Title: A Bakony (1. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Bakony (1. kötet)" ***


Eötvös Károly Munkái

XXI. KÖTET.

A BAKONY

I.

Eötvös Károly Munkái

XXI.

A BAKONY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BAKONY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.



TÁJÉKOZTATÓ.


I.

(Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. – A
norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a
leggazdagabb.)

Tájékoztatóval kell Bakony czimü művemet kezdenem. Olyas valamivel, a
mit iró emberek előszónak, előbeszédnek szoktak nevezni. Én nem igen
szoktam ezzel élni. Álljon helyt az irói mű a maga erejéből, az előre
való ajánlgatás úgy se sokat ér. A mű tartalmát nagyon is vázlatosan
ugyan, de mégis megmutatja a mű végén a tartalom-mutató. A kinek
félkedve van az olvasáshoz: ezekből kiválogathatja, mit akar olvasni
egész kedvvel.

Most különösen mégis van szavam e műhöz előre. Talán nem is annyira a
műhöz, mint anyagához, tárgyaihoz. Hiszen a mű, mint irodalmi alkotás,
alig különbözik eddigi műveimtől. Nem ér többet s talán kevesebbet se,
mint azok. Irásom módja s természete se változhatott sokat. Talán csak
annyit, hogy a költői erő forrása az életkor haladtával nem oly zugó,
harsogó s nem oly fénylő, mint volt vagy lehetett fiatalabb korban.

Bakony.

Országunk egyik része Fejér-, Veszprém- és Zalavármegyékben. Összefüggő
hegység, melyet rengeteg erdők boritanak. Ma már nem annyira, mint
hajdan, mint még az én gyerekkoromban is ezelőtt hatvan évvel.

Mekkora hát a Bakony-erdő?

Napkeleti vége a Gaja völgyére dül Fejérvármegyében. Patak ez a Gaja
vize, Veszprémvármegye Bakonyának lejtőin ered s onnan csatangol
délkelet felé a szomszédos Fejérbe. A Bakonynak szinte természetes
határa napkelet felé.

Ha most már a Bakony gerinczét, közepének vonalát végigmérjük napnyugat
felé Veszprémvármegyéig s e vármegyében az öreg Bakony Somhegyéig s
innen dél felé Öcsig, Nagy-Vásonykőig: elérjük Zalavármegyét. De a
gerincz vonalát tovább mérjük napnyugat felé Zalában is az uzsai és
sarvalyi erdőkig s innen délre fordulva Tátika és Rezi várak ormain
végig a Balatonig: ime, a Bakony közepének hosszusága. Mintegy tizenöt
földrajzi mérföld, a mai számitási mód szerint vagy 112 kilométer ez a
hosszuság. Szélessége különböző. Fejér- és Zalavármegyékben keskenyebb.
Veszprémvármegyében – itt az öreg Bakony, sokkal szélesebb.

Bizony szép terület. Négyszázötvenezer magyar hold egy tagban. Egykor
mind szálas erdő, s legalább fele ma is rendes mivelés alatt álló szálas
erdő.

Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, ha megtudja, hogy
ekkora területen három Balaton tava férne el s ebből Debreczen hires
nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasitani.

De azért ugy hiszem, nem a Bakony a mi országunknak legnagyobb
erdőrengetege. Ugy távolról azt kell gondolnom, hogy a Mátra- és
Bükk-hegység erdei a Sajó völgyéig nagyon megközelitik, habár különböző
nevek alatt is, a Bakonyt s azt gondolom, hogy a máramarosi, székely
határszéli, krassó-szörényvármegyei erdők külön-külön összefüggő
területeikben egyenkint is felülmulják Túl-a-Duna hires rengetegét.

De azért a Bakonynak különös hire-neve, csodálatos bája s leirhatatlan
varázsa van, a mi hiányzik a többi nagy erdőségnél vagy legalább olyan
nagy mértékben sehol sincs meg.

Az erdélyi s tiszai részeken s országunk felső vidékén még ma is mesés
fogalom e szó: Bakony. Az ősi magyar hitregéknek, az elmult századok
rejtélyes és ragyogó kalandjainak szintere ez: ugy képzelik. A mit
Kis-Ázsia szabad kurdjairól, Sziria beduin csapatjairól s Afrika vad
kabyl törzseiről irnak az utazók, ugy gondolják ma is még, mindazt
teljes valóságában fel lehet vagy legalább egy-két emberöltő előtt fel
lehetett találni Sobriban és társaiban, ama szilaj és vakmerő
duhajokban, a kik ellepik a Bakonyt s ennek erdeit, falvait, utait és
csárdáit. Sok képzelődés él igy ma is még a vasutak, távirdák és napi
hirlapok csodairtó, ábrándpusztitó s vásári zajcsináló korában.

Efféle dolgokról, a mesék, hagyományok és képzeletszülte ábrándok
szövevényes regényeiről én nem beszélek az én könyvemben. Ezekről épen
Bakonynak s vidékének népe tud legkevesebbet. Távoli vidékek embereinek
lelkében sarjadzottak ezek, a kik csak gomolygó képzelődés után s nem
élő szemeik segitségével ismerik a Bakonyt.

Sok más egyébről se lesz szó az én könyvemben. Legalább tudományos módon
és rendszerrel nem lesz. Könyvem szépirodalmi mű, a szépirodalom
bármelyik osztályába sorozzák olvasóim. De azért meséim nem költött
mesék; – alakjaim valósággal éltek, éreztek és cselekedtek s eseteim, a
melyekről szólok, ugy történtek, a hogy azokat elbeszélem.

A Bakony a nemzet történelmének egyik szakasza.

A Bakony országunk egyik részének földrajza, növénytana, közgazdasága,
állat- és ásványvilága. De én se történelmet nem irok, se
természetrajzot. Még néprajzot se. Mindez nem az én feladatom. Tudósok,
gyüjtők, buvárok, ifjabb erők foglalkozzanak ezekkel. A hogy a
Balatonról irtam az »Utazás a Balaton körül« czimü művemben: ugy akarok
irni a Bakonyról. Balaton s Bakony: ez a két fönséges természeti
tünemény egymást öleli át; egymásra árasztja fényét és sugarát,
hagyományait és költészetét. Szülőföldem ott fekszik mind a kettőnek
közelében. Ott voltam gyermek, ott virult föl fiatal korom, ott viseltem
közéletem kezdetén országom és vármegyém tisztségeit. Ott él, a mig él,
családomnak és nemzetségemnek száz meg száz hagyománya. Irnom kell hát
róluk, ha már irok.

Ez az én okom az irásra. De mik lesznek hát tárgyaim, a melyeket felölel
az iró művészete? Számot adok erről is előre.

A magyar köznemesség élete: erről akarok tökéletes képet alkotni, ugy, a
hogy én megfigyeltem, megismertem és megszerettem.

A magyar köznemesség: ez volt egykor a magyar nemzet. Ennek öröme és
fájdalma, sok század óta tartó rettenetes harczai és szenvedései,
csodálatos erényei s még gyöngeségeiben is dicsőséges hibái: ezekből áll
a magyar nemzet története. Ma már jogokban és kötelességekben,
törvényekben és intézményekben egységes a nemzet minden társadalmi
rétege. De gondolkodásban és erkölcsökben, a szivnek és léleknek
mélységeiben még ma sem egységes. A köznemesség egykor minden jogát,
minden kiváltságát, egész alkotmányát szives készséggel megosztotta
honfitársaival. A mit intézményeiből odaadhatott, mindent odaadott. De
volt valamije még, volt különös kincse, melyet hiába kinált, melyet még
egészen föl nem oszthatott, melyet minden társadalmi osztály még eddig
örökös igaz tulajdonaként tőle meg nem szerzett.

Miként magyarázzam meg ezt? Miként tegyem világossá e mondásomat?

Kétféle nemességről tudunk.

Az egyiket ezer év fejtette ki törvényekben, szokásokban, alkotmányban.
Ez szülte a kiváltságos osztályt. Ez az intézményes, történelmi
nemesség.

A másik a magyar léleknek különös nemessége. Hézag van gyönyörü
nyelvünkben, hogy erre nem tudunk találni külön szót. A nemes ember más,
mint a nemes lélek s mind a kettő más, mint a nemes magyar lélek. S
mégis mind a három fogalomra csak egyetlen jelző szót használunk. Ezt az
egyet: nemes.

Mi a nemes lélek? A ki szándékaiban és tetteiben becsületes, a ki
szereti az embert és az igazságot, a ki minden áldozatra kész szerettei
iránt s a ki gyöngéd és figyelmes az emberi lelkek tévedéseinek
tüneteivel szemben is: ez a nemes lélek.

Ehhez még magyarnak is kell lenni s akkor áll elő az a tünemény, melyet
én nemes magyar léleknek nevezek.

Az emberiség történetében két fajt ismerek, mely külső nagy
cselekvéseiben egykor hasonló volt egymáshoz. Az egyik a norman, a másik
a magyar.

A norman elmult. Nyelve és egyénisége, faja és szilaj bátorsága
beleolvadt azokba a fajokba, a melyeket meghóditott s a melyeknek a
szomszédságába került. Az angol és franczia föld, Spanyolország és a
Balkán, Ázsia és Afrika ma már nem ismer normant. Csak a mesés hire él.

A magyar megmaradt. Ott él, a hol ezer éve megtelepedett. A végzetnek
kegyetlenebb csapásai érték, mint a normant, mégis él. Államának csak
foszlányai vannak ugyan, de faja, nyelve, önérzete, életvágya,
szabadsága, jóléte és dicsőségre törekvése ma is eleven. Pedig
eredetileg nem volt több, nagyobb és erősebb a magyar, mint a norman.

Mi ennek az oka?

A nemes magyar lélek.

Ragaszkodni fajához, életével védelmezni honát, hitét, szabadságát,
függetlenségét, lelkesülni őseinek dicsőségén és soha el nem feledni a
csapásokat, a melyek nemzetét sujtották s inkább örökre elmulni, mint
nyelvéről és faji egyéniségéről lemondani: ez a nemes magyar lélek.

Ez volt a lelke ezer év óta a magyar köznemességnek. Ezt a kincsét nem
tudta még a társadalom minden rétege közt igazán szétosztani.

A mikor a Bakonyról irok: erről a köznemességről irok. A hogy a rengeteg
Bakony vidékein megismertem. Minden elmulik idővel. Elhervad a
köznemesség is s jelleme és erkölcsei elhalványodnak. De én azt akarom,
hogy mivoltának igaz képe hiven szálljon át azokra a nemzedékekre, a
melyek én utánam következnek.

Az emberiségnek ragyogóbb képét nem ismerem.

Én nem vagyok világjártas ember. Idegen országokban nem utaztam, más
világrészeket nem láttam, idegen nemzetek közt nem éltem. Más fajtáknak
a magyarral egyénenkint való összehasonlitásába nem bocsátkozom. Hiszen
én csak az itthon élő, köztünk őgyelgő idegeneket ismerem igazán.

De beletekintettem az angol, német, franczia és orosz regényirodalomba s
a világbiró nagy nemzetek irodalmi költészetébe. Minden nemzet költője
saját nemzetének állami, társasági és családi életéből meriti tárgyait
és pedig legszebb, legmeghatóbb tárgyait, a melyeket költői
istenerejének napsugaraival körülövez. S mind e nagy nemzetnek van
tengere és tengeri élete is, a mi nekünk nincs.

S mégis mit találtam?

Azt, hogy a föld kerekségén egyetlen nemzetnek sincs gazdagabb egyéni,
társadalmi és állami élete, mint a magyarnak. Érzésekben és
gondolatokban, eszmékben és törekvésekben, nemzeti örömökben és
fájdalmakban, hősökben és asszonyokban egy nemzetnek szive sincs ugy
tele, mint a magyaré. Ezer év óta harczolunk napkelettel és
napnyugattal, mivelt és miveletlen vad nemzetek éhes csordáival,
századokon át véreztünk hitért, szabadságért, független állami létért,
nem egyszer az örök enyészet szélére sodort bennünket ellenségeink nagy
ereje, de ősi vérünk csüggedetlen maradt s a becsületet, méltóságot és
önbizalmat mindig megóvtuk.

És a nemzeti életet is.


II.

(Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról. –
Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára. –
Ó-Palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vázsonykő,
Döbrönte, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor emlékezései. – Móré
László, Túry György, Gyulaffy László. – Zalavármegye Bakonyerdeje. – A
Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. – Az én szülő
falumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.)

A Bakony közelében nagy köznemesség él, különösen Veszprémvármegyében.
Déli és nyugoti lejtőin nagy közbirtokosságok, népes falvak, terjedelmes
határok, a hol minden lélek nemes ember volt. Kis nemes és közepes
birtoku. Nem az a bocskoros nemes, mely az Erdélylyel határos
vármegyékben élt. Tul a Dunán én bocskoros nemest nem láttam s hirből se
ismertem. Hetven év előtt az én vármegyémnek még több mint hatezer
nemesi szavazata volt, a mikor tisztujitásra és követválasztásra s
országos nagy kérdések vitatására jött össze a nemes vármegye.

A főrendeket, az egyházfejedelmeket, az adományos és uradalmas apátokat
és káptalanokat alig érinti tollam. Ők is a nemzethez tartoznak ugyan,
de végre is a magyar nemzet a köznemesség volt. Voltak köztük is, a kik
jó magyarok, nemes férfiak s a kiket szeretetem és tiszteletem
környezett. Ha az idő és az egészség engedi: ezekről majd mesélgetek. De
bizony az én természetem általában nekem meg nem engedi, hogy én
fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem az én lantomon, találnak
ők irót, ha akarnak, szebbet, jobbat, engedelmesebbet, mint én tudnék
lenni.

Fejérvármegyéről kevés lesz mondanivalóm. Kis terjedelmü Bakonyja van,
alig huszonkétezer holdnyi s hegyei is, a melyek dél felé a Sárviz
völgyének Nagy-csatornájára néznek, többnyire kopaszok. Hat vagy hét
faluja van ott Bakonynak, de nemessége igen kevés.

De azért van hagyománya Korvin Mátyás nagy királyunk korából és
életéből. Csinos adoma.

Valamikor a Sárviz itt nagy álló viz volt. A Veszprémből jövő Séd s az
Inotáról, Kutiból és Csórról jövő Bakonyerek táplálták vizét. Hatalmas
halászatok s vizi vadászatok folytak itt, a csuka – ugy szól a hagyomány
– óriássá tudott nőni. Épen száz éve, hogy lecsapolták a vizet.

Mátyás király gyakran kirándult ide palotai várából vadászgatni.
Ilyenkor a csóri csárdásnál étkezett s tudnivaló, hogy a csuka máját
különösen szerette.

De a csárdás is szerette s egyszer mája nélkül tálalta föl a királynak a
nyárson sült csukát. A májat megette maga.

Nagyot néz a király s kérdi a csárdást, hova lett a máj?

A csárdás valami vidám természetü poétás ember lehetett. Versben felelt.
A cs betü ismételt visszahangozásában van a vers.

– Csóri csárdás csukájának nincsen mája!

De a király se maradt adós. Ő is versben felelt. Rimmel és a p betü
ismételt visszahangoztatásával.

– Palotai pálczának pedig nem lesz száma!

Megijedt a csárdás s ettől kezdve nem ette el maga a vendégje elől a
csuka máját.

Ez a hagyomány.

Veszprémvármegye Bakonyja már egészen más. Voltaképen csak e vármegyének
van Bakony rengetege s itt van az a föld, a melyen Árpád óta mindig nagy
hullámokban zajlik a magyar nemzet története. Háromszázharminczezer
holdnyi erdőség egy darabban!

Itt telepednek meg Árpád fiai és vezérei. Az ő nevüket őrzik a falvak,
mezők, hegymagasságok. A szentnek nevezett első király itt veti meg
nemzetünk számára az európai uj hit alapjait. A veszprémi püspökséget, a
pannonhalmi és bakonybéli apátságokat itt alkotja meg. Innen visz
fiainak nevelő és oktató férfiut. Az ázsiai magyar itt mutatja be
utoljára napkeletről hozott istenének az égő áldozatot. Tapolczafő
forrásai mellett ma is a magyarok régi istenének leheletét érezzük
arczunkon és szivünkön.

Van ott nemzeti hagyománya még Szent Istvánnak is a nép tudatában. Még
most is mutogatják Solyban azt a dombot, a melyen nemzetének szervezésén
tünődött s a lovasiak és felső-örsiek ma is odavezetnek a
sziklaforráshoz, a hol a szent király a fárasztó vadászat után
megpihent. Ma is Királykut a neve a forrásnak.

Itt volt az ország első tudományegyeteme. Itt volt a szent görög szüzek
kolostora, a hol IV. Béla királyunk leánya, boldogságos szüz Margit
gyermeki lelke az éggel kötött szövetséget. Itt szervezték tökéletesen
az Árpád-vérségü királyok a magyar kiályi udvart. Itt voltak a királyi
udvar szakácsai Kerék-Telekiben, farkasbőrszállitói Szent-Antalfán és
zsiradék és vadszállitói Szent-Gálon. Fennállott itt még a középkor
magyar királyi udvarának egy része 1848-ig. Mindenütt elenyészett már az
egész világon, itt daczolt legtovább a mulandósággal. Leirom könyvemben,
a hogy még én láttam.

Városok és falvak nagy sokasága pihen Bakony ölén s hegyeinek lábainál
Veszprém vármegyében. Vasutak szelik át az erdőket három vonalon is s
hatalmas kőutak. A mit a világhirü Róma épitett egykor mérhetlen
kincseivel: az a kőut óriási faragott köveivel Óskü és a Kikeri-tó
mellett ma is épen ugy áll, mint állott a czézárok idejében. Ma sincs
jobb utunk sehol az ország határain belül.

Ez az ujkor, a mi időnk korszaka.

De a középkornak is hatalmas emlékei tekintenek le ránk a sziklák
magasságából.

Nyolcz puszta vára és három eleven vára van még a Bakonynak csupán az én
vármegyémben. Komor falaik bizonyitják egykori nagyságukat,
dicsőségüket.

Ó-Palota vára, Korvin Mátyás királyunk kedves tanyája egykor. Most
bagolyfészek, denevérek lakása sziklahasadékban, ut is alig vezet hozzá.

Csesznek vára az öreg Bakony szélén. Sohase hatott meg jobban semmiféle
tájrészlet, mint ez. Ifju voltam, Ányos Pál barátommal jártam a Bakonyt.
Zircztől északnak sürü szálas erdő árnyékában vezet az ut Győr felé.
Utfordulónál elém bukkant szirtek magasán a hatalmas vár meredező csonka
tornyaival s fölötte és mögötte a messze távolban Pannonhalmának hires
vára sudármagas ragyogó tornyával. Itt a kegyes és zsibongó élet, amott
a halálnak jelei. A rég kihalt nagy Gara-nemzetség emlékeit őrzi
Csesznek puszta vára.

Bakony-Ujvár az öreg Bakony kellő közepén, a Gerencze-patak partján.
Kevés ember látta, ut se vezet hozzá. Ujvár a neve, pedig
háromszázhatvan év óta omlik már az erdei pusztaságban. Alig állott fenn
tiz évig, de azért nagy történetnek részese. Talán elmondom könyvemben a
történetet.

Vissza kell tekintenünk pillanatig Palota várára. Ezzel függ össze
Bakony-Ujvár puszta várának története is. Nagy költőnk, Kisfaludy
Sándor, nem ismerte se Bakony-Ujvárt, se történetét. Lehetetlen, hogy
lantjára ne vette volna. Pedig Palotának környékét a költő szemével
figyelte meg. Azt irja Korvin Mátyás királyunkról:

  Gyakran jára Palotára,
  Ő tulajdon jószágára,
  És vadászott körében,
  A Bakony vad belében.
  Kikeri-tó, melynek vize
  Most már mind lecsapolva,
  . . . . . . . . . . . . . .
  Hajdan nagy tó s nádas berek,
  . . . . . . . . . . . . . .
  Volt Mátyásnak kedvelt helye,
  Hol Kinizsy s több ur vele
  Nyilazá a magas sast,
  Vidrát, rókát és farkast.

Bizony él a Bakonyban Kinizsyről is sok néphagyomány, csak össze kellene
gyüjteni. Hiszen egykori vára is ott van a közelben, a Veszprémből
Sümegre vezető ut mellett. Nagy-Vásonykő a vár neve. Gyermekkoromban még
eleven vár, lakható állapotban. Azóta égő villám elpusztitotta, uraságai
elhanyagolták, nem láttam negyvenöt esztendeje, de ugy hallom, ma már
puszta vár az is. Az öreg Bakony egyik legmagasabb csucsa alatt, a
Kabhegy alatt fekszik.

Esseghvár. A kihalt Esseghváry-család egykori sasfészke. Ez is puszta
vár a Bakony közepén. A Kisfaludy-nemzetség története is kiterjed rá.
Fekvését jól irja le nemesi regéjében Kisfaludy Sándor:

  Mint Somlóról az országut
  Hegyet-völgyet vágtában
  Veszprémbe megy, a rengeteg
  Sötét Bakony hosszában:
  Szent-Gálon tul két magas hegy
  Teknőjének oldalán,
  Hajdan őzek, szarvasoknak
  Folyton pezsgő vonalán,
  Ott két patak közé szorult
  S gömbölyüen feldomborult
  Halmon épült Esseghvár,
  Most egy csonka torony már!

Valóban csonka torony. Feszegettem köveit valamikor én is. Nem könnyedén
pusztul. Nem is az idő rombolta szét, hanem Bánd fekszik tövében,
szegény sváb falu, ennek népe hordta szét kövét.

Döbrönte is a Bakony egyik puszta vára. A Somhegy magas erdős csúcs, ez
néz le rá kevélyen. Ezt is külön regében énekli meg a nagy költő. Jól
irja le fekvését s megragadó szépen.

  Mintha tenger fakadt volna
  A Somhegynek ormáról.
  A viz szerte ugy hömpölyög
  A Bakonynak gyomrából
  A Bitva egy csekély patak
  Alig érő bokáig,
  Sárga árját elönti most
  Döbrönte vár aljáig.

Döbrönte várának régi urai kihaltak, a Döbröntey-nemzetség őrzi a vár
nevét.

A nagy költő a Bakony puszta várai közt emlegeti Csékut várát is. Ezt én
nem láttam. Nem volt alkalmam nyomait megtekinteni. Csékut hajdan a
Kisfaludy-nemzetség egyik birtoka volt, a nagy Bakony nyugoti oldalán
fekszik.

Hát nagy Somlyó várát a Bakony puszta várai közé soroljuk-e?

Én nem sorolom se Somlyót, se a kemenesaljai Ságtetőt. Közel feküsznek
ugyan a Bakonyhoz, Somlyó épen nagyon közel, de ezek a hegyek már a föld
egykori forradalmainak más természetü alkotásai, mint az öreg Bakony
csúcsai. Ezek nyilvánvaló tűzokádó hegyek, talán örökre alvó állapotban.
Olyanok, mint Zalában Tihany, Badacsony, Haláp, Szent György-hegy.
Ezeket se sorolom a Bakonyhoz. Hiszen Badacsonynak még tűzokádó torka is
megvan; elég nagy, elég mély, egészen kerek s tele lávával. Lávája
egészen olyan, mint a milyent a pompéji ásatásokból láttam.

Ime, a veszprémvármegyei Bakony puszta várai! Kisfaludy jó költő szeme
észrevette őket, de jelenük képének minden tünetét s a multnak nagy és
szép hagyományait egészben egyáltalán nem örökiti meg lantja. Sok
tekintet arra inti, hogy a váraknak és családoknak ne valódi
történetéből keressen tárgyat, hanem költött regéket kapcsoljon a
hagyományok titokrejtő ködébe burkolt puszta várakhoz. Ám ez buzditás
legyen csak a jövő kor költői és történetbuvárai számára.

De van a Bakonynak három eleven vára is. Veszprém, Várpalota és
Devecser. Lakják mind a hármat, élet pezseg bennük. Veszprémről,
Devecserről irni, nem e könyvem feladata.

De Várpalotáról meg kell emlékeznem. A hires Móré-nemzetség régi tanyája
ez, még régi királyaink idejéből. Utolsó ura Móré László, a mivelt világ
egyik legnagyobb kalandozó hőse s a magyar függetlenségnek, a mint e
szót ma értjük és magyarázzuk, idő szerint a legelső bajnoka. Torzkép
ugyan, de nagy és világra szóló. Neve van nemzetünk történetében. Igazi
bakonyi alak. Vasakarata, őrültsége, lángelméje, rettentő végzete, az
óriás angol költő tollára méltó.

Várpalota volt fészke Túry Györgynek, a kinél bátrabb és vitézebb hőst
nem mutat föl nemzetünk története.

Ha már irok a Bakonyról, lehetetlen róla is meg nem emlékeznem.

De utamba esik Rátót is, hajdani magyar nevén Rátold. A nagy
nemzettörténeti Gyulaffy-nemzetség eredeti tanyája. Két ország
vezéralakjai voltak a Gyulaffyak. Legdicsőbb köztük László, a ki
elhagyta Magyarországot, elköltözött napkeletre, fölajánlotta
legyőzhetetlen kardját Erdélynek, hogy ott diadalmasan utját állja a
Habsburgoknak. A szigetvári Zrinyi Miklósnak, Túry Györgynek, Dobó
Istvánnak benső barátja. Nagyobb mindegyiknél. Ragyogóbb hőse nincs a
keresztyén világnak és a magyar nemzetnek a keresztes háboruktól fogva.

Vajjon miért nem ismeri a történelem? Miért feledte el a magyar nemzet?
Miért nincs róla száz könyv irva? Miért nem rajonganak érte a költők és
alakitó művész lelkek?

Keserü kérdések. Könyvem talán, ha bágyadtan is, megfelel a kérdésekre.

Zalavármegye Bakonyerdeje Nagy-Vásonykő mellett kezdődik mindjárt s
nyugot felé terjed Sümegig s onnan délre fordul és tart Keszthelyig,
Balaton-Györökig s voltaképen a Balaton vizéig. Kerekszámban százezer
magyar hold, a mint én becsülöm.

De hát ennyi-e? Nem sokkal nagyobb-e? Vajjon tisztában vagyunk-e azzal,
mely vidéket nevez Bakonynak a zalai ember?

Van erdő, melynek északi határa Csab-Rendektől Nyirádig tart s déli
határa a Balaton. Nyugotról a sümegkeszthelyi-út, keletről a
Balaton-Györökről Nyirádra vezető út keriti. Ezen a különálló erdős
vidéken van Sümeg is, Tátika is, Rezi is. Mind a három puszta vár, noha
Sümeg azon kivül még eleven virágzó város is.

Bizonyos, hogy ez Bakony s a benne levő rendeki, sümegi, sarvalyi,
uzsai, tátikai, rezii, Batthyányháti, Fekete és Sárkány-erdők mind
hatalmas, szálas Bakony-erdők. Igy tudja a vármegye, igy jegyzik föl a
térképek. Igy énekli Zala nagy költője is a Kesergő Szerelem 182-ik
dalában:

  Amott látom domborodni
  Nagy-Somlyónak kalapját,
  Amott jobbról nyálasodni
  A Marczalnak iszapját.
  A felhőben merőn ott áll
  A sümegi vár foka.
  A Bakonyból ott kandikál
  Tátikának homloka.

E fölött hát semmi kétség. A fölött sincs, vajjon Bakony-e az a vidék,
mely az ó- és új-döröghi pusztáktól napkelet felé Veszprémvármegye
nyugati határáig terjeszkedik, melyen az Agártető a legmagasabb hegy s
melyen az egykor oly hires Dobos-erdő fekszik.

De már az a kérdés, hogy a Balaton többi partját Balaton-Györöktől
Almádiig a Bakonyhoz számitsuk-e? Több mint ötven falu és város fekszik
e vidéken. Itt vannak a különös szépségü és alkotmányu hegycsucsok:
Szigliget, Badacsony, Szent György-hegye, Haláp, a gulácsi, tóti és
hegyesdi piramisok, Tihany félszigete s a györöki, badacsonyi, fülöpi,
szepezdi, balatonfüredi és alsó-örsi gyönyörü fürdőtelepek. Itt vannak a
nagy költő által megénekelt hires puszta várak: Szigliget, Csobáncz,
Hegyesd, Tihany. Vajjon Bakony-e mind ez is?

Én nem tartom Bakonynak. Hatalmas bortermő vidék ez s emlitettem már,
nagy részben egészen más földtörténelmi alkotás, mint az igazi Bakony.
Veszprém- és Zalavármegyéknek azt a részét, melynek határa északon a
veszprém–nagy-vásonykői–tapolczai-út, délen pedig a Balaton, nem
fogadhatom el Bakonynak. A vidék népe se ismerné ezen a néven. Minden
határnak, minden hegységnek, minden csucsnak meg van itt a maga jó neve.
Ez az egész tájék már nem a Bakonynak, hanem a Balatonnak a vidéke.

A mikor Gyulaffy László örökre elbucsuzott szülőföldjétől, Csobáncz
várától, büszke sasfészkétől, hatalmas uradalmaitól, a hagyomány szerint
igy sóhajtott föl:

  Jó boru Badacsony,
  Sok halu Balaton,
  Isten hozzád, Csobáncz,
  Engem többé nem látsz!

Ime, ő se emliti a Bakonyt, noha volt Veszprémvármegyében két helyen is
bakonyi birtoka s Puszta-Miske épen csobánczi uradalmához tartozott.
Pedig még a rimes összecsendülés kedvéért is Badacsony és Balaton mellé
ugy odaillett volna a Bakony.

Kisfaludy Sándor Kun László czimü szinművét vármegyéjének, Zalának,
ajánlja fiui hű tisztelettel. Az ajánló költeményben nyomatékosan emliti
a Bakonyt is.

  . . . . . . . . Lelkes Zala
  Pompás Badacsonyoddal,
  Marhás, vadas Bakonyoddal,
  Halas Balatonoddal.

E sorokból se lehet azt olvasni ki biztosan, hogy a nagy költő a Balaton
mellékét is a Bakonyhoz számitotta volna. Az uzsai, sarvalyi, sümegi és
tátikai erdők igen is bővelkedtek a vadban, Dobos rengetege pedig mindig
tele volt hajdan legelésző nyájakkal, de Balaton melléke csak boráról
volt hires, nem vadjairól s marhatenyésztéséről.

A miről könyvemben alig lesz szó: ime, e tájékoztató fejezetben röviden
és részletesen megismertettem a Bakony földrajzát, természetét és
terjedelmét s talán némi sejtelmeket támasztottam e hires rengetegnek
nagy történelmi multjáról is. Van azonban még néhány megjegyzésem.

Szülőföldem határán a falun kivül nem volt fa az én gyermekkoromban. A
faluban volt ugyan néhány gyümölcsfa, nehány akácza, szil,
vadgesztenyefa és bodzafa, de kint a határban nem volt. Őseink
századokkal előbb őrfának vagy határjelnek megtartottak egy-két szilfát
a határban, de századok alatt ezek is elkorhadtak s én már csak kettőnek
lehántott korhadó törzsökét láttam. Óriási törzsökök, de alig voltak
félölnyi magasak. Fogalmam hát nem lehetett arról, milyen tünemény az
óriási élőfa, még kevésbbé arról, milyen lehet a rengeteg őserdő. Apám
egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. A kökényfát csak cserjének
tartjuk, noha mi a Mezőföldön fának nevezzük. Ha akként művelnék, nem
tudom mekkora fává nőne. Bodzafát már láttam szálasat, hatalmasat;
somfát igen nagyot, hét embert láttam ágai közt, férfit, lányt,
gyereket, a mint szedték a gyümölcsét a magasban; – sőt rekettyét is
láttam vastag derékkal, öt-hat öl magas szállal s különös
terebélyességgel. Megnőhet hát a kökényfa is, de a mienk csak három-négy
láb magas cserje volt. De mégis fa volt s én büszkén emlegettem iskolás
parasztgyerek társaim előtt, hogy az én apám birtokán fa is van.

Ilyen gyereklélekkel és gyerekésszel voltam, a mikor életemben először
bakonyi őserdőt láttam.

Pápára vitt föl apám diáknak. Az út az öreg Bakonyon visz keresztül. A
mint elhagytuk Város-Lődön túl a Szamárhegy csúcsát, jobbról-balról
őserdőbe jutottunk. Bükkösbe. Közel két méter átmérőjü törzsökök,
oszlopszerü faszálak, mint a gyertya, oly egyenesen fölnőve a
magasságig. Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, tele a jó izü
tüskés kütyüjü gesztenye-gyümölcscsel, ragyogó aranyfényü sötétzöld
levelek. Az erdő rengeteg mélysége határtalan. A fák alja tiszta, se fű,
se cserje, se gaz. Csak avarszőnyeg. Az ember lépése alig hallik, de
lélekzete jól hallatszik. A teremtés első napja előtti csönd az erdő
mélyén. Csak valami madárzaj hallatszik néha néha. Nagy vad ritkán jön
az országút közelébe. Ily erdők közt ballagott kocsink addig a faluig, a
melynek a neve: Farkasgyepü. Ha szél nyargal végig a rengetegen, még az
is csak a fák sudarát éri fönt a magasságban. Lent csönd van, mintha
Istennek szentegyházában volnánk.

Ott vagyunk.

De nem olyanban, mely kőből épült, mely emberi kezek és agyak alkotása.
Istennek alkotása ez. Annak az őserőnek fenséges és ragyogó tüneménye, a
mely akkor is volt, mikor még ember nem volt s akkor is lesz, a mikor
már ember nem lesz. Mi az épitő művészet csodája a Bakony őserdejéhez
képest? Még az őrült bajor király czifraságai is, még a világhirü gót
templomok faragványai is, még az egyiptomi faraók mesés kőrakásai is
csak hitvány erőlködések a Bakonynak egyik ős bükkfája előtt, mely
háromszáz év óta soha meg nem zavart, lágyharmatos fészkében szabadon
nőhetett az ég felé. S millió meg millió szál egymás mellett
hegyen-völgyön, ormokon át. Nincs határa sehol.

Alig tudja elgondolni nyájas olvasóm, minő érzés támadt a gyermek
fogékony lelkében, a mint az ős rengeteg szentegyházának néma
csarnokaiba belépett. Bizony nem kell itt imádkozni. Oly áhitattal telik
meg lelke, a milyenhez másutt soha el nem juthat. Itt a nagyság, itt a
fenség, az istenerő maga van itt az ő végtelenségében.

Százszor elandalodtam az erdő mélyén. Álmok és ábrándok és édes
gondolatok özöne nyargalt át lelkemen. Számot adhatok-e valaha ezekről?
Már nem hiszem. A nagy angol költő és államférfiu, Disraeli, leirja egy
helyütt, minő gondolatok támadnak bennünk, a mikor hatalmas erdő mélyén
vagyunk. Világbiró ország szónokainak, ugy véli, itt kell eszméiket
keresniök s alakba önteniök. Engem költővé és hitvallóvá tudott volna
tenni ez a rengeteg.

