Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Akli Miklós cs. k. mulattató története
Author: Mikszáth, Kálmán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Akli Miklós cs. k. mulattató története" ***
MULATTATÓ TÖRTÉNETE ***


MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

AKLI MIKLÓS CS. K. MULATTATÓ TÖRTÉNETE

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

HATODIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

AKLI MIKLÓS CS. K. MULATTATÓ TÖRTÉNETE

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.



I. FEJEZET.  A MIKOS-VICCZEK EREDETE. ISCHL ALAPITÁSA ÉS EGYÉB DOLGOK.

Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel konczipisták,
kontrollorok, szekretáriusok, kanczellisták közt az udvari bolond, de
II. József törülte ezt az állást s azóta csak okos emberek voltak az
udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg
visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari
hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki
kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga
csinálta a bolondságokat.

Évtizedekig hasztalan kerestek egy megfelelő bolondot szanaszét az
udvaroknál. Szerencsére két bolondja volt a bajor választó-fejedelemnek
s az önként átengedte az egyiket, egy Akli Miklós nevü magyart, aki az
akkori udvari kalendáriumban «Mikos Akli» név alatt van bejegyezve.
Valószínüleg nyomási hibából maradt ki a Miklós névből az «l» betű s
ennek a ficzkónak, akinek a mulattatási force-sza abból állt, hogy
némelykor együgyünek tettette magát, a bolondériáiból maradtak fenn a
németek közt az úgynevezett Mikos-vicczek, melyekkel a sógorék még ma is
csúfolni szeretik a magyarokat.

Miklós tüskés hajú, kellemes fiatal emberke volt, olyan mozgékony
arczczal, hogy mikor a grimace-okat kezdte csinálni (pompásan utánzott
arczban, hangban, mozdulatokban minden embert), halálra lehetett rajta
nevetni. A piktorok akadémiáján tanult Münchenben, de annyi pajkos,
vidám csínyt követett el, hogy híre kiszivárgott a sörivó burgerek közé
s az egész város az ő dévajságain nevetett. Némelykor a rendőrséggel is
meggyűlt a baja, de a legszemenszedettebb leleményekkel mindig kisiklott
a büntetés alól.

Divatba pedig egyenesen maga a választófejedelem hozta, akinek szokása
volt, hogy minden héten egyszer néhány festő-tanárt és művészt is
asztalához invitált s többnyire megkérdezte tőlük: «Was ist wieder mit
dem Mikos?»

El kellett beszélni ötleteit, megjegyzéseit, viselt dolgait s Ő Fensége
szinte könybelábadt szemekkel nevetett azokon, nem győzvén ismételni:
«Oh, verfluchter Kerl!»

A dolog aztán annyira elfajult a hyperloyalis államocskában, hogy a
gonosz csont, Akli Miklós, valóságos szabadalmat élvezett mindenféle
bohóságok, rendellenességek és vaskos tréfák elkövetésére; az akadémiai
tanács vagy a rendőrfőnök még szinte örült, ha valami uj kihágást
jelentettek: «No, hogy fog a fejedelem megint nevetni.»

Hiszen ha csak a fejedelem lett volna! Hanem ott volt a bolondja, Korb
Joakhim, akinek egyenesen az önérzetét sértette az Akli Mikos növekedő
híre. Ezt már nem tűrheti tovább. Két bolond nem fér el Münchenben.
Addig-addig nógatta a fejedelmet, hogy ő versenyre akar kelni Aklival,
vegye őt is az udvarába, aztán amelyik különb lesz, azt tartsa meg
kettejök közül, hogy Ő Fensége végre ráállott s Miklós a bajor
rezidencziába került.

Nem czélja ez elbeszélésnek hosszabban időzni a különben felette
mulatságos versenynél, mely a két elmés kópé közt kifejlődött. Még azt
sem szükséges eldönteni, hogy melyik maradt felül, de nem is lehet. Mert
hogy a bajor király Mikost engedte át Ferencz császárnak s Korbot
magának tartotta meg, az is kétes értékű. Ha udvarias volt, a jobbat
adta oda; ha önző volt, a jobbat tartotta meg. Minthogy pedig Maximilián
József udvarias is volt, önző is volt, örök homály fedi, melyik volt a
kettő között a különb bolond.

A bécsi Hofburgban csakhamar nélkülözhetetlen perszóna lett Miklós úr.
Zseniális ficzkó volt, aki beszélt vagy hat nyelvet, ösmerte az
irodalmakat, tudott minden forgalomban levő anekdotát és furaságot,
otthonos volt a mágiában, a nyugati és keleti bűvészetekben, tudott a
tenyérről jósolni és a csillagokról, ügyesen csinált meg minden
kártya-kunsztot, pompás verseket és ódákat írt a császár születés- és
névnapjára, amelyekkel behízelegte magát a jószívü uralkodónál. Szóval,
minden tudományhoz hozzászagolt valamennyire s felületesen azt habzsolta
el belőle, ami érdekes, de a mélyére, ahol már a hasznos kezdődik, nem
hatolt. Nem tudott annyit egyik ismeretágból se, még a festészetet sem
véve ki, amennyivel a becsületes mindennapi kenyeret megkereshette
volna, hanem csak annyit, amivel biztos volt neki a mindennapi kalács.

Néha egy-egy ötletével nemcsak fölvidítá a császárt, de meg is védte,
pedig többnyire az együgyüség lárvája alatt beszélt.

Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich
herczegtől:

– Milyen messze van Gödöllő Pesttől?

– Két órajárás jó lovakon – felelte a herczeg.

– És Pest Gödöllőtől? – folytatá a császár szórakozottan.

A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott
gúnyolódó arczot, csak Grassalkovich herczeg tartotta meg hódolatból
loyalis komolyságát.

– Ugyanannyi, Fölség.

A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a
szót:

– Milyen messze van husvéttól pünkösd, Kegyelmes Uram?

– Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap.

– És pünkösdtől húsvét milyen messze van?

Stadion és a császár elnevették magukat – mert pünkösdtől húsvét már nem
ugyanannyi.

– Lássa, kedves Grassalkovich, – szólt a császár – milyen jó, hogy van a
környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam
egészen bolondot.

Ferencz császár búskomorságra hajló, beteges ember volt, kinek nem
voltak nagy ambicziói és nagy tervei. A nagy Napoleon, ki a világot
megrázó robajjal jelent meg a történelem színpadán, kényelmetlen időben
született. Szép az ilyen legény kortársának lenni, de Ferencz bizonyosan
elengedte volna. Jobban szerette a fákat, virágokat, mint a katonákat.
Az ischli fürdő megalapításának sikerével teljes életére nézve
megelégedett volna.

Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon
(bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferenczet hosszabb
tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak
kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni
lehessen. A birodalom összes arisztokrácziája oda tolult. A divat
szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt
palaczkokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér
árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik.
A pácziensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát
az orvosok is s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban,
amint az ütér megvizsgálása és a százados chablon: «nyujtsa ki a
nyelvét» után komor arczczal rendeli Aeskulap fölkentje:

– Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palaczk ischli levegőt!

S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor
készen volt a bölcs tanácscsal:

– Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palaczkot.

Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dícsérte az
ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene…

Ferenczet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő őszszel engedték
orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek
mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:

– A bolond a legjobb mediczina. Mert Fölségednek főképp a szórakozás
szükséges. Minél többet legyen vele.

Így szokott össze a király a bolonddal az ischli magányban s nagyon
megkedvelte. Együtt kalandozták be a vidéket, együtt kertészkedtek a
parkban. Esténként történeteket mesélt neki, verseket írt a születése
vagy a nevenapjára. Ischlben a császár is csak ember. Ide nem jön be a
spanyol etiquette. S ami ennél is többet ér, Stadion gróf messze van
innen…

Stadion grófban a foglalkozását unta Ferencz. Hiszen ha még csak
aláírásokból állana az uralkodói teendő, – de az a tömérdek haszontalan
tárgyalás és beszéd hozzá, míg valamit aláír. S ennek a hatalmas
kanczellár, Stadion a mestere. Beszél az, mint a kávédaráló, beszél
szakadatlanul, nem kell kavicsot tenni a nyelve alá, mint
Demosthenesnek, inkább a nyelve fölé kellene, hogy ne mozdíthassa. Mert
ha csak beszélne. De arra a császárnak figyelni is kell és
helylyel-helylyel némi uralkodói megjegyzést tenni, még pedig lehetőleg
olyat, ami el ne árulja, hogy nem egészen érti a dolgot.

A császár tehát mindig fázott Stadiontól, ha kihallgatásra jelentették.
Mert a nagy eszével elnyomta. Oly kicsinek érezte magát vele szemben,
hogy egészen indokolt, miért nem szeretett vele lenni. Olyan volt, mint
a gyerek a csukamájolajjal; tudja, hogy hasznos neki, de azért
idegenkedik tőle.

Miklós észrevette ezt s azzal hízelegte be magát uránál, hogy mindenféle
rossz vicczeket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor
ez a genre volt nagy divatban.)

A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta
fűnek-fának, még a Napoleon előnyomulása se birta megrontani ilyenkor
hangos derültségét.

Különben is azt tartotta Napoleon szerepléséről, hogy az nem komoly
dolog. Úgy tűnt fel neki, hogy az aluszékony földrész, a vén Európa, egy
álmot lát – a rettenet ruháiba felöltözött lovagot álmodja, kinek
buzogánya alatt ropog a föld, recsegnek a trónusok és… és egy fölébredés
lesz a vége. Nincs Napoleon, elmult, mint a füst.

Míg az egész világ forrt, ő nyugodtan maradt; még akkor is, mikor
Ausztria kezdett kerülni a deresre. «Majd megveri Mack s punktum.»

Csendesen vadászgatott Ischl környékén; egy őszszel azt vette fejébe,
hogy miután a háborúskodás sokba kerül, ő a személyére nézve mindennap
maga szerzi meg a pecsenyére valót.

Egy kis vadásztársaságot szervezett – mert ilyen nyárspolgárias
kedvtelései voltak – s egész napokat elkalandoztak inkognitóban, hogy
nehány nyulat, foglyot vagy fáczánt lőjjenek a környéken.

Állt pedig a Nimrod-kompánia Lobkowitz herczeg szárnysegédből, Kovács
Mihály ezredesből a Stipsics-huszároktól, egy hűségéről híres Laube nevű
komornyikból és Akliból, aki egy egész hónapig űzte már velök a vadat,
mikor egy nap azt a kérdést intézte Laubehoz, hogy hol kell megnyomni a
puskát, ha az ember azt akarja, hogy elsüljön.

A császár roppant kedvelte e vadász-kirándulásokat, melyeken mind az
öten egyforma polgári ruhát viseltek s jámbor puffogtató kereskedőknek
látszottak, akik hétköznap is egy kis vasárnapot csinálnak maguknak.
Útközben szóba állt mindenféle parasztemberrel, rőzsét szedő öreg
asszonynyal vagy vendéglőssel, ahol egy kis frissítőre betértek,
rendesen a kormányzati ügyekről kérdezősködve vagy a nagy
világeseményekről.

– Nos, van-e valami jó ujság Napoleonról?

A feleletek roppant mulattatták és nagy súlyt fektetett azokra.

Valaki egyszer így felelt neki:

– Nem féltem én a mi Ferenczünket, ha Napoleon bejön is.

– Tehát bízik Ferenczben? – ismételte örvendve.

– Oly fösvény ő, hogy tőle még Napoleon sem vehet el semmit.

Más alkalommal így szólt egy vendéglős:

– Nem jól mennek itt a dolgok, higyjék el nekem a vadász urak. A
határokon ott bömböl az oroszlán, a császár pedig mégis nyulakra vadász
itt valahol Ischlben.

Egy ilyen kalandja majdnem végzetes lett rá nézve; – részleteit örök
homály födi. A dolog úgy történt, hogy egy szeptemberi délután rettentő
vihar érte a Nimrodokat St.-Wolfgang határában, úgy hogy kénytelenek
voltak az ottani vendéglőbe menekülni. A felhőszakadás azonban annyira
megdagasztotta a folyamokat és elrontotta a hidakat, hogy éjszakára is
ott kellett maradniok. A vendéglőben volt elég szoba s a korcsmáros elég
jó vacsorát főzött, úgy hogy semmiben sem szenvedtek szükséget.

De a vendéglő tele volt gyanús alakokkal (akkoriban különben is minden
idegenben franczia kémet láttak az emberek) s mikor a lefekvésre került
a sor, feltünt Aklinak, hogy a vendéglős a legszebb csilláros szobába
Ferenczet vezette.

– Attól félek, felség, – mondá, miután eltávozott a vendéglős, – hogy
ezek az emberek fölismerték.

– Miről ismertek volna fel?

– A pénzekről. Egy rossz pofájú alak váltig vizsgálgatta a fölséged
arczát és a saját tallérját. Azért tehát jó volna, ha a szobát más
valaki foglalná el.

– Például én – ajánlkozott az ezredes.

– Nevetséges aggodalom hű alattvalóim között.

– Egy kis óvatosság soha sem árt, – vélte Lobkowitz herczeg.

– Végre is, ahogy önök kívánják – szólt a császár nevetve. – Tudom, hogy
ki vagyok a környezetemnek szolgáltatva és az ezredes szeretné a
szobámat. Nos, tehát átengedem neki.

A császár tehát a kis zugok egyikét foglalta el éjjelre s jóízűen aludt
egész reggelig, amikor rettentő lárma, kiabálás, futkosás zaja verte
fel. Az ezredest szétzúzott agygyal, halva találták szobájában. Valaki
az ablakon át lőtt rá. Sohase lehetett megtudni, ki volt, egyike maradt
a megfejthetetlen rejtélyeknek, melyektől hemzseg ez a kor.

A császár elájult, mikor ezt a hírt meghallotta.

– Csak egy hajszál híja, – kiálta fel később, a halott ágyánál
megjelenve – hogy nem én fekszem most itt helyetted, te derék ember!
Intézkedjék, kedves Lobkowitz! Szép temetést fog kapni, megérdemli.
Valóságosan értem áldozta fel magát. Oh, Akli, mennyire szerencsés ön,
hogy az a szobacsere ötlete támadt és most az én megmentőmnek mondhatja
magát!

Egész valójában megrendülve tért vissza Ischlbe, hol már ekkor el volt
terjedve a hír, hogy a császárt St.-Wolfgangban egy franczia kém
meggyilkolta, az utczákon összegyülekezett emberek ámulva éljenezték,
elevenen látva őt visszatérni.

A rendőrség elfogta a wolfgangi vendéglőst és néhány gyanús alakot, de
soha se birt semmit kisütni. Ferencz császár azonban örökre jóllakott a
polgárias kalandozásokkal és könyezve kísérte ki másnap a meggyilkolt
Kovács ezredes koporsóját a temetőbe, márvány obeliszket emeltetve
föléje, melyre Akli Miklós komponálta a feliratot:

«Nuntia Caesarum Domino, te sub hac saxa jacere

«Pro Caesare tuo – Quid tibi hoc valeat?

«Interrogato eum!»

(Jelentsd a császárok császárának, hogy te a császár helyett pihensz e
kő alatt és kérdezd meg tőle, használ-e ez neked valamit?)



II. FEJEZET.  A KOVÁCS-GYEREKEK FELLÉPÉSE. STADION INTRIKÁI ÉS A
NAPOLEONI ESEMÉNYEK.

Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi
kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt
közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn
hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napoleon járt),
midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve
hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpenyeg mellett haragosan felesel
valakivel.

A császár kiváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket
fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen
akarnak átmászni.

– Miért bántod a gyermekeket? – szólítá meg a katonát.

Az elsápadva szalutált:

– Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is
infesztálták.

– Szegény kicsikék – sajnálkozott a császár. – Már tegnap óta be akarnak
jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das
kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?

– Csakhogy ezek a porontyok, – bátorkodott közbeszólni a most lihegve
odaérkezett udvarmester – egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak.
Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a
kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak
menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek
iskolamester kell, respektive nádpálcza, ami körülbelül mindegy. Mi
mindent megél az ember! Igazán nevetséges!

Ferencz ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a
kápolnából a gyóntató atyától, lelkét frissnek és szelídnek érezte.

– Ne legyen olyan mérges, Kolowrat. Nincs igaza. Miért ne jöhetnének
hozzám gyerekek? Hiszen ők is alattvalóim. S nem mondja-e az írás:
Engedjétek hozzám a kisdedeket.

– Hát hogy miért nem jöhetnek? Megfelelek fölségednek. Mert először is
nincs audiencziális nap. De ha volna is, mit keresnének ilyen oktalan
lények fölségednél? Nem engedi a spanyol etiquette, respektive a
császári trónus méltósága, ami körülbelül mindegy.

– De ha én kíváncsi volnék rá, hogy mit akarnak? – mondá a császár.

– Ez esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk – szólt Kolowrat,
meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.

– Nos, hát ereszszék be őket!

Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a
gyermekeket; gömbölyű arczú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor
tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke
elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból
való; krispin-formájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú
lehetett kilencz éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel,
szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arczczal, melyet
kedves őzike-szemek ragyogtak be; a feje, szöszke hajtól körítve, egy
fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt
ránczaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb
formás bokája látható volt.

A császár szelid tekintettel nézte végig a gyermekeket.

– Mit akartok? – szólt.

– A császárral akarunk beszélni – mondá a fiú, bátran előlépve.

Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.

– Nos, én vagyok a császár.

A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:

– Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden
korona.

Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra.
Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét,
ha fölfedezi magát s íme, hogy bánik vele a kis ficzkó! Lehetetlen ezen
nem kaczagni.

– De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel’), hogy az vagyok.

– Császár! – mondá most a fiú emelt hangon. – Add vissza az apánkat!

– Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? – kérdé még mindig derülten.

– Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az
apánkat!

Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott.
Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! –
gondolta. – Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e
családja?

– Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök,
hogyan jutottatok ide?

A kis fiú értelmesen felelt:

– Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott,
mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon
tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet
írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se
nem jött, se nem üzent és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és
néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan
és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.

– Per amorem dei! Szegény gyermekek! – mondá a császár elszörnyűködve. –
Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?

– Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.

A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely
piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az
ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett
neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.

Egy perczig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka
habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat,
formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.

– Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom
rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást,
élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig
is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap
Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről.
Legyen ez a császár privátügye, melyről csak mi hárman tudunk.

Kolowrat meghajtotta magát.

– Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.

– És apánk? – kérdé a fiú makacsul.

– Ő most nagyon messze van – nyugtatta meg Kolowrat. – Egyelőre
mondjatok köszönetet ő felségének és jertek velem.

A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.

– Köszönöm, fölséges császár.

A fiú csak a kalapját emelintette meg.

– Hát te mért nem köszönöd meg az ő felsége jóságát? – feddette meg
Kolowrat gróf.

– Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki – felelte a fiú.

A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú
után.

– Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele
akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli – sóhajtott fel
azután – olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de…
(gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen
hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) – de
sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót… Egy császár is
kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz
mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.

A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak s mikor két nap mulva
ott látta őket játszadozni Ferencz császár a tó körül, finom ruhákba
öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásuak s aztán
maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától s addig el
nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, – amit külön kellett
megsütni a szakácsnak vacsorára.

Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az
ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyermekeket Pozsonyban
neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldött a tartásukra,
de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket
elhanyagolni, sőt még verni is.

A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a
bécsujhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi
nevelőintézetben s ha megnő, férjhez adja és hozományáról is
gondoskodik.

– Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha
ön volna az atyjok s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint
jelentést. A kiadások azon a czímen szerepeljenek majd az udvari
költségvetésben: «A császár pártfogoltjai.»

Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte s
minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari
czukrász nyalánkságaival s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről
sok dícséreteset és jót ujságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy
jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben,
karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár
elbeszélgetett velök s megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a
Jézuska hozott.

Akli ezalatt mind benfentesebb lett a császárnál, úgy hogy már a
politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni és Stadionnak nem egy
kedvencz eszméjét vagy tervét hiusította meg valamely szúrós
észrevétellel.

Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is.
Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli
csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe
hozták s nem egyszer mondta Stohlen lovagnak, az akkori bécsi
rendőrfőnöknek:

– A bolondnak ki kell a nyakát tekerni. Érti-e, Stohlen?

– Ami nem könnyű, kegyelmes uram, mert ő felsége nagyon kedveli –
felelte a rendőrfőnök.

– Az csak annyiban könnyíti a sorsát, – felelte nevetve Stadion gróf –
hogy valami udvari betegségben kell kimúlnia.

– De melyikben?

– Ez az, amit önnek kell kitalálni – fejezte be a miniszter
jelentőségteljes szemintéssel.

Stohlen lovag pompás «eszköz» volt, értett az okos szóból és tudott a
sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektivjét, a híres
Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt
ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihálylyal
szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanus dologra nem akadt, amit
«fogantyú»-nak lehetett volna használni.

Fritz Bratt az inasra boszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion
gróf Stohlen lovagra.

– Ügyetlen emberek! – sziszegte ingerülten. – Nem tudják, hol kell a
dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami _fehér
személylyel_ ismeretsége?

Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.

– Akkor hát azt kutassák, van-e valami _fekete személylyel_ ismeretsége?

Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan
feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül
okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető éppen olyan könnyen hozhat
az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.

Hanem hát nyugodt keresgélés nem igen esett most Bécsben.

A hatalmas franczia császár, Napoleon, addig-addig közelgett hadaival
Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért s megnyitván előtte kapuját
a város – felütötte székhelyét Schönbrunnban.

Ferencz császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor
mindig kedveltek) s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így
szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:

– Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is
nyomnak a mérlegben.[1]

Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a
népet…

Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg
a francziákkal. Persze, megint Napoleon győzött.

Ferencz császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napoleonnak és
Liechtenstein János herczeget küldte el a franczia táborba az
ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó
közt.

– Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára – kiáltá utána Akli, mikor a
császári sátor mellől vasderes lován megindult.

– Miért? – kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját
megigazítá a fején.

– Mert félni lehet, – felelte a bolond – hogy miután a koronákat már
elszedegette Napoleon, most a kalapokra kerül sor.

A herczeg sikerrel járt. Napoleon beleegyezett a személyes találkozásba,
hogy a békét megbeszéljék s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt
a franczia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.

Ferencz megpillantván a közeledő Napoleont, az előőrsöknél leszállott
lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a
csikorgó havon a hatalmas hódító felé.

Háromszor ölelték meg egymást s Napoleon enyelegve szólott, a malomra és
az ólakra mutatva:

_– Ime, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom
kényszerít._

_– A bennök való mulatás jobban sikerül önnek,_ – válaszolá udvariasan
Ferencz – _mintsem ezért reám nehezteljen._[2]

Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arczczal diktálta a békét s
elvitt vagy ötven milliócska hadisarczot. Azonfelül, mielőtt
Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi
fegyvergyárat megtekinteni s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt
magával kétezer ágyut és százezer puskát.

A béke tehát meg lett kötve Ferencz és Napoleon közt. De ez a háború
ujbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari «mulattató» közt.

Fritz Bratt, a detektiv, sokáig nem talált semmi gyanusat. Azt az egyet
nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfisch
leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy czukrászatba, vagy
valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a
további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt
egyenesen az ő óhajtására történik.

Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a
«bolond» komponált latin nyelven s az «Ad Napoleontem» czímet viselte.
Ez az «impurum» volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született,
pólyákban.

A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektiv és nem itélhette
meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.

A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arczczal olvasta el s egy
tekercs aranyat dobott oda Brattnak:

– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után ujra
meg ujra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott:

  Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget
  Tempora nec magnas spes mare destituet
  Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix
  Denique frangetur litus ad Albionum
  Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare
  Tempora te dicent quod tibi vaticinor.

(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni
homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiusítja meg a tenger.

A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni
Anglia partjain.

Kedvező – s nem balszerencse fogja kísérni harczaidat, – hogy mi módon,
arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)

A rendőrfőnök gondosan tárczájába rejtette a versezetet, mint valami
értékes okmányt s legott rohant vele a kanczellárhoz.

– Tudom már, kegyelmes uram, – lihegte, a fogadó-terembe betörve –
milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.

– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.

– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.

A «vörös himlő» alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még «Febris
hungarica»-nak is, amelynek a szimptomái akkoriban igen gyakorta léptek
fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig
azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképen elpusztítással
végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is,
aki csak benne látszott lenni.

A rendőrfőnök átnyujtá a versezetet Stadionnak, ki mohón falta fel
szemeivel az Akli gömbölyű gyöngy betűit.

– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a ficzkó csakugyan egy közönséges
gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napoleont. Egyszerűen
fogassa el tüstént, még ma.

– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?

– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.

– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges
engedelme nélkül?

– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várni Akli uramat, míg
közömbös területre teszi ki a lábát.



III. FEJEZET.  AKLI AUDIENCZIÁKAT TART.

Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a
napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja
magát. Az a hire járt, hogy a császár bele van szeretve.
Megboszorkányozta, mint valami Cagliostro. Egész Bécs erről beszélt, de
éppen nem valami ingerülten. Hiszen végre is mindig jobb, ha egy olyan
ember uralkodik a császáron, aki magát bolondnak tetteti, mint egy
olyan, aki a bölcset szimulálja. «A bölcsek gyümölcséből eleget ettünk
már – mondogatták a kedélyes bécsiek – lássuk most már a bolondét.»
Tarka-barka szójátékok termettek, hogy aki az udvarban valamit ki akar
vinni, előbb _aklimatizálódnia_ kell. Talán túloztak az Akli
befolyásáról, de az mindegy. A hit ebben nagyobb erejü, mint maga a
tény. Aki valamit ki akart vinni a császárnál, az előbb Aklit
környékezte meg, nem ritkán magas személyek is, úgy hogy az Akli lakása
olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem
hült a kilincs az emberek markától. Ezekről az «audiencziákról» nevetve
referálgatott a császárnak:

– Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz
rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.

A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa
az egész. Úgy volt vele, mint a hiu ember, aki annyira szereti magát
látni, hogy a torz-tükörre is kiváncsi.

Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat huzat az Akli szobájában
s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.

Pompásan mulatott a dolgokon.

Jött egy öreg úr, dr. Krupinszki Gráczból, ki könyvet írt a
«Mellbetegségekről» (Brust-Krankheiten), melyet Ferencz császárnak
ajánlott; a tudós férfiu audiencziára készült s azért jött Aklihoz,
kinek szintén adott volt annak idején egy példányt a munkából, hogy
megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot ő felségénél.

– Ő felségének igen tetszett a szép könyv és azt hiszem, kegyesen
fogadja önt.

– Tehát csakugyan meg volt elégedve? – kiáltá ez repeső örömmel.

– Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes
munka.

– Oh, milyen boldog vagyok, – rebegte a derék Krupinszki – bárcsak
valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig
szemem előtt legyen.

– Hm, – szólt a bolond – ön voltaképen rendjelet akarna, ha jól
értettem?

– Valóban, erre gondoltam, – vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve
a fejét – és ha ön szives lenne e kivánságomnak némileg tolmácsa lenni…

– Ah, Istenem! – kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. – Hova gondol
ön? Ezt a nagy tudományos munkát igy tönkre tenni. – Hisz akkor én
mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos
ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező
nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ir egy
könyvet s ezt a _mellbetegséget_, amelyet az imént említett s melyben
ugy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad
önnek ilyesmit emlegetni ő felsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv
hiányaira.

A tudósnak legott elmult a kedve a rendjeltől, szomoruan nézte mellén az
üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.

Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevü prágai
kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez,
amit meg kellett ütni s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék.
Manapság már népszerü és általános instrumentum, vidáman pofozzák két
fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az
erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni s aki eléri az erő bizonyos
maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tiz
nyaklevessel, egy csöngetyü szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény
legényre akadt a vaspofáju.

Hanem a Warning gépe még akkor ujdonság volt s abban a világban, mikor a
koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej
valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírü
sakkozógépe – s minthogy ez első példány a Napoleon fejét ábrázolta, még
politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint
a császárnak szánt ajándékot, forrongás keletkezett az udvarnál.
Találgatások, disputák pro és kontra. Hogy mit tesz a császár a
Napoleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen
kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát
most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett
volt. Izléstelenség volna, ugymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy
uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar
tábornoka, a maga nyerseségével azt mondta: «Kinizsi szobrára rálőtt
egyszer egy török, de a golyó visszapattant a márványról és a törököt
kólintotta főbe.»

– Se nem tanácsos, se nem illő elfogadni – szólt Liechtenstein János. –
Gondoljuk meg, hogy ő (Napoleon) másképen ütött. Ebben az alakban nem
lehet azt lekvittelni.

Kétes lévén tehát, elfogadja-e a császár a különös ajándékot, a
kalaposmesternek azt tanácsolták, Akli útján próbáljon szerencsét.
Minélfogva megjelent Aklinál. Rút, hórihorgas ficzkó volt, olyan
nyakkal, mint egy gitáré és olyan ádámcsutkával, mely majd kibökte a
bőrt a nyakán.

– Maga a gépezet készítője? – kérdezte az udvari mulattató.

– Igenis, uram.

– Ön azért jött hozzám, nemde, hogy ő felségénél az ajándék elfogadása
mellett legyek?

– Igen, uram. Alázatosan esedezem.

– És hát nem tudná ön máskép értékesíteni művét? Valami gazdag, hóbortos
ember mindig akad, aki az effélét jól megfizeti.

– Igaz, hogy a császárt czudarul fösvény firmának mondják, – szólt a
kalapos bizalmas vigyorgással – de én ugy sem akarok tőle pénzt.

(Akli boszus mormogást vélt hallani a spanyolfal mögött.)

– Hát mit akarna tőle? – kérdé Akli.

– Hogy az udvari szinházhoz nevezzen ki szinésznek. Ez megállapítaná
szerencsémet. Hallom, ezeknek a ficzkóknak nagy fizetésük van és vígan
élnek. Az ördögbe is, azok a balletlányok! Egy paradicsom, ahol nincs
eltiltva az alma megkóstolása. Tapsok, koszoruk és a többi. Én ott
nagyot tudnék alkotni. Mindig ilyes valami után vágyakoztam. Ami pedig a
tehetséget illeti, érzem, hogy mozog bennem valami.

– Talán giliszta! – vágott közbe Akli nevetve. – Mért nem marad ön a
becsületes mestersége mellett?

– Rosszul megy, uram, a kalaposság. Gondolja meg, hogy már kalapja
mindenkinek van.

– És hát micsoda szerepeket akarna játszani? – kérdé a bolond
kiváncsian.

– Hősöket, csupa hősöket… hermelinpalástos királyokat és vitézeket.

Akli elnevette magát.

– Hősöket? Ön? Ezzel a termettel? De hogy jut ilyesmi eszébe?

A kalapos büszkén feszíté ki a mellét.

– Már hogy nekem? Hogy mért jut ilyesmi eszembe? Hát tudja meg az úr,
hogy én négy évig szolgáltam a Württemberg-huszároknál.

– Mint ló? – kérdé a bolond, fölvéve arczára és hangjába az együgyüség
és bámulat különös kinyomatait, melyek hatásának titkát képezték.

Hallatszott is legott valami elnyomott kaczajféle a szoba másik
rekeszéből.

Akli elbocsátá a kalapost ezzel a biztatással:

– Az egyik bolondnak kötelessége segíteni a másikat. Ön számíthat rám.

És tényleg szerencséje volt a kalaposnak, mert a császári gyerekeknek
megtetszett az uj játék s bármennyire ellenkeztek is az udvari emberek,
a császár nem birt a gyerekeivel, tehát elfogadta a gépet az ő számukra.
De persze csak azután, ahogy Stadion grófnak, a külügyminiszternek finom
diplomácziai tapintattal sikerült a nehézségeket eloszlatni (s ebben az
időben ez volt az osztrák diplomáczia egyik legnagyobb sikere). Stadion
gróf ugyanis egy géplakatoshoz küldötte előbb a Napoleon-fejet, hogy
átkalapálja hosszukás körte ábrázattá, melynek semmi porczikája se
hasonlítson többé a világhódítóhoz, legyen inkább közönséges
zsidó-koponya. Az is lett, mikorra végre bevitték a gyermekek
lakosztályába, még pájeszek is csüngtek le a két oldalán, de azért a
szép kis bakfisch Mária Lujza mégis azzal a tudattal ütögette a kis
fehér kezecskéivel, hogy Napoleont pofozza.

A kalapos pedig kapott egy arany burnótszelenczét és még egy orrot is
hozzá. A szelenczét a gépért, az orrot pedig a tiszteletlen
kifejezésért, melyet a császár a spanyolfal mögött hallott.

A császárnak elég volt egyszer megkóstolni az Akli-féle
«kihallgatásokat», hogy kedvét lelje bennök. Azontúl rendesen ott volt a
spanyolfal mögött.

