang vagy Hakim, ki az Anban-nal ugyan egy rangban és fizetésben áll.

2. Haznadsi vagy gaznadsi, mint a tatárok nevezik, ki a pénztárra ügyel.

3. Iskaga (szószerinti értelemben ajtónálló), a főczeremoniamester vagy
a főintendans egy neme.

4. Sang begi, titkárféle, tolmács és közvetitő a khinai és muszulman
hatóságok között.

5. Kazi beg, a kadi vagy biró.

6. Örteng begi, póstamester, ki a kerületében levő öszszes póstaházakért
felelős. A póstaintézmény e tájon nagyon hasonlit a persa csaparhoz; a
kormány bizonyos utakat bérbe ad, és a póstamester tiszte, utána nézni,
ha valjon a bérlők mindenütt jó lovakat tartanak-e. Kasgartól Komulig 40
állomás számittatik, melyek az örteng 16, rendkivüli esetekben azonban
12 vagy 10 nap alatt megjár. Komultól Pekingig 60 állomás számittatik,
melyek szintén 20 vagy 15 nap alatt megjárhatók. Az egész utat tehát
Kasgartól Pekingig, mely 100 napijárás a pósta egy hónap alatt szokta
megtenni[118].

7. Badsgir, vámszedő.


_b) Lakosok._

A khinai tatárság lakóinak legnagyobb része, a négy tartományban t. i.,
letelepedett, földmivelő emberekből áll, kik nemzetiségükre nézve
özbegeknek nevezik magukat, de az első pillanatra elárulják valódi
kalmuk eredetüket. Özbegek azon értelemben, a melyben e szó Bokharában
és Khivában veendő, a khinai tatárságban soha sem voltak. Itt özbegek
alatt az északon betörő kalmukok, kirgizek és perza őslakóktól eredt
népvegyület értetik. Megjegyzésre méltó, hogy oly helyeken, hol az
ópersa népesség sűrűbb volt, (mai nap t. i. egészen elpusztult) az iran
jelleg urakodóbb, mint az ellenkező esetben. Az özbegek után a kalmukok
és khinaiak jönnek; az elsők vagy katonák vagy nomád életet folytatnak,
az utóbbiak kereskedők vagy kézmivesek, csak a fővárosokban találhatók,
és ott is csekély számmal.

Végül még a tungani vagy töngeniekről kell emlitést tenni, kik Ilitől
messze Komulon tul terjednek el, nemzetiségre nézve khinaiak, vallásra
nézve azonban muszulmanok, és ugyan mindannyian a Safei
felekezethez[119] tartozók. Tungani vagy töngeni a khinai-tatár
nyelvjárásban „megtértet“ jelent (ozmanli-törökül: dönme, renegát) és
mint állitják ezen khinaiak, számra nézve egy millió, Timur idejében egy
arab kalandor által téritettek meg, ki a nevezett hóditóval Damaszkusból
jött Közép-Ázsiába és a khinai tatárságban mint csodatevő szent
kóborolt. Ezen tunganiak fanatismus és a nem muszulman népek iránti
gyülölet által tüntetik ki magukat; s ámbár az iszlam legkeletibb
előőrsei, még is minden évben nagy számmal szoktak hadzsikat Mekkába
küldeni.

Mi a lakosság általános jellemét illeti, a khinai tatárt becsületes,
bátortalan és a butasággal határos együgyünek találtam, annyira hogy
Közép-Ázsia többi városi lakosaihoz oly viszonyban áll, mint a bokharai
a párisi vagy londonihoz. Gyakran gyönyörködtem abban, hogy mily
tulságos szerények voltak utitársaim kivánságaikban és mily
lelkesedéssel beszéltek szegény hazájukról. Nemcsak Rum és Persia, de
még Bokhara is nagyon fényes, és drágának tünik fel előttük és ámbár
nyelv és vallásra tőlük különböző nép uralkodik felettük, ezen uralmat
mégis a három khánság muszulman urasága elébe teszik. Egyébként nincs is
okuk a khinaiakkal nem lenni megelégedve. Mindenki tizenötödik évétől
kezdve a khodsák (a próféta utódai) és mollák kivételével évenként 5
tenge (3 frk 75 cent.) adót fizet. Katonaság toborozva és nem erőszakkal
szedetik, és e mellett a muszulman ezredeknek még azon előnyük van, hogy
másokkal nem vegyitve képeznek csapatokat, és apró külsőségek
kivételével[120] vallásuk gyakorlatában sem háborittatnak. A magasb
hivatalnokoknak e tekintetben nincs oly jó dolguk, rangjuknak előirt
ruházatot, hosszu bajuszt és kontyot kell viselniök, és mi a
legiszonyubb, ünnepnapokon a pagodákban meg kell jelenniök, hogy a
leleplezett császári arczkép előtt hódolatukat nyilvánitandók a
padozatot homlokukkal háromszor megérintsék[121]. A muszulmanok azt
állitják, hogy magas állásu honfitársaik ily alkalmaknál ujjaik közé egy
darabka papirt rejtenek, melyre „Mekka“ van irva, és hogy ezen csel
által a térdhajtás nem a mennyei császár, hanem a szent város
tiszteletére történik.

Mi a társadalmi viszonyokat illeti, könnyen elgondolható, hogy a
khinaiak és muszulmanok, kik mindketten separatistikus érzelmüek, mint
élnek együtt. Barátságos viszony lehetetlen, de észrevevém, hogy különös
ellenségeskedés sem létezik. A khinaiak, kik csekélyebb számmal vannak,
soha sem éreztetik a tatárokkal, hogy ők az uralkodó nemzet, s mint
mondják főleg a hatóságok nagy részrehajlatlanság által tüntetik ki
magukat. Minthogy az uralkodó vallásra való áttérés a khinaiak által
feltünő módon roszaltatik, nem lehet azon csodálkozni, ha a gondoskodás
bizonyos nemével arra ügyelnek, hogy a muszulmanok vallási kötelmeiket
teljesitsék és a hanyagokat szigoruan megbüntetik.

Ha a muszulman nem imádkozik, a khinai ezt szokta rá mondani: „Lám, mily
hálátlan vagy. Nékünk nehány száz istenünk van, s mégis eleget teszünk
valamennyinek; te azt állitod, hogy csak egy istened van, s még azt sem
tudod kielégiteni.“ A mint több alkalommal tapasztalám, még a mollák is
dicsérik a khinai hivatalnokok igazságszeretetét, bár másrészt
vallásukról a legkimélétlenebben beszélnek. A tatárok uralkodóik
ügyessége s művészetének dicsőitésében fáradhatlanok, sőt mikor a dsong
kafirok-ról (a nagy hitetlenek, azaz tulajdonképeni khinaiakról)
kezdenek szólni, nincs vége hossza a dicséretnek[122].

Különös jelenség, melyet itt mindenütt a legszélső nyugati határtól a
keletiig észrevettem, az, hogy az iszlam hivei, legyenek bár törökök,
tatárok, arabok, persák vagy özbegek, valamint saját hibáikat szidják és
gunyolják, ugy dicsőitik s magasztalják a nem-mohamedánok érdemeit s
előnyeit. Elismerik, hogy müvészet, humanitás és példátlan igazságosság
megkülönböztető tulajdonai a kafirnak, s mégis mindenikök villámló
tekintettel mondja: „El hamdü lillah ena müszlim!“ azaz: hála istennek,
hogy muszulman vagyok!


_c) Városok._

A városok közül, melyeket alább a khinai tatárság utmutatójában
elősorolok, Khotent és Jarkendet mint a legvirágzóbbakat, Turfan Ilit és
Komult mint a legnagyobbakat, Akszut és Kasgart, mint a legszentebbeket
hallám emlittetni. Az utóbbiban, melynek 150 mecsetje (alkalmasint csak
imádkozásra szánt agyagkunyhók) és 12 medreszéje van, látható Hazreti
Afaknak, a khinai tatárság nemzeti szentjének nagy tiszteletben tartott
sirja. Hazreti Afak neve: „Ő magassága a láthatár“ – a mi a szent
tehetségei- és képességeinek végtelenségét akarja jelenteni, kit
különben Khodsa Szadiknak híttak. A tatárok vallásos jellemét nagyon
elősegité. A mint mondják, Kasgar azelőtt jelentékenyebb város volt, s
lakói gazdagabbak, mint most. Hanyatlása csupán a khokandi khodsák
berohanásainak tulajdonitandó, kik a várost minden évben megtámadják, a
khinaiakat bekergetik a várba s pusztitva és rabolva addig tanyáznak
ott, mig az ostromlott várőrség Pekingbe kérdést intézve, onnan
hivatalos engedélyt kap a támadásra. A khokandi khodsák, – egy csapat
rabló kalandor, már évek óta pusztitják ily módon a várost, s a khinaiak
mégis mindig – khinaiak maradnak.



XXI. FEJEZET.  KÖZÉP-ÁZSIA KÖZLEKEDÉSE.

KÖZLEKEDÉS OROSZORSZÁG, PERSIA ÉS INDIÁVAL. – A HÁROM KHÁNSÁG S A KHINAI
TATÁRSÁG UTJAI.

Közép-Ázsia a legjelentékenyebb közlekedésben áll Oroszországgal, még
pedig a következő főutakon:

_a)_ Khivából a karavánok Astrakhanba s Orenburgba mennek, honnan nem
egy jobb módu kereskedő Nizsnej-Nowgorodba, sőt Pétervárra is eljár.

_b)_ Bokhara, főkép nyárban folytonos összeköttetésben áll Orenburggal.
Ezen ut a legkeresettebb, s 50 – 60 nap alatt megtehető; csak rendkivüli
esetekben tart tovább; és ha a kirgizek közt nincsenek különös zavarok,
a legkisebb karavánok is eljárhatnak rajta.

_c)_ Taskendből Orenburgba és Kizil Dsarba (Petropavloszk) mennek
karavánok, amabba 50–60, ebbe 70 nap alatt érnek el. Ezek a legnagyobb
karavánok, mert utjok a legveszélyesebb vidékeken vezet keresztül.

_d)_ Namenganból s Akszuból Pulatba (Szemipalatinszk) nagyobbrészt
khinai karavánok járnak, melyek erős őrizet kiséretében negyven nap
alatt szoktak czélhoz érni. Egyes ember, természetesen dervis
minőségben, zavartalanul utazhatik a kirgizek közt, s azért utitársaim
közől többen Szemipalatinszk, Orenburg, Kazan, és Konstantinápolyon
keresztül mentek volt Mekkába.

Ezen utak visznek észak felé. Délnek a közlekedés sokkal csekélyebb.
Khiva évenként egy-két kis karavánt küld Asztrakánon s Deregözön
keresztül Persiába. Bokharának összeköttetése már nagyobb, de már két év
óta innen sem ment egyetlen egy karaván sem Merven keresztül Mesedbe,
mert a tekkék minden közlekedést félbeszakitottak. A leglátogatottabb a
herati ut; Heratban azután a karavánok szétválnak, a mint vagy Persiába,
vagy Afghanisztan és Indiába mennek. A Karsin és Belkhen át Kabulba
vezető ut is csak másodrangu jelentőséggel bir, mert a Hindukus átlépése
mindig nagy nehézségekkel jár; s azért ez ut még nyáron át is nagyon
elhagyatott.

Az emlitett közlekedési utakon kivül még azon összeköttetést kell
megemlitenem, melyet egyes zarándokok vagy koldusok tartanak fenn
Turkesztan legrejtettebb zugaitól kezdve Ázsia legtávolabb vidékeiig.
Érdekes látni e nagyszerü csavargókat, kik üres zsebbel elhagyják
hazájokat, s ezer és ezer mértföldnyi utakra kelnek, oly országokba,
melyeknek azelőtt nevét sem hallották, oly népek közt, melyek tőlük
arczkifejezés, nyelv és szokásokra nézve teljesen különböznek. A
szegényebb[123] középázsiai csak egy álom sugallatát követve minden
további megfontolás nélkül kapja magát, s elvándorol Arabiába, sőt a
török birodalom legnyugatibb részeibe. Veszteni valója nincs, látni
akarja a világot, s megy, a merre a véletlen viszi. A világot akarja
látni, azaz az ő világát, mely Khinával kezdődik, s a török birodalommal
végződik. Europát szépnek tartja, de véleménye szerint annyira tele van
varázslattal s más pokoli mesterségekkel, hogy még a legbiztosabb
Ariadne-fonallal sem mer e veszélyes labyrinthba behatolni.