Ma már nincs meg ez az erdő, nem is tudom, hol van ilyen erdő. A
gazdálkodás szabályai szerint ki kellett vágni s helyette most oly sürün
nől az uj erdő, mint a kender, mint a fűszál. Ember el nem tud benne
járni.

De azért némi vigasztalást mégis találtam. Mióta eltünt az őserdő: azóta
a Szamár-hegy oldaláról szabad látás nyilt napnyugat felé Somlyó
tüneményes kupjára, Ságtetőre, Kemenesaljára s a végtelennek látszó
nyugoti nagy magyar alföldre az Alpesekig. Gönyörü kép, ragyogó,
magasságba emeli a lelket ez is, de én azért az ős rengeteget elfeledni
nem tudom.

Nem is akarom.

Fogadásom tartja, hogy gondolataimat megörökitem, melyeket bennem a
Bakony támasztott. Nem természetét irom le, hanem népét, azt a jó igaz
magyar népet, a mint tartja faját, nyelvét, hazáját és alkotmányát s a
mint él és munkál vidáman és szabadon s hódit jó kedvével s lelkének
magyar nemességével. S meg nem engedi, hogy a Bakony ormai, völgyei,
patakjai, erdőségei idegen neveket öltsenek fel. Dühös indulattal
törekedett a magyarirtó uralkodó hatalom ezelőtt százötven esztendővel a
magyart kiszoritani a Bakonyból s helyébe németet, tótot, csavargó
koldus népet telepiteni.

Hiába volt.

És hiába lesz ezentul is minden törekvése.



A VIRTUS.


I.

(Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a
nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa;
télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen
virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai
Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de
virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én
most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt
nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a
választók és hányan vannak. Össze kell őket irni. Meg kell csinálni a
katasztrumot.

Katasztrum! Mi ez a katasztrum? Mit jelent ez a szó?

Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás francziául beszél. A zsidó
németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák
szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyar nemzet? Csak a kálvinista
beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már
leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-összeirást, becslést és
fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre?
Nemes ember ugy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig,
mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell késziteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az
nem is katasztrum, hanem kapitasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a
mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki
nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkivül minden járásban ott van a
szolgabiró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek
papjainak és nótáriusainak segitségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a
veszprémi. Ennek az igazi neve: központi járás. Keletre és délre tőle a
palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás.
Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön
járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik
járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatott papiros. Ma rovatos
ivnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá;
idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg
is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg
is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az
idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes
embernek?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is
nemes ember.

Az ötven krajczáros névnek akkor még hire se volt. Idegen név, németes
név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a
kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem
türte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a
papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten
neki, legyen nekik is egy voksuk. Igy gondolkodott a nemes vármegye.
Beirták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem
irták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt
akadt csak német és tót nevü ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beirni, mi a nemes embernek hivatala és
sorsa?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országos és megyei tisztviselő
nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt
volt: bizony beirták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor,
doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beirták. Doktor ugyan
átkozottul kevés akadt. A hatezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát
csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szücsnek,
katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves,
keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt
a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a
nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának,
semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét,
iparos voltát is beirták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt irták be: »birtokos«. A hatezerhétszáz nemesből több mint
hatezer semmi egyéb, mint »birtokos«.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha
az ember »birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje
van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai,
zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót
fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz,
szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszu életen át.

Mi kell még más ezen a világon? A másvilágon ugyan szükség lesz még
egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké.
Egyébre a papok ugy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is,
hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az
ilyen nemest »hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl
»bocskoros«-nak. Az én vármegyémben nem volt »bocskoros«, de
»hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén,
szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt irták
a katasztrumba: »birtoktalan«.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön
a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében,
mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beirni, a kik már voksolásra
valók, tehát érett koruak. Az a fiu, a ki husz esztendős, vagy ha annyi
nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd
felnőnek ezek is, ha isten ugy akarja, de nemes ágyból születtek,
nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos
levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasztrumba. A leány, ha még
oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A
leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja. A családfán
ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot,
nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs
helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeirás 1837-ben történt,
most pedig 1840-et irunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni,
vajjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg
kellett vizsgálni s meg kellett bizonyitani. Ez bizony hat-hétezer
embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név:
akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

– Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában
vagyon-e, a kit nemesnek beirnak?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember,
alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik
ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a herczegek, grófok, bárók s
ugynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajduk. Ezek minden
nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem
gyakorolhatták. A nemes embernek jussa volt például a Koháry herczeg
uradalmaiban is vadászni, de már a hajdunak, jásznak, kunnak nem volt
jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális
nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyuttal vármegyei vagy országos
nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri
püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen
sok pártoskodása, tisztujitása és követválasztása eltemette azokat a
határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek
jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s
odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is »nemes«, bizony
megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr:

– Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle
nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán
hajdu nemes? Jó ezt tudnunk!

Az én vármegyémben például magában is három-négyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök
praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent-Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a
nemesi jussokat gyakorolták.

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe
iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak
gyakorlatába vagyon-e?

– Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt irták be a rovatba. Irtak mást is a beiktatott
nemes ember neve után.

– Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott
valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a
kutyabőrt.

– Régi familia.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt
mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanubizonyságot.
Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanut szerezni? Mai napság legalább könnyü
volna. Mai napság ötven-hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt
ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan
drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanut pedig lehetne fogni százat
tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem ugy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt
vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az
országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a
tolakodót. De még tanuit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert
agyonütik miatta?

– Publikáltatott.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy
Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt irták a rovatba:

– Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

– Észrevétel alá esett nemes-e?

Különösen kétféle feleletet irtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt itélve: annál
bejegyezték e szavakat:

– Akczió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a
nevét venni. A bűnpör valamikor elmulik, de a nemesi jus soha el nem
mulik.

Azt is bejegyezték:

– Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens!

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel
egyik gyönyörü költeményében:

  Az inzurgens név is rossz hirbe jött,
  Nem ugy van már, mint az előtt!

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az
inzurgensek. Hirük betöltötte Európát, megjelenésük rémületbe ejtette
Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott.
Átkozott és gyülölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt
emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napoleon, a nagy. Sulyos léptei alatt megrendült Európa
földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel
fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar
királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett
»inzurgens« nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

– Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot!
Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és
koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens!

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hizelgő szóra és
seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él
közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három
inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum
kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a
főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz
vitézeket.

– Ez még inzurgens volt! Ime, ez is az volt.

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér
haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz
volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzébe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve mult még akkor,
hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy
háromezer inzurgens ment a világverő franczia ellen csatába. Az ötven
éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az
inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt
vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még
dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak
özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan
tudja nemességét: nyomban felelhette:

– Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

– Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét
ontani, most se állják utját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete.

Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sarjadékainál ugyan ma is
megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a
koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év mulva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az
osztrák-német elnevezte dicső honvédeinket inzurgenseknek. S a kit
inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre
vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy
költő:

  Az inzurgens név is rossz hirbe jött,
  Nem ugy van már, mint az előtt!

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a
mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll:
Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. – Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló
legényidejét töltötte.

Bécsben van. – Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába
szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. – Ezt a szót akkor irták be, ha a faluban nem tudták, hogy a
nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az
emigránsokat hivták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik
elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, francziák földére, mivelhogy
itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton
maradása.

– – Nos, hát igy lett készen a nemesi katasztrum Veszprémvármegyében
1840-ben. Én még nem kerültem bele, minthogy a világon se voltam.
Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne. Összeirtak
6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rug a mágnások és papi emberek száma,
a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség.
Jó volna, ha ugy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele
Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt
fiuval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség
30-al.

A Balassa-nemzetségből Adáz-Tevelen 31 szavazó került, a
Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor,
Thúry, Marton, Vincze-nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak; – Halimbán
a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; – Hajmás-Kéren a Fülöpök; – Küngösön
a Kenesseyek; – Homok-Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind
nagyszámu nemest tudtak előállitani. A 6500 nemes legfölebb csak
negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy
tizenötezer kemény lovast hozott magával. Talán annyit se. Többet semmi
esetre. Ebből is legfölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a
Bakony déli és nyugati aljára. Ugy szaporodtunk el isten jóvoltából.
Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk,
de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel
se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek
is megjöhet még az ideje.


II.

(A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire
kellett a Primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb
volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni
konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tüzte ki a nemes vármegye a
tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy
részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a
Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig
minden tisztviselőt ujra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt
ugyan már, de szintén István nevü apja még élt, azért nevezték
ifjabbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is
tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték
osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvü haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére
volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és
Széchenyi s az országgyülés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki
kormány s az ujabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak
ujságirással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervativ, maradi,
pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf
Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis
rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett
nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke
utján az udvar elámitott s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk
később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha
körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette
másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól
sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős
ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti
viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.

Miért?

Számitása egyszerü és tiszta.

A római egyházat könnyü volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott
Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a
harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyü volt már akkor a
kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy
részét összecsőditeni s erős párttá szervezni. Volt már jelszó, volt
pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hóditott
itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar,
semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserü országos viaskodást
csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen
mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne
szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország
javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle
rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar
nemzetté.

Vele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szüz vállait ne
fertőztesse meg az országos terhek sulya és mivolta.

Szivesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e
mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban
nyomakodjék vállainkra.

Igy vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége
is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott
neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három
országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjü
kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi
Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a
fényes tollu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga
Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is
lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyülésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország primásának,
de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig
ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az
esztergomi érsek ugyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap
biboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság.
Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s
állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szeptemvir volt, örökös
főispán is volt, korlátnok is volt s az ország aranypénzverő
intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen
két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigoruan
tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió
forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz.

Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika
épitését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj primásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolnavármegyében meg
kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát
még Deák Ferenczet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett
tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el
nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s
föl kellett állitani s erőssé szervezni a Pecsovics-pártot. Veszprémben
is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél.
Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett.
Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi
és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat
választunk!

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra,
dinom-dánomra elég kerül. A szentgáli királyi vadászok pedig fejenkint
kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid
dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok
hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt.
Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles
elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek
egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a
Bakonytól nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is.
Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni,
személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent-Gál a maga
hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt
jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul
még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi
tanyáját.

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a
másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy
hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy
lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus
szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli
őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll,
mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is
tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri
közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak
szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok.
Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen
kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász
ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év
előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska
leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk
itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek
föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is
akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De
bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt
kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német
volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se
értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát
tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább
kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe.
Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal
körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség
faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom
– a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott
Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben
rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a
vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő
katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy
illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség
október 11-én estére tömegesen megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el
az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor
szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót
hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel,
Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és
Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a
Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig
kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az
öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót,
Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire
uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros
közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több,
mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a
kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői
Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik,
jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.

De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön.
Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az
erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába;
ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még
gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt:
eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e
vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt
s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az
esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus.
Igy hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már.
Ugy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos
szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és
külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra
össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb
vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos
tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni,
egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak itt állapodnak meg
abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket
jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a
főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével
kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli
tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a
vármegye táblabiráinak.

A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége
választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos,
bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s
több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte
ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok,
panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók,
hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli
hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes
vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó
jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye
azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a
becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett
tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort
kináltak az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz
ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba
német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb
gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök
kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz
órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a
közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly
szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti
párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen
békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy
látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a
Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál
is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi
szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is
erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében
meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven
év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is
tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse
fér el. Talán harmada, sőt negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer
nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör
falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már
többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng
a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere:
bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem
kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag
tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a
tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé
szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi
se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a
mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség
tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s
nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de
bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná
tekintete:

– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur
voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem
először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju
szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott
ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő sulyát, dicső
multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok
összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye
és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké
ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök
hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt
maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem
vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak.
Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a
törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban
csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?


III.

(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive
szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet
pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. –
Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A
labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. –
Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett
történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj
vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső
püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott
erkélye az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó
diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az
alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes
bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy
kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást
megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül
hivása megtörtént«.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a
Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy
kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja
fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi
multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy
nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala:
»Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a
magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz,
lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról
keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá
lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már benne volt a dalban,
szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az
ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak
igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes
s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza:
»Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez!
Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a
felesége«.

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz
érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes,
ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei
érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak,
mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga
nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül:
hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg
tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak
csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg
volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A
Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is
nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves
magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról
siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A
nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?

Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az
Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a
vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor
tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként
esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a
bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési
követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és
hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök
Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött.
A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó!
Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni!
Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó
bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a
tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg
Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia
becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a
vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A
szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu szakállu rabbit valahonnan
föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes
vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama
versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett
a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni,
mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul,
de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent
Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes
hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag
a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit
is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is
vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja
hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket
kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig.
Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül
fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és
emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és
romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a
vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre kell tenni minden
kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és
legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek
tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra.
Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a
gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az
Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által
már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat
ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni
lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert
közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha
csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már
hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a
kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu
várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött a huszárok fölött s be nem
eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy
kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren.
Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását.
Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak,
de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s
mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az
igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az
igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a
téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a
nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos
vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi
kedv.

Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy
szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a
kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is,
csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a
tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.

– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a
bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a
háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a
tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást
biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva.
Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a
főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan
lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár
is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer
nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog
felgyujtani a házat s összedönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is
hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a
ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka
folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz,
nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már
végeztek valamit, kezdjük ujra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes
atyánkfia.

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt
kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz
ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A
szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a
fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két
nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:

– Vivát!

Igy ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ
keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás
és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz
nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A
kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?

Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény,
de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és
torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg
nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás
adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell
lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt,
Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda,
Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük
tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles
festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay
Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem:
Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay
még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem
vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás,
mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel
birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény:
mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem
mindig akad bolond ember, a ki ingyen, ok nélkül, harag nélkül földhöz
veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta
meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami
atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön.
Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát,
szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez.
Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit
szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már,
munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve
szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün
az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában.
Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü
urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt
mondja:

– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt
ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a
melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.

– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s
átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna
össze. De még azt is oda merte mondani:

– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel
öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy
belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is
térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is
mondta:

– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk
egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem
most már eressz föl!

Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást
elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz.

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e
vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt,
mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis
nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős
hangon elkiáltotta:

– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon
rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz
nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos,
hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az
oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak
udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig
senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült
szemük elé.

Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki
borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és
vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen
lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és
kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a
levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró
zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali
vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács,
perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye.
Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek,
a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a
pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s
iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót
s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok
szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne
lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák
dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli
népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy mindenki
vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó
bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki
sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a
szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt
mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek
minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be
lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden
bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok
istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember
abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek.
Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt
már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget
s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra.
Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután
rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai
úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden
állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se
lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A
tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett
köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését,
noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány
ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez
megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett
lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak,
hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek
kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt
egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek
vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz
gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja,
keseriti, boszantja a nemes embert.

De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás,
hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is
mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy nemes ember áldomást
ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt
soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi
szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se
mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon
maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk?
Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit
köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor,
mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és
semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább
haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről
érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle
lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek
tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában
mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik,
vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép
asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni
pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos
tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs
Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi
kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik.
Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az
istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel
látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A
mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki
állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez
képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül
való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az
élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az
isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden
készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!

Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell
boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen
világszerte s melyet megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az
unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik
királyi vadász elkiáltotta:

– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és
atyafiak!

Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog
csinálni ez az ádáz sereg?


IV.

(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. –
Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos
dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey
Ferkó eltünt, apám maga maradt.)

Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma
a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos
gyertyánfa husáng.

Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány.
Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.

Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban:
szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki
tudna ezekre felelni?

De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd
másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni
akar dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál,
vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se
pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is
erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.

Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már
nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más
időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.

A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az
Angyal-vendéglőben.

Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram
vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a
kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek,
a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák.
Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal.
Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska
otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.

Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi
nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves
ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges
erejü férfiu.

Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám
elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét
és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se.

Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az
ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák.
Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya,
tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a
szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.

E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett
asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő
maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban
kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné
volt a neve.

A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató
zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.

Mi ez?

A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva
ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.

– Jézusom. Szüz anyám!

Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A
rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé
magához tér.

– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit
agyonvertek odalent. Most idejönnek.

Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről
menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs
kéznél. Különben is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az
utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és
a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.

Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt
jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje,
odaszól apámhoz:

– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.

Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.

– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!

Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s
hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt.
Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a
megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában
összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere
megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen
ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a
vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó
nemes.

Ő csatlakozott apámhoz.

Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére.
Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok
csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben
asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni,
sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.

A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy
vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem
beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a
takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint
leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi
nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani
elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli
nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.

De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha
ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.

Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a
földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket
félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.

Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett.
Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez
volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős
elvágta magát a padlón.

– Jaj, meghaltam!

Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a
szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.

Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a
gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak ugy zuhogott. Csak ugy
csattogott az ütés. No hiszen rettenetes káromkodás és jajgatás lett
most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel,
asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes
föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos
dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.

Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A
szegény primás czigány egy nagy sütőteknőt boritott magára a fal
tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se
görbült meg. Még hegedüjét is megmentette. Ugy meghuzta magát a sütő
teknőalatt.

Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött
verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A
mezőföldieknek nem volt segitségük.

A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát.

De mi történt az emeleten?

Az emeleten – valljuk meg igazán – harczrakész, vérontásra elszánt,
halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül
senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi
nemes atyafi csak bennük bizott.

Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett
megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon
most már változtatni ugy sem lehet. Három esztendeig most már ugyis
Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember,
vérünkből való, csak labancz ne lenne. De még talán a becsület se forog
koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan.
Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől
félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám,
tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig
abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejü Eötvös Ferencz
háromszáz nemest hajigált le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette
el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két
év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra?

S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér
gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő
rendek fele fiatalabb erőkből állana!

Mit csináljunk?

Kenessey György azt kérdi apámtól:

– Lajos, megtudjátok-e állitani a szentgáliakat?

– Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem
találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s
nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más
meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert megfojtunk is, a többi utóbb mégis
elnyom.

Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két
szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre
s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.

Az ebédlő terembe az urak közé szorult Verner uram is, a vendéglős. Sváb
ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni
magyarul is, németül is jól tudott.

– Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A
duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket,
edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de
bizony ezer is. Sobrik, Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az
evőeszközöket is.

Hát bizony a sváb kocsmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a
háziur. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a
nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: ugy agyonütik, mint a legyet.

Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos
gondolata támadt.

– Tekintetes urak, nemzetes urak! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk
mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda
be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félreverik a harangot.

Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.

A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag
tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig
fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett
mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk
tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta
Kaszás Bálint, Boda András: e nevekre különösen emlékszem. Első sorban
ezek voltak az ajtóőrzők.

Verner uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a
menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a
fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé
huzta.

Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.

Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal
teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az
asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az
ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tajtpipákkal.

Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.

Miért nem menekültek ők is a többivel?

Nagyon nehéz ezt megfejteni.

Tizenöt, husz év mulva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott
felelni, gondolkodott.

– Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy
talán rösteltem elbujni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem,
talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se
tudtam, miért nem álltam félre.

Ezt felelte.

Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de
nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a
buzakalász, de azért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim
virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától
függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti.
Nem akart, mert nem félt.

Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.

Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még
senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál
harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében.
Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott
várni.

Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján. Csörgey ugy nézett
rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná
ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:

– Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszu fogságból: izekre
szaggatnám ezt a népet magam.

Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott
egy halom. Nyers, szivós, erős, eltörhetetlen, sulyos.

– Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!

A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenjenek-e a lépcsőn? Kemény
nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.

Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs
a kezükben. Mégis ott vannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a
a támadókat. Miben biznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is
nemes emberek?

De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.

Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszu bajuszszal. Középtermet,
de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos
dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.

Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és
rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de
szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog.
Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával
kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva
szoritgatja össze.

A szent-gáliak vagy huszan gyülnek össze a lépcső alján s megindulnak
fölfelé.

Apám kiadja a vezényszót:

– Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk,
együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik
is. A többit tudod.

Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső
volt már köztük: egyik fölkiált:

– Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani?

S káromkodott szörnyüt.

Apám felelt:

– Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.

Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a
szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus,
a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.

De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs
sehol.

Eltünt, mint a lehellet.

Mi történt? Nem tünődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg
kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles
védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha
rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek
elférnek mellette, hátulról kerülnek, hátulról támadnak s akkor
mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak
is.

Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A
benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy
a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.

– Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltünt, nyakamon a szent-gáliak.

Tizen is kiáltották belülről:

– Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.

Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem.
A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyilóban
levők. Apám csak nézte a duló hadat.

Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban. Mert az ablakokban
a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A
tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.

A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem is került meg belőle soha
egy se.


V.

(A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südit
megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem
a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey
Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-lány hozta a segitséget. – A
Bakonyon tuli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry
Gergely.)

El ne itéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni,
csempészni utálatos; hadi zsákmányt hóditani dicsőséges. Igy tanitja a
világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus.
Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját? Hogy szerzi országát?
Azt hiszed: talán szépen kéri, igaz áron kapja, becsületes uton szerzi?
Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen
megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél
legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a
hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik,
mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőiti is azt a
másikat?

Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan
cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebre rakta. Lásd, az ezüst
evőeszközökhöz kis ujjal se nyult. Mert most ugyan duhaj volt, de azért
nemes ember volt.

Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák
egyszer csak elfogynak, a szürdolmányoknak nem lesz egyéb dolguk,
körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a
veszedelmet kikerülni még se lehet.

Elejét kell venni a bajnak.

Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész
sulyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse.
Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat,
ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám
gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja
összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a
melyen ő befér.

Csak félig sikerült a vakmerő terv.

Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás
betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott
nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s
hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak
akarnak betörni.

– Szoritsd az ajtót!

Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szoritották vissza a
bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai
kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.

Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet »szorult helyzetnek«
nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a
másik fele kivül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.

Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda
nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat
agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztitsa.

Hát hiszen egyszer meg kell halni.

A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha
már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.

Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?

Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt
sulyos czelőkével apám fejéhez sujtott. Csak annyit mondott:

– Itt is van egy!

Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félreháritotta, a czelőke ki is
esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmulhatott volna,
vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva
magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.

– Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a
világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.

Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amugy is sokkal erősebb volt,
mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtizszerezte
erejét.

Támadója először karjait akarta kiszabaditani s vonaglott velük erősen.

Nem lehetett. A vas nem szorit erősebben, mint a hogy apám fogta a
szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szür pedig
nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.

A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:

– Szabaditsatok meg atyafiak!

Társai oda rohantak s kisérletet tettek kiszabaditására. Egyszerü módja
lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.

Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság
következtében apámból ugy is csak a fele embert látták.

Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a
ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek
feléje, paizs gyanánt használta Südit s ugy lobogtatta maga előtt, mint
a kisasszony a zsebkendőt.

Még egy keserü kiáltás tört ki Südiből.

– Végem van! Gyertek már segiteni, ha van istentek!

– Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszoritom, de azt meg ne
várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.

Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se
beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a
vasmarok nem tartja: már összeesett.

De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit
csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:

– Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!

Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:

– Vedd el tőlem, bivaly!

Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeriti a szentek keserü
miatyánkját.

– Fejsze kell ide, atyafiak!

Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól
látta ezt apám.

Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a
szürdolmányosok. Jól van, ugy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.

Mégis elkeseredett egy pillanatra.

Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon
hagyott ifju, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban
szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat
védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi
vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szoritják
azzal a tölgyfaajtóval.

Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem
is tudott emiatt megbocsátani soha.

Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos
tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig
tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák.

Mi lehet ennek oka?

Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszünt a tusakodás.
Csendesség van.

A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni
akarnának.

Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.

És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s
Szent-király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruhában mind a
kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosan,
tarsolyosan, forgós csákóval.

Csend és békesség lett azonnal.

Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is
tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A sulyos
szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem
tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két
közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre
léptek.

Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló
ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.

Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez
jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a
dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.

Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert
hatalmas gombok papirossá lapultak mellén. Micsoda nyomás lehetett az!
Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat.
Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.

És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra!
Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.

A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy
terembe, valaki valami keserü, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta
onnan a benyilóból.

Mi ez? Ki haldoklik itt?

Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva,
leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi
állt, a mennyi ráfért.

Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt
ágy sulyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka
tojás is. Az mind összetört, s nyulós, sárga-fehér nedve özönvizzel
fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-szája, haja, minden ruhája tele
lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.

Százféle adoma készült esetéből.

Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey
Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.

Nem azért tünt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső
tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre
mindig. Hanem józan, gyakorlati elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon
valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.

Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs.
Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az,
hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső
zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát
föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét,
husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.

Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle
összerovásból ki kellett szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s
hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop.
Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös
szekér nyomórudja. Ugy pörgette a kezében mint a motollát.

Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.

– Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon? Mert megeszem
ma mind!

S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült
tőle mindenki.

Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette
először az alkalmas hangot.

– Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal
a nagy gerundiummal?

Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a
vármegye két huszárját. De a jól ismert bizalmas hang is megütötte
fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.

»Ökör mász be kentekhez«.

Ez tul-a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül,
kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lobbal, nagy dirrel-durral ront be a
szobába s azt se mondja: jó napot; – azt se mondja: ki lova fia.

Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot
kivánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a
falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.

No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az
emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott
hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.

De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban,
oly csodálatos módon az alispán?

Ennek bizony története van.

A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a
hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet
beszélek s urát kell adnom mindennek.

Mondtam már, hogy a kis Verner-leánynak szerepe lesz a virtusban.

Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle
semmit.

A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó
vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét
vesztette.

Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem
bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörü leánykát?

Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. Ugy házmagasságnyira
azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány
most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.

Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt
az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.

Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az
őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház
az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a
kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére
ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet
csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő
vendéglőjükben:

– A szent-gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind
megölik. A papát is megölik!

Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.

Verner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes
urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a
nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyujtani.

A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le.

A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiáltotta bolond ésszel:

– Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők
is dulták a mi táborunkat.

Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk
mellett is megigazitották a cserfalevelet.

De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két
Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak.
A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry
Gergely, Puszta-Miske ura.

Ők már tudták, mi folyik Verner András uram vendéglőjében. Az orditás,
káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utczára. Járó-kelők mindent
hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hirt adott az
Angyal-vendéglőbelieknek.

Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.

A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu,
be se lehet dönteni. Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak.
Azokat kifeszegetni nem volna könnyü munka.

De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden
ablakdeszkán három-négy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy
lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.

Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van
irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél.

Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgős
mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet? No hát pusztulj innen a
közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.

Valami effélét mond némán az a puskacső.

De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból,
harsány hangon beszél:

– Szent-gáli nemes atyafiak! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel,
mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi
is másként beszélünk.

Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a
szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.

A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla
felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz
partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal
mellett kis utcza is van.

Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat,
vajjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon tuli nemességet
hátulról megrohanni?

Az utcza felől senki se kisértette meg.

De a Séd-vize felől tizen-huszan kisérletet tettek. Szomoru lett a vége.
Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő
támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba.

Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.

Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háboru. Nyomban belátta mindenki
s ezen tul a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor
hazament békességgel.

Ki lőtt?

Ez volt a kérdés egy-két napig.

Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyóvidéki nemesség vezérére.

Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas
tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.

Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvármegyében. Tele van
elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a
nemzetség.

Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez
a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései
unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére
meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.

Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem,
nem is bizonyult be soha.

Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.

Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s
szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyülésén
a tanácskozás: hány pandurt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel
szereljük föl?

Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra:

– Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állitsunk föl ötezer pandurt s
lássuk el jól fegyverrel s tanitsuk ki őket katonásan.

Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember.
Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak
akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.

– Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy
fegyveres erővel.

Nyugodtan felel az öreg kurucz.

– Abból indulok ki, tisztelt közgyülés, hogy a mi vármegyénk hetvened
része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állit
pandurt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.

E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatja:

– Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.

Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg
volt valami a régi virtusból!

Fejezzük itt be kis krónikánkat.

Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a
megyei közgyülést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.

Kenessey Antal főbiró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a
melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Verner András vendéglőjében s az
Angyal-vendéglőben történtek.

Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogy mindez »a személyes
bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongás« volt.

Mi lett a következése ez ékes szónak?

A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A
legnagyobb tekintélyü, birtoku és méltóságu férfiakat választotta be a
bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb
inzurgens!

Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase deritett ki semmit.

A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába
törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjja már elvitte a
csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.

Bánja manó, hol ette meg!



A SZENT-GÁLI NEMZETES ASSZONY.

(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes
asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást
magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácsony-esténk.)

Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.

Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország
pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz
nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett
az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós
társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges;
munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja;
adóssága semmi.

Tehát nagy úr volt.

Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?

A történet furcsa tanulságot nyujt e kérdésben.

Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt,
szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni.

A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghalt: alig telt vagyonából
koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.

A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is;
épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még
azt is hirdették róla, könnyelmüen bánt az ország vagyonával. S mikor
meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy
vagyonát is megette a pénzügyminiszterség.

Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije.
Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány
filokszéra-ette rossz szőlő. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott
bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.

Az ő helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó
gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem üzött egyéb fényt, csak
azt, hogy kupakot csináltatott hosszu száru födeletlen cseréppipájára és
csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a
királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen
szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény
belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy
kiadás miatt. Igy aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még
akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.

A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben.
Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács
László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk
haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha
se vállalkozott se nagy vagyonu ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry
volt az egyetlen született főrendi úr.

De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes
anyja s ő vezette a háztartást.

A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és
hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen
szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett
művészi becsü vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.

A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra
palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és
feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy
valami nyoma fönmaradjon.

Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt.
Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely
elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara,
vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant
Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.

Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a
mult század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az
emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából.

Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni.
Fölvitte oda édes anyját.

Édes anyja egyszerü szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel,
konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott
gazdálkodni. Szalmafödelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron
malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy
világa. S most ő foglaljon el husz teremből és szobából álló palotabeli
lakást.

– Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.

Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a
komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban
volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka,
derék eszes, mivelt ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja.
És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó
barátunk. Tudományos és mivelt férfiu.

Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok
szobán keresztül mentek.

Minden szoba be volt butorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó
terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra
nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori
pozsonyi butorai voltak. Magas hátu, XIV. Lajos korabeli divatu divánok,
pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem,
damasz és faragvány minden butoron. Az öreg asszony megnézte gondosan
valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr
asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és
zsöllyék ülőkéje.

Nem szólt semmit.

Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II.
József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos
fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi
Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az
országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami
pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothschilddal s még valami kis töredék
százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény
tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az
alkudozást is s azt mondotta:

– Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem
adja.

– Odaadom.

Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet
száz forintot. Azonban Wekerle maig se adta oda Rothschildnak. Most is
ott ketyeg a falon.

Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária
Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se
szólt semmit.

Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától
jobbra. A másik egy homályos, földszinti széles folyosón át hátul. Ez
szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az
emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három
kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák
Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nemzetes
asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak butorok.

Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:

– Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a
mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a
hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.

A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A
cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol
kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák
naphosszat?

De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.

– De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a
miniszter a nagy urakat?

– A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a
fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én
is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több
butorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más butorát nem
használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok.

Ugy is lett.

A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni.
Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte
hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga butorai között.

Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb
teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s
épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt
kilehelte lelkét.

E vendégszobában laktam én is az 1872-ik év őszén, mint ujdonsült
képviselő. Családom nem jött mindjárt föl Pestre s el kellett pár
hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives
vendéghivását.

Abban a kis lakásban ültük meg 1871-ben karácsony estéjének ünnepét is.

A »kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a
szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött,
főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt
husért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes
asszony.

Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más
nagyságosnak szólitotta. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy
ő nem »nagyságos«. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta,
hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.

Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült
csirke, befőzött, aszalt gyümölcs és mindenféle kalács volt a vacsora. S
micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és
fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában! Mint
a mikor ragyogó ifju menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében.
Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra füzött meggyek és cseresznyék, a
dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és
birsalmasajtok! Mind önmaga készitette! Holmi csemegés boltok, olasz
gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékai, franczia és arab aszalékok
nem látták az ő asztalát soha.

Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni
mindenütt.

A kalácsokért megdicsértem a cselédet.

– Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá.
Ezek a pestiek nem értenek hozzá.

Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés
befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.

Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.

– A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet
behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!

Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora
igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén!

Pedig ez volt utolsó karácsony-estéje.



A FARAGÓ BÉRES.

(Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség
rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A
Bakonyba megy szerszámfáért.)

Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a
vonókés: ugy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a
pejló tetejében.

Járomfa van épen a csiptetőben, két hajlását a Bé-fát már simára huzta,
hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét huzza meg
kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.

Ha kivéste, ha kifurta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s
olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka
volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot
tudna akasztani a rud végére, ha mindjárt remekelt mester is.

Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak ugy
leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is
álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen.

Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek
jobb dolga van, a hajdu ficsurosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a
konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de
azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós,
juhász csak a csürhét terelgeti; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az
esztendeje; a hajduról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetyár is
lehet még belőle; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony
szegény legény marad.

De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdu el nem parancsolja,
pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és
kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg,
ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp,
igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és
etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind
a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha
két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi hugom, Panna néném
szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket,
kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.

Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának
szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a
faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé
s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a
pacsirta se fujja különben.

Nyilik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a
kisbéres.

– Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha
zimankó készülődnék odakünn!

– Ráérnek már a gyerekek? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.

– Csak a szót várják, felel a kisbéres.

– Lássatok hát hozzá!

Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem
állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:

– Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres?

– Várj csak öcsém – szüri a hangot az öreg fogai közül – megérik egyszer
a csicsóka is.

Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti
azt a Jancsi gyereket, még se türheti szó nélkül, hogy az a tacskó már
most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.

Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony
magas fokot képez.

Első fok az ökrészgyerek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát,
ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz
már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak
szükségből van neki megengedve.

Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám
kijár neki. Keverő és vetőszántásnál husz krajczár, rossz időben
kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él,
minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrészgyerek ugyan kis legény
ő előtte.

Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csufságnak van alávetve. Sok
olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a
kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron
megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben uszik s nincs az a káromkodás
és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban
káromkodik a bivalyos: annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak
legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.

Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a
katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért
az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére
kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani,
kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja
a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.

  „Nem ül kevélyebben a huszár a lovon,
  Mint az a kisbéres a szekéroldalon“

– igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem
áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gunyolhassa.

Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója,
egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy
ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas! Nincs a kerek
földön az a doctor juris utriusque, a kinek a diploma nagyobb örömére
váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé
előmozditott kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a
diadalmas csatatérnek minden dicsősége!