– Jobban mulatok itt, mint a szinházban – jegyzé meg. – Igazi alakjukban
ösmerem meg az embereket.

– Dehogy – felelte Akli. – Az embernek hat bőre van, mely takarja. A
hetediket csak otthon veti le a sötétben, mikor magányosan fekszik az
ágyában.

Egyet a hétből mégis levetettek Aklinál. Igaz ugyan, hogy csak egy
ideig. A mig kiszivárgott az érdekes titok, hogy a császár Akli lakásán
van elrejtve, míg a látogatóival fesztelenül diskurál. Nosza fölvették a
nyolczadik bőrt is a hét fölé. Főméltóságu és kegyelmes urak keresték
fel Aklit naponkint s tudván, hogy a császár is hallja, amit beszélnek,
nagy ravaszul valóságos szerepeket játszottak el a bolond szobájában.
Hiába minden! Nincs arra mód, hogy a királyok fülébe igaz szó
eljuthasson…

A kinyalt czifra udvaroncz-sereg közt egy nap furcsa fiatal férfi lépett
be Aklihoz. Piszkos, elhanyagolt alak, fésüt ritkán látó bozontos
szakállal és hajjal. Csokoládészinü kabátot viselt, melynek az ujja csak
a könyökig ért, ennél is pitoyabilisabb volt a koczkás nadrág, nemcsak a
rajta lévő zsírfoltok miatt, hanem alul rojtosra volt kitaposva.
Öltözetét egy fakó fekete selyemkendő egészíté ki, háromszor
körülcsavarva a nyakánál, ugy hogy az inggallérja (ha egyáltalában volt
rajta ing) egy cseppet se látszott ki. Szóval, egy tökéletes csavargó
benyomását tette a belépő.

– Mit akar? – kérdé Akli mogorván, az aprópénz közt keresgélve a
nadrágzsebében, majd rátámadt az inasára. – Miféle skandalum ez, Grabe?
Egyáltalában tarthatatlan állapot, hogy a császári lakosztályba
mindenkit föleresztenek.

A jött édesded mosolygásra fakadt. Egész lényén látszott, hogy most
élvez. Szúrós, kék szemeit Aklira függesztette, miközben agyagszinü,
hosszú bajuszának egyik lelógó szárnyát szájába vette és rágcsálta.

– Bocsánat, – szólt csendesen – de nekem itt szabad bejáratom van.

– Milyen alapon? Talán hivatták? Valami mesterember?

– Nem, nem – igyekezett elhárítani magától ezt a föltevést. – Én
császári és királyi kamarás vagyok, akinek a dekretum szerint szabad
bejárata van az udvarnál.

Akli most még egyszer megnézte tetőtől-talpig az idegent. «Szép kis
kamarás», gondolta magában, de csak ennyit mondott:

– Vajjon?

S titkon kacsintott Grabera, hogy tartsa szemmel a különös ficzkót.

– Nos, hát jó, de legyen szives megmondani, mivel szolgálhatok a kamarás
úrnak?

– Én leánykérőben vagyok itt, uram!

– Leánykérőben?

S Akli megint kacsintott Grabénak, hogy intézkedjék odakünn.

– Ön csodálkozik? De rögtön megért, reménylem. Nekem egy húgom van a
madame Szilvássy nevelő-intézetében az Ungargasseban. A húgomnak pedig
van egy barátnője, bizonyos Kovács Ilona, aki a legbájosabb bakfisch
egész Bécs városában.

Akli összerezzent. Tágra nyitott szemmel bámult az idegenre. Mindez
olyan furcsa volt és csodálatos. Hogy Kovács Ilona a legbájosabb
bakfisch Bécsben. Valóban mondta ezt a rongyos ember? Vagy hogy csak ő
gondolkozott.

– Nos, uram, én beleszerettem ebbe a leánykába – folytatá az idegen – és
feleségül veszem, punktum.

– Már mint ön? – kérdé a bolond gúnyosan.

Az idegen ügyet se vetett a közbeszólására.

– Ha szépszerével megy, hát szépszerével, ha nem megy, erőszakkal.

– Ejha! – gúnyolódék ismét a bolond.

– Ma beállítottam az intézet igazgatónéjához, akit még Magyarországból
ismerek. Tudakozódtam a leány szülei és egyéb körülmények után. Ő önhöz
utasított engem. Mondta, hogy a leány szülei nem élnek már, ő ugy tudja.
Sapristi, hát kitől kérjem meg akkor a kezét? Csak menjen ön, ugymond,
Akli Miklós úrhoz a Burgba, ő gondoskodik a kisasszonyról, ő látogatja,
ő fizeti az érte járó összegeket, alkalmasint ő a gyámja.

– Nos, és ön eljött?

– Igen, én eljöttem és várom a felvilágosításait.

Akli felkelt az íróasztaltól, ahol ült és egy kis ovál-alaku velenczei
tükröt akasztott le a falról, azt odavitte a kérőnek.

– Ha minden áron azt akarja, hogy fölvilágosítsam önt, hát nézzen be
ide.

Az idegen elnevette magát. Tetszett neki ez a fordulat.

– Talán valami kifogása van a külsőm ellen? – kérdé szelid enyelgéssel.

– Valóban, nem tagadom, hogy ön egy cseppet se hasonlít azokhoz az
ideálokhoz, kiket fiatal leányok és hozzátartozóik szoktak magoknak
elképzelni, mint jövendőbelit.

Az idegen fitymálva intett kezével.

– Ah, mindig ez a sok ezer éves együgyüség a ruháról. A világ igazán
semmit se tanul. Ettől az egy ostobaságtól nem bír megszabadulni, pedig
hányszor szedik rá vele. Egy csinos, divatos ruha harmincz forint. E
harmincz forint körül forog tehát az önök emberismerete és
ítélőképessége. A huszonöt forint billenti erre, a harminczöt forint
billenti arra. Bohókás dolgok ezek, uram. Hát mit gondol ön, ki lehetek
én?

– Hm. Az én véleményem éppenséggel nem volna kellemetes az ön fülének.
Jobb, ha egyszerűen ön mondja meg, kicsoda.

– Én báró Szepessy István vagyok.

– Ah! – kiáltott fel Akli és elsápadt. – Ön tehát az a czinikus báró,
akiről Pozsonyban, Pesten annyi sok tréfás dolgot mesélnek? Az ördögbe
is, ki gondolhatta volna ezt? Foglaljon, kérem, helyet, báró ur és ne
vegye rossz néven, de végre is nincs a homlokára írva. Az Isten
szerelméért, miért nem öltözik ön tisztábban, csinosabban?

– Nem tehetem, uram, – mondá Szepessy majdnem siránkozó hangon – nem
tehetem, lehetetlen.

– Nem teheti? Hiszen ön gazdag ember.

– Még se tehetem. Mert pro primo, megszoktam a piszkos, rongyos ruháimat
és csak azokban érzem magam jól. És mert pro secundo, az ismerőseim is
ezekben a ruhákban szoktak meg. Nem képzelheti ön, mennyire kényelmes ez
és gazdaságos, kivált utközben. Én pedig szeretek utazgatni. Hol Bécsben
vagyok, hol Gráczban, hol Pesten. Aztán gyakorta elfognak. Egész életem
abból áll. Elfognak és kieresztenek. Nincs ennél mulattatóbb
tarka-barkaság a világon. E napokban is egy ékszert vásároltam a
Grabenen, a kis húgomnak. Kiveszem a tárczámat s becsületesen fizetek a
kereskedőnek egy ezressel, amit vagy húsz darab ezresből húztam ki; a
kereskedő kacsint egyet a segédjének, mire az eltűnik s míg ő aprópénzt
keresgél össze-vissza a fiókokban, azalatt megjelenik a
kereskedő-segéddel a policzia. Bevisznek, vallatóra fognak: hol vettem
azt a tömérdek pénzt? Hát furcsa, a gyapjumat adtam el a zsidónak. Ugy,
és kicsoda ön? Mondom nekik, hogy Szepessy István báró vagyok. No, azt
minden bolond mondhatja, és ujra vallatnak, faggatnak, lökdösnek,
taszigálnak, visszavisznek a börtönbe, meg ujra kihoznak, hogy valljam
be, kit öltem meg, kit raboltam ki, de hát én csak amellett maradtam
hogy én Szepessy vagyok és a pénz jogosan az enyém.

– Hát aztán hogy szabadult ki? – kérdé Akli.

– Mesének tartották, amit mondtam, míg végre arra kértem a
rendőrfőnököt, engedje meg, hogy bebizonyítsam a személyazonosságomat. A
szemem közé nevetett: «Ne bolondozzék velünk, mert sötét zárkába
csukatom be vízre és kenyérre.» Nem bánom, – mondám – ha nem bizonyul
igaznak a vallomásom, akár kerékbe töressen a főnök ur. Erre megenyhűlt
a főnök és így szólt: «Hát jól van, tegyük meg a próbát, bár csak
kompromittálom magamat, hogy ilyen mákvirágnak felültem, ám nevezze meg
valami ismerősét, akiről gondolja, hogy elég szavahihető ember a
rendőrség előtt». «Jó lesz-e gróf Széchenyi Ferencz?» kérdeztem.
«Hogyne! – felelte a rendőrfőnök gúnyosan nevetve – ő exczellencziája
igen jó lesz.» Erre aztán írtam egy nyitott levelet a grófnak: «Kedves
barátom! A policzia elfogott, nem akarja elhinni, hogy én Szepessy
vagyok. Azt hiszi, loptam a pénzemet. Gyere hát, kérlek, és szabadíts ki
a vallomásoddal.» Ezt a levelet azonban nem merte a rendőrfőnök
elküldeni Széchenyinek, mert hát a tapintat. Hehehe, a tapintat. Ez a
rákfene többet pusztít az igazságon, mint a hazugság és gonoszság. Ej
bizony, ott kellett nekem kuksolnom, míg csak a rendőrfőnök nem
találkozott véletlenül valami nagy ebéden az exczellencziás úrral és ott
elmondta kuriózumképpen az én hozzá intézett levelemet, mire aztán
mindjárt az elbeszélésből rám ösmert Széchenyi és megjelent a policzián
az agnoszkáláshoz. Persze, rögtön szabadlábra helyeztek nagy
bocsánatkérések mellett. Széchenyi pedig így szólt hozzám: «Most pedig
ígérd meg paroládra, édes Pistám, hogy innen egyenesen valami szabóhoz
mégysz, és illő ruhába öltözködve, többé nem mutatkozol ily rongyokban,
mert látod, milyen veszedelem kerekedhetik ki abból, ha az ember nem áll
örökös harmóniában az állásával, a rangjával vagy tárczájával.»

– No, és mért nem fogadott szót a grófnak?

– Hiszen szót fogadtam neki. Fölmentem a Kärntnerstrassen egy
ruhaüzletbe. Kiöltöztem tetőtől-talpig, kihúztam magamat, olyan lettem,
mint azok a nyalka piperkőczök, akik a Grabenen a szoknyák után
futkosnak. A finom, uj posztón, mikor kiléptem az üzletből, szinte
enyelegve játszottak a napsugarak, a fényes lakkczipőm kisértetiesen
csikorgott a kövezeten, a keményített fehér «sapodli» kellemetlenül
zörgött a mellemen, a divatos inggallér majd kettéfürészelte az
állkapczámat, a finom uj czilinder felülről nyomta a fejemet, azt
hittem, hogy mindjárt megrepeszti. De még ezt mind megszoktam volna,
hiszen más ember se hal bele, hanem találkozom a Matschaker-Hof kapuja
mellett Ibrányi Józsival, aki nekem régi vadász-pajtásom
Szabolcsmegyéből; elmegy mellettem és rám nem ösmer, megyek odább, hát a
tulsó oldalon szembe jön az öreg Quosdanovics generális, aki nekem anyai
nagybátyám. Köszönök neki, visszaköszön, rám néz, de látom, hogy rám nem
ösmer, pedig a mult csütörtökön voltam nála ebéden. No, szépen vagyunk,
gondoltam magamban és sietek haza a szállásomra, a «Stadt Frankfurt»-ba.
Hát, amint fölmegyek a lépcsőn az emeletre, látom, hogy valami ismerősöm
lépeget a magasból lefelé. Ejnye, ugyan ki lehet… olyan megszokott,
ismerős arcz. Hol láttam én azt az embert? Pedig bizonyos, hogy már
ezerszer láttam. Egy szempillanatra akaratlanul megállok tünődve. Ő is
megáll, ő is tünődni látszik. No, persze, ő is ösmer engem. Ki lehet, ki
lehet? No, mindegy, megszólítom. «Szervusz, barátja az erénynek!» Ő egy
szót se szólt. Nyujtom neki a jobb kezemet, ő nyujtja a balkezét. Hohó,
ez nem szokás, barátom, és el akarom tréfásan taszítani a balkezét és
íme, belevágom a jobb kezemet a tükörbe.

Akli úr elnevette magát.

– Nem rossz. Ön tehát saját magával találkozott.

– És nem ösmertem saját magamra. Ezer ördög! – kiáltottam fel. – Mivé
lettem? Minden hajam szála égnek állott annak a veszedelemnek a
gondolatára, melyben forogtam. Hiszen hogy elfogott a policzia, még
mindig bebizonyíthattam a személyazonosságomat a régi rongyaimban, mert
akadtak emberek, akik rám ösmertek, de ha most gyűlt volna meg vele a
bajom, ott rothadnék meg a börtönben, mint örökös rab, mert széles e
világon nincs többé olyan ember, aki ebben a ruhában rám ösmerjen. Első
dolgom volt tehát, uram, hogy az inasomat szalasztottam a szabóhoz és
elhozattam a kopott ruháimat, az ujakat pedig odaajándékoztam neki. Ime,
ezért nem öltözhetem már én másképen… az lehetetlen többé.

– Ön igazán eredeti ember, – vette át a szót Akli – s gondolkozásmódja
legalább is mulatságos. Hanem térjünk át a meritumra. Ön tehát Szepessy
István báró és feleségül akarja venni a mi pártfogoltunkat?

– Miért mondja: _a mi_ pártfogoltunkat? – vágott közbe a báró élénken.

Akli egy kicsit zavarba jött.

– Miért? Hogy miért? Hát mondjuk egyelőre, hogy lapsus linguae. Az ember
megszokja ebben a levegőben a fejedelmi többest.

– Miért mondja, hogy _egyelőre_?

– Hja, ön nagyon is kíváncsi, kedves báró és mindennek a végére akar
járni, pedig voltaképen én rajtam van a kérdezősködés sora, de ön nem
felel.

– Hát igen, el akarom venni a kisasszonyt és el is veszem.

– Hogyan mondhatja ezt olyan apodikticze?

– Hiszen mondtam már, hogy beleszerettem.

– De hát ő? – kérdé Akli úr halkan, rekedten.

– Kicsoda?

– Hát a leány. Ő is szereti önt?

– Azt én nem tudom, nem kérdeztem tőle, de nem is helyezek rá valami
különös súlyt.

– Hogyan? Ön nem helyez rá különös súlyt? Oh, szent Krispin és szent
Aloys, könyörüljetek ezen a különös szerelmen!

Szepessy vállat vont.

– Megint az ósdi fölfogás! Ön még bolondnak is tart engem, pedig csak
czinikus vagyok. Én csak azt fogadom el az emberi élet nyilvánulásaiból,
amiben logika van. Mit bánom én, hogyan történtek a dolgok a
pásztoridillek korszakában? Hogyan szerettek a régi görögök és rómaiak,
vagy hogyan szerettek az én apáim? Azóta okosabb lett a világ. A
franczia forradalom se volt látható. Itt mindig egyforma levegő van. Ah,
itt soha se fognak szellőztetni. Minden olyan dohszagu. Ön kaczag azon,
hogy Kovács kisasszonytól meg nem kérdeztem, szeret-e viszont? Minek? Ha
én meglátok egy kanárit vagy egy papagályt és megszeretem, hát
egyszerűen megszerzem magamnak anélkül, hogy kiváncsi volnék, ha vajjon
az is megszeretett-e engem? Ön megint nevet? Vagy egészséges elmével
megy végbe az a misztérium, és akkor mi benne a boldogító? Ugy-e, az az
érzés, ami én bennem él? Hát mi közöm nekem ahhoz a másik érzéshez, ami
ő benne lappang? Önök még az emberiség gyerekkorát élik. Igen is,
valóságos gyerekek. Vagy még rosszabbak. Mert a gyerek előbb mégis
játszik egy kicsit a kedvencz bábujával és csak aztán hasogatja szét,
hogy megnézze, mi van a belsejében. Persze, kócz van a belsejében. Önök
azonban előbb a kóczra kíváncsiak s csak azután fogadják el a
játékszert. Nem, uram, én nem vagyok oly önző. Isten két darabban
teremtett bennünket. Nekem is külön lelkem van, neki is. Én arra nem
kívánok lánczot vetni. Legyen a lelke szabad. Nekem csak a test kell.

Akli összecsapta a kezeit.

– Jaj, lelkem, édes báró, hiszen maga még rosszabbul van felöltözve
belülről, mint kívülről. S ezért a gunyájáért is megérdemelné, hogy
becsukják, de nem mondom meg: hova.

– Ugy-e, a bolondok házába, hehehe? – nevetett jóízűen a báró.

– Mondhatom, furcsa fogalma van a házasságról. Lássa, az olló két
darabból áll, de a két darabnak össze kell illeni, hogy nyírni lehessen
vele. A két léleknek egy darabba kell forrni, édes báró, és ha én tőlem
függne a Kovács kisasszony sorsa, hát én olyan nagy kosarat adnék önnek,
mint aminőben a zöldséget hordják a meidlingi kertészleányok.

– Mit mond ön? Nem ön a gyámja a kisasszonynak? Hát akkor miért hagy itt
engem darálni egy félóráig?

– Hát mondtam én, hogy beszéljen?

– De azt legalább megmondhatta volna már azóta: ki a gyámja?

– Azt még ezután se szándékozom megmondani.

A különcz megütődve emelte fel a fejét.

– Hogy nem fogja megmondani? Mit jelentsen az? Az ön eljárása kezd sértő
lenni.

S kékesszürke szemei fenyegetően szegződtek Aklira.

– Eszemben sincs, önt megsérteni, de a kisasszony gyámjával az adott
viszonyokból kifolyólag magamnak kell előbb beszélnem és puhatolóznom,
hogy egyáltalában kívánja-e önt fogadni.

– No, azt szeretném én látni, hogy engem ne fogadjon.

– Az pedig megtörténhetik s ez esetben…

– Meglövöm, mint egy kutyát! – rikácsolta a báró indulatosan és a fogai
megcsikordultak. – Velem nem lehet tréfálni, becsülje meg magát az úr.
És most már követelem, hogy azonnal megmondja a gyám nevét, akihez
fordulni kell.

– Most még nem mondom meg – szólt Akli nyugodtan.

– Nem mondja meg?

– Nem, – felelte Akli szilárdan. – A gyám neve titok.

– Kényszeríteni fogom. Hallja, kényszeríteni.

Hangja reszketett a dühtől.

– Azt szeretném én látni – felelte Akli, karjait mellén összefonva.

Szepessy báró arczát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította
el, szemei szikráztak.

– Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a
pisztolylyal.

A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt
rántott elő és czélba vette Aklit.

Az «udvari mulattató» megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta
kapaczitálni a dühöngőt:

– Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya
dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a
gyám nevét és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem
lő, esetleg még segítségére lehetek.

Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé s azon gondolkozott,
hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és
kicsavarja kezéből a fegyvert.

– Nem, nem! – hörögte a báró, nem birván fékezni indulatát. – Engem ön
nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám
nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem
meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lába kapczája
az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok,
vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.

Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.

– Egy… kettő…

E pillanatban megmozdult a spanyolfal s kilépett egy sovány, vézna,
keskeny, hosszú arczú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék
kabátban, fehér mellényben.

– A császár! – hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt
a kezéből.

– Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime, – mondá szeliden dorgálólag
I. Ferencz. – Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam
expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én
házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyelje magát, carissime!)

– Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.

– Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea!
(Távozzék és várja be intézkedésemet!)

Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen
veregette vállon a bolondot.

– No, úgy-e, félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az
arcza, mint a kréta. Írni lehetne az arczával. No, úgy-e, jó volt most a
császár? Úgy-e, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a
korzikai zsivány azt mondta a czárnak, hogy szoknyát kellene rám adni.
Ezt még megkeserüli. Ferencz császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

– A fölséged szíve oroszlánszív!

A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek
azóta már szét volna lőve a feje.

Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

– Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

– Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

– De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

– Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

– Éppen kérdezni akartam.

A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelenczéjétől kért
tanácsot.

– Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves és azt
hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva, hanem hát úgy
tudom, módos ember és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók
végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

– Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.

– No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle.
Egy pár év előtt a franczia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem
tőle, szép-e a jövendőbelije. «Oh, sire, – felelte – elragadó, oly szép
piczi szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság
ránézni.» Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába
hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy
fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

– Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi
és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz
főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egy
pár tőkén. Nagy ritkaság volt ez s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha
májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

– Igaz, – szólt a császár – az üvegházakra most a főkertész felesége
ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

– Majd el is hiszi az nekem!

A császár nevetett.

– Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a
főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat
mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az
egyszer kisegítem és egyszersmind leczáfolom a multra nézve (kedélyesen
megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és
sietve vetette papirra e néhány szót: «Ez egyszer igaz, amit Akli mond.
Ferencz császár.»

– No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak csalfaságot,
ám mutassa fel neki!



IV. FEJEZET.  SZILVÁSSYNÉ INTÉZETE ÉS A MEGZAVART IDILL.

Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése s megszerzé
délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatnia az uralkodó czéduláját,
amit a tárczájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári
nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el
teljesen a hatását.

Mindjárt kocsiba ült és elhajtatott az Ungargasseba, a Szilvássyné
nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap
sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű,
vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánynyal eltöltött csütörtök
délutánok most úgy tüntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most
kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a
kocsizörgést és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis
szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a
zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt), majd a
Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a czirkuszt, a menazsériát,
meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így
rövidítette a gyermekleányka az _Akli papa_ szót, lett belőle Klipa, a
második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a
leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet,
hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A
következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek
csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát
(mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét) s megérezte az
erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és
megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát
kapott és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő
többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a
füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a
mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a czipőiket, néha a
szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a
madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem
veheti többé tőlük.

Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért
tapossák le a füvet és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.

A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a
férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:

– Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd
mulassanak szegények.

Kigyúlt az Iluska arcza, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány
szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és
együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán
boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az
eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen?
Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.

Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a multakon, mind előugrottak
ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet
forgató előtt a belé préselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra!
Azaz, hogy mi is volt hát az az édesség bennök? Isten tudja! Ment, ment
a robogó fiakker, uj alakok, uj házak következtek, uj embertömegek
hullámzottak egymást keresztezve s mindez olyan idegen, kiállhatatlan
volt most Akli előtt. Elgondolta, hogy ebben a nagy Bécs városában semmi
sem az övé. És mégis úgy siet, de úgy siet, hogy a kocsik szürkéi mászni
látszanak, mintha két teknősbéka húzná a járművet. De hát hova siet? Mi
elé siet?

Ejh, bolondság, minden bolondság s hogy rá ne gondoljon a tömérdek
bolondságra, hangosan olvasta útközben a boltok czégtábláit: Müller,
Meyer, Prohaszka, Wodka.

De hát ez mind nem használt. A gondolatai sehogy se akartak befúlni
ezekbe a nevekbe. Sőt vagy czipők voltak a kirakatban és legott
előtoppant az Iluska piczike lába a czipőhöz, vagy női kalapok
piroslottak ki tarka-barka virágjaikkal az üveg alól és akkor alájuk
csúsztatta Akli fantáziája a leány szép arczát. Konyhai eszközök,
rézfazekak, üstök, kasztrolok csillámlottak a harmadik helyen s
egyszerre elszorult a szíve. Honnan támadt, honnan nem, egy falusi
kastély állott az út közepén, abban egy nagy konyha, abban szakácsok,
kukták sürögtek és egy kis báróné jött ropogós fehér kötényben
megkóstolgatni az ételeket a férje karján, aki nem volt más, mint a
czinikus Szepessy István.

Madame Szilvássy intézete egyike volt a legtökéletesebbeknek, pedig
akkor annyi nőnevelőintézet volt Bécsben, mint amennyi most a kávémérés.
A hatóság nemcsak szívesen engedélyezett ujakat és ujakat, hanem még
azonfelül mindenféle kedvezményekben részesítette. II. József mondta
egyszer a minisztereinek: «A magyar úri leányokat kell németekké
nevelni, ebben van a dolog fogantyúja s ha ez sikerül, száz év mulva a
szegedi tanyákon is németül fognak beszélni.»

És ez idők folytán szinte végrendeletévé vált. Az uralkodók pártolták az
eszmét, ami pedig a magyarokat illeti, könnyű Katát tánczba vinni. A
német műveltségen kívül nem volt más műveltség. A német irodalom
korlátlanul befonta, lekötötte az érzelmes női szíveket. A gonosz, vén
pók egyedül volt a nagy pusztaságban és minden röpülő muslincza az ő
kifeszített hálójában akadt meg.

A szegedi tanyákon ugyan nem beszélnek még most, száz év mulva se
németül, hanem az sikerült, hogy a tehetős magyar családok leányai a
birodalmi főváros intézeteiben nevelkedtek s behozták a német
szentimentálizmust. Hanem hát ez csak annyit ért, mint az importált
ischli víz. Kipárolgott otthon az ereje.

A Szilvássyné intézete különben nem volt germanizáló. A derék asszonyság
titokban a nőnevelés nem hivatalos részében a nemzeti érzéseket is
piszkálta magyar növendékeiben, a németre fordított «Hármas kis tükör»-t
gyakoroltatva velök üres óráikban:

  Pressburger Comitat mit der Stadt von Pressburg,
  Welche weit berühmt ist nach der Königs-Krönung.
  Berühmt war auch Tyrnau mit der schönen Schule,
  Lebt Bazin und Modor mit Freiheit in Ruhe.

Szegény, jó, öreg, bekecses, csizmás Kis Tükör urambátyánk, olyan
különösen vette ki magát tekintetességed ebben a német köntöskében,
azoknak a szép kis lánykáknak a mosolygó piros száján!

Hanem azért igazi szabadelvű intézet volt, mely sokban előtte járt a
mostaniaknak. Most is bizonyos egyenlőségi irányzat van, mert egyenruhát
viselnek a növendékek. Csakhogy mit ér az egyforma kalap és szoknya, ha
az egyiknek vagy másiknak hét vagy kilencz ágú koronával van a
zsebkendője hímezve és baronesznek vagy komtesznek szólítják, míg a
másik szürke polgári nevet visel. Madame Szilvássynál el voltak törülve
a nevek, következésképp a rangok is. A franczia forradalom még igen
közel esett. A guillotine pengéjének fénye még vakítóbb volt, mint a
nemesi czímerek…

Az ember, vagyis a kis bakfisch az intézetbe belépve, családi nevét
ideiglenesen elvesztette, beírták ugyan egy könyvbe (ez volt a tudás
könyve), de ezt a titkos levéltárban őrizték s csak az igazgatóné tudott
róla, a növendéklánykák maradtak pusztán Mariskák, Katalinok, Erzsébetek
és Kornéliák. A családi név szerint való megkülönböztetés tiltva volt
Szilvássynénál. Ez a kis köd, ez a titokzatosság persze csak annyira
takart, mint a fátyol az arczon, hogy a valóság vissza van fejlesztve
sejtelemmé, mert így sokkal, de nagyon sokkal ingerlőbb. A kis fruskák
akkor se tudtak már titkot tartani; titoktartás pecsétje alatt
elfecsegték, kik ők, mik ők otthon, de ez lehetett egy kis füllentés
vagy nagyzolás is, bajos volt ellenőrizni, minélfogva nem is csinált
akkora válaszfalakat a növendékek közt, mint a nyilt tudás. A legszebb
gyémántgyűrű se idéz fel irigységet és vágyat, ha keztyű alatt viselik.
Mindez természetesen a legmagasabb pedagógiai szempontból történik.
Szegény Pestalozzi Henrik János meg sem fordulhatott a sirjában – mert
még akkor nem halt volt meg.

Hanem hát a vetélkedés a lelemények szülőanyja. Annyi tömérdek ilyen
nevelő-intézet keletkezett, hogy ha meg akartak élni, ilyen
speczialitásokat kellett kigondolniok. A névtelen bakfischek! Hm,
érdekes! Mint ahogy a regruta leveti a ruháját, amit otthonról hozott s
a magazinból kap aerarialis köpenyeget, a bakfischek közt is neveket
osztottak ki, melyek jelezték az illetők előhaladását, szorgalmát,
tehetségét és magaviseletét is. Három országból voltak véve a nevek: a
mennyországból a csillagnevek jártak ki a jelesebb növendékeknek. Volt
például Venus Mária, Saturnus Magdolna, Jupiter Nina, stb. Kisebb
dekorumot jelentett a növényországból vett virágnevekbe jutni s itt
aztán megint sok fokozat következett a növények pompája és ritkasága
szerint: Akácz Malvinnál ugyanis följebb állott Tulipán Ágnes vagy Viola
Matild. De hát még Agavé Hedvig vagy Pálma Judit! A harmadik fokon az
állatnevek szerepeltek. Kacsa lett Miczi (ha el akarták szoktatni a
csunya járástól), Szarka Juliska (ha a szertelen csacsogást kifogásolta
a madame), Róka Borbála (ha ravaszkodó volt a kicsike), Rozsomák
Klementina (ha torkos volt), Medve Verona (ha sokat aludt), Macska
Zsófia (ha cziczomáskodni szeretett). Szóval, jól volt az megcsinálva.
Azonfelül finoman is. Mert az élesebben kidomborodó _tanügyi állatok_,
mint a szamár, ökör és liba, teljesen számüzve voltak az előkelő
intézetből. És az is okos dolog volt, hogy megfelelően az akkori
lélekvándorlási tanokhoz, a kis süldő kisasszonyok az egyik névből
belevándoroltak egy szebb névbe, ha üresedés támadt és ha arra az
intézetben eltöltött idő alatt érdemeket szereztek – s valóban érdekes
volt észlelni, hogy ez ártatlan teremtések mily stréberi dicsvágygyal,
milyen lihegő epedéssel törtek egyre följebb-följebb, a csillagokig. És
nem volt köztük olyan kis kacsa, vagy pillangó, amelyik nem álmodott
néha arról, hogy ő egyszer, valamikor Jupiter, Mars legyen, vagy
legalább cziczkóró.

Nem is volt egészen tréfa, mert privilégiumok jártak a dologgal, a
csillagországnak kétszer volt kimenője hetenként a rokonokhoz vagy a
rokonokkal, a virágországnak egyszer, az állatországnak ellenben egyszer
sem; az állatország csak minden két hétben kapott egy kimenőt.

Pompás, verőfényes májusi délután volt, éppen szerda és mind a három
ország künn labdázott a szép, téres kert pázsitján. A kisebb leányok
_Szent András majmát_ játszották. Mások ismét a hintán hajsókálták
magukat. Némelyek szaladgáltak, kergetőztek. Bogárszemü villik, vásott
kis ördögök birkóztak, mintha fiuk volnának. Ezeket hivták _spártai
szerdáknak_. Feledhetetlen gyönyörűség lett volna férfiszemnek ez a
látvány, – de hát éppen azért van rosszul berendezve a világ, hogy
minden volt itt, csak férfiszem nem. A szerda délutánok a legszentebb
belügy. A női test fejlesztésének ünnepe, a bűbáj fokozása, az
összegyült pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon,
elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az
intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem.
A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a
kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerüen, magas kőfalakkal volt
körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva
a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.

Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája,
_Frakáti_ (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva
jött jelenteni a madamenak:

– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.

Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra s ahogy
fegyveréhez nyúl veszély idején a katona, minden lány a toilettejét
kezdte igazgatni.

– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Miért nem mondta neki, hogy
most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.

– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.

A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamely növendéknek
apja, anyja haldoklik, tehát sietve haza viszik.

– Nem mondta az illető, mit akar?

– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.

– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kiváncsian.

– Mert két pofont igért, ha be nem eresztem; az egyiket, hogy majd ő
adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.

– No, én az enyimet elengedem, Frakáti, – szólt mosolyogva a
tulajdonosnő – mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti,
hát majd meglátjuk.

S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda
volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas,
kevély termete volt s okos, éles arcza, melyet ősz hajfürtök köritettek
matronai egyszerűségben.

Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de ugy látszik, nem
ismerte föl a jöttet.

– Ki van odakünn? – kérdé.

– Akli Miklós.

– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a
kisasszony kimenője.

– Még ma óhajtanék vele beszélni.