Volt alkalmam meggyőződni, hogy minél mélyebben megy be az ember
Turkesztanba, annál nagyobbnak találja a zarándoklásra való hajlamot.
Khivából évenként 10–15, Bokharából 30–40, Khokandból s a khinai
tatárságból 60–80 hadzsi kerül ki. Hozzávéve ehhez a persák zarándoklási
dühét Mesed, Kerbela, Kom és Mekkába, lehetetlen az ázsiaiaknak e még
most is meglevő vándorlási szenvedélyét észre nem venni. A régi
népvándorlások csirája még mindig létezik, s ha nem állna utjában
hatalmas befolyásával a nyugati czivilizatió, mely Ázsiát minden
oldalról körülveszi, ki tudja, mily változások történtek volna e
világrészben.


A HÁROM KHÁNSÁG UTJAI.


A. A Khivai Khánság s a Szomszéd Tartományok Utjai.

_1) Khivából Gömüstepébe:_

_a)_ Ortajolu, lovon 14–15 nap alatt könnyen megtehető. Állomásai a
következők:

1. Akgap.

2. Medemin.

3. Sor Göl (tó).

4. Kaplankir.

5. Dehli Ata.

6. Kahriman Ata.

7. Kojmat Ata.

8. Jeti Sziri.

9. Dsenak.

10. Ulu Balkan.

11. Kicsig Balkan.

12. Kören Tagi (hegyláncz).

13. Kizil Takir.

14. Bogdajla.

15. Etrek.

16. Gömüstepe.

_b)_ Tekke Jolu; tart 10 napig. Állomásai:

1. Medemin.

2. Döden.

3. Sahszenem.

4. Ortakuju.

5. Alti Kujruk.

6. Csirlalar.

7. Csin Mohammed.

8. Szazlik.

9. Etrek.

10. Gömüstepe.

Ezen utat látszanak használni az alamanok, mert csak igy fogható fel,
mint tehetnek nagy utakat oly gyorsasággal.

_2) Khivából Mesedbe_

két ut vezet; az egyik Hezareszptől Deregöznek a sivatagon át dél felé,
12 napig tart; a másik, mely Merven visz át, következő főállomásokat
vagy kutakat érint:

1. Dari.

2. Szagri.

3. Nemekabad.

4. Saksak.

5. Surken.

6. Akjap.

7. Merv.

_3) Khivából Bokharába (főut)._

   Khivától Khankáig 6 tas (vagy ferszakh).
   Khankától Surakhanig 5 „
   Surakhantól Akkamisig 6 „
   Akkamistól Töjebojunig 8 „
   Töjebojuntól Tünüklüig 6 „
   Tünüklütől Ücsudsakig 10 „
   Ücsudsaktól Karakölig 10 „
   Karaköltől Bokharáig 9 „
     60 tas.

_4) Khivából Khokandba_

a sivatagon keresztül vezet egy ut, Bokharát nem érintve. Surakhannál
elhagyva a khánságot, 10–12 nap alatt Khodsendbe érhetni. De Dsizzak
felé kitérve az ut rövidebb. Ezen az uton járt Conolly is, egy khokandi
herczeg kiséretében, kivel Khivában találkozott.

_5) Khivából Kungratba s az Aral tó partjához._

   Khivától Ürgendsig 4 tas.
   Jengi Ürgendstől Görlenig 6 „
   Görlentől Jengi Japig 3 „
   Jengi Japtól Khitajig 3 „
   Khitajtól Mangitig 4 „
   Mangittól Kipcsakig 1 „
   Kipcsaktól Kanliig 2 „
   Kanlitól Khodsa Iliig 22 „
   Khodsa Ilitől Kungratig 4 „
   Kungrattól Hekim Atáig 4 „
   Hekim Atától Csortangölig 5 „
   Csortangöltől Bozatavig 10 „
   Bozatavtól A tó partjáig 5 „

összesen 73 tas, mely, ha az ut nem nagyon rosz, 12 nap alatt
megjárható.

_6) Khivából Köhnén át Kungratba._

   Khivától Gazavatig 3 tas.
   Gazavattól Tashauzig 7 „
   Tashauztól Kökcsegig 2 „
   Kökcsegtől Kizil Takirig 7 „
   Kizil Takirtöl Porszuig 6 „
   Porszutól Köhne Ürgendsig 9 „
   Köhne Ürgendstől Khodsa Iliig 6 „

Innen Kungratig, mint már fölebb emlitém 4 tas, összesen tehát 44; igy
ez az ut rövidebb volna, mint a Görlenen át vezető, de egyrészt
veszélyes, másrészt a sivatag miatt igen fárasztó, miért is az 5. szám
alatti ut a legjártabb.

_7) Khivából Fitnekbe._

   Khivától Seikh Mukhtarig 3 tas.
   Sejkh Mukhtartól Bagatig 3 „
   Bagattól Isancsepéig 2 tas.
   Isancsepétől Hezareszpig 2 „
   Hezareszptől Fitnekig 6 „
     16 tas.

E számot, az 5. szám alatti 73-hoz adva, kiviláglik, hogy az Oxus
hosszában elnyuló khánság legnagyobb terjedtsége nem több, mint 89 tas.


B. A Bokharai Khánság s Vidékének Utjai.

_1) Bokharából Heratba._

   Bokharától Khosrobatig 3 tas.
   Kosrobattól Tekenderig 5 „
   Tekendertől Csercsiig 5 „
   Csercsitől Karahindiig 5 „
   Karahinditől Kerkiig 7 „
   Kerkitől Zejdig (kut) 8 „
   Zejdtől Andkhujig 10 „
   Andkhujtól Batkakig 5 „
   Batkaktól Majmenéig 8 „
   Majmenétől Kajszarig 4 „
   Kajszartól Narinig 6 „
   Narintól Csicsektuig 6 „
   Csicsektutól Kale Veliig 6 „
   Kale Velitől Murgabig 4 „
   Murgabtól Derbendig 3 „
   Derbendtől Kale Nóig 8 „
   Kale Nótól Szercsesméig 9 „
   Szercsesmetől Heratig 6 „
     108 tas.

mely ut lovon 20–25 nap alatt megtehető.

_2) Bokharából Mervbe_

Csardsujon keresztül kell menni, mely várostól három külön ut visz a
sivatagon keresztül:

_a)_ Rafatakon át, mely 45 ferszakhnyi hosszu s egy kuttal bir.

_b)_ Ücshadsin keresztül, melynek 40 ferszakhnyi hosszában két kutja
van.

_c) J_olkujun át, mely legkeletfelébb fekszik s 50 ferszakh hosszu.

_3) Bokharából Szamarkandba (közönséges ut)._

   Bokharától Mezarig 5 tas.
   Mezartól Kerminéig 6 „
   Kerminétől Mirig 6 „
   Mirtől Kette Kurganig 5 „
   Kette Kurgantól Daulig 6 „
   Daultól Szamarkandig 4 „
     32 tas.

Terhelt szekéren ezen ut hat, jó lovon három nap; a postafutárok azonban
két nap alatt is megteszik.

_4) Szamarkandból Kerkibe._

   Szamarkandtól Robati Hauzig 3 tas.
   Robati Hauztól Najmanig 6 „
   Najmantól Surkutukig 4 „
   Surkutuktól Karsiig 5 „
   Karsitól Fejzabadig 2 „
   Fejzabadtól Szengszulakig 6 „
   Szengszulaktól Kerkiig 6 „
     32 tas.

_5) Szamarkandból Khodsenden át Khokandba._

   Szamarkandtól Jengi Kurganig 3 tas.
   Jengi Kurgantól Dsizzakig 4 „
   Dsizzaktól Zaminig 5 „
   Zamintól Dsamig 4 „
   Dsamtól Szavatig 4 „
   Szavattól Oratepéig 2 „
   Oratepétől Nauig[124] 4 „
   Nautól Khodsendig 4 „
   Khodsendtől Karakcsikumig 4 „
   Karakcsikumtól Mehremig 2 tas.
   Mehremtől Besarikig 5 „
   Besariktól Khokandig 5 „
     46 tas.

Ezen ut, mely szekéren 8 napig tart, rendesen meg szokott rövidittetni
az által, hogy Oratepéből nyolcz óra alatt egyenesen Mehrembe lehet
menni, hat tast nyerve.

_6) Szamarkandból Taskendbe s az orosz határhoz._

   Szamarkandtól Jengi Kurganig 3 tas.
   Jengi Kurgantól Dsizzakig 4 „
   Dsizzaktól Dsinaszig 16 „
   Dsinasztól Zengi Atáig 4 „
   Zengi Atától Taskendig 6 „
     33 tas.

Innen még öt napig tart az ut Kale Rehimbe, hol, a mint mondják, az első
orosz erősség, és a legszélső kozák előőrs van.


C. A Khokandi Khánság Utjai.

_1) Khokandból Ósba (egyenes irány)._

   Khokandtól Karaultepeig 5 tas.
   Karaultepétől Mergolanig 3 „
   Mergolantól Serikhánig 4 „
   Serikhántól Endiganig 3 „
   Endigantól Ósig 4 „
     16 tas.

Ez ut kocsin 4 nap alatt megjárható.

_2) Khokandból Namenganon át Ósba._

   Khokandtól Bibi Uvejdáig 3 tas
   Bibi Uvejdától Sehri Menzilig 2 „
   Sehri Menziltől Kirgisz Kurganig 4 tas.
   Kirgisz Kurgantól Namenganig 4 „
   Namengantól Ücskurganig 3 „
   Ücskurgantól Gömüstepéig 5 „
   Gömüstepétől Ósig 4 „
     25 tas.

E két főuton kivül van még egy hegyi ut Taskendből Namenganba, melynek
azonban több igen veszélyes pontja van. Az ut nem több 45 mértföldnél, s
mégis 10 napig tart, a következő helyeken vezetve keresztül: Toj Tepe,
Karakhitaj Tilav, Kosrobat, Mollamir, Babatarkhan, Sehidan, hol az
oroszok Mehemmed Ali khán által megverettek, Kamiskurgan, Pungan,
Haremszeraj, Ujgur, Pop, Szeng, Dsuszt, Tőrekurgan, Namengan,


D. A Khinai Tatárország Utjai.

Kasgartól Jarkendig 36 (tas) mértföldet számítanak, s ez utat a
karavánok s szekerek egy hét alatt teszik meg. Kasgartól két napi
járásra a Jengi Hiszar nevü helyen kell átmenni, mely erős őrséggel van
megrakva.

Kasgar Akszutól 70 mértföldnyire van, a karavánoknak ez ut 12 napig
tart.

Akszutól Usturbanig, mely délnek fekszik, két nap alatt lehet elmenni.

Akszutól kelet felé menve, a következő állomásokon keresztül Komulba
érünk:

   Akszutól Bajig 3 napi járás
   Bajtól Szaramig 1 „
   Szaramtól Kucsáig 2 napi járás
   Kucsától Siarig 2 „
   Siartól Bögürig 4 „
   Bögürtől Kurliig 3 „
   Kurlitól Köhne Turfanig 8 „
   Köhne Turfantól Komulig 3 „
     26 napi járás.

Ehhez véve a Kasgartól Akszuig terjedő 12 napnyi utat, az egész 38 nap
alatt járható meg.



XXII. FEJEZET.  ÁLTALÁNOS VÁZLAT A FÖLDMIVELÉS, IPAR ÉS KERESKEDELEMRŐL.

FÖLDMIVELÉS. – KÜLÖNFÉLE LÓFAJOK. – JUHOK. – TEVÉK. – SZAMARAK. –
KÉZMŰÁRÚK. – A KERESKEDÉS FŐHELYEI. – OROSZ KERESKEDÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.