És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan
magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő
személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy
neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a
mit mond is: nyugodt, lassu hangon mondja. Neki már kertje és házacskája
is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő
fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.

Néha elfogy a fája időközben. Mit furjon faragjon, ha nincs szerszámfa?
De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni
nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás, ha eke, talyiga, szekér és minden
szerszám nem lenne tökéletes.

Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való
vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött.
Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek
alatt. Mi van meg? Mi hiányzik? Mi van pusztulóban? Mi kellene? Mérő,
véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan
nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi
faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó
czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel.

Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.

Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon,
vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is.
Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni
mindent.

Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a
közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat
seprőnek; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak,
petrenczeemelőnek; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek,
hozunk még nyirfaabroncsot is, a kisbirónak ajándékba mogyorófát is, de
körülnézünk még azért is, vajjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem
találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályuért. Nem
kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek
oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek,
fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre
kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is.
Konvenczió-méréskor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta
miatt.

Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig
föl nem irna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg
kanczellistának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.

Nem üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel,
szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával.
Mindez elromolhatatlan jóizü ennivaló két-három napra, de tovább is.
Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés.
Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös
volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös
borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat
huzhat abból az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort ugy se szokott
inni, csupán csak ilyen alkalommal.

Igy folyik a faragó béres élete!



BORONYA HALÁLA.

(Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit
beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy
a kürtszó?)

A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a
Meszestetőről, megnéztük a Meszesbükköt s innen hazafelé indultunk a
Farkut-lapon át. Félig-meddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a
Csikós-kut vizéből s nagyoknak és fényeseknek találtuk a a csergedező
Rakottya csiborjait. Innen értünk a Nyiresbe s Boronya halálára.

Kissé szokatlan, kissé pogány dülőnevek, de el kell türni. A Bakonyban
vagyunk és pedig a szent-gáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti
szélén, a hol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az
öreg Bakonyhoz tartozik.

Boronya halála!

Ez is dülőnév. Hajdan sürü, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy
egészen letarolt. A tagositás óta nincs is meg már régi szine, régi
mivolta. Negyvenhárom esztendeje mult, a mikor ott jártam utoljára.

Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dülőt igy nevezni? Bizonyosan
itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya? Nemes úr-e,
szegénylegény-e? Vagy valami hős, a ki törökkel, némettel, vagy más
kutyafejü ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt
meg?

Kérdezősködtem utána.

Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek
uton, járt helyen, nyilt mezőn hadakoznak. Nem járnak azok föl a
Meszestető aljára.

Elmondom az esetet, a hogy igazán történt. Szomoru történet, de bizony
nagyon egyszerü.

Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján
kivül alig volt valamije. A rajtavalója se nagy dolog. Szür és
fehérnemü. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétmeszelyes csutora.
De volt felesége is. Ott lakott a Horhi pusztán s volt tizenegyéves fia
is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia,
kanásznak kanász. Igy szokott az lenni.

A disznófalka szent-gáli nemeseké volt. Régi bakonyi sertésfajta. Ma már
ez is kiveszőben.

Különös fajta volt ez. Magas, hosszu, sovány test. Nem vaddisznó, de nem
is szelid. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt még hajlék alatt;
falut, házat, sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha
ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem
fél, úri ruhás embert meg nem tür közelében, messze elkerülik még a
vadászok is. Ki kell előlük térni.

Csodálatos fehérszőrü állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszinü
testük. Szempillaszőrük is hófehér. Husuk, szalonnájuk jóizü, de
szalonnájuk közepén van valami pánczélréteg. Ezt megrágni emberi
fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem.

De a kanászt, a ki éjjel-nappal vele jár, rendkivül szereti és becsüli.
Megbecsüli a fiát is, a kutyáját is. Van neki szive, belátása.

Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar,
szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka.
Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk,
elszenvedtük. Boru után derü. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is
a hó: az se nagy baj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kiturja azt,
fölszedi azt onnan az okos falka.

Hanem hát éppen azért volt kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó
alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta az idén a makkot. Hiába
turta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált
valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen
hideg, a mikor a bendő üres.

Egyik napon délutánra fordult már az idő s bizony éhesek voltak a
sörtések. Hiába szólongatták Boronyát a kanászt, hiába döfödték orrukkal
a csizmaszárát, hiába ránczigálták szürkötőjét: Boronya nem tudta őket
jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, még a könnye is
kicsordult egyszer-másszor, megértette ő sörtéseinek minden szavát,
minden panaszát; de segiteni nem tudott.

Végre czéltalan kóborlás után kiértek a Nyiresből, arra Herend felé. Vén
cserek, iharok és hársak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem
lehetett sok makkot találni. Elővette hát kürtjét a jó Boronya s egy sor
nótát szépen, figurásan, rikoltó magas hangon elfujt a falkának.

A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall.
Kitárja fülét, lefelé tartja orrát s a zenélőre függeszti tüzes szemét,
ugy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a
világért se.

De hát ez se tart örökké. A kürt csak birná, talán a falka is birná, de
a tüdő nem birja. S a mint elröppent az utolsó hang: rögtön odaszállt a
falkára az éhség fekete madara.

Mit csináljunk?

Szerencsére öreg tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az
öreg fákra s észrevette, hogy azok ága tele van fagyöngygyel. Sötétzöld,
eleven fagyöngygyel. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy
két-három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a
fagyöngyök, mint a gólyafészek.

Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni,
megfogta Boronya szüre peremét s lassankint ránczigálta.

– Mit akarsz öreg?

A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabb rendü lények, azt a
beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószinüleg a sörtés is igy vélekedik
a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót. Kivált,
mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre
pislogott.

A sörtés beszéde bizonyára igy szólt:

– Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a
fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes,
komoly férfiak vagyunk s nem csuszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a
mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varju. Mi oda a
fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád
is van éles s azt a gyöngyöt levagdalhatnád számunkra. Megköszönnénk
szépen.

Ezt értette a szóból Boronya.

– Igazad van öreg.

Lekeritette szürét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját s átadta Pista
fiának.

– Vigyázz fiam, mig a fa tetején járok.

Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak le a
gyöngyök, rohantak rájuk a szegény éhes állatok s ették az eledelt nagy
örömmel.

Hanem hát talán még jól se laktak: nagy baj történt.

A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsuszamodott s lezuhant a magas
faágról. Beleesett fejszéjébe s éles fejszéje halálra sebezte. Piros
vére pirosra festette a havat.

Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólongatta, költögette. Nem
mozdult a jó Boronya.

Odament hozzá nyája is. Az öregek félreturták a kisebbeket s oda
furakodtak melléje s kis fia mellé. Siratták is a maguk módja szerint,
ébresztgették is egy kissé, orrukkal szeliden meg is döfödték. Hiába.

Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a
cserfára s nem szerez ennivalót az éhező nyájnak. Vége.

Szegény kis fiucska: mit csináljon. Ember, falu, tanya, csárda nincs
közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető,
a tél, a zuzmara s az éjszaka.

A sörtések ott tolongnak, ott zajongnak körülötte. S ő még nem is érti
ugy szavukat, mint édes apja. De édes apja elmult, most már mit
csináljon?

Sirt, a mig tudott. Azután kezébe akadt édes apja kanászkürtje.

Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a
deret a kürt fuvójáról s elkezdte azt a kürtöt fujni. Szegény árva
falka: abbanhagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának
halotti éneke volt az.

Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárságy. Szél kezdett
támadni, rázta a zuzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem
tudta elnyomni.

Lassankint leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább
zugott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a
kürt mindig gyöngébben.

Vajjon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?

* * *

Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dülőt ott
Herend fölött Boronya halálának.



ATYAFI-LÁTOGATÁS.

(Az ismeretlen nénémasszony. – A Tibay-atyafiság. – A Tibay-birtokok. –
Mi volt a nemesi birtok? – Sághy Tóni atyafi látogatása. – Miért mondott
le örökre Ambrózy az atyafi-látogatásról?)

Bizony az nem beszély, a mit az atyafi-látogatásról irok. Nem is
elbeszélés, nem is szónoklat, talán nem is szépirodalmi mű. Mégis
valami. Ha egyéb nem: a régi nemesi világ arczképének egyik jellemző
vonása.

Jó tizenöt-husz év előtt jelentik, hogy valami jómódunak látszó derék
öreg asszonyság akar velem beszélni. Nem épen uriasszonyság, de nem is
paraszt. Valami falusi kisnemes asszonyság.

Csakugyan az volt. Tisztes sötét ruha, fekete selyem kötény, csipkés
feketeselyem főkötő. A hogy hajdan öreganyám szokott öltözködni.

Kezdi a szót:

– Kedves uramöcsém, engem ugyan nem ismer, mert még sohase jöttünk
össze. De boldogult édes apjával jó ismeretségben voltam, mert hogy ő
vele még megtartottuk az atyafiságot. De maga, kedves uramöcsém,
elfelejtett már bennünket, mert soha se jött el hozzánk
atyafi-látogatóba, noha bizony fiatalabb, mint mi vagyunk.

Örültem e látogatásnak. Kitudakoltam a köztünk való rokonság eredetét,
természetét és fokát. S a mikor már mindent megtudtam s az
atyafilátogatás visszaadását is szivesen megigértem, szinte kiváncsi
lettem, hogy az én kedves – noha eddig ismeretlen – asszonynéném épen
most miért keresett fel engem.

Erre is megfelelt.

– Bizony nem egyébért jöttem én most kedves uramöcsém, hanem azért, hogy
én is öregszem, meg a férjem is. Ki találunk vénülni, ki találunk halni
abból az örökségi perből, azután a maradékaink már nem tudják folytatni
s igy elesünk az örökségtől. Kedves uramöcsém országos hirre jutott,
maga már csak ki tudná járni azt az örökséget hamarosan.

– Miféle örökséget?

– Hiszen jól tudja kedves uramöcsém, hogy az én második izbeli déd
ősapám Tibay Péter volt s én annak vagyok második izbeli dédükunokája.
Azt is jól tudja, hogy második izbeli dédősapám testvérjének ága a
fiában, Tibay Ferenczben kihalt még 1718-ban s ilyképen annak vagyona a
mi águnkra szállott. De minthogy az én eleim Tolnavármegyébe költöztek:
ennélfogva Tibay Ferencz vagyonát a gömörvármegyei atyafiak foglalták
el. Ezt kellene tőlük kipörölni.

– Hol fekszik az a vagyon, kedves asszonynéném?

– Jó szerével bizony magam se tudom, de hiszen megvan az irásokban.
Annyit tudok, hogy öt-hat faluban fekszik Gömörben, Ungban, Ugocsában.

– Azután mennyi lehet az a vagyon, kedves asszonynéném?

– Van az vagy husz-huszonötezer hold, kedves uramöcsém.

Teringette! Jó két-három millió forint érték. Ennek bizony érdemes volna
utánajárni.

– Hát eddig miért nem keresték ezt az örökséget, kedves nénémasszony?

– Hiszen kerestük, kedves uramöcsém, 1848 előtt. De azután zavaros idők
jöttek, amugy is megtudtunk élni tisztességesen, 1848-ban pihenni
hagytuk a pört s azóta bizony ott feküsznek az irások az archivumban.
Ezt a pört kellene föltámasztani.

Az én jó nénémasszony nem volt se eszelős, se képzelődő. Vagyona is
tisztességes volt, beszéde is komoly és értelmes, de azt mindjárt
észrevettem, hogy a mai törvényeket ugyan nem ismeri. A mi nem is csoda.
Ki a manó ismerné ma már az összes törvényeket?

Meg kellett mondanom neki a valóságos igazságot.

– Azt a pört most már nem lehet föltámasztani, kedves asszonynéném.
Lássa, 1848 után német világ volt nálunk, a németek uj törvényt hoztak,
a régi örökséget eltörölték, a maga öröksége pedig már százhatvanöt
éves, már most ezt kézbe venni sehogy se lehet.

Kissé megütközött szavaimon.

– Ejnye kedves uramöcsém, furcsa lenne az. Hiszen nemes ember jussáról
van a szó. Hogy lehetett volna a németnek annyi ereje, hogy a nemes
ember jussát is megrontsa?

– De kedves nénémasszony, azt is meg kell ám gondolni, hogy százhatvan
esztendőről az atyafiságot is nehéz ám tisztára megbizonyitani.

– Már hogy volna nehéz, kedves uramöcsém? Hiszen 1848 előtt mi is
voltunk atyafilátogatóba a gömörieknél s ők is voltak minálunk.
Menyecske koromban egy hétig utaztunk férjemmel, mig odaértünk s két
hetet töltöttünk ott. Mind az egész atyafiságot bejártuk.

Nagyot gondoltam. Nagyot néztem. Az a jó ősnemes tiszta asszonyarcz
tökéletesen őszinte volt. Ugy beszélt, a hogy hitt, érzett és
gondolkozott. Hejh, te jó öreg nemes asszony, boldog világ, régi világ,
örökre eltünt világ az már, a hol a te lelked bolyong!

Atyafilátogatás!

Hiszen igaz: hajdanában ez is intézmény volt, ez is része volt az ősi,
nemesi alkotmánynak. Ma már ennek vége.

Mi volt a nemesi birtok?

Szent bizomány a nemes úr kezében. Nem az övé, hanem az egész családé.
Az öröklési jog végtelen volt. Ha az egyik ág kihalt belőle: beleült a
másik ág. Az idegen kézre került ősi birtokot visszakövetelhette magának
háromszáz esztendő mulva is az igazi örökös. Bitang volt az, a ki az
ősök birtokhagyományát könnyelmüen tékozolta el.

Ez volt az ősiség.

Az atyafilátogatás is ehhez tartozott.

A hol sok a gyerek: a harmadik, negyedik izen már négy-ötszáz tagból áll
ugyanannak az apának és anyának maradéka. Leányágon idegen nevek, idegen
családok férkőznek az atyafiságba. Mindegyiknek megvan öröklési joga a
másik után. Illetlen dolog lett volna meg nem ismerkedni azzal, a ki
után én jutok örökséghez, vagy a ki én utánam jut ahhoz. Nemcsak a
rokonvér vágya, de a tisztesség is azt parancsolta, hogy az atyafiak
fölkeressék egymást.

Lássunk csak egy-két vidám példát is erre.

A Váczi-utczának egykor állandó alakja volt déli órákban a jó Sághy
Tóni: világos ruhája, gondosan kezelt bajusza, kerek feje, kerek hasa
ismerős volt mindenki előtt. De ő is ismert mindenkit az országban.
Vidám mosolya, harsány hangja, elmés ötlete volt mindenkihez.

Adoma van ennek atyafilátogatásáról.

Alig került ki az iskolából, fiatalon nyomban szolgabiróvá választották.
Atyafilátogatóba nem mehetett messze.

Azonban a szolgabiróságról le kellett mondania. Valami nagyúri hibát
követett el. Nagyon érdekes volt esete, de most ide nem tartozik. Váltig
dicsérte hibáját az egész ország, meg is szerették miatta mindenütt, de
hát le kellett mondania.

Ghyczy Kálmán szegről-végről rokona volt s azt kérdezte tőle:

– Mit csinálsz most?

– Egyelőre atyafilátogatóba megyek. Elvégezem egy hujjában…

Elindult. Nyakába vette, mint mondani szokás, Tolnát-Baranyát.
Hét-nyolcz vármegye volt tele rokonaival. Komáromból indult jó négy
lóval s oda kellett majd haza is térnie.

Ment-mendegélt. Egyik rokonhoz névnapra, másikhoz születésnapra
tekintett be. Lakodalom, keresztelő, szüret, disznótor, vásár, sátoros
ünnep, tisztujitás, követválasztás, beiktatás, nemzeti ünnep mindig
akadt. Egyik a másik után. Győrben ki kellett cserélni az ostorhegyest,
Fehérváron a rudast, Kaposvárott a nyergest. Sopronban gyökeresen meg
kellett javitani a kocsit is. De azért az atyafilátogatás nem ért véget.

Egyszer Kemenesalján volt valami atyafinál. Az urak bent mulattak, a
kocsisok kint beszélgettek.

A házigazda kocsisa azt kérdi Sághy Tóni kocsisától:

– Honnan jöttetek pajtás?

– Szombathelyről.

– Hát oda?

– Répcze-Lakról.

– Hát aztán?

– Valamennyi helyet, a hol jártunk, el nem tudom számlálni, de jártunk
mi száz helyen is.

– De hát hol laktok ti pajtás?

– Azt se mondhatom meg, mert a mióta a mostani uramat szolgálom: azóta
még nem voltunk otthon. Annak pedig már másfél esztendeje.

Hát ilyen atyafilátogatás is volt igen sok.

Száv év előtt egy tolnavármegyei úr lemondott az atyafilátogatásról.
Ambrózynak hivták.

Sürün jöttek gyerekei a világra. De csak ugy egyesével. Hanem egyszer
atyafilátogatóba járt s azalatt szült kedves felesége, de egyszerre
kettőt. Mire lóhalálában haza hivhatták: ott volt a kettős szaporaság
Aztán idő mulva megint elment atyafilátogatóba s azalatt megint ikrek
jöttek a világra. Lovas legénynyel értesitették ugyan a vajudás
kezdetéről, de az első gyerek mégis nála nélkül látta meg a napvilágot.

Harmadik esetnél nem messze járt, csak Bölcskén, vagy
Duna-Szent-Györgyön nézett be az atyafiakhoz. Az izenethordó czigány
gyorsan értesithette, haza ért még a vajudás alatt.

Az volt a szokás, hogy a nagyasszony az ágyas házban feküdt, mellette
forgolódott a bába, jó öregecske bizalmas asszony s azalatt, mig a
vajudás tartott, a benyilóban volt Ambrózy nagy jó urunk s ott várta a
válságos pillanatot. A pipa és a kostök ott volt az udvarra néző ablak
deszkáján, de pipázni nem volt szabad. Jó katholikus volt, imádkoznia
kellett a nehéz órák alatt. Szivesen tette.

Egyszer csak itt a válság. Bedugja fejét a bába a félig nyitott ajtón.

– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, itt a nehéz pillanat, adja ránk
áldását.

Ambrózy imádkozott. Ez volt a házi szokás.

Kis idő mulva megint bedugja fejét a bába.

– Adjunk hálát a fölséges uristennek nagy jó uram a szerencsés
végezésért. Férfigyerek az isten áldása.

Ambrózy imádkozott. Ránézett a pipára, de a bába tilalmat intett a
fejével. No isten neki, hát most még ne gyujtsunk rá. Még lesz egy
gyerek. Ne ütközzünk meg rajta, igy szokott az lenni.

Csakugyan jó és tökéletes végezéssel járt a második vajudás is. A bába
szava s Ambrózy nagy urunk kettős imádsága csak épen ugy folyt le, mint
előbb.

De már ekkor megszünt lelkén minden aggodalom s vidáman nyult a
dohányzacskóhoz, megtöltötte a pipát keményen, kicsiholt nyomban s
körülvette magát vigan bodorodó füstfelhővel.

Azonban megint csak mutatkozik a bábaasszony feje a félig nyitott
ajtónál. Most már harmadszor.

– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, megint itt a nehéz pillanat…

Ambrózy nagy urunk nem engedte a bábát tovább szónokolni. Nagy hangosan
rákiáltott.

– Imádkozzék a pap, az ő dolga. Hányat akartok még velem kiimádkoztatni
istenadták? De én a pipám le nem teszem.

Tovább füstölt, de azért csak meg lett istennek harmadik áldása is.
Hanem ezentul nem mert többé atyafilátogatóba menni. Nehogy megint ujabb
veszedelemre hivják haza.



ÜK.

(Jókai és Tóth Béla használta e szót: ükapám. – Hibásan. – A süv szó. –
A család izei. – Régi tudós is ejt hibát. – Tanulság.)

Volt egy vitám az én nemes barátommal, Tóth Bélával. A vita érinti
Bakony vidékének magyar nyelvét, közlöm tehát e könyvemben.

Egykor azt irta valamelyik levelében a Pesti Hirlap hasábjain: ükapám.

Fejemet csóváltam. Hogy még Tóth Béla is tévedhet régi jó magyar szó
értelmének tudásában. Nagy sor ez. Rögtön fölkerestem.

– Hiba történt, Béla fiam. Azt irtad ime: ükapa. Nincs az apák közt ük s
nincs az ükök közt apa. Az ük csak nőnemü előd lehet.

Jóizün nevetett és nagyot. Először azon, hogy én ily semmiségért
egyenesen rárontottam. S másodszor azért, mert szentül hitte, hogy nem ő
tévedett, hanem én tévedek. Engem jó magyar szokás szerint bátyámuramnak
szólitott.

– Hiszen, bátyámuram, Jókai is beszél egy helyütt az ükapjáról, ő már
pedig csak tudja, ha valaki tudja.

– Igaz, egy helyütt ükapját emliti, de ő is téved. Neki is szemére
hánytam.

– De hát honnan tudod, te, bátyámuram, hogy mi tévedünk s neked van
igazad? Hol vannak forrásaid, hol vannak bizonyságaid?

– Tudom hazulról, az apai hajléktól, kisgyerekségemtől fogva. Egyébiránt
Zádor Györgytől és Zsoldos Ignácztól is tudom, a kik ezelőtt ötven s
néhány évvel az osztrák polgári törvénykönyvet talán forditották is, de
magyar forditását mindenesetre gondosan átnézték s nagy tudásukkal s
tekintélyükkel megerősitették. Ez a forrásom, ez a bizonyságom. Zádor és
Zsoldos. Ki merne e két tudóssal versenyre szállani?

– No nézzük hát a jó Páriz-Pápait.

Elővette nyomban azt a háji-báji vaskos könyvet s hirtelen megtalálta
benne az ük-szót. Ük azt jelenti latinul: valamelyik avia.

Most már ő is csodálkozott. Avia csakugyan nőnemü és nem himnemü. Apa
tehát nem lehet, hanem csak anya. Azt a könyvet pedig földhöz vágni nem
szabad, mert ősidőktől fogva minden magyar nyelv tudósának ő az egyik
örök forrása.

Visszatette a könyvet helyére.

– Megadom magam, bátyámuram.

Belekezdtünk ekkor a család őseinek, ágainak, törzseinek, származékainak
magyar nyelvi vizsgálatába. Összehordtunk nagy csomó nevet és szót.
Találgattuk: melyik ezek közül őstiszta magyar, melyik lehet idegen
származásu? Én már régebben foglalkoztam ugy magamban e kérdéssel.
Hiszen törvényalkotási kisérletekbe is keveredtem egyszer-másszor. Azt
is tudtam, hogy a családtagok s rokonsági viszonyok és kapcsolatok
jelzésére a mi nyelvünk alkalmasabb s megfelelő szavakban gazdagabb,
mint a kerek világ akármelyik nyelve s talán gazdagabb, mint együttesen
valamennyi nyelve. Volt hát elég anyagunk a beszélgetésre.

Abban mindjárt megegyeztünk, hogy a sógor szó valószinüleg a német
szomszédságból csuszott be hozzánk. Szép szó, az igaz. Erős hangzása
daczára könnyü ejtésü. Nem nyelvficzamitó, mint a milyen a legtöbb német
szó a magyar embernél. El is van terjedve annyira, hogy az irodalomban
és közbeszédben s a legfelső és legalsó rétegek egyaránt használják. Sőt
sejtelmük sincs arról, hogy van e fogalom jelzésére ős magyar szó is, a
mely szebb is, jobb is, rövidebb is, mint a németes vendég szó. S a mely
végre is a mienk, az édes mienk.

Mi a sógor a családi kapcsolatok közt? Bizony ebben is sokat téved a
köznép s kivált a budapesti uri nép.

Hogy én nekem sógorom a feleségem testvérje s hogy az én feleségemnek
sógora az én testvérem: ezt csak tudják. De már az ángyot és sógornőt
kegyetlenül összetévesztik. Nekem például a feleségem testvérje
csakugyan sógorom, de már a testvérem felesége csakugyan nem sógornőm,
hanem ángyom. Ehhez már a német nyelv nem ért s azért a budapesti uri
nép hebehurgya tudatlansággal az ángyát is mindig sógornőjének nevezi. A
köznép jó magyar vidéken nem esik ebbe a hibába. Ő tisztán tudja és érzi
a különbséget.

A sógornak ősmagyar neve: süv. Süvem annyi, mint sógorom. Három betüs
rövid és szép szó. A tizenhetedik századig élt a magyar irodalomban,
azóta elkezdték feledni. Az utolsó két században elfeledte már a köznép
is. Csak igen kevés helyen emlékeznek már rá. Öregektől én még hallottam
a Mezőföldön, a Bakonyban és Balaton mellékén. De csak ily kapcsolatban:
süves rokon. Sokan azt se tudják, miért süves? Azt hitték, a süves szó
talán tévedés a szives szó helyett és csakugyan ezt használták a süves
helyén. A nagy nyelvi tisztulásnak, az irodalmi átalakulásnak s az
utolsó század iróinak mulasztása, hogy irodalomban és közéletben ujra
föl nem támadt. Ha Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai
alkotásaiban benne volna: az irodalomban és közéletben is benne volna.

Szegény elhunyt nemes barátommal megfogadtuk, hogy irói alkotásainkban
mi e szép magyar szót használjuk ezentul, ha alkalom lesz rá. Csakhogy
ritkán jő alkalom. Nekem azóta talán kétszer jött.

Nyájas olvasóm mosolyog tán a fölött, hogy felnőtt emberek egyes
szavakon is annyit tudnak tünődni. Bizony annyit tudnak. A magyar nyelv
a magyar nép lelke. Minden szó a léleknek egy darabja. Sokszor igen nagy
és értékes darabja. Ma százezer szóból áll a magyar nyelv. Mi ehhez
képest száz szó? Semmi. Száz porszem. De ha mégis volna olyan száz
szavunk, melyről biztosan tudnók, hogy azt Attila vagy Árpád ősünk
valósággal beszélte: minő mérhetetlen tudománybeli kincs volna az!

Azonban térjünk csak vissza az ük szóra. Hogy ezt jól megérthessük,
számláljuk el a család ízeit.

Én. – Ez az első íz.

Apám, anyám. – Ez a második íz.

Öreg apám, öreg anyám. – Ez a harmadik íz. De itt már sok megjegyzésünk
akad.

Túl-a-Dunának a Bakonyon túl levő része igy beszél: nagyapám, nagyanyám.
A köznép még emlit öreg apát, anyát, de a miveltebb osztály már alig.
Igy beszél a budapesti ember is: nagyapám. Igy hagyta bent az osztrák
törvénykönyvben Zádor és Zsoldos is a szót. Igy használják széltében
iróink is. Azt hiszem, ez egyenesen, közvetlenül német befolyás, habár
igen régen használatos. Az én szép Mezőföldemen s Balaton mellékén az én
gyerekkoromban még senki se tudta, mi a nagyapa, nagyanya. Azt se
tudtuk, mi az após, anyós. Ezek helyett az ipam, napam szavakat
ismerjük. A hogy a népdal mondja:

  Eb fél, kutya fél,
  Mig az ipam, napam él.

De menjünk tovább. Mit jelent ez a szó: szép apa, szép anya? Ez is a
harmadik ízt jelentené s öreg apa-anya helyett volna. Eredetét,
származását nem tudom. Nem is jártam utána. Az én vidékeimen a nép nem
ismeri.

Lássuk a család többi ízét.

Ősapám, ősanyám. – Ez a negyedik íz. Itt azonban már még több a fontos
megjegyezni való.

Először is túl-a-dunai öreg nemes ember használja ugyan e szavakat:
ősök, ősi jószág, őseink, ősiség, stb., de az ősök alatt az öreg apán
túl az összes fölmenő rokonsági ízeket érti, föl egész Árpádig. Ha
különösen az ősapáról és ősanyáról akar megemlékezni, akkor azt mondja:
jobb apám, jobb anyám. Sőt a mi nekem kis gyerekkorom óta mindig
feltünt, az o betü helyett ó betüt ejt. Jóbb apám, jóbb anyám: ez a
kiejtés. Régi jóbbjaink is azt jelenti nála: régi őseink.

Ennek se tudom eredetét. De régi mondás, a mult századokban irodalmilag
is élt. Az igazi magyar észjárás szüleményének tartom. A tizenöt éves
gyermek például együtt élhet harminczöt éves apjával és anyjával,
ötvenöt éves öreg apjával és anyjával s hetvenöt vagy nyolczvan éves
ősapjával vagy ősanyjával. Már most kedveskedő gyermeki szóval miként
nevezze ezeket? A szülőket édesnek, azok szüleit nagynak, szépnek,
öregnek nevezi, bizony az ős szülők számára alig talál szebb szót, mint
ezt: jóbb apa és anya.

Azután van egy érdekes jelenség.

A magyar ész az ős szóval és a mag szóval sajátságosan bánik. Ősnek
leginkább csak férfit fogad el, asszonyt nem. Mert nemzetséget alkotni
csak férfi tud, asszony pedig nem tud. Igy van a maggal is. Ha azt
mondjuk: ez a család magtalan: ez nem azt jelenti, hogy nincs gyermeke,
hanem csak azt jelenti, hogy nincs figyermeke. Leánygyermek tiz is
lehet, de ha fiu nincs: akkor magtalan. Igy tanitja ezt a Corpus Juris
és a Tripartitum. Megmagyarázta ezt egyik művében maga Deák Ferencz is.

Az ük ős turáni eredetü szónak látszik. Vámbéry legalább a finnek,
lappok, csagatájok közt meglelte rokonát. Eukko, akkó, ekecze e
nyelveken mind nagy anyát s idősebb nőrokont jelent.

Az ötödik íznél jön elő az ük: dédapa, ükanya.

A hatodik ízben megint ott van az ük. Dédősapa, ükősanya.

Itt most már nyelvbeli rejtélyre akadunk. Ha az öreg apának öreg anya
felel meg s az ősapának ősanya: miért nem felel meg akkor a dédapának a
dédanya s miért kell a dédanya helyett ükanyát mondanunk? Magából a
magyar nyelvből – ugy gondolom, nem is lehet a rejtélyt megfejteni. A
megfejtést a turáni összehasonlító nyelvtudománytól várhatjuk.

A latin nyelven eligazodni tökéletesen nem lehet vagy legalább én nem
tudok. Avus, atavus, abavus, proavus: e szavak jelzik az őst, dédet,
dédőst, dédüköt, üköt. Páriz-Pápai szerint ük: avia, dédük: atavia.
Ugyanő azt mondja: üköd annyi, mint nagyanyád anyja. Ezt nem jól mondja
a régi nagy nyelvtudós, mert a nagyanya anyja nem ük, hanem ősanya.
Másutt meg azt mondja: feleségemnek üke azt jelenti: napamnak anyja. Ezt
már épen nem találta el a nagy tudós. Mert napamnak az anyja az én
feleségemnek nem üke, hanem csak öreg anyja.

Bizony hibáztak a régiek is. A nyelvtörténeti szótárból azt látom, hogy
a Kazinczy-kodex egy helyütt az mondja: »Szent Anna vala Máriának anyja
és Krisztusnak ükeje«. Ez az állitás se igaz. Mert Szent Anna
Krisztusnak öreg anyja. Krisztus üke Szent Anna édes anyja volt.

Azt mondja a kodex: Krisztusnak ükeje. Ez az ükeje üke helyett van.
Eszembe jut, hogy az én vidékemen is igy beszélnek: kieje ez a kalap? A
kieje szó a kié helyett van.

Ükeje, kieje, öveje: egyenlő ragozások. Sokat lehetne erről beszélni. De
bizzuk ezt Szily Kálmánra. Ő a mestere.

Vannak nyelvtudósaink, a kik azt mondják: tökéletesen elterjedt szó a
sógor; elég tiszta és szép is, miért hagyjuk el s miért tegyük helyére a
süvet? Bizony egyszerü a felelet: azért, mert a süv magyar szó s nem
német és azért is, mert rövid és szép és egytagu. És kényelmes is. Ha
azt akarom mondani: süves rokonság, bizony esetlen dolog lenne e helyett
azt mondani: sógorsági vagy sógoros rokonság.

Lehr Albert még tovább is megy. Azt mondja: ha Jókai és Tóth Béla
tévedett s ha a közönség is téved az ükapa használatában, hát hiszen
akkor semmi baj, ha az irodalom is megmarad az ükapánál. – Ez nem az én
nézetem. Kapa is más, kasza is más és ha Jókai vagy Arany vagy bárki
százszor eltévesztené a szót s egyiket a másik helyett használná:
irodalmunkban akkor is csak a kapát kellene kapának s a kaszát kellene
kaszának nevezni. A nyelv törvénye természettörvény, az ellen nincs
tekintély.



EZ IS VÁLÓPÖR!

(Zádor Pali őrzi a kutyabőrt. – Megnősül, gyereke lesz. – Válik a
feleségétől. – Válópöre alatt minden békéltetésnél ujabb gyereke
születik. – Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszu válópört.)

Régi megyei történetet mesélek. Az én jó bakonyi vármegyémből. Édes jó
vármegyém, de sok bölcsesség kormányozta egykor benned a világot! Éppen
ezt bizonyitom be ezzel a furcsa válópörrel is.

Volt egy viczefiskusunk, Zádor Pali volt a neve. Régi jó családból,
törzsökös nemesi vérből volt származása. Büszke is volt rá. Másra nem is
volt büszke, csak erre. A birtok rég eluszott már. Jobbágyainak már
hirük-hamvuk se volt. Erdeit is más járta, bakonyéri malma is másnak
kelepelt, másnak nyikorgott, nem ő neki. Csak az ősi kis kuria volt még
meg, de nem hét szál szilvafával, hanem hetvenhét szál szilvafával s
megszámlálhatlan dió, körte, alma, cseresznye, mogyoró és somfával.
Derék nagy gyümölcsös. Ebből élt maga is, tyukja is, tehene is, malacza
is. Ezentul csak kutyabőreit őrizte példás gondossággal. A nemesség nem
ért ugyan már semmit, de a származás nemessége mégis nagy kincs. Kivált
annak, a kinek ugy sincs egyebe.

Azonban ügyvédi oklevele mégis volt. Ennek segitségével lett a nemes
vármegye viczefiskusa. S ennek segitségével kapott feleséget is. Derék,
jó, piros-pozsgás, jókedvü menyecskét. Irigyelte tőle, magasztalta érte,
ócsárolta őt magát mellette mindenki.

Miként jutott a házassághoz: nem tudom. Mi a Bakony déli és keleti
oldalán laktunk, ő a Bakony északi és a nyugati oldalán. A Bakony nagy
erdő, innenső oldala nem sokat tud a tulsóról. Én már csak akkor
barátkoztam meg vele, a mikor fiatal férj és ujdonsült apa volt.

Olyan fiacskája született, mint a vasék. Büszke lehetett rá apa, anya,
bábaasszony.

El is dicsekedett vele boldog apja uton-utfélen.

Méltó sarjadék az ősi nemes Zádor-nemzetséghez!