– Ma nem lehet, – vágott szavába Szilvássyné – a szabályok értelmében.

– Valakinek a megbizásából, madame – hangzott ujolag kivülről. – Nem
akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.

– Oh, minden esetre, minden esetre – sietett felelni a madame. –
Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek
mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos
volta… hisz tetszik tudni.

– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.

– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?

– De jobb volna.

A madame odaintett egy pápaszemes, köpczös nevelőnőt, aki két kampaverő
fát vitt a kezében:

– Küldje ide, kérem, Búzavirágot!

– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy percz mulva szerte a kertben. –
Búzavirág kerestetik.

A Búzavirág e perczben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálózott
láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a
Búzavirág, mint a mókus és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával)
egy hősczinczérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a
fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér
virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne
legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting czipőit levetette
s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró,
tarka tojást talált. Jaj, milyen piczinyek, milyen édesek, milyen
tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak,
szivecském, mutasd csak!

Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.

– Hajíts le egyet, Búzavirág!

– De megengedi-e a madame?

– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.

– De megengedi-e a madáranya?

– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol
Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak
csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!

A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől,
éppen olyan volt az arcza, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt
valami gallyban, kioldózott s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott,
világított a zöld lombok közt.

– Hát jól van, – szólt lihegve – lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a
tojásnak?

Nevettek aggodalmán társnői s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa
alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás
hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz
az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…

Ebben a perczben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág?
Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt
van. Ereszkedj le iziben.

Búzavirágnak semmi se volt lecsuszni, egy pillanat és topp, lent volt a
gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és
nagy ugrándozással futott a madamehoz, mint egy szétszilajodott,
szétjátszott bárány.

– Búzavirág, lelkem, – mondta a madame – csinálj hamar odabent a
szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélni valója
van veled.

– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?

– Kívül van a kapun.

A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről
átkiáltott Aklinak:

– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.

Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a
ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csipőjéhez, úgy
látszott az egész, mintha velök nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla.
Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a
hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.

Föltette a rózsabimbókkal diszített kalapját, megkérdezte a tükröt s a
tükör azt felelte: «Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.»

Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és
vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta
a kapu kis ajtaját Frakáti.

– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos
hódolattal.

Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás
varázslatos melegséggel szokta át- meg átjárni az Akli lelkét, de
hasztalan, ma ott nagy zuzmara lehetett, mert el se mosolyodott a
kedélyes beköszöntésre.

– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.

– Komoly beszélgetése? Maga tréfál. Hát szokás én velem komolyan
beszélni? Igazán kiváncsi vagyok. No, kezdje meg hát!

– Majd ha alkalmas helyre érünk, itt az utczán nem lehet. Hát hová
menjünk?

– Hiszen mondta már, hogy alkalmas helyre.

– Mit nevez maga alkalmas helynek?

– Én az olyat, ahol fagylalt van.

– Én meg az olyat, ahol emberek nincsenek.

– Az egyik kizárja a másikat, mert ahol emberek nincsenek, ott nem lehet
fagylalt.

– Maga javíthatatlan nagy gyerek, üljön fel.

Mind a ketten felültek a kocsira s Akli azt parancsolta a kocsisnak,
hogy hajtson a Stadtparkba.

Teljes pompával sütött a nap, szinte szúrt, de ilyenkor még nem
bágyasztó, mert a természet fiatal. Bécsnek ezt a parkját abban az
időben nagyon elhanyagolták, még a békák is kuruttyoltak az előző napok
esőzéseitől támadt pocsolyákban. Az utak se voltak kavicsokkal, homokkal
meghintve, mint most: porzót a régiek csak a tinta felszárítására
használtak a leveleken és aktákon, imitt-amott egy kis sár is akadt s a
szép nyulánk leány mindkét kézzel fölfogta a szoknyáját útközben. A
sárosabb helyeknél pedig, ahol a kis topánka esetleg bennragadt volna
vagy pedig ugrani kellett, úgy kivánta az etiquette, hogy a kísérő, se
szó, se beszéd, átkapja finom illendőséggel a derekát s áttegye a tulsó
oldalon a szárazra. Nem tartotta ezt senki szemérem elleni vétségnek
vagy szemtelen tolakodásnak. A régi, becsületes világ nem úgy itélt,
mint ez az uj. Bár közel járt is valaki a tiloshoz, még azért nem volt
tolvaj. A látszat is csalt akkor, ma már a nem látszat is gyanus.

Akli is átemelte egy-két helyen a kis bakfischt, míg végre is eljutottak
az első magános padhoz, egy nagy platán alá, melynek koronája szeliden
lehajolt a pad fölé, amibe annyi név, annyi kezdőbetű volt belefaragva,
hogy szeriszáma nincs. Az Amor _rovás-írása_ a legegyszerűbb; mindenki
látja, érti, el tudja olvasni a padokon, a fák beforrt kérgein és mégis
külön titok minden betűje.

– Itt háborítatlanul beszélgethetünk, – mondá Akli – erre kevesen
járnak.

Leültek egy padra egymás mellé.

– Nini, nini! – kiáltott fel élénken a leány, egy mókust látva
fölszaladni az átellenes fára.

Aklit azonban ebben a pillanatban egy csöppet se érdekelte a fürge
mókus; komolyan, szomorúan nézett a leány szeme közé.

– Hagyjuk most az efféle bolondságot, Iluczi. (Akli így nevezte őt
beczézgetően.) Maga most már nagy leány lett és jövendőjéről kell
gondoskodni. Az életnek egy fontos mozzanata előtt áll s azért
mindenekelőtt vágjon egy kissé komolyabb arczot és figyeljen rám.

– Iszen figyelek már. No, nézzen meg!

S ezzel felhúzta szemöldjeit, összeránczolta homlokát, kimeresztette a
szemét, megcsucsorította a piros szájacskáját úgy, hogy
félreérthetetlenül a madame-ot mímelte. Olyan megenni való volt azonban
így is, hogy Akli elfordította tőle a fejét és így beszélt hozzá:

– Mindenekelőtt őszinteséget kívánok öntől. Igérje meg, hogy az lesz.

– Ígérem, felelte a leány, szakasztott a madame hangján.

– Önnek egy titka van, kisasszony.

Kémlő tekintetet vetett rá, lopva.

A leány összerezzent, arcza fölvette a saját jellegét és piros lett,
mint a rózsa, fejét szégyenlősen lehajtotta.

– Honnan tudja? – kérdé fojtott hangon.

– Tehát igaz! – szisszent fel Akli fájdalmasan. – Ön szereti?…

– Egy kicsit! – vallotta be szemérmetesen.

– Szent Isten! lehetséges-e? – fakadt ki Akli önkénytelenül.

A leány vállat vont.

– Hát olyan nagy bűn az? – kérdé daczosan.

Akli nem válaszolt, szemei elhomályosultak, a fák forogni kezdtek vele
és messze túl a fákon a házfedelek is futásnak eredtek a füstölgő
kéményeikkel és ugy látszott neki, egymásnak rohannak, mint az
összetülekedő bikák. Halántékai lüktettek, feje szédült.

– Ezt akartam csak tudni, – motyogta zavartan, sápadtan – csak ennyit,
és ez elég… éppen elég, és…

Elhallgatott, tompán, hülyén bámult maga elé, miközben megijedt, hogy
talán elárulta, ami lelkében forr s erőt véve magán, tettetett
egykedvűséggel folytatá:

– És hát mikor történt ez?

– Most a télen.

– A Szepessy kisasszony közbenjöttével…

– Igen. Ő is tud róla. De csak én vagyok a bűnös.

A férfi egy sóhajtást nyomott el s aztán, mint egy fájdalmas műtéthez,
hozzálátott a kötelességéhez.

– Fel vagyok hatalmazva, kisasszony, jelenteni önnek, – szólt
ünnepélyesen – hogy ő ma ott volt a Burgban.

– Ki? Szepessy kisasszony? – kérdé a leány, fehérre válva.

– Dehogy. Ő.

– A madame? – folytatá a faggatást hüledezve.

– Dehogy. Ő maga.

– Ő maga? Hogyan?

– Igen, igen, ő, akit szeret és vallomást tett a császár ő felsége füle
hallatára is.

De már erre felugrott a leány, csengő kaczagással.

– Jaj, ne bolondozzon, Klipi-Lipi. Hogy elrémített, rossz ember, a
rettenes tréfáival. Hát most látom csak, hogy évődik velem.

– De becsületemre mondom, hogy ott volt.

– Hát ki vitte volna oda?

– Magától jött és olyan lármát csapott…

– A lekváros bödön?

– Miféle lekváros bödön?

– Hát amiről én beszélek.

– Nem értem – motyogta Akli zavartan.

– Most már én sem. Hát nem arról beszéltünk?

– Persze, nem.

– De hisz ön a titkomat kérdezte s nekem csak ez az egy titkom van. Hát
nem tudja? Oh, maga gonosz lélek, hogy rászedett s milyen csacsi voltam,
hogy elmondtam.

Nevetett is, haragudott is, az ajkát fölbigyesztette és haragosan
fenyegette meg Aklit az öklivel.

– Megálljon! Visszaveri ezt Ludas Matyi!

(Éppen a mult csütörtökön olvasta fel neki Akli a Ludas Matyi
történetét.)

Akli pedig úgy örült ennek a fordulatnak, mintha csöpögtetett mézzel
kenegették volna a száját.

– Dehogy volt csacsi, dehogy volt. Sőt valóságos kicsike bölcs. Úgy,
úgy. Magam is észreveszem már, hogy két malomban őröltünk. Majd csak
eligazodunk lassan, lassan. De lássuk előbb egész mivoltában az egyik
malmot. Hát mi az a lekváros bödön, mondja csak?

– Nem mondom! – toppantott a leányka a lábával. – Most már azért se.

– De ha nagyon, nagyon kérem.

– Akkor se.

– Jó szóért jót várj. Nem kívánom ingyen. Nézze csak, mi van itt.

Kitakarta finom selyempapirosokból azt a fürt szőlőt, amit magával
hozott. A szőlő csábítóan nevetett a bakfischre. Ő is majd elnyelte a
szemével.

(Nem kell még ennek a főkötő – gondolta magában megnyugodva Akli.)

– Ezt a császár küldte magának, de én csak úgy adom oda, ha vall.

Próbált ellentállani, gondolkozott, miközben lopva nézte a góhér fürtöt,
aztán elnevette magát.

– No adja hát ide, maga kiváncsi!

– No hát itt van, maga paskorta.

– De kikötöm, hogy soha senkinek se szól róla, mert halálra szégyelném,
ha azt valaha idegen ember megtudná.

– Nem szólok senkinek.

– Lelkére mondja?

– Lelkemre.

– Van is magának lelke!

– Persze, most már lelkem sincs, amióta szőlőm nincs, amióta odaadtam.

– No hát hallgasson ide, hadd rázzam le hamar a nyakamról.

– Csupa fül vagyok.

– Várjon, előbb megkóstolom. Ej, menjen a szőlőjével! Hiszen még nagyon
savanyú. Hát ugy volt az… de nincs-e itt közelben valaki? Mintha az
előbb is megzörrent volna a bokor, mintha valaki lesne ránk.

– Képzelődik. Ürügyeket keres. Nem, nem, nem, csak végezzünk,
kisasszony, végezzünk, tessék gyónni.

– De mikor olyan nagyon szégyenlem, hogy talán meg is halok
szégyenletemben.

Bizony nagy lelki küzdelmébe került a szegény kis bakfischnak. Kékült,
zöldült, akadozott, eltakarta szemét a mantillejával és az alól beszélt
ki, hogy kész komédia volt az is.

Pedig hát csak egy kis csíny az egész. A szobájában van egy nagy tükör,
amelyik voltaképen titkos ajtó a falba. Maguk a barátnék (már t. i. ő és
Szepessy Klára) is gondoltak ilyesmire és egyszer csak addig nyomogatta
Klára kisasszony a kép rámáját, hogy végre rátalált a rúgóra.
Fölpattant, a tükör megfordult és ime, az éléstárba lehetett bejutni a
nyíláson. Nosza, mit súg neki az ördög, bement a kamrába és ott
megtalálta a lekváros bödönt s azóta aztán, ha megéheztek, mindig
beosontak titkon Klárával a lekvárhoz lakomázni. A madame pedig váltig
panaszkodik, pöröl, zsörtöl, hogy a szilvaíz csodálatos módon fogy, hogy
talán az egerek eszik.

Akli édesdeden nevetett, a napsugár is nevetett, a füvek is. Csak egy
gyík bámult ki rájok egy lapulevél alól nagy komolyan az apró szemeivel.

– Lám, ugy-e, hogy paskorta? Nem mondtam? – kedélyeskedett Akli. – És
szörnyűség, az ilyen kis torkosnak mégis már kérője akad.

– Csak nem talán? – kérdezte a leány hüledezve.

– Gubó legyen a nevem, ha nem igaz, feleségül kérte meg ma tőlem egy
gavallér.

– Ugyan no… ne izéljen! – és a parazol nyelével oldalba döfte Aklit.

– Aha, – incselkedett ez vissza – elpirult valaki…

– De ha nem igaz! – ellenkezett a leány fölháborodással.

– Mondom, hogy igaz, ott volt ma a kérő és a császárral is beszélt,
azért jöttem a császár nevében is, hogy megtudjam a válaszát, a mit
feleljünk neki. Nem találja el, ki a kérő?

– Nem tudom – felelte a leány tompa hangon, az izgatottságtól elsápadva.

S mintha álmot akarna látni, akaratlanul behunyta a szemeit.

– Nos, a báró Szepessy István volt ott bejelenteni, hogy feleségül
akarja. Hát már most feleljen.

Lassu reszketegség fogta el Kovács kisasszonyt, egy szót se felelt, csak
közelebb húzódott Aklihoz, mintegy oltalmat keresni nála. Aztán
szomorúan, némán szegezte rá a szemeit.

– Miért nem felel? – sürgeté Akli – ösmeri Szepessy bárót?

– Ösmerem, a Klára bátyja. Minek mondta meg, hogy ő? – támadta meg
egyszerre dühösen Aklit.

– Ej, Istenem, hiszen csak meg kell a kérőt nevezni. Férjet csak nem
lehet zsákban árulni, mint macskát.

– Mert, ugy-e, csúfolódni akar rajtam?

És most már zápor módjára omlottak a könyei.

Akli pszicholog volt; gyorsan megértette, ami a leányka lelkében
történik. Az, hogy feleségül kérik, tetszett neki; melyik leánynak ne
tetszenék, hogy őt szereti valaki, hogy oltárhoz akarja vezetni, hogy
uszályos menyasszonyi ruhát adnak rá, földig érő fátyolt, hogy
nyoszolyó-lányok kísérik, hogy szájtátó közönség bámulja, mikor a
kocsiról lelép a templomnál a fehér atlasz czipőcskéjében, az mind nagy
gyönyörűség, szívet dagasztó édes mákony, de csak az, ami eddig van. Az
út azon túl be van szegezve. Nem szabad tovább. A menyasszony már kész a
kis bakfischban, csak a ruhát, a menetet, a felkendőzött lovakat, a
felbokrétázott ostort kell elképzelni és az könnyű, de a vőlegény alakja
még ismeretlen és nem kész a fantáziában sem, a vőlegény személyéhez
tehát nem szabad hozzányúlni, vagy különben összeomlik minden illuzió,
minden öröm, minden édes merengés, mint egy kártyavár és akár mindjárt
be lehet csomagolni az egész törmeléket – egy kosárba.

– Ugy látom, Iluczi, nem nagyon lelkesedik azért az úrért?

– Hiszen utálatos ember, – tört ki a leány, könyeit letörülve.

– De férjnek előkelő és gazdag, erre kötelességem figyelmeztetni.

– Én sohase megyek férjhez. Hiszen mondtam már.

– Mondta? Mikor?

– Az előbb. Hát nem mondtam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el
az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, férje
előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom,
tehát már én ezért se mehetek soha férjhez.

– No, ha csak ez az oka van – nevetett Akli gúnyosan.

– Hiába nevet. Amit én egyszer megmondok…

– Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a
császárnak?

– Ezt, ezt, nem bánom, – ha csak…

– Úgy? Tehát van «ha csak» is. Halljuk, halljuk.

A bakfisch zavarba jött, ujra elpirult, a mantilla csipkéit merengően,
álmatagon babrálta.

– Ha csak valaki olyan nem kér meg valaha, – mondá vontatottan, de mégis
reszketeg hangon, – aki már tudja a titkomat.

– De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg?

A leány felkaczagott, de volt a kaczajban valami száraz erőltetettség.

– Jaj, Klipi-Lipi, – kiálta fel azután, elfordítva a fejét – de
szerencse, hogy már a puskapor föl van találva, mert maga, azt hiszem,
soha sem találta volna fel.

A férfi arczán, szemeiben kicsapott erre a láng, mint ahogy kigyúlt a
Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodálatosan.

Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, amelyek ide illenének.
Az égi tűznek nincsen füstje.

E pillanatban léptek hangzottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag
kellemetlenül érintette őket.

Az egyik férfi megemelte kalapját és valami közeleső utcza után
kérdezősködött.

Akli fölkelt, azt hitte, idegenek és néhány lépést előre ment velök a
kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt
hozzá az egyik úr:

– Nem akartuk a kisasszonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el
csellel; ön foglyunk.

– Én? Az lehetetlen – szólt nevetve. – Önök tévednek a személyben. Én
Akli Miklós vagyok.

– Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban.

Az egyik úr kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláírt elfogató
parancsot és felmutatta. «Akli Miklós, harminczkét éves egyén
elfogatandó.»

Akli szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz álmot látna. Az
ember megterheli a gyomrát, bikákkal álmodik, leesik a kazal tetejéről,
vagy elfogják, viszik a börtönbe, míg végre a legnagyobb veszedelem
küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy
megfordítva is történhetik. Az ember mámorító ébrenlétben van, szép
leánynyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér
pezsegni, a lélek szállani kezd s hopp, egyszerre csak leesik a
rózsakazal tetejéről, – a fönséges ébrenlét megszakad…

Összerázkódott, fölébredni próbált, de bizony nem sikerült ez neki.

– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.

Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.

– És micsoda alapon mernek engem elfogni?

Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.

– De én protestálok.

– Tessék, de csak majd odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsuzik a
kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a
saját személyére nézve pedig rábízza magát mi reánk.

Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.

– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány perczet, hogy
a kisasszonynyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt
is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.

– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk,
uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt és azt
talán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.

Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami
legott föltünt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány
lépésnyire a padtól megálltak.

Akli a következőket mondá magyarul:

– Vágjon közömbös arczot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az
urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan
történhetik s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól
van. Akar-e valamit tenni értem?

– Mindent! – felelte a leány páthoszszal – és fölnevetett, mintha a
világ legvidámabb tréfájáról volna szó.

– Most elkisérjük a kocsihoz, – folytatá Akli, – tegyen úgy, mintha
visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utczában parancsolja meg a
kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audiencziát a császárnál
és mondja el neki, mi történt velem.

Iluczi fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert s nagy közömbösen
csipegette belőle azokat a kivánatos, haloványzöld golyóbisokat s
rakosgatta be egyenként a szájába nagy delicziával, miközben megvillant
vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat
így tettetni.

– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott
megriadt szíve a rémülettől.)

Fölkelt s hagyta magát kisértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott
hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.

– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen
tudja…

A leány behunyta szemeit.

– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.

– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.

– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válaszszon, melyikből, –
tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugy-e?

– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…

– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.

A kis bakfisch vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott
a kocsisra:

– Vissza az intézethez!

Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a
zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész,
valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!

– És most már menjünk, uraim, – szólt ezután nem minden nyegleség
nélkül, a detektivekhez fordulva, – nem vagyok ugyan próféta, de annyit
merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én
reám nézve. Majd meglátják…

Egy droskét hítt elő az egyik detektiv a sípjával, mire felültek mind a
hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.

Akli gondolataiba merült, míg a két detektiv egyre próbálta szóra hozni.

– Gyönyörü kisasszony – kezdé az egyik. – Ugy-e bár a császár neveltje,
uram?

– Igen, – felelte Akli kurtán, kelletlenül.

– Sok fiatal ember foga vásik majd ezért.

– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektiv. – A császár szigoru
ember.

– Bolondság, bolondság, – vélte az előbbi, széles pofacsontu, törpe
orru, szláv tipusu detektiv. – Van egy orosz közmondás, barátocskám,
hogy a szerelem nem megy audiencziára a czár atyuskához, ha valamit
akar.

– Hát az bizony nem megy, – röhögött a másik rendőr.

Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül
szólt közbe:

– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!

A parancsoló hang imponált s most már csendben hajtott a kocsis a
Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival,
vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében
elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét
kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a
képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach
nyereggyártó kivégeztetése a mult évekből.

Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.

Egy öreg, vörös orru porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu
alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve
vígan dúdolgatta: «Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie
untergehn.»

– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektiv.

– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszusan. – És
megint úrféle?

– Ugy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.

– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.

– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? –
ellenveté Schmidt apó.

– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal
rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt
az épület balszárnyából a jobbszárnyába.

A két detektiv összenézett.

– Mit csináljunk hát vele?

– Ereszszék szabadon, – vélte Schmidt apó – mert hát nincs külön szoba,
vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.

– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektivek. – Szálljon le, uram!

Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy
czellát. Vidám, jóakaratu öreg ficzkó volt, tele bécsi kedélyességgel,
mely csak úgy bugyborékolt benne.

– Allerweil fidel. Kutyába se kell venni. Emberen és ártatlan madárkán
esik meg az, hogy kalitkába csukják. Aztán nem lesz itt rossz dolga. A
Schmidt apó vendéglőjében, hehehe. Nem kérdezem, mit csinált. Itt van és
punktum. Ezzel a mienk és ennyiben van a dolog. A detektiv, a Roszlov, a
muszka, azt súgta nekem, hogy ön a császár mulattatója volt. Also nur
fidel. Ott bizonyosan szert tett ön egy-két sárga csikóra, hehehe. Hát
ki velök az istállóból, ki velök! Schmidt apó ügyes ember, ravasz ember,
Schmidt apó ide teremti, ami kellemességet Bécs nyujthat. Azaz, hogy a
sárga csikók hozzák. Nem szükség azért kimenni. Ah, ez a város! (Schmidt
apó csettentett a nyelvével, mintha valami finom, megenni való falatot
említene.) Es giebt nur a’ Wien. A szabadság, mondják és örökre
hánytorgatják, szabadság és szabadság. Hát ugyan mi voltaképen a
szabadság? A’ kapitale Tummheit. A szabadság az, hogy az ember elmehet
minden korcsmába, oda is, ahol Stammgast, oda is, ahol nem Stammgast.
Iszen szép, szép, de mivel rosszabb, ha a fogságban viszont minden
korcsma eljöhet az emberhez. Pedig eljöhet.

Akli kivett a zsebéből egy aranyat és odanyujtotta a vén fecsegő
markába.

– Rendelkezésére állok, uram – szólt Schmidt apó, alázatosan meghajolva.

– Egyelőre nem kérek semmit, kivévén, ha talán meg tudná mondani, miért
fogtak el.

– Éppen csak ezt az egyet nem tudom, uram, de bizonyosan a császárt
haragította ön meg. A mi jó Ferenczünket. Ah, milyen áldott ember!

– Ösmeri?

– Oh, hogyne. A születése napjától kezdve. Ott voltam a Burgtheaterben,
uram, azon az estén, mint a Trauttmansdorff grófné komornyikja; ott
álltam a páholy hátterében a köpenyét tartva, mikor a mostani császár
nagyanyja, a mi nagy Mária Teréziánk kihajolt a páholyból egy felvonás
alatt és valóságos bécsi nyelvjárásban jelentette a közönségnek: «Der
Poldl hat an’ Buam und grad’ am Bindtag am mein’ Hochzeitstag».[3] Hja
bizony. Schmidt apó sokat tud, többet tud, mint kellene.

– Mit ér, ha még se tudja, hogy miért fogtak el?

Schmidt apó fitymálva intett a kezével.

– Az ilyesmi rendesen kisül. Meg tetszik látni, hogy kisül. Nur Geduld,
und nur fidel. De már most tessék ide belépni, itt már van ugyan egy úr,
és mondhatom, víg spéczi lehet a maga nemében, aki derekasan be volt
csípve, mikor vagy másfél órája behozták. De nem csoda, hiszen Bécs a
murik, a ramasurik, a juxok, a blaumontagok és a katzenjammerek városa.
Nem valami finom úr, kivált az öltözékét tekintve, de hát a többi
czellákban még rosszabbul állnak a dolgok. És végre is, arme Leute
kochen mit Wasser. Isten látja lelkemet, nem adhatok jobb társaságot.
Megyés püspökeink nincsenek. Az ritka dolog itt. Még nem is volt. De ha
lenne, hát oda tenném. Vagy ha lesz, hát ide hozom – mert sohase
tudhatni, mit ad a jó Isten.

Ezzel előre tuszkolván Aklit, biztosította, hogy vacsora előtt még
betekint átvenni a parancsait, addig is felküldhet neki egy
szájharmonikát, ha éppen szórakozni akar.

– Köszönöm, nem kivánom.

– Pedig a harmonikaszó olyan fidélis. De ahogy tetszik. Isten önnel,
uram!

Betette utána az ajtót, a kulcs megnyikordult a zárban és Akli rab lett.

Odabent félhomály volt. Kivált a vakító napfény után, mely künn az
épületnek ezt a részét elöntötte, első pillanatban alig lehetett kivenni
a tárgyakat, csak lassan-lassan rajzolódtak ki a körvonalai néhány
szalmazsákos ágynak, egy-két asztalnak s vizes kancsónak az asztalokon;
ami nem is csoda, mert csak egyetlen magasan fekvő, homályos üvegü
ablakon szolgált be a világosság. Sivár, bántó csönd honolt volna bent,
ha meg nem zavarja valami olyanforma zaj, mintha fát fürészelnének
valahol. De hát az is falláczia volt. A legutolsó pricsen egy férfi
aludt és hortyogott.

Akli megbotlott egy székben és feltaszította, az ebből támadt zörejre
felriadt az alvó.

– No, mi az? – mordult fel rekedten, álmosan s egy nagy fej látszott
megmozdulni a szögletben, majd két villogó szem szegződött Akli felé.

– Bocsánat, uram, hogy önt ismeretlen létemre bátor vagyok háborgatni,
de biztosítom, hogy nem a magam jószántából teszem.

– Teringettét! – kiáltott fel a másik, hirtelen felugorva a vaczokról. –
Mit látnak szemeim! Akli úr?

Akli szinte hátra tántorodott a meglepetéstől.

– Ön volna az, báró úr? Ejnye, ez nevezetes!

– Hát nem engem keres ön? – csodálkozott Szepessy, mert ő volt.

– Nem egészen – felelte Akli egyszerűen.

– Akkor aztán hogyan jut ide?

– Ahogy szokás. Behoztak a rendőrök.

– Behozták? Önt? Miért?

– Hiszen ha tudnám! És ön, báró úr?

– Oh, az én történetem mindennapi. A Burgból, öntől eltávozva, kimentem
a Práterbe és ott megebédeltem a «Blauer Elephant»-nál. Rossz kedvem is
volt, czigány is volt, húzta a jó magyar nótákat, én is el akartam
húzatni a magamét, mondom neki, el is fütyülöm az elejét, de ügyet se
vetett rám, akkor aztán odahajítottam neki egy százforintos banknótát. A
czigány se rest, rárántja hirtelen, de még fele sincs ki a nótának,
odajön egy rendőr és behoz ide a dutyiba, hogy azt mondja, kit öltem meg
a száz forintért?

– Lássa-lássa, ezt mind a czinikus öltözködési módja teszi.

– Ejh, hagyja el! Hiszen végre is mulatságos. Az emberrel legalább
mindig történik valami. De ami önt illeti, arra már igazán kiváncsi
vagyok, hogy miképp került ide.

– A Stadtparkban beszélgettem Kovács kisasszonynyal, egyszer csak elém
áll két titkos rendőr és…

– Mit? – szakítá félbe a báró mohón. – Ön tehát beszélt a kis
jövendőbelivel? Nos? Széna-e vagy szalma?

– Meg kell vallanom az igazat, báró úr: az bizony szalma.

Szepessy a fogait csikorgatta mérgében.

– Nem akar? Mi?

– Gyerek az még, báró úr, éretlen gyerek, – csittította Akli – nem
arravaló az még.

– Meg kell történni! – tört ki a báró lázas, szenvedélyes hangon. – Meg
fog történni. Az enyém lesz. Érti ön? A Szepessyek csúnya emberek,
nagyon csúnya emberek, de csupa szép feleségeik vannak. Mert mind lopják
a feleségeiket. Az anyámat is lopta az apám, a nagyanyámat is a
nagyapám. Ah, a lopott asszony édesebb lehet, mint az, amelyik önként
tapad az emberhez, mint az, amelyik szereti.



V. FEJEZET.  A CSÁSZÁR HARAGSZIK.

Kovács kisasszony, ahogy utasítása volt, a szomszédos utczában
megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a császári
rezidencziába.

A császárhoz azonban nehéz ily késő délután bejutni. Ő Felsége ilyenkor
vagy odakünn sétált polgári ruhában a glacison s minden ismerősével
szóba állott, sokszor ismeretlenekkel is, vagy a parkban pepecselt a
növények közt és akkor senkivel se állt szóba, a főkertésznét kivéve –
(de nem akarok a rossz nyelvek után indulni), vagy pedig bent volt a
laboratoriumában, ahol némileg ő is foglalkozott annak a kornak a
divatja szerint az alkhimiával, melynek végső czélja az aranycsinálás
volt. De sajnos, ő se találta ki a nyitját, megmaradt az aranycsinálás
régi methodusánál, mely az alattvalók zsebén sarkallik.

A görebeket, lombikokat pedig használta holmi apró dologra, mert aki
egyszer a vegyészetet megkóstolta, el nem szokhatik többé attól, mint a
korhely az alkoholtól. E pillanatban is, mikor Kovács kisasszony
droskeja begördült a Burg udvarába, laboratoriumában volt elvonulva az
uralkodó, egy uj parfüm kitalálásán kísérletezve. Rózsából és
kendermagból kellett volna kifőzni az uj illatszert. Keményen meghagyta
a szolgálattevő kamarásnak, gróf Daunnak:

– Ne engedjen háborgatni, csak ha a leányom találna jönni.

Ő reá gondolt, éppen neki akarta kitalálni az uj illatszert. Az a vágy
hevítette, hogy egy kis forradalmat csinál az asszonyok közt. (Oly
epidémia volt a forradalom-csinálás, hogy még ő is gusztust kapott rá.)
Pokolban fogant ötlet, hogy a királykisasszonynak olyan külön illata
legyen – amihez más Éva leánya hozzá nem juthat. Hogy micsoda revoluczió
lesz ebből az udvari dámák közt, azt csak a jó Isten tudhatná.

A koktumok éppen javában rotyogtak a «szentély»-ben, mikor az intézeti
növendék váratlanul megjelent az előszobában, ahol a kamarás őrködött.

Ez pedig nem volt valami könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb lehetett a
tevének a tű fokán átbújni, mint a Schweizer Hofba jutni, a
laboratoriumhoz vezető előszobába a közönséges halandónak, mert a bécsi
udvar, mióta a franczia Lajosok eltüntek őseikhez, a legfényesebb volt
Európában. Tömérdek lovagok és szolgálattevő méltóságok nyüzsögtek
minden zugban, zsandárok, testőrök, alabárdosok álltak az ajtóknál s
mindenkinek volt valami látszólagos feladata s ezt mind azon a
boldogtalanon kellett végigcsinálni, aki a császár színe elé
kívánkozott.

Hanem ennek a fényes udvarnak megvolt aztán az a jó oldala is, hogy
mindent tudott, sőt valamivel többet a mindennél. A titok ebben a
légkörben nem tudott megélni egy óráig se. Az intézeti növendékről is
mindenki hallott már egyet-mást, hiszen karácsonykor fogadni szokta a
császár, a fiú-testvérével együtt. Ezer verzió keringett erről.
Pletykák, legendák. Valóságos csemege a boudoirokban. Öreg főherczegnők
élvezettel majszolják, de a fiatalok se jobbak.

És most megjelenik a szép, fiatal növendék, mintha a napsugár osonna
végig a méltóságteljes, komor, ódon folyosókon. Egy kicsit izgatott,
sápadt; beszédes, tiszta őzike-szemeiben aggodalom ül.

– Ő felségével kell beszélnem, azonnal, azonnal, – lihegi azoknak,
akikkel találkozik. – Hol van, merre van ő felsége?

Oh, az udvari orrok! Azok a pompás szimatok! Aki sohase látta is, rögtön
kitalálja, ki lehet a leányka.