_a) Földmivelés._

Majdnem hihetetlen, mily termékeny általában véve e három khánság
földje, mely oáz formában emelkedik ki a középázsiai roppant sivatagból.
A földmivelés legkezdetlegesebb állapota daczára, nagy a bőség gyümölcs
és gabnában, sőt sok helytt több is van, mint kellene. A khivai gyümölcs
jelességét már emlitém, s nem mellőzhetem Bokharát és Khokandot sem,
melyek ugyan Khivával nem tehetők egy sorba, de különösen jeles szőllőik
miatt, melyeknek ott tiznél több faja található, pompás granátalmáik, s
leginkább kajszi baraczkjaik miatt nevezetesek, melyek nagy tömegekben
kivitetnek Persiába, Afghanisztanba és Oroszországba. Gabona a három
khánságban ötféle van: buza, árpa, dsügeri (Holcus saccharatus), köles
(tarik) és rízs. A legjobb buza és dsügeri Bokharában és Khivában terem,
a legjobb köles Khokandban; az árpa sehol sem különösen szép, s vagy
magában, vagy dsügerivel keverve lóetetésre használtatik.

A baromtenyésztésben a turkesztaniak főgondoskodása három állatban
öszpontosul, s ezek: a ló, juh és teve. A ló, melyet a középázsiai alter
egójának tekint, itt különböző fajokban s tulajdonságokkal található. A
lovak nevelése s a fajok különbségéről egész könyveket lehetne irni, de
nem birván szakismerettel, nem fogok annyira kiterjeszkedni. Valamint a
nomádoknak törzseik s nemzetségeik, ugy a lovaknak fajaik és családjaik
nagy számmal vannak, melyek közől a következő fajok a legérdekesebbek:

1. A turkman ló, melynek két alfaját, a tekke- és jomutfajt
különböztetik meg. A tekkék lovai, melyek közől a körogliak s akhalok a
legkedveltebbek, magas termetök által tünnek ki (16–18 marok).
Testalkotásuk könnyed, fejök szép, tartásuk méltóságos, és gyorsaságuk
bámulatraméltó, de nem kitartók. A jomut lovak alacsonyabbak, s bennök a
szép termet roppant gyorsasággal s példátlan kitartás és erővel
párosul.[125] Általában a turkman ló ismertető jelei: karcsu derék,
vékony fark, szép fej és nyak (csak az kár, hogy a sörényét le szokták
vágni), és finom, sima, fényes szőr; mely utólsó tulajdonságát
megmagyarázza az, hogy télen nyáron többszörös nemeztakaróval van
ellátva. Egy jó turkman ló ára 100–300, de sohasem kevesebb, mint 30
arany.

2. Az özbeg ló hasonlit a jomuthoz, de termete izmosabb, nyaka rövid s
vastag, s inkább utazásra, mint hadban vagy rabló kalandokban
használható.

3. A kaszak ló félvad állapotban él, kicsiny, hosszu sörénynyel, vastag
fej s otromba lábakkal. Ritkán kap abrakot, télen nyáron maga keresi a
legelőn takarmányát.

4. A khokandi teherhordó és igásló, a kaszak és özbeg lónak vegyülete, s
nagyon erős. E négy fajból valódi turkman lovak csak Persiában, özbeg
lovak Afghanisztan és Indiában vannak elterjedve.

A legszebb juh Bokharában van. Husa a legjobb, melyet Ázsiában találtam.
A tevének három faját ismerik, az egy- és két pupost, mely utóbbi nálunk
baktriainak hivatik, s csak a kirgizeknél fordul elő, és a ner, melyet
már Andkhujról szóltomban említék. Szamár legszebb van Khivában s
Bokharában; s ezek közől a hadsik évenként sokat hajtanak Persiába,
Bagdad, Damaszkus és Egyiptomba.


_b) Ipar._

Ezelőtt kétszáz évvel, midőn Törökország nem nyitott még annyira ajtót
az európai kereskedésnek, Engürü (Angora), Bruszsza, Damaszkus és Aleppo
gyáraiban bizonyosan több belföldi kelmét készitettek, mint most.
Közép-Ázsia ránk nézve még most is távolabb fekszik, mint Törökország
akkor, s azért a ruhaneműeket s házi szükségletek kielégitésére szolgáló
eszközöket legnagyobbrészt a belföldi ipar termeli.

A középázsiai ipar főhelyei Bokhara, Karsi, Jengi Ürgends, Khokand és
Namengan. E városokból kerül ki a sokféle gyapot és selyemszövet, vászon
és bőrárúk, melyek a belföldi szükségletet fedezik. Legelterjedtebb
áruczikk az aladsa-kelme, melyet férfiak ugy mint nők ruházatra
használnak. Ezt Khivában gyapjuból s nyers selyemből, Bokharában s
Khokandban pusztán gyapjuból szövik. A szabómesterség nem képezvén itt
külön keresetágat, a gyáros mindjárt ki is szabja s meg is varrja a
ruhákat, s a gyártmányok nagy része már kész öltönyök alakjában jő
kereskedésbe. Midőn Bokharában voltunk, az egész világ panaszkodott a
ruhák drágasága felett, melyeknek ára ez volt:

    Első osztály. Második osztály. Harmadik osztály.
   Khivai kabát 30 tenge. 20 tenge. 8 tenge.
   Bokharai kabát 20 „ 12 „ 8 „
   Khokandi kabát 12 „ 8 „ 5 „

Az Aladsán kivül gyártatnak még selyemszövetek, gyapjusálak turbánra,
többnyire rosz s durva vászon, s ebből ismét egy neme a caliconak
setétveres alakokkal, mely egész Turkesztan és Afghanisztanban
ágytakarókra használtatik.

A bőripar terén a középázsiaiak a chagrin (tatárul: szagri) készitésében
tünnek ki, mely zöld szinű s apró, hólyagforma emelkedésekkel bir. A
bagariát kivéve, melyet vizkulacsaik számára Oroszországból hozatnak,
minden csizma s lószerszám belföldi bőrből készül. A finomabb bőrt
meszt-re (harisnyaformáju alsó czipőkre), a durvábbat kus-ra (felső
czipőkre) használják. A bokharai s szamarkandi papirosnak nagy hire van
egész Turkesztanban s szomszéd tartományaiban. Nyers selyemből készül,
nagyon vékony és sima, s az arab irásra igen alkalmas.

Vas és aczélmunkák, a nyers termény hiányánál fogva, csekély
mennyiségben találhatók. Dicsérik a hezareszpi puskákat, a hiszari,
karsii és dsuszti kardokat s késeket.

Közép-Ázsiának jelentékeny iparczikke, mely Persián s Konstantinápolyon
át még Europába is behozatik, a szőnyegek, kizárólag a turkman nők
szorgalma s ügyességének gyümölcsei. Eltekintve a szép s igazi
szinektől, és a szövés erősségétől, a legfeltünőbb az, mikép tudják ezen
egyszerü nomád nők az alakok arányosságát annyira eltalálni, s honnan
veszik az izlést, mely gyakran jobb, mint nem egy europai gyárosé.

Egy egy szőnyegen mindig több leány s fiatal asszony szokott dolgozni.
Élükön egy idős matrona áll, ki előbb a homokban pontozza ki az illető
alakok mintáját s erre tekintve mondja meg a különféle fonalak
szálszámát, melyekből a kivánt alakok készüljenek. Ezek mellett még a
nemez munkák is emlitésre méltók, melyekben azonban inkább a kirgiz nők
tüntetik ki magukat.


_c) Kereskedés._

A mint a közlekedési utakról szóló fejezetben már emlittetett, hogy
Oroszország a legkiterjedettebben s legrendszeresebben közlekedik
Közép-Ázsiával, ugy az orosz kereskedés is a legrégibbnek s
legtetemesebbnek mondható. E kereskedés folytonos növekvésben van s
legalább e téren nehezen akadnak vetélytársai.

Az orosz kereskedésnek Közép-Ázsiában való növekvéséről a következő
egészen hiteles adatok a legjobb bizonyságot nyujthatják. Khanikov
1843-ban megjelent munkájában azt mondja, hogy évenkint 5–6000 teve
szükségeltetik az átszállitó kereskedésre, hogy a Közép-Ázsiából való
behozatal 3–4 millio rubelre rug, s a kivitel, mely 1828-ban 1,180600
rubelt tett, 1840-ben 3,283654 rubelre s 25 kopekre emelkedett. Igy állt
az arány 1828-tól 1840-ig. S. Saville Lumley, nagy szorgalommal és
ügyességgel kidolgozott „Report on Russian trade in Central Asia“ (1862)
munkájában jelenti, hogy az 1840–1850 időszakban a kivitel 1,014237 font
st., a bevitel 1,345741 font st.-re emelkedett.

A részletes áttekintést Lumleynek következő rovatozott kimutatása
szolgáltathatja:

KIMUTATÁSA _az Oroszország s Közép-Ázsia országai közötti kereskedésnek
1840–1850 között._

Kivitel.

    Bokhara. Khiva. Khokand. Összesen.
    Font st. Font st. Font st. Font st.
   Vertpénz, arany s ezüst 213,969 15,210 375 229,554
   Réz 45,776 1,856 2,043 49,675
   Vas, aczél áruk, különböző ércz 82,127 9,331 10,970 102,437
   Gyapot kelmék 156,707 58,915 7,559 223,181
   Gyapju kelmék 50,467 25,869 1,976 78,312
   Selyemszövetek 10,550 4,799 71 15,420
   Bőr 81,543 37,921 4,069 123,533
   Fa áruk 8,595 460 826 9,881
   Festékanyag s festékek 48,635 17,904 693 67,232
   Különféle áruk 85,416 27,567 2,031 115,012
   Összesen 783,785 199,830 30,662 1,014,237

Bevitel.

    Bokhara. Khiva. Khokand. Összesen.
    Font st. Font st. Font st. Font st.
   Nyers gyapot s fonalban 333,177 76,255 2,718 412,150
   Gyapot szövetek 498,622 88,960 14,180 601,802
   Nyers selyem s selyemkelmék 17,443 3,088 160 20,691
   Gyapjukelmék 428 1,322 52 1,802
   Buzér (krapp) 7,351 26,201 7 34,559
   Prémáruk s báránybőr 151,773 6,297 1,995 160,065
   Drágakövek s gyöngyök 17,856 703 – 18,559
   Aszalt gyümölcs 27,784 2,147 16,883 44,814
   Sálok s kasmir 24,242 – – 24,242
   Különféle áruk 19,664 4,452 3,041 28,057
   Összesen 1,096,380 249,425 39,936 1,345,741

Különben csak egy tekintetet kell vetnünk a bokharai, khivai és karsii
bazárokra, hogy az orosz kereskedés e roppant növekvéséről
meggyőződjünk, s épen nem tulzás, ha azt állitjuk, hogy egész
Közép-Ázsiában nincs ház, sőt nincs sátor, hol valamely oroszországi
árut ne lehetne találni. A legjelentékenyebb kereskedést az öntött
vasból készült katlanok s vizkannákkal üzik, melyek a déli Sziberiából s
nevezetesen az urali gyárakból hozatnak be, s csak ez egy czikknek
Bokharába, Taskendbe és Khivába szállitása évenkint több mint 3000
tevével történik. Az öntött vas mellett a nyers vas és sárga réz, az
orosz kattun, percaille, musselin, theafőzők, fegyverek, rövid áruk és a
czukor emlitendők. A posztót nagy ára miatt csak kevesen veszik s gyéren
található. A nevezett czikkek Bokharából s Karsiból nem csak
Turkesztannak többi részeibe, hanem még Majmenébe s Heratba, sőt
Kandahar- s Kabulba is vitetnek. Az utóbbi helyekhez Pesaver és Karacsi
természetesen közelebb van, de az orosz árúkat még is inkább kedvelik,
bár az angolok náluk sokkal jobbak.