Valami gézenguz pajtása azt felelte rá bolond észszel:

– Jó-jó, Pali, de a fiad az aranykulcshoz még se jut el könnyedén.

Pali barátunk felugrott e szóra. Majd a padlást ütötte át a fejével.
Kerekre nyilt a két szeme, tátva maradt a szája, mintha látást látott s
halálra rémült volna.

Mi történt?

A haragos mennykő ütött le mellette?

Nem. Hanem az villant meg eszében, hogy az ő édes kis felesége ime talán
nem is nemes ágyból származott. Ha ez az eset nem volna, miért ne
juthatna az ő fia az aranykulcshoz?

Nem feleselt. Nyargalt haza. A felesége éppen a porontyot szoptatta.
Gyönyörü jelenet. De Pali barátunkat nem bájolta el ez a jelenet.
Megállt felesége előtt rettentő komoly arczczal és szétvetett lábakkal.

– Asszony! Nagy beszédem van veled!

Oly hangon beszélt, hogy a menyecske csak elbámult rá. Nem öntött-e föl
vajjon a garatra, noha eddig nem is volt szokása?

– Szólj hát no, micsoda nagy beszéded?

– Ha nekem huszonnégy óra alatt hiteles okiratokkal be nem bizonyitod,
hogy apád-anyád mindkét ágon való őseid, dédeid, ükeid, dédőseid és
dédükeid s minden nemzetséged legalább hatodiziglen nemes volt: akkor
elválunk. Elválok tőled nyomban!

A menyecske megszoptatta a fiacskáját, elringatta, elaltatta,
rendbehozta keblén a ruháját s két csipőjére tette a két kezét s ugy
mondta az urának.

– Én pedig azt neked be nem bizonyitom.

– Miért?

– Azért, mert egyéb dolgom van nekem a világon.

Igaza volt ugyan a menyecskének, de ilyen kereken még se kellett volna
azt kimondani. Lám, a mi Pali barátunk elugrott, nyakába vette a falut,
azután a várost, azután a vármegyét, fölhajszolt minden papot,
matrikulát és megyei arkhivumot s minek utána sehogy se találta meg, a
mit keresett: meginditotta a válópört. Otthagyta feleségét, gyerekét a
kuriában, maga feljött lakni a vármegye székvárosába.

Az egész világ azt mondta: hóbortos bolond. Nem törődött vele. Első
dolog a világon a vér tisztasága. E miatt ugyan el nem választják a
házasfeleket, de hiszen nem is erre alapitotta a pört. Titok,
összeférhetetlenség, engesztelhetetlen gyülölet s egyéb eféle
hiábavalóság. Ezzel hozakodott elő. Bizott abban, hogy ő vármegye ura.
Keresztül hajtja pörét hamarosan.

Hiába bizott.

A nemes vármegye nem ugy gondolkodott, mint a mai hebehurgya világ.
Hanem ugy gondolkodott: nem szabad a pört gyorsan elintézni. Nem azért
van a világi hatóság, hogy a perlők, patvarkodók, viszálykodók kedvében
járjon. A ki pört indit: várjon, fizessen, csusszon-másszon utána, unja
meg teste-lelke, öregedjék ki belőle, kivánja a poklokra az irót-birót,
prókátort, tanácsadót. Majd bizony! Ha gyorsan intézkednék a vármegye:
az ördög se győzné a sok panaszt és panaszkodót elkergetni.

Pali barátunknál se tett kivételt a nemes vármegye.

Mielőtt a pör tárgyalását megkezdené: kitüzte az egyezkedési tárgyalást.
Éppen egy esztendőre nyujtotta ki a határidőt. Igy hozta magával az ősi
szokás. Akkor pedig jelenjék meg személyesen mind a férj, mind a
feleség. Mert különben igy meg amugy!

Meg is jelent. Pali barátunk ugy is ott lakott helyben. De megjött a
menyecske is, hozta kis fiát is. Kis fia oly hatalmas növésnek indult,
hogy már dalolni és tánczolni is tudott, pedig alig mult egy éves. Oda
szállt a menyecske az »Angyal« vendéglőbe a viz mellé, a nagy hid mellé,
a hol a Nepomuki-szobor tartja a keresztet. Ott volt egy kétablakos kis
nyájas szobája.

Hogy tudta meg ezt Pali barátunk?

Hogyne tudta volna meg?

Igaz, nemes ember természete: az előzékenység, udvariasság, gyöngédség
és hódolat az asszony iránt. Még akkor is, ha az asszony az embernek
valóságos felesége. Még akkor is, ha az ember válik a feleségétől.

A nemes ember sohase lehet más, mint nemes ember.

De bizony várta a menyecskét Pali barátunk hódoló tisztelettel.
Gondoskodott is számára fütött kályháról, jó vacsoráról. Megölelte,
megcsókolta fiacskáját. Kezet csókolt a menyecskének is. Együtt is
vacsorált velük, ne legyenek társaság nélkül. Azt se tudta, mikor
következtek el hajnal felé egymástól, mikor ment haza diákos özvegy
lakába.

Másnap volt a megyei széken a békéltetés. Ünneplő ruhájában jelent meg
mind a két váló fél. Prókátornak, ügyvédjelöltnek, lótófutónak semmi
hire.

A békéltetés is más volt, mint mai napság.

Ma oda rendel a biróság ötven férjet és feleséget egyszerre. Csak ugy
nyüzsögnek mindenfelé. Se a biró nem ismer senkit, se a birót nem ismeri
senki. Nem is szól a biró a házasfélnek se szivéhez, se lelkéhez. Csak a
jegyzőt kérdi: rendben van-e az iktatás, kiadás, numerus, terminus,
rubrika, kereset, melléklet, matrikula, lakásbizonyitvány s több efféle
ostobaság. A jegyző motyog valamit, a biró int egy plajbásszal.

– Elmehetnek!

Bevégződött a békéltetés. Az asszonynak egész szive, egész lelke, egész
üdvössége és kárhozata van az ügyön s ime a biró jó szót se szól hozzá.
Csak ugy végzi el ügyét, mint egy aktát. Ide dobja, oda dobja. Mint a
számadó juhász, mikor lebélyegzi a birka fülét.

Nem igy volt ez hajdan.

Ott ül az ősz alispán az asztal fején. Előtte a keresztre feszitett
Üdvözitő képe. Előtte a Törvénykönyv és a Szentirás. Jobbról-balról a
táblabirák nyolczan-tizen. Ünnepi csend és komolyság. Nem csapkodják az
ajtókat, nem feleselnek a lótófutók. Mintha templomban volna mindenki.

Az alispán maga elé állitja a férfit és a nőt s szól hozzájuk:

– Édes fiam, édes lányom! A földi igazságszolgáltatás szine előtt
álltok. De a ti viszálytok nemcsak földi, hanem égi ügy is. Isten
rendelése a szent házasság. A ti boldogságtokra, a bűnös emberiség
javára, az emberi nemzetség fenntartására határozta azt a mennyei
végzet. Hogy te, édes fiam, ne lennél magad özvegyen és hogy te, édes
lányom, ne lennél magad árván. Hanem egymást boldogitanátok. A mit Isten
összekapcsolt: el ne szakassza az emberi gyarlóság. Gondoljátok meg ezt
édes fiam, édes lányom még egyszer!

Igy beszél az igaz biró, de hosszan beszél. Könnye hull a menyecskének,
de Pali barátunk arczára is kegyetlen boru ereszkedik.

Nem békülnek.

– Jól van édes fiam, édes lányom. Mához egy esztendőre ujra megkisértem
köztetek az egyességet. Itt legyetek pontosan.

Ott voltak. Csakhogy az alatt megint egy piros pufók gyermek született.
Ott tartotta ölében az asszony. A másik ott állt mellette, fogta a
szoknyáját. Az uj gyereket is be kellett jelenteni a válópörbe. Ez már a
válópör alatt született.

– Van valami mondanivalója a férjnek erről az uj körülményről?

Pali barátunk megsodorintotta a bajuszát.

– Meg kell hajolnom a bevégzett tények előtt!

Okos beszéd!

Ujabb terminus ujabb esztendőre. Ujabb gyerek az ujabb terminusra.

Egyik békéltetésen végignéz Pali barátunk a gyerekeken. Ugy állnak
egymás mellett, mint az orgonasip. Tudja, hogy mindez a nemes embernek
az asszony iránt való lovagias hódolatából származott ott az
»Angyal«-vendéglőben a viz mellett, a nagy hid mellett, a nepomuki szent
szobra mellett. Végignéz a gyerekeken. Keserüséggel telik meg a szive.
Kifakad:

– Tekintetes megyei törvényszék! A mióta minket békéltet: örökké
szaporodik a gyerek. Már nem győzöm. Ha engem még egyszer ide idéznek
békülésre: fölgyujtom a vármegye házát! Nekem már sok a béke meg a
gyerek.

Az alispán föláll, fogja a válópör aktáit s odavágja a köpőládába.

– Ezt a szót vártam, Pali öcsém. De ha nyomban vissza nem mégysz a
feleségedhez: szemem elé ne kerülj. Mint a kintjárót: ugy verlek ki a
vármegyéből!

Ez volt az itélet.

De volt is foganatja. Ötven évig élt Pali barátunk boldog házasságban a
feleségével. A kutyabőrt sohase hozta elő többé.

Példabeszéd lett válópöréből.



KIKBŐL ÁLLT A TÁBOR?

(1848. évi márczius 15-ike Pozsonyban és Pesten. – A tizenkét pont. – A
pesti ifjak. – Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.)

Mi történt márczius 15-én ezelőtt ötvenöt esztendővel? Az ábrándok
illatos ködéből, a hagyományok megszentelt jelszavaiból, a költészet
virágaiból ki lehet-e érteni tisztán, a mi valósággal történt?

Két nagy eseménye van ennek a napnak. Az egyik Pesten, a másik
Pozsonyban jött létre. Egyaránt fontos mind a kettő. A nemzet
történetének ragyogó fejezete mind a kettő.

Pozsonyban e napon készült el az az országgyülési határozat, mely által
az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett
a magyar nemzet. Az egységes magyar nemzet, a milyen volt Árpádnak
honfoglaló serege.

A nemesség válla eddig szüz volt, közteher azt nem nyomta még. Adót nem
fizetett, közmunkát nem végzett, de azért minden jogot és szabadságot ő
élvezett. E napon mondta ki a közteherviselést. E napon határozta el,
hogy birtoka arányában magára veszi a köznép adóterheit s
közmunka-kötelességét. E napon engedte el a jobbágyi robotot és
tizedszolgáltatást. E napon tette szabaddá és független birtokossá a
föld népét, a jobbágyot, az uraságok szolgáit. E napon lett a törvény
előtt egyenlő mindenki.

Eleddig sok terhes századon keresztül nem volt natio hungarorum. Nem
volt magyar nemzet. Hanem plebs és populus. A jobbágynak az volt a neve:
misera plebs contribuens. Magyarul: »Szegény adózó nép.« A nemesnek az
volt a neve: populus Verbőcziánus. Magyarul ugy mondhatnók: »Verbőczy
nemzetségei.« Ama nagy napon egyesült, összeforrt a jogban és az
intézményekben a plebs és a populus s az egyesülésből megszületett a
fölséges magyar nemzet. Natio Hungarorum.

A köztudat e napnak nem ezt a történetét ünnepli. Nem azt, a mely
Pozsonyban jött világra, a rendek utolsó országgyülésén, – hanem azt, a
melynek szinhelye Pest volt.

Bécsben márczius 13-án forradalom volt. Elkergették Metternichet, az
avas európai rendnek vén mesterét. Ennek hire márczius 14-én este
érkezett Pestre a bécsi ujságokkal.

Irinyi József azt mondta: ime, a bécsiek különb legények, mint mi. Ők
már csináltak nagy dolgot. Hát mi alugyunk? Alugyék a magyar akkor is, a
mikor már az osztrák is fölébredt? Sötétség boruljon ránk akkor is, a
mikor már Bécsben is dereng a hajnal? A szabadság hajnala!

Ez volt a külső ösztön arra, a minek a következő nagy napon meg kellett
történni.

Még az éjszakán Irinyi József megirta a tizenkét pontot. Megirta azt a
kiáltványt, melynek ez volt a czime: »Mit kiván a magyar nemzet?«

Hozzuk vissza emlékezetünkbe e pontokat:

1. Sajtószabadság.

2. Felelős kormány Budapesten.

3. Évenkénti országgyülés Pesten.

4. Polgári és vallási egyenlőség.

5. Nemzetőrség.

6. Közteherviselés.

7. A jobbágyok fölszabaditása.

8. Nemzeti képviselet és esküdtszék.

9. Nemzeti bank.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra. A magyar ezredek jöjjenek
haza, az idegen ezredek takarodjanak innen.

11. A politikai foglyokat szabadon kell ereszteni.

12. Erdélylyel egyesüljünk.

Ime ujabbkori történetünk hőseinek hitvallása 1825 óta!

Márczius 15-ének reggelén talpon volt egész Pest. A tizenkét pont már
kinyomatva. Olvassa mindenki. A belváros utczáin sokaságok gyülekeznek.
Sok helyütt pillanatnyi szónokok támadnak. A nép éljenez s kalapját
lengeti. Azonban az égboltot felhők takarják s a tavaszi eső ismételten
megered. A tömeg nem veszti el kedvét. A tömeg vezérei: Petőfi, Jókay,
Vasváry, Irinyi. Széthangzik a jelszó: menjünk népgyülésre a Muzeum elé.
Petőfi a reggeli órákban megirja hires riadóját: Talpra magyar! A
népgyülés összejön. Ott van tizezer ember. Esernyő alatt valamennyi. El
is nevezi Széchenyi az eseményt paraplé-forradalomnak.

Mindegy. A népgyülést megtartják. A tizenkét pontot elfogadják. Azután
átmennek Budára, föl a várba s az öreg Táncsicsot sajtófogságából
kiszabaditják. S megalakitják a küldöttséget, a mely a tizenkét pontot
fölviszi Pozsonyba, hogy átadja a nemzet országgyülési vezéreinek:
Kossuthnak, Batthyányinak, sőt magának a nádorispánnak is.

Ime: Ez történt Pesten márczius 15-én. Fényes és ragyogó fellobbanása a
magyar szellemnek. De a tűz már régóta égett s Pozsonyban, a karok és
rendek szivében is égett.

A nagy nap vezéreit ismerjük. Nevüket egyaránt őrzi a történelem és a
hagyomány.

De kikből állott hát a tábor?

A Muzeum kertje akkor valamivel nagyobb volt, mint most. Azóta a körut
javára lemetszettek belőle pár száz négyszögölet. Fákkal se volt ugy
tele, mint most. Szobroknak, virágágyaknak hirük se volt. Az a diszes
vaskeritése se volt meg, a mi most megvan. A Sándor-utcza,
Esterházy-utcza és Muzeum-utcza felől korhadt, rongyos deszkakeritéssel
volt körülvéve. De azért a népgyülés még se foglalt el nagyobb tért, –
csak a homlokzat és főlépcső előtti kis mezőt töltötte meg a sokaság. Az
utczai közlekedést épen nem akadályozta.

A város lakossága épen más volt, mint most.

A városnak nem nyolczszázezer lakosa volt, mint most, hanem csupán
nyolczvanezer. Buda nem számitott. Annak német népe és hivatalnokserege
száz mértföldnyire feküdt Pesttől és a nemzeti mozgalmaktól.

Zsidó nem lakott Pesten. Alig egy-két család. A zsidók kiváncsi s
könnyen hevülő serege nem szaporithatta a sokaságot.

Szocziálisták és asztaltársaságok nem voltak. Összebeszélésre ötvenezer
embert, mint most, a köztérre ki nem állithattak. Czéhek voltak ugyan,
de azok csak ünnepi napra seregelhettek össze.

A polgárok, kertészek, tehenészek, mezőgazdák, kézművesek nagy része
német volt; – Petőfire, Jókayra, országgyülésre semmit se adott; – hogy
a magyar nemzet mit kiván, azzal semmit se törődött; – egy pont vagy
tizenkét pont, neki az egészen mindegy volt. Sváb volt, tót volt,
kucséber volt; a magyar beszédből egyetlen szót se értett.

Mégis volt tábor.

Néhány száz jurátus és fiatal ügyvéd. A ki véletlenül itthon maradt. A
jurátusok nagy része Pozsonyban volt a királyi tábla mellett az
országgyülésen.

A vármegyeház maga kiállitott vagy ötven főnyi sereget. Kemény magyar
volt az egész.

A magyar czéhek örege-apraja elment a népgyülésre. A csizmadiák, a
szücsök, a magyar szabók, a molnárok, a kálvinisták el nem maradtak
volna a világért se.

Az irók, költők, tudósok, hirlapirók, tanárok akkor magyarok voltak
mind. Azok teljes számban jelentek meg uton-utfélen, kávéházakban s a
Muzeum lépcsőzetén.

De az egyetemi fiatalságból nem maradt el talán egy se. Számra nézve
felényi se volt ugyan, mint ma, de ott volt s egyetlen szent érzés
uralma alatt volt az egész fiatalság.

»A pesti ifjak!«

Ez volt a márczius 15-iki népgyülés hivatalos neve. Az országgyülésen
nem is nevezték másként az egész mozgalmat. A pesti ifjak kiáltványa;
igy ismerték a tizenkét pontot.

A népgyülést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és
rendőrségnek. Engedélyre nem volt semmi szükségük. Se elnököt, se
jegyzőt nem választottak; se rendőr, se kerületi kapitány ott nem
hallgatózott. A hol jurátus és egyetemi fiatalság nagy számban volt: ott
nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkedni. A legmagasabb állami
tekintélyt, rendet, csendet, biztonságot megőrizni elég volt a megyei
alispán: Nyáry Pál.

Bizony más világ volt, mint a mai!

Két esztendő mulva Budán voltam s a Gellérthegy tövében laktam, Tómics
gazda volt a szállásadóm. Gazdag szücs volt, rácz nemzetség volt, de
abból a fajtából, a melyikből Damjanics. Igaz rácz volt, de azért
lelkéből ragaszkodott hozzánk.

Meg akart tanitani a szerb nyelvre s egész napon át mesélgetett. Rá
került a szó a nagy napra is. Furcsán adta elő annak történetét.

– Az a Szupics – ugymond – az volt az oka mindennek. Átküldtem a
Heidelberg boltjába, a birkabőrös boltba Pestre korán reggel. Azután
haza jött s annyit hazudott itthon, hogy a legények mind ott hagyták a
műhelyt s átmentek Pestre. Volt ötvenkét legényem, fele magyar, fele
rácz. Egyik nyáj nem értette a másikat, de azért átment forradalmat
csinálni mind. Azután honvéd lett mind. Azután meghalt mind. Egy se jött
vissza a gazember – ott maradt mind. Az én jó legényeim! Abban az
esztendőben egy ködment se készitettek el azután!

Pergett az öreg Tómics könnye. A ködmenért is, a honvédért is, az
ötvenkét jó legényért is.

Tómics gazda ennyit tudott. Magam nem lehettem ott a Muzeum lépcsőin
tartott gyülésen. Gyerek voltam. Hanem ott volt Bakonyaljáról,
Berhidáról Karácson János egykori jó barátom s vármegyei tiszttársam. Ő
beszélte el nekem ugy, a hogy leirtam.



A KERKAPOLYAK.


I.

(A Kerkapoly név. – A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. – Az
áttelepedés története. – Padányi Biró Márton püspök. – A kis-lődi
nemesek. – Balaton Udvari határa. – A nemesi előnév természete. – Az
előnevet hajdan nem a király adta. – A Szalók, Karcsa, Kisfaludy, Jókay,
Eötvös, Deák nemzetség előnevei. – A Kerkapolyak előnevei.)

A Kerkapolyak is Bakony fiai, meg kell hát róluk emlékeznem.

Hiteles okirattal s élő tanukkal nem igen tudnám bebizonyitani, hogy
csakugyan Bakony fiai, de firól-fira szálló családi hagyományok igy
emlékeznek. Elmesélem, a miről emlékeznek.

De jöjjünk először tisztába a névvel.

A mi életünkben a nagy miniszter neve és működése lobbantotta magas
lángra a család hirét, nevét, dicsőségét. A nagy minisztert az országos
nagy közönség s a hirlapi sajtó rendesen Kerkápolyi és Kerkápoly néven
nevezé. Ezt a nevet a család soha nem ismerte és soha nem használta.
Ellenben a jó falusi nép Zalában, Veszprémben, Somogyban szerette a
Kapolyi nevet használni. Kapoly nevü falu ott van Somogyban s a köznép
egészen természetesnek találja a vezetéknevet e falu nevéből alakitani.
Minek is a Kapolyi név elé a Ker-szótagot tenni? Ha valakinek
Székesfehérváry volna a neve, a köznép bizony csak Fehérvárynak ismerné.

A nemesi családok krónikása, Nagy Iván, a Kerkapolyi nevet ismeri. Nem
tudom, honnan. A nemességszerző első ős 1685-ben kapta a czimeres
nemeslevelet. Ezt én nem láttam. Meglehet, ebben van a Kerkapolyi név,
noha nem valószinü. Maga a nagy miniszter mindig Kerkapoly szót irt, a
mikor nevét irta. De nem ugy mondta szóval, a hogy irta. Ugy mondta:
Kerkapoli.

Igy van e szóval az egész nemzetség minden tagja. Ugy kell tehát tollal
irni és szóval ejteni, a hogy a nagy miniszter cselekedte.

A család nemessége tehát nem nagyon régi. Alig terjed hét nemzedékre. A
névből magából azt kellene következtetnem, hogy a család délszláv
eredetü vagy legalább horvát eredetü. A szláv nyelveket nem ismerem. De
sokszor olvastam, hogy például Rigó-Mező szerbül Kosszovo-Polje. Sokszor
hallottam, hogy Kerka-Völgye vagy Kerka-Mezeje horvátul Kerka-Polje.
Zalában is van Kerka nevü folyó, partjain és közelében már horvátok,
vendek laknak s annak mellékét Kerkapoljének nevezik. Minden látszat
arra utal, hogy a Kerkapoly név innen és igy keletkezett.

Szinte bánnám, ha arról kellene meggyőződnöm, hogy a család nem magyar
eredetü. Testben, lélekben, a szellem óriási őserőiben, de még
gyöngeségeiben is a család valóságos magyar fajbeli. Nemzetünk
történelmének legnagyobb alakjaiból német, szerb, oláh ugy is elorzott
már jó csomót. Nem szivesen adnám nekik a Kerkapolyakat is.

A Bakony-vidéki eredetet tisztán szóbeli hagyomány tudja és bizonyitja.
De a mult század elejétől kezdve már én is tudom és bizonyitom, a mint
elbeszélésem folytán majd kitudódik.

Kerkapoly I. Ferencz, a nagy miniszter ősapja, Balaton-Udvariban lakott.
Ott volt ugynevezett kisnemes. Ott volt kis birtoka, kis háza, jó
szőleje, semmi jobbágya. A régi Kerkapoly-ház ma is megvan. Egyszerü,
szegényes ház nádtetővel. Néhány év előtt jól megnéztem. Teteje nem is
lehet más, mint nád. A nádat a Balaton ingyen termi. A nádtető sokkal
olcsóbb és hasonlithatatlanul jobb mindenféle más tetőnél. Könnyü és
tartós. Kevés gonddal száz évig eltart. Nyáron hüsiti, télen enyhiti az
időjárást azok számára, a kik benne laknak. Tüzet könnyen fog ugyan
villámtól, égő szomszédháztól, de hát egyéb tető is csak elég, elhamvad,
ha isten ugy akarja. A mikor pedig már a nádtetőt a zöld moha, fülfű,
kövi rózsa egészen benőtte, jobban ellenáll a külső tűznek, mint
akármiféle zsindely. Azután a veszett nagy jégeső a cserepet, palát,
zsindelyt mind agyon veri, holott a nádtető föl se veszi azt. Okos ember
azért a Balaton partján nem is épit másként, csak nádtetőre.

De miként került hát Kerkapoly Ferencz Balaton-Udvariba?

Szomoru ennek a története. Még szomorubb egész nemzetünkre, mint a
Kerkapoly-nemzetségre.

A mikor a török kitakarodott hazánkból s a mikor dicső fejedelmünk,
Rákóczi Ferencz, a Márvány-tenger partján örökre lehunyta szemeit: a
németnek az jutott eszébe, jó lenne Magyarországból kiirtani a magyart.
Nem tűzzel, nem vassal, nem fegyver élével, hanem alattomosan, ravaszul,
mégis erőszakkal, égbekiáltó igazságtalansággal.

Száz módot talált ki rá.

Az egyik módot a Bakonyban alkalmazta nagy sikerrel. Ott van például az
öreg Bakonyban két Lőd nevü falu egymás mellett. Az egyik Város-Lőd, a
másik Kis-Lőd. A régi irások szerint hajdanta a két falu egy volt s a
neve Leveld volt. Ebből lett Lövöld, ebből pedig lett Lőd. Nevezetes
története van Nagy Lajos királyunktól kezdve, de ehhez semmi közünk. A
török elpusztulása óta a veszprémi püspökség birtoka volt. Nagy
messzeségben rengeteg erdőségei voltak. A legszebb bükkök, cserek,
tölgyek, hársak a föld kerekségén. Az igazi öreg Bakony. Mindenütt, a
hol most Város-Lőd, Kis-Lőd, Cseh-Bánya, Német-Bánya és Farkas-Gyepü és
Koplaló falvak és puszták feküsznek.

A két Lődnek jó magyar, jó nemes és jó kálvinista lakói és birtokosai
voltak, kiváltképen Kis-Lődnek. Itt birt és lakott különösen a Kozma- és
Kerkapoly-nemzetség is. Az a Kozma-nemzetség, a mely a mi időnkben Kozma
Sándort, a nagy főügyészt és Kozma Ferenczet, a világ legnagyobb
lóismerőjét, adta nekünk. E családnak még a nemesi neve is Leveldi
Kozma.

Mária Terézia magyarpusztitó korszakát élték őseink. A veszprémi püspök
Padányi Biró Márton volt. Van neki még némi irodalmi neve is. De erős
nagy úr volt, hatalmaskodó indulattal. Származása és egyénisége tiszta
magyar, vallása buzgó, lelkes római, a minthogy a veszprémi püspök más
nem is lehetett, de politikája kutyahitü német. Igy tetszett a
magyarirtó kegyes királyasszonynak.

Padányi Biró Márton püspök úrnak nem tetszett a kálvinista magyar se
szomszédnak, se alattvaló jobbágynak. De ha jobbágya volt, könnyen
elbánt vele. Elvette ökrét, lovát, gunyáját, gyerekeit s minden
jószágát, magát pedig szélnek eresztette, pokolba kergette, bujdosásra
vagy áttérésre birta s a ki nála maradt, németté tette. Igy tettek a
nagy uraságok is, az Esterházyak és a Zichyek s a nagy egyházi rendek
is, a zircziek, a Benczések, a veszprémi káptalan. Ma mind jó magyarok,
de akkor bolond volt a divat. Igy lett tele az öreg Bakony apró-cseprő,
kisebb-nagyobb sváb faluval. A honából, szülőföldéről kivert szegény
magyar föld népe akkor még nem mehetett Amerikába, elszéledt erre-arra.
Nagy a világ.

A nemes emberrel nem lehetett elbánni ily könnyü szerrel. A nemes
emberre nem hajtott rá oly könnyen se iró, se biró, se végrehajtó. Ha
pedig hajduval akart volna rátámadni valami nagy uraság: a nemes ember
nagyon hamar fokosra, kardra, puskára kapott s arra se volt röst, hogy
segitségért beszóljon Szent-Gálra, Vámosra, Adáz-Tevelre vagy
egyik-másik közeli nemes faluba. A nemes ember mind atyafinak, mind egy
ősi családhoz tartozónak érezte magát.

– Ne hagyjuk az atyafiakat! Ránk is kerülhet a sor.

Ez volt a jelszó.

Nehéz szó, erő is volt mögötte. Padányi Biró Márton püspök úr sehogy se
látta tanácsosnak a kis-lődi nemesek ellen hatalmaskodást kezdeni. Hanem
szemre birta őket szép szóval, álnoksággal.

– Lássák be a nemes urak, békén egymás mellett nem maradhatunk. De én
rosszat nem akarok még se, pedig volna erőm, hatalmam mindenre. Hanem
van nekem nagy darab földem a Balaton partján, odaadom cserébe. A nemes
uraknak ugyan terhükre esik a költözködés és épitkezés, de én ezt is
szivemre veszem s minden kis-lődi tiz hold földért adok a Balaton
partján husz hold földet.

Igy beszéltek a püspök úr is, küldött emberei is, sőt utóbb még a
járásbéli megyei tiszt urak is. A püspök úrnak, ha úgy akarja, messze ér
a karja.

Jól van no! Gondolkodóba estek a nemes urak. De legelőször mégis meg
kell nézni azt a Balatonparti darab földet.

Megnézték. Megmutatták nekik azt a földet, mely a három Dörgicse alatt a
hegyek lábán Akali és Örvényes közt elterül mind a viz partjáig. Ebből
bizony kikerül tiz hold helyett husz hold.

Ritkás erdővel, vénhedett cserfákkal, vadrózsa és kökénycsalitokkal volt
benőve az egész terület. Valami kis szégyenlős patak is csörgedezett
rajta.

– Irtani kell itt atyafiak!

Hát hiszen az se nagy dolog. Nem őserdő az az erdő.

– Hát ha a földje nagyon köves?

Vágjunk belé. Száz helyen is belevágtak a likvágó kapával. Bizony volt
ott kő elég. Még pedig ökölnyi apró mozgó kő. De azért televény is
akadt. Helylyel-közzel lehet szántóföldet csinálni, legelőnek épen
türhető, bor is jó terem a dörgicsei hegyek oldalán, éhen halni épen nem
szükséges.

Hanem azért mégis csak rossz csere lesz az. Nem lehet azt ugy sebtében
elfogadni.

Megint csak előálltak a püspök úr besugói, üzenethordói, küldött
emberei.

– Gondolják meg a nemes urak jól, de azért ne sokat késlekedjenek. A
püspök úr nagy úr, prókátor kezébe adja az egész falut. Neki nem kerül
semmibe, hiszen ott vannak az uradalmi fiskálisai Veszprém-, Zala- és
Somogyvármegyékben. Nem is egy, hanem három. A király az ő pártját
fogja. A Kanczellária, a Konzilium, a Nádorispán, az Országbiró, a
főispán, mind az ő kezére dolgozik. Mit ér ilyen hatalommal szemben
nemzetes uraimék minden erőlködése? Eltart a pörösködés huszonöt
esztendeig. Azalatt a költség koldussá teszi nemzetes uraimékat. Ha
sovány is az a csere: mégis csak jobb lesz azt elfogadni!

Utóbb is ez lett a vége.

Minden nemes kálvinista magyar család fölkerekedett Kis-Lődön s
átköltözött a Balaton-partjára. Átköltöztek a Kozmák és Kerkapolyak is.
Egyes egyedül a Vida-család maradt meg Kis-Lődön. Meg is verte az Isten.
Nem segitett rajta az se, hogy áttért a püspök úr kegyes hitére. Utóbb
nemességét is elkorhasztotta az idő. Németté lett, svábbá lett, a
faszénégetést és talicska-csinálást is megtanulta. Mikor ezelőtt épen
negyven esztendővel kezembe vettem a falu magyarságának ügyét, akkor már
egy Vida-sarjadék se tudta beszélni ősanyáinak édes magyar nyelvét.

Ez is furcsa eset volt, másutt mesélem el.

A nemzetségek szóbeli hagyományai szerint igy kerültek a Kerkapolyak a
Balaton partjára. Eredetileg hát az öreg Bakony szülöttei ők.

Az illető családok hagyományai szerint sok kálvinista nemes család
mozdult akkor ki ősi örökéből. Emlegetik a Gondol, Sebestyén, Sólyom
nemzetségeket is. Valamennyi költöző nemzetség nem is Balaton-Udvarira
szállott, szálltak Szent-Gálra, Szent-Antalfára, Köves-Kállára,
Monoszlóra, Tót-Vásonyba, Akaliba és Balaton-Füredre is.

De a nagy miniszter épen bakonyi termés. Ott született Szent-Gál
községében. Apja ott élt, ott halt. Ott van eltemetve a régi temetőben.
Majd megnézzük sirját is.

A kis-lődi nemesek nem jártak szerencsével. A csere nem jól végződött.
Ivadékaiknak volt okuk megsiratni.

A falut fölépitették, ma is áll. Közvetlenül a Balaton partjára
épitették, hogy a kacsák, libák utczáról, udvarról egyenesen mehessenek
a vizre. De a rák, hal, csuka és kárász is kéznél legyen minden
pillanatban, ha a nemzetes urnak kedve kerekedik hozzá. Nincs is olyan
falu több a Balaton partján, talán csak még Györök, mely annyira a viz
mellé huzódott volna, mint Balaton-Udvari.

A ritkás erdőket, csalitokat, ligeteket kiirtották. Csináltak kertet,
legelőt, szántóföldet, kopasz mezőket. Akkor tudódott ki igazán, micsoda
átokverte vidék az.

Eke, kapa megbolygatta azt a vékony, aszufüves televényt, a mely a
kavicstengert a ligetek árnyékában beboritotta. Megmozdult és felszinre
került a fehér kavics. Nem termőföld ez se fönt, se alant; nem is szirt,
nem is kőpad, hanem mozgó kavics, melyet ezer év óta hordanak le a
felhőszakadások a három Dörgicse hegyeinek oldaláról. S ha mélyen ásnak,
kutat furnak, a föld mélységeiben sincs egyéb, csak mozgó, recsegő fehér
tört kavics.

Jöttek a záporesők, felhőszakadások s a megbolygatott kis televényt
lesodorták. De azért hoztak helyette uj kavicsot. Jöttek a viharok
Dobos-tetőről, Somlyó felől, az öreg Bakony tetejéről s a mikor
szárazság uralkodott, még a porszemet is kifujták a kövek közül, bele a
Balaton nagy vizébe. A Balaton-melléki viharhoz semmi se hasonlit. Oly
hirtelen jön az, hogy meg nem érzi se pók, se zöld béka, se állat, se
ember. De nincs is ott zöld béka se. Az is csak ott szeret tanyázni, a
hol egyéb zöldség is akad. Itt pedig nem akad. Az ökörfarkkóró se
magasabb arasznyinál, a kutyatej is előbb elszárad, semmint virágját
kinyithatná. Gombafélének hire sincs. Még a földi moha is sorvadásban
szenved. Itt-ott látni csak fülfűt, kövi rózsát, a mely a sima
sziklapadon is meg tud élni. De az is mind el van gémberedve.
Köröskörül, a merre a szem lát, nem lát egyebet, mint kövecstengert. Ez
a köves Arábia sivataga. A csörgedező patak is rég kiszáradt. Fönt, a
hegyek alján még van forrása, tavaszonkint ki is tör üde vize, de azután
a sivatagon csakhamar elmulik. Malmot se lehetett rajta fentartani.
Épitettek ugyan, de utóbb még a kövét is elhordták a viharos szelek.
Itt-ott egy-egy busuló kökénybokor, az se hoz gyümölcsöt soha. És sárga,
apró vadrózsa, hogy legyen valami legalább, a mi a vigyázatlan gyereket,
állatot véresre karczolja. Lábnyi hosszu óriási gyikok czikáznak néha az
ember előtt. Szinte nehéz elgondolni, miből élnek.