Vajjon mit akar a császárnál a kicsike? Hogy ilyen későn jön! Ebben
valami rendkívüli esemény rejlik. Valami történt vagy történni készül
valami. Hm, jó volna kihámozni. Az udvari portentumok kapnak utána, mint
a macska a pehely után, ha egérszíne van. Mert csodálatos, hogy itt,
ahol az igazi események születnek, csak a nem igazi események a
becsesek, a kicsiségek, a semmik.

A bakfisch megjelenik a Burgban és mindenki azt mondja kapunál, ajtónál,
előszobákban, hogy most lehetetlen a császárral beszélni, de azért
beljebb ereszti, hogy hátha talán egy följebbvaló közeg kivételt tesz.

Csak egy piczinyt segíti a dolgát mindenki, ameddig a felelősség nem
nagyon nyomja, de a felelősség annyi ember közt oszlik meg, hogy a
császárt akár el lehetne lopni is, anélkül, hogy az őrizet hiányossága
megállapítható legyen.

– Próbálja meg, kisasszony, talán a főudvarmesternél. A főudvarmester is
kegyes ebben az esetben.

– Ő felsége nem fogad ilyenkor, azonban meg lehetne próbálni a
szolgálattevő kamarásnál, ha talán ő…

Így jut be a kisasszony Pontiustól Pilátushoz, Pilátustól a
szolgálattevő kamaráshoz, aki unalmában éppen az ablaknál állt s nézte a
napot, amint bíborvörösen leszállt nyugaton, nézte pedig olyan közömbös,
unott szemekkel, ahogy egy kamarás nézhet egy égitestet, melyről tudja,
hogy nem folyik benne kék vér. Egyszerre azonban szoknyasuhogás támadt a
háta mögött. Ah, szoknyasuhogás! Műértő fül millióféle zsongás-bongás,
hullámzás közül felismeri ezt a sziszegő zörejt, minden hangok közül a
legszebbet.

A kamarás megfordult s a csodálkozástól szinte leszegződött, oly szép
volt a kis leány üdeségével és bájos félénkségével, mint egy szarvas,
amelyik rohan, rohan s egy tisztáson szemben találja magát egy
vadászszal. A leszálló nap ragyogó aranyát keresztül lövelve az ablak
üvegén, éppen oda tűzött az arczára s gloriolát font a feje körül.

– Mit parancsol? – dadogta a kamarás zavartan.

– Ő felségével kell beszélnem tüstént, tüstént. Kérem, uram…

– Bocsánat, de Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se jelentsek be.

– Oh, uram, az én dolgom kivételes és Ő felsége is meg fogja önnek
bocsátani. Kérem, esedezem, uram…

Gyönyörű szemeit ráemelte szeliden, kérőn és mégis félig parancsolón.
Mintha símogatná, mintha melegítené, mintha átgyúrná az a bársonyos
tekintet. A kamarás érezte, hogy nem tud ellentállni.

– De hát ki ön, és mit akar?

– Valakinek az elfogatásáról van szó, uram, aki…

– Elfogatásról? Az semmi. Az nem főbenjáró dolog. Hadd üljön veszteg,
akit befogtak. Pihen egy kicsit, ennyi az egész. Csak a kivégzések
képezhetnének kivételt. Bocsánat, asszonyom, de…

– Nem vagyok asszony – vágott közbe a leány elpirulva. (Pedig tetszett
neki, hogy asszonynak gondolja a csinos, nyalka kamarás.) – Hanem ami az
elfogatást illeti, legyen szabad megjegyezni, hogy a császárnak is
kedves az, akit elfogtak.

– A császárnak is? Tehát még másnak is? – enyelgett a kamarás.

A leány arcza kigyúlt erre, mint a hamu alatti tűz, ha megfújják.

– Bejelent ön, vagy nem? – kérdé aztán bátran, szinte daczosan a kamarás
szeme közé tekintve.

– Nem lehet. Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se bocsássak hozzá,
csak ha a leánya jönne.

– Nos hát, én az vagyok! – mondá a bakfisch büszkén. – Engem Ő felsége
leányának fogadott és ő neveltet madame Szilvássynál.

A kamarás meghajtotta magát.

– Valamit hallottam erről, kisasszony, és szolgálatára állok.

– Tehát mégis be fog jelenteni, úgy-e?

– Azt még nem tudom. Minden attól függ…

A kamarás eltűnt a laboratoriumba vezető ajtón át s kis vártatva
megjelent maga a császár is a teremben szürke blúzban, zöld ernyővel a
homlokán.

– Ah, kedves kicsike, – kiáltá jóságosan – ön van itt? Nos hát, történt
valami?

A leány eléje járult, meghajolt féltérdben és megcsókolta a császár
kezét, mire az megsimogatta a haját – amennyi a kalap alól kimaradt.

– Nézze csak, kedves Daun gróf, intézkedjék, hogy a czukrász egy csomag
édességet készítsen össze a kis vendégünknek, amit majd magával vigyen.

A kamarás távozott s a császár megismételte a kérdést.

– Történt önnel valami, kedvesem? Ne reszkessen úgy, ne féljen tőlem,
szóljon bátran.

– Felséges császár, – kiáltott fel végre, mintha a melengető szavakra,
mint a befagyott forrás, csak most törne ki a hangja – Akli Miklóst
elfogták.

A császár csodálkozva mereszté rá a tekintetét.

– Elfogták? Aklit? A mi Aklinkat? De hiszen az lehetetlen. Ki fogta
volna el? Hiszen nincs itt ellenség.

– Már pedig elfogták, felséges uram. Két polgári ruhába öltözött rendőr
vitte a börtönbe a Stadtparkból, ahol együtt beszélgettünk s engem ő
arra kért utolsó szavával, hogy siessek ide s mindezt megjelentsem
felségednek.

– De hisz ön álmokat mesél, kis barátnőm. Bécsben végre is én uralkodom
és nem tudok a dologról semmit.

– Vágassa ki felséged a nyelvemet, ha nem szóltam igazat.

– No, majd bolond vagyok, hogy a maga kis nyelvecskéjét kivágassam!
Inkább megengedem, hogy valami félreértés történt, de csillapodjék, még
ma szabad lesz ő, és estére elmeséli nekem az élményeit, sőt holnap
elküldöm az intézetbe is.

A császár csengetett, mire egy kakastollas kalpagú tiszt jelent meg az
ajtóban, szalutálva.

– Küldjenek rögtön Stohlen lovagért. – Majd ismét a leányhoz fordult:

– Reménylem, meg van velem elégedve? Csakhamar megtudjuk, mi történt a
rossz csonttal és bizonyára nem hagyjuk egy hajaszálát se meggörbülni, –
mosolygott a császár. – Hanem ezúttal már beszéljünk magáról is.
Elmondta-e Akli, hogy kérő volt a háznál? Úgy bizony, nagy leány
lettünk, hm…

Mire a császár pajzánul megcsipkedte az állát.

A bakfisch lesütötte a szemeit.

– Hát hozzámegyünk-e, vagy nem? Feleljen a kisasszony.

– Nem! – hebegte és eltört a mécses, fuldokló sírásra fakadt. – Nem,
nem, nem. Inkább meghalok.

– Nos, én nem fogom erőltetni. A házasságok az égben köttetnek,
gyermekem, s én már csak itt a földön szeretek maradni, ameddig lehet.

E pillanatban visszatért a szolgálattevő kamarás, Daun gróf.

– Ő exczellencziája, Stadion gróf kér sürgős kihallgatást – jelenté.

– Nem mondta, milyen ügyben?

– Az Akli-ügyben.

– Helyes! – kiáltott fel a császár élénken. – Tehát mégis történt
valami? Mindjárt meg fogunk tudni mindent, várjon itt rám, gyermekem. Az
ön őrizetére bízom Kovács kisasszonyt, Daun gróf.

A császár a szomszéd terembe távozott. Hosszan elmaradt, talán egy óráig
is, a perczek lassan, kínosan teltek, a nagy bronzóra kísértetiesen
ketyegett. Daun gróf százféle módon próbálta mulattatni a bakfischt, de
annak a szíve-lelke tele volt szorongással, balsejtelmekkel s
minduntalan megszakadt a társalgás. Idegei szinte a távollátás hatodik
érzékéig feszültek meg. Látta szegény Aklit a börtönben, amint valami
szalmazsákon ül és gondolkozik, fejét tenyerébe hajtva. Egy-egy ajtó
nyílott valahol messze, talán a hatodik teremben. Összerezzent. Jön a
császár. De a császár csak nem jött, csak nem jött. Istenem, miről
beszélhet annyit a mindenható miniszterével? Hiszen olyan könnyű
megmondani: «Ha elfogtátok, hát ereszszétek szabadon hamar.» Hát mégse
könnyű? Hátha rossz emberek nem engedik ki a szegény Aklit a börtönből?

Felelgetett is, nem is, a kamarás bókjaira, ötleteire; másutt járt az
esze, néha egy-egy naiv kérdést intézett hozzá:

– Ugy-e, hogy a császárnak senki se parancsol?

– Senki, kisasszony, csak a törvények.

– Hiszen a törvények papirosból vannak, papiroson állanak s az a papiros
parancsolna a császárnak?

Kétkedően rázta a szép fejét.

De megmagyarázta a kamarás:

– A törvények azért parancsolnak neki, mert azokban benne van a népek
lelkiismerete, az övével együtt.

Mindezt azonban nem értette meg a kisasszony.

– De ha a császár például azt mondja, akarom, hogy ennek vagy annak
semmi bántódása ne essék, hát nem lesz, úgy-e, bántódása?

– Persze, hogy nem lesz.

– Köszönöm, uram.

Egy kicsit megnyugodott, de az óra monoton tik-takja váltig élesítette
az eszét, mint mikor a fenőkő súrolja a borotvát.

– Szokott-e a császár másokra is hallgatni? – tudakozódék ujolag.

– Hogyne? Hisz azért vannak tanácsosai. Ezek az ő fülei, szemei és
kezei. Ezekkel hall, ezekkel lát, ezekkel cselekszik.

– Hisz akkor ő maga akár vakon is születhetnék?

– Na, miért ne? Volt is már nem egy vak király a világon.

– Igaz, igaz, – bizonyítá a leány is – nálunk is Vak Béla, de ha a
tanácsosok által lát és cselekszik, miért való hát «Isten kegyelméből?»

A kamarás vállat vont.

– Azzal bizony nem szolgálhatok.

E pillanatban hevesen megnyilt az ajtó s belépett a császár haragosan,
kivörösödve. Homlokán és a szemöldökök közötti redőkön vihar ült.
Egyenesen a laboratorium felé tartott, nem nézve se jobbra, se balra,
már át is ment a terem azon részén, ahol a leány állt, mikor úgy
látszott, mintha eszébe jutna, megállt az ajtónál és szavakat látszott
keresni.

– Leányka, – szólt végre ridegen, minden nyájasság nélkül – vissza fogsz
menni az intézetbe, hogy ott továbbra is szorgalmasan tanulj. Az az
ember egy háládatlan gonosztevő, aki megérdemli, hogy bűnhődjék. Egy
szót se halljak többé érdekében. Majd intézkedem uj gondnok iránt, aki
felügyel rád és öcsédre. Daun gróf, kísérje le a kisasszonyt és adja át
Kolowratnak, aki visszaviszi az intézetbe.

Ezzel bement, becsapta az ajtót maga után és – bezárkózott végképen az
Akli Miklós börtöne.



VI. FEJEZET.  AKLI A RABSÁGBAN. GYURI MISSZIÓJA.

Stadion gróf tehát elérte a czélját. A bolond, aki szatiráival ostorozta
s ártott tekintélyének a legmagasabb helyen, el volt téve láb alól. A
császár csekélységnek tartotta eleinte az okot s kétszer is felkiáltott:
«De egy vers végett, kedves Stadion gróf, egy vers végett!» Csakhogy
Stadion gróf éppen a dialektikában volt nagy s úgy tudta belenyomni a
császár lelkébe a saját akaratát, mint a viaszba a saját pecsétjét.

– Hiszen a vers csak vers, – érvelt a miniszter – s teljesen ártatlan
dolog, ha például pensumnak van feladva; ha egy leányhoz szól,
természettől beoltott érzelmek bugyborékolása. Az ember efajta verseket
írhat a titkos fiókjának is, hogy a szívén könnyítsen – kivált, ha nincs
remény a viszontszerelemre. De ha az ember egy császárhoz ír dicsverset,
ezt bizonyosan nem abból a keserű epekedésből teszi, hogy az illető
császárt nem veheti el feleségül, hanem rendesen valami egyéb czélja van
vele, mire nézve a legelső lépés, hogy arról a versről tudomást
szerezzen a császár. Hiszen fölségedhez is írt Akli névnapi,
születésnapi, valamint ujévi distichonokat és azok így vagy úgy
tudomására hozattak fölségednek. (Sajnos, hogy nekem is – tette hozzá
csípősen.) Ha tehát Akli most Napoleonhoz írt dicsverset, világos dolog,
hogy azzal Napoleonnak akart kedveskedni, amiből határozottan
következik, hogy Akli valamely összeköttetést _folytat_ Napoleonnal vagy
még csak _keres_. Tertium non datur. Az a körülmény azonban, hogy
Napoleon eddigi haditerveinkről mindig előre értesült s részben ez
okozta az ulmi és austerlitzi vereségeket, szinte kétséget kizárólag
mutatja, hogy Akli nem uj titkos összeköttetést keres a korzikaival,
hanem egy régit folytat.

Napfény nem érleli olyan bizonyosan a buzaszemet, mint a Stadion
érvelése a gyanut. Akli el volt veszve. A császár, mint láttuk, nagy
fölháborodással átengedte sorsának. Sok szabad a bolondoknak és
poétáknak, de minden mégse szabad. Lakoljon, ha bűnbe esett.

A «Schmidt apó vendéglőjében» azonban nem sokáig maradt, elvitték szem
elől a bécsujhelyi börtönökbe, – addig is, míg Stadion gróf biztosabb
adatokat gyüjthet árulása felől. Így, pusztán a verssel, nem merte bíró
elé állítani. – A vers, az igaz, elég rossz, de hátha a bíró is rossz
lesz és nem találja kellő bizonyítékok hiányában elítélni. Jobb hát
előbb bűnöket gyüjteni ellene és addig hadd legyen Bécs-Ujhelyen. Végre
is, azt mondja az arab közmondás: jobb állni, mint járni, jobb ülni,
mint állni. Hát hadd üljön.

A bűnök gyüjtése pedig minden gyüjtések között a legkönnyebb. Ha éppen
nem volna, mesterségesen lehet tenyészteni, mint a pisztrángot. Stohlen
lovag Bécsbe hívatta a bécs-ujhelyi fogházigazgatót, Bernot urat és
megmagyarázván neki, milyen gyanuban áll a fogoly, utasítá, hogy a
tintát, papirost ne vonja meg szomorú magányában, sőt inkább kössön vele
bizalmas barátságot és adjon neki módot (sőt esetleg tanácsot is
ügyesen), hogy panaszolja el sorsát Napoleonnak és kérje közbelépését
kiszabadítására, – persze a levél Stohlen lovaghoz küldendő s a többi.

Aklit tehát még itt se hagyta el a gyöngyélet. Bernot úr megszerette,
rab létére vacsorára hívogatta, pertu lett vele. Kisasszonyai is voltak
Bernot úrnak, két ábrándos szemű Gretchen, akik hárfát játszottak vagy
lenszálakat fontak guzsalyaikról esténkint. Az egyik, Klementine,
szemlátomást kaczérkodott Aklival. Akli nem volt elég karakter, nem
vallotta be, hogy a gondolata valahol másutt jár, Bécsben, egy utczában,
egy nevelő-házban… Akli visszakacsintgatott rá és így szövődött a
fogház-igazgató lakásán egy kis idill. Bántotta ugyan a lelkiismeret,
hogy a leányt hitegeti, de ekképen okoskodott: Ha a leányt
felvilágosítanám szívem titkáról, akkor nyugodtabb lenne a lelkem, de
oda lenne a testem kényelme, a jó kosztom és lelkem helyett a gyomrom
háborogna. Nos, minthogy a lelkem a kedves lánytól való távollét miatt
anélkül is szenved, ezt a kis terhet is még reá rakom, már neki úgy is
mindegy. Ezzel az okoskodással legalább elhitte, hogy nem rossz ember.
Amint hogy nem is volt rossz, csak szamár. Azt hitte, ő csal, pedig őt
csalták.

Egy este, midőn ismét Bernotéknál vacsorált, hozzá simult Klementine és
szemrehányást tett neki.

– Miért nem igyekszik szabaddá lenni?

– Hiszen igyekszem, – felelte Akli, – már két instancziát írtam a
császárhoz, édesapja el is küldte, de megfoghatatlan módon nap nap után
múlik és semmi se mozdul. Pedig meg vagyok győződve, hogy a császár
szeret s nem tudom, mit vétettem, ha vétettem, de megbocsátaná, érzem.

– Ne higyje azt; a császár senkit se szeret. A Habsburgok hidegek, mint
a glecserek. Ellenségei vannak a Burgban s őt most azok informálják.
Sohase fog megszabadulni, ha nem hallgat rám.

– Iszen hallgatok én szívesen. Hát mit tegyek?

– Hajoljon közelebb, majd megsúgom. Forduljon Napoleonhoz egy
kérelemmel.

Akli csodálkozott.

– Napoleonhoz? Mi közöm nekem Napoleonhoz? Vagy mi köze Napoleonnak én
hozzám? Nem értem magát, Klementine. Hol veszi ezt a képtelen ideát?

Klementine zavartan felelt.

– Csak úgy érzem, csak úgy gondoltam. Tudja a nők az ilyet eltalálják.
Ami aztán a levelet illeti, azt kézbe juttatni én is tudnám. Van egy
unokatestvérem, aki orvos Párisban és benfentes a Tuileriákban.

Akli gyanuját még ez se ébresztette fel – női szemek gyöngéd
tekintetétől símogatva, mélyen alvó fenevad a gyanu, – egyszerű,
hiábavaló fecsegésnek tartotta a leány tanácsát és természetesen nem írt
levelet Napoleonhoz.

Akadt úgy is elég írnivalója.

A fogházigazgatónak ugyanis a két kisasszonyon kívül volt egy kis fia
is, aki katonaintézetbe járt. Bár a szülei helyben laktak, mégis
bennlakó volt, mint a többi, csakhogy a katona-tanárok jó barátságban
lévén Bernot úrral, ha otthon ludat öltek vagy ha Bernotné asszony
jóféle puddingot csinált, a kis Eduárdot hazaeresztették «szopni».
Addig-addig járt haza Eduárd az utóbbi időkben, hogy egyszer csak a
leczkeóra után elkezdi a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját
fütyürészni. Mint a puszták égő tőzegeinek füstje ahogy megüti a tinó
orrát, úgy ütötte meg a magyar puszták dallama a Kovács Gyuri fülét. Oda
szaladt nagy lelkendezve német tanulótársához és nyakon ragadja, mintha
valamit ellopott volua.

– Hol vetted ezt a nótát, «kamerad»?

– Hát egy rab van most az apámnál, attól tanultam.

– Magyar rab?

– Magyar rab, valami Akli nevű.

Gyuri elsápadt, szíve hangosan dobogott, de a német előtt nem akarta
magát elárulni, a mennyire lehetett, egykedvüséget erőszakolt
arczvonásaira:

– A név közömbös, akár Pál, akár Péter, csak a magyar voltát sajnálom.
Nem tudod, miért fogták el?

– Hogy gondolod azt? – felelte Eduárd. – Atyám sohase mond el hivatalos
titkokat.

– És hogy ismerkedtél meg vele?

– Atyám nagyon szereti, ebéd és vacsora idejekor gyakran kihozatja a
czellájából és együtt étkezik a családdal.

– Atyád derék ember lehet – felelte Kovács György meghatott hangon.

– Meghiszem azt. Két érdemrendje van, barátom.

– Edd meg az érdemrendjeit! Nem azok miatt mondom.

– De a rab is kellemes ember, zongorázni tud, énekelni, fütyülni,
Schillert, Goethét könyv nélkül mondja el. Művelt és mulatságos.

– Beeresztenek hozzá idegeneket?

– Nem szabad.

– És hol van becsukva? A fogházépület melyik szárnyában?

– A déliben.

– Megmutathatnád nekem az ablakait?

– Maradj csak a singularisban. A rabok nem laknak termekben, csak egy
ablaka van a zárkájának.

– Mutasd meg nekem, Eduárd.

Eduárd gondolkozott kissé, hogy nem vét-e ezzel valamit a fölebbvalók és
az állam ellen.

– Mi végből akarnád? – kérdé vontatottan, kedvetlenül.

– Hát mi egyébért, – felelte a magyar fiu – egy pár hazai dalt szeretnék
elénekelni egy csöndes estén az ablaka alatt s ő azt meghallaná és talán
jól esnék neki. Hát mit is tehetnék én egyebet azzal, hogy az ablakát
tudom?

– Igaz, – mondá megnyugodva – de nem fogja meghallani, meglátod, mert
magasan van az ablaka.

– Ne félj te attól. Kifogja a magyar fül a magyar hangot, ha akárhogy
elkeverődik is a levegőben.

– Hát jó, nem bánom, megmutatom majd egyszer.

Lőn tehát egy napon, hogy Akli Miklós czellája ablakán egy kavics röpült
be nagy csörömpöléssel, éppen a fogoly lábaihoz. A kavics papirosba volt
betakargatva. Akli fölemelte, legöngyölgette róla a papirost és
elolvasta, ami írva volt rajta: «Én vagyok itt, Akli bácsi. Nem
parancsol valamit? Kezeit csókolja: Gyurka.»

Hej, megörült Akli a levélnek s nyomban rohant az ablakhoz, kendővel
integetve a fiúnak, aki lent állt egy magyalfa-bokornál, parittyáját
fogva a kezében.

Majd hirtelen visszahúzta a fejét, néhány sort vetett ő is papirra s
abba betakargatva a kavicsot, ledobta az ablakból:

«Szervusz, Gyurka! Hát rám akadtál? Csehül vagyunk, öcskös. Gyere el,
amikor jöhetsz, egy levelet írok Iluczinak, amit majd neked kell
továbbítanod.»

Azontúl gyakran jött el a Gyurka a bástyákhoz és a kövek szorgalmasan
diskuráltak egymással. Akli leveleit Bécsbe küldözte és az Iluczi
válaszait fölröpítette a parittyából a börtönablakba. Ezekből a
levelekből sok mindenfélét megtudott Akli, ami a világban történik;
kivette, azt mondja (t. i. Iluczi mondja) a benfentes Kolowratból,
akivel most, mint az Akli helyettesével, gyakran érintkezik, hogy a
császár szertelenül haragszik Aklira (hogy miért, azt Kolowrat se
tudja), azt is mondta Kolowrat, hogy a császár semmilyen levelet nem
kapott Aklitól, de nem is fogadná el, mert a nevét sem szabad említeni
előtte. Arról is írt a bakfisch, hogy a kiállhatatlan Szepessy báró
gyakran megfordul az intézetben, szépeleg neki, virágokat, czukrot
küldöz be, sőt most ujabban úgy öltözik, mint egy piperkőcz (olyan
furcsa a szép uj ruhákban, hogy nevetni kell rajta). «Kezdett már a
helyzet tűrhetetlen lenni, úgy, hogy megkértem Kolowratot, segítene
rajtam, mire Kolowrat meghagyta a madamenak, hogy a bárónak ne engedjen
velem semmi érintkezést és ezt úgy vegye a madame, mint a császár
parancsát.» Majd minden levélben volt egy kis enyelgés, egy kis czélzás
a sorok között a stadt-parkbeli beszélgetésre, meg egy kis biztatás a
jövőre, hogy «bővebben élőszóval, akkor, amikor – az mindegy». Ez a
«mindegy» sokat látszott jelenteni és édes gondolatokat hajtott az Akli
fejében. Virágok nőttek attól a kis czellában és tündérálmokat hozott az
éjszaka. Utóirat pedig éppenséggel minden levélben volt, némelyikben
kettő is, zagyva tarkaságban: «Vigyázzon az egészségére és írjon minél
többször, én sokat gondolok magára. Itt Bécsben most az a hír, hogy
Napoleon császár elválik a feleségétől és a mi császárunk leányát, Mária
Lujzát veszi el. A kis orgonavirágos szalmakalapomat, amelyik magának
úgy tetszett, képzelje csak, megrágták az egerek.»

A kövek sok érdekeset beszéltek és Akli lassan-lassan okoskodni kezdett.
Hátha az ő instancziáját csakugyan nem kapta meg a császár? Hátha Bernot
el se küldte? Hiszen ez az egész barátsága a foglyával egy csöppet se
természetes. De hát mit akar? és általában mit akarnak vele? Miért nem
állítják biró elé? Miért nem mondják meg, mit vétett, hogy védekeznék
ellene? Így azt se tudja, mit mondjon, hol kezdje. Hiszen ez az egész
dolog egy átláthatatlan ördögi cselszövény, amelynek a kibonyolító
szálát hiába keresik izzó fejében nyargaló gondolatai éjjel-nappal. A
császár haragszik rá, nevét se szabad előtte említeni. Megfoghatatlan
ez! Meg lehet ebbe őrülni.

Nagy töprengések után elhatározta, hogy még egy végső levelet intéz a
császárhoz. Csakhogy ezúttal a Bernot tudta nélkül. De hát miképpen? A
legközelebbi napon megkérdezte Gyuritól, tudná-e valami módját, hogy egy
levelét a császár bizonyosan a kezeihez kapja?

Gyuri felparittyázta a feleletet:

«Személyesen fogom hozzá juttatni, csak írja meg.»

Akli tehát még egy instancziát szerkesztett klasszikus, ékes latin
nyelven, mely talán csak a követ nem inditaná meg. Gyuri pedig először
érezte a tettvágy hevületét, mikor egy ilyen nagy feladat esik a
vállára, eljuttatni az instancziát a császárhoz. No, hát ott is lesz az
– ha a pokol minden ördöge ellenezné is. Ezzel vélte meghálálni
mentorának, ami jót tett vele.

Száz terv is kóválygott a fejében, de a legelső volt megtudni, hogy a
császár hol van most.

Elment a postamesterhez. Lapok akkor nem jártak, ahol pontosan megvannak
a hírek az udvar köréből. Csak a postamesterek tudták az egymást
keresztező levelekből az udvar hollétét.

– Ő felsége most Laxenburgban tölti az őszt – mondá a postamester.

No, hála Istennek. Laxenburgot legalább egy kicsit ösmerte a Gyuri
gyerek. Ott már egyszer bejutott a császárhoz, pedig senki se akarta
beereszteni.

Három napi szabadságot kért az igazgatótól, hogy családi ügyben el kell
utaznia, mire megindult és meg sem állott Laxenburgig.

Ott állt megint a vártánál, a vassorompós kerítésnél, ahol évekkel
azelőtt. Olyan furcsa! Mintha éppen az a katona járna ott fel s alá, aki
azelőtt. Még a bajusza is olyan.

De most már Gyuri is katonaruhát viselt. A nagy katona szerető szemekkel
pislogott az apró katonára és semmi kifogása se volt, hogy az a kapun
bemenjen az udvarra.

Eddig csak megvolnánk, gondolta magában Gyuri, de mit csináljon most?
Kihez forduljon? Kolowrathoz fordulna, de az szigorú ember,
visszakergetné az intézetbe és dehogy eresztené a felség elé az Akli
instancziájával – kivált ha parancs van, hogy Akli nevét említeni sem
szabad. Legjobb lesz, ha meghúzódik valami bokorban s meglesi, míg a
császár a parkba jön s akkor eléje áll és vakmerően odanyujtja a
levelet. Csakhogy ez is kivihetetlennek látszott, mert valahányszor a
felség sétára megy, a zsandárok előbb kikutatják a kertet. Az is
megfordult fejében, hogy ha a császár kikocsizik, akkor künn az utczán a
kocsijába dobhatja a levelet. Igen de a császár sokszor hetekig se
kocsizik ki. Végre eszébe jutott az öreg Laube, a császár komornyikja;
mikor a nővérével ide jött, ő viselte gondjukat, nyájas, piros arcza,
mint melegítő emlék, derengett eléje a multból. Miért ne kereshetné fel
a kedves öreget? Tőle megtudhat valamit a császár napi programmjából s
aztán ahhoz tarthatja magát. Az ám, de az öreg Laube is megkérdezi, hogy
mi szél hozta ide? Mit akar? Miért hagyta ott az iskolát?

Ejh, hát egy kis ravaszság még nem hazugság, azt fogja mondani, hogy
Aklival akart személyesen találkozni. Úgy tesz, mintha nem tudná, mi
történt Aklival, még talán szép szerével ki is veszi az egyenes szívű
öregből, hogy Akli miért lett kegyvesztes, ami nagy eredmény lenne, mert
ezen fordul meg a védekezés módja. Az ilyen öreg szolgák sokszor többet
tudnak, mint a nagy urak.

A császári kastélyban pedig óriási nyüzsgés volt a mai napon, lakájok
szaladgáltak keresztül-kasul a folyosókon, a konyhai részeknél kukták
sürögtek-forogtak, egy-egy fehérkabátos, fehér tányérsipkás alak
ki-kibújt odújából hűtőzni vagy tojáshabot verni, a második főudvaron
fényes egyenruhájú tisztek jártak-keltek, az épület homlokzatánál a
Plankenstein-huszárok két százada volt felállítva s a folyosóknál,
bejáróknál díszbe öltözött kopjás vitézek álltak őrt. Szóval, valami
nagy parádé volt a császárnál. De ez csak könnyítette Gyuri dolgát, a
czifra sokadalomban könnyebb volt elvegyülnie.

Bátran tartott annak az ismert bejáratnak, mely a komornyik
lakosztályába vezetett; a kopjások szó nélkül hagyták fölmenni a
grádicson; előtte, de már följebb, egy nyalka huszártiszt lépegetett,
aki véletlenül elejtette fehér keztyűjét, melyet a kezében tartott. A
gombolyaggá gyűrt keztyű lecsúszott a garádicsról és gurult, gurult
lefelé…

A huszártiszt (egy óbester) hátrafordult erre, egy kis magyar
káromkodással aposztrofálva a lefelé szaladó keztyűt, miközben
kedvteléssel vette észre az utána jövő gyerek-katonát s rárivallt
nyersen németül:

– Add fel a keztyűmet, te gyerek!

Gyuri sértődve vörösödött ki a tegezésre és a «gyerek» szóra, egy
perczig habozva tűnődött, hogy fölvegye-e a keztyűt vagy megtagadja a
goromba óbesternek ezt a legegyszerűbb udvariasságot is.

– No mi az? – mennydörgé az ezredes csodálkozva. – Talán nem akarod
felhozni?

De már ekkor lejebb lépett Gyuri vagy két grádicson a keztyűért, mert
nem tartotta tanácsosnak, ily fontos küldetésben jelenetre adni okot.

Fölvette a keztyűt s fölvitte az ezredesnek.

– No, ezer szerencséd, kis baka, hogy felhoztad, mert bizony, mondom,
kétfelé hasítottam volna a tökfejedet.

– Vagy én a magáét! – felelt a fiú, rendíthetetlen nyugalommal nézve a
szeme közé és önkénytelenül kis spádéjához kapott, mely csörömpölve
mozdult meg oldalán.

– Ejnye, gígom-gágom! – kiáltott fel az ezredes nagy örvendezéssel,
egyszerre magyarra fordítva a szót. – Kinek a fia vagy, ecsém?

– A Kovács Mihály óbesteré.

– Parolát ide, hékás. Hát bizony észrevettem a viselkedésedről, hogy
magyar anya szült, hanem már most jobb, ha kibékülünk, mert tudd meg te
is, hogy kivel kötöttél ki, atyámfia: én Simonyi óbester vagyok.

Most utólagosan ijedt meg a fiú, láthatólag elsápadt. A híres Simonyi
óbester vitézségét szétvitték a mesék és legendák a világban mindenüvé,
még oda is, ahol a padokat faragják. A legvitézebb huszár megelégedetten
olvasta a saját dicsőségét a fiú arczán.

– Semmi az – jegyzé meg nyájasan. – A farkas is csak odáig eszi meg az
embert, ameddig kinn van a csizmából. Azontúl nem bántja. Nos, te még
bent vagy a csizmákban.

És megveregette barátságosan a vállait.

– Hány órakor jön meg az uralkodó? – kérdé azután.

– Miféle uralkodó? – csodálkozott Gyuri.

– Hát melyik, ha nem a hesszeni, hiszen őt várjátok vagy mi?

– Nem tudom – vallotta be a fiú. – Én nem tartozom az udvarhoz.
Bécsujhelyi katonanövendék vagyok.