E körülményt az olvasó feltünőnek fogja találni, de okai nagyon
egyszerüek. Bokharától Orenburg épen oly messze van, mint Karacsi, mely
a britt-indiai területen levén, az angol kereskedelemnek végörse
lehetne. Az ut innen Heraton át sokkal kényelmesebb s czélszerübb lenne,
mint az Oroszországba vezető, mely a sivatagon halad át. S hogy az angol
kereskedést az orosz még is háttérbe szoritja, ez, véleményünk szerint,
annak tulajdonitható: hogy először is az orosz kereskedelmi
összeköttetések a tatársággal már nehány százévesek, az angol
összeköttetések pedig, azokhoz képest, még ujaknak nevezhetők, s eléggé
tudva van, hogy a keleti mily szivósan ragaszkodik minden régihez és
megszokotthoz; s másodszor az oroszok, mint közeli szomszédok, jobban
ismerik a közép-ázsiainak izlését, mint a birminghami, manchesteri s
glasgowi angol gyárosok stb. Ezen csak akkor lehetne segiteni, ha
europai utazók ama vidéken szabadabban járhatnának mint most, midőn az
utazót nemcsak Bokharában, hanem Afghanisztanban is ezer veszély
fenyegeti. Végül harmadszor a herati ut, minden természeti kényelmessége
daczára, a kormányok rablási rendszere miatt, az idegen kereskedőre
nézve nagyon elrémitő, mint az a XIII. s XIV. fejezetekből látható. A mi
tehát Közép-Ázsia azon részét illeti, melyet beutaztunk, a felhozott
okokból ott az angol kereskedést az orosznál sokkal csekélyebbnek
találtuk, s azon adatok, melyeket mr. Davies 1862-ik februarban
megjelent „Report on the Trade of Central Asia“-jában felhoz, inkább az
India, Afghanisztan s a khinai tatárság, mint az India és Turkesztan
közötti kereskedelmi viszonyokat tüntetik elő. Az árúk minőségére nézve
a verseny mindenesetre lehetséges, s nem is kételkedhetni, hogy az angol
gyártmányok mindig tulsulylyal birnának.

Turkesztan Oroszországon kivül még majdnem folytonos kereskedésben áll
Heraton át Persiával is, hova báránybőrt, száritott gyümölcsöt, festéket
s nehány belföldi kelmét szállit, mely czikkeket aztán mesedi
opiummal[126], a Ralli és Comp. ház által nehány angol áruval, czukorral
és rövid árúkkal cserél be. Mesedből Bokharába oly ut is vezet, melyet
tiz nap alatt lehet megtenni, de a karavánok a rabló tekkék miatt a
Heraton által való kerülőre vannak kényszeritve, mely háromszor annyi
időbe kerül. Kabulból kék s fehér csíkos gyapot-sált hoznak Bokharába,
melyet a tatárok pota-nak, az afghanok lungi-nak neveznek, s nyári
turbánul általánosan viselik. Ugy látszik, hogy ez angol gyártmány, mely
Pesaveren át hozatik be, s az egyetlen, mely nagy keletnek örvend, mert
az izlésnek megfelel. A kabuliak ezenkivül indigót és fűszert hoznak be,
s ezt orosz kattunnal, theával és papirossal szokták becserélni.
Khinával csak jelentéktelen kereskedést űznek theával s porczellánnal,
mely azonban egészen más fajta, mint a minőt mi Európában használunk. A
khinaiak gyéren lépnek át a határon s a közlekedés csak a kalmukok és
muszulmanok által tartatik fen.

Végre azon kereskedésről is meg kell emlékeznünk, melyet a hadzsik űznek
Persia, India, Arabia s Törökországban. Az olvasó ezt csodálatosnak
fogja találni, de tapasztalásból mondhatjuk, hogy e forgalom megérdemli
a kereskedelmi vállalkozás nevét. Az 50–60 hadzsi, kik velem jöttek
Közép-Ázsiából Heratba, Bokharából mintegy 40 tuczat selyem zsebkendőt,
Namenganból körülbelől 2000 db kést és 30 db selyemszövetet, nagy
mennyiségü khokandi dappi-t (sapkák, melyek körül a turbánt tekerik)
stb. hoztak magukkal. S ezek csak a velem utazó hadzsik voltak. A
beviteli kereskedésben sem kell a hadzsikat felejteni, mert föltehető,
hogy az európai rövid árúk nagyobb része általuk jut Közép-Ázsiába.



XXIII. FEJEZET.  KÖZÉP-ÁZSIA BEL- S KÜLPOLITIKAI VISZONYAI.

BELVISZONYOK BOKHARA, KHIVA ÉS KHOKAND KÖZÖTT. – KÜLVISZONYOK
TÖRÖKORSZÁG-, PERSIA-, KHIVA- S OROSZORSZÁGGAL.


_a) Belviszonyok._

Abból, a mit Khiva és Khokand ujabb történetéről fentebb közöltem, már
meglehetős világos fogalmat képezhetünk magunknak a három khánság közt
fenálló viszonyokról. Mindazonáltal itt még nehány adatot fogok
összeállitani, hogy az egész helyzet áttekintését megkönnyitsem.

Legjobb lesz, ha Bokharán kezdjük. E khánság, mely még az iszlam
behozatala előtt már főszerepet játszott, mind az óta, daczára a sok
forradalomnak melyen keresztül ment, fentartotta felsőbbségét. Minthogy
a mai Közép-Ázsia czivilizatiójának bölcsője, Khokand és Khiva épen ugy,
mint a déli kis khánságok, sőt maga Afghanisztan is, mindig elismerték e
szellemi tulnyomóságát. A mollákat s a nemes Bokhara iszlami
tudományosságát nagyon dicsérik. De a szeretet csak is eddig tart, mert
minden kisérlet, melyet Bokhara emirei eddig tettek, hogy e szellemi
befolyás alatt politikai hatalmukat is megnagyobbitsák, nem csak a
politikai khánságoknál, hanem egyes városoknál is meghiusult. A
háborukból, melyeket Naszrullah emir Khivával és Khokanddal viselt,
rövidlátó politikusok azt következtethetnék, hogy Bokharában az orosz
megtámadástól való félelemből, ha jó szerivel nem sikerül, erőszakkal
akarnak szövetséget létrehozni. De Bokharában sohasem foglalkoztak ilyes
tervekkel. Az emirnek hadjáratai rablási támadások, és szilárdan meg
vagyunk győződve, hogy azon esetben, ha Oroszország Közép-Ázsiában
valósitani kezdi terveit, a három khánság nemcsak nem segélyezi egymást,
hanem viszálykodásuk által a közös ellenségnek a legjobb fegyvert
szolgáltatja. Khiva és Khokand, bár Bokhara kibékithetlen ellenségeinek
tekinthetők, nem tartatnak nagyon veszélyeseknek, s a napról napra
túlerősbülő Afghanisztan az egyetlen közép-ázsiai vetélytárs, melytől
Bokhara fél.

Hogy e félelem a tetőpontján volt, midőn Doszt Mohammed khan
győzedelmesen az Oxus felé nyomult elő, alig kell mondanom. Naszrullah
emir igen jól tudta, hogy az öreg Doszt a gyalázatos tréfát, melyet
Bokharában rajta vagy is jobban mondva fián[127] követtek el, ki ott
vendégszeretetet keresett, soha meg nem fogja bocsátani. S a mint még az
is hírlett, hogy Doszt Mohammed az angolokkal kibékült s nökeri ingiliz
(angol zsoldos) lett, még fokozódott az a gyanítás, hogy az angolok
általa a Conolly és Stoddart véres halálát akarják megboszulni. A kép,
melyet a tatár zsarnok országa jövőjéről magával a sirba vitt, valóban
elszomoritó lehetett. Nem kevésbé aggódott fia s utódja, a mostani emir,
midőn trónra lépett. Muzaffar-ed-din épen Khokandban volt, midőn
meghozták Doszt Mohammed halálának hirét. A hírvivő követ 1000 tengét
nyert ajándékba; ugyanaz nap ünnepély rögtönöztetett, s estve az emir,
törvényes nejei számának kiegészitésére, Khudajar khan ifjabbik hugát
vette nőül. A nagy félelem elmult ugyan, de bizonyos tartózkodás még
mindig létezik, minthogy Bokharában igen jól tudják, hogy az afghanok az
angolokkal való barátságos viszony következtében már nehány ezer jól
iskolázott rendes katona felett rendelkeznek.

Tudván, hogy az afghánokkal, mint tulsulylyal biró ellenséggel nem
mérközhetnek meg, Bokharában azt a politikát követik, hogy diplomatiai
uton igyekeznek nekik telhetőleg ártani. Minthogy az afghanok az
angolokkal szövetkeztek, a bokharaiak könnyü szerrel hiresztelhetik
róluk egész Turkesztanban, hogy az iszlamtól elpártoltak, s a legutóbbi
időkben a Kabullal való kereskedelmi összeköttetések is nagyon
meglazultak. Mint már emlittetett, a szalorok és tekkék folytonosan
Bokhara zsoldjában állanak. Herát megszállásánál az öreg Doszt nagyon
elcsodálkozott, hogy a turkmanok, daczára az ajándékoknak melyekkel
elhalmozá, folytonosan nyugtalaniták és hadseregéből sokat elfogtak.
Elfelejtette, hogy tulajdonképeni ellenségei a bokharai aranyok voltak,
minthogy a turkmanok rokonszenve felett mindig csak a nagyobb összeg
határoz. Ennyit Bokhara belpolitikájáról.

Khiva az örökös harczok által, melyeket a saját harczias lakosságával,
nevezetesen a jomutok, csaudorok és kaszakokkal kell viselnie, nagyon
megfogyott. Népességre nézve Bokhara sokkal tulhaladja, s hogy az emirek
eddig meg nem hódithatták, egyedül az özbeg lakosság vitézségének
tulajdonitható. Mint hallottam, Allahkuli khán volt az első, ki
(valószinüleg Conolly tanácsára) Bokhara s Khivába követet küldött, hogy
a három khánság között véd- s daczszövetséget szervezzen Oroszország
fenyegetőleg növekvő hatalma ellen. Bokhara nemcsak megtagadta ezt,
hanem az oroszok felé is hajolt. Khokand hajlandónak nyilatkozott, ugy
szintén Sehri Szebz s Hiszar városok, melyek az emirrel háborut
viseltek. De ez unio még is a jámbor óhajok sorában maradt, s hogy mily
nehezen volna létesithető, legjobban bizonyitja egy régi arab közmondás,
melyet a közép-ázsiaiak saját jellemök előtüntetésére használnak, s mely
igy hangzik: „Rumban áldás van, Damaskusban jóság, Bagdadban tudomány,
Turkesztanban csak harag és ellenségeskedés“[128].

Khokand a kipcsakok, kirgizek és kaszakokkal való folytonos viszálykodás
miatt ugyanazon bajokban szenved, mint Khiva. Ezen kivül özbeg lakossága
példátlanul gyáva s nem csodálkozhatni, hogy bár területre és népességre
nézve a három khánság között a legnagyobb, Bokhara minduntalan leveri.


_b) Külviszonyok._

A mi az idegen országokkal való politikai viszonyokat illeti,
Közép-Ázsia csak Török- és Oroszország, Persiával és Khinával jön
érintkezésbe. A konstantinápolyi szultán a vallásfőnök s khalifának
tartatik, s minthogy Közép-Ázsiában szokásban volt, hogy Turkesztan
három khánsága a beigtatás jeléül a bagdadi khalifától bizonyos udv.
tisztségféle kitüntetést kapott, a régi udvariasságot ma sem felejtik
el, s a trónralépésnél rendkivüli követek által kérik Konstantinápolyban
e tisztb. hivatalokat. A khivai khán pohárnoki, a bokharai rejszi
(vallásfelügyelő), s a khokandi lovászmesteri rangot visel. Ez udv.
tisztségek még mindig tiszteletben tartatnak, s mint hallom, az illetők
évenkint egyszer teljes formalitással végzik tisztüket. De csak eddig
terjed a közelebbi összeköttetés. Világi befolyást a konstantinápolyi
szultánok a három khánságra nem gyakorolhatnak. A közép-ázsiai nép a Rum
névvel (mint a hogy itt Törökországot nevezik) a régi Róma minden
hatalmát s fényét egybeköti ugyan s evvel ugyanazonosnak tartja, de a
fejedelmek keresztül látnak az illusión s csak akkor ismernék el a
szultán nagyságát, ha a porta a beigtatási fermánokhoz s imádkozási
engedélyekhez nehány száz ezer piasztert csatolna. Khivában s Khokandban
a konstantinápolyi fermánokat még mindig bizonyos tisztelettel olvassák.
Az előbbi khánság Sükrullah baj által 10 éven át volt Konstantinápolyban
képviselve, az utóbbinak Molla khan uralkodása alatt még ezelőtt négy
évvel követe (Mirza Dsan) volt a szultán udvarában. E követségeket
Törökország régi szokás szerint sokszor éveken át tartja állami
költségen, mi a külügyi költségvetést nagyon megszaporitja ugyan, de a
szellemi felsőbbségnek Ázsiában való fentartására okvetlenül szükséges.