Ilyen lett a vidék. A falu temetőjét, a temető sivatag képét, a sziv
alaku sirkövek történetét leirtam már a »Két temető« czim alatt a
»Balatoni Utazás Vége« czimü munkámban. Igazán irtam le. Olyan az egész
környék.

Ide telepedett hát le a kis-lődi kálvinista magyar nemesség. De magyar
maradt és szabad és független, habár szegény is. Mégis jobban járt, mint
a Kis-Lődön maradt Vida-nembeliek, a kik németté váltak és robotossá.

De az unokák már megkisértették, nem lehetne-e Udvariból menekülni.
Nemzetes Kozma Ferencz uram már ügyvéd lett, tekintetes úr lett s el is
költözött Somogyvármegyébe Kőröshegyre s onnan még tovább, a belső
Somogyba. De vele s gyerekeivel, a nagy főügyészszel s unokáival, a
költőkkel, Kozma Bandival s Bárd Miklóssal ez elbeszélésem folyamában
már nem lesz dolgunk. Csak később egyszer emlitem meg tisztes nevét. A
Kerkapolyakról kell folytatnom elbeszélésemet.

A Kerkapolyak több ága is elhagyta Udvarit.

István, a hires követ és alispán, már Kővágó-Eörsön lakott s ott volt
tekintélyes birtokos. Testvéröcscse, János, a nagy miniszternek édes
apja, már Veszprémvármegyében vert gyökeret s nem is kisebb helyen, mint
Szent-Gálon a királyi vadászok között.

Ezekről kell elmondanom, a mit tudok s a mi megérdemli nyájas olvasóim
figyelmét.

A nemességszerző I. István 1640 körül született s a hóhér-királytól, I.
Lipóttól szerezte meg – mint emlitém – 1685-ben czimeres levelét. A
család nemesi előnévül e szót használta: Kővágó-Eörsi. Benne van-e e szó
a levélben: nem tudom. De épen e nemesi előnév használata bizonyitja,
hogy valami köze már a tizenhetedik század közepén is volt
Kővágó-Eörshöz.

E falu különben szintén Balaton-parti falu, noha nem közvetlenül a
partra épitve. Hatalmas nemessége s kitünő birtokosai voltak hajdan is s
vannak még ma is. Kerkapoly-ivadékok is lakják ma is.

A nemes ember egyébiránt hajdan akár szülőfölde, akár valamelyik nemesi
birtoka után szabadon választhatott s használhatott nemesi előnevet. Nem
ugy volt, mint most. A királyi adomány nem volt hozzá szükséges. Mi köze
is van ahhoz a királynak? Ha a nemzetség maga s a vármegye s a megyei
nemesség tudtul vette, elfogadta, jóváhagyta: szent volt a nemesi előnév
s azon már semmiféle királyi hatalom változtatni nem tudott.

Az ősi, Árpáddal egyidős Szalók-nemzetség, egyik tagja megszerzi
Borsodban Bessenyő birtokot. Ettől kezdve nevezi magát majd Bessenyei
Szalóknak, majd Szalók-nembeli Bessenyeynek. Utóbb is századokon
keresztül rajta maradt a Bessenyey név. Az igazi Szalókyak
Veszprémmegyében vannak. A Marczal vidékén fekszik egymás mellett
Nemes-Szalók és Pór-Szalók. Tehát az ős Szalók ivadéka teljes joggal
nevezheti magát vagy Szalóki Szalókynak, vagy mind a két Szalóki
Szalókynak, vagy ha tetszik: Nemes-Szalóki Szalókynak.

Van egy nemes barátom: Karcsay. Ő még az Álmos vezér korabeli Karcsának
egyenes ivadéka. A Csallóközben fekszik egymás mellett a sok Karcsa nevü
falu. Tizenhárom falu ugyanazon a néven egy csomóban. Nincs az a
postamester a világon, a ki valami levéllel el tudna igazodni, ha
mindegyik Karcsának valami jelző neve nem volna. Az egyik például
Etre-Karcsa, a másik Damazér-Karcsa, a harmadik Omode-Karcsa. S igy
tovább.

Már most néhai nemes, nemzetes és vitézlett Georch Illés urunk, nagy
jogtudós könyviró urunk nemesi előneve »Karcsai« volt. De melyik
Karcsai? Természetesen Etre-Karcsai. Igy hivták Pozsonyvármegyében:
Elias Georch de Etre-Karcsa, magyarul: Etre-Karcsai Görcs Illés.

A puszta »Karcsai« nevet el nem nézték volna neki a nemes urak. Mert ez
azt jelentette volna, hogy mind a tizenhárom Karcsától származik a
nemesi előnév. Ez pedig nem igaz, tehát nem is szabad. Csak igazi
Karcsaynak szabad ez. A kinek őse még együtt csatázott és együtt
áldomásozott Álmos és Árpád vezérekkel. Ennek a nemesi előneve tehát
minden félreértés elháritása végett latinul igy szól: »Karcha de
Tredecim-Karcha«; – magyarul pedig igy szól: »Mind a Tizenhárom Karcsai
Karcsay«. Ám mutasson szebb nevet valamelyik skót nemes vagy spanyol
hidalgó.

Igy volt Pestvármegyében a »Mind a Hét Kátai Kátay« nemezetség.

Kisfaludy Sándornak, a nagy költőnek, Csák volt az igazi családi neve.
Egyik őse megkapta Sopronvármegyében Kisfaludot s elnevezte magát
Kisfaludi Csáknak. Csak azért, hogy a többi Csákkal össze ne zavarják.
Rajt maradt a Kisfaludy név egyéb nemesi előnevekkel.

A Jókay-nemzetségnek nem a király adta az »Ásvai« előnevet. Az én
nemzetségemnek se a »Ráczkevi« nemességjelzőt. Mégis joggal használjuk
sok száz év óta. Deák Ferencz nemzetségének semmi nemesi előnevet nem
adott I. Lipót, a hóhérkirály. Deák Ferencz teljes joggal használhatta a
»Zsitkóczi« vagy a »Zalatárnoki« előneveket, mert ezek Deák-birtokok
voltak. Kétséges, vajjon a »Kehidai« előnevet joggal használhatta
volna-e? Ő ugyan nem is használta, de az országgyülés ezt az előnevet
irta föl temetésekor nemesi czimerére. Ostoba észszel. Mintha bizony ez
a szó: Deák Ferencz nem százszor többet jelentene, mint ez a szó:
Kehidai Deák Ferencz.

Balgatag korszak. Léha nemzedék. Hitvány utódok!

Hajdan a nemesség disz volt, vagyon, erő, hatalom, jog és szabadság volt
s akkor a nemes szabadon alkothatta előnevét. Most a nemesség semmi.
Csupa hivalkodás. Léha lelkek silány vágya, nevetni való törekvése. S
most a nemesi előnevet valami nagy és szent dolognak tartják.

Nem is tekintik semminek, ha nem a király adja s nem kutyabőrön adja.
Legfölebb a kutyabőrt engedik el.

A ki nemesi előnevet királyi adomány nélkül használ: idézik a
rendőrségre, huzzák-vonják, el is itélik, szakértőket is mozgósitanak
ellene, mintha fölgyujtotta volna a szomszéd kazlát.

Buta német ész. Ha valaki y betüt használ i betü helyett, azért is
pörlik, büntetik és megbélyegzik. A lapok czikkeket irnak miatta s
követelik az y betü sérthetlen szentségét.

Hát most itt vagyunk. De másfél száz év előtt még nem jutottunk idáig.

A Kerkapoly-nemzetség feje és öregje teljes joggal vehette föl a
»Kis-Lődi« és a »Balaton-Udvari« nemesi előnevet. Nem ezt vette föl,
hanem a »Kővágó-Eörsi« nevet, minthogy e faluban volt legnagyobb,
legtekintélyesebb nemesi birtoka.


II.

(A nemességszerző Kerkapoly. – Kerkapoly István, a jeles alispán. –
Házassága. – Deák Ferencz társai Zalában. – Az alispán második házassága
és halála. – Gyerekei. – Móricz, Tivadar, Balázs. – Csuzy Pál
végrendelete. – A hires Csuzy-pör. – A becsehelyi rettentő éjszaka. – Az
én munkám a pörben. – A nagy miniszter édes apja. – Édes anyja Bodor
Zsuzsánna. – Milyen asszony volt? – Gyermekeik.)

Adataim a család leszármazására s elágazására nézve nem tökéletesek.
Legalább az első két ízről nem.

Az én adataim szerint a nemességszerző ősnek, I. Istvánnak, fia I.
Ferencz volt. Ez már Balaton-Udvariban lakott, legalább élete második
felében. 1725 körül született s felesége Sebestyén Juliánna volt. Okos
és szerző ember volt – ezt jegyzi meg róla a szóbeli hagyomány.

Ennek fia, I. János, a nagy miniszter öreg apja. 1756-ban született s
1808. évi április 4-én halt meg. Felesége, Szent-Király-Szabadjai Cseh
Erzsébet. Bölcs férj, derék feleség. Gyermekeiket gondosan nevelték s a
magasabb iskolákon tanittatták. Több helyütt volt birtokuk s azt
jókarban tartották s tetemesen szaporitották.

Ezeknek volt elsőszülött fiuk Kerkapoly II. István, a hires alispán és
követ.

Nem akarom életrajzát egészben összeállitani. Zalavármegye közönségének
feladata ez. De életének és közpályájának némely részletére mégis ki
kell terjeszkednem.

Kerkapoly István, István néven a II-ik, a túl-a-dunai tisztes birtoku
köznemes szokott nevelésében s minden jó tudományában részesült. Ő még
Balaton-Udvariban született, noha utóbb életének egész felnőtt ifju- és
férfikorát Kővágó-Eörsön töltötte. Itt volt állandó lakása, uri háza és
szép birtoka, melynek némely része lenyult a Balatonig, sőt – mint
nemesi birtok – kiterjedt a Balaton vizére is. Nádlás, halászat és
rákfogás dolgában ez is ért valamit. De nemes urnál pénzbeli értéket
alig képviselt. A nádat megtartotta saját gazdasági czéljaira. Legfölebb
kölcsön adott pár száz kévét jó barátnak, atyafinak, jó szomszédnak.
Rákot, halat készpénzért el nem adott volna soha. Világ csodájaként
emlegették volna. Világ csufja lett volna a neve. Akármennyit fogtak
jégen, vizen halászai, cselédei, ha kocsiszámra fogtak is, abból eladni
nem volt szabad. Igy hozta magával a nemesi jó erkölcs és a tisztesség.
Sőt áldozattal járt. Mert a hal- és rákbőség alkalmából lakomát kellett
rendezni s arra meg kellett hivni boldog-boldogtalant. Még a czigányokat
is. Vidámság lett belőle, dinom-dánom. Ha mégis sok volt a hal, ha igy
se fogyhatott el: akkor meg kellett emlékezni a tiszteletes urról, a
rektor urról, nótárius urról, a szolgabiróról és pandúr-hadnagyról, az
atyafiakról és jó barátokról. Mindenüvé kellett küldeni nagy nyalábot.
Azután a halászok, cselédek, nyájőrzők is megkapták a maguk bőséges
jutalékát.

Kerkapoly háza vendégszerető ház volt. Sok gyermek is volt. Öt fiu,
három leány. A kényelmes uri lakás gyakran ugy megtelt, hogy az ember
alig talált helyet, hova tegye bundáját, süvegét, tajtpipáját. Deák
Ferencz is ellátogatott oda rendesen. Egyszer egyik szép tajtékpipáját
el is vesztette ott szépen. Pedig maga is emlékként kapta nemes
Gömörvármegyétől. Anno 1835. Valami jókedvü nemes atyánkfia emelte el,
hogy valamikor eldicsekedhessék: ime, ez még Deák Ferencz pipája volt.
Sokszor megfordult a háznál Kisfaludy Sándor is, Zala nagy költője.

De ne ugorjunk az események elé.

A pápai öreg kollégiumot Kerkapoly II. István se kerülhette el. Azután
megszerezte az ügyvédi oklevelet. Azután házasságra gondolt.

Volt a nagy-vázsonykeői uradalomnak egy jeles embere: Kelemen Ferencz s
felesége, Murmon Jozéfa. Nyilt, szép uriház hős Kinizsy Pál régi
várában. Két leány volt a háznál. Róza és Klementina.
Veszprémvármegyéből a daliás Puzdor Dániel viaskodott az egyikért.
Gazdag nemes ifju, sok ezer holdnyi Bakonynak az ura. A másikért pedig
Kerkapoly viaskodott Zalából. Délczeg fiu ő is, noha Puzdorhoz képest
szegény fiu. De ő elnyerte annak kezét, a kiért lángolt s azután Puzdor
Dániel is elnyerte a magáét.

Kelemen Róza lett hát Kerkapolyné, a délczeg fiuk és ragyogó szépségü
leányok édesanyja.

Az ifju férj csakhamar a szigligeti uradalomnak lett fiskusává. És
csakhamar főszolgabiró a tapolczai járásban. Esze, becsülete, az
emberekkel való bánásmódja meghóditotta számára a vármegyét. Jó barátja
lett a keszthelyi gróf is, a nagy Festetich György fia.

De jó barátja lett Deák Ferencz is. A mi nagy szó.

Zala volt az ország vezérlő vármegyéje 1825-től kezdve. Eleintén
el-elragadozták tőle a babért Sopron Felső-bükki Nagy Pállal, Bars
Galantai Balogh Jánossal, Borsod Ragályival és Palóczyval, de mindez
csak ideig-óráig tartott. A mint Zala Deák Ferenczet küldte az
országgyülésre, azóta Zala vezérségét el nem vitatta senki. Még
Széchenyi, még Wesselényi is szivesen engedte neki át a vezéri pálczát.

De hát csupán Deák Ferencz alakja és egyénisége volt ennek egyedüli oka?

Nem. Még maga Deák Ferencz is csak barátai társaságában lett azzá, a
mivé lett.

Minő társaság volt az!

Deák Antal, a komor bölcs, a szigoru római jellem!

Oszterhuber-Tarányi József, a kinek lelke nem ismert nagyravágyást, de
ismerte, érezte és teljesitette a magyar nemes minden szent
kötelességét.

Kisfaludy Sándor, a lánglelkü költő, a kinek lelke utóbb aggódott s
érzelmei hüvösebbek voltak, mint koráé, de a kit a magyar fajáért lobogó
lelkesülésben soha senki felül nem mult. Sem, a kik előtte, sem, a kik
utána éltek.

És Csányi László, függetlenségi harczunk egyik kormányzója s legdicsőbb
vértanuja!

És Kerkapoly István, a vármegyének bölcs és nyugodt kormányzója,
országgyülési követe s hosszu időn át alispánja.

Sok lánglelkü férfiu vette körül Deákot Zalában, most csak ezeket
emlitem föl.

Ha ezek nincsenek, Deákot a maga zajkerülő és nyugalomáhitó lelke sohase
engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába
belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem
tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, sulyos
aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek
szoritották előre-előre!

E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.

Neje, a szép Kelemen Róza, korán elhalt. A mikor elhalt, még kisebb
leányok, fiuk voltak a háznál. Még jól esett volna, hogy anyjuk legyen.
Maga Kerkapoly is még erős, délczeg férfiu volt. Alig ötvenöt éves. Uj
házasságra gondolt. Talált is magához való derék, nemes urnőt. Özvegy
Forintos Ferencznét Mihályfán, Sümeg mellett, Zalavármegyében. Márczius
3-án volt az esküvő a menyasszony templomában 1848-ban. Fényes esküvő. A
vármegye hires első alispánja a vőlegény. A menyasszony is vagyonos,
nagy zalai nemzetség. Tiz napig éltek együtt. Még a mézes heteket élték,
feleségét még haza se vihette Kővágó-Eörsre. Agyában vérömlés támadt s
meghalt 1848. évi márczius 13-án. Holttestét Kővágó-Eörsre szállitották
s nagy gyászszal ott temették el. Temetésére megjelent az egész
vármegye. Ekkor volt 58 éves.

Maradékairól is szólnom kell.

Legidősb fia: Kerkapoly Móricz. A vármegye nemesi testőrré választotta.
Deli, szép szálas ifju. Onnan átment a Koburg-huszárezredhez
főhadnagynak. A függetlenségi harcz alatt a nemzet mellé kellett
állania. Kapitány lett azonnal s azután a Nádor-huszároknál őrnagy. A
szenvedésből is ki kellett részét vennie. Hét évig nyomorgott
várfogságban. Vas a kezén-lábán. Kiszabadulása után a szép Sümeghy Marit
vette el feleségül Söjtörön. E kiváló urnőről szóltam már röviden »Deák
Ferencz és családja« czimü művemben. Édes apja Deáknak egyik legjobb
barátja. Az urnőt leánykorában ugy szerette Deák, mintha saját édes
leánya lett volna. Ő volt a legbuzgóbb házasságszerző. Az 1869-iki
országgyülésen Zala tapolczai kerületét képviselte Kerkapoly Móricz. A
halál 1889-ben rohanta meg mintegy 70 éves korában. Két leánya volt.
Fiuága kialudt.

A második gyermek leányka volt, Jozéfa névvel. A hirneves, egykor
fölötte gazdag Diskay-nemzetségből lett Diskay Lajos felesége.

A harmadik gyermek is leányka volt: Amália, másik ágból származott
Kerkapoly Sándor felesége. Férje korán elhalt. Ezelőtt ötven évvel. Ő
maga, mint mindenki által tisztelt agg urnő, ma is él az ősi birtokon
Kővágó-Eörsön. Közel nyolczvan éves.

A negyedik gyermek az én Kerkapoly Tivadar barátom. Ma is él, ma is
jókedvü, Szent-Gálon, Veszprémvármegyében. 1829-ben született. Ifju
korában ő se lehetett más, mint honvéd és hős. A szó teljes értelmében
száz csatában viaskodott s azt se tudja, hány sebet hozott haza. De
mikor hozta haza? Ha e kérdésre meg lehetne felelni! Élete ragyogó
regény. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe. Ott is méltó
maradt magához s nevéhez. Átment a lengyelekhez s a hős nemzet utolsó
szabadságharczát is végigküzdötte 1863-ban. Megint elbukott a hős nemzet
s ő kettétört kardjával akkor jött haza. Három gyermeke van. Köztük egy
ifju tartja fenn majd ágát.

Az ötödik gyermek Kerkapoly Balázs. Gyönge ifjukorban bár, de ő se
lehetett más, mint vitéz honvéd. Harmincz éve halt meg. 1861-ben
vármegyéje az alkotmány pillanatnyi helyreálltakor főlevéltárnokává
választotta.

E tiszti állásában rettenetes balesete támadt. Ha röviden is, meg kell
emlitenem. Nekem is volt vele dolgom.

Egerszegen van a vármegyei levéltár. Ott végzi hivatalos dolgát, ott
pipázgat a főlevéltárnok.

Egyik napon hire futamodik, hogy Csúzy Pál, a hires becsehelyi nábob,
nagy beteg, talán meg is hal. Egyenes örökösei alig vannak, de
végrendelete ott van a levéltárban. Kerkapoly Balázs őrzi, a
főlevéltárnok. Az uradalom négyezer hold, hatalmas erdők, számtalan
lábas jószág, juhnyájak, kondák, sok pénz, sok bor, sok eleség, tele
kastély, tehát bizony nagy örökség, nagy dolog.

Megjelenik a főlevéltári hivatalban egy tekintélyes ügyvéd. Jó
családbeli, előkelő név, Kerkapolynak régi ismerőse, jó barátja.

– Jó reggelt, pajtás!

– Hozott isten! Mi járatban jösz?

– Sürgős dolgom van nálad. Az öreg Csúzy ebül van. Becsehelyre kell
indulnom. Nesze!

Elővesz egy irást s odaadja Kerkapolynak.

Az irás az első alispán sajátkezü irása, melyben elrendeli, hogy a Csúzy
Pál-féle végrendelet kiadassék s utasitja a főlevéltárnokot, hogy Sk. L.
hites ügyvéd elismervényére az ő kezébe haladéktalanul adja át azt.

– Szivesen, pajtás!

Nézi a könyveket, rögtön megtalálja a végrendelet számát, ki is veszi
helyéből, át is adja az ügyvédnek, az ügyvédnél már kész is az
elismervény, azt átveszi, beiktatja s az alispáni utalványnyal együtt a
végrendelet helyére teszi.

Rendben van minden. Tökéletesen jogos és törvényes az eljárás. Az ügyvéd
el is száguld a végrendelettel, a kapu előtt várta már kocsija.

Mi hiba lehetne a dologban?

Az alispán nagy tekintélyü és szigoru ember. Épen ott van most is a
vármegyeházban saját hivatalos szobáiban. Egy percz alatt meg lehet
kérdezni. De mire való megkérdezni? Az irást és aláirást jól ismeri. A
hivatalos pöcsét is rendben. Még a papiros is a vármegye papirosa. Az
irást is most irták, a porzó még hiánytalan rajta. Micsoda bolond ember
lenne, a kinek kétség támadhatna az agyában s oda menne kérdezősködni az
alispánhoz?

De hiszen az ügyvéd élő ember, hires család, vagyonos is, ott fekszik
elismervénye is, jó ismerős, jó barát, ki gondolhatna valami rosszra? Az
is mindennapi dolog, hogy öreg ember, ha egészsége ingadoz, magához
veszi végrendeletét s még egyszer átnézi, megfontolja, egyik-másik
ponton talán változtat is.

Bizonyára ez az eset Csúzy Pállal, a becsehelyi öreg urasággal is.

Ebédnél összejön a főlevéltárnok az alispánnal s beszélgetés közben
véletlenül azt mondja neki:

– No, az öreg Csúzy Pál is kivette végrendeletét, talán meg akarja
változtatni.

– Ki adta ki?

– Én magam.

– Ki utalta ki?

Kerkapoly Balázs elnevette magát.

– Ugyan, ne mókázz, kedves alispánom, hiszen te magad utaltad ki. A te
irásod, aláirásod, pöcséted.

Az alispán nagyon komoly arczot vágott.

– No, édes barátom, a tüzes istennyila belé is ütött a dolgunkba, mert
én ugyan neked se irást, se aláirást, se pöcsétet nem adtam!

De már erre mind fölugráltak az urak. Hallatlan gonosz tett. Soha ilyet
nem hallott a világ. Fényes nappal, a vármegye házában hamis irással és
hamis pöcséttel koholni alispáni utalványt.

Félben szakitották az ebédet s futottak a levéltárba. Megnézték az
alispáni utalványt. Hát az bizony egészen hamis és koholt. Megnézték az
ügyvédi elismerést. De az már igazi, ha ugyan az ügyvéd azt is el nem
tagadja.

Mit csináljunk?

A végrendeletet megsemmisithetik most már a gonosztevők, tetszésüktől
függ s az esetben a jogosult örökösök és hagyományosok végképen elesnek
minden örökségtől és hagyománytól. Pedig egy millióról vagy többről van
szó.

Hol a pandúrhadnagy? Hol a legügyesebb pandúrkáplár? Hol a leggyorsabb
pandúrok?

Utánuk a gonosztevőknek!

No-no, még se olyan gyorsan. Hiszen él az öreg Csúzy Pál. Hátha magáévá
teszi az ügyvéd dolgát? Hátha változatlanul hagyja azt a végrendeletet
vagy szabad tetszése szerint ujat csinál? Akkor nincs kár, nincs
jogsérelem s kinek mi köze a dologhoz? Igaz, hogy a hamis alispáni
utalványt akkor is koholta valaki s ezért lakolnia kell, de ez már mégis
enyhébb dolog. Nagy családok, ismert nevek vannak kérdésben. Zajt ütni
idő előtt nem tanácsos. Végre is egy turóért ne üssük agyon a macskát.
Sebten értesiteni kell az öreg Csúzy Pált.

De hogyan?

Telefon nincs, táviró nincs, vasut sincs, Becsehely pedig Egerszeghez
még se puskalövésnyi távolság. Az ügyvéd pedig jó három órai egéruttal
előre van.

Kerkapoly Balázs nem sokat adott az okoskodásokra. Hiszen koczkán van az
ő becsülete is. A legjobb lovakat fogatta be s nyargalt lóhalálában
Becsehelyre. Majd ő beszél az öreg Csúzy Pállal.

Öreg éjszaka volt már, a mikor Becsehelyre ért. Rohant a kastélyba.
Néhány szoba ablaka vigan világitott. Tehát fent voltak még az uraságok.
Az inasok, cselédleányok utját állották. Azokat félretaszigálta s
egyenesen berontott a nagy palotába.

Sokan voltak ott. Mind férfiak s mind ismerősök. Csak lassanként kezdte
őket felismerni. A nagy tűzben, lángban, sietségben kápráztak szemei. Az
első pillanatban senki se szólt, mintha megmerevedett volna mindenki.
Legelőször az ügyvédet vette észre.

– Csakhogy itt vagy. Utánad futok!

Azután a szolgabirót s az esküdtet vette észre, a járás tisztviselőit.

– Te is itt vagy, szolgabirám? Te is, esküdt pajtás?

Nagyot lélegzett, kezdett megnyugodni. Hiszen itt a vármegye
főtisztviselői, a közigazság hivatott őrei. Még se oly nagy a baj.

Lassubb hangon kezdett beszélni.

– Add vissza, Laczi, azt a végrendeletet, vissza kell vinnem a
levéltárba s aztán beszélni akarok az öreg Csúzy Pállal.

Valaki elnevette magát hangosan.

– No, azzal ugyan beszélhetsz.

Oda mutattak az ágyra, a mely fel volt bontva s a melyben öreg ember
feküdt. Ősz haja, ősz bajusza, halvány arcza. Keze a takaró alatt.
Nyugodtan alszik.

Odamegy, szólitja az alvót. Az alvó nem felel, nem is mozdul. Halott
fekszik az ágyon. Az a halott az öreg Csúzy Pál.

Rettenetes jelenet következett. Látta, hogy rablók és gyilkosok
barlangjába került. Az a kaczagás mindent elárult. Elszánt, hidegvérü
gonosztevőkkel van dolga. Ő magában áll, segitsége nincs. Éjszaka van,
körülötte minden idegen. Meg kell itt halni.

Hát hiszen nagyobb baj is van a világon. Látta már ő a halált ott a
csatamezőkön. Az se vak, az se bolond mindig. Előrántotta jó
huszár-pisztolyát s rárivalt az ügyvédre:

– Adod vagy nem adod, gazember, azt a végrendeletet?

E pillanatban öt pisztoly meredt egyszerre a szeme közé.

Elmondom az esetet főbb vázlatában. Szinte hihetetlen. Közölhetném a
neveket is. Régen történt. Senki se él már a szereplők közül. Zalában
még mindig sokan vannak, a kik emlékeznek a rettenetes esetre. Még
Veszprémvármegyében is él egy-két ismerősöm, a ki nem feledte el. De a
neveket még se közlöm. Nagy családok ifjabb nemzedékének fájdalmat
okozhatnék. S mire való volna az? A hires Csúzy-per lett belőle.
Negyvenöt év előtt az egész ország beszélt róla.

Egyik pisztoly se durrant el a szemközt állók között. Kerkapoly
visszanyerte hidegvérét. Ha egyet agyonlő is a gonosztevők közül, ott
marad a többi s elvégez mindent, a mit el akar végezni. De ők se merték
az egyetlen igaz embert agyonlőni. Nem akartak gyilkosok is lenni.

Hanem többet mertek.

Hamumerő vaslapáton kivettek a kandallóból egy csomó izzó parazsat s az
ügyvéd szép gondosan rátette az igazi végrendeletet. Ott égett el, ott
hamvadt el a főlevéltárnok szemei előtt. Még azt is jól látta, a mint az
égő szikrák ott czikáztak, ott játszottak, ott kergetőztek az elégett
papir hamvain.

De ez félmunka volt.

Készitettek uj végrendeletet. Hamisat, koholtat, istentelent. Ráirták a
holt ember nevét. Aláirták a tanuk. Hitelesitette nyugodtan a szolgabiró
és esküdt. Aláirták szépen s ráütötték a nemes vármegye hiteles
pöcsétjét. Olyan igaznak látszó végrendeletet készitettek, mintha az az
országbiró, vagy a nemes káptalan előtt készült volna. Nem lehetett
benne semmi kétség.

De még fel is olvasták, a hogy szokás. Oda álltak vele a halottas ágy
elé. Sőt meg is kérdezték a halottat.

– Ugy-e, ez az igazi végső akaratod?

A halott nem felelt.

Akkor odament hozzá egy ember, vasmarokkal belemarkolt ősz hajába s a
holt ember fejét előre hajtogatta.

– Bólints hát, legalább, vén gazember, ha nem akarsz felelni.

S a vasmarok alatt bólintott a halott.

Kerkapoly Balázs, mintha az esze el akarta volna hagyni, oly sietséggel
nyargalt Egerszegre, hogy hivatalosan följelentse a Becsehelyen
látott-hallott borzadalmas éjszakai dolgokat.

Az álörökösök pedig beleültek az uradalomba, pénzzé tettek minden
ingóbingót, levágták az erdőket, élték világukat s pusztává tették az
egész gazdaságot.

Egy millióért sokat meg tud tenni a korszerü könnyelmü ember.

Jól van, megtörtént. Nagy botlásai vannak a természetnek is. Ritka és
különös bűntett, valamikor és valahogy csak meglakolnak érte, a kik
elkövették. Utóbb mégis csak elmulik minden és mindenki. A feledés
elboritja örökre a multat.

De hol van hát a megtorlás? Hol az igazság? Hol a rettenetes kórság
orvoslása? Hol vagytok ti birák, rendőrök, csendőrök, főtisztviselők,
büszke és hatalmas kormányzó férfiak? Álljatok hát elő!

Veszett időket éltünk akkor.

Ránk zudult a Schmerling-nevü önkény német uralma. Egy szép őszi napon
elhagyta helyét az ország minden tisztviselője, a ki hazafi volt. Isten
tudja, minő férfiak kerültek Zala vármegye élére. A Csúzy-per megindult,
a vizsgálatot megkezdették, de csak ugy tessék-lássék módra. A bitorlók
a hatalom árnyékába huzódtak. Az olyan férfiaknak, mint Kerkapoly Balázs
és szigoru alispánja, hallgatniok kellett. Ha szólnak, betörik a
fejüket. Odujokba kellett vonulniok.

Elvégre azok is belátták, a kik a hatalom csúcsán üldögéltek, hogy a
Csúzy-pert ugy hagyni, a hogy van, nem lehet. Elvették Zalavármegyétől s
Veszprémvármegyére bizták. Csináljon vele, a mit tud.

Igy került utóbb hét-nyolcz év mulva az én kezembe is. Meg nem tudom
most már mondani, hányadik fiskus voltam benne. A fiatal ember
buzgalmával nyultam bele. A mindenféle irások kocsiderékkal voltak már.
Mindenkit az a veszély fenyegetett, hogy belefulad az irásokba. A
vármegye huszárjai talicskával hordták hozzám. Gyerek-észszel azt
gondoltam, no majd én valahára dülőre juttatom az igazságot. Lakoljanak
a bűnösök, diadalmaskodjanak az ártatlanok.

Hiábavaló dicsekedés lett belőle.

Gyarló dolog a biróság. Ha valakit el akar itélni: elitéli, ha az Jézus
Krisztus is. Megtörtént. Ha pedig valakit nem akar elitélni, nem itéli
el, habár édes anyját kegyetlen halállal gyilkolta is meg. Erre is tudok
példát.

A Csúzy-per tetteseit nem akarta elitélni.

Az én törvényszékem ugyan megállta a helyét s azokat, a kik
megérdemelték, kegyetlen vád alá helyeztettem, de nem ért az semmit. A
királyi táblára került az ügy s ott a terhelő iratok szőrén-szálán
elvesztek.

Elförmedtünk. De azért összedugtuk a fejünket uj vizsgálat után láttunk
s annyira-mennyire kipótoltuk a hiányokat. Ez se ért semmit. A királyi
táblán megin csak elvesztek a fontosabb irományok.

Ejh-hajh! Manó vesződjék az ilyen ügygyel. Minden buzgóságom ugy
lelohadt, magam is nevettem rajta. Utóbb a szolgabiró is meghalt, az
esküdt is, az ügyvéd is meghalt. Én is elhagytam a vármegyét és szegény
jó Kerkapoly Balázs barátom is meghalt. Soha se tudtam neki elégtételt
szerezni. Az iratokkal tele lett egy pincze. Most is megvannak, ha
negyven év óta el nem fütötték őket.

A hires alispán hatodik gyermeke megint leányka volt. Róza Eösy Imréné,
ott lakik az ősi birtokon.

A hetedik gyermek István volt, apja nevét viselte. Tiz-tizenkét éves
lehetett 1848-ban, honvédnek be nem vehették. Együtt tanultam vele a
pápai főiskolán, noha ő öreg diák volt mellettem. Héviz-Györkön,
Pestmegyében hunyt el, mint kedvelt lelkipásztor.

A nyolczadik gyermek megint fiu. A neve: Kálmán. Köves-Kállán lakott.
Csekő-lányt vett feleségül. Talán most is él, de már öreg legény.

Ime, a hires alispán ágazata. Maga jeles kormányzó, jeles követ, a nagy
Deák testvérek barátja. Nyolcz derék gyermeket adott a hazának. Köztük
három hős honvédet, egy országgyülési képviselőt s egy buzgó lelkészt.
Emlékezetét ne felejtse a feledékeny korszak.

Térjünk át most a nagy miniszter ágára.

Az alispánnak még négy testvére volt. Az alispán 1789. évi márczius
26-án született. Utána 1791. évi november 7-én II. Ferencz nevü öcscse
látott napvilágot.

Ez balaton-udvari birtokos maradt s voltaképen csakis ő maradt az ősi
fészekben. Talán tévedhetek, de ugy tudom, ugy értesültem, hogy az ő
felesége is Cseh családbeli leány volt Szent-Király-Szabadjáról, mint
édes anyja. Két fia és egy leánya maradt. Kerkapoly Sándor uradalmi
tiszt volt. Kerkapoly János Köttsére, Somogyvármegyébe költözött s ott
volt birtokos. A leány pedig: Juliánna Fehérvármegyébe került Czeczére,
mint az ottani jóhirnevü lelkésznek, Töröknek, hitestársa.

Azután következett időrendben a nagy miniszter édes apja, Kerkapoly II.
János. Ez volt a hires alispán harmadik testvérje. Szomoru a története,
részletesen kell elmesélnem. Előbb azonban megjegyzem, hogy a negyedik
testvér, József, 1797. évi julius 9-én született, de hétnapos korában
meghalt. Az ötödik testvér leányka volt: Kerkapoly Zsuzsánna, született
1798. évi október 17-én. Életéről, haláláról alig tudok valamit.