– No, hát nagyra nőjj! – szólt az óbester, elválva a fiútól, miután
fölértek a pompás, márványos korridorra.

Az óbester jobbra ment, kevély, sarkantyús lépteivel, a fiú balra
tartott, a Laube apó lakása felé.

Alig hogy egyet-kettőt lépett, hát ki jön rá szembe, topogó, apró
lépésekkel: maga az öreg Laube. Mondja aztán valaki, hogy nincs
szerencse! De mennyire megőszült, összeesett az öreg. Valami különös
zöldes Waffenrockot és nadrágot hoz a karján, a másik kezében fekete,
aranyrojtos kalpagot tart.

Gyuri mosolygós arczczal siet feléje, de a Laube apó szelíd kék szemei
ismeretlenül szegződnek rá.

– Jó napot, Laube úr, hát nem ösmer rám?

– De bizony, de bizony. A hangja olyan ismerős. Ah no, hogy is
felejthettem csak el. Az a kis pompás magyar fiú… Oh, kicsi szívem,
persze, hogy maga az. No lám, no lám. Oh, hiszen már katona, valóságos
katona, nyalka katona. Hop, fikom adta, hisz kardja is van. Bizony már
meggyengülnek a szemeim, nem ösmertem volna meg, csak a hangjáról, mert
a fülem még jó. Természetes, az olyan vén szamárnak, mint én, a füle
tart ki a legtovább. Pedig szemem is olyan volt valaha, mint a sasé. Én
voltam azelőtt Ő felségének a legkedvesebb vadásza s bizony eleget
vadásztunk egykor Ischlben az ön édes papájával is, az Isten
nyugosztalja, de hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?

– Éppen magát akartam meglátogatni, Laube úr, de látom, rosszkor jöttem,
szolgálatban van.

– A hesszeni ezred ruháit viszem be a császárnak, mert ebédre várjuk a
hesszeni uralkodót s az a bolondos komédia járja ezek közt, hogy az
egymás uniformisában jelennek meg. Sületlen egy mesterség az egész
uralkodás, de hát nem nehéz és ha már eddig meg nem úntam, most öreg
koromban megjárja pihenőnek. A fülem, hála Istennek, elég jó és a
csengetyűt messziről meghallom. Nagy áldás az Istentől az olyan fül.
Különben mi járatban van az úrfi?

– Aklit, a mentoromat akartam meglátogatni, de azt hallom, valami baja
történt, hogy már nincs itt; azért jöttem önhöz, Laube úr, hogy
kérdezősködjem utána.

– Mit? Hát nem tudja? – kiáltott fel élénken a komornyik s letette a
ruhákat a márványoszlopzatra s azután megnézte az aranyóráját, mely
hatalmas, vastag lánczon lógott le, – még van néhány perczem. Igazán
semmit se tud? Ej, hát vége van a szegény Akli úrnak. Valami hóbortos
verset írt és hát krcs (kezével az ajtónak kulcscsal való bezárását
jelezte) ül valahol a hűvösön – s tudja Isten, látni fogja-e még
valamikor az Isten napját. Mert hát Akli úrnak szárnyai voltak, ahogy
mondani szokták és az sohase vezet jóra, sokkalta jobb, ha csak fülei
vannak az embernek.

Mialatt Laube apó mindjobban nekimelegedett, azalatt Gyuri fölismerte a
helyzet előnyeit, egyre nyomult háttal a hesszeni uniformis felé s
felhasználva az öreg szemeinek gyöngeségét, egy alkalmas pillanatban,
mikor Laube apót elfogta a köhögés, egy ügyes mozdulattal becsúsztatta
Akli instancziáját a hesszeni zöldes Waffenrock zsebébe, miközben váltig
sopánkodott:

– Oh, szegény Akli bácsi, szegény Akli bácsi… Hogy lehetne rajta
segiteni?

– Azon bizony nem lehet sehogy, ne is törje rajta fejét az úrfi. Amelyik
körte egyszer lepottyan a fáról, az már nem kerül oda vissza többé.

– De hátha ártatlan volt?

– Mindegy az a körtére nézve, akár azért potyogott le, mert rothadt
volt, akár nem volt rothadt, de erőszakkal tépték le, vége van, punktum.
De már most mennem kell a ruhákkal, mert a császár öltözködni fog.
Megvár az úrfi?

– Nem, nem várom meg, Laube úr, csak éppen egy perczre akartam látni,
mielőtt visszaindulok Bécsujhelyre, hiszen talán tudja…

– Minden bizonynyal, de ön végre is otthon van nálunk és itt találja
most Kolowrat grófot is, akit a császár gondviselőjéül megbízott. Hogy
van a leánytestvére? Hallom, hogy szép kisasszony lett.

– Jól, köszönöm, de ne szóljon, kérem, Kolowrat grófnak, Laube úr, hogy
itt voltam, csak úgy engedély nélkül szaladtam ide Akli úrhoz és önhöz.
Nem szeretném, hogy Ő felsége vagy Kolowrat gróf megfeddjenek emiatt.

– Azaz, ön inkognitó van itt – nevetett Laube úr. – No, jó. Egy szót se
szólok. Hiszen nekem voltaképpen nincs is nyelvem, nem szabad lenni
nyelvemnek, megszoktam, tudom, nekem csak füleim vannak.

Laube apó eltünt a ruhákkal, Gyuri pedig abban a hitben, hogy a dolgát
jól végezte, egyenest visszament Bécsujhelyre, be se várta a parádét, a
hesszeni uralkodó érkezését, kinek ma egy fényes ebédet kellett
elfogyasztania a laxenburgi vörös ebédlőben. Pedig már erősen porzott az
út Bécs felől, ahonnan jönnie kellett a fényes menetnek, a fogatok és a
lovagok nagy sorának. Az őr a toronyból leste a pillanatot, amikor jelt
adhatott, az ágyúknál ott álltak a tüzérek, akik a díszlövéseket
elsüssék, a Plankenstein-huszárok lovai türelmetlenül toporzékoltak – de
Gyuri mindezekre nem volt kiváncsi, ő mind csak arra gondolt útközben,
hogy a császár most már öltözködik, most ölti fel körülbelül a
Waffenrockot, valami megsustorog a zsebében, megnézi, miféle papir,
elolvassa, jó szíve megpuhul és nyomban küld egy lovast Bécsujhelyre,
aki viszi a hírt vágtatva, hogy Akli Miklós tüstént szabadon eresztendő.
Jaj, csak valahogy hamarabb oda ne érjen ő nála, hogy még egy-két szót ő
is válthasson a kiszabadult Aklival.

Nem sokat pihengetett útközben a korcsmákban, haza sietett nyakra-főre s
amint megjött, legott megkoppant a kavics a rab czellájában. Akli mohón
olvasta a czérnával rákötözött papirról:

«Levelét a császár zsebébe tettem; érzem, hogy lesz eredménye.»

Hát lett is nemsokára. Az az eredmény lett, hogy Aklit egy éjjel
elszállították onnan titokban valamely más börtönbe, Bernot urat pedig
nyugalmazták megrongált egészsége miatt. Minthogy a fogház-igazgató úr
olyan jó színben volt és olyan jól érezte magát, mint a halcsík, roppant
fejtörésébe került, hogy milyen betegsége lehet. Ugy látszik, a császár
megtalálta a levelet a Waffenrockban, de nem az Akli ártatlanságát látta
meg belőle, hanem az őrizet hiányosságát Bécsujhelyen.

Ezalatt pedig otthon Magyarországon is észrevették, hogy, ami nem
először történik, nem is utoljára, a legbecsületesebb embereket, mint
valami kilincseket, lakat alá teszi a bécsi kormány megőrzés végett. A
Napoleon-kultusz elég ok volt, hogy az ember egyszerre csak eltűnjön a
társaságokból és senki se tudja, hova lett. A pozsonyi dieta tehát
hevesen sürgette, hogy a magyar illetőségü politikai foglyok magyar
biróságok elé állíttassanak.

A császár atyai jó szíve megolvadt a magyar gravamenek keserü levében,
mire azt a kegyes rendeletet adta ki, hogy a magyar politikai foglyok,
akár Olmützben, akár Kufsteinban vagy Bécsujhelyen volnának, vitessenek
magyar börtönökbe, – ha jobb nekik az otthoni doh, ami a tüdejükbe
szürődik a nyirkos börtöni falakról, hát legyenek vele boldogok.

Igy került Akli Miklós Pozsonyba, uj fogház-igazgató és uj porkoláb alá.
De legalább a magyar ég mosolyog le a kerek ólmos ablakon. Az igaz, hogy
nagyon kis darabka.

Most már aztán végkép el volt temetve a «császár mulattatója». Most már
nem irkálhatott leveleket és nem is kapott. Még tintát, papirost se
adtak neki, hiába rimánkodott a fogház-igazgatónak, hogy ő könyvet
szeretne írni. Az igazgató jóízű magyar ember volt és lebeszélte erről a
bolondságról. Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni. Elég magában véve a
becsukás, nemhogy még tetejébe könyvet is írjon. Nincs benne az
utasításban ez a szigorítás, tehát ne írjon semmit. Pihenjen egy pár
esztendeig. Hátha megváltoznak az idők. Hiszen a világ se marad mindig
az egyik oldalán, fordul egyet, mihelyt akarózik neki.



VII. FEJEZET.  KARÁCSONY A BURGBAN.

Fordult is a világ, kivált a Szent István tornyáról nézve. Az öreg
Európa felöltötte azt a formáját, amelyben sokan szeretik elképzelni: a
pletykázó kávés-nénikéét. A trics-tracs és a sugdosás szinte elnyomta az
ágyúk dörgését. Napoleon válik Jozefintől és elveszi az osztrák császár
leányát, Mária Lujzát. Már meg is kezdődött a diplomácziai
kérdezősködés. De hát nem álom volna ez? Istenem, istenem, de furcsa
szálakból, de különös vetélőkkel szövöd össze a történelem vásznát!

A világ hát fordult, de lassan… Az idők is jöttek-mentek, de sebesen, a
maguk módja szerint; azokon semmit se változtatott Napoleon. Nyár után
ősz jött, ősz után tél jött. És a szép zimankós karácsony is
beköszöntött az ő fehér bundájában (hanem már a bundán néhol
változtatott a korzikai, piros rózsákat pingálván rá.)

A karácsony és a husvét mindenkor nyárspolgárias ünnep volt a Burgban.
Husvétkor az öreg koldusok lábait mossa meg a császár, karácsonykor
ajándékot osztogat családjának, személyzetének és minden
hozzátartozóinak és vigyáz arra, hogy egész nap csak jót cselekedjék.

E miatt aztán karácsony estéjének a napján semmi állami okiratot alá nem
ir (mert az állami okiratok ritkán tartalmaznak jótéteményt).
Halálítéletet meg nem erősít, magánügyet el nem intéz (mert ami az
egyiknek jó, az a másiknak bizonyosan nem jó), szóval, a császár
karácsonykor nem tesz semmit, tehát nem tehet rosszat se. Ellenben már
korán reggel egy zacskó aranyat küld a városházára, kiosztandót a
szegényeknek, három megégett templomra kiutalványoz ajándékul száz-száz
forintot; ezt annyira megtartja, hogy ha talán nem volna, csak két
megégett templom a monarchiában, magok a miniszterek gyujtanának meg egy
harmadikat. Reggeli előtt elmegy a kapuczinusok sírboltjába és a megholt
feleségei koporsójánál imádkozik. Megholt feleségei máris szépen
felgyűltek, de azért kilencz órára mégis végez az ájtatossággal, azután
reggelihez ül. Ő felsége bőjtöl ilyenkor az esti csillag kigyultáig,
csak halat, gyümölcsöt, mézet fogyaszt és tokaji borral öblíti le. Az
utolsó felhörpintett pohár után irószobájába vonul és ott fogadja
Metternich herczeget, a Stadion utódját (Stadion már a multé), aki a
külügyekről referál, a tegnap óta vett hireket csoportosítja és (uj
seprő jól seper) nagy buzgalommal fejti ki pókháló finomságu terveit és
húzásait az Európát jelentő ostáblán.

– Csak mindig a legokosabbat tegyük, kedves herczeg, csak a legokosabbat
– szólt bele a császár ásítozva.

– Csakhogy nem mindig tudjuk, mi a legokosabb – felelé a herczeg
kedvetlenül, hogy tervei föl nem villanyozták urát.

– Amit az Isten akar! – végzi be ájtatosan a császár.

Metternich gúnyosan mosolyog.

– Csakhogy ez talán nem egészen elég, mert az Istennek nem éppen az
osztrák külügyminiszterség a métierje.

– Oh, herczeg, herczeg! – kiált fel a császár megbotránkozva.

Míg a sanctissima majestas (ekkor ez volt a szokásos megszólítás) a
külügyminiszterrel konferált, azalatt egyre gyülekeztek az előtermekbe
az udvar appendixei. Az udvarnak az udvara. Mintha a régen kihajigált
bútorok térnének vissza. Egykori kedvenczek, penzionált öreg alakok, a
császár saját külön szegényei és pártfogoltjai, a volt feleségeinek
szegénységre jutott udvari hölgyei, a dajkák, akik a gyerekeket
szoptatták, a nevelők, akik Ferdinánd trónörököst tanították (no, ezek
ugyan meg nem érdemelnek egy hajító fát sem), a Mária Lujza
játszótársnői, a császár egykori komornyikjai, akik más állásokba
szakadtak, szóval, mindazok az exisztencziák, akik keringésükben, mint a
legyek a czukortartóhoz, valahogy közel jutottak a császárhoz s valami
odatartozandóságot tudtak magukba fölszíni. Ezeket minden évben
karácsonykor kötelességszerüen fogadta, megajándékozván kit-kit a maga
rangja és helyzete szerint.

Az estét aztán az _igazi_ udvar és a család körében töltötte, egészen
egy pater familias és a «legkeresztényibb» udvar szellemében.
Karácsonyfa van felállítva külön a család, külön a marsall-tábla és
külön a szolgaszemélyzet számára. A lakájok évenkint fölhíttak
betlehemeseket is az utczáról a császár parancsára, aki jóizüeket
nevetett a napkeleti csillag után induló szerecsen kollégáin.

A Kovács-árvákat szokásosan szintén ezen a napon fogadta kézcsókra az
udvar appendixei közt. Ekkor hozta el őket Kolowrat gróf, ki azonban már
hetekkel előbb referált előhaladásukról, magaviseletökről.

A császár vidám volt ez alkalommal, uborkaalaku arczán mosoly derengett.
Az írószoba tulajdonképpen egy nagy terem, közepén széles
mahagoniasztal, melyen rendetlenségben hevertek az irások, levelek,
jegyzetek, jelentések, állami akták. A kordovai bőrrel bevont falnál egy
másik asztal görnyedt, fölhalmozva apró csomagokkal és katulyákkal,
mindenik mellett egy jegyzet, hogy kinek szól és a jegyzetre a császári
memoria serkentésére sokszor fel van írva az is, hogy ő felsége miről
beszéljen az illetővel.

Mikor a Kovács-árvák beléptek, a császár szinte hátra tántorodott
meglepetésében, oly szép volt a kisasszony, nyúlánk alakjával, szelid
galambtekintetével s mindenek fölött az a nemes tartás, mintha egy
vérbeli herczegnő jönne bemutatni a hódolatát.

– Ah, ni, a mi magyar leányunk! – kiáltott fel a császár élénken. –
Jőjjön, jőjjön!

Odanyujtotta csókra a csontos kezét s aztán megfogta vele a leánykáét és
ugy tartotta sokáig, mintha valami puha madárfészekben volna a tenyere s
érezné a meleg madárka szíve lüktetését.

– Hogy érzi magát, kedvesem?

– Köszönöm, fölséged jóságából igen jól.

– El van-e látva minden szükségesekkel? Nem hiányzik valamije?

– Bőven van mindenem, fölséges uram.

– Das hör’ i’ gern – szólott a császár bécsiesen s aztán elereszté a
kezét és a fal melletti asztalhoz lépett, hogy kikeresse a számára szánt
ajándékot.

Hamar megtalálta a czédulát az egyik dobozon: «Helene v. Kovács» és az
is oda volt jegyezve, hihetőleg Kolowrat javaslata alapján: «Zárdába
küldés».

A császár előtt, akinek rossz emlékező tehetsége volt, csak homályosan
rémlett, hogy Kolowrat emlegetett valami konfliktust báró Szepessyvel és
valami titkos ábrándos szerelmet is, de miért ajánlja, hogy éppen apácza
legyen a leány, ennek a motivumát nem birta hirtelen megtalálni. Ejh,
gondolta magában, a vén kópé irigyli őt a mostani generácziótól.

De mindegy, ha elő van irva, hát lepergeti a feladatát. Hiszen a korona
csak rosta, amin átesik a tanácsosok tanácsa.

Fölnyitván a dobozt, maga is kiváncsi, kigöngyölgette puha
selyempapirosból az ajándékot, egy pár értékes fülbevalót, nemes tüzü
opálkövekkel.

– Viselje ezt a csekélységet, édesem, emlékezetül az idei karácsonyra.

Ilona elmosolyodott s leányos csacskasággal kiáltott fel:

– Oh, hiszen már megvan a fülemben.

A császár oda tekintett és bosszusan ránczolta össze sajátszerű
szögletes homlokát. A fülbevalónak szakasztott párja ott fityegett a
Kovács kisasszony füleiben.

– Ezeket tavaly kaptam fölségedtől!

– Az ostoba Stransky, – mentegetőzött a császár, fejét haragosan
csóválta, az ajándékokat bevásárló udvari titkárra hárítva a
felelősséget – úgy látom, azt hiszi, hogy magának négy füle van.

Ezen az ötleten édesdeden elmosolyodott a leány, ami a császárt is vidám
mosolygásra ingerelte.

– No, semmi az, – mondá kegyesen – majd megbízom Kolowratot, hogy valami
egyebet vegyen az ötvösnél, ami éppen megnyeri tetszését. De most
beszéljünk jövőjéről is. Ön most már az utolsó évben van az intézetben
és úgy tudom, nem akar férjhez menni. Hiszen a multkor volt már erről
szó.

A leány némán bólintott szép fejével s szorongva várta, mi fog
következni.

– Nem volna inkább kedve zárdába menni?

– Zárdába? – ütődött meg a leány. – Hogyan érti fölséged?

– Hát úgy (a császár zavartan kereste a kifejezést), hogy talán a
Krisztus menyasszonya óhajtana lenni? Mit szól hozzá?

Ilona lesütötte a szemeit, halavány lett, mint a fal, szíve hangosan
dobogott.

– Beszéljen bizalommal, mintha az apjához szólana. Kielégítené ez önt?

– Fölséges uram, – felelte fojtott hangon – akinek én a menyasszonya
lennék, én azt kívánnám attól, hogy engem… hogy engem mulattasson.

– Oh, kis bohó! A hit nyugalmat önt a szívbe és megelégedést. S ez több
a mulatságnál.

– De én azt kívánnám a vőlegényemtől, hogy ha például a zsebkendőmet
elejtem, azt fölvegye, hogy ha az utczán megyünk és az eső esik, ő
tartsa fölém az esernyőt, hogy a bálban limonádét hozzon és a cotilliont
velem tánczolja s erre a czélra…

A császár nevetett.

– Erre a czélra Krisztus urunk csakugyan nem alkalmas, sőt úgy nézem,
ezzel még ki sem merítette az illetőnek a kellékeit, melyek közt
alkalmasint ott lesz a csinosan kipedert bajusz is… No, no, nem kell
azért mindjárt úgy elpirulni. Hát nem bánom, legyen úgy, hogy semmit se
szóltam. Most pedig vegyük elő a «katona urat». (A császár a háttérben
álló Gyuri felé fordította tekintetét.) Nos, mit parancsol, katona uram?

De be sem várva a peczkesen álló növendék feleletét, ujra az ajándékok
asztalához tipegett, ahol egy díszes erszény volt kikészítve Georg
Kovácsnak, a czédulán pedig a császárnak saját kezével odavetett ez a
jegyzete: «Parittyázás, latin nyelv. Megdorgálandó».

– Meg vagyok veled elégedve, ficzkó – szólt hozzálépve és megveregetve a
vállát. – Professzoraid jó katonát jósolnak benned, atyád is az volt,
kegyelettel őrizzük emlékét, holta után se feledjük hűségét,
szolgálatait, hanem elszomorító reám nézve, hogy a parittyázásban és a
latin nyelvben nem tanusítasz elég előmenetelt.

Gyuri tágra nyitotta nagy, okos szemeit a csodálkozástól, hiszen a
parittyázás nem tantárgy és a latin nyelvben ő az első az intézetben.
Szólni nem mert, de itt bizonyosan valami félreértés van.

A minthogy volt is, mert a császár azt a jegyzetet olyan értelemben
csinálta hetek előtt, hogy a fiú megdorgálandó az Aklihoz parittyával
becsempészett levelekért, még pedig latinul dorgálandó meg, hogy a
leány, aki titkos beteges vonzalommal érdeklődik Akli iránt, ne értse,
miről van szó. Hanem persze a jegyzet csak jegyzet. A jegyzettel
megrögzített szó megmarad, hanem a környéke elhalványul, sőt néha nagy
bolondul meg is változik.

– Hát már most te is kikapod a magad karácsonyi ajándékát, fiúcska, –
folytatá a császár tréfálkozva, ami gyakran szokása volt. – Ez az
erszény jut neked tíz fényes körmöczi aranynyal. Hanem még ne nyúlj
utána. Előbb egy kis polgári hasznot szeretnék a hanyagságodból kihúzni.
Várj csak, fordíttatok veled valamit s amennyi hibát ejtesz a latinban,
annyi aranyat vonok le. Van-e pénzed, ha több hiba találna lenni, mi?

– Három aranyam van még a tavalyiakból.

– Az is valami. Gondolod, hogy elég lesz?

– Biztos vagyok benne, fölséges uram, – felelte Gyuri önérzetesen.

– Ohó! Te el vagy bizakodva, nagyon fennen beszélsz. Most már azért is
megpróbáljuk.

Édesdeden nevetett, a leányka arcza ragyogni és virulni látszott a
császár jó kedvétől, sőt a nap is benevetett a három ablakon, – oly
szép, oly barátságos volt most a császár hideg pompájú szobája, mint egy
otthon.

A császár leült az íróasztal előtti nagy gót karszékbe, melyet négy
aranyos oroszlánfej ékesített, szétvetette kedélyesen a lábait és csak
úgy találomra fölvett az asztalról egy teleírt papirost.

– No, nézd meg, latinul van-e, olvasd fel és aztán fordíts.

Gyuri kezébe vette a papirlapot és átfutotta.

– Fölséges uram, – szólt – nem akarok csalni, ennek a szövegét németül
is jól ösmerem.

– Látom, becsületes fiú vagy, – szólt a császár megelégedetten, – hát mi
az?

– Ez a lutheránus poézis, ahogy elneveztük, Akli úrnak egy verse, melyet
az én okulásomra költött egyszer.

A császár homlokán felhők gyülekeztek.

– És miért neveztétek el lutheránus poézisnek? – kérdé kedvetlenül.

– Mert nincsen benne sehol interpunctio, fölséges uram s ha alulról
balra olvassuk, egészen az ellenkezőjét jelenti, mintha felülről jobbra
olvassuk.

– Nem egészen értem. Melyik vers az?

– Ad Napoleontem.

– Ah! – kiáltott fel a császár meglepetve és élénken felkelt, hogy maga
is beletekintsen a versbe, mely mint corpus delicti szerepelt volt a
legfelső helyen (mert bizonyára ez az íróasztal a legfelsőbb hely.) –
Hogyan? Mit beszélsz? Hogy számodra írta volna az a… az az ember?

– Igen, emlegette egyszer, hogy Bajorországban költött ilyenfajta
verseket, kértem, mutasson belőlük, de nem emlékezett egyikre sem;
mondta, hogy inkább ujat komponál, akkor csinálta ezt a _jóslást_, mely
elülről Napoleon hadi sikereit zengi, hátulról pusztulását.

– Hihetetlen, – szólt közbe a császár izgatottan, – olvasd fel hát nekem
hátulról.

Gyuri elkezdte hátulról, jobbról balra olvasni a verset, amint
következik:

  Vaticinor tibi quod dicent te tempora
  Quare proelia lustrabit sors mala non bona sors
  Albionum ad litus frangetur denique
  Victrix Gallia nec cunctas gens tua deiciet
  Destituet mare spes magnas nec tempora
  Cinget laurea navalis quod tibi vaticinor.

(Jóslom neked, majd megtanít az idő, mi módon fogja kisérni harczaidat a
balszerencse s nem kedvező. Albion partjain végre megtörik a győztes
Gallia. Nemzetedet legyőzi valamennyi, nagyratörő reményeidet
meghiusítja a tenger, nem övezendi tengereken szerzett babér homlokodat,
amit jósolok neked.)

A száz Caesarok ivadéka valóságosan elérzékenyült az olvasás alatt.

Tehát nem igaz, hogy a jó, hűséges Akli áruló volt, hogy a franczia
császárnak akarta magát behízelegni, hogy összeköttetése volt vele, hogy
a hadi terveiket közölte volna. Ezt ugyan szépen elhitette vele Stadion
gróf.

Haragosan rángatta meg a csengetyűzsinór selyemrojtját.

Egy hadsegéd jelent meg.

– Küldje Stransky titkárt!

Ezalatt hálásan nézett a fiúcskára, ki által csodálatosképen világosítá
fel őt a gondviselés egy szenvedő rab ártatlanságáról s a saját zsebeit
is kiürítvén, teliden teli tömte az ajándék erszényt aranyakkal, mikor
odanyujtotta neki.

– No, ez egyszer elengedem a latint, – szólt türelmetlenül – Isten
veletek, gyermekeim! – tette hozzá bizonyos ünnepélyességgel. – A
császár nem hagy el benneteket. (A leány felé fordult nyájas
mosolylyal.) Magának majd csak szerzek valahol egy hadnagyot (azután a
fiú vállát érinté gyöngéden) és én magam is egy hadnagyhoz jutok
nemsokára.

Éppen az ajtó felé tartottak sugárzó arczczal a Kovács-árvák, midőn a
szemközti ajtón báró Stransky jelentkezett, egy kecske-szakállú,
czukorbaba szépségű kis emberke s még hallották a császár kurta
parancsát, künn a lépcsőkön is sokáig a fülükben csengett:

– Írjon egy parancsot, Stransky, hogy Akli Miklós rab Pozsonyban legott
szabadon bocsátandó és nálam jelentkezzék. Lovas ember vigye,
haladéktalanul nyergeljen.



VIII. FEJEZET.  A TITOKZATOS VÁLLALKOZÁS.

Zuzmarás bajuszú udvari kurir hozta karácsony estéjén lóhalálában az
Akli szabadulását Pozsonyba. A fogház-igazgató maga jelent meg a
czellában és tudtára adta, hogy szabad és a király azt rendeli,
jelentkezzék nála minél előbb.

Akli szíve nagyot dobbant örömében, mert az volt az első gondolatja,
hogy ma van karácsony, ma volt a «Búzavirág» a császárnál. A szabadság
magában véve is fönséges ajándék annak, aki meg volt tőle fosztva, de
hátha még olyan két fehér kezecske könyörögte ki, mint aminőt az ő
képzelete rajzolt, két összetett kezecskét, fehér hattyúnyakból
kezdődőt…

Olyan volt, mint a bolond. Azt se tudta, mihez kezdjen. A friss levegő
elkábította, úgy ment ki a fogház kapuján tántorogva, mint a részeg. A
hó vígan csikorgott lábai alatt. Ujjongani szeretett volna, emberekkel
találkozni, szóba állani kedve szerint, de az utczákon nem járt senki.
Karácsony estén meleg szobában ül minden keresztény lélek, csak egy-egy
utczanyílásnál látni a szomszéd téren tétova fényt, mintha rézkarikák
futnának végig a havon; a betlehemes gyerekek kószálnak arra beljebb,
papirlámpáikkal.

A belső házsorok közé lépve, az első nyájasan csalogató fény az «Arany
bárány» kivilágított ablakai voltak. Az ajtó fölött a borókaágon millió
gyémánttű csillogott, az ajtó üvegjén pedig ott mosolygott a habzó sörös
pohár és a zöldes boros palaczk.

A lutheránus öreg torony órája hatot ütött.

Akli belépett a vendéglőbe. Máskor a mulatság, zajos tivornyák tanyája;
most végtelenül szomorú hely, ahová csak azok lépnek be, akiket sehol se
várnak ma. A vendéglős maga is csodálkozó pillantást vet a belépőre.

Öreg, kajlabajuszú ember, nagy báránybőrsüveggel a fején, amelyet meg
sem emelint.

– Mi tetszik?

– Egy itcze bor és valami harapni való.

– Az úr talán idegen?

– Bécsi ember vagyok.

– És alkalmasint itt rekedt?

– Valóban itt rekedtem, szeretnék is egy kis falatozás után mindjárt
indulni, ha alkalmatosság volna.

– Hm, – szólt a korcsmáros, kedvetlenül vakarva a fejét – mit adjak az
úrnak? Ilyenkor Pozsonyban nem tartunk korcsmát. Mert a vendég mind
otthon eszik. Nem készítettünk semmit. Én magam is becsukom a korcsmát
egy óra mulva és elmegyek a leányomhoz vacsorálni, kis unokáim vannak,
tetszik tudni; a szakácsnémat is odaküldtem, hogy a lányomnak segítsen.

– De egy kis sajt mégis csak akad a ház körül, vagy valami hideg sült.
Éhes vagyok, mint a farkas.

Az öreg ember kimegy a konyhára, azután nagy röstelkedve csoszogott elő.

– Bizony nincs semmi. Inzurgensek mulattak itt ma délben és az ördögöt
is megették volna. Olyanok, mint a sáskák. Hanem tudja mit az úr, ha
csakugyan éhes, tiszteljen meg bennünket, jőjjön velem, a lányom
szívesen látja vendégnek, itt lakik a harmadik házban.

Akli habozni látszott.

– A vőm kocsit is tart, hátha bevihetné vacsora után Bécsbe – mondá
rábeszélő melegséggel a különös korcsmáros. – Pozsonyban úgyis nehéz
kocsit kapni máskor is, de karácsonykor kétszeresen, mert a lónak
mindegy, de már a kocsis nem szívesen hagyja itt ilyenkor a mákos
metéltet.

– Köszönöm a szíves ajánlatát, – felelte Akli, elcsábíttatva a kocsi
kilátásaitól – és ha nem lennék nagyon alkalmatlan…

– No, csak az kellene még, – szabódott a korcsmáros – ha én hozok
valakit.

– Én Akli Miklós vagyok – mutatta be magát hősünk, mivelhogy illendő ily
esetben megmondani a nevét.

– Én meg Gelencsér Mihály. (Parolát csaptak egymás tenyerébe.) Micsoda
mestersége vagy foglalkozása van, ha meg nem sérteném?

– Hát én bizony abból éltem eddig, hogy mulattattam valakit.

– Én meg azokból éltem, akik mulattak. Egy malomba őrlünk, ahogy látom.

Ezzel aztán nem is volt több beszéd köztük, Gelencsér uram bekiáltott a
belső helyiségbe: «Gyere ki, ragyabunkó», mire egy tömzsi, ragyás
legényke gurult ki valahonnan, erre bízta rá a söntést, mondván:

– Te pedig itt maradsz, ragyabunkó, egész kilenczig a kimérés okáért, ha
netalán borért küldenének a «házaink», ámbár, aki már eddig be nem
szerezte, megérdemelné, hogy szomjan haljon, kilenczkor bezárod a
korcsmát és eljösz a kulcscsal Zsuzsáékhoz.

Ezzel karanfogta Aklit és elvezette az utcza végére, ifjabb Tóth
Mátyáshoz, ahol – nem akarom szélesen elbeszélni – olyan vacsorát tálalt
fel a gömbölyű Gelencsér Zsuzsika, hogy a fölséges császár is
megnyalhatta volna a száját utána. Füstölt kolbászos káposztalevesen
kezdődött, folytatódván egy öreg sertésnek különböző földi maradványain
és egy unokának (malacznak) ropogósra pirított rozsdaszín testén át a
pulykapecsenye, a mákos metélt, a herőczén túl, le egész a diókig és
almákig a háziasszony folytonos sopánkodásai közt, hogy: «Jaj Istenem,
ha tudtam volna, hogy vendég is lesz.»

Akli sokat evett és sokat ivott, azután pedig sokat beszélt s olyan
érdekes dolgokat, hogy szinte a fele szaladt el az időnek, ami még az
éjféli miséig hátra van. Élvezték a beszédjét, tágra nyitott szemmel
hallgatva azt. Csak a két kis pulya aludt el, egyik az anyja, másik az
apja ölében.

– Fektesd le a gyerekeket, Zsuzsi – figyelmeztette Gelencsér uram.