Az oszman birodalom e távoli keleten csak akkor birhatott volna világi
befolyással, ha a keleti élet álmából Nagy Péter előtt ébred fel. Az
Oszman ház, mint török dynastia, a török elemekből, melyekkel nyelv,
vallás s történelem által rokon, az Ádria partjaitól messze be Khináig
hatalmasabb birodalmat alapithatott volna, mint a minőt a nagy Romanov
különböző elemekből erőszak s ármány által össze alakitani tudott. Az
anatoliak, azerbajdsanok, turkmanok, özbegek, kirgizek s tatárok az
egyes tagok, melyekből a nagy török colossus támadhatott volna, s ez
aztán északi ellenével jobban megmérkőzhetnék, mint a jelenlegi
Törökország.

Persiával, bár ez a legközelebbi szomszéd, Khiva s Bokhara részéről csak
olykor váltatnak követek. Azon körülmény, hogy a persák a siíta
felekezethez tartoznak, oly választó fal a két fanatikus nép között,
minő Európában 200 évvel ezelőtt a protestantismus volt. Ehhez
csatlakozik még az iran s turan népfaj közötti, már történeti tárgygyá
vált ellenségeskedés, s igy könynyen elképzelhetni, hogy e természetes
szomszédok mily csekély rokonszenvvel viseltetnek egymás iránt.

Persia, melynek a dolgok természetes rendje szerint a csatornának
kellene lenni, melyen az uj czivilizatió Turkesztanba vezettetnék, erre
legkisebb befolyást sem gyakorolhat. Képtelen levén saját határait a
turkmanok ellen megvédeni, a Bokhara elleni hadjáratában Mervnél
szenvedett vereség erkölcsileg egészen tönkre tette. Hatalmát a három
khánságban a legkevésbé félik s a tatár azt állitja, hogy az isten adott
ugyan a persának fejet (eszet) és szemet, de szivet (bátorságot) nem.

A mi Khinát illeti, ennek Közép-Ázsiával való politikai viszonyai oly
csekélyek, hogy alig érdemesek a megemlitésre. Bokharával századonkint
talán csak egyszer van összeköttetésben. Az emirek néha küldenek ugyan
követet Kasgarba, de a khinaiak soha sem mernek egész Bokharáig menni be
Turkesztanba. Khokanddal gyakrabban érintkeznek, de a muszulman
barbárokhoz mindig csak alsóbb rangu hivatalnokokat küldenek.

Egészen más Oroszország viszonya Közép-Ázsiával. Minthogy Oroszország
már évszázadok óta van ama tartományok birtokában, melyek Turkesztan
sivatagának északi határait képezik, nagy kereskedelemi közlekedése
miatt Oroszország a három khánságot mindig jobban vette szemügyre mint a
többi szomszéd, s eddigi politikai sikereit bizonyosan még a teljes
meghóditással is fogja tetézni. Egyedül a természeti akadályoknak
tulajdonitható, hogy Oroszország tervei itt lassu, de nem kevésbé biztos
léptekkel haladhatnak elő. Közép-Ázsia három khánsága még hiányzó részei
ama nagy tatárbirodalomnak, melynek Oroszországba való bekeblezését
Vasziljevics Iván (1462–1505) kezdte meg, s mely munkán Nagy Péter óta
lassan ugyan, de szakadatlanul dolgoznak.

Az orosz politika magukban a khánságokban sem maradt teljesen
észrevétlenül. A fejedelmek épen ugy, mint a népek jól ismerik a
fenyegető veszélyt, s a gondatlanság csak a keleti közömbösségnek s a
tömegek vallási lelkesedésének tulajdonitható. A közép-ázsiaiak
legnagyobb része, kikkel e pontról szóltam, igy nyilatkozott felőle:
„Turkesztannak két vára van, az egyik ama szentek nagy száma, kik
földjében nyugszanak, s a „nemes Bokharát“ mindig megvédik, a másik a
nagy sivatag, mely körülveszi.“ Csak kevesen, és pedig a kereskedők, kik
hosszabban időztek Oroszországban, fogadnák közönyösen a
kormányváltozást, mert bár ők is, úgy mint hontársaik, gyülölnek mindent
a mi nem mohammedán, mégis dicsérve elismerik a hitetlenek
igazságosságát és rendszeretetét.



XXIV. FEJEZET.  OROSZ-ANGOL VERSENYZÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.

OROSZ ÉS ANGOLORSZÁG VISZONYA KÖZÉP-ÁZSIÁBAN – OROSZORSZÁG ELŐNYOMULÁSA
A JAXARTESNÉL.

„Az orosz-angol versenyzés Közép-Ázsiában – igy szóltak hozzám
Angolországban visszatértem után – mesebeszéd. Hagyja el egészen ezen
elcsépelt s már nem divatos politikai kérdést. Turkesztan népei vadak,
nyersek s barbárok, s örülünk, ha Oroszország magára vállalja ama
vidékeken a civilizálást. Angolországnak a legkisebb oka sincs, hogy ama
politika felett irigység s féltékenységgel őrködjék.“

Teljes irtózattal eltelve ama rémes jelenetek iránt, melyeket
Turkesztanban láttam, s melyeknek e lapokon halvány rajzát adni
igyekeztem, csakugyan sokáig gondolkodtam, hogy valjon e tanácsok s a
politikai nézet, melyet velem elfogadtatni akartak, egészen helyesek-e.
Azon gondolattal, hogy a keresztény civilizatio, e kétségkivül
legnemesebb s legragyogóbb disz, mely az emberi társadalmat valaha
ékitette, Közép-Ázsiára nézve is jóltevő – rég tisztában voltam. De nem
oly könnyen estem tul a megjegyzés politikai részén, mert akár hogy
latolgatom e kérdést, akár hogy képzelhetek el minden lehető
eshetőséget, sehogysem békülhetek meg teljesen azon gondolattal, hogy
Angolország közönyösen tekintse az indiai birtokaihoz való orosz
közeledést.

A politikai utopiák ideje elmult. Nagyon messze vagyunk a már meséssé
lett russophobiától, hogy közelnek lássuk a pillanatot, melyben az orosz
kozák s az angol szipahi mint határőrök egymásba botlanak. A két nagy
colossus összeütközése Közép-Ázsiában, melyet politikai rajongók már
évek előtt beállandónak hittek, még nem történik meg egyhamar. De e
kérdés, ha lassan is, folytonosan előre halad, s az események
természetes sorát követve, a nélkül, hogy indulatoskodnánk, el akarjuk
mondani az okokat, melyekből az angol közönyösséget a középázsiai orosz
politika iránt nem helyeselhetjük.

Mindenekelőtt azon kérdést kell feltennünk, valljon Oroszország
csakugyan előrenyomul-e dél felé, s hogy már mennyire haladt. Még 25
évvel ezelőtt a közép-ázsiai orosz politikára kevés figyelemmel voltak.
Afghanisztánnak elfoglalása az angolok által, az oroszpersa szövetség s
a Khiva elleni vállalat, ezek okozták, hogy a sz. pétervári és londoni
cabinetek közötti diplomatiai levelezésben Turkesztan először
emlittetett. Ezóta ismét meglehetős szélcsend állt be. Angolország,
terveinek meghiusulása által elkedvetlenittetve, egyszerre visszavonult,
de Oroszország titokban folytatá tevékenységét s Turkesztanhoz való
határ-viszonyaiban lényeges változások álltak be. Közép-Ázsia nyugati
részében, nevezetesen az Aral tón s partjain, az orosz befolyás
lényegesen növekedett. Az Oxus torkolatainak kivételével az Aral tó
öszszes partvidéke orosz területnek ismertetett el. Magán a tón jelenleg
három gőzös van, melyeknek a khivai khán megengedte, hogy Kungratig[129]
mehetnek fel az Oxuson. Azt mondják, hogy a halászok védelmezésére
vannak itt, de valószinüleg más rendeltetésük is lesz, s Khivában
mindenki tudja, hogy a kungrati ujabb forradalom, valamint egyéb
csetepaték a kozákok s özbegek között, az ugynevezett halászati
gőzösökkel összeköttetésben vannak.

Hanem mindezek csak másodrendü tervek, a tulajdonképeni hadmüveleti
vonal a Jaxartes balpartján keresendő. Itt az orosz előőrsök, kiket egy
szakadatlan erőd-lánczolat véd, Kale Rehimig, Taskendtől 32
mértföldnyire nyomultak elő, s mint már emlittetett, e várost lehet a
közép-ázsiai hóditások kulcsául tekinteni. S ez ut, melynek kevesebb
sivatagja van, mint a többinek, nagyon helyesen is volt megválasztva. A
hadsereg itt több megtámadásnak lenne ugyan kitéve, de ezek könnyebben
legyőzhetők, mint az elemek rohamai. Khokand keleti határán is,
Namenganon túl-felől az oroszok folytonosan közelednek, s Khudajar khán
idejében már több összeütközés történt a khokandiak s oroszok között.

Az orosz terveknek Közép-Ázsiában való előhaladása felett tehát a
legkevésbé sem lehet kétkedni. Mint már emlitettük, a czivilizatio
érdekében az orosz fegyvereknek a legjobb sikert kell kivánnunk, de a
kérdés igen bajos és bonyolódott lesz, ha a hóditás későbbi
következményeire gondolunk. Azon kérdésre, hogy Oroszország beéri-e
Bokharával, hogy az Oxust elfogadja-e befolyása és tervei határául,
bajos a felelet. A nélkül hogy mély combinatiókba bocsátkoznánk, igen
valószinünek mondhatjuk, hogy a sz. pétervári udvar sok éven által nagy
fáradsággal és költséggel folytatott politikája részére gazdagabb
jutalmat fog követelni, mint a minőt Turkesztan oáz-országai
nyujthatnak. Legalább szeretném látni azt a politikust, ki állitani
akarná, hogy a Turkesztan birtokába jutott Oroszország tartózkodni fog
Afghanisztanban vagy Észak-Indiában, hol a politikai fondorlatok mindig
termékeny földet találnak, közvetve vagy közvetlenül föllépni. Akkor,
midőn Perovszki hadsorai az Aral nyugati partjától Kabulig vetettek
árnyékot, akkor, midőn a Vitkovics-féle[130] kisértet Kandahar és
Kabulban megjelent, az ily eshetőség lehetőségét belátták. S a mi már
egyszer megtörtént, szükség esetében nem ismétlődhetik-e?[131]

A nélkül azonban, hogy e kérdést az irigység s féltékenység visszatetsző
szinezetében tüntessük fel, jogositva hisszük magunkat, hogy a
közép-ázsiai orosz tervek iránti közönyösséget roszaljuk. Ez igénytelen
véleményünk; de valjon az angol oroszlán és az orosz medve Ázsiában majd
ellenségesen egymásra támadnak-e, vagy pedig a hóditásban testvérileg
megosztozkodnak, ez oly kérdés, melyhez a „ne sutor ultra crepidam“
szerint, mint philologizáló dervis nem merek hozzászólni.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Hibás ennélfogva az a vélemény, hogy mi magyarok Ázsiában
hátramaradt rokonainkat keressük. Ilyes czél, melynek elérhetése mind
ethnographiai mind nyelvészeti okoknál fogva teljesen lehetetlen, azt,
ki utána törekednék, vastag tudatlanság vádjának tenné ki. Mi nyelvünk
etymologiai szerkezetét ohajtjuk ismerni, s ezért vizsgáljuk a
rokonnyelveket.]

[Footnote 2: A jó tatárok ugyanis azon véleményben vannak, hogy a
szultánnak, vallásuk fejének, az egész világ engedelmességgel tartozik.
Az egész szunnita világ szemében az jogos khalifája (utódja)
Mohammednek, a ki az emanati serife-t, vagyis a nemes hagyományokat
bírja. Ezek pedig 1) mindazon ereklyék, melyek Stambulban a
Hirkai-Szeadet-épületben őriztetnek, p. o. a próféta köpenye, zászlaja,
szakálla és fogai, melyeket egy ütközetben elhullatott; nehány
öltönydarab, koránok s fegyverek, melyek a négy első khalifa tulajdonai
voltak; 2) Mekka, Medina, Jerusálem s az iszlam egyéb búcsújáró helyei.]

[Footnote 3: Kasgarnak neveztetik gyakran az egész chinai Tatárország.]