Most már nyájas olvasóm türelmét nem fárasztom tovább a család
leszármazásának s elterjedésének száraz adataival. Ezentul csak két
férfival lesz dolgunk. Az egyik a nagy miniszter, a másik az ő édes
apja. Itt már nagy emberi s nagy országos érdekü események közé jutunk.

Kerkapoly II. János 1794. évi deczember 14-én született
Balaton-Udvariban. Magas középtermet, hatalmas és bátor lélek. Szép,
deli alak, de csöndes, nyugodt természet. Igy mondták nekem, a kik
ismerték.

Zalavármegyéből nősült, – most már nem is tudom biztosan: Henyéből vagy
Monoszlóból. Mind a két faluban volt feleségének öröksége. Szülőfalva
azonban, mint utóbb hitelesen értesültem, mégis Henye, helyesebben irva:
Balaton-Nemes-Henye.

Felesége: Bodor Zsuzsánna, Bodor Sándor és Tóth Zsófia leánya, született
1799. évi ápril 6-án. A Bodor-család ma is megvan. Jónevü, tisztes
vagyonu kis-nemes család. A leány nagyon szép volt, okos, eszes,
egészséges, egyszerü, de nemes gondolkozásu. A jó anyának, a jó
asszonynak, a jó feleségnek örök mintaképe. Leánykorában, sőt fiatalabb
korában se ismertem, de 1851 óta jól ismertem s huszonkét éven át erősen
figyeltem rá. Fia, a nagy miniszter, rendkivüli ember volt, hozzá
hasonlót nem is ismertem életemben. Édes anyja megismerésére örökké
hajszolt a vágy, megtudni, milyen asszony lehetett az, a ki a nagy
minisztert szülte, nevelte s az élet viszontagságos utjain át vezette.

Szép, nemes arczu asszony volt öreg korában is. Kevés szavu, komoly
nézésü, végtelenül gondos, takarékos és egyszerü. Gyönyörü szemei
voltak. A női szemek minden bája s a férfiszem minden okossága és
komolysága megvolt szemeiben.

Mig nagy fia csak egyszerü pápai kollégiumi tanár volt: addig
egyszerüségét, takarékosságát, falusi kisnemesi öltözködését s
munkaszeretetét mindenki természetesnek találta. Ő maga özvegy asszony
és egyszerü szentgáli birtokos s fia csak tanár. A tanár ember lehet
világra szóló tudós, lehet nagy vagyon ura, de a régi társadalom
felfogása szerint a tanár, ha igazi tanár, még se igazi úr. Hiszen
órához van kötve munkabeli kötelessége s az órát meg kell tartani
pontosan. Igaz, hogy a vármegye ura már igazi úr, ha semmije sincs is,
pedig az ő munkabeli tiszte is órához van kötve. Csakhogy a vármegye ura
nem tartja meg az órát s pontosságával nem törődik se maga, se más. A ki
már pontos s megtartja az órát: az már nem vármegye ura, hanem csak
hivatalnok. Ismerni kell a lelkek állapotát.

Csakhogy abból a pápai tanárból országgyülési képviselő lett,
államtitkár lett s hatalmas miniszter lett. És két embernek különös
kedveltje lett, a kik nagyon szerették, nagyon becsülték s föltétlenül
biztak benne. Az egyik volt Deák Ferencz, a másik volt Ferencz József
király. És az a pápai tanár nagy úr is lett, az ország fényes
palotájában lakása lett, sok mindenféle szolgáló ember készséges
szolgálatára lett; – az inasok, komornyikok, kapusok, ajtónállók s
mindenféle titkárok, fogalmazók és tanácsosok csak ugy hemzsegtek
körülötte. Még a fütés, világitás se került semmibe.

Édes anyja vele jött s vele lakott a régi pénzügyminiszteri palotában.
Valami husz szoba és terem volt a lakásuk. Kisebb-nagyobb szobák és
termek. Akkora termek is, mint falun a kálvinista templom. Tele selyem
és bársony butorokkal. Kék selyem, piros selyem, ibolyaszinü és
hajnalszinü selymek és bársonyok. Arany-ezüst diszitések mindenütt.
Drága képek a falon arasznyi arany keretekkel. Császárok, királyok,
nádorispánok képei. Régi, drága órák falakon, asztalokon. Nehéz bojtos
függönyök ajtókon, ablakokon. Olyan csillárok, mint az erdő. A padlaton
drága szőnyegek. Vagy oly fényes padolat, hogy az ember
megborotválkozhatik benne, mint a tükörben.

Ilyen lett a pápai kálvinista tanár lakása.

Kerkapoly oda vezette édes anyját s végigjárta vele a szobákat.

– No, édes anyám, most már mondja meg, hol lakjunk, hogyan lakjunk?

Az anya készen volt a felelettel. Elmondtam már másutt, itt csak röviden
ismétlem.

– Nekem, édes fiam, ez a nagy palota nem kell. Nem koptatjuk a butorokat
se, mert azok az országé s nem a mieink. Hanem van itt a nagy lépcső
mellett de a hátulsó lépcső mellett öt egyszerü kis szoba. Egyik lesz az
én hálószobám, másik lesz a te hálószobád. Egyik lesz a cselédszoba,
másikból konyhát csináltatunk. Egy nappali szoba elég lesz neked, ha
miniszter vagy is. Egy szobát pedig berendezek vendégszobának, ha
valamelyik leányom vagy unokám meglátogat, adhassunk neki kényelmes
szállást. Butornak, ágybelinek, konyhabelinek jó lesz a magunké. Egy
szakácsnét tartunk. Az kiszolgál engem, az ajtónálló pedig kiszolgál
téged. Ne élje világát hiába az ország pénzén.

A miniszter szokása szerint bólintott egyet a fejével. Hát jó lesz. Ugy
lesz, a hogy a jó anya akarja.

Ma uj, óriási, czifra palota van a régi helyén. Maholnap kevesen
lesznek, a kik a régire emlékeznek.

A főlépcső a nagy elfogadó, várakozó és kihallgatási termekbe vezetett.
Ezek drágaságait a jó anya látni se akarta.

A földszinten széles, hüvös, nedves folyosó vezetett a hátulsó
lépcsőhöz. Egyik oldalán utczára néző ablakok, másik oldalán kegyetlenül
bezárt vasajtók. Én bizony soha se kérdeztem, mi van a vasajtók mögött.
A hátulsó lépcső vezetett ahhoz a hat kis szobához, melyet a jó anya
lakásnak kijelölt. Azon túl még az emeleti folyosóra legalább tiz szoba
volt. Kerkapoly mindezt hivatali helyiségnek engedte át. Ott volt
magának is egy fölötte egyszerü miniszteri szobája. Az egész butorzat
nem ért benne száz forintot. Ott fogadta barátait s a kisszámu
küldöttségeket is, valamint előadó tanácsosait.

Igy akarta a jó anya, hát igy lett.

Csak kis változtatást tettek az eredeti terven.

– Hátha, édes jó anyám, olyan szálló vendégünk lesz, a ki nem
családbeli? Annak is kellene egy vendégszoba.

Igaz a!

Az utolsó elfogadó teremből nyilt egy kis szoba. Azt a maguk butoraival
berendezték vendégszobának. Ennek volt nem egyszer megszálló lakója
Noszlopy Tamás közös barátunk Veszprémvármegyéből s egyszer-másszor
néhány távolabbi rokon. Ebben laktam én is 1872-ben egy-két hónapig,
mint a nagy miniszter vendége.

Azonban még mindig édes anyjáról beszélek.

Együtt ülünk az asztal mellett vele s beszélgetünk. Ott van fia, ott
Noszlopy Tamás s én. Noszlopy körültekint s azt mondja:

– Mégis szükes ez a lakás, kedves hugomasszony. Miért nem foglalja el az
egész lakást?

– Nem szoktunk mi ahhoz, uramöcsém, nem is akarok az uraskodáshoz
szokni, nem vagyunk mi gazdag emberek!

Nagy baja volt a cselédekkel.

A fia természetesen kegyelmes úr volt. A cseléd őt is kegyelmes
asszonynak szólitotta. Megfeddette érte. Azután méltóságos asszonynak
nevezte. Ezért is megfeddette. De már a nagyságos asszonyból nem akart
engedni egy cseléd se.

Zsörtölődött velük. Egyszer azt mondja nekem:

– Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rá
szoktatni őket, hogy én csak »nemzetes asszony« vagyok, semmi más.
Boldogult édes, jó uramról csak ez a megtisztelés illet.

Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta:

– Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony
vagyok?

Erre jóizüt nevetett. Hát még fia, az ő falrengető kaczagásával?

Nos, hát ilyen asszony volt, ilyen lélek, ilyen gondolkozás Nemzetes
özvegy Kerkapoly Jánosné született Bodor Zsuzsánna asszonyom. Ilyen
léleknek, ilyen gondolkozásnak nevelte nagy miniszterfiát.

Ugy tudom, 1817-ben kelt össze férjével. Szent-Gálon vették át öröklött
birtokjukat s ezt még meg is szaporitották. Sörény gazdák, szelid,
józan, takarékos emberek. Szereztek, boldogultak.

Mennyi birtokuk volt, egészen biztosan nem tudom. Mikor a jó anya
felosztotta birtokát három gyereke között, mindegyikre nyolczezer forint
örökség jutott. De a szentgáli birtokot el kellett a gyerekeknek adniok.
A birtok akkori árát tekintve, jó kétszáz magyar holdnyi lehetett házzal
és belsőséggel és sok kijáró háziállattal. Ekkora birtok a tagositás
előtti állapotban legalább ötven darabból állt s ötven helyen feküdt. És
óriási területen az öreg Bakony kellő közepén. Gazdaembernek tehát sok
igásat kellett tartani.

Tiz évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy
boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek,
vagyonosak, jókedvüek. Ugy szerették egymást, mint összekelésük
napjaiban. Gyönyörü gyermekeik születtek egyre-másra.

Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem
maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a
kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt.
Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével
Győrffy Dániellel, zalavármegyei ősi nemes és birtokos férfiuval, megyei
tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.

A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy
miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.

Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiu. Gábor névre keresztelték.
1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt.


III.

(A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. – A
halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A nagy
miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? – Milyen
tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öreg biró a nagy miniszterből
akar tolmácsot nevelni.)

Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy.
Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.

Ez a szó: »keresztapám«, »keresztanyám« nagy dolgot jelent a régi
nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya
családjához tartozik. Kivált, ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s
kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran
hosszu és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó
barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor
megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól
esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában,
anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor,
birtokszerzéskor, nagy betegségben, sulyos kárvallás esetén mindig tőlük
jön az első jó tanács, az első édes segitség.

De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott
Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay,
Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes
emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó
magyar nevek és alakok azok is. Hőbe János Balaton-Udvariból volt az ősi
fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szentgáli. Hiszen csak itt
kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.

Iskolázott, okleveles férfiu csak egy van a keresztszülők között. Ez
Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről,
Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes
apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött
Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két
nagytehetségü fiu, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült
Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltünt már akkor is, pedig Jókaival,
Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és
ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.

1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sujtotta a Kerkapoly-családot.
A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal,
tele élettel s hosszu életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.

Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be:
Nemes Kerkapoly János, házas férfiu, 34 esztendős. Temetése diszes volt,
ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés
kettős egyházi tanitással és bucsuztatóval történt. Tehát két pap
végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a
halotti szent beszéd. S a tanitó is áhitatos szónoklattal, ékes
versekben bucsuztatta el az elhunytat szerető nejétől, árva
gyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent
eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.

Hihetetlen haláleset. Vajjon, mi lehetett ennek oka?

Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka »ki nem
üthetett patécs« volt.

Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott
lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit
ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.

De hát most már, hetvennyolcz év mulva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel?
Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott
fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével
tudhatták meg az igazságot.

Hát a sirkő, a sirirat mit mond?

Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs
annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi
vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk
hát a sirkövön?

De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi
temetőben. Buja fű boritotta, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik
immár. A közel nyolczvan esztendő elsimitotta már. De sirkövét
megtaláltam. Egyszerü kő, vörös-berényi vagy alsó-eörsi vörös kőből
faragott. Azon a vidéken ez a szokás. Irás van a kövön, de az irás nagy
részét már elfödte az avar. Ugy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A
kövön ez az irás:

– E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34
esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.

Egyszerü sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: »nemes«
és ez a szó: »ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem »nemes ur«, hanem
enyészet, por és hamu. De azért ne birálgassuk a bánatos özvegyet. A
kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.

Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.

De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét ugy, a hogy öreg
Gombás Lajos szentgáli egykoru birtokostól s a halottnak
keresztkomájától s ugy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam.
Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura
szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál
után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az
esetet.

Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy
szót se.

Emlitettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt
Szent-Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett
ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint
helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi
vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is
hozzá, a köztársaság ugy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer
holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak.

Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik
mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig évődnek s ha
bor van bennük, gunyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen
Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve.
Egyébként bebizonyitani nem tudnám.

Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt
Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az
áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.

Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavu ember volt, békén
türte a gunyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:

– Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!

Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett.
Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.

Bóday utána ment s tovább folytatta gunyolódását. Kerkapoly megint szó
nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.

Bóday oda is utána ment.

Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt
mondta neki:

– Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted
holtig!

Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:

– Szeretném látni!

S egyuttal hüvelykujjához szoritott középsőujjával megpöczkölte
Kerkapoly fülét.

Kerkapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje
tetejére.

Ökle vasból volt, Bóday összeesett, ugy vitték haza, néhány nap mulva
meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.

Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak,
hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes
türelemmel lenni.

De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott
se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy
Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert
agyonütött.

Ez már nehéz sor.

A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabiró is s
megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet,
a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli
nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és
sulyos dolog: ugy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly
elhárithatatlanul itéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében
volt nagy s nem Veszprémvármegyében.

Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, előljárók és tiszti
emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A
köztársaság nem is itélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi
vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nem lehet. Lám, Kerkapoly
Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől.
Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg
a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly
fülét.

Ezt már nemes ember el nem türheti. Száz élete volna, valamennyit halál
fenyegetné, akkor se türheti. Ha eltürné, sőt ha biróhoz menne is
panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre
vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De
még gyermekei se menekednének meg.

Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tizparancsolat? Hát Jézus
tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.

Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus
Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem türné
azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a
keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirugná a fogát. Adta
zsidaja! Még hangosan el is keritené az ántiját.

De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly itéletet
kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az
emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy
meghalt 35 éves korában »hirtelen«.

Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserek addig irgették-forgatták
Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be
van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára
ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.

Komoly ember nem könnyelmü a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is
hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett,
hogy a fenyegető itéletet magáról elháritsa. Vallott ügyvédet is.

Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját,
a későbbi hires alispánt Kővágó-Eörsön. Akkor ugyan még nem volt
alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is
tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt,
miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, itéletről.

Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprémvármegyébe. Sorba
szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.

Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyülési
követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt
Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban.
Talán épen a szedria előlülője a második alispán helyett.

Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott
egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három
hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát
szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is
sok szavazat, a táblabirák közt többen vannak, a kik azt a sok
szavazatot maguk ellen zudulni nem engedik.

Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az
eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem
bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent
is sujtja, nemcsak a bűnöst.

Hát az emberek?

Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást.
Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak.
Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az
igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában
megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.

Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségü fiatal feleségét. Itt hagyni ezt
az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt
meg kell attól menteni, hogy elitélt ura legyen, a kinek csonka a
tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is
tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asszony nincs még harmincz éves s el
kell válni tőle örökre.

El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de
azért egy-egy öreg könnycsepp le-legördült arczán. Négy kis gyerek. A
legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz
évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?

Özvegyet és négy árvát!

Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világ kemény szivü. – Hogy
menjenek neki ezek a hosszu életnek? Az élet viszontagsággal teljes. – A
sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az
erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat
hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja
előle s elháritja utjából?

Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.

De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny,
az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesiteni kell.
Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom
áron elvesztegetni nemes sziv nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó
menedéke az!

Hát a becsület!

Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el
lehet halasztani a feleletet: erre nem.

A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.

A közügyek intézésében ezentul nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie
kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit
elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most
is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga
fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a
közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki
kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet
rá.

Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur
asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az
arczán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez
az, a kinek elitélték az urát.

Ott vannak az árva gyerekek. Fiak és leányok. Az életnek vásári zaja s
ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiak és derék leányok: akad
ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a
leánya, a kit a nemes vármegye elitélt.

Nem ugy lesz. Őt nem itéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem
egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett:
minden elveszett.

Kerkapoly János nem várta be az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi
márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott,
nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny
gyermekeit, jó éjszakát kivánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.

Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a
testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a
patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.

Ez is jól van tudománynak.

Igy lett apátlan árva a nagy miniszter már négy éves korában.

Özvegye nem szivesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném
mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem
tudta meg a nagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom
sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s
eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére
s mikor a szomoru özvegygyel a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a
gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy,
hogy ő jól sejtette, isten megsugta neki, hogy valami eféle nagy
szomoruság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Kerkapoly
István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos testvéri szeretetébe
ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.

A gazdaság és az árvák!

Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka
asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjü. Gyakorlatilag is jó gazda
mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga
ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszonyoknak nevelte,
szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része
lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.

Sohase ment ujra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos urnő volt. Az
1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a
harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes
szépsége megvan egész teljességben. Körülrajozták a kérők. Hiába.
Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen.
Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, – meg nem engedte volna
csonkulni se életben, se halálban.

Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a
legkisebbik, 1831-ben meghalt.

A fiu oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves
koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi
népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül.
Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórákat s
a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd,
táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet.
Szegény kálvinista nemes ugy se juthat a császár udvarába, hacsak szent
vallását s önnön faját el nem árulja.

Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.

Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.

Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem
ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnál is
különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.

Vajjon ki lehet ez, mi lehet ez?

Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szentgáli királyi
vadászbiró.

Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány
van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy.
Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az
árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy
nagyon magas állásra is.

Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja.
Többet tud a nagyobb gyerekeknél, többet tud a rektornál, papnál. Ha
itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony
isten szent-gáli biró lehet belőle. Apul-anyul nemes vér, birtoka is
tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava
hangos; virtus is van benne elég, néhány tyukot a szomszédoknál már
agyondobált s ugy birkózik, mintha mestersége volna.

Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró?

Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni.

Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a
pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két
fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és
gazdag ember; – Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se
lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden
gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet ugy fel isten számára,
mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és
somogyvármegyei atyafiak?

A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy
a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más
kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.

Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem
olyanok ám, a kiknek »jáger« a neve, vagy »kerülő«, vagy »erdész«, vagy
valami »császári királyi alkalmazott«. Dicső Árpád apánk fiai és unokái
tették őket királyi vadászokká s bizony ők meg is maradtak olyanoknak, a
milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás,
törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle
pogányellenség le nem győzte őket soha.

A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát,
hagyományait másutt irom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De
történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt
hát itt kell elmesélnem.

Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony
ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar
Székes-Fejérvárott vagy Budavárában vagy Visegrádon volt: addig nem volt
a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a
kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Visegrádon vagy a hol a
királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.

Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a
király s a király ezentul nem a mi szép országunkban lakott, hanem
Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s
maga az udvarbeli népség is azontul német volt, cseh volt, mindenféle
idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.

Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király
konyhájába, a király asztalára jusson.

De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent-Gálon olyan ember nem
volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az
olyan embert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg
nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen
ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se
lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már
valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak
olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer
éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell
lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.

Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval.
Elvitték a papot is, a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul.
Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A
királyi udvarban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy
csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.

Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki
vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba?
Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabaditani s hazahozni.
Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra
hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba
ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó
szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhurczolják
gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.

Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a
kik deákul is tudnak. A német pedig – istenadta fajzatja – nemhogy
megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan
el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész
Sopron városáig, de már azon tul rettenetes tudatlanok az emberek. Ha
megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán
túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta
gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó,
értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni?

Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerüen. Be kell menni az alispán
urhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi
vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.

Adott is.

Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott
nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház
zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan
jött a jámbor.

Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a
királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.

Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett,
étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle,
mi az igazi mestersége?

Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.

Rézöntő!

Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Uristennek. Hogy
rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó
lesz tolmácsnak.

Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?

Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a
kórus-muzsikus?

Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal
tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi
előljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?

Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei
éppen nem voltak nagy bizodalommal egymás iránt.

Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a
nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül
is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt
is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a
királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez
nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római
katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő
köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja
adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk,
atyafiak, a németnek, akárhogyan hitegetnek, kivált ha az a német nem a
mi hitünkön való.

Ez lett a határozat.

Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz.
Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való
igazi kálvinista.

Most lett aztán fennakadás.

Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi utra, a királyi vadászok
számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német
szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli
szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték
puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is
tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se
Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a
Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy
szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy
gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, – de ugy eltagadta minden
kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott,
mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.

Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy
se. Hiszen még ma se tud; – istennek légyen örök hála.

E kisérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi
köztársasága.

– Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem
tanittassunk magunk egy jófejü gyereket német szóra. Azután, ha felnő,
tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből
megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb
kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.

Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly
Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejü Károly gyereket az
életpályán segithesse. Legyen a köztársaság tanitványa s majdan bécsi
tolmácsa.

A jó özvegynek ugyan nem kellett a segitség. Telt a tanulásra a magáéból
is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta,
de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se
ruhára, se könyvre, se tandijra, se lakásra és élelmezésre nem engedte,
de azt mégis jó szivvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak
s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se
bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek
neki időnként.

Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta,
hogy most már a fiu itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak
készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai
szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az
ötödik latin osztályra.

Megszólitja a jó édes anyát.

– Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.

– Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg
vannak vele professzorai elégedve.

– Hát a német nyelvvel mennyire van?

– Ezt már nem tudom, urambátyám, megitélni, de a napokban hallotta Samu
zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.

– No csak iparkodjék!

Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a
főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.

– Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?

– Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa
iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is.
Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.

Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.

– Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem
lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam,
lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony,
hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még
lehet. De Isten engem ugy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha
se lesz belőle!

Nem is lett.

De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is.

Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország
hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas
tanácsadója lett!


IV.

(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet
nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány
német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget.
– A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy
Lajos. – E tanár jellemzése.)

A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.

Tanulókora az első.

Tudományos működése a második. E korba esik pápai tanársága.

Államférfiui pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró,
államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e
korra esnek.

Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig,
1891-ig.

Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak
keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniök.
Ha több ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme
megközeliti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok
alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.

Sok ember előtt bizonyára feltünő, hogy én Kerkapolyban nagy minisztert,
nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan
kijelentem meggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.

Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.

Vajjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról?

Volt egy nagy elméjü és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki
tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes
jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben
sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerütlen. Keze alatt
szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott
az állam. Pedig ő maga meggazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül
meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt
tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a
történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta
fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel
azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.

Ime, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomoru, hogy ily
keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s
kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő,
közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet
áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a
hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem
csak az ószeresek kezére adjuk.

Nem.

Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy a közéleti és történelmi
emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka
van.

A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi
nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért
nem is segit kiképződni egyet se.

Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket
hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezüségük tett nagygyá. Ezek még
türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek
mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth
életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is
elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban
vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van irva. A mint kiestek a
forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.

De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket
összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel
születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s
tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe
veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a
nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a
Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.

Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A
nemzet nagy czéljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük
egész értékét föl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak
hiuságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos.
Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő
mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni
egyidőben, egyszerre és egymásután.

Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos
szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai
tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a
másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló
hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az
önzés ádáz indulatai.

De sikerük mindig van. Mindig Lafontaine kocsirudjának elején
üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker
csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja
nagynak és dicsőnek.

Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta
Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának
szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan
tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor
adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a
hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar
nemzetnek istenadta vezérei!

Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt
fejlődtek ki. Ha nem voltak kikiáltók, a kik a méretekre naponkint
ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi
zürzavarban nyomban elfelejtette azokat.

Nem volt, nem lett népszerü. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség
van.

Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly
népszerüségéről:

– Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerüség. Se a közéletben, se
az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a
népszerüséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak
nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései
közben sohase jut eszébe, vajjon a népszerüség esetlegei mellette vagy
ellene hajlanak-e s vajjon mit szól eljárásához a világ?

Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az
észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör,
mint a munka.

Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerü; ha
látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart,
elismerésüket igy, vagy amugy kifejezik: teljesen meg van elégedve s
többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos
embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.

A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyu forradalom
esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt
tehetségének s a nemzet erejének segitségével történeti nagyságra
emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani
átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett
remek jellemeknek nem kora.

A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a
lángésznek ragyogó hatalma. Nem elég még az ernyedetlen munkásság sem.
Mindez szükséges, de szükséges ezenkivül alkalom az alkotásra s az
alkotott intézmények maradandósága. Más szóval a tökéletes siker.

Ez volt véleményem Kerkapolyról, a mikor még nem volt miniszter, de a
mikor már bizonyos volt, hogy azzá lesz. Majd, ha miniszterségén
végignézünk, meglátjuk: csalódtam-e, nem-e?

Bizony fel kell őt a mai nemzedék számára fedeznünk. S a jövendő számára
is.

A nemzet legnagyobb, legbecsesebb kincsei közé tartozik nagy embereinek
száma, jelleme, egyénisége s valódi dicsősége. Az egymásután következő
nemzedékek igazi önérzetét semmi se fejleszti s nemesiti jobban, mint az
igazi nagyok emlékezete. Kerkapoly igazi nagyja volt a magyarnak.

Föl kell őt fedeznünk azért is, hogy alakját szembeállitsuk a mai kor
csenevész nagyságaival.

Az ügyeskedés művészetével készitett nagy emberekből előbb-utóbb
kiábrándul a nemzet. Most bennük látja vezéreit, a dicsőket s ámulatában
boldog. De ha majd kiábrándul? Mi lesz akkor? Mily keserü lesz a
csalódás! Mily gyorsan pusztul el a nép bizodalma akkor még oly férfiak
mellől is, a kik azt megérdemelnék! S a kiknek arra szükségük volna.

Meg kell mutatni nemzetünknek, hogy mindig voltak igazi nagyjai, habár
abban a porfelhőben, melyet a közélet harczainak förgetege fölkavart,
nem látta is tisztán vagy talán félre is ismerte őket. Reménye és
bizodalma és önérzete csak igy maradhat ép.

Ime, gondolataim, melyek arra birtak, hogy a nagy miniszterről irjak.

És tanárom is volt. Ugy hiszem, a tudomány szerelmét ő erősitette meg
bennem. És bizalmas, benső barátom is volt. Sok napot és sok éjszakát
töltöttünk együtt a hazánk kegyetlen végzete fölött való tépelődésben.
Ezek is elegendő okok arra, hogy megörökitsem nevét legalább annyira, a
mennyire irói képességem kis ereje kiterjed.

A tudás természetéről némileg másként vélekedem, mint általában az
emberek. Én a magam tudását tartom a legjobb tudásnak a közélet férfiai
részére. Megengedem, hogy a szaktudósok s a tanszék férfiai számára
másféle tudás kell. Vagy legalább másféle tudás is jó. De én az én
tudásomat oly módszerrel szereztem, a melyet Kerkapolynál is
észrevettem. Meglehet: ezt a módszert is tőle tanultam. E módszerrel
ismertetem az ő életét is.

Azt a tudást, melyről azt mondom, ez az én tudásom, én részint komolyan,
részint pajzánul magyar tudásnak is szoktam nevezni. Nem azért, mert a
tárgya főleg magyar dolog. Lehet az idegen dolog is, lehet az a
természet és a társadalmi élet tüneményeinek távoleső bizonyos
összessége is. Azért nevezem magyar tudásnak, hogy megkülönböztessem a
német tudástól, a tudományok mivelésének német módszerétől s különösen
attól az átkozott rossz szokástól, mely a magyar elme s a magyar
miveltség számára elégnek véli a német miveltségnek birálat nélkül való
egyszerü, szolgai átvételét.

A tudományok mivelésének német módszerét én se szépnek, se jónak, se
tökéletesnek nem tartom. A tudományok mezején az angol és amerikai
módszert, gondolkozást, hogy ugy mondjam: észjárást tartom én
tökéletesnek. Efféle észjárás volna a magyar is. Az angol faj szelleme
szerint gondolkodom magam is. A német nemzet minden tekintetben nagy és
mivelt nemzet, a tudományok mivelésével sok fia foglalkozik s
kétségtelenül vannak kiváló irói, kiváló tudósai. De például Gibbont,
Darwint, Ruskint, Carlylet és Tocquevillet is hiába keresnénk a németek
közt. Hiába keresnénk a gondolkozás terén Deák Ferenczet is. Nincs.

Szomoru tüneményt veszek észre több mint ötven éve. Tudósaink s
különösen az Akadémia és tanszék férfiai szolgai alázatossággal
forditgatják csuf magyar nyelvre a német könyveket, sőt a német
szellemnek az osztrákság által megfertőzött tudománybeli termékeit is.
Nevük, mint szerző neve, ott csillog-villog a könyvek czimlapján. S a
magyar társadalomba s a magyar közéletbe e czimen befészkelődnek mint
tudósok, bölcselők, jogászok, történetirók, tanárok, akadémikusok, sőt,
mint képviselők s államférfiak is. Pedig minden tudásuk s tudománymivelő
munkásságuk abból áll, hogy egy-két jó, vagy rossz, silány, vagy
épületes német munka tartalmát minden birálat nélkül, egyéniségük és
magyarságuk szellemi műhelyében való minden átdolgozás nélkül vakon és
siketen elsajátitják, hitvány, sőt undoritó magyarsággal megirják,
művüket a közönség és a tanuló ifjuság elé lökik, az Akadémia és
hirlapok segitségével agyonmagasztalják s azzal oda állanak a nemzet
elé, mint a nemzet kiváló tudósai.

Boldogtalan nemzet! Valamelyik szép reggelen csak azt veszi észre, hogy
jeles tudósa sok van, de magyar tudósa egy sincs.

Mivé tette már e veszedelmes irány törvénykönyvünket s törvényeink
szövegét is! A tudós akadémiának erre ügyelni nincs ideje, nincs tudása,
nincs kötelességérzete, de mondjuk ki őszintén, nincs erkölcsi képessége
se. Néhány magyar történetirói kisérletet, néhány természettudományi s
magyar nyelvészeti buvárlatot kivéve, egész tudományosságunk nem egyéb,
mint szemét, melyet a német földről Ausztrián át söpörnek át hozzánk.
Hol vannak az önálló elmék bátor vállalkozásai, a magyar megfigyelések
becses eredményei, a magyar tudományos nyelv tökéletességei? A
jogtudománynak és alkotmányi tudománynak az ezer éves magyar
államéletnél érdekesebb és gazdagabb forrása nincs a világon. Vajjon mit
tud ebből csinálni egyetemünk és tudós társaságunk? Semmit. Vagy
legfölebb magyar szavakkal irt ostoba német munkát. Hova jutott ma már a
tudományosság magyar nyelve, magyar irodalmi stilusa? Hatvan-hetven év
előtt szebb, jobb, gazdagabb volt a tudomány nyelve és magyar volt.
Kölcsey, Deák, Fábián, Zsoldos, Fogarassy, Zádor nyelvén melyik egyetemi
tudósunk képes ma irni a jogtudomány nagy kérdéseiről?

De ne folytassuk tovább. Még maga az óriás agyu s tökéletes magyarságu
Kerkapoly is megtévedt s téves uton járt jó darabig, mig végre
államférfiui működése közepett észrevette azt a veszedelmes és utálatos
irányt, a melyben tudományos mivelésünk vonaglik.

Elbeszélésem folyamán sokszor kell még e tárgyat érintenem.

A jó édes anyának igaza volt, mikor azt mondta a szent-gáli öregbirónak,
hadd tanuljon még a fia, elég buzgósággal tanul, tanárai meg vannak vele
elégedve.

Kik voltak ezek a tanárok: elmondom.

Meg kell jegyeznem, nincs olyan tanár a világon, a ki tanitványának
mélyen járó nagy elmét tudna adni s tanitványa gondolkozásának különös
erejét és eredetiségét meg tudná teremteni. Ezek a természet különös és
ritka jelenségei. A természet oly törvényei szerint jönnek létre, a
melyeket még nem ismerünk s talon soha nem ismerünk. A történet ezer
tanubizonyságot nyujt arra, hogy nagy apának hitvány szülötte, nagy
gondolkozónak hülye magzatja támad. De megforditva is. Jelentéktelen
szülőktől az emberiség számára sok teremtő nagy szellem született.

Deáknál és Jókainál elmélkedtem már e fölött. Abban állapodtam meg, sok
nemzedéken át, apákról fiakra és unokákra kellett lassankint összegyülni
annak az óriási szellemi erőnek, a mely elvégre Deákban és Jókaiban
kipattant s emberi alakot öltött. A tüneményt másként megérteni,
megmagyarázni nem tudom. Más magyarázatot el se fogadhatok.

Ez az eset Kerkapolynál is. Ép oly nagy elme, mint azok, noha elméje más
természetü. És eredeti és óriási jellem ő is. Ezt születésével kellett
örökölnie. Az elmének és jellemnek erejét és anyagát nem tanáraitól
nyerte.

Egy tanára, később tanártársa, Vály Ferencz volt, Jókai testvérnénjének,
Jókay Eszternek férje. E férfiuról bővebben irtam »A Jókay nemzetség«
czimü művemben. Jellemképző hatása csodálatos volt e nemes férfiunak.
Nekem is tanárom volt, hálával emlékezem rá, a mig élek. Nem volt
előadása, a melyben az emberiség történelmének valamelyik nagy és dicső
alakjáról meg ne emlékezett volna, nagy jellemének egyik oldalát
előttünk föl ne tárta volna. S belénk lehelte.

– Ilyenek legyetek!

Jellemképző hatása, nagy hatása volt Bocsor Istvánnak. Édes és szelid,
de komoly lélek s remek jellem volt ez a tanár.

Egyszerü, szegény, jobbágy sorsban levő szülők gyermeke Enyéngről,
Veszprémvármegyéből. Járt külföldi egyetemeken, utazott a nyugati
országokban, még a pirénei félsziget országaiban is. Eleintén a latin
nyelvet és irodalmat, később a világtörténelmet s Magyarország
történetét tanitotta. 1837-ben iktatták be mint rendes tanárt a pápai
főiskola tanszékébe. Kocsi Sebestyén Gábor tartotta az egyik beiktató
beszédet. Éles elméje nagy jövő sarjadzását látta az ifju és uj
tanárban. Az 1848-iki nemzetgyülésben képviselő volt szülőföldéről. A
Batthyány-kormánynak volt rendületlen hive. Kezdettől fogva rettegett
függetlenségi harczunk iszonyu bukásától. Mint történetiró gondosan
mérlegelte a küzdő felek erőarányait s a mi erőnket gyöngébbnek találta.
Nekem is tanárom volt iskolai pályám végeig. Komolysága, lassu beszéde,
lassu mozgása miatt az »öreg Bocsor«-nak neveztük mi is s nevezték már
Kerkapoly tanuló korában is.