Vetkőztetés közben észrevette az anyjuk, hogy a kis Pali fiú marka össze
van szorítva, szétfeszegeti a kis rózsaszínű ujjacskákat, hát mit
szorongat a gyerek? Egy igazi aranypénzt, egy körmöczi aranyat. Nézi a
kis leányt, a Katót, hát annak is össze van csukorítva a marka és abban
is aranypénz csillámlik. Megijedt az asszony az aranyoktól, szinte
belesápadt. Ezt az az idegen adhatta nekik. Kiszaladt az ágyas szobából
és beinti szemöldökje mozgatásával az öreget.

– Miféle embert hozott maga ide, édes apám? – kérdé rejtélyes
suttogással.

– Mért kérdezed? – hökkent meg az öreg.

– Mert szegény embernek mondta.

– Hát aztán?

– Egy-egy aranyat csempészett be a gyerekek kezecskéibe.

– No, ez csak azt mutatja, hogy emberséges ember, meg akarta hálálni a
vacsorát.

– Hát már most mitévők legyünk?

– Visszacsempészszük a zsebébe, mivelhogy mi is emberséges emberek
vagyunk. Add ide azt a két aranyat!

Az öreg Gelencsérben volt aztán elég ravaszság, ráköszöntött egy pohár
bort s a koczintás után magyaros szívességgel átfogta a derekát, mintha
roppantani akarna rajta, miközben becsusztatta a két aranyat a zsebébe.

A vendég visszaszállt poharával a ház népére, igérvén, hogy sohase
felejti el a szíves vendéglátást s felkérte, hogy ha valamelyikük
valamikor Bécsbe vetődik, nagy tisztességnek tudná, ha fölkeresnék.

– Nagy város az arra, – felelte a gazda – és hát nem igen megyünk mi
Bécsbe, de ha mégis úgy esnék, nehéz lehet ott megtalálni az ismerőst.

– Csak Akli után kell tudakozódni a császári rezidencziában, a vártától,
vagy akárkitől.

– Macska legyek, – kiált közbe nevetve az öreg Gelencsér – ha nem
egészen úgy fest a dolog, mint a czinkotai kántor históriája.

Eközben megérkezett a ragyabunkó is, az öreg Gelencsér unokaöcscse (a
csallóközi Gelencsérekből), akinek a vacsoráját melegre tették addig.
Azt a hírt hozta, hogy a korcsmát azóta érkező inzurgensek rohanták meg,
alig tudott tőlük szabadulni. Bort és vacsorát követeltek és szobákat
kértek, ahol át akarnak öltözni.

Akli csodálkozva kérdezte:

– Hát folyik még a háború Napoleonnal, hogy még mindig szerepelnek az
inzurgensek?

– Dehogy folyik, dehogy, – jegyzi meg Gelencsér – hiszen veje lesz a
császárnak.

– Igaz volna?

– Bécsi ember létére ne tudná? Hiszen már a verebek is csiripelik.

– Hallottam valamit s éppen azért nem értem, micsoda inzurgensekről van
itt most szó.

Az öreg Gelencsér vállat vont.

– Délben nálam ebédelt vagy húsz ilyen csallóközi kurtanemes, akik
inzurgenseknek nevezték magukat, egyenkint szállingóztak, mindegyik
egy-egy batyut hozva és karabélyt. S minthogy két vendégszobám is van,
délután, miután jól ettek-ittak, elkérték a két vendégszobát s
felöltöztek ott bőrködmönökbe, szűrnadrágokba, közönséges parasztoknak.
Furcsa puska, gondoltam magamban, csodálatos az egész, de végre is mi
közöm hozzá?

Akli gondolatokba merült, de aztán elvetette az egész rejtélyt, ahogy a
teljesen megfejthetetlen problemákkal tesz az ember s miután az öreg
Gelencsér szemei is egyre kisebbedtek és az órabeli kakuk kiáltásai
egyre szaporodtak, elkezdte a beszédet az elutazásra irányítani.

– Igaz, – szólt az öreg, a dörgést megértvén, – megigértem, fiam, kedves
vendégünknek, hogy esetleg te is beviheted Bécsbe a szekereden.

– Nem lehet, ipam uram, igen sajnálom, de a kocsit felfogadta holnapra
Szepessy báró.

– Úgy? Sebaj. Már most aztán maradjon itt holnapig, pihenje ki magát.

– Pihentem már én eleget, szeretnék elmenni – felelte Akli egyszerűen.

– Igen nehéz most alkalmatosságot kapni.

– Örömest megadnám a kettőst vitelbért is. Mit szoktak Bécsig fizetni?

– Bizony elkérnek ezek a pozsonyi pernahajderek néha öt huszast is.

– Fizetnék én akár tizenötöt is.

– Ejnye no! Hopsza, ugorj csak fel, ragyabunkó, szaladj át vagy
Kirnerékhez, vagy átellenben Feldmayerékhez, azok is szoktak fuvarozni,
kérdezd meg, nem volnának-e hajlandók ideadni a kocsit Bécsbe? Mondd
meg, hogy egy úr van itt, aki jól megfizeti.

Akkoriban még nem voltak Pozsonyban rendes bérkocsik, habár a koronázó
város virágzása tetőpontján állt. A diétai követek és azok családjai,
cselédsége szokatlan élénkséget és hatalmas vérkeringést hoztak az ősi
falak közé, de a bérkocsiintézmény, melyet Bécsben is csak egy pár év
előtt honosított meg egy Himler Péter nevű orvos, még ismeretlen volt és
különben is fölösleges. Aki úr volt, az úgyis elhozta ide a négyesét is,
aki pedig nem volt úr, az úgy se lehetett diétai követ. A szegény
emberek számára ott volt a naponkint induló posta és a keddi meg a
csütörtöki napokon a Bécs és Pozsony közt közlekedő társaskocsi –
csakhogy ezekre már előzőleg kellett helyet váltani. Ah, ezek a kedves,
barátságos társaskocsik! Mindenki magával hozta az elemózsiát is. Ami
azonban a jókedvet illeti, az ott termett útközben a társaskocsikon!

A ragyabunkó engedelmeskedett, mint egy gép s mire egy-két pohár bort
ujra felhajtottak, azalatt vissza is tért a röhögő piros pofájával.

– No, mit mond Kirner?

– Azt mondja, hogy kiárendálta a kocsiját éppen Bécsbe, Szepessy István
báró.

– Furcsa, – szólt Gelencsér – Feldmayeréknél persze nem voltál?

– De voltam ott is.

– Nos?

– Szakasztott azt mondta, amit Kirner.

– Vagyis?

– Hogy a kocsiját lefoglalta egy bécsi útra Szepessy báró.

– Furcsa puska! – kiáltott fel Gelencsér uram. – Hiszen ha mindjárt báró
is valaki, azért fölférne egy kocsira. Csak nem utazik három kocsin?

– Azt mondták Feldmayeréknál, hogy munkásokat szállít Bécsbe a Meidling
külvárosi czukor-fabrikába.

– Munkásokat? Szepessy báró? Hiszi a piszi. Valami csíny lesz az egész!
Úgy sincs ki a bárónak mind a négy kereke.

Akli csupa fül volt, szíve hangosan dobogott.

– Hogyan? A különcz báró Szepessyről van szó?

– Ismeri?

– Igen, ismerem Bécsből. Nem nősült még meg?

– Nem, de suttognak valamit, mert a kastélyát renováltatta az őszszel
nagy fénynyel és hallatlan pompával. Itt nem messze, Bazin mellett van.

Akli izgatottan dobolt ujjaival az abroszon.

– Karácsony első ünnepére szállítana munkásokat? – kételkedett
Gelencsér. – Hisz ilyenkor az ott levő munkások is szétmennek. Már az
igaz, kis ragyabunkó, hogy sok bolond gombát összeszedsz, ha valahova
küldlek.

De a ragyabunkó nem hagyta magát.

– Már pedig úgy lesz, ahogy mondom, mert a déli vendégeink közül
egynehányat Feldmayeréknál láttam, ott ültek a nagy szobában az asztal
körül paraszt ködmönökben, ők indulnak reggel a szekéren.

– Ki mondta neked?

– Feldmayer Francziska.

– Úgy? Ő vele beszéltél? Azért csillog a szemed? Tehát a Szepessy báró
emberei?

– Hogy igenis az ő emberei.

– Az meglehet, – mondta Gelencsér elgondolkozva – mert Szepessy a volt
csallóközi inzurgensek kapitánya, hanem azt már kétlem, hogy ezek a
gőgös kurtanemesek azért öltözködtek volna paraszt gunyába, hogy munkát
vállaljanak a meidlingi czukorgyárban. Szamár vagy te, kis ragyabunkó.
Itt valami nagy hadi dolog készül, olyan igaz, mint hogy Gelencsér a
nevem.

– Mégis mit gondol? – kérdé a vendég sötéten, megüvegesedett szemmel
bámulva az öreg korcsmáros szőrös, redős arczába.

Tóth Mátyás szólt közbe:

– Igaz lehet, amit Gyuri mond, mert az én kocsimat is úgy fogadta meg a
báró komornyikja, hogy munkásokat szállít Bécsbe; nagy szénás szekeret
kivánt, amelyre sokan férnek. Reggelre jelentkeznek a munkások.

– Karabélylyal a ködmön alatt.

Aklit kínos nyugtalanság fogta el, maga se tudta megindokolni miért,
mert hiszen mi szerencsétlenség van abban, hogy Szepessy István Bécsbe
megy a kurtanemeseivel, hogy az ezer juxhoz, amit életében csinált, még
hozzáfűzi az ezeregyediket, azzal már nem lesz még nagyobb bolond se,
mint most. Ami a dolog rejtélyességét illeti, e tekintetben csakugyan
páratlanul fest így embrióban és a kiváncsiság méltán ülhetne tűkön
(ámbár, ha a fátyolt levennék róla, meglehet, egész közönséges hóbort
állana a szemünk előtt), de akár így, akár úgy, a nyugtalanságnak éppen
semmi köze még eddig hozzá. Igaz ellenben másrészt, hogy a kiváncsiság
és nyugtalanság egy közös kútból isznak néha.

Mindegy; nem tehetett ellene, akárhogy próbálta lecsendesíteni idegeit a
logika csillapító szereivel, hasztalan volt. Érezte, hogy ma egy rossz
cserén esett keresztül. A teste a börtönből szabadult ki, a lelke egy
sejtett, láthatatlan hinárban akadt meg és vergődik.

Az első perczben a gondviselés kezét látta működni, hogy a részletek
tudomására estek; a tettvágy lepte meg, rohanni akart, cselekedni,
intézkedni, akadályozni. Felkölteni a nádorispánt, ha itt van (ámbár
dehogy van az itt karácsonykor), vagy a perszonálist, hogy itt valami
nagy dolog készül, hogy az istenért, akadályozzák meg, de hamar. De ez
csak pillanatnyi lelki szesszenet volt, fölbuzdulás, a bátorságnak egy
különös virágja, mely egy fél perczíg nyílik a férfiszívben, aztán
elfagy a tényállás ridegségében és lehull. Bohóság, bohóság!

Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a
laiblizsebből most is Ferencz császárt, mint annak előtte, mikor még
mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva
okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten
kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondana
a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül
átöltöztetett inzurgensekkel, hát ne engedje! A perszonális legfeljebb a
szeme közé nevetne: «Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút
Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.»

Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás
felé.

– Ha így áll a dolog, kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten,
föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuczkó s aztán reggel hátha
engem is fölvennének szekerükre a munkások.

Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.

– Ami a kuczkót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan
csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már
azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani,
kivált, ha valami titkos járatban vannak.

– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve és igen háládatos volnék, ha
valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.

– Egy kis ravaszsággal, hm, – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó
szemekkel – hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!

– Úgy, hogy egy kis hadi fortélylyal. Fortély ellen fortélyt…

– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?

Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki
a dolog és hogy szeretne világosabban látni.

– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér
diplomácziai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is
borítana magára.

– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a
kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát
mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.

– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan
elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.

– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.

– Hát én a Ferencz császár embere vagyok, – szólt Akli, – az ő
mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.

– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a székét.

– Hét vagy nyolcz esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem s mondhatom,
megnyertem a császár bizalmát.

Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:

– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?

De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.

Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács
óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek
örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a
gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a
rezidencziába s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele
folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja
feleségül venni.

Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle
szemlátomást az ő uj barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy
savanyúan, mintha mondanák: Beh rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel!
Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán s még majd felőlünk is
rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az
ilyesmi bizony nem hoz az «Arany bárány»-ra semmi ragyogást.

Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellő közepén
elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla
látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkénytelenül közbe
szólt:

– No, hála Istennek!

Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeczi pipájából a füstöt
fölfelé.

Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.

– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én
azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem,
Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsujhelyre?
Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurczolták? Furcsa puska. (Ez volt
a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon?
No hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta,
mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.

– Úgy látom én, nagy kurucz kegyelmed, Gelencsér uram.

– Az öreg apám a kuruczságban sántult meg, hanem nekem még mind a két
lábam jó.

– Hát már most aztán mindent elmondtam; – végzé be Akli – az a
sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral s azért szeretnék a
népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az s esetleg megakadályozzam.
Ebben segíthetnének engemet.

– De hátha példának okáért olyat tesz, – veté ellene Gelencsér, – ami az
ínye szerint való?

– Akkor abban elősegíteném.

– Ha például Ferencz király ellen tervezne valamit? – firtatta
Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne a bosszúállás, mi? Mit
tenne ez esetben az úr?

Habozott egy perczig, vajjon nem jobb volna-e azt mondani a vén
rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az
ellenkezővel végkép eljátszsza a bizalmát, de aztán mégis csak arra
határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a
derék öreg embert.

– Megakadályoznám, – felelte – mert a király kenyerét ettem és szeretem
a személyét.

– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arcza kiderült. –
Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.

Aminek a pecsétjeül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy
szinte kiserkedt a vér a körmei alól.

– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt
hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.

– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát
nyalják, de viszont soha se állanék azok közé, akik ellene törnek.
Ezektől is húzódozom, mert mégis csak a mi királyunk, földi előljárónk s
becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe
vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót
illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferencz királyt, olyan
fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja.
Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de
reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd
utána járok a dolognak s megcsinálom, amit a czirkumstancziákból lehet.
Egy szót se többet. Értem én a csiziót!

De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél czélt érni
Gelencsér uram, a maga eszével akarta megitélni, lehető-e, valószínű-e?

– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is
Bécsbe megy. Ma a «Bárány»-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a
mészáros öcscséhez ment, aki a Három tigris-utczában lakik; most éjféli
misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.

– Okos ember?

– Okos.

– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.

– Azt majd meglássuk.

– Talán beszédes ember?

– Inkább hallgat.

– Az már nagy baj…

– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem
hallgat.

Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a
habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyujtott
faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva
Gelencsérnek:

– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.

– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a
pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a
Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is
megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be
találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire
fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.

Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna
istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy
látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha
ő akarja, rálehel a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem
lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri,
mint a mángorló sulyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli
kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a
toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd
csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az
udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.

Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei
gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok
közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.

Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.

– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.

– Nem jön el?

– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta,
beküldte egy vén asszonytól a ködmönét és a karabélyát.

– Hát most már mit csinálunk?

Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat
lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból
azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.

– Én húsz «vitéz»-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell
beszállítanom, – mondá – hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.

(Hm, tehát húsz «vitéz»-re szerződött, gondolta Akli; _vitézekről_ van
szó és nem munkásokról.)

– Hol veszünk tehát még egy vitézt?

– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.

– Van elég ember Pozsonyban.

– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő?
A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem
vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?

A házigazda hangja most vegyült be.

– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről
való nemes ember, ő, azt hiszem, vállalkoznék, ha jól megfizetnék.

– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt
hangú. – Hol az a ficzkó?

– Itt alszik nálam.

– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljen vele, Tóth Mátyás uram.

Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az
elmult este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem
értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja és íme a gondviselés teljesen
felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a
kedvéért.

Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy
fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves
vendégének a hajnali álmát, de hát valami olyas történt…

– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve.
– Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemes urat,
megalkuszom vele.

– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanut fogjon Bori uram.

– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolcz évig az udvarnál.

Kis vártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliáth
termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó
krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.

– Nemes Bori Pál vagyok, – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját
kevélyen összeütve – volt inzurrekcziós hadnagy és pátyi komposszesszor.

– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.

– Igen elterjedt család.

– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.

– És nevezetes család – bókolt a pátyi óriás, méregetve a legénykét, aki
most felült a párnák között.

– Kivált az étvágyáról – tréfálkozott Akli.

– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a czímerére, fiatal ember – szólt az
óriás kedvetlenül.

– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy a Farkas ne
hivalkodjék.

Ez már tetszett a pátyi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a
Farkasok ivadékát.

– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának, – hárítá el szerényen a
Boriak fölényét – egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy
az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már
valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mihály uramnak volt egy nagy gombkötő
üzlete a főtéren.)

– Igen, mondott valamit.

– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.

– Sejtem egy kicsit.

– Nemes emberhez való munka, parolámra mondhatom.

– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen
fajta dolog, egy nemes ember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak
nem gondolhatom, hogy a czukor-fábrikába állnánk be munkásoknak.

Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevér-szárny; édesdeden
nevetett.

– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki
kérdezné. Mert van benne valami igaz. Czukorról van szó. Isten úgy
segéljen, czukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a
fekete odvas fogait). Sőt még a czukornál is édesebbről.

– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én
dolgom?

– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállna, ha pedig nem állna ellen,
hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.

– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?

– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyban nem kezdünk,
hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell.
Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörüséges
paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak,
csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát van ott sok, már
pedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol
nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez
az egész. Csapjon fel, uramöcsém.

Aklit az izzadtság verte ki a rémülettől.

– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az
ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd
észrevévén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy
kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a
rendőrség és becsuknak, elitélnek leányrablásért.

Eközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.

A rekedt óriás nevetett.

– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen
a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket
gyönyörüen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért
csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén,
hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg és a
rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő
filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a
hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az
utczák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk s úgy elviszszük onnan azt a
kis fehér cselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen
semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem erről, mert
az éjféli mise miatt tele vannak az utczák éjjel járó-kelő sokasággal s
a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek s
Isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának, de ami a mai estét
illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a
korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utczákon, nem kell
tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.

Akli még habozott egy perczig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy
éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltünő jó kedvvel
kóválygott kezével Bori uram elébe nyujtott tenyere fölött, éppen mint a
kánya, mikor le akar csapni.

– És mi lesz a fizetség? – kérdé kiváncsian, mintha éppen csak ettől
tenné még függővé.

– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség, – szólt
hánya-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott
vitézkötést – és minden korcsmában megállás Bécsig. Elég? Mi?

Akli szótlanul nyujtotta oda kezét.

– Aranyban? – tudakolá.

– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli
kezét. – Van honnan, hála Istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat
a zsebéből és oda nyujtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.

– Itt van ő most? – kérdé Akli.

– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi
leszünk az utolsók, a sereghajtók. De már most upre pupos, az én
parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia,
hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy
vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem?
No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd
más gunyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok
vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.

– Értem.

– Egy óra mulva indulunk.

– Helyes. Én készen vagyok.

Bori uram személyesen hozott be egy darócz nadrágot, egy tüszőt, egy pár
nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.

– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!

Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arczczal. Izgatottan kapott
halántékához: Istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel.
Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul
megszakadt s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább
szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van Isten? – kiáltá, amint látta,
hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az
ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog
lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…

Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen
dühében sírt, megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lőjje-e magát
főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.

– Bújj be! – dörmögé keserűen.

Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett,
rejtélyes ábrázattal.

– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz
a szeme könnyezik. Mi történt azóta?

– Beszerződtem én is a «vitézek» közé – mondá sötéten Akli.

– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az
urat pótinzurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját
suttogóra lassítva – és a dolog általában véve nem érdemel valami
különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig
ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen
mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi
merényletről szó, se Napoleon, se Ferencz császár ellen. Egy kis
bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja,
milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki
jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se
aggódjék.

– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak
éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van
szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el
akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt,
ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit
említettem.

Az apó arcza megfelhősödött.

– Tyűh, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa
puska! Hát mit csináljunk?

– Egyet lehetne.

– Mi az?

– Akar-e segíteni?

– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.

Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.

– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak;
egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba és ott
törik-szakad, átadja még ma Ő felségének. Mit gondol?

Gelencsér gondolkozott.

– Legjobb volna, ha saját maga vinné el azt a levelet, mert hol vegyek
én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a
császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.

– Nem, nem, – ellenveté Akli – nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt
maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele.
Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha máskép nem,
a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztolylyal tudok bánni,
de lovon sohase ültem.

– Akkor hát írja meg azt a levelet.

– Van-e valami megbízható embere?

– Majd elviszi a ragyabunkó.

– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis
tintát és papirt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.

Gelencsér tintát, papirt hozott s gyorsan vetette rá a betüket Akli:

«Tudassa kérem sürgősen Ő felségével, hogy Szepessy báró parasztruhába
öltöztetett inzurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének
éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal
elhurczolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja Ő felségének
egy hódoló szolgája, aki szintén közte van az inzurgenseknek.»

Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak, Cito,
citissime.

– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá,
mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen,
siessen, az Istenért!

Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.

– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve?
Ejnye, milliom ördög adta!

No most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy percz alatt olyan
parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.



IX. FEJEZET.  A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ
ÉRKEZNEK.

Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupicza öreg
szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar
gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás
kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott czók-mókokon,
megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és
kurjongatások között.

Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap
csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a
három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér
előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes
atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se
zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy
korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos
foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól
már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti
megdicsőülés a halál után; ott talán még a sertés is ispotályban múlik
ki.

Dévény-Ujfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram
leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a
kemenczében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt.
Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.

Száz tojásból rántottát rendeltek s harmincz itcze melegített czimetes
vörös bort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni,
mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a
templomban. Amiért aztán jól megverték, úgy hogy felmenekült a padlásra
s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak
kíséretében.

Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemes uraimék maguk
szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pinczét, sütvén a rántottát,
melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.

Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós
szottyant, mert amint kiméne egyizben a rőzséért, hall vala lódobogást s
látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a
ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen,
mint a kilőtt nyíl.

Szíve nagyot dobbant az örömtől.

– Szegény Búzavirág meg van mentve.

Némi mulatozás után ujra felczihelődtek ő kelmeik, még pedig a haditerv
szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra mulva az
utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe
és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt
különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna
tájban ér oda néhány főemberével, kik hintókon mentek. Azután szinte
óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a «Két almá»-nál, a másik
az «Arany lúd»-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a
«Három granátos»-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a
«Szerecseny király»-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a «Négy
szekfü»-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a «Kókuszdió»-hoz hajtat a
Meidling külvárosban.

Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek s annyira hires már ötven év óta a
rostélyosáról, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a
legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért
messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most
hányan mennek ő kegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt.
Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden
zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy
ügygyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság
ez az egész világ?

Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A
megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szállóhelyein az éjféli
óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az
Ungargassét környező mellékutczákba s mikor a Szent István tornyán
tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos
ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.

De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévény-Ujfaluról indul
az utolsó szekér a Bori uram embereivel – ott hagyva egy pár aranyat a
korcsma asztalán, ahogy illik nemes emberekhez. Málnásy uram annyira
benyakalt, hogy még a maga pénzéből is oda guberált egy fényes aranyat a
többihez. Hiába kapaczitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz
elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:

– Ejh, mit, – ellenveté Málnásy – hadd higyje a szamár, hogy átöltözött
királyok jártak a korcsmájában.

Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a czimetes bortól a
többiek is, úgy hogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt
követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban ujra csípni
kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső
malomnál s azalatt küldjön ki ő kigyelme előre valakit vagy valakiket,
akik útközben egy-egy osztrák falut felgyujtanának, hogy némi-nemü
melegség vegyülne a levegőbe, – amint ők arra elhaladnak.

Bori uram azonban lecsittítá őket.

– Hiszen megtehetném utóvégre, – szólt, a vállait kellemetlenül
vonogatva – de kár az virtust pocsékolni.

Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit
megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is
ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után czukorral.
Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták néhányan, de kiköpték.
«Kafé» – nak hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton
uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből
lehet: «Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják
a nyavalyások apródonkint.» Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a
mivoltját.

Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg
tajtékos paripán a vendéglő udvarán.

Pogány Gábor kinézett az ablakon.

– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija
mellett szokott lovagolni.

– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez
nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.

Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.

– Éppen a nemzetes urat keresem, – szólt a huszár – jó, hogy egyedül
kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a
levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.

Bori uram előkereste az okuláréját.

– Lássuk hát, mi az a medve?

Czeruzával hevenyében teleirt papirost nyujtott át a huszár. Nehéz volt
a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is
kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt
pedig a «tábori parancs»-ban a következő:

«Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt,
levelet találtunk, mely császár ő felségét értesíti tervünkről. A
veszély elmult ezzel, de kitünik, hogy áruló van közöttünk a szekereken.
Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe
érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbbé, hogy
valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanus emberek részére rendeljenek
két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót
megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én
számolok le. Dixi. _Szepessy de Négyes_.»

Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az
ő uj embere, Farkas a Judás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna
ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik
ezek, hogy császár van. Ámbátor az uj embernek is olyan becsületes arcza
van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az
egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok
mindent kóstolt.

Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a
lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára
és ha valami gyanusat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak,
a másik pedig ne tágítson mellőle s ha szökni akarna, – töltse meg sóval
a karabélyát és lőjjön bele.

Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek
és a «Kókuszdióba» letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Eszeágában
se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta
magában: «Befűtöttem már az egész pereputynak.» Egy csöppet se tartott
többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség
vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerüen
szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni végesvégig; érdekelte a dolog,
mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a
muzsikát.

Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek
szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem sem látott közülök
kettőt. Maga Szepessy a «Stadt Frankfurt»-ba szállt s oda kapta a
bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiakkeron bejárta
az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.

Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg
csinosan volt öltözve.

– No, mi az ujság? – kérdé a belépő Bajmódytól.

– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.

– Ne emlegesse az Istent, barátom, – jegyzi meg nevetve – ne
figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz. Üljön le inkább és
vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.

Kivette czímeres aranyóráját, éppen kilenczen állt a mutató.

– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.

– Kétszáznyolczvanan. Kétszáznyolczvan nemes ember. A Belzebub ördögeit
is megveri ennyi.

– Nem maradt el valaki útközben?

– Nem, hála Istennek.

– Jó hangulatban vannak az atyafiak?

– Bemennének azok most a tigris torkába is.

– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.

– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.

Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amily veszedelmes volt a
tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt
ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol
előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul
tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt ő nekik thémájuk, amibe
elmerültek. A Napoleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az
asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség
már megindult Párisból és a hét derekán itt lesz és hogy szem nem látta,
fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.

– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak
rettenetes.

– Szegény Mária Lujzácska!

– Én még most se hiszem.

– Ejh, el van az már intézve.

– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.

– Úgy, de Napoleon is nagy róka s két róka közt csak egy a biztos: hogy
a tyúk áldozatul esik.

Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a
báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre, meg-meglökve az
ispánját.

– Hallja, hogy mit beszélnek?

– Ühüm, – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem
oldotta a nyelvét.

Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait
piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a széken, nézegette a
vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, bicczentett
feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.

– Mégis csak furcsa volna, – szólt elgondolkozva – ha ezt a Napoleont
rászedné valahogy Metternich herczeg.

– Bizony, – hagyta rá Bajmódy – okos emberrel is megtörténik.

– De egy Napoleonnal, Bajmódy!

– Ejh, hagyja el, méltóságos uram. Még velem is megtörtént. Az a gaz
Gelencsér Mihály hogy rászedett az éjjel…

Kezdett már a Bajmódy szava megeredni, őszinte vallomást akarván tenni
az elfogott lovasról. Szörnyen nyomta lelkét a titok, hogy ugyanis a
lovas nem volt más, mint a Gelencsér öcscse, a ragyabunkó.

De a báró nem szerette a tárgyhoz nem tartozó melléktörténeteket s midőn
most mellette ment el egy bécsi barátja és nem ösmerte meg, nevetve
vágott a Bajmódy szavába.

– Nézze csak, Bajmódy, milyen okos ember vagyok. Váltig gondolkoztam,
hogy milyen álruhát vegyek magamra, míg végre felöltözködtem
becsületesen és most az ördög se ösmer rám. Ez az úr, aki elment, egy
régi jó czimborám.

– Valóban, ma kicsípte magát méltóságod, de úgy is kell. Teringette,
hiszen asszonyt viszünk a házhoz s ezt mégis csak ünneplő ruhában
szokás.

A Szepessy szeme megcsillant.

– Ad vocem asszony! Rendben vannak-e a váltott lovak?

– Stadlauban vár a négy pej.

– Sokért nem adnám, ha még sötétben érhetnénk be Pozsonyba.

– Persze, – szólt Bajmódy, megint felhajtva egy pohár gránitpiros bort.
– Egy maradék darabka az éjből sokat érne ilyenkor.

S durván nevetett hozzá.

A báró arcza idegesen rándult meg, szemöldjei összevonódtak s inkább
önmagához szólva, a szakállába dünnyögte, mintegy a gondolatai
összegezéseül:

– Lesz még azzal elég parádé odáig.

A kaland részleteire gondolt, a különféle jelenetekre, sírógörcsökre,
elájulásokra, stb.

– Akármilyen kemény a dió, mégis csak feltöri az ember, méltóságos uram.
Nincs igazam?

– Igaza van, Bajmódy, hanem kezd egy kicsit szemtelen lenni.

– No, no, – hunyorgatott Bajmódy a keresztbe álló szemeivel, olyan
boldog arczczal, mintha a tokáját simogatnák – tudom én ezeket, hiszen
én is voltam fiatal. Én is tudtam a csíziót. De hát most már tempi
passati. Először a Boriska, azután a borocska, utoljára a borovicska. Ez
a három időszak vagyon az ember életében.

– Az is igaz, hanem most már mindjárt tizenegy óra, öreg, félek, megárt,
ha még egy kvaterkát felhajt, mert a maga eszére szükség van. Jó lesz,
ha most már a helyszinére megy a hintóval s egy kicsit felügyel az
elhelyezkedésekre. Éjfél előtt egy negyedórával én is ott leszek a
szürke köpönyegemben s a jeladás egy sípolás lesz.

– Hát akkor én megyek is.

Fölkelt, megrázta magát s olyan józan lett egyszeribe, mintha
ujjászületett volna.

– Ad revidere, Bajmódy!



X. FEJEZET.  BORI PÁL TAKTIKÁJA.

A báró selyemmel bélelt batárja, melyet Párisból hozatott, az «Onkl»
czimü korcsma udvarán állt, az állás alatt. Az «Onkl» dépendance-a volt
a «Stadt Frankfurtnak». Akkoriban minden előkelő fogadónak volt egy
külön függelékje, ahol a lovak és a kocsisok külön tanyáztak; mert nem
vasút hozta az idegeneket a birodalmi fővárosba, hanem saját fogataikon
érkeztek. Magyar nagyurak nem ritkán elszaladtak egész Párisig is a
saját kocsijukon.

Az «Onkl»-ban János, a parádés kocsis gondozta a négy szürkét. Szirotka,
a hű tót komornyik pedig beszerezte a szükségeseket és vigyázott a
bundákra. Téglákat melegíttetett a tűzhelyen: jók lesznek a kocsiban a
kisasszony lábacskái alá. A két bunda azonkép megmelegíttetett, hogy a
czobolyprémes bundácska melegítő ereje legalább az első perczekre
meghatványoztassék. Még virágbokrétát is szerzett Szirotka, amit majd a
báró átnyujt annak idején a kicsikének, mert hát a nagyurak a legnagyobb
hidegben is nagyurak, megcsinálják a tempót. Fázó, piros orral az ördög
se szagolja ugyan a virágot, de éppen ilyenkor kerül sok pénzbe és nekik
csak az kell.

Bajmódy tehát mindenekelőtt befogatott, beült Szirotkával a hintóba,
magára vette az egyik bundát, rátette nagy talpait a forró téglákra,
megszagolta a kaméliákat s konstatálván, hogy csak egy illat van a
világon, a fokhagymás kolbászé, megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson
az Ungargasse 20. számú háza elé.

Útközben is pikáns volt, csintalankodott benne a sok bor, hogy azt
mondja, mire való két bunda ilyen alkalomhoz? Miféle gyámoltalanság! Hát
nem szebb volna, ha ketten összebújnának egybe? Mert a leánytest melege
mégis csak különb meleg a czobolypréménél.