[Footnote 4: Mihmankhanei pendsruzi, azaz: „öt napos vendégfogadó“-nak
nevezik a kelet bölcsészei e földi világot.]

[Footnote 5: Emirnek czimezik a bokharai fejedelmet. Khíva és Khokand
uralkodói „khán“ czímet viselnek.]

[Footnote 6: Később megtudtuk, hogy az egy Khodzsa Nefesz-ből való
alaman volt; a mely érkezésünkről tudósittatván leskelődött ránk, hogy a
hadzsikat kifoszsza; rabszolgául vinni el őket nem engedé a rablók
vallásos érzülete.]

[Footnote 7: Ova – betüszerinti értelmében sátort jelent, hanem a
turkmanok inkább a ház és telek fogalmának kifejezésére használják.]

[Footnote 8: A Görghen, melynek legvégső forrásai Kurdisztan
hegységeiben fakadnak, azon föld nagyobb részén keresztül folyik, melyet
a jomuthok laknak, körülbelöl 30 geogr. mrtfldnyi területben. Messze
Pisarakon alól, sőt még az Atacegeken alól is mindenütt meglábalható
lóháton, s tulajdonképen csak Gömüstepén innen nyolcz mérfölddel nyer
igazi mélységet, ahol mind a két partját mocsárok lepik. A medre
mindenütt keskeny. Torkalatától mintegy négy öt mérföldnyire mesésen
bővelködik halakban, annyira hogy szinte büzhödt tőlük a vize, s nyáron
ihatatlan. Csak kétszer mosakodtam vele, s mindenkor erős halszagot
kaptak kezeim és arczom.]

[Footnote 9: Baba Dzsan = az apa lelke; csupán gyöngéd elnevezés, melyet
a turkmanok elsőszülött fiaikra szoktak alkalmazni.]

[Footnote 10: A keletiek a nagy macedoniai történetét bizonyos
vallásosmythologiai ruhában adják elő; és habár a keleti történetirók
közől némelyek meg akarják különböztetni Iszkender Zul-karnejnt (a
kétszarvu Sándort) Iszkender Rumitól, a görög Sándortól – én ugy
találtam, hogy ezt a két személyt mindenütt egynek és ugyanannak
tartják.]

[Footnote 11: Kervanbasi = karavánvezető, vagy a karaván főnöke névvel
illetik azt, a kit a khan ezen hivatalra kinevez. Minthogy ezek
többnyire olyan emberek, a kik csak bizonyos utakon birnak a legnagyobb
tapasztalatokkal, ennélfogva minden karaván utnak megvan a maga
kervanbasija, melléknevét azon uttól nyervén, a melyen kalauzkodik.]

[Footnote 12: Nehogy az orosz hatóság ezen kétértelmü állása
szemetszurjon az olvasó előtt, szükség megjegyeznünk, hogy a persa
kormány az orosz fegyveres hatalomnak bárminemü kiszállását ezen
partokon saját területére való ellenséges berontásnak tekinti, s készebb
eltürni a turkmanok rablásait, mintsem orosz fegyverek segitségét vegye
igénybe, mely fegyverek in partibus hasznosak ugyan, hanem in toto
veszedelmesek lehetnének.]

[Footnote 13: Tulajdonképen Kulumali.]

[Footnote 14: Tulajdonképen Ajdgul, azaz: az ünnep rózsája.]

[Footnote 15: Midön később az oroszokat ezen esetre figyelmeztetém,
azzal iparkodtak magukat menteni, hogy az orosz kormánynak nem szabad a
turkmanokat nagy váltságdijakhoz szoktatniok, mert akkor a merész rablók
éjjelnappal ily emberfogdosásra járnának.]

[Footnote 16: Visszatértemkor e levelet, melyben barátimnak a sivatagi
utazás megkezdését jelentem, másokkal együtt, melyeket Gömüstepéből
inditék el, csakugyan megtaláltam a török követségnél. A jó Khandzsan
valódi buzgalommal teljesité kérelmemet.]

[Footnote 17: Mohammed utódja, t. i. a konstantinápolyi szultán.]

[Footnote 18: Kiblenuma tulajdonképen annyi, mint kiblét (azaz azon
helyet, hol Mekka fekszik) mutató, s közönséges iránytű, melyen a
délnyugati rész különös mutatóval van megjelelve.]

[Footnote 19: Az iszlam igen illetlen dolognak tartja, ha valaki nejéről
beszél. Ezért metaphorákat használnak, melyekben totum pro parte
vétetik. Igy a török nejét társaságban háremnek, familiá-nak, vagy
csoluk csodsuk-nak, a persa khane, vagy Ajal-ü-avladnak (az első házat,
a második annyit jelent, mint „nő s gyermekek“), a turkman ova-nak, a
középázsiai balacsaka-nak (gyermekek) nevezi.]

[Footnote 20: A turkmanok e romok eredetét illetőleg azt beszélték, hogy
isten a turkmanok iránti különös szeretetből a Kaabát Arábia helyett
először ide helyezte, de egy kék ördög, ki egyszersmind sánta is volt,
Göklengnek (azaz: kék sántának) nevezték – a kitől a göklenek
származnak, azt lerontá. „Az ősök ezen gaztette“ magyarázá a vad
etymolog, „oka annak, hogy e törzszsel folytonos ellenségeskedésben
élünk.“]

[Footnote 21: A keletiek szeretik szenteiket testi nagysággal is
felruházni. Persiában több óriás sirt láttam; sőt Konstantinápolyban, a
Bosporus ázsiai partján, az ugynevezett Josuahegyen is van egy hosszu
sir, melyet a törökök a bibliai Josua, a görögök Herkulesz sirjaként
tisztelnek.]

[Footnote 22: A guszl az egész testnek megmosása, a mely csak bizonyos
kiváló esetekben szükséges. A napi öt ima előtt végezni szokott más
mosakodásokat Törökországban abdeszt-nek, az araboknál vudhu-nak,
Közép-Ázsiában pedig teharet-nek nevezik.]

[Footnote 23: Baj, vagy bi, a törököknél bej, előkelő urat jelent.]

[Footnote 24: A havli betüszerint sugarat jelent, itt udvar helyett
használtatik. A havliban vannak sátrak, istállók, hombárok, s egyéb az
özbeg (mezei lakos) háztartásához tartozó helyiségek.]

[Footnote 25: A Tört sahbaz-ról, azaz: négy sólyomról vagy hősről
neveztetvén igy. Azon négy királyt nevezték igy, kiknek sirja van e
helyen, s a kik ezen kegyes alapitványt létesitették.]

[Footnote 26: A Korán által megrendelt azon kölcsönös üdvözlést nevezik
igy, midőn az egymást üdvözlők kitárt kezeiket nyujtják egymásnak.]

[Footnote 27: Medinából hozzák a zarándokok ezen port egy házból,
melyben, állitólag, a próféta lakott; az igaz hitüek ezen port sok
betegség ellen gyógyszerül használják.]

[Footnote 28: Konstantinápolynak egyik város része.]

[Footnote 29: Szószerint – irat.]

[Footnote 30: Kancza- vagy tevetejből készitett csipős ital, melynek
készitésében a kirgiszek kitünők. A középázsiai nomádok részegitő
italként használják, s azzal az elismert tulajdonnal bir ezen ital, hogy
mindenki meghizik tőle. Több izben megpróbáltam inni belőle, de soha se
birtam egy két csöppnél többet lenyelni belőle, mivel erős
savanyuságával egészen összehuzta a számat, s fogaim nehány napra
elvástak tőle.]

[Footnote 31: Tulajdonképen batirdurgan, a batir, – elsülyeszteni,
rontani – igének jelen részesülője.]

[Footnote 32: Jóslat, mely vagy abból áll, hogy a Koránt avagy más szent
könyvet gondolomra kinyitnak, s a feltárt lapon meglelik az óhajtásnak
megfelelő mondatot; vagy pedig abból, a mi középázsiai szokás – hogy egy
társaságban kiosztnak 30 apró követ, s mindenkinek annyiszor kell a
Korán három utolsó szurája közől valamelyiket elmondania, a hány
kövecskét kapott.]

[Footnote 33: Persa szó és „lázas szel“-et jelent.]

[Footnote 34: Medemin Bulag annyit jelent, mint Medemin-Kútja. Ugyanoly
állapotban találtuk, mint Sorkutuk-at.]

[Footnote 35: Khivában sok fülmile van, de gólya nincs; Bokharában
ellenben nem látni tornyot, vagy más magasabb épületet, melynek tetején
e féllábon álló őrök nem vigyáznának. A khivai ezért e szavakkal
gunyolja a bokharait: „A te fülemile-dalod a gólyák kelepelése.“]

[Footnote 36: Badevlet tulajdonképen „boldog“-ot jelent.]

[Footnote 37: Elameti tefrikie, melyet a Koran szerint minden nem
müszülmánnak viselnie kell, nehogy a „Szelam alejkum“ (béke legyen
veletek) üdvözlet nagyon pazaroltassék.]

[Footnote 38: A turbán, a mint tudva van, azon halotti lepedőt jelenti,
melyet minden jámbor müszülmánnak, folytonos memento mori gyanánt kell
fején hordania. A korán csak hét rőfnyi halotti lepedőt (kefen)
parancsol; de a jámborok tultesznek e rendeleten, s néha 4–6 lepedőt,
azaz 28–42 rőf dulbendet hordanak fejökön.]

[Footnote 39: Baha-ed-din, a bokharaiak kiejtése szerint Baveddin, egy
az egész izlam világban ismeretes ascéta és szent, a nakisbendi rend
alapitója, melynek tagjai Mekkában, Khinában, Persiában, Arábiában és
Törökországban is el vannak terjedve. Meghalt 1388-ban; a mecsetet, a
klastromot s a sirját körülvevő falat Baveddin faluban Abdul Aziz khán
épitteté 1490-ben.]

[Footnote 40: E két vértanu szomoru vége magában Bokharában is titok
maradt, s még most is a legellenkezőbb hirek keringnek felőlök.
Természetesnek fogja találni kiki, hogy álruhámban lehetetlen volt e
szerencsétlenek sorsa után részletesen tudakozódni. Ferrier, Wolf és
Kaye s más hivatalos és nem hivatalos levelezők ugyis annyit beszéltek
már e szomoru eseményről, hogy az én futólag szedett jegyzeteim már
feleslegesekké váltak.]

[Footnote 41: Egyszer a vezértől egy szolga jött hozzám, egy kicsiny
szikár embert hozva magával, hogy vizsgáljam azt meg, ha csakugyan
arab-e és Damaszkusba való, a mint mondja. A mint belépett, feltüntek
nekem arczvonásai. Europainak tartám, s még nagyobb lett bámulatom,
midőn őt beszélni hallván, kiejtését cseppet sem találtam arabnak. A
mint mondá, Khotenbe (Chinában) indult Dsafer Ben Szadik ottani sirjához
bucsut járni, s e napokban tovább akart utazni. Beszélgetésünk közben
vonásaiban is némi zavart vettem észre. Nagyon sajnálom, hogy másodszor
nem láthattam, mert hajlandó valék hinni, hogy az enyimhez hasonló
szerepet játszik.]

[Footnote 42: Az iszlam parancsainak fontosságában négy fokot
különböztethetni meg. Farz az istentől a próféták által
kinyilatkoztatott kötelességet, szünnet a prófétától magától, isteni
sugallat nélkül származó hagyományt jelenti, E két szó „vadsib“ és
„musztahab“ oly szabályokat jelent, melyek a koran ujabb magyarázóitól
veszik eredetöket. Amazok mindenkire nézve kötelezők, ezek kinek-kinek
tetszésére bizvák.]

[Footnote 43: Komul 40 állomásnyira van Kasgartól, és 70 állomásnyira
Bokharától.]

[Footnote 44: A közönséges vevő a theát a Semmen, azaz a kifőtt
thealeveleken kóstolja meg, melyeknek jó theánál igen finomaknak s
lágyaknak kell lenniök.]

[Footnote 45: Khodsa Abdul Khalik (Gidsdovani mellék névvel, meghalt
1601) kortársa volt a hires Pajende Zamininak, s mint nagy tudós és
ascéta szent hirben áll.]

[Footnote 46: A követ törökül tasnak hivják, mely szó mérföld helyett is
használtatik. Igy a persa ferszeng (a mai Persiában ferszakh) fer
(magas) és szeng (kő)-ből van összetéve.]