Sok tudományos könyvet irt tökéletes, tiszta magyarsággal. Latin
nyelvtana valósággal remek olvasmány. A mi bölcs mondása van a világ
latin irodalmának hazáról, hazaszeretetről, szabadságról, hősiségről,
férfierényekről, emberszeretetről s a nők tiszteletéről, mind azt rakta
bele latin nyelvtanába például, olvasmányul, szólásmódul. Azokat kellett
magyarból latinra s latinból magyarra forditgatni. Azokat kellett
elemezni. S ő minden bölcs mondásnak s minden példabeszédnek elmondta
eredetét, történetét. Egy-egy órai előadás alatt a hősi költészet
tündéri birodalmában éreztük magunkat.

Hát a mikor a világtörténetet magyarázta! Hellász hőskorát s a római
köztársaság nagy dolgait. Szabadelvü volt az emberiség élettörténeteinek
felfogásában tökéletesen. Rotteck–Welcker-féle felfogás hive. Azzal a
költészettel, azzal a bájjal adta elő a történetet, a melylyel később
Macaulay és Carlyle varázsolt el bennünket.

Hát a mikor a magyar nemzet habsburgi történetét adta elő, a Bethlenek
és Rákócziak harczát s fajunk tenger szenvedését! Az osztrák rabiga
törte nyakunkat, nem volt szabad világosan beszélni. Hányszor akadt
torkán a hang! Hányszor csordult ki könnye, a mikor Szelepcsényi,
Caraffa és Kollonics koráról beszélt! Ilyenkor nem tudta az előadást
folytatni. Fejét csóválta, s kezével legyintett s lassu hangon csak
annyit mondott:

– Sokat lehetne erről mondani, amici! Talán majd máskor!

Ilyenkor a hazafi fájdalom fojtotta el hangját.

Hányszor adott jó tanácsot, a mikor a Habsburgok uralmáról beszélt.

– Szeressék az embereket, amici, de a multat soha el ne feledjék, soha
meg ne bocsássák!

Hosszu nemzedék gazdagodott szellemének kincsein s könyvei nagy számuak
s ma is becsesek. De az Akadémia nem választotta meg levelező tagjának
se. Mit mondjunk erre?

Mondjuk azt: nem is lehetett egyebet várni az Akadémiától.

Kegyetlen kurucz volt az öreg Bocsor. De kuruczságát nem Thökölynél és
Rákóczinál s nem is Bocskaynál és Bethlennél kezdte, hanem egyenesen
Szent Istvánnál.

Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő
árasztotta el papokkal és németekkel az országot. Minek nekünk annyi pap
és annyi német? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden
dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett
arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajku
csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először,
hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval
már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt,
maig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.

Ilyen nézetü embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet
helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.

De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha
helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta
történeti igazságaival? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle
goromba igazságokkal pellengérre állitani.

Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely
őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor
szelleméből meritette.

Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor
embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy
tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetü.

Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember
Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből
fejtegette. Azelőtt Kant filozófiája volt divatban. Annyira divatban,
hogy a jó öreg, ugynevezett »vaskalapos« kálvinista papok és esperesek
hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt
1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyülése választotta
ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre
választották, de egyuttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy
Kerkapoly a hegeli bölcsészetet nem adhatja elő. Nevetett az ily
felfogáson.

– Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De
hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.

Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek
voltak az ő tudományát elfogadni.

Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim
valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár
volt. A természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve
ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollegiumban a Képző
Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és
szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyuttal érdemök
szerint erkölcsi jutalomban részesitették. Egykor buzgó tagja voltam
magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s
együtt futotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel.
Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt
nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori
ifjainkon.

Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.

Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái
fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink
mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt.
Egyuttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s
jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel,
állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollegium egy kis
tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt
hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak.
Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik
tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és
pomológiát. Ki-kivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen
előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg
tanainak igazságát.

Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló
lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló,
hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy
Széchenyi. Szelleme sokban hasonlitott az övéhez. Sietett is Széchenyi
őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.

Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és
sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak
volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugynevezett
franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek
örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen
az ő nézete győzött.

Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb
barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátitotta el
Kerkapoly.

A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati
élet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamit:
legyen az szép és jó alaku. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg
semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.

A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segitségével
minden gondolatot gyönyörü alakba önthessünk. Százszor magyarázta,
százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként,
mit jelent ez a szó magyarban: »világ« s mit jelent a »világtalan«. A
földkerekség összes népeinek lelke – ugymond – nem volt képes ily
fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.

Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanitásokat. Meg is
maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, irásmódja nem volt
szép s legkevésbbé vonzó.

Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visszatérek.

De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly
csaknem egészen Tarczytól sajátitotta el.

Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének
megvilágitására.

Azt mondja:

– Van a természet világában vizesés s van az embervilágban divatkórság.
A vizesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot
épit a vizesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig
időnként megváltoztatja a ruhának a szinét és szabását s gazdaggá lesz
belőle.

Ime, Tarczy előadási modora.

Magyar tudása volt neki is.

Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját
figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállitotta
a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s
ha akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten
hirdette az ifjak előtt.

Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány definitioi és terminologiái mit
mondanak: ezzel azután nem törődött.

Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági
előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy
törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni.
Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanitvány. A tanitvány utóbb nagyon
fölülmulta mesterét. Nem ritka eset.


V.

(Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. – Nagy
jogtudós. – A magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly a
tanuló ifjuság ideálja.)

Volt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkivüli
embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén:
Stettner-Zádor György; fiatal korában irói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is
Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta:
biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s
hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor
onnan elköltözött.

Ki volt hát ez a Zádor?

Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és birói működésének
története meg van-e irva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a
nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már
e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás
s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt. Ugy rémlik előttem,
még a mult század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.

Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt
Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a
barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak
halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláig tartott köztük ez a
fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő,
azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hű
barátjának gyermekeire is árasztotta. Ugy rémlik előttem, mintha Zádor
hozta volna Vörösmartyt is Deák barátságába.

Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem
volt kis ember.

Bizony Zádor nem volt kis ember.

Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak
azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.

Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém
hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már
nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s
nemzetségének több tagját jól ismertem.

Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az
irodalomból pedig 1830 körül megélni nem lehetett. A magyar magánjogot
és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan
patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most.
Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesuri
hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei,
városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A
magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen
áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal,
mint most.

Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tizparancsolat, a
hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és
szabatos, mint az ő jogi tudása.

Éles elméjü, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól
fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a
kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti
kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:

– Kérdezzük meg Zádort!

Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt
előtte föltétlenül mindenki.

Az 1832-iki országgyülés fölállitotta a választott osztoztató biróságot.
Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni.
Iróra, biróra, prókátorra bizták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett
vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de
ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, biráskodnak,
pörlekednek, ha még meg nem haltak.

Hát az ilyenek számára találta ki az országgyülés a választott
biróságot. Válasszák az örökösök maguk a birót. Az a biró döntsön egy
nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.

Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, minden képtelen, veszett
örökösödési ügyben Zádort választották birósági elnökül. A mikor már
karddal, puskával, vasvillával mentek az osztozkodók egymásnak s
keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:

– Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?

Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.

– Nini! Azt bizony nem cselekedtük!

Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.

Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, itéletében s jogi
tudásában.

A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy
sárospataki jogtanár volt a mult század elején. Latin nyelven irta nagy
munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem
magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül
hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre
birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapitotta
meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve
sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey,
Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segitsége se tudta
megmenteni s a maga nemes egyszerü mivoltában fejleszteni. A Bach- és
Schmerling-kor biróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő
hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztitották el a szép jogi
magyar nyelvet.

Én Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.

Deákot ne számitsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, de csak a
közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlitani. Az
adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.

Zádort a maga egyszerü, szerény pápai tanárságában az ország alig
ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték
igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg
veszprémvármegyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nemzetség
korábbi neve – mint emlitettem már – Stettner és Stettner-Zádor.

Azonban jól ismerte őt Deák már ifjukora óta. S nem csinált titkot
belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü
emberének tartotta. A mult század negyvenes évei óta azért Deák figyelme
és barátsága intézte Zádor köztiszti pályafutását.

Az 1840-iki országgyülés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi,
csődügyi, fuvarozási, szállitási törvényeket. A nemzet nagyon félt
különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt
hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye
nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:

– Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.

Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai
kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a
váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.

Igy lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor utjából minden
akadályt elháritott s igy ő csakhamar birói tisztének élhetett. Ez
időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.

A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be
Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány
elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta
életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A
nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli
veszteségekre gondolt s a sulyos szenvedések közepett alig jutott
eszébe, vajjon mi történik, mi történjék jogéletével?

Az ősiség megszünt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se
a birtokjogokról. Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog?
Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a
félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági
igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer
gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.

Megszünt az urbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye
hatósága. Ezzel ezer sulyos kérdés várt azonnal való becsületes
megoldást. Vajjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s
elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vajjon
miből álljon a jobbágytelek? Mik legyenek járulékai? Miként különitsék
el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot
illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi
tekinthető volt urbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal,
takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal? Milliók anyagi
jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák
intézkedés.

A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.

A nemzet bölcsei és vezérei eltüntek. Ki a csatatéreken aluszsza örök
álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.

Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden
kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A
nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá
lett ásva.

Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.

Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat
mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a
világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy
német tudomány ma is jobban ismeri a Róka-szigeteket, mint
Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.

A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a
lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi
dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány és
állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése
mindenek fölött való.

Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű
barátjának, Vörösmartynak, minden keserüségét átérezte.

  „Teremt-e Isten több magyart,
  Mig a világ, mig napja tart,
  Ha mink is elfogyánk?“

S nem kell-e elfogynunk, nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét
elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már
a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?

Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény
embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.

De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.

Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a
legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő
vegye a kezébe.

Igy került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. Igy készitette az
ősiségi rendeletet, a melyben nagy bölcseséggel választotta el egymástól
azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a mult
emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fenmaradásunk s
jövendő jólétünk érdekében szükségesek.

Az 1848-iki pozsonyi országgyülés ősiségi törvényének igy lett ő
voltaképen igazi végrehajtója.

Igy lett ő óriási tényező abban is, hogy az urbéri birtokviszonyok
rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék.

Igy lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az
osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.

Minő furcsa és szomoru dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti
kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a
törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló
munkálata a magyar nyelv és irásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor
művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi
intézményekké!

Birói tekintélye föltétlen volt Bécsben is. Minden itéletmondása
döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő
alapitotta meg Bécsben.

Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s
beszélgetés közben azt mondta neki:

– Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami
Zádor György nevü magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt
bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy
gyakorlati jogtudós egy se.

Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja
volt Zádor már ifjukora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban,
mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe
menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:

– Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné
valamennyit?

Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a
magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a
világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül
is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására
erős figyelésü ifjunál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel
megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.

Kerkapoly, a mint a jogot, a kollegiumi tanfolyamot elvégezte,
Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patvaristának, jurátusnak. Odavaló
volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s
általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat
szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.

Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő
kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, ugy rémlik előttem, ugy
hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se
ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak táblabirája volt
vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért
lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt
az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt
vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei
tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.

Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát
rendezte.

Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett. A lehetőség szoros
határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az
ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az
ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.

De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett.
Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család
tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Veszprémvármegyében üsse föl sátorát.
Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok,
támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere
a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hirneves követ és alispán. Ott
kell megtelepednie vagy Zala-Egerszegen, a vármegye kormányzó
székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás
központján.

Hát a házasság?

A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörü fehér
arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakál, egyenesen tartott
fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól
fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése,
mozgása kemény katonás mozgás.

Olyan ifju, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is
komolyan mondják: nagyreményü.

Sikerültebb ifju kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága
alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg vele, ezelőtt
ötvenhárom évvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember
mintaképét, a görög kor remek világának képzeletizgató nagy alakjait,
Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Perikleszt és Demosztheneszt. Mindig
Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk! Ilyennek kell lenni
minden ifjunak, minden magyarnak.

A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már
korán dagasztja a nemes nagyravágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy
irnok, tanitó, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a
mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt
élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.

A serdülő ifju, legalább ábrándjaiban el akar jutni odáig, a hova a
nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha
katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrinyi Miklósig meg nem áll. Ha költő:
tulszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál,
lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifju vágyai,
sejtelmei, képzelődései.

Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett
költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkü,
nagyratörő serdülő ifju ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan
vágyait.

De bármire törekedjék az ifju, bármily nagy és ragyogó pályát lásson
maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára
mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is oly
derék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék,
mint szeretett tanárom!

Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjuságnak. Félelem és tisztelet
környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a
hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb
általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség
fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.

Ily tanár mindig kevés van a világon.

A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjusága ma már biráló szemmel s
biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az
ifjuságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy
kicsinyelje, vagy tán ki is gunyolja.

A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos
hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét
ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban
észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását
eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást
félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi
nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága
daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leggyakoribb: a tanár
gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi
egyéniség!

Sok eset van ilyen.

Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Az ilyen tanárt nem volna
szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává
lenni, a kiért az ifjuság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló
nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifju
kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér
semmit s tanitása még kevesebbet.


VI.

(Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet választja. –
Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A magyar ész.
– A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.)

Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el.
De alakját le akartam irni fiatal korától.

Ez az alak később jelentékenyen változott.

Ugy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó sulyos belső betegségbe
esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb
időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult
s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.

Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér
szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt
többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alaku, kissé
szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is
kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és
egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük.

Még egy sulyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év
végén s a következő év elején. E kettőn kivül egész életén át nem volt
egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még
később visszatérek.

Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták
túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába –
bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.

Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e
tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte
Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.

– Megkisérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék
hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.

Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. Igy volt szokásban
századok óta. A pápai főiskola hires tanárai a német, holland, angol,
skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi
tanfolyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a
szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul
elsajátitsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak
véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák
nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább
megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.

Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán? Egész biztossággal nem tudom
ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona.
Havonkint tehát 105 korona.

Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt
akkor olcsóbb a hus, liszt, bor, ruhanemü, lakásbér, mint most. Ma
legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.

Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a
kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer
holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a
vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az
országban eszesebb és szemrevalóbb nemes urfi, mint az ő fia?

De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?

Nem véletlenül.

Egész életének minden munkája azt bizonyitja, hogy a tudásnak és
gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a
melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a
berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai
diákkorában is.

A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves
korából, melyet a pápai ifjuság »Tavasz« czimü évkönyvébe is Jókai,
Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő
iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja.

Ime a serkedő hajlam.

Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A
százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját
szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló
se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szava, irása után
tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után
nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését
megvilágitani.

Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifju óriási elmeerő, hajlama
a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai
professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen
emberünk nincs több.

Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakitás nélkül
pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz
alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.

Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoztatta gyermekeit. Ő
maga Pápára vonult tanár fiához.

Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat épiteni. Nem szeretett másnak
bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyult a
Tapolcza vizére s azontul is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen
udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóviz az udvaron keresztül s
legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. Igy szokta meg kis leánykora
óta. Igy volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. Igy legyen itt is.

A házat egy emeletes háznak épitette. Maguk lakták édes anyjával az
emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház
Pápán változatlan alakjában.

A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkü hazafi,
egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek
örököseié.

Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is,
földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét-
vagy nyolczezer koronáért.

Vett birtokot is Pápa határában az ugynevezett Koldus-telek dülőben. Ez
ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik
szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven
holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról
könnyen vezethette ezen is gazdaságát.

Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve.
Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott
gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti
számitása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha
birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor
eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie
kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi
ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát.
Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a
szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti föl vagy ejti le
az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a
vizesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos
gazda vigan kotyogó malmot épit.

Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérnemüit, apró kiadásait ő
gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód
költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:

– A mit az ember keres, rakja félre, gyüjtsön belőle tőke-vagyont.
Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő
tőke-vagyona hoz. Igy sohase lát szükséget és sohase kell összébb
huzódnia.

Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az
államtitkári és képviselői fizetésből megtakaritott tőkéjével együtt
volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.

Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a
nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal
bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek,
államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem
szokás krónikát irni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát
mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a
népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk
hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.

S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet
évezredek óta ismer az emberiség s melyet már örökké emlékezetes
szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek
óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az
alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a
rágalom.

A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj
bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s
férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott
szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák-párt legerősebb
viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést,
sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és
vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait
el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul
kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába huzódtak s onnan röpitették
felé a mérgezett nyilakat.

A rágalom nyilait.

Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezü.
Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző
magánérdekei előmozditására használja föl. Palotákat épit. A szegény
pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.

Országos köztolvaj!

Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek
salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten
nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre:

– Nyomorék!

Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a
zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák
Ferencz, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden
dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.

Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:

– Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van.
Gyönge a világ, hallgat a hitvány lelkekre, rágalom támad. Pápai tanár
miként épithet Pesten palotát?

Vállat vont s ezt felelte:

– Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában
járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.

Hát hiszen neki volt igaza.

Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges
és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes
felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is
feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk
kell: mennyi és miként keletkezett.

Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az
igazságot kedvelik: az elmult nagy ember életében sok szépséget és sok
gyönyörüséget találnak.

De egyuttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.

Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt töltött s legnagyobb
tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátitotta
a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak
alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.

Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle
hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin
akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a
német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a
német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most.
Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz
munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg
dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy
tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégitse. Neki is feküdt
kedvencz tanulmányának, a bölcsészetnek annyira, hogy a mikor Pápán
tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek ugy beszéltek
róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez
hasonlatos eddig nem volt.

Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos
is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek
előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola
hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s
ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak
jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb? Debreczen-e, Sáros-Patak-e
vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogy Kerkapoly fölött valakit
elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi
János is valaki, az már nagy dolog volt.

Vajjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly
Berlinből?

E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés
fölött.

Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen
társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött:
magyar esze eltünt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német
észszel élte itthon azontul világát. Mindenki tudja például, hogy gróf
Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is
német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig
fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifju hazajön hosszu
távollét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek
találtam.

Miben áll ez?

Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi
német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és
eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara,
művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni,
hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket,
tulozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel,
angollal, francziával s diadalmasan ránk bizonyitja, hogy mi kisebbek
vagyunk, mint a német, angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és
intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagyjaival áll ily
hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal,
folyóvizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és
eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a
magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a
magyar tolvaj.

Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.

De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy
például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar
elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s
esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar
elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll
meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet
általánositja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly
bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a
torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme
tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánositást befejezte s a
tünet elméletét felállitotta: azontul minden tünetről, a mi
rokontermészetü, konokul azt állitja, hogy az ő elméletének felel meg s
azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.

S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az
egyénisége?

Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben.

Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.

Kerkapoly 26 éves ifju volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd
volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét,
mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge
életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifju
ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifju lehet ekkor is. A katonai
szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya
megkezdését. Igy vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti
pályával is.

Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicczenése. Hiszen a tisztes
kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve
legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkitja
az élet nagy kötelességeinek teljesitésére a természet törvényei által
megszabott időt.

Hajdan nem igy volt.

Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik
s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen
buzgósággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos
gondolkodás mélységeibe.

A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hóditásának virágzó korát élte.
Az idegenből német földre szakadt magyar ifju rendszerint azt hitte,
hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A
német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel
mondogatták, hogy azt felfogni, teljesen elsajátitani, a magyar elme nem
képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni
gondviselés. Ugy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a
maga nemében s csupán a német szellem birodalma.

Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyü dolog. Valamikor én is
nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban
vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszu időn
át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe
került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának
rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam.
Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek
hódol, a melynek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem
tud tökéletes művész lenni, ha a billentyük kellő mozgatását s ujjainak
és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. Igy van az
agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli
bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.

Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se
engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan
elsajátittatni.

Pedig műszavai s hogy ugy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a
közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az
időszaki sajtó is.

Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt
soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére
szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt – ezuttal az okot nem fejtegetem
– az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.

Már most mit csináljon a magyar ifju, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe
vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos
légkörbe kerül?

Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét
könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már
természeténél fogva. Német ifju társai pedig egyenesen tele beszélik a
fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az,
hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.

Furcsa tünetről értesitettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is,
Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták
egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjü, tudós férfiu, a ki
egykor egy-két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A
tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.

Odamegy a magyar ifju a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni
mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is irtak,
mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek.
Egyuttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi
olvasgatni.

Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál
belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifju német társainak. Azok
mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor
magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal?

A magyar fiu ezt észreveszi. Ni-ni, adta németje, ez nem is akarja őt
emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.

Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségü ifjak mennek
külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a
kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek,
rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.

A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust.

Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek.

De becsületet kell vallani otthon is.

Három hatalmas ok, a mi az ifjut arra birja, hogy feküdjék neki Isten
igazában tanulmányainak.

Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek
távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát.
Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy
a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német?
Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben
botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.

Következik a második félév.

Belátja a magyar ifju, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő
sajátitani könnyedén, ha akarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem
töri ugy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta,
a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni.
A német ifju azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával
a második szemeszterben is csak ugy töri magát, mint az elsőben
cselekedte.

Vége a második félévnek.

A magyar ifju körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte.
Ő ugyan még mindig elsőrangu, de már néhány német is elsőrangu. Derék
fiuk ezek a németek!

A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifju már csak
a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév
végén már az utolsó helyre kerüljön.

Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjunak a
külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősitette ezt Kerkapoly is,
Pulszky is.

Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév
végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette
saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára.


VII.

(Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként fogja
föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának birálata. –
A magyar történet nincs még megírva. – China művészete, festészete,
zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? – Minő terve
volt a további kötetekről?)

Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, »Világtörténet« czimü
könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában
törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év
alatt irta. Irás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy
betegségébe, melyről már megemlékeztem.

A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt
bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart irni s
terve az volt, hogy valóban világtörténetet irjon az ó-koron és
közép-koron át napjainkig.

A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész
földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti,
vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly
nagyszabásu, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is
megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megirva nyelvünkön az
általános mivelődési történet is.

Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi
biráló észrevételeket ne tegyek rá.

A mű teljes czime: »Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly
Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában.«
Tartalmát e szavakkal jelzi: »Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China.
India.«

A munkát hazai régi iróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta.
»Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar
tudományosság buzgó barátjának.«

– Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának,
melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő itélete, mely
szerint többek közt iskolánknak is nyujtott magas segélye által vélte a
tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.

Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban
1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a
magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E
cselekményét szeszélyből, apró és mellékes indokból eredettnek
tekintették sokan. Pedig helytelenül. Ime a pápai kollégium alapjait már
a mult század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben
őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a
nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles
tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.

Tehát világtörténet észtani felfogással. Ez lenne a mű.

Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is
szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, ugy
gondolom, egyedül Hegelnek Philosophie der Geschichte czimü munkája
birta rá.

Mi a világtörténet?

A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története.
Kerkapoly is ily módon érti megközelitőleg, a mikor könyvében a
világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát
fölállitja. De mit keres itt az észtan?

Azt is megmondja.

A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a
másik az észtani tárgyalás.

Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely
időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem
tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét
nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világitásban látja és
láttatja.

Ezzel szembeállitja az észtani tárgyalást, a mely ugy áll elő, ha az iró
a rég elmult idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és
mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt
ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését ugy látja és láttatja,
mint a mely a legrégibb időktől kezdve szakadatlanul tart, megszakitás
nélkül átnyulik a mi korunkba s most is folyton él és müködik.

Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és
uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok.
Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s
a mai kor csupán a fejlődés szükségszerüsége által előidézett
összeütközések és kiegyenlitések változatainak külső látszatában
különböznék a rég elmult koroktól.

Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell
azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet
műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam – ugy hiszem –
sokkal világosabb magyar nyelvén.

Vajon biráljam-e e felfogást?

Bizonyos, ha én történetet irnék, e felfogás merev érvényesitésétől
gondosan óvakodnám. Végre is jól irni meg a történetet csak egyféleképen
lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények
igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az
embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak.
A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet
általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett
dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság
rovására szinezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetirásnál a
költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay
alkalmazza, Carlyle már – néha ugy látom – itt-ott túl árad a czélszerü
mértéken.

Azonban mulhatatlanul szükséges, hogy a történetiró az ő nemzetének
irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága,
világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent
van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és
kötelessége a történetirónak, hogy a gondolatok nyelvbeli
megalakitásában s az események és tünetek leirásában nemzeti nyelvének
minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a
széphangzásig felhasználja.

Ha ily értelemben jól meg van irva a történet: akkor a történt dolgoknak
észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem
lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe,
sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetirás lényege nem abból áll,
hogy az én koromnak bennem élő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben
független a rég mult idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi
és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi
tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani
tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik
képtelen: akkor a történetirás hibás és haszon nélkül való.

Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már
természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a
maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak
tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak
ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba
a tévedésbe, melylyel a rég elmult korok történetét is saját korának
szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának itélete
szerint irja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy
egyoldalulag, vagy irányzatosan. Igy pedig a teljes történeti
igazságokat megállapitani nem lehet.

Magyar nemzetünk története, szomoruan emlitem ezt, még mindig nincs
megirva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó
kisérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az
egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó iróra. Száz oka van e
nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás
még nincs kimeritve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság,
az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az
elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy iróink, nagy államférfiaink,
nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetiró lángelménk még
nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a
nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó
viszonyai, ugy látszik, kifejlődni nem engedik.

Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig
igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom
népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis
érint. A részletes leirás és a példás megvilágitás hiányzik. A mű
csaknem azért készült, hogy vezetése és utmutatása szerint az olvasó a
benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig
nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja.
Kerkapoly agya, olvasottsága s bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell
teljes élvezetéhez.

Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős
részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:

– Mint a tudományok, ugy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja.
Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután
benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a
technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal
itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén
az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek
arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát
érzékitésében s ez általi egyeditésében a kivitel nehézségei s abbani
járatlansága által föl ne tartassék. Ez nem is lehete máskép. A művészet
világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét
tökéletlennek s ugyanezért igaztalan létezésünek tekintette; olyannak,
melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy
jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért
van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő;
vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi;
alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik
ép ez által a külvalóság világáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb
létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalom egész
jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek
tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép
oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakitott embervilággal
meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a
művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az
állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesitve. Ezeket
tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a
szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.

A chinaiak festészetét igy irja le:

– A festészetben – legalább annak anyagi oldalát tekintve – előbbre
mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag
készitésében s igy erősek a szinezésben. Más oldalról ismét az állagosul
s azért mintául tekintett természetnek s egyes tárgyainak utánzása nekik
mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot forditván, benne
nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál
csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és
élénk szinekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba
folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak ugy nem értenek, mint az
árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző
festészetnek láttani csalódásra okvetlenül szüksége van, hogy a
távolságot kifejezhesse.

Zenéjükről igy szól:

– Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.

A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az
érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem
világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt
chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; – ha nem
birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is
fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike, az
utólérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így
szólott Sunhoz: »ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek
körülem a vadak s reszketnek örömükben.« A régiekről hiszik, hogy
zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál
éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is
gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a
terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségére. – – – Egyébiránt
önmaguk ugy tartják, hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is
inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósitani
nem birják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom
tekintetében csak kevéssé vannak idomitva s még kevésbé összhangra véve.
Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.

Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentul a chinai nép elbeszélő, lyrai
és szini költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy
szól:

– A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az
alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményités
nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább
regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számitottak s
csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesitsék; – és
sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem
lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben
sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.

– Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak
érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek
folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta
és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek,
azért érzelmi költeményeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily
dalokat – és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben – tartalmaz a
Si-king; tanusitva a lantos költészet ős régiségét.

Ime a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért
közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év
előtti nyelvét, irásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit
megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is,
kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü
szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és
gondolatalakitó irásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly
szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus
és mostani egyetemi tanár irói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de
akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai
nyelve, hogy csak ezeket emlitsem, bizony ezekhez képest mintha
irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy
emlitett nagy iróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását
ültessék át a magyar elme talajába.

India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi
jelentőségének részletei s minden irányu tényezői sokkal gazdagabbak és
változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint
China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és
művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir
ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még
szembeötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India
természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei
sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.

Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit
se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti
részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli,
hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék
voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állitják, hogy Japán korszerü
miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó
se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legujabb kori. Ennek az
erős, hatalmas és mivelt birodalomnak mivelődése több ezer éves,
különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden
ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg
nem tür s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a
hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján
Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte
volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a
világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk.
Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a
tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.

A további néhány kötet tervét is kidolgozta.

A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt
birodalmaknak, Sziriának, Assziriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak
állami, társadalmi s miveltségi történetét s egyuttal átvezetne a hellen
világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova
lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem
adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant
föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A
korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán
az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt.

A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna
a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes
jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről
Kerkapoly. Magam is hallgattam.

»Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse
azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyuttal figyelmeztette is rá a
magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös
Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.

A mű – mint már emlitettem – nem könnyü s nem népszerü olvasmány. Nem
volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden
nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.


VIII.

(Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a beszéd
eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj fölemelkedhetik-e a
másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a japán fölemelkedett. –
Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. – A magyar
protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. – Kerkapoly művének
rendeltetése.)

Következett akadémiai székfoglaló beszéde, ugy emlékszem: 1860-ban. A
beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: »A világtörténelem
s az emberiség fajkülönbségei.«

Nem nagy terjedelmü mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a
legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette.
Sajátságos, igazán Kerkapoly-féle irásmód s tárgyai a legködösebb hegeli
műszavakba burkolvák.

Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.

Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a
tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vajjon
egy apától-anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete
egységes-e? Vajjon a nagy emberfajok az egyénileg egységes emberiségből
váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre
kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a
földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj
soha se volt egy és egységes s már kezdettől fogva különböző volt s más
meg más volt eredete?

E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére
egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal
is buvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések
fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok,
bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb
szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán
jobb szóval mondva, miként támadnak azok?

Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval
csaknem egyidejü. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody
József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később Kerkapoly Pestre hivta s
a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult,
kedves ember volt, agglegény s csak ugy időtöltésként foglalkozott a
nehezebb tudományos kérdésekkel. Ez időtájban, ugy 1859 körül,
leforditott magyarra egy angol munkát, melynek irója nem nevezte meg
magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor,
fiatal koromban nekem is sok gyönyörüséget, de sok fejtörést is okozott.
A munka czime: »A teremtés természettörténelmének nyomai«. Bizonyára
jeles angol tudósnak s jeles irónak műve. Egykor érdeklődtem, ki ez a
jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de
bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen
másként állitja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén
világ vallásos felfogása tanitja. Valószinüleg azért is maradt névtelen
iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zuduljon ellene.

E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és
Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószinüleg itt született meg az az
ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet,
melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nemakarva mintegy
erőszakkal tol agyunk elé.

De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen
minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.

A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem
tartozik a kaukázi vagy árja fajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az
is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s
mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a
négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös
fajhoz se.

Hát hová tartozunk?

Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon
voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia,
pedig bizonynyal eléggé törekedett rá.

A felelet egyszerü.

Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és
rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem
tartozhatunk máshoz, csak ehhez.

Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem
tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.

Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három
osztály együtt – mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak
aztán a történetirók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett
hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskirok,
uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek,
finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle
csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle
turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó,
egymással rokon, de százfélekép nevezett tatárfajok és törzsek
Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.

Ezek közé háritottak be a tudósok minket, magyarokat is.

Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb
is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak
tartoznunk kell.

Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső
veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi? Mandsuk
vagy mongolok? Törökök vagy tatárok? Finnek vagy ugorok? Kik voltak a mi
nagy őseink? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy
medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz?
Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz?

Mert a »magyar« szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A
tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem
jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az
embertudomány csarnokába besegithette volna. A hivatalos tudomány
szerint mi tehát semmi se vagyunk.

Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz
táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor.
Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint
azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyitotta,
hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.

Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy mi turániak vagyunk, tehát
semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.

Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állitása, hogy a nagy
emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem
egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangu. A fekete faj
például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a
turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a
legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.

Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal? Kerkapoly maga is
igy tudta, igy tanulta Berlinben.

Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös,
oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellemösszesség
oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb
fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehetetlen. Soha meg
nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak
Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a
zulu-kafferek fölött.

Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az
európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem
eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se
lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen
a nagy fajok egyéniségének korlátai áttörhetetlenek.

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly
közelről ez a kérdés.

A bökkenő az, hogy a magyar faj ugy testileg, mint lelkileg s ugy az
erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda
jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.

A szine is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult.
Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik
első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs.
Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden,
tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakitásra ép oly alkalmas, mint az
ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus
vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a
legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy
kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és
fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes
szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s
győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is
kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e
nemzetek közt csakis ebben van különbség.

Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét
már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának
minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának
minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen
megőrizte.

Igaz-e ez?

Igaz. Épen ezt bizonyitja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok
igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi
egyuttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát leforditani nem lehet.
Pedig le kellene, mert – mint emlitettem már – Hegel vad bölcseleti
nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor
bölcsész és nyelvtudós.

Negyvenhat év előtt ujabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a
kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint
arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának
korlátait és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek
egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni.
Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus
szinművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De
arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kivül
valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; – olyan
emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.

Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a
világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös
műveltségének rettenetes hatalmával ugy elverte az oroszt, a fehér faj
legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok,
hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat
elkülönitő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság
értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve
eszébe jut.

És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyujtani van
már hatalmas társunk a japán fajban.

Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia
adta ki 1860-iki Értesitőjében. Ő nevezi itt először Kerkapolyt
Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.

Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is
látott napvilágot. Ennek czime: »Protestáns Egyházalkotmány tekintettel
történeti fejlődésére«.

Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos
irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán
tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyuttal közéleti s
politikai is.

Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe
jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai
bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok
egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával
függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok
egyházi alkotmánya egyuttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része.
Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s
egyuttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.

Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!

Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak. A római egyház
férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük
álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak ugy fölriadtak, mint
maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátoritottak, sajtóban és
köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerü
kálvinista és lutheránus egyházi gyülésekre. Meg kell védelmezni a
protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezhessük a nemzet szabadságát.
Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és
érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.

Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte
mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vajjon le
lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény
kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha
az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal
jár, el nem vesztheti.

Emlékszem az első gyülésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam.
Akkor már állott az Uj-kollégium s annak diszterme volt a gyülés helye.
Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a
hallgató közönség nagy része. Ime alkotmányos gyülekezés, tanácskozás,
határozás! A milyen volt valamikor az országgyülés, a milyenek voltak a
vármegyék régi gyülései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek,
mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház
hagyományaiból ismerhettük s ime, most ujra föltámadtak. Föl kell
támadnia magyar nemzetünknek is.