Nem volt messze, hamar odaértek. Bajmódy kiugrott a kocsiból s az
Invalidenstrassén a Magdolna-kápolna vén órája kisértetiesen kongta el a
kétnegyedet tizenkettőre.

– Nemsokára kezdődik a mulatság! – szólt Bajmódy. – Maradjanak most már
itt veszteg a kalitkával, míg a madarat behozzuk! Jól tartsa kend János
a gyeplőket, ha majd forró lesz a kása, mert egy-két lövés mégis eshetik
és a lovak könnyen megbokrosodhatnának. Én most egy kicsit megtekintem a
környéket.

Az utcza csöndes volt, mint egy temető, se nesz, se hang! Szörnyű holt,
sivár, elhagyatott valami egy efajta város, ahol nincsenek kakasok és
kutyák, mint falun, akik a kukoríkolásukkal és az ugatásukkal egy kis
elevenséget, vidámságot hoznak be. Szép fehér éjszaka volt különben,
pénzt lehetett volna olvasni. Fehérek voltak a házfedelek, fehérek az
utczát szegélyező akáczfák, melyek gallytestükkel, mint valami fehérre
meszelt óriás pókok, a levegőben látszottak lebegni, mert az aljuk
elveszett a házak által vetett árnyékban. A falak is fehérek voltak
(akkor még nem volt szokásban a házakat festeni), csak imitt-amott verte
át magát a jégvirágos ablakokon a gyertyavilág sárgás derengése.

Bajmódy átsétált a 23-as szám alá, azt vette szemügyre, mert voltaképpen
az volt Szilvássyné intézete, magas, erős falkeritéssel, mint a zárdák,
középkorias kapuval, melyről kalapács lógott le. Itt csak egyetlen ablak
világított az emeleten, de az is éppen e perczben sötétült el, mint
mikor a vak ember az egyetlen szemét is behunyja.

Kétszer is elhaladt az épület és fundusa mellett, kopogtatván a falakat
s hangos morgással elmélkedvén a dologról: «Hát bizony ez nem Déva vára
– pedig hát azt is be lehet venni.» Erre a gondolatára éktelen
csaholással egy véreb felelt, aki nyugtalanul szaladgált bent fel s alá.
«Hm, az első ellenség», – dörmögte félhangon. – (De jó volna neki
visszafelelni egy kis ólommal.)

Amint így nézelődék a nemzetes úr, egyszerre csak reccsen valami a
magasban (de erre a reccsenésre is csak utólagosan emlékszik) s egy
rettenetes súlyos dolog zuhan a nyaka közé.

Csak egy jajt ordított a néma éjszakába és összerogyott, mint
taglóütéstől az ökör, részint az ijedelemtől, részint a rázuhant
tömegtől. Bár a magasból szakadt le, mégsem a mennykő volt, mert a
mennykő nem tud magyarul káromkodni. Olyas valamit érzett, mintha egy
medve ugrott volna rá, de a medve sem tud magyarul káromkodni.

Már pedig az illető szörny azonfelül, hogy a Bajmódy keresztcsontját
vagy vállpereczét talán be is törte, olyan szemtelen volt, hogy még ő
neki állott feljebb:

– Ejnye, az árgyélusát, ki ténfereg itt a lábam alatt!

Összegabalyodtak a fagyos, síkos földön. Bajmódy alul maradt,
szuszogott, mint a duda, Szirotka a kocsi mellől kiabálta:

– Cso je to? Tu szom. (Mi az? Itt vagyok.)

De hisz éppen az a baj, hogy ott volt a kocsi mellett és nem itt és hogy
nem is akart onnan elmozdulni.

Miatta akár agyon is üthették volna a nemzetes urat, no, de ilyen
szándék éppenséggel nem forgott fenn, mert amint megmenekült a terhétől
és nagy óvatosan fölpislantott, miként ha már a túlvilágról jönne s
körülnézne előbb, hogy csakugyan a régi planétán van-e megint, ámulva
ösmerte fel a föltápászkodó alakot.

– Nini, nini, Bori Pál uram.

Egy hajszállal se lehetett kisebb a Bori meglepetése.

– Tyűh, maga az, ispán úr? No, nézze meg az ember!

– Majd agyon nyomott, – duzzogott az ispán, – de hát garaboncziás diák
maga vagy mi a fityfene, hogy a felhőből csöppen le az ember nyaka közé?

– A bizony különös volt, – nevetett Bori Pál, nadrágját tisztogatva –
restellem is, de hát katonadolog; egy kis kémszemlén voltam ezen az
átkozott fán.

– Ni, persze, – vágott közbe Bajmódy – ej, persze, hogy persze, észre se
vettem ezt a fát…

Örült neki, hogy megvan az eset magyarázata s nem valami csodás mennyei
inzultusnak kell tartani.

– Csak nem ütöttem meg nagyon?

– Szerencséje, hogy nemes ember! – mondá Bajmódy neheztelő hangon.

– Nem tehetek róla és nem is szabad fölvenni, mert a közügyek mezején
történt – mentegetőzött Bori Pál.

– A fa tetejét nevezi a közügyek mezejének?

– Azt, azt. Mert mi egyébért másztam volna föl, mint a hadi plánum
okáért? Be akartam nézni a ház udvarára. Az ördög nem alszik. Hátha itt
már mindent tudnak? Egy levelet elfogott ma a báró, de hátha egy másik
levél eljutott a czíméhez és meg van rakva az udvar katonasággal,
lehetne ott uram, még ágyú is, mi meg buga fővel beleszaladnánk a kész
veszedelembe. Nem tréfa az, rogo humillime. Mert végre is háromszáz
lélek irhájáról van szó. S ha az valami közönséges nép lenne. De csupa
nemes ember!…

– Iszen nem lehet tagadni, de…

– Mondom, fölmásztam és kémleltem a terepet, már egy jó óra óta
spekulálok és kombinálok fenn a fán. Hát hallom egyszer, hogy fel s alá
jár valaki a ház előtt, mintha czirkáló őr volna. Ejnye, canis mater,
ezt meg kell látnom, rendőr-e vagy katona? Honnan tudjam én azt, hogy az
ispán úr csinálja lent a fenster-promenádét? Próbálom elhárítani a
gallyakat, de nem látom jól se az alakját, se a ruháját a gallyak miatt.
Kissé följebb lépek egy vékonyabb ágra, ahol szabadabb a látás és puff,
reccsen egyet az ág és letörik velem együtt, hogy az Isten nyila ütött
volna belé csemete korában.

– Hagyjuk ezt most, – ejté el a kellemetlen thémát Bajmódy nagylelkűen –
a haza szolgálatában a személyes sérelmek nem számítanak. Térjünk át a
meritumra. Lássuk, mit tapasztalt? Nem látni valami gyanusat az udvaron?

– Semmit. Azaz egy félóra előtt ki volt még a konyha ablaka világítva és
minthogy éppen szemben van a fával, láttam, hogy a szolgálók, szakácsnék
az edényeket mosogatják bent, némely vászonnépek pedig csípőre rakott
kezekkel, dologtalanul «povedálnak» és vihánczolnak, ami engem teljesen
megnyugtatott.

– Hogy-hogy?

– Mert ha katonaság volna valahol a kertben vagy valami félszerben
elrejtve, akkor a vászonnép bizonyosan nem egymás közt diskurálna, hanem
ő velök legyeskednék.

Tetszett Bajmódynak a következtetés, hogy szinte visszanyerte tőle a
derültségét.

– Persze, hogy persze. Szent egy igaz! (Elmosolyodott, fejét csóválta.)
Ki az ördögnek jutna ilyesmi az eszébe?

– Hát nincs nekem nagy eszem? – verte a mellét Bori.

Bajmódy a tenyerébe csapott.

– A Boriak mind kutyagyerekek – mondá barátságosan. – De most már nézzük
meg az embereinket.

Szirotka roppant bámult a messzeségből, hogy a két összemarakodottnak
hitt ember nemcsak nem ölte meg egymást, hanem karonfogva távozik a
Rennweg felé. Sajnálta már, hogy oda nem ment.

– Az emberek már mind a posztjukon vannak – felelte Bori megelégedetten.

– A plánum szerint?

– Igenis a plánum szerint.

Valóban úgy is volt. A szomszéd utczákban helyezkedtek el a ködmönös
hadak. Az Invalidenstrasse tulsó oldalán a Bencze-Sebestyén György
emberei és az Inokai Mihály csoportja foglaltak állást feltűnés nélkül,
szórványosan, fel s alá járkálva, kapuk alá húzódva; magába az
Ungargasseba csak a sípjelre vonulnak be Bori Pál, Tompa Dienes, Karacsy
Antal és Veres Boldizsár legényei; ezek a voltaképpeni ostromló tábor. A
Bencze-Sebestyénék csapatja csak a mellékhad, mely mozdulatlanul marad a
helyén s csak azon esetre rohan be az Ungargasséba, ha az
Invalidenstrasse felől rendőrség vagy katonaság érkeznék az ostromlók
ellen, ezt pásztortülök adja tudtukra s ekkor tömörülvén, besereglenek a
támadók után, minélfogva azok két ellenség közé szorítva,
ártalmatlanokká válnak. Arra az esetre ellenben, ha a Rennweg felől
jönne a rendőrség, az Ungargasséval parallel futó Fasangasséban kujtorog
a Samarjay Ferencz és az Antal Gedeon csapatja, a balszárny, ezt
ugyancsak a tülök egy e czélra betanult riadozó hangja szólítja be a
színhelyre, hogy a rendőrség erről az oldalról is legott beékeltessék a
mieink közé.

Megeshetik, hogy a rendőrség éppen a Fasangasse felől talál becsörtetni.
No, hát erre is van provideálva. Akkor Samarjay uraimék szépen,
észrevétlenül behúzódnak a Rennwegnek a Hauptweg felé eső részébe és ott
meglapulva, bevárják nyugodtan, míg a pribék had bemasírozik a
színhelyre: ekkor aztán hajrá, utána, bedugaszolják erről az oldalról is
a kijárást s a rendőrség bent van, mint a hering a hordóban.

De a legnagyobb ravaszság, vagyis mint Bori uram mondta: a «plánum
karbunkulusa» (mert a gyöngyöt keveselte) az volt, hogy a háromszáz
vitézből a legnagyobb rész egy egészen semleges ház elé állíttatott,
hogy olyan látszata legyen, mintha ott akarnának «dolgozni». Ez volt az
Ungargassét és a Landstrassét keresztül szelő Barischgasse egy kis
palotája, ahol a magyarfaló ex-miniszter, Stadion gróf lakott. Hadd
higyje a hatóság, hogy ő exczellencziájának adnak itt nachtmusikot
«Európa végőrző seregének» daliái (ez volt akkor a divatos öndicsekedés)
s míg ott a szétkergetés folyik, azalatt a szomszéd utczából elviszik a
leányt, köd előtte, köd utána…

– Hát a szekereik hol állanak? – tudakolta Bajmódy. – Mert a
visszamenetelre is gondolni kell.

– A szekerek? Most még szanaszét. Hanem ezekkel nagy tervem van.

– Ugyan?

– Mikor kijelölt embereink mind bent lesznek már az Ungargasséban, a
szekerek, két részre osztva, bevonulnak szép rendben az Invalidenstrasse
és a Rennweg felől az utcza két torkolatához s egy szekértábort
alkotnak, amelylyel innen is, onnan is elbarrikádozzuk magunkat, hogy
csak a madár repülhet be.

Bajmódy uram vidáman kiáltott fel:

– No, ez már pompás, igazán nagyszerű ötlet.

– Azért mondom én, hogy nagy eszem van.

– Valóságos kis Napoleon. Most már szentül hiszem, hogy sikerül a dolog.

– Még pedig simán. Nem fog itt vér se folyni. Az intézetben csak
asszonyok vannak, meg egy kapus, no meg a sok gyerekleány; úgy
megijednek, hogy ész nélkül kiadják azt az egyiket, akiért jöttünk. De
mit is csináljanak egyebet? Ez a sok teketória egyszerűen ostobaság, ha
csak, mondom, a rendőrség részéről nem keletkezik valami non putarem. De
hogy akkor is kihozzuk a kisasszonyt, az vas.

– Si vis pacem para bellum. Csak jó az, hogy sokan vagyunk.

– Persze, hogy jó, mert nemcsak hogy ki kell hozni a leányzót, hanem
haza is kell vinni. Üldözők jöhetnek utánunk és úgy is csöppenhet, hogy
vagy ők esznek meg minket, vagy mi őket.

Ilyen beszélgetés közt fordult be a két úr a Rennwegen a Hauptstrasse
felé, ahol valami kávéházféle mosolygott nyájas, kivilágított
ablakokkal.

– Ott még nyitva van valami spelunka, Bori uram, hátha kapunk
hirtelenesen egy kis krampampulit.

A krampampuli volt a divatos korhely-ital Bécsben.

– Bizony belénk férne egy kis meleg – vélte az inzurgens hadnagy – s ha
sietünk, még talán jut rá időnk. De csak úgy, hogy míg az egyik odabent
iszik, addig a másik künn várja a síphangot.

Megkettőztették lépteiket. A Rennwegről amint betekintettek a
Fasangasséba, már látni lehetett járókelőket. Mintha messzebb, beljebb
bizonytalan árnyak libbennének. De maga a Rennweg egészen néptelen volt.
Csupán egyetlen kapu nyílt meg s azon jókedvü társaság özönlött ki a
hideg éjszakába, fiatal hölgyek meleg capichonokba bujtatva,
kardcsörtető katonatisztek, félrecsapott czilinderű uracsok. Az egyik a
kedvelt, híres Volksliedet dudorászta:

  Jövő vasárnap Schönbrunnba megyünk,
  Hahó, hahó, Schönbrunnba megyünk!

– No, csak menjetek! – morogta Bajmódy uram és megfájult bordáival
kínosan húzta irháját az előre loholó Bori után a krampampuli
reményében.

De, hajh, a végzet kegyetlen. E pillanatban fölhangzott az éjben élesen,
mintha kétfelé metszené a levegőt, Szepessy báró sípja.

– Edd meg! – morogta bosszúsan az ispán és visszafordult, úgyszintén
katonásan fordult meg a sarkán Bori Pál uram is. Ami regula, az regula.

Csodálatos volt, ami történt. Mint a mesékben a varázssípocskára,
egyszerre nyüzsögni, mozogni kezdett az egész holt környék, mintha a
föld alól bujnának elő az emberek. (Hogy hol voltak ezek eddig?) Hosszú
társzekerek döczögtek dübörögve a fagyos utakon. Itt is, ott is egy-egy
alak suhant el futva. A síp pedig egyre sikongott az Ungargasse felől:
«Jertek, vitézek, jertek!» Ugyan miről álmodik most fehér párnáin a
szépséges Kovács Ilona?

Mire Bori uraimék visszatértek az Ungargasséba, már akkor ott állt
hatvan ember a 23-as szám előtt nagy csendességben. Egyik-másiknak
baltája volt, látni lehetett kötélhágcsót, feszítővasat és egyéb
szerszámot. Némelyek létrákat hoztak az Invalidenstrassén gyülekező
szekerekről, egy ilyennek fogta az egyik végét Akli s színlelt
egykedvűséggel kérdezte Málnásy uramtól: mire való lesz ez?

– Ez a Jákob létrája, ecsém; ezen megyünk fel az égbe, hogy az
angyalokat lehozzuk.

Akli incselkedett Málnásyval, hogy milyen legyen a leányzó, akit neki
juttatnak zsákmányul: szőke, barna, karcsú, szikár vagy gömbölyű? Most
szóljon, mikor még mind raktáron vannak, ne majd akkor, ha szétkapkodják
a javát.

– Nem kell nekem, fiam, semmilyen, nem kívánja semmi porczikám. Sőt ha
tudtam volna, hogy itt bizonyosan szétszedik a fehérnépeket, a
feleségemet is idehoztam volna még a mult héten, Isten engem úgy
segéljen.

Nevetgéltek, tréfálkoztak, de az Akli lelke tele volt nyugtalansággal.
Megfoghatatlan, hogy nem mutatkozik a rendőrség! Percz percz után múlik
és nem jön senki. Talán nem kapta meg a levelet a császár? Mert
lehetetlen, hogy ne tett volna intézkedést. Minden neszre élénken
fölrezzent. Hasztalan. Háborítlanul gyülekeztek a hadak, legfeljebb
egy-egy későn haza baktató filiszter állt meg a tömeg láttára, sőt a
kíváncsiságtól vonzatva, oda kullogott a sokasághoz, megtudni, mi
történik. A szürke köpenyeges Szepessy megemelintvén a sapkáját, maga
magyarázta meg az illetőnek a csoportosulás okát:

– Gyári munkások vagyunk, uram, akik előtt nagy út áll még reggelig. Ez
a gyülekezeti hely, amott állnak a szekereink és csak azt várjuk, hogy
mindnyájan együtt legyünk.

Erre aztán a szájtátó német rendesen eltávozott, nagy csalódottan, hogy
nem kínálkozik semmi különös. Pedig a potya látványosság nagy csemege
Bécsben.

De ez csak az elején volt, míg a szekértorlaszok végkép el nem zárták az
utczát; azon túl már csak a szekerek mellett álltak meg bámészkodók,
akiket az e czélra ott hagyott németül beszélő inzurgensek
világosítottak fel a fentebbi formulával, úgy hogy ezek éppen úgy
lehúzták az éjjeli járókelőkről a gyanut, mint ahogy a tolvajok szokták
a télikabátokat.

A bezárt utczában most már Szepessy volt az úr s rövid tanácskozást
tartott a hadnagyokkal.

– Hát kezdjük meg, drága az idő, nemes atyámfiai.

– Kezdjük meg, de hol? – kérdé Bori uram, aki caput volt a hadnagyok
közt.

– Talán az elején, – nevetett Szepessy.

– Úgy van, az elején – hagyta rá Bori – az eleje pedig minden dolognak a
békés út megkísérlése. Mert az embernek nyaka is van és a császárnak
pallosa is van.

– Rozsdás az most – jegyezte meg fumigáló kézmozdulattal Veres
Boldizsár.

– Na, csak nem jó elbizakodni, Veres Boldizsár uram, – ellenveté Tompa
hadnagy. – Akármilyen nagy vitéz is kend, de nem vagyunk ám otthon.

– Hiszen ha otthon volnánk! – sóhajtott föl Bajmódy.

– Nem bánom, – egyezett bele Szepessy – kezdjük meg a
béke-traktatumokat; csakhogy félek, soká tart az ilyesmi és a lassúság
veszedelemmel járhat. Mindegy, húzza hát meg a csöngetyűt, Bori uram.

– Van itten kalapács is – szólt Bori, a kapun motoszkálva a kezével.

– A kalapács nappalra való, mikor a kapus az udvaron tartózkodik, éjjel
csak a csengetyű czélirányos, mert a drótja beszolgál a szobájába.

– Jó, a csöngetyűt rángatom meg. Hanem azalatt támaszszák fel a létrákat
és upre föl a falakra.

– Nem lesz korai? Mit csináljanak még most a falakon?

– Üljenek ott, akik fölférnek, mint a varjak. Hadd lássa, aki majd
kijön, hogy komoly hadi néppel van dolga. Ki a karabélyokkal a ködmön
alul, hadd villogjanak a sötétben!

Szepessy erre is helyeslést bólintott a fejével és maga is segített
tartani a létrát a fölmászóknak.

Bori uram ezalatt egész kedvteléssel kapaszkodott a csöngetyűbe s
kihúzta meg eleresztette, mint hajdan gyerek korában az orgonaszíjakat.

Legelőbb a kutya vett tudomást az akcziórul Elkezdett rémletesen
vonítani.

– Lőjjétek le a bestiát! – parancsolta Szepessy.

Egy karabély elsült és a kutya elnémult.

– Ki lőtt? – kérdé élénken.

– Én – felelte a fal tetején guggoló nemesek egyike.

– Helyes egy lövés volt – méltányolta a báró. – Ezennel kinevezem önt
fővadászommá.

E fejedelmi ötlet (mert a Szepessy uradalmában pompásan dotált állás
volt a fővadászé) nagy lelkesedésre és szolgálatkészségre tüzelte fel a
nemeseket. Hiába no, úr az úr mégis.

Csak Bori uram nem helyeselte a lövést, odatámasztva fülét nagy
várakozón a kapu kémlelőlyukához.

– Nem volt tanácsos, instálom, mert most a lövéstől úgy meg találnak
ijedni a házbeliek, hogy senki se mer kijönni.

És azért se volt tanácsos, mert Akli agyából azt a rossz gondolatot
hasította ki a lövés, hogy hiszen karabélya neki is van, hátha elsütné
hirtelen és lelőné Szepessyt, a kis Búzavirág megmenekülne tőle.

A daemon taszigálta a könyökét, nosza, nyulj ahhoz a kakashoz,
rászolgált a szörnyeteg, ne félj, ne habozz; lovalta, ösztökélte,
vakította, – de a jó embert mindig kiséri a rossz szellem mellett egy jó
szellem is, azért a jó ember sohase tehet nagyon rosszat, ha nem
hirtelenkedik és időt hagy a jó szellemnek közbeszólni.

«Oh, te balgatag Akli, megmented a Búzavirágot, de magad is elpusztulsz.
A hóhér leüti a fejedet. Mi lesz aztán nélküled a Búzavirágból?»

Persze. Igaz. Mi is lenne a Búzavirágból, ha ő (Akli) nem volna többé?
Rettentő betekintés a jövendőbe! A Búzavirág azért megvolna, tovább
élne, másé lenne. Megvolna a szép szeme, megvolna a szép haja, meg az
édes nevetése is, ami volt…

Mije nem volna hát meg? Nem volna meg az ő Aklija!

És Akli éppen ettől sajnálta volna őt leginkább megfosztani, – mert Akli
önfeláldozó. Tehát nem öli meg Szepessyt.

De nem is jó erről filozofálni, mert minek a hazugságok közül éppen a
legszebbiket kigyomlálni? Minek azt sejteni, hogy a szerelem is csak
önzésen forog, mint az aranyvár is csak kacsalábon? A fenköltség, a
nagylelkűség és önfeláldozás rajta csak az a csillogás, ami a virágon a
harmaté; nem ő belőle szivárog, nem tartozik hozzá, se a levélhez, se a
pártájához, se az illatához, hanem csak úgy rácsöppen a magasból, hogy
néha lemossa a rátapadt sarat. Ő maga puszta önzés, de isteni nedvekbe
megmártogatott önzés.

Akli elméjében szaporán csiráztak ki indokolások, logikus bölcseségek,
csillapító gondolatok és reménységek. Oh, hiszen egy leleményes fej nagy
poziczió. «Qui habet tempus, habet vitam» gondolta eleinte. Még mindig
itt toppanhat a rendőrség. Mikor a «tempus» elfogyott, egyet csavart a
klasszikus közmondáson: «Qui habet vitam, habet auxilium». Minek
csinálna meggondolatlan merényletet? Egy koczkára tenni mindent – mikor
még sok koczka jöhet. Hátha az utolsó perczben nyílik egy modus vivendi,
hogy a lány se vesz el és ő is megmarad. Sőt ki tudja… hátha már most is
fölösleges minden aggodalma? Miért ne lehetne, hogy a császár megkapta a
levelét és legott elvitette Ilonát az intézetből? Minél inkább vesztett
valószínűségben minden más reménye, ez annál inkább nyert. Mikor a
zérusra szállt alá a többi, ebből bizonyosság lett. Mert a logika is
csak egy csinos elmejáték, melylyel az ember megcsalja a gyöngébb
fejűeket és néha önmagát is. A császár értesül a leány elleni
merényletről, hát elviteti. Mi is lehetne más a legmagasabb intézkedés?
No, ezt bizony mindjárt eltalálhatta volna. Hiszen világos, mint a nap,
hogy miért nincs rendőrség kirendelve. Mert nincsen kit őrizni. A
Búzavirág már biztonságban van.

Szabadon, teli tüdővel lélekzett fel, szorongatott szíve ismét nyugodtan
kezdett dobogni, midőn ellenmondást nem tűrő hangon rászól az öreg Tompa
Dienes hadnagy, akivel éppen e perczben ösmertette meg a pipáját
gyujtogató Málnásy:

– Szaladj csak öcsém a kulacsomért, neked jobb lábad van. Ott
felejtettem a szekeremen, kérdezd meg a kocsisoktól, melyik az enyim.
Erre jobbról állnak.

Nem szívesen mozdult éppen a legérdekfeszítőbb pillanatban, de végre is
hadnagy parancsolja s itt a hadi regula uralkodik. Feleselés lenne az
engedetlenségből, ráirányíthatná a Szepessy figyelmét, abból pedig nem
kért, hogy Szepessy fölismerje.

Megindult tehát szaladva, hogy minél előbb visszatérjen. Málnásy
uramnak, aki híven ügyelt rá, éppen csak azok a pillanatai voltak
beszámíthatatlanok, mikor az égő taplót rátette a dohányra, mikor
lecsattantotta az ezüst kupakot és elkezdte a tüzet szító első kiadós
szipákolást fölfújt arczczal, mint a vizet köpködő Neptun az
ugró-kutakon. Ilyenkor a világ nem létezett a nemzetes úrra nézve, mert
olyan lusta volt kicsiholni, hogy aztán meg is böcsülte a szikrát fogott
taplót, nem engedvén azt kialudni. Csak mikor már vígan ömlött ki a
kupaklikakon a füst, akkor nézett körül ijedten.

– Nini, hol van a Farkas?

– Azt biz én elküldtem a kulacsomért – felelte Tompa Dienes.

– Hiba volt – sopánkodott Málnásy nyugtalanul.

– A czél szentesíti az eszközöket.

– A czél jó, sógor, hanem azt mondják, hogy a ficzkó nem jó, nekem kell
ügyelnem a körmére.

– Ne ijesztgess, Málnásy! Csak nem gondolod, hogy a kulacsomat elvinné?

– Hát mi lesz már? – türelmetlenkedék Palojtay Gergely, aki más malomban
őrölt.

– Talán siket a kapus? – találgatta Maron Pál.

– Be kellene lőni az ablakon – tanácsolta Horthy József uram.

– Ne sokat teketóriázzunk, törjünk be, ha nem akarnak kijönni –
tüzeskedett Veres Boldizsár.

– És milyen bor van benne? – tudakolta Málnásy, az ő külön thémáját
hömpölygetve.

– Somlyai – felelte Tompa.

– Öreg?

– Olyan öreg, hogy talán még Noé apánk szűrte le.

– Az ördög tudja, nem viszi-e el – felelte, visszatérve a már átugrott
kérdésre (Aklira vonatkozólag). – Az ember sohase bízhat senkiben. Hát
itt van ez a Noé is. Milyen derék embernek tartottam én azt és a minap
azt olvassa a plébánosunk egy régi krónikából, hogy nem igaz, mintha ő
találta volna ki a borkészítést, sokkal később találták fel, Miriri
király idejében.

– Ne beszélj!

– Hogy azt mondja, Miriri király nagy kedvelője volt a szőlőnek,
minélfogva egyik minisztere váltig a fejét törte, hogyan élvezhetné a
király nyáron is a szőlő izét. Eszébe villan, hogy hátha kisajtolnák a
bogyók nedvét és edényekbe csurgatva egész éven át megmaradna a nedv,
hogy iszogatni lehetne, mint a tejet. Nosza, kisajtolta. Megkóstolja egy
napon a király és kiköpi, hogy méreg. Van a királyokban ilyen ostoba
elhirtelenkedés. A bor éppen forrt az edényekben, mikor egy szolga meg
egy kutya bementek a helyiségbe, a szolgát is, a kutyát is halva
találták. Meg volt hát pecsételve, hogy a folyadék ölő méreg és úgy is
tartották a hordókban, hogy majd mint ilyennek veszik hasznát. Mert a
király éléskamrájában csak éppen olyan becses czikk a méreg, mint a háj…

– Ugyan eltalálja kigyelmed az időt a mesemondáshoz – gúnyolódott Veres
Boldizsár. – Meleg kemencze kén’ ahhoz meg egy kis bor.

– Az egyik mindjárt meglesz – szólt közbe Tompa uram. – Csak folytasd,
sógor!

– Hát nem is jöttek volna rá, – szőtte odább a sógor – ha a királyné nem
esik vagy két év mulva valami gyógyíthatatlan betegségbe. Az orvosok
lemondtak róla, búskomorságba esett és elhatározta, hogy elemészti
magát. Kijátszván az udvari frajláit, titkon belopózott a méreggel teli
edényekhez, felhörpent egy bögrével és várta a halált, de e közben olyam
vídám lesz, hogy szeretne tánczra pöndörödni. A halál persze nem
következett be. Gondolta hát, hogy talán keveset ivott. Másnap már két
bögrével vett be és még jobb kedve szottyant. Szóval, minden nap
többet-többet ivott, míg utoljára is kigyógyult a bortól a bajából és
felfödte a nagy titkot a királynak is.

– Hát aztán?

– Eddig volt, mese volt, ezentúl a király is ivott, míg meg nem holt.

– És alkalmasint megküldte az ottani vaskorona-rend nagykeresztjét a
találékony miniszternek – tódítá nevetve Tompa uram.

– Dehogy. Alkalmasint már előbb lefejeztette, mikor kiköpte volt a
mustot. Mert úgy szokott ez lenni, ha valaki nagy dolgot csinál.

– Pszt! Jönnek! – hangzott szerteszét. – Valami történik.

Hullámzás támadt a tömegben, mint mikor a rozsok közt átszalad a fürj.

Kulcs csikordult meg a házbeli ajtó zárjában, amit meghallottak a falon
guggolók és jelentették.

– Nyitják már.

– Dimitri apó – dünnyögte Szepessy felvillanyozva. – No, valahára!

Ekkoráig Akli is éppen visszatért a kulacscsal, de nem oly nyugodtan,
mint ahogy oda ment. A kocsit megtalálta ugyan, a kulacsot is átadta a
kocsis, de a saraglyában ráköszönt egy czérna vékonyságú, ismerősnek
látszó hang.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Segítség, jó uram, segítség!

– Mindörökké amen. Kicsoda kend?

A kocsis sietett felelni nagy flegmával.

– Az hadi fogoly.

– Talán hadi kappan? – mosolygott Akli.

– Hát nem tetszik engem megösmerni? – nyöszörgött a hadi fogoly. – Én
vagyok a ragyabunkó.

Isten nyila nem sujthatta volna le jobban Aklit, mint ez a szó. Tehát
minden elveszett. A lovas és a levél a Szepessyék kezébe került. Most
egyszerre előtte állt egész szörnyűségében a helyzet.

– Meg vagyok kötözve, – panaszkodott a ragyabunkó – és fázom.

– Nem segíthetek, barátom, hanem igyék egy kortyot, fölmelegszik egy
kicsit.

Szájához nyomta a kulacsot, melyet hangutánzás révén
«Klipiklapatoriumnak» neveztek a diákizáló inzurgensek. A ragyabunkó
húzott belőle, amennyit tudott s tényleg úgy kopogott ezalatt, mintha
azt susogná: Klipi.

… Mily különös! Így szokta valaki Aklit is szólítani.



XI. FEJEZET.  KÉTSÉGBEESETT JÁTÉKOS ONNAN RÁNTJA KI AZ ÜTŐKÁRTYÁT,
AHONNAN LEHET.

Lelkendezve rohant vissza. A kétségbeesés nem zsibbasztotta meg, de
fejlesztette tehetségeit. Egyik terv a másikat kergette izzó fejében.
Nem érezte a hideget. A hűvös éjszaka párázatai különös alakokká
formálódtak fantáziájában, úszó koporsók, levágott bikafejek úsztak a
levegőégben és egy szán, melyet négy madártestű asszony vont.

Még oda se ért, útközben hallotta az öreg Dimitri fenyegető hangját az
intézet udvarából.

– Ki az, hé? Mit akar? Micsoda spektákulum ez?

– Én vagyok itt, Dimitri apó! – szólalt meg künn Szepessy németül. – Én,
Szepessy István.

– Nem igaz! – fortyant fel az udvarbeli hang; – Szepessy István
úriember, aki nem jár éjjel becsületes embereket infesztálni. Ön nem
lehet Szepessy István, kotródjék el innen, akárkicsoda és reggel jőjjön,
ha dolga van. Azért is, mert most részeg és azért is, mert most be nem
eresztem.

Ezzel megfordult az öreg, hogy elmenjen, át lehetett hallani a botosai
csoszogásáról, hogy visszaindult, hanem egyszerre csak úgy rémlett,
mintha megbotlott volna: hop, hop, motyogta, majd elkáromkodta magát.
Nyilván az eb hullájában botlott meg.

– Toppy meg van ölve! – kiáltá fájdalmasan. – Ki cselekedte azt? Rablók!
Gyilkosok!