[Footnote 47: T. i. a pénteki imádságra, melyet minden szunnita csak a
khalifa, vagy ennek képviselője után végezhet el.]

[Footnote 48: Az eldarabolás okai felől különféle állitások keringenek.
Némelyek azt mondják, hogy a győzelmes Nadir sah a követ magához akarta
elvitetni, s ez az uton összetört. Mások azt állitják, hogy eredetileg
két darabból állt s egy khinai (mongol?) herczegné ajándoka.]

[Footnote 49: Riza imam egy nővére, ki hosszu esdeklés után Meemun
khalifától engedélyt nyert, hogy Tuszban számkivetésben élő fivérét
meglátogathassa. Az uton meghalt Komban, és siremléke, melynek belsejét
előttem egy európai sem látta, Persiában igen tisztelt bucsujáró hely.]

[Footnote 50: Lehetséges, hogy e romok csak a külvárosok egykori határát
jelölik meg, mert R. G. de Clavijo, ki 1403-ban Timur udvarához küldött
követségben vett részt, azt jelenti, (mint C. R. Markham forditásából,
172. l. látható), hogy a vár a város egyik végén volt, tehát ott, a hol
ma van. A nevezett fal-romok, melyek mély árokkal is el vannak látva, s
az uj falak közötti tér, lakott lehetett ugyan, de nem tartozott a
városhoz.]

[Footnote 51: Timur, kitől Bokhara mostani fejedelmei nemzetségüket,
alaptalanul leszármaztatják, köztudomásulag sántitott, miért is
ellenségei Timur lenk-nek (Tamerlan), a sántitó Timurnak nevezték.]

[Footnote 52: Tulajdonképen Szer ta paj, azaz tetőtül talpig; oly
öltözet, mely turbán, felső ruha, öv és csizmából áll.]

[Footnote 53: Mint murtaddot, azaz elpártoltat, agyonkövezni kellett
volna engem.]

[Footnote 54: Ali tulajdonképeni siremléke Nedzsef-ben van.]

[Footnote 55: Teheránba érkeztemkor Iszmael efendi barátom, akkori
megbizottja a portának a persa udvarnál, beszélte, hogy érkezésem előtt
egy hónappal egy majmenei molla ment itt keresztül, kinek személyleirása
egészen megegyezett holtnak hitt mollámmal, s ki a követségnél
emlegetett is engem, mint volt tanitványát. Khalmurad tehát nem halt
meg, és szerencsés sorsomnak köszönhetém, hogy nem találkoztunk.]

[Footnote 56: Közép-Ázsiában szokás a kisérő csapatnak, mint nálunk
borravalót, ostorpénzt adni; s e jüzbasi jogosittatott khánja által
minden átmenőtől, a nélkül hogy neki kisérőül vagy oltalomul szolgált
volna, vámot venni; s ebben állt minden jövedelme.]

[Footnote 57: A Murgab a keleti magas hegységekben ered, melyek Ghurnak
neveztetnek, s éjszaknyugotnak foly Marcsah és Pendsdeh mellett, mig
végre Merv homoksivatagjában elvész. Azt mondják, hajdan az Oxussal
egyesült; de ez lehetetlen, mert öröktől fogva rohanós hegyifolyó volt,
mely homokos lapályon sohasem folyhatott messzire.]

[Footnote 58: Másoktól ismét azt hallám, hogy csak a várat hivják Bala
Murgabnak. Jelentékeny helynek kellett lennie, mert a falakon belül s a
környéken levő temérdek romból elmult culturára lehet következtetni.]

[Footnote 59: Persiában berbereknek neveztetnek, mely szó tulajdonképen
egy városnak, Sehri-Berbernek neve, mely valaha Kabul és Herat közt a
hegységekben létezett, s melynek nagysága s pompájáról csudákat
beszélnek. Burnes Kabulról irt könyvében igy szól: the remains of this
imperial city of the same name (Berber) or still to be seen. (232. l.)]

[Footnote 60: A város minden kapuja közt ez egyetlen szenvedett keveset
az ostrom alatt. A heratiak leronthatlannak tartják, mert e kapu angolok
által épittetett, kik igazságosan raknak téglát téglára, s cementjöket
nem vegyitik az elnyomottak könyeivel, mint az afghanok.]

[Footnote 61: Az oszmanlik azt állitják, hogy a szunnet (traditio)
szerint a sziper (minden föveg, melynek karimája van) és a zunnar (a
barátok öve) mint a keresztyénség jelvényei, szorosan tiltvák. II.
Mahmud szultán, midőn az első europai katonaságot szervezé
Törökországban, a haszontalan fez helyét csákóval vagy más föveggel
akarta pótolni; de még ő, a janicsárok kipusztitója sem merte akaratát
végrehajtani, nehogy legjobb barátai által hitehagyottnak
nyilvánittassék.]

[Footnote 62: Ennek szövege arab s a következőkből áll: „Isten, urunk,
engedd, hogy megáldott helyre üljünk, mert valóban, te vagy a legjobb
szállásadó.“]

[Footnote 63: Journal of a Diplomate’s three years Residence in Persia,
II. 244.]

[Footnote 64: Heratban azon rege van elterjedve, hogy Stoddart Bokharába
küldetett volna, az ott levő s rabszolgaságban sinylődő heratiak
kiváltására.]

[Footnote 65: Az első sirkő, bár kisebb, különösen nagyon hasonlit a
timurihoz. A diszitmények és sirfeliratok a legmesteribb sculptura
müvei, melyet csak képzelhetni. Némely kő három egymás felett kivésett
felirattal bir a legszebb szülüsz-irásban; az alsó, középső s felső
különböző verset képez.]

[Footnote 66: Caravan Journeys and Wanderings by J. P. Ferrier 1847. 177
és 178 lap.]

[Footnote 67: Oly czim, mely alatt a siítáknál csak Ali értetik.]

[Footnote 68: Mr. Alisont azon szerencsétlenség érte, hogy ugyanazon
télen, melyen Teheránba visszatértem, a halál által elveszté nejét,
kivel csak egy évvel azelőtt kelt egybe. Neje, született Baltadsi,
60,000 fontot hagyományozott neki, melyet nagylelküleg az elhunyt
nővéreinek engedett át. A szerencsétlenség napján Teherán szegényei
között 200 db aranyt osztott ki. A valódi nemesszivüség e ténye Teherán
persa világánál nagy feltünést tett. Ez a legjobb leczke, melyet a
keletieknek adhatni, többet ér, mint a képmutató morál, melyet mások
fitogtatnak.]

[Footnote 69: Az alsóbb öltönydarabok többnyire belföldi s csak a
felsőbbek európai modor szerint készültek. A keleti civilizatió hű
képe.]

[Footnote 70: A Merv elleni szerencsétlen hadjárat, mely, mint
észrevevém, tulajdonképen Bokhara ellen volt intézve, képtelen, köznapi
udvaroncz által vezettetett, ki a Kavvam ud daulet (a birodalom segéde)
czimet viselte. Az egész szerencsétlenség, valamint a nagy vereség,
melyet a persák itt a tekkéktől szenvedtek, csak e tisztnek
tulajdonitható. Ugy tekintett a turkmanokra, mint Varus a cheruskokra a
teutoburgi erdőben, de gyáva volt, hogy oly véget vessen magának, mint a
római hadvezér. Királya sem volt Augustus, mert bár elkiáltá: „redde
mihi meas legiones!“ 24,000 db aranynyal megvigasztaltatá magát, s az
aljas gyáva még ma is magas tisztséget visel Persiában.]

[Footnote 71: Hogy e szegény khivai, ki Mekka helyett a magyar fővárosba
vetődött, itt hogy csodált s bámult meg mindent, az olvasó könnyen
elképzelheti. Leginkább volt meglepve a frengik jószivüsége által, hogy
még nem verték agyon, mitől, földiei eljárásából következtetve,
leginkább félt.]

[Footnote 72: E szó a Türk tulajdonnév s a men (= magy. -ság, ség)
képzőből áll, mondatik tehát türk- (török)-ségnek, miután igy a nomádok
par excellence törököknek nevezik magukat. A nálunk szokásban levő
„turkman“ elnevezés a török eredetinek persa elferditése.]

[Footnote 73: Mint emlittetett, a nomádok által használt kifejezéseket
politikai felosztásuk megjelölésére el akarjuk fogadni, a szó szerinti
jelentés hozzá tevésével. Igy:

 khalk tulajdonképen nép, de törzset is jelent;
 taife „ nép, „ hordát „ „
 tire „ töredék „ klánt „ „]

[Footnote 74: Ezen törzs asszonyai igen hiresek egy bizonyos szövet
készitésében, melyet Agari-nak neveznek. Ez a fiatal, 3–4 napnál nem
idősb tevék szőréből készittetik, mely miután 3–4 napig forró tejben
áztatott volna, a lágy selyem ruganyosságát és tartósságát nyeri; ezen
anyagot dolgozzák fel aztán fonás és szövés által a fentemlitett
szövetté. Különös szépséggel és becscsel bir mint férfi ruhakelme. Sok
vitetik Persiába is, hol magas áron kél el.]

[Footnote 75: Jobban mondva Csereken, a persa Csar-ken-től, t. i. négy
akna, igy neveztetvén e sziget négy főterménye után.]

[Footnote 76: Deb (a kirgiszeknél Töre) arab eredetü szó, mely Edeb-ből
(erkölcsiség) származik.]

[Footnote 77: Ezen szokás megvolt a régi hunnoknál, s megvan
Magyarországban még most is. Igy nehány év előtt Kassán gr. _Károlyi
Ede_ inditványára gr. _Széchenyi István_ emlékéül emeltetett ily
sirhalom.]

[Footnote 78: Ireg Ata nagyatyát jelent; – ennek a magyar „öreg atya“
felel meg.]

[Footnote 79: Még most is van négy-öt török törzs, mely Siraz vidékén
nomádéletet él. Ilkhani-jok (főnök), kivel 1862-ben ismerkedtem meg
Sirazban, beszélte, hogy 30,000 lovast bir közülök kiállitani, s hogy
nehány törzs, mint a kaskai és allahverdi Dsingiz khán által tétetett át
ide. E körülményt Europában félreismerték, s még a jól értesült Burnes
is a türki sirazi-t, melyet Hafiz emlit dalaiban, egy hasonnevü
helységben keresi Szamarkand közelében.]

[Footnote 80: Az egyik Omar khalifa korában Turkesztánt hóditá meg; a
másik, először Merv helytartója, a turkmánok és kharezmiekkel egyesülve
sokáig viselt szabadságháborút ura, a bagdadi fejedelem ellen.]

[Footnote 81: Dervaze persa szó, s kaput jelent; dervazeszi=kapuja.]

[Footnote 82: Szószerinti értelme: oly falu, mely nem eszik kenyeret.]

[Footnote 83: Röviditése a „Mehemmed Emin“ névnek.]

[Footnote 84: Mirab az, a mi a török szubasi; oly hivatal, mely a khinai
határtól kezdve az adriai tengerig nagy szerepet játszott, s játszik
most is.]

[Footnote 85: „Inag“ szószerint: „ifjabbik testvéröcs.“]

[Footnote 86: Konstantinápolyban a Nakib ül Esref, a Szejd-ek főnöke,
rangban a Sejkh-ül-Iszlam után áll.]

[Footnote 87: A khivai khán összes haderejét 30,000 emberre hallám
tétetni, de veszély esetén e számot megkettőztetheti.]

[Footnote 88: Csak olyanoktól azonban, kik nyájjal, azaz 10 darabnál
többel birnak.]

[Footnote 89: Jasolu, azaz: kor-nagy, a mint Khivában az akszakal-okat
nevezik.]

[Footnote 90: Kharezm, persa szó, és harczkedvelőt jelent.]

[Footnote 91: E dinnyék 4 különböző fajából magot hoztam, s a mint
Gönczy Pál barátomnak e magokkal tett kisérletéből következtethetni,
alföldi homokos vidékeinken sikerrel lesznek termelhetők.]

[Footnote 92: Heratban s vidékén szeretik ugyan hordani a khiva-csapanit
(a khivai kabátot), és drágán megis fizetik; de ez áruczikket Bokharán
keresztül hozzák.]