Imával nyitja meg az öreg püspök a gyülést. Nagy Mihály a püspök, erős
fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől
félnie.

– Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója,
szegény magyar népünk megrendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk,
hozzád fohászkodunk!

Igy kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. Igy folytatta:

– Bizunk mi előljáróinkban, bizunk mi biráinkban s mindazokban, a kik
hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és
fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd
meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk
szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!

Igy kezdődött a gyülés.

Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.

Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állásu előljáró az egyházban,
igaz jó hazafi, többször képviselő, a nagy viharok ott zugtak el feje
körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.

– Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz,
apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket,
tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hüséges jobbágyai s
várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását.

Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnay Rudolf, mint a bika. Zalai
birtokos, a magyar nyelv lángeszű buvára, Kerkapolynak egykori benső
barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek,
férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakál, vastag fekete
bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül
való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi
főispán.

Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.

– Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem
könyörgök. Semmiféle császárnak-királynak jobbágya nem vagyok, csak
istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és
semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a
kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár
is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle
veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk ugy, mint őseink s ha kell:
verekedni is.

Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület
közgyülésének is.

Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.

Igy tört meg a jég. Igy kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas
erődeit. Se gyors, se könnyü nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.

A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.

De a harcz folyamán a tünődő elmék ezer kérdést vetettek fel. Mi is hát
a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké? Miben
egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a lutheránusokétól? Melyik
jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?

Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket
biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyitották,
hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák
által kinált egyházi alkotmányt.

Nagy vita támadt.

Révész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s
Deák Ferencznek a pragmatica sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke,
legtudósabb embereink s legjelesebb iróink és szónokaink egyike, vezette
nagy tekintélyével és sulyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos
volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna
megujhodnia s a korszerü viszonyokhoz képest fölépülnie.

Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának
ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett.
Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.

Azt mondja könyve elején:

– Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot
illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét
lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába
jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amaz alkotmánynak és
kormányzatnak nyugodni kell. Igy történt velem is. Ez okozá, hogy
Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre forditsam
munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi
hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén
fölismerhetők.

– Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s
hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.

Ime, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének
folytatását.

Ebből más következést is vonhatunk.

Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete
azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti
tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen
tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki,
hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentul a
közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét,
egész életét.

Pedig hát nem ugy lett.

Ime, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának
válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti buvárkodás terét s
áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat
eredménye ugyan »Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája
is, de már ennek rendeltetése gyakorlati.

Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer
félbenhagyta valamely nagy művét: annak folytatására nem is tért vissza
többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most
pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.


IX.

(Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. – Miként
törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése. –
Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem
igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért
késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként
kezdődjék az észtan?)

Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon
kivül arra forditotta, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el ugy, a
mint azokat ezentul ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar
tudományos irodalom számára czélszerünek véli.

E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A
könyv czime: »Tiszta Észtan«. Első része az »Ismerettan«, vagyis a
metafizika. Második része a »Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő
valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli
gondolkodás.

Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat
s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi
társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony
kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat
is s azért nem volt okom Kerkapolyval a gyakori érintkezésre. Két uj
könyve ujság volt előttem.

És még se volt ujság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát
adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban
megalakitott gondolatokra is.

Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai
elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s
minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. Igy voltam én is
Kerkapoly hegeliségével.

De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint
inkább alakja, szava, nyelve, gondolatalakitási módszere kötötte le
figyelmemet.

Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek
elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly
pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly
egyszerü összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb
költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és
vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint
apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert
alakot elkezdett rajzolni. Egyszerü elbeszélései igazi művészi hatással
voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid
vidámság s hogy ugy mondjam, jószivü pajzánság adta meg az igazi szint,
habár elbeszélésének tárgya szomoru volt is.

Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban
elsajátitottam valamit s ez utóbb átszivárgott irásmódomba is. Igaz
azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyurtam, simitottam a
mi édes, hazai nyelvünket.

El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam,
akár nem: iróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok
birkózni, ugy a hogy. Ugy veszem észre magam példájából is, másokéból
is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.

A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a
rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.

A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett
bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset
is tudott irni, tudta már a versirás szabályait, bizony a magasból
nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.

Hm! Eb ura a fakó! Hát én ne lehetnék olyan legény, mint a poéta? Hát ne
lehetnék én még különb legény is?

Hiszen, mi a poéta?

Versiró. Semmi se más, csak versiró.

Bizony a vers nem ördögség.

  „Elszegődtem Tarnóczára bojtárnak,
  Jó legelője van ott a birkának.“

Vagy pedig:

  „Czifra szüröm Veszperémben vettem,
  Érte harmincz forintot fizettem.“

Ime, ez a vers.

Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint
én?

Kisértsük meg.

Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a
Grófút jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői
forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.

A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy
ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes
izzadni, fáradozni, életet áldozni.

Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szürben
jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a
poéta diákok se tudják megcsinálni.

No hát megcsinálom én.

De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesztuszt, daktiluszt,
khórjámbuszt, hekszamétert, pentamétert s a többi pogány istenséget
névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?

Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek-hónapok éjjeli-nappali
munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze
tudtam furni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell
lenni a hosszu szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak
suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol
lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután a
magyar szavakat ugy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne
essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.

Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csuffá lesz vele.

Hetekig eltünődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:

  „Hol van a hon, melynek Árpád vére
  Győzelemben csorga szent földére?“

Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem ugy volna jó és
szép, ha igy irna:

  „Hol van a hon, melynek szent földére
  Győzelemben csorga Árpád vére?“

Igy lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a
versalaknak is összehangozása, egybeillése.

Igy gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De
még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat
magamnak megmagyarázni.

Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e
szavaiban:

  „Megbűnhödte már e nép
  A multat s jövendőt.“

A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem
esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly
nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly
sokszor elárulták s örökké vesztére törtek? Vagy bűne az, hogy kisebb
faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerü
szerencsétlenség?

Azokat a szavakat ne énekeljük többé.

Ilyen balga tünődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egész
esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak ugy
omlott tollam alól mindenféle kötött és kötetlen, ugynevezett költői
munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos
gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem
minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai
dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki.
Volt ugyan köztük nehány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim
szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát
szerencsére nem ugy történt.

A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni:
kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli
német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes
madárhangja, itt a szelelő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és
melegség, – itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.

Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne
nem egyszer. Nem itélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s
jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint
akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik
magyar emberhez.

Itt most már kissé filozófálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év
előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért
ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy
komolysággal nem is foglalkozunk vele.

A főváros mivelt köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki
mondását. Előkelő urnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is
ismertem. De jó példa, mutassuk föl.

Igy szól a mondás:

»A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső,
melynek belseje van.«

Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerü is
s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban
alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre
furcsán hangzik.

Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha
héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az
a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a
mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.

Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános
bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával
megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi
elméjének tetszett ugy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt
első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató.

Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról.
Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak,
a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a
legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna
a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.

De hát ezen ne ütközzünk meg.

Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a
dolgok, ugy, a mint önmagukban vagynak, meg nem ismerhetők.

Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:

»Ha önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: ugy e tétel
ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatók
ugy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenek«.

Kantnak tehát e szerint igaza volna.

De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.

»Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a
más magában valami is egyszersmind, tudniillik: valami más vagy más
valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte
másra nézve és más általi is egyszersmind. Ép ugy mást illetőleg is. Ez
oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakitva
szemközt állitjuk: az ellentétessé tevés nem sikerül, kölcsönösen
átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi
önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat.
Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét,
hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában,
ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«

Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.

Nos hát a »külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a
»valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a
valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a
valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami
nem volna, nem lehetne másnak a mása.

Hát bizony ez a »Léttan« vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi,
az Ismerettan.

Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol
megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyitja, hogy a
véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyitja, hogy nincs se véges,
se végtelen.

Hát még a hol megmagyarázza, mi az »egy«? Ez már csak az érdekes.

A józan elme azt gondolná, hogy az az »egy«, a mi nem kettő, nem is
több, nem is részecske, hanem egész önmagában.

Szó sincs róla.

Az »egy« az a végtelen, a melyben a más nem mint valóban más, hanem
csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.

Tudni kell ezt.

Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.

– Beszéljen az »egy«-ről.

A logikus nem tud beszélni az »egy«-ről. Menti magát.

– Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.

– Hányszor olvasta el?

– Kétszer is.

Kerkapoly emelt hangon válaszol:

– Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele
keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban
voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak
megvallani, hogy talán már megtanultam.

Kerkapoly igazat mondott tanitványai előtt. Csodálatos buzgósággal
törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba
behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán
valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem türt meg utjában, de
oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az
akadályt el nem háritotta s mig elméjének utját tisztává, egyenessé nem
tette.

Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.

»Világtörténeté«-nek első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát.
»Protestáns Egyházalkotmány« czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt
irót. Tiszta Észtanához Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erdmanon,
Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául,
angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek
nagy iróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette
meg. Ugy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly
kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem
kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles irói, de
nagy irója nincs.

Egyik egyházkerületi gyülésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó
kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb
részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az
iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a
barátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:

– Tanulnánk mi szivesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujabb-ujabb
könyveket megszerezhessük.

– Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt
egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig
lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul,
mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.

Nekem is azt mondta:

– Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset
s gondolkodjék sokat. E methodust én soha sem bántam meg.

Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egész életemben. Bizony én
aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel
megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel.
Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden
tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem
irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homokbuczkák kék
virágu szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a
Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly
gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak
ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a következése. Én ugyan
Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam
közeliteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körü lett, mint az övék és
sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben
ennek tulajdonitottuk azt is, hogy én tudtam irni, ők pedig nem tudtak.

Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.

Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly
későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én
az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.

– Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam – ugymond – vajjon a
Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól
dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az Itéletek
tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én
művemben bizonyos hézagot éreztem s e miatt nem akartam világ elé
bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes
gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá
rendeztem irataimat.

Ime, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.

Egyet még el kell mondanom.

1862-ik évi juliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz.
Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tünődve, miféle
pályát válaszszak. Tünődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly
előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Vajjon miként
is kezdődik hát az a rendszer?

Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. Igy kezdődik, igy kezdi
Kerkapoly is:

Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más
nem lehet, mint igazság.

Mi az igazság?

Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind
alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnók: az az igazság, a
mikor az én itéletem a világrenddel teljesen egybevág.

Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.

Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk
is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van
bizonyitva igazságnak.

De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehát az előző tétel
szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. Ugy, de
az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt
ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne
igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne
igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden
hamis.

Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne
bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyitás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a
bizonyitás előrebocsátott fogalmak, itéletek és következtetések nélkül
lehetetlen. Ezek mulhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az
észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.

A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán
meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az
észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan
kezdeni, nem bebizonyitott igazsággal, hanem csak bizonyitási anyaggal,
de ekkor a másik örvénybe esünk bele.

Valami mentséget ki kell gondolnunk.

Ne állitással, ne tétellel, ne bebizonyitott igazsággal kezdjük hát az
észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhivással. Például ezzel:

– Gondolkodjál!

Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete,
megindulása.

A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit tünődtem e fölött, nem
tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi
kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem
egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok
kikerülése.

Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi
szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e
kettőnek azonságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és
szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent
magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik,
nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyitja be aztán a
maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.

Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás? Hiszen a
természet és szellemvilág kimerithetetlen jelenségeinek akármelyikénél
el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s
ama jelenség igazságát bebizonyitja. Tehát az észtan igy is az igazságok
tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.

Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus
havában. Röviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A
bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s
abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s birálatomat nem
használta föl.

A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztem tovább, más pálya
vonzott. De néhány év mulva megkérdeztem, vajjon miért nem fogadta el,
vagy miért nem czáfolta meg birálatomat?

– Birálata – ugymond – igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága
fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka
pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kisérletként az egész hegeli
rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.

De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még
rövidesen mondjunk el egyet s mást.


X.

(Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Az uj
kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt
nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.)

Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama
három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő
s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot,
az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.

Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.

Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is,
kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az
épitészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes
évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szerette ezt a tárgyat s
nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is
megvilágitja. Előadásait nagy gyönyörüséggel hallgattuk.

Erre a műre irodalmunknak, mivelt közönségünknek s főiskoláinknak még ma
is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk
ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai
Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak
egyes részletek az egész szépműtanból.

Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium
épitésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.

A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Disztelen kétemeletes ház
szűk utczában, szük telken. József császár protestáns pátense idejében
épitették, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt
elég pénzük se tágas telket szerezni, se diszes és kényelmes épületet
emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly.
Vakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista
jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig mivelt és bőkezü ember és buzgó
téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi
telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.

De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai
körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még
meg-megnéztük azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak
összefaragdálni s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi
hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen
megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó,
kemény nézésü szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik
teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István
széke, melyik a nagy orientális tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a
nagy évzáró ünnepek miként folytak le? A mikor ott volt az egyházkerület
püspöke is s vele együtt országos nevü vendégek. Hol ült Pápay Sámuel,
hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két izben is Deák Ferencz?

De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen
muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak,
konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi
három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és
korszerü testgyakorló tér és szertár is.

Az épitést kiadták épitőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület
pénztárosa, az épités felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbizták
Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj
nem lehet.

Azonban mégis lett.

A nagy auditórium: nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett
volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készitették az
auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan,
jókedvü diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztető is mozog
faluhelyen, a mikor csak a macskák nyargalásznak a padláson. Ha
oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven
esztendő mulva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.

De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul épitették az
uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe,
őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hizott. Repedeznek a
falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor
tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény
szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor
Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz
hitvallásunkból?

Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az
ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir
nyomán, mely tűzzel-vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy
József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy
csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a
bűnöst.

Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.

A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a
ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerüséget s
félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára
az a bűnös.

Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő
rá. Tehát ő a bűnös.

Mi a bűne?

Ingadozik az uj-kollégium.

Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem
fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték
a pénzt.

Bizonyára Kerkapoly kezelte.

Pokoli zsivaj támadt az egyik egyházkerületi gyülésen. Ott volt
Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást.
Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen
hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat.
Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.

– Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?

Kerkapoly csak egy szóval felelt.

– Soha!

Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még
ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.

– Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se
kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én
az épitőmester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni
kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s
van-e abban fogyatékosság? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni:
lelketlen gazság.

Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben
egyébiránt lelkes hivei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A
becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A
rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig
erőszakosak.

Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá
időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy irtam le:

Kerkapoly ugy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a
becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is
lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az
illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyülés előtt tönkretette.

De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé
köztisztséget viselni.

A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egyházkerületi gyülés, mit
veszt kedvencz és hires tanárával. Disze ő a főiskolának s helyét
sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás
érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról
lebeszélni.

Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt
követelte, hogy ellenfelei nyiltan, a gyülés szine előtt kérjenek tőle
bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület
jegyzőkönyvben egyhangulag örökité meg érdemeit, a melyeket ugy a
tanügy, mint a főiskola épitése s a tudomány művelése körül szerzett.
Ekkor vette vissza lemondását.

Ezenkivül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi
kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi
tanárságának tizennyolcz éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött
el tanszéki munkálkodásban.

Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.

De nem az utolsó.

Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a
keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a
napvilágra, se a sajtó, se a biróság, se a törvényhozás előtt. A
sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és
tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.

A mikor államférfiui pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd
a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.

E művem folyamán ezentul a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit
mondanom. Állitsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt
kinyomozhattam.

A nemzedékrend a következő:

              Kerkapoly I. István, sz. 1640 körül,
                     nemességszerző 1685.
                               |
                  I. Ferencz, Balaton-Udvariban
                     neje: Sebestyén Juliánna
                               |     
              I. János, sz. 1756. ✝1808 ápril 4.
             neje: szent-királyszabadjai Cseh Erzsébet
     __________________________|_______________________________________________________
    /                          |                         |                  |          \
II. István, alispán,     II. Ferencz,           II. János, szent-gáli     József,    Zsuzsánna,
követ, szül. 1787.      b.-udvari lakos,          birtokos, sz. 1794.     ✝ mint    szül. 1798.
márcz. 26. ✝1848.     neje: Cseh Erzsébet        deczember 14 ✝1828.     csecsemő
márcz. 13. 1. neje:     _______|________          márcz. 5. neje:
Kelemen Róza.          /       |        \         Bodor Zsuzsánna
2. neje: özv.       Sándor  III. János  Julia         ✝1871.
Forintos Józsefné.   urad.   köttsei    Törökné     _____|_____________________________________________
        |           ügyvéd   birtokos              /              |                   |                \
        |                               Eszter, sz. 1819.    Ágnes,    Károly, sz. 1824. máj. 13.    Gábor
        |                               Györffy Dánielné   1. Dobyné       ✝1891. decz. 29.        sz. 1827.
        |                                                 1. Györffyné       miniszter               ✝1831.
        |                                                                neje: Gömbös Petronella
   _____|______________________________________________________________________________
  /             |           |             |           |        |          |            \
 Móricz,      Jozefa,     Amália,      Tivad.,      Balázs,   Róza,    III. István,   Kálmán
 ✝1889.      Diskayné    Kerkapolyné    sz. 1829.   ✝1876.  Eössyné       pap
neje: szül.                             neje:                          Héviz-Györkön
Sümeghy                                 Mórocza                            ✝
 Mari                                 Leopoldina
honvéd
 követ

Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története –
mondhatni – egyuttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy
kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vivmányok korszakának története
is. Ezt másik könyvemben ismertetem.



TAPLÓSZEDŐ.

(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi
cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a
Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.)

Egy, vagy két emberöltő előtt történt a bakonyi taplószedő zsidó esete.
Sokat nevettünk, de sokat is elmélkedtünk rajta akkor az egész
vármegyében.

A tapló rendes kereskedelmi áruczikk volt, a mikor még nem volt szivar
és szivarka, hanem minden ember pipázott és minden úr csibukozott s a
mikor még a gyufa nem volt ismeretes. Pipázni ugyan helylyel-közzel,
kivált a szegényebb mezei emberek, ma is pipáznak; nem is teszik le
máskor a pipát, csak követválasztáskor, mivel hogy a követjelölt urak
csak ugy szórják a szivart, de a csibukozásnak most már vége. Nincs már
igazi úr. Minden embernek van már dolga, akármilyen gazdag. A dolognak
pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy az embernek legalább félkezét és
féleszét mindig elfoglalja, holott a csibukozáshoz teljes testi
nyugalom, mind a két kéz s egész lélek kell. Akkor teljes csak benne és
általa a gyönyörüség. A csibukozónak még a lányokkal, menyecskékkel sem
szabad csintalankodni, mert kihull a csibukból a fölségesen égő, finom,
illatos dohány s egyéb sok más veszedelem is támadhat. Minthogy a teljes
testi nyugalom mellett a csibuk bodor füstjénél a képzelet is költői
magasságban röpdös, a mi a lányok és menyecskék közelében ártalmassá
válhatik.

De nemcsak a dohányzáshoz kellett a tapló, hanem a tűzgerjesztéshez is.
Konyhák, lakószobák, putrik, sátrak, kunyhók el nem lehettek tűz nélkül,
kellett hát a tűzszerszám. Az aczéllal és kovával együtt a tapló volt a
biztos tűzszerszám. Ma már a tapló patikaszer. A vérzés csillapitására
vagy mire használják. Hajdan még jobban használták erre is. Érvágás,
köpöly, piócza divatosabb volt, mint mai napság.

Nem egy faja volt a taplónak, de én csak három faját emlitem meg, mert a
Bakony csak ezt a három faját termette igazán. A csomós taplót, a
zsidóbőrt és a pudvát.

A csomós tapló és a zsidóbőr hatalmas vén fák oldalán termett. Akkora
volt némelyik, sőt néha nagyobb volt, mint a tót kalap, vagy kézi
garaboly, vagy egy méhkas. Fejszével kellett a fáról levágni, azután
hozzáértő emberek áztatták, főzték, gyömöszölték, puhitották s a mikor
készen volt, vagy nyári sapkát csináltak belőle, vagy tűzszerszámnak,
vagy patikaszernek árusitották el. A sapka olyan könnyü volt, mint a
pehely, mégis meleg. A beleütött aczélszikrától a sapka is csak oly
könnyen fogott tüzet, mint a többi tapló. Pajkos emberek sokszor meg is
gyujtották az ember fején. A taplótűz orvtűz, alig venni észre. Ha nem
volna füstje s füstjének kellemes szaga, rá se jönne hamarjában az
ember. De az égő sapka mégis csipkedi az ember feje bőrét s ez
viszketéssel jár. A szegény ember perczekig elvakaródzik, mig utóbb
észreveszi, hogy nincs ő neki semmi baja, csak éppen hogy ég a város, ég
a feje, ég a sapka.

A pudva is tapló, de az mégis más. A pudvát sok mindenféle vén fa
belseje megtermi idővel. A pudva a fánál öregségnek, elvénhedésnek
szülöttje s az egykor majd elkövetkező halálnak előre nyilvánuló jele,
de azért a pudvás fa még ötven évig, sőt tovább is elélhet, nagy
terebélyére még nagyon sokáig büszke lehet. Az olyan fát, melyből a
pudvát kiszedték, vagy a melyből a pudvát szél, hangya, mókus, vadmacska
kifürödte, kiszórta, a benne támadt üregnél fogva odvas fának nevezik.
Füz, nyár, szil, hárs, fenyő, bükk, tölgy, cser, – mind lehet pudvás és
odvas. Lehet sok vén gyümölcsfa is. Somból, gyertyánból, akáczából soha
se láttam puha pudvát.

Leghiresebb s tűzszerszámnak legalkalmasabb taplót a bakonyi
cserfapudvában találni. Ennek a pudvának a szine is kellemes, tapintása
puha, sulya könnyü, a szikra rögtön beleesik, füstjének illata pedig
diadalmasan versenyezhet a déli Balkán rózsáival. Országos hire volt
egykor ennek a pudvának. Régi öreg követeinktől hallottam, hogy
Veszprémvármegye követeitől mind a többi ötven vármegye követe megvárta
a pozsonyi országgyüléseken, hogy bakonyi cserfapudvával ellássák őket.
Rohonczy János, Kocsi Horváth Sámuel, Kocsi Sebestyén Gábor zsákszámra
hordatták országgyülésekre a bakonyi cserfapudvát.

Volt Zirczen kereskedő, vállalkozó, valami Böhm nevü jóravaló sváb
ember, a ki bakonyi taplószedéssel is nagyban foglalkozott s a ki
Pestre, Pozsonyba s Ausztriába kocsiszámra szállitotta egész esztendőn
át a mindenféle taplót s különösen a cserfapudvát is. Fogadott emberei
voltak, a kik fejszével, kordélylyal járták az erdőket, rengetegeket s
gyüjtögették a taplót. Kibérelte e czélból a zirczi apátságnak s a
cseszneki Esterházy grófoknak minden Bakonyerdejét. De emberei az idegen
erdőkben is szabadon kóboroltak s a nekik tetsző szebb-szebb
taplónövényeket leszedték a fákról. Ki őrizné a rengetegekben a taplót,
gombát, földi epret s a többi efféle ajándékát a vad természetnek?

Egyik évben a bakony-béli apátság erdeit is kibérelte a zirczi
taplószedő. A jó, öreg apátúr, Sárkány Miklós, hiába vonakodott sok
ideig. Azt mondta, a tapló istennek ingyen való adománya, annak földjét
se szántani, se vetni nem kell, hadd használja azt ingyen minden szegény
ember, hiszen a tüzgerjesztés áldására mindenkinek szüksége van, mint a
levegőre, a tüzi szerszámtól ne foszszanak meg senkit. Utóbb annyit
beszéltek a fülébe, hogy mégis kiadta bérbe a sok ezer hold erdőt,
esztendei negyven forint haszonbérért.

A zirczi Böhm lett tehát mindenható ura a bakonybéli rengetegben a
mindenféle taplónak, pudvának és zsidóbőrnek, mind a déli határokig,
egészen a szentgáli királyi vadászok határáig, arra Pápavár felé,
Hárságy felé, a felső Halyagig.

A szentgáli köztársaság egyik kanásza azonban azon a vidéken
legeltetette nyáját. A kanász neve volt Hamvazó Jancsi. Volt benne
valamelyes életrevalóság a nyáj őrzésén kivül is. Karikásának elkopott a
telenkje, szijat kellett vennie az uj telenkhez s jól tudta, hogy a
herendi zsidó elkér a szijért tiz krajczárt is. Milyen jó volna ezt a
pénzt megtakaritani s a szijat valami erdőbeli találmányért cserébe
megszerezni.

Csereértéknek igen jó lenne a tapló. Körülnézett s hamarosan talált is
egy-két kerek sima, szép taplódaganatot a fákon, baltájával levágta,
tarisznyáját velök telerakta s a legközelebbi vasárnapon leballagott
vele Herendre, a Sörte zsidóhoz. A zsidónak bizonyosan valami jobb
hangzásu német neve volt egykor, de a német szóval a bakonyi kanász
nyelve meg nem birkózik, Sörtének hivta hát a boltost.

Nem hiába ment hozzá. A csereüzlet megtörtént. A Sörte zsidó kapott egy
tarisznya nyers taplót, Hamvazó Jancsi pedig kapott egy telenknek való
szijmadzagot s két hörpentés pálinkát.

Vajjon mi rossz van, mi kárhozatos és büntetni való dolog van e
csereüzletben?

Semmi sincs, de azért mégis ebből támadt a veszedelem.

A zirczi Böhm taplós emberei véletlenül épen akkor abban az erdőrészben
csatangoltak, észrevették a taplók helyét, a vágás csak egy-két napos
lehetett, nyomoztak, szaglásztak, puhatolództak s utóbb is rájöttek,
hogy Hamvazó Jancsi volt a tettes s hogy a herendi Sörte zsidó vette meg
a taplót.

A zirczi Böhmnek volt ügyvédje. Kegyetlen példát kellett teremteni, hogy
mindenféle orvok, csempészek, tolvajok, orgazdák ne kárositsák a bérlőt.
Csak beérkezett ám a panasz a nemes vármegyéhez Hamvazó Jancsi kanász
ellen, Sörte zsidó boltos ellen. Amaz a tolvaj, emez az orgazda.

A bünvizsgálat folytán minden bebizonyosodott. A két szerencsétlen
vádlott mindent beismert. Várhatták a szörnyü itéletet.

Kitüzték a tárgyalás napját. Megjelent mindenki. Panaszosok, vádlottak,
tanuk, szakértők, ügyvédek. A vádat kegyetlen természetü viczefiskus
tartotta kezében. Épen nem szerette a zsidót. Ha zsidó volt a vádlott,
akasztófán alul nem alkudott.

Az alispán kérdéseire Hamvazó Jancsi töredelmesen beösmerte minden
bünét.

– Mi a mentséged?

– Megkövetem a téns nemes vármegyét, az a fa, a melyről én a taplót
vágtam, nem bakony-béli, hanem szent-gáli erdő. Igy tudom én is, a
nyájam is, igy tudják a szent-gáli uraimék is. Husz esztendeje őrzök
ott.

A birák összenéztek. No ez nagy dolog.

Következett a Sörte zsidó.

– Hogy hivnak?

Mondja.

– Van-e feleséged?

– Van.

– Hány gyereked?

– Nyolcz.

– Miből áll a vagyonod?

– Abból, a mi a boltban van.

– Mennyi pénzed fekszik a boltban?

– Tizenhat forint.

Fülel a kegyetlen szivü viczefiskus. Közbe szól:

– Miből tartod a feleséged, nyolcz gyereked? Miből adsz nekik enni?
Miből ruházod őket? Adót, boltbért, orvost, patikaszert miből fizetsz?
Ha halottad van, miből temeted?

– Abból a tizenhat forintból.

A viczefiskus majd leesik a székről bámulatában.

– Hát hogy mindent előteremts: mit csinálsz te azzal a tizenhat
forinttal?

– Forgatom!

A birák összenéztek. No ez még nagyobb dolog.

De a tárgyalás be van fejezve, a viczefiskus adja elő a vádkeresetet.

A viczefiskus föláll. Arczát rendbeszedi, szakállát megsimitja, bajuszát
megsodorintja, kabátja ujjait előre huzza s hatalmas hangon elkezdi a
vádbeszédet.

Szabályosan elmondja a vádbeli tény történeti és jogi részét. Ismerteti
a panaszos, vádlottak, tanuk és szakértők nyilatkozatait. A
lelkiismeret, a törvény és jogtudomány két mérőserpenyőjét telerakja.
Egyik serpenyőbe teszi a terhelő és sulyositó körülményeket, a másikba
teszi a mentő és enyhitő körülményeket. Kiveszi a szót a védők szájából
is, ne fecsegjenek órahosszat. Végül gondosan megnézi s a tekintetes
biróságnak is megmutatja, melyik serpenyő billenti le a másikat. Igy
végzi lelkes szónoklatát:

– Van még szavam, tekintetes nemes törvényszék, e közönségesen Sörte
zsidónak nevezett vádlottról. A világtörténet sok nagy lángelmét ösmer.
Homérosz és Arisztotelesz a görögöknél. Juliusz Czézár és Taczitusz a
rómaiaknál. Hunyadi János a magyaroknál. Newton és nagy Napoleon az
angoloknál és francziáknál világitó oszlopok, mig az emberiség utolsó
csillaga is el nem hamvad. De mind e nagyok lángelméje csak alig pislogó
mécs e közönségesen Sörte zsidónak nevezett herendi boltos ragyogó
lángelméje mellett. Ime, hogy szerénytelen ne legyek, magam se vagyok
hányd el-vesd el ember, feleségem sincs, nyolcz gyermekem sincs, s
kilenczszáz forint évi fizetésből mégis alig tudok megélni; – ez az
ember pedig tizenhat forintnyi tőkevagyonból megél s feleséget és nyolcz
gyereket tud tisztességesen eltartani. Ezt tegye meg világhóditó
maczedóniai Nagy Sándor! Nem büntetéssel kell ezt az embert sujtani,
hanem közálladalmi jutalomban és elismerésben megdicsőiteni. Megmondtam.

Ezt a viczefiskust Zádor Pálnak hivták.

A birák megint összenéztek. No ez most már a legnagyobb dolog.

De föl is mentették nyomban a két vádlottat, csak ugy pattant. Megkapták
még költségeiket is.

Hiába nyöszörgött a zirczi Böhm és ügyvédje, hogy küldjön ki a vármegye
szakértőket, mérjék föl ezek a bakonyi erdők határait, hadd tünjék ki,
hogy a taplós fa mégis a bakony-béli határban áll. A vármegye kidobálta
őket. Hiszen a költségre nem lenne elég a Böhm taplószedőnek s a
bakony-béli apát urnak minden vagyona se. S unokáink is régen porrá
váltak, mire a pörnek vége lenne.



TARTALOMJEGYZÉK.


Tájékoztató.

I. (Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. –
A norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a
leggazdagabb.) 1

II. (Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról.
– Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára.
– Ó-palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár,
Nagy-Vásonykő, Döbrente, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor
emlékezései. – Móré László, Tury György, Gyulaffy László. – Zalavármegye
Bakonyerdeje. – A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. –
Az én szülőfalumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.) 8

A virtus.

I. (Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a
nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.) 24

II. (A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire
kellett a primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb
volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni
konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.) 37

III. (A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha
szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A
nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes
atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult
nemességet. – A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató
rombolás. – Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.) 50

IV. (A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja.
– Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos
dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey
Ferkó eltünt, apám maga maradt.) 68

V. (A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südyt
megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem
a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey
Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-leány hivta a segitséget. – A
Bakonyon túli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry
Gergely.) 80

A szent gáli nemzetes asszony.

(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes
asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást
magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácson-esténk.) 95

A faragó béres.

(Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség
rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A
Bakonyba megy szerszámfáért.) 103

Boronya halála.

(Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit
beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy
a kürtszó?) 110

Atyafi-látogatás.

(Az ismeretlen nénémasszony. – A Tibay-atyafiság. – A Tibay-birtokok. –
Mi volt a nemesi birtok? – Sághy Tóni atyafi látogatása. – Miért mondott
le örökre Ambrózy az atyafi-látogatásról?) 116

Ük.

(Jókai és Tóth Béla használta e szót: ükapám. – Hibásan. – A süv szó. –
A család izei. – Régi tudós is ejt hibát. – Tanulság.) 124

Ez is válópör!

(Zádor Pali őrzi a kutyabőrt. – Megnősül, gyereke lesz. – Válik a
feleségétől. – Válópöre alatt minden békéltetésnél ujabb gyereke
születik. – Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszu válópört.) 132

Kikből állt a tábor?

(1848. évi márczius 15-ike Pozsonyban és Pesten. – A tizenkét pont. – A
pesti ifjak. – Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.) 140

Kerkapolyak.

I. (A Kerkapoly név. – A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. –
Az áttelepedés története. – Padányi Biró Márton püspök. – A kis-lődi
nemesek. – Balaton-Udvari határa. – A nemesi előnév természete. – Az
előnevet hajdan nem a király adta. – A Szalók, Karcsa, Kisfaludy, Jókay,
Eötvös, Deák nemzetség előnevei. – A Kerkapolyak előnevei.) 147

II. (A nemességszerző Kerkapoly. – Kerkapoly István, a jeles alispán. –
Házassága. – Deák Ferencz társai Zalában. – Az alispán második házassága
és halála. – Gyerekei. – Móricz, Tivadar, Balázs. – Csuzy Pál
végrendelete. – A hires Csuzy-pör. – A becsehelyi rettentő éjszaka. – Az
én munkám a pörben. – A nagy miniszter édes apja. – Édes anyja Bodor
Zsuzsánna. – Milyen asszony volt? – Gyermekeik.) 161

III. (A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. –
A halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A
nagy miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? –
Milyen tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öregbiró a nagy
miniszterből akar tolmácsot nevelni.) 184

IV. (Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet
nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány
német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget.
– A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy
Lajos. – E tanár jellemzése.) 205

V. (Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. –
Nagy jogtudós. – Magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly
a tanuló ifjuság ideálja.) 223

VI. (Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet
választja. – Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A
magyar ész. – A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.)
236

VII. (Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként
fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának
birálata. – A magyar történet nincs még megírva. – China művészete,
festészete, zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? –
Minő terve volt a további kötetekről?) 252

VIII. (Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a
beszéd eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj
fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a
japán fölemelkedett. – Kerkapoly másik munkája: A protestáns
egyházalkotmány. – A magyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az
egyházalkotmányért. – Kerkapoly művének rendeltetése.) 264

IX. (Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. –
Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése.
– Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem
igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért
késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként
kezdődik az észtan?) 278

X. (Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Uj
kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt
nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.) 293

Taplószedő.

(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi
cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a
Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.) 302




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Bakony (1. kötet)" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.