[Footnote 93: Miután 1740-ben Jolbarsz (oroszlán) sahot legyőzte, s
nehány hónappal utóbb Heratba visszatért.]

[Footnote 94: Bokharának egyik főtere.]

[Footnote 95: Ez a khivaiak versiója, de telve nagyitásokkal. Az oroszok
ereje Perovszky tábornok vezénylete alatt 10–12,000 emberből állt.
Megveretésök főoka a kemény hideg volt, de aztán futás közben sokat
kellett az üldöző khivai lovasoktól is szenvedniök.]

[Footnote 96: Régi s különös szokás Khivában, egész törzseket egyszerre
s erőszakkal az országba telepiteni, s mindenféle segélylyel ellátni,
hogy – miután az ilyenek bosszúja soha le nem hül – közelből őrizhetők
legyenek.]

[Footnote 97: E szertartás végzése a Dsagataj törzs akszakaljainak, a
mint mondják, már Dsingiz khán óta kizárólagos szabadalma.]

[Footnote 98: E halomról beszélik, hogy Ebu Muszlim, a bagdadi khalifák
hatalmas hűbérese s később ellensége, szintén itt halt meg.]

[Footnote 99: A sah, kinek volt oka Medemintől félni, mert ez Szarakhsz
bevétele után bizonyosan Mesedet is megtámadta volna, eleinte nagy
tisztességben tartá ellenének levágott fejét, s a várkapu (Dervaze
daulet) előtt kis kápolnát épittetett számára. Később azonban, miután
hire járt, hogy a jámbor siíták azt egy imamzade sírjának tartják, s igy
vétkes tévedésre ád okot, ismét leromboltatá.]

[Footnote 100: A medresze felépittetése után a czellák
elajándékoztatnak, a későbbi birtokosok azonban csak megszabott árért
kaphatják meg azokat.]

[Footnote 101: Akadnak bizonyára itt is olyanok, kik a költészettel és
történettel szeretnének foglalkozni, de ezt csak titokban szabad
tenniök, mert szégyennek tartatik az ily kicsinyes dolgokkal való
bibelődés.]

[Footnote 102: Khor a régi persában napot jelent, szan vidéket,
Khoraszan tehát a nap vidékét jelenti, azaz keletet.]

[Footnote 103: Kir, annyit tesz, mint mező, giz vagy gez a gizmek ige
törzse, azaz: vándorolni, széltiben járni. Igy a kirgiz szó török
nyelven oly embert jelent, ki a mezőkön vándorol, egyszóval nomádot s
általában minden nomád népet e névvel szokás nevezni. Kirgiz
természetesen mint törzs-elnevezés is használtatik, hanem a kaszakok
csak egy alosztályánál, kik Khokandban, Hazreti Turkesztan vidéken
vannak.]

[Footnote 104: A jerlik és billig ó-török szavak. Az elsőnek jelentése:
irni, a gyök jer, a magyarban ir, törökül jaz; a második annyit tesz,
mint jel, jelvény, a magyarban bélyeg.]

[Footnote 105: A keleti irói nyelven e három utóbbi város elnevezése
következő: 1) Nemengan, eredetileg Nemek kohn, azaz sóbánya; 2)
Endekgan, ettől: endek, kicsiny; és 3) Murginan azaz tyuk és kenyér. Ez
etymologiát barátaim beszélték el, talán nem egészen helyes, a persa
származás azonban kétségbe vonhatatlan.]

[Footnote 106: Desti Kipcsak, Bolgar határáig (Oroszországban?) a
leginkább szokásban levő elnevezés.]

[Footnote 107: Khobkend-ből (szép falu, szép hely), származott volna.]

[Footnote 108: E felette eredeti, törökül irt könyvnek egy példányát
elhozhattam Europába, s reménylem, hogy forditással együtt közzé
tehetem.]

[Footnote 109: Appianus (de rebus Syriacis 1. VII,) a görögök és
Seleucus által alapitott több várost emlit, a többi között s ἐν Σκύθαις,
„Αλεξανδρέσχατα-t, melyet Plinius (VI, 16) érteni látszik, midőn igy
szól s „Ultra Sogdiana oppidum Tarada, et in ultimis eorum finibus
Alexandria ab Alexandro Magno condita“. Ugy látszik, hogy ez vagy
valamely szomszédos pont volt az ókor nagy hóditói ez irányban való
előnyomulásának legszélsőbb határa, mert ott, ugymond Plinius: Hercules,
Bacchus, Cyrus, Semiramis és Sándor által felállitott oltárok voltak.
„Finis omnium eorum ductus ab illa parte terrarum, includente flumine
Jaxarte, quod Scythae Silin vocant“. S Alexandreschata városát illetőleg
Arrianus (Exped. Alex. 1. IV, c. I, 3 és IV, 10) Pliniussal egyetért; ez
ugyanis azt beszéli, hogy Sándor ama várost határvárnak tüzte ki a
folyam tulsó partján lakók ellen, s ott macedoni hadastyánok, görög
zsoldosok s e czélra magokat felajánló szomszédos barbárokból gyarmatot
alakitott. A város a Jaxartes partján épült és némelyek a mai Khodsendet
ennek tartják. Hát ha Ós volna a hely, hol Sándor oszlopai álltak
(Curtius VII, 5)? Azon föltevés mégis, hogy Sándor a Jaxartesen tul
valamely területet állandóan elfoglalt, Arrianus jelentésével alig
egyeztethető meg. Curtius (VII, 9.) Bacchus oltárainak maradványait igy
irja le: „Kőből épitett emlékek, melyek számos helyközökben voltak
felállitva, s nyolczvan magas fa, melyek törzseit repkény fedte.“]

[Footnote 110: Melyik magyar olvasónak nem jutna itt eszébe a mi
koronázási szokásunk, midőn a király, a koronázási jelvényekkel
feldiszitve, lovon a királyhalomra vonul s ott kardjával a világ négy
tája felé vág?]

[Footnote 111: A khokandiak állitása szerint ez időben nagy számu
kozákcsapat a Jaxartes jobb partján Hazreti Turkesztanból megkerülte a
vidéket s Taskend ellen nyomult, s ez uton a khokandiak által
megtámadtatván, nagy veszteséggel szétverettek.]

[Footnote 112: Hogy e véres tettet kimentse, Naszrullah azon hirt
terjeszteté, hogy Mehemmed Ali saját anyját vette nőül s ezért bünteté
halállal.]

[Footnote 113: A Khokandban jelenleg uralkodó háznak családfája,
Mehemmed Alitól kezdve, következő:
                Mehemmed Ali (1841).
                        |
                     Sir Ali.                
     ___________________|
    |                   |
 Első nejétől       Második nejétől.
    |               ____|__________________________
    |              |               |              |
Molla Khan.    Szarimszak.   Szultan Murad.   Khudajar.
Szofi Beg.                         |              |
                               Sah Murad.        Több
                                                gyermek.
]

[Footnote 114: A gyalázatos Abdul Szamed khant, Conolly, Stoddart és
Naselli gyilkosát e közben utolérte az igazságos büntetés. Az emir, ki
Sehri Szebzbe küldte, meggyőződött nyilvános árulásáról, s minthogy
erőszakkal mit sem tehetett ellene, csellel akarta behálózni. Abdul
Szamed sokáig meghiusitá ezt, de végre még is kelepczébe jutott, s midőn
az előteremben megpillantá a hóhérokat, saját tőrével felmetszi hasát,
hogy még halála által is boszantsa a jellemre nézve hozzá hasonló urát.]

[Footnote 115: Sehri Szebz, melyet előbb Kesnek neveztek, Timur
szülővárosa, s hires lakosainak kiváló harcziasságáról.]

[Footnote 116: Egyébként a khinaiaknak van egy közmondásuk, mely ezen
szabálynak egészen megfelel, ugyanis:

  Bedsidu jikha-le
  Dsidu si-kha-le.

„Nem tudom, egy szó; tudom, tiz szó.“ Azaz: ezen szóval „nem tudom“
mindent megmondtál, ezen szónál „tudom“ tovább kérdeznek, és többet kell
mondanod.]

[Footnote 117: Jambu egy tömör ezüst darab, melynek két füle van, s
formájára sulymértékeinkhez hasonlit. Bokharában 40 tillába cserélik
be.]

[Footnote 118: Feltünő, hogy a póstakocsisok, kik többnyire kalmukok,
ezen 30 nap és 30 éjre terjedő erős lovaglást egy év alatt többször
képesek megtenni. Nálunk az efféle rendkivüli dolognak tartatik. XII.
Károlynak lovaglása Demotikából Stralsundba, és a török futáré, ki
Szigetvár alól, hol a nagy Szoliman meghalt, 8 nap alatt Kutahiába ért,
történeti nevezetességüek.]

[Footnote 119: A szunniták maguk közt négy mezhebet (felekezetet)
számitanak: Hanifei, Safei, Maleki és Hambali. Mind a négy egyenlő
tekintélyben áll, s véteknek tartatik egyiknek a másik felett előnyt
adni.]

[Footnote 120: Ezek: 1. a térdig érő ruha kék vászonból, melyre mint
khinai jelvényre a muszulmanok undorral tekintenek. 2. a bajusz
megnövesztése, minthogy az iszlam szigoruan parancsolja a felsőajkat
fedő szőrnek rövidre nyirását.]

[Footnote 121: Szedsde, mint ezt az iszlamban nevezik, csak Isten előtt
van megengedve és minden más esetben bálványozásnak tartatik.]

[Footnote 122: Peking bevétele a franczia-angol sereg által azonban nem
maradt titok előttök. Midőn Hadzsi Bilalt kérdém, mint egyeztethető ez
össze a khinaiak mindenhatóságával, azt felelte, hogy a frengik csel
által Peking minden lakosát opiummal elaltatták, s igy az alvó városba
természetesen könnyen behatolhattak.]

[Footnote 123: A gazdagok csak ritkán vetik alá magokat a zarándoklás
fáradalmainak. De találtak erre pótszert. A gazdag fogad magának
helyettest, ellátja utravalóval s Mekkába küldi, hol ez imáiba saját
neve helyett küldője nevét foglalja; – de ez utóbbi, halála után, mégis
azon szerencsében részesül, hogy sirkövére, saját neve mellé a „hadsi“
czim is kivésetik.]

[Footnote 124: Tulajdonképen Kale Nau.]

[Footnote 125: Láttam ily fajta lovat, mely 30 órai gyors ügetést is
kitartott, lovasán kivül még egy rabszolgát is vive.]

[Footnote 126: Az opium, melyet itt terjak-nak neveznek, Persia
délkeleti részeiben a következőleg készittetik. A mákfejet félig érett
állapotban este, bizonyos meghatárzott időben, hosszában három helyen
bemetszik. A bemetszéseken másnap reggelen harmatszerü folyadék
mutatkozik, melyet napkelte előtt le kell róluk venni; ezt később
megfőzik s igy készül a terjak. Csodálatos, hogy a három bemetszésből
különféle minőségü folyadék ered, s ezek közől a középsőt a legjobbnak
mondják.]

[Footnote 127: Ferrier, History of the Afghans, 336. l.]

[Footnote 128: El-bereket fi Rum, el-muruvet fi Sam, el-ilm fi Bagdad,
el-bogz ve adavet fi Mavera-ül-nehr.]

[Footnote 129: Hogy az orosz hajók az Oxuson nem mennek tovább, egyes
egyedül e folyam számos s gyorsan váltakozó homoktorlaszainak
tulajdonitható. Csodálom, hogy Burnes oly kedvezőn nyilatkozott
hajózhatásáról. Oly hajósok, kik egész életöket az Oxuson töltötték,
beszélték nekem, hogy a ma szerzett tapasztalatokat holnap már nem lehet
használni, oly váltakozók a zátonyok.]

[Footnote 130: Ez volt az orosz ügynök neve, kit a sz. pétervári udvar
1838-ban nagy összeg pénzzel küldött Afghanisztanba, hogy Angolország
ellen ármánykodjék.]

[Footnote 131: Mig e sorokat irom, a „Daily Telegraph“-nak 1864-iki oct.
8-diki számának egy levele azon hirt közli, hogy az oroszok már
elfoglalták Taskendet. Ez állitás hitelességében talán még kétkedni
lehet, de az ama vidéken való orosz mozgalom kétségbevonhatatlan.]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Közép-ázsiai utazás" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.