– Hallgasson, Dimitri, legyen esze! – szólt át ismét a báró. – Én
ölettem meg Toppyt, én fizetem meg az árát, eddig van, de várjon hát és
értse meg a dolgot, ha szívén viseli az intézet sorsát. Hiszen tudja,
hogy én vagyok itt, mit tetteti magát, mit ravaszkodik?

– Ha tudom, se eresztem be a báró urat, a báró úr menjen most haza
lefeküdni.

– De van valami, Dimitri, amit még nem tud, éppen ezt akartam
megmondani.

– Semmit se akarok most tudni, mert én most aludni akarok.

– Abból nehezen lesz valami, Dimitri apó, mert én most egy
fölfegyverkezett sereggel állok itt a ház előtt… Nézzen csak fel a
falakra!

Dimitri fölpislantott a falra a hálósapkája alól, mely egészen
belelógott a szemeibe s meglátván a csillagfényes éjszakában az ott
hasmánt fekvő marczona alakokat, csillámló fegyvereikkel, felordított
hörögve:

– Jézus Mária!

Majd, mintha nem egészen bíznék a mennyei hatalmakban, harsányan
felkiáltott:

– Policzáj! Policzáj!

De már ezt fenhangon kaczagták meg a falakat megszállt vitézek.
Ösztönszerüleg menekült rogyadozó inakkal fogvaczogva a ház felé, hogy
magára zárja a nehéz tölgyfaajtót, de útközben megjött apránkint az
erősebbik esze és ujra visszakullogott a kapu közelébe, csakhogy az
erősebbik eszéhez már a gyengébbik hangját használta és az is nyájas
volt, szelid volt és reszketett:

– Hát mi tetszik, báró úr?

– No lássa, – felelte a báró – most már nem olyan goromba, mint azelőtt.
És azt jól teszi, apó, mert mi se éppen azért vagyunk itt, hogy önt az
alvásában háborgassuk. De meg van is egy-két sárga csikó a zsebemben a
maga számára.

– Iszen jó, jó, kezeit csókolom, hát csak tessék megmondani a
kívánságát.

Akli megfeszült figyelemmel fogott el minden hangot s izgatottan nyitott
magának utat könyökével közvetlen a báró háta mögé.

– Azt kívánom öntől, – folytatá Szepessy – költse fel az asszonyságot s
közölje vele, hogy addig én innen el nem megyek, míg Kovács kisasszonyt
meg nem kapom.

– Oh Istenem, Istenem! – óbégatott Dimitri. – Mi jut eszébe a báró
úrnak?

– Vagy ideadja szép szerével, vagy elviszszük erőszakkal, de ha egyszer
az én embereim bent lesznek, azt viszik el, aki a szemük-szájuknak
tetszik, én nem birom megakadályozni.

– Oh Istenem, Istenem! – nyöszörgött a kapus. – Hisz a méltóságod
húgocskája is köztük van.

– Hiszen éppen azért kímélem a többit. Ha ezt az egyet ideadja, Isten
hírével elvonulunk. Azért költse fel és mondja meg az asszonynak, amit
üzentem. Egy fertályóra gondolkozási időt hagyok neki.

– Nem, nem, az lehetetlen, báró úr.

– Mi?

– Az, hogy odaadná a kisasszonyt. Ilyet ne is képzeljen! Mit szólna a
nagyhatalmu Kolowrat gróf, akit a császár küldöz a kisasszonyhoz? Ki
tudja, mije a kisasszony a császárnak…

Akli önkénytelenül felkiáltott:

– Megvan! Ez az!

– Csitt, te! Mit beszélsz? – förmedt rá Málnásy uram megbotránkozva. –
Mi van meg, hé?

Akli elröstelte magát, zavarba jött, majd akadozva magyarázta meg:

– Megtaláltam a bicskámat.

– Jó, jó, de azért nem kell mindjárt a hadi traktatumokat megzavarnod.
Nem hallod, miről van szó és hogy ki tette le a garast?

– Az ördög vigye el a magok Kolowratját, – fakadt ki Szepessy – mit
törődöm én vele? Megy, vagy nem megy, felkölteni Szilvássynét? Ez a
kérdés.

– Lássa, kedves báró úr, – könyörgött Dimitri – illendőbb volna ezt a
dolgot reggelre halasztani.

– No persze. Ejnye, de okos ember, mit iszik, vizet vagy bort? Hanem
mindenekelőtt megy-e, vagy nem megy?

– És ha azt felelném, hogy nem megyek?

– Akkor, édes lelkem, egyszerűen betörjük a kapukat és ajtókat, az
embereim összeszedik, ami szemre való asszonynépet találnak, minélfogva
ő is közte lesz. Érti-e már?

– Jaj, szegény jó asszonyom, szegény jó asszonyom! – siránkozott
Dimitri.

– Legyen nyugodt, az asszonyságot nem viszszük el, nem lesz semminemű
bántódása. Ő már meglehetősen be van oltva az elvitel ellen. Hé,
baltások! Gyepre, baltások!

Odaugrott Csoltói Benjamin és a két Lenty testvér. Erős az egyik, mint a
bika. Sujtott a baltával, hogy még talán a hetedik utczában is tánczolni
látszottak a házak a szörnyű csattanástól. Ropogott, recsegett a kapu és
meghasadt, mint egykor a bizanczi a Botond bárdjától.

Majd hogy meg nem hasadt a Dimitri szíve is a kapuval együtt. Mintha
valami kedves élőlénynek ropognának a bordái, metsző fájdalom nyilallott
át a szívén és megtörte az ellenállását.

– Jaj, ne bántsák, báró úr, ne bántsák azt a kaput, hiszen megyek már.

– Jó. Hagyják abba kegyelmetek, várjunk – aztán utána kiáltotta
Dimitrinek: – El ne felejtse mondani, hogy melegen öltöztessék fel a
kisasszonyt, mert messze útra megyünk.

E pillanatban egy ablak világosodott meg az emeleten, majd gyorsan
elsötétült. A gyertyaláng mint valami lidérczfény végigszaladt
ablakról-ablakra az emeleten, míg végre kezdtek a gyertyák sorban
kigyúlni az egész házban. Az ötödik udvari ablaknál, mely egy folyosóra
nyílt, elsuhanó női alakok silhouetteje rajzolódott le az ablaküvegre.
Kecses, sugár derekú bakfischek, akik felriasztva, szétbomlott hajjal,
egy alsószoknyában menekülnek a madame szárnyai alá. Éhes tekintetek
csakhamar észrevették a mutogatós ablakot és odatapadtak gonosz
gondolatokkal. Ohó! Odafönt már észrevették a dolgot. Szegény kedves kis
jószágok, hogy meg lehetnek most ijedve! Ablakot persze kinyitni nem
mernek, hanem valami függöny mögül látnak ám mindent…

Ilyen beszédek estek itt lent. Találgatták, mi lesz? Kiadja-e az asszony
a leányt, vagy nem? De hátha a leány nem akar? Számítgatták, hogy
akkorára már fölérhetett Dimitri, körülbelül már el is mondta a báró
üzenetét. Most javában tanácskoznak… De nagy mulatság volna ott lenni a
remegő báránykák között és végighallgatni ezt az éjféli tanácskozást.

– Fogadni mernék, – szólt Bajmódy – hogy a fruskák egy részének tetszik
a veszedelmes kaland lehetősége. Sikítoztak, de titkon örülnek is.
Ösmerni kell az asszonyi lelket. Én nem hiszem például, hogy a
paradicsomban a kígyó tanította volna meg Évát az almaevésre, de élek
azzal a gyanuperrel, hogy Éva tanította meg a kígyót a sziszegésre és
marásra.

Lihegve érkezett a Barischgasséból Detreházy Tamás, hogy ott két
konstáblert tartóztattak le, akik kérdőre vonták őket a csoportosulás
miatt, hát, hogy mi történjék a két konstáblerrel?

– Fogva kell őket tartani, – parancsolá Szepessy – és vigyázni, hogy
valami jelt ne adhassanak. Ha végzünk, magunkkal viszszük és majd csak
valahol egy órajárásnyira Bécs mögött tegyék le őket sértetlenül, hadd
menjenek Isten hírével.

Detreházy elment a parancscsal s Szepessy kivette óráját, megnézte a
Palásthy Ferencz tolvajlámpájánál.

– Még tíz perczet adok nekik s akkor aztán «lóra huszár, kapura hajdú»,
ahogy mondani szokták, ámbátor lovunk nincs, de annál inkább megvan a
kapu.

Ekkor lépett eléje nagy vakmerőn Akli Miklós.

– Megösmer-e, báró úr? – kérdé.

– A hangja ismerős előttem – felelte Szepessy hanyagul, tekintetét le
sem véve az órájárul. – Mit akar?

– Én Akli Miklós vagyok.

– Ah! – kiáltott fel a báró meglepetve és önkénytelenül hátra
tántorodott ettől a névtől. – Mit keres ön itt? Az ördögbe is, hogy jut
az én embereim közé azok ruháiban? Tudja-e, hogy a fejével játszik?

– Éppen én is arra akarom önt figyelmeztetni, hogy a fejével játszik.

Szepessy szemei vérbe borultak, öklét indulatosan fölemelte és a fogai
összecsikordultak.

– Hogy jutott ide ez az ember? – kiáltá zordonan. – Ki merte őt
becsempészni?

Bori uram szeretett volna másutt lenni, hanem a virtus megkívánta, hogy
jelentkezzék, ötölve-hatolva dadogni kezdett valamit.

– Majd elmondom én! – vágott közbe Akli. – Pozsonyban Bori uram emberei
közül elmaradt valaki, én ajánlkoztam helyette és ő felfogadott, ez az
egész.

– E szerint ön mint kém jött nyomomba. Tudja-e, mi a kémek fizetése?
Persze ön írta a levelet is Kolowrathoz?

– Igen, én írtam a levelet is, mert…

– Kötözzétek meg!

Akli összefonta mellén a kezeit, annak jeléül, hogy nem fogja magát
védelmezni. Bátran, megszeppenés nélkül nézett a báró szeme közé s
franczia nyelven mondá:

– Tegyen velem, amit akar, de hallgassa meg előbb, amit mondok.
Elhiheti, hogy tudatában voltam a veszélynek, emberei közé vegyülni s
hogy nagy oknak kell lenni, ami erre késztetett. Jól eltalálta előbb,
hogy a fejemmel játszom, csakhogy játszom az ön fejével is.

– Vajjon? – szólt a báró gúnyos, megvető hangon.

– Hallgassa meg az okot, amely…

– Jól van, mondja el – hagyta rá Szepessy türelmetlenül.

– De engedje, hogy ne itt a sokaság előtt. Népekre és országokra szóló
veszedelem lehetne, ha valaki megértené.

Szepessy habozni látszott, de már az ő kiváncsisága is fel volt
piszkálva. Akli mintegy kitalálta a gondolatát, kihúzta ködmöne alól a
karabélyát és átadta Málnásynak.

– Jőjjön! – intett neki Szepessy.

Néhány lépést tettek némán a Rennweg felé.

– Beszélhet! – mondá a báró.

Akli óvatosan körülnézett. Egyedül voltak, csak egy macska nézte őket a
szomszéd ház párkányáról a világító, veres szemeivel.

– Szavát adja rá, hogy semmi körülmények közt nem közli az elmondandó
titkot senkivel?

– Szavamat adom, csak végezzünk már! – toppantott a báró a lábával
türelmetlenül.

– Tehát röviden úgy áll a dolog, báró úr, hogy a kisasszony, akit ön
most el akar rabolni az intézetből, nem Kovács Ilona…

– Hanem?

– Hanem ő fensége Mária Lujza főherczegnő.

Ha fényes nappal van, látni lehetett volna, hogy sápadt el a báró arcza,
mint a halotté, de így csak a nyelve akadozásán és a rekedt hangján
mutatkozék megbolygatott lelkiállapota.

– Mit? Mi? Hogy? Megőrült ön?

Akli észrevette a lesujtó hatást és sietett rátérdepelni érveivel a
zsibbadozó elméjére.

– No, úgy-e, hihetetlen? Pedig mégis oly egyszerű. A császár már évek
előtt tudta Napoleon kedvencz tervét, beleházasodni a Habsburg-házba s
ezáltal megaranyozni a friss, festékszagos czímerét. A mi diplomácziánk
rég tisztában volt, hogy a császár leányát fogja megkérni és azt is
tudta, hogy kikosarazni nem lesz tanácsos, mert annak szomorú
következményei lehetnének. Tehát csinálni kellett valamit. Egy kis
ravaszság nem bolondság. Mert a császár azt is nagyon jól tudja, hogy a
Napoleon hatalma mégis csak álom (az igaz, hogy egy kicsit
hosszantartó), egy napon szétfoszlik, volt, nincs s mehet vissza
Korzikába akár kecskepásztornak… Hát csak nem gondolta ön, kedves báró,
aki oly éles eszű, hogy egy Habsburg az édes leányát adja oda ilyen
parvenünek? Ennyire egy Habsburg soha alá nem szállhat, igaz-e?

Csak egy hörgés volt a felelet, sajátszerű tompa hörgés, se nem olyan,
mint az emberé, se nem olyan, mint az állaté. Ilyenképpen mordulhat meg
az ördög, ha a katlanja alól kialszik a szépen megrakott tüze.

– Hja, a politika! – folytatta Akli. – Ilyen a politika! Oh, hány titok
van a világhistóriában és nincsen az a macska, aki kikaparhatná. De ki
is gondolna olyanra, hogy a főherczegnőt nevelőintézetben tartják
közrenden levő leányok között, a fogadott leány pedig adja a
főherczegnőt, fenségnek hívják és palotahölgyek czipelik az uszályát…
Ejnye no, báró, ne bolondozzék hát!

Szepessy ugyanis rárohant, fogcsikorgatva megfogta a ködmöne két szélét
és ide-oda rázta, mint a fát, amelyről rút hernyók potyognak le.

– Ember, – sziszegte – mondd, hogy hazudtál!

– Igazat mondtam, – felelte nyugalommal – kötelességemet végeztem, most
már az én lelkem tiszta, ön pedig tegyen, amit akar.

Mintha egyszerre minden erő eltünt volna a Szepessy karjaiból, leestek
lankadtan. A hatalmas, fékezhetetlen ember összezsugorodott, összetört s
fogcsikorgatása didergő fogvaczogtatásba ment át s ezt mind egy
rejtélyes nemzeti méreg okozza: a _loyalitás_. Behat a pórusok alá, a
vérbe és tejjé változtatja, beveszi magát a szív rostjai közé, megüti a
billentyűket: «hallgassatok». A szív azonban jár még, jár, jár, kopog és
érez, de nem parancsol többé.

– Hát mért nem mondták ezt nekem mindjárt, – panaszkodott szemrehányó,
bágyadt hangon – mikor még az érzésemet el lehetett volna fojtani
pázsitjában?

Akli nem az az ember volt, aki a helyzetet ki ne aknázná. Most ő
kerekedett felül és kigúnyolta Szepessyt a megjegyzéseért.

– Miért nem mondtuk? No persze. Nem szép a császártól, hogy nem volt
őszinte, hogy önt meg nem nyugtatta. Mert hisz az ön megnyugtatása
nagyobb érdek Ő felségére nézve, mint egész birodalmának és gyermekének
sorsa. Bizonyos ellenben, hogyha minden alkalommal őszinte lett volna,
azóta már a verebek is csiripelnék a háztetőkön a sigillum secretummal
lezárt esetet. Arra azonban még kötelességem rátérni, hogy mikor ön
fellépett mint kérő, a császár megijedt egy kicsit a heves szenvedélytől
és engem bízott meg, hogy ha veszélyesnek ítélném szándékait a jövőben,
végszükségből, de csak végszükségből, közölhetem önnel, mint
kamarásával, a valódi tényállást.

– És miért nem közölte? – fortyant fel a báró indulatosan, mint mikor
még utolsót lobban a mécses végső olajcsöppje.

– Mert a «végszükséget» nem láttam még akkor beállottnak. Tegnap
Pozsonyban vettem észre gyanus jeleket s erre beállott rám nézve a
felelősségteljes kényszerűség, önhöz eljutni mindenáron, még életem
kockáztatásával is és megmenteni magamat, a főherczegnőt és önt.

Szepessy görcsösen kaczagott fel, volt benne valami erőltetett és
szomorú.

– Hahahaha, milyen szépen tud ön mesélni, bolond uram. Ha akarom,
hiszem, ha akarom, kieresztem a fülemen.

Akli rejtélyesen intett a kezével, majd megfogta a karját és egy pár
lépést előre vonta a Barischgasse szögletén égő lámpáshoz. A báró
tehetetlenül lépegetett vele, mint egy gyámoltalan gyermek.

A lámpás alatt aztán a tüszőjébe nyult és kivett a tárczájából egy
összehajtogatott papirczédulát.

– Ime, olvassa!

Meg volt sárgulva a papiros, halaványak a betűk, de Szepessy előtt
éltek, égtek, ragyogtak, mint hideg fényű csillagok. Megismerte a
legfelsőbb kéz kusza vonásait:

«_Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár._»

(Ez volt az a kézirat, melyet a kedélyeskedő császár a Martinecz kertész
nejéhez adott egykor a szőlőfürt dolgában.)

Szepessy lehorgasztotta a fejét. Nem kételkedett többé.

– Ezt aznap bízta rám a császár, mikor a fogságban találkoztunk, de én
akkor még nem hittem azt, ami bekövetkezett.

– Jól van, – hörögte Szepessy tompán és hirtelen léptekkel visszaindult,
kezeivel a levegőben kalimpálva.

Akli utána baktatott.

– Mit szándékozik most tenni? – kérdé bizonytalan hangon.

– Azt majd meglátja! – felelte a czinikus főur mogorván.

A 20-as számu ház előtt elhaladva, ahol a hintó állt a pokróczokkal
letakart paripákkal, odaszólt a fel s alá poroszkáló komornyiknak:

– Hozza csak utánam a bokrétát, Szirotka!

Szirotka a bokrétáért ugrott s vitte ura után ünnepélyesen, gyöngéden,
mint valami oltári szentséget.

Ezalatt letelt a fertály óra, az inzurgensek türelmetlenkedtek, mert
fáztak, aprózott tánczban keringve egymás körül, hogy a lábuk egy kicsit
melegedjék a mozgástól, pedig részben megenyhült az idő, mert a hó
kezdett pilinkélni, a miriárd csillag hirtelen eltünt az égboltról, sőt
láthatatlan lett az égbolt is, piszkos, vörhenyeges pép töltötte ki a
fönséges ürt ég és föld között, azonban hideg, metsző szél kezdett fújni
s mintha valami ismeretlen világban odafönn megrázott volna egy óriás
akáczfát, hullongtak a fehér virágai.

– Nos? – kérdé Szepessy.

– Még mindig semmi! – felelte Bori uram. – Ugy látszik, még mindig
tanácskoznak.

Majd hosszú magyarázatokba és megfigyelésekbe ereszkedett, hogy a falon
ülők jelentése szerint a szolgálók azóta folytonosan vizet merítenek a
kútból és csöbrökben hordják fel, ami arra mutat, hogy védelemre
készülnek odafönn. Csakhogy nem forró olajjal vagy lúggal fognak
harczolni, mint az egri nők Dobó alatt, hanem hideg vízzel öntik le
embereinket az ablakokból. No, az szép mulatság lesz, ha így lesz. De
van még egy veszedelmesebb jel is, a ház padlásán nyüzsgés-mozgás
észlelhető, a folyosóról nyíló ablakokon át látni lehet, hogy valami
bútorfélét czipelnek fel fiatal leányok a padlásra. Kutya legyek inkább,
mintsem jól sejtsek, de az asszonyi ész az ördög szántóföldje, ott
könnyen megteremhetett az az ötlet, hogy a padlásra halmozott bútorokat
meggyujtják s a fellobogó tűz ide csődíti az egész várost… Az lenne ám a
ne mulass… Azért hát sietve kell cselekedni.

Szepessy egy szót se hallott ebből, inkább a szél dúdolása érdekelte.
Szomorú egy dallam, panaszkodásféle, mintha a lelkével beszélgetne a
szél. Hát csak fújj, beszélj, kutya, hallgatlak!

De az inzurgensek türelmetlenkedtek. Mind köréje gyűltek s éktelen
lármával követelték a cselekvést.

– Végezzünk, uram, meguntuk már, megvesz az Isten hidege. Elmult a
fertályóra, ne várjunk tovább, mert bajba jutunk.

– Várjunk még – felelte Szepessy sötéten.

– De egy kicsit mégis megsürgetem őket – gondolta Lenty György s
fejszéjével egy irtózatosat sujtott a kapura. Alig hogy a csattanás
elhangzott, nagy dérrel-durral szétcsapódott az emeleten egy utczára
nyíló ablak s egy fehér főkötős asszonyi fej jelent meg benne.

Maga Szilvássyné volt, az asszony-viczispán. Mélységes csönd állt be.
Mindenki hallani akarta. Most dől el a koczka.

– Miféle istenítélet ez? – szólt le az asszonyság haragos hangon, jóízű,
ropogós magyarsággal. – Micsoda banda magok? Hogy mernek itt éjnek
idején tisztességes emberek háza előtt ilyen remazúrét csapni? Nem
szégyenlik magokat? Pfuj, gyalázat! Magyarok magok? Nem hiszem. Magok
csak csürhe. Hadd lássam, hol a kolomposuk. Szép mákvirág lehet. Annak a
fejével akarok beszélni. Ha nem fél egy asszonyszemélytől, hát álljon
ide, jelentse magát.

De már ezt nem tűrhette Málnásy uram, fölfortyant.

– Hallgass, szoknya, mit tudod te megitélni a dolmányt?

– Én szoknya vagyok, az igaz, – pattogott az asszonyság – de ti nem
vagytok dolmány, hanem csak kapcza és ha el nem takarodtok innen, de
mindjárt…

Szepessy e perczben félretaszította Málnásyt és ő lépett ki az első
sorba.

– Itt vagyok, madame.

– Úgy? Maga van itt? És melyik korcsmából jön uraságod? Mondhatom, derék
dolog. Szép magyar mágnás. Dicsőségére válik az országnak és a magas úri
rendnek. No hát, mit akar, méltóságos négyesi Szepessy István báró úr?

– Semmit, – szólt a báró szeliden – azaz alig valamivel többet;
mindössze egy bokrétát szeretnék átadni Kovács kisasszonynak.

Az inzurgensek édesdeden vihogtak a báró kijelentésén. Tetszett nekik,
hogy ilyen finom formában adja be a szándékát. Az úr mégis úr, hiába.

Szilvássynét azonban hidegen hagyta az ékes forma. A kígyó a
rozmaring-bokorban is kígyó marad.

– Kovács kisasszony először is nem kivánja a maga bokrétáit, másodszor
nem szokás éjjel hozni bokrétákat fiatal leányoknak. Ön gonosz ember és
tudom én, hogy sötét szándékot forral, de figyelmeztetem…

– Igazán, nincs egyéb szándékom, madame és ha ön megengedi, hogy egyik
emberem fölvihesse létrán a bokrétát és az ablakra tegye, rögtön el
fogunk vonulni.

Szilvássynét meglepte a Szepessy sajátságos, lázas hangja, melyből
valami végtelen szomorúság csengett ki.

– Becsületére mondja? – kérdé élénken, bizonytalanul.

– Becsületemre, – felelte Szepessy ünnepélyesen – és mondja meg neki – s
itt majdnem fuldokló, ziháló lett a szava – mondja meg neki, hogy… azt
üzenem, soha sem fog engem többé látni. De mondja meg.

– Jó, hát átveszem a bokrétát, de csak egy ember jőjjön a létrán.

Az inzurgensek meglepetve súgtak össze. Hát mi ez? Mit akar? Sehogy se
értették, hová vág ez az uj ravaszság. Bori uram a vállait vonogatta,
hogy föl nem foghatja, mi történik.

– Hozzanak egy létrát! – parancsolá Szepessy.

A létra csakhamar előtermett.

– Menjen fel Szirotka és nyujtsa fel a bokrétát az asszonyságnak.

Szirotka szót fogadott, fölhágott a létra közepéig s onnan felnyujtotta
a kaméliabokrétát. Szilvássyné átvette és becsapta az ablakot.

– Jó éjszakát, báró Szepessy, jó éjszakát!

Úgy rémlett, mintha a többi ablakoknál is megmozdultak volna a függönyök
s az ablakbecsukás zajától kandi tündérek s bohókás villik rebbennének
szét.

– Hát már most mi lesz? – rohanták meg Szepessyt a hadnagyok.

– Haza megyünk – felelte mogorván, de mégis egy önkénytelenül kitört
sóhajjal.

Lett erre zsivaj, méltatlankodás, elégedetlenség, mindenki a bátorságát
fitogtatván, hogy neki veszedelem kellett volna.

– Hogyan? Haza? Most? Így üresen?

– Így üresen – ismételte Szepessy keserűen.

– De hát miért jöttünk akkor voltaképen?

– Hiszen látták? – szólt csendes melancholiával – egy bokrétát hoztunk.

– Ennyien?

– Hát ennyien.

– Pedig milyen szépen volt kigondolva! – boszankodott Bori.

– Milyen híre lett volna! – liczitált rá Málnásy.

– Egy bolond háromszázat csinál – gúnyolódott Palojtay uram, de persze
csak ad amicas auras, ennek is, annak is megsúgván ezt a velős
észrevételt.

– Furcsa, furcsánszky! – csóválta a fejét Bori. – Soha még én ilyet nem
láttam, mióta a bába megfürösztött! De legalább már azt mondja meg
méltóságod, mi változtatta meg így egyszerre?

A gőgös főurat sértette most a tolakodás. Szerencse ilyenkor a
kevélység, legalább elnyeli egy perczre a bánatát.

– Nem kell ám mindent tudni – vetette oda félvállról, mogorván. –
Mindent csak az Isten tud. Abból, az igaz, ő sokat hagy tudni az
embereknek is, de egy részét megtartja magának. Én ugyan nem vagyok
Isten, de báró Szepessy mégis vagyok és csak annyit kötök a kegyelmetek
orrára, amennyi éppen szükséges; némelyeket én is magamnak tartok meg,
lelkem Bori uram.

Hiábavaló volt tehát minden rezonirozás, csak föl kellett szedni a
sátorfákat s hazamenni leány nélkül, dicsőség nélkül.

Egy óra mulva olyan csendes volt az Ungargasse és tájéka, mint egy
kripta és az egész vitézi kalandból másnapra vagy későbbre nem maradt
fenn egyéb nyom, csak a Kvilnicsek Nep. János és a Prioner Sebestyén
konstáblerek rendőri jelentése, hogy őket egy bőrködmönökbe öltözött
embercsorda, mely az elmult éjjel, éjféltájban ismeretlen czélból
ellepte a Barischgassét, az Ungargassét és a mellékutczákat, elfogta,
megkötözte s magával vitte hajnaltájban ki a városból egy mérföldnyire s
ott különböző csúfondáros magyar káromkodások közt hazabocsátotta. Ők
maguk pedig hosszu szekereken tovább koczogtak az országuton
Magyarország felé.

Stohlen lovag felette megbotránkozott a jelentésen:

– A két gazember alkalmasint holtrészeg volt. Az egyik bizonyosan
álmodta a dolgot, a másik pedig, aki annyira «matsch» volt, hogy nem
emlékszik semmire, elhiszi neki. Elcsapandó mind a kettő.



XII. FEJEZET.  DER KAISER HAT DIE SPENDIERHOSE AN…

Akli észrevétlenül tünt el társaitól, a nagy hazakészülődési zavarban
senki se ügyelt rá, eszeágában sem volt visszamenni a gunyájáért, hanem
megállt egy kis korcsmában, az Alte-Ringen s másnap reggelre beszerezve
a szükséges ruhákat, audiencziára jelentkezett a császárnál, nem egészen
nyugodt lelkiismerettel a nagy szorultságban előrántott Mária Lujza-féle
ötlet miatt és nagy bizonytalansággal jövendő sorsa iránt. Mert fogalma
sem volt, miért kellett a fogságban szenvednie, azt sem tudhatta hát,
mit akar vele a császár, megbocsát-e neki, visszafogadja-e szolgálatába,
vagy csak a büntetését enyhíti meg, szabadon hagyja, de száműzi
udvarától.

A császárnál az erdélyi kanczellár, Nopcsa Elek volt bent, aki ez idők
szerint Bécsben lakott, de karácsonytájt minden évben Erdélybe utazott s
ilyenkor rendesen instrukcziókért jelentkezett a legfelső helyen. Az
uralkodó, aki igen keveset tudott Erdély felől (szegény Erdély mindig
mostoha gyermek volt), valami csekélységet kötött ilyenkor a kanczellár
szívére, leginkább ezt:

– Szorítsa a népet, édes Nopcsa, hogy krumplit ültessen. Mert az nagy
jótétemény.

Nagyanyjától, Mária Teréziától hallotta, hogy az erdélyieket, kivált a
székelyeket, karhatalommal kellett szorítani a burgonya ültetésére, de
még a karhatalomnak is ellenszegültek, s amit egyszer a jó «groszika»
mondott, az mindig megmarad az ember emlékezetében.

Ez alkalommal azonban még a szokottnál is kegyesebb volt Ferencz Erdély
iránt s fölemlítvén a krumplit, mint olyat, melynél atyai szíve nem tud
jobbat ajánlani népének, egyszersmind a lelki élvezetekről is
megemlékezett s íróasztaláról egy papírtekercset fölvévén, átnyujtotta a
kanczellárnak.

– Ez a Haydn himnuszának a kottája – mondá kegyesen mosolyogva. – Ime,
vegye ezt a példányt. Ez még valami uj lesz az ön hazájában és merem
mondani, hogy ha elterjed, nagy gyönyörűséget fog szerezni egykor a
lakosságnak.

– Oh, bizonynyal – felelte Nopcsa mélyen meghajolva és a könyekig
elérzékenyülve vevén át a «Gotterhaltét». – A magyarok tombolni fognak a
lelkesedéstől e dallamokon.

(Császár és kanczellár derék, jóakaratú emberek lehettek, de mint jósok,
igazán nem váltak be.)

A kanczellár távoztával Aklit jelentette a szolgálattevő kamarás. Az
uralkodó szinte felvillanyozva kiáltott fel:

– Ah, Akli! Itt van a gonosz ficzkó! No az derék! Hát jőjjön be.

Kis vártatva belépett és térdre vetette magát az uralkodó előtt.

– Köszönöm fölségednek, hogy megkegyelmezni méltóztatott.

– Ugyan keljen föl! – förmedt rá a császár jóságosan. – Mit komédiázik?
Hiszen voltaképpen én hibáztam. Tudom, hogy ártatlan volt.
Félrevezettek, ez az egész. De úgy kell. Minek ír olyan verseket,
amelyeknek két értelme van? Az csak a zsidóknál van, carissime és nem a
keresztény poétáknál, hogy hátulról olvasandók visszafelé. Honnan
tudhattam volna én azt?

A régi levegőben legott megtalálta Akli az ő régi hangját.

– Nagyon is tudhatta volna fölséged, mert jeruzsálemi király is.

A császár jóízűen nevetett, aztán egyszerre elkomorodva tekintett végig
régi kedvenczén.

– Szegény Aklicska, hogy lesoványodott. S ezt mind a rossz császár
okozta, egy verséért. Úgy-e sokat szenvedett? Hiába tagadja, látom az
arczán. De most már megint minden jó lesz, minden a régibe tér vissza,
marad, mint eddig, az udvarnál. Lássa, a császár is hibázik néha, de ha
belátja, magával szemben is igazságos, nem ok nélkül vereti pénzekre
jelszavát: justitia regnorum fundamentum.

Jó puha szíve volt a császárnak s a puha szíve lágy szavakat sugallt
neki, melyekkel úgyszólván simogatni tudta azt, akihez szólt.

– Tehát a Napoleon-versért lettem elítélve? – dünnyögte Akli, mintegy
önkénytelenül, önmagához. – No, ugyan törhettem volna a fejemet, míg ezt
valaha kitalálom.

– Akarom tehát, – folytatá a császár előbbi szép gondolatát némi
lendülettel – hogy velem szemben is igazságot nyerjenek nálam hű
alattvalóim és szolgáim, azért is ezennel felszólítom, kívánjon a
kiállott szenvedések kárpótlásául valamit.

A császár szinte szép volt e szavaknál, valami fenséges kisugárzás a
homlokából glóriát vont köréje (mintha rajta lenne a korona és az
fénylene, pedig nem volt rajta). A földi isteneket, császárokat,
királyokat az ilyen pillanatok emelik a valódi istenek fölé, mert a
valódiak csak indirekte ajándékozhatják meg a halandókat.

Hanem biz azzal csínyján kell bánni, mert nagyon költséges mulatság
(királynak is csak ritkán futja) «fehér lapot» adni valakinek, hogy írja
rá, ami szívének, lelkének jó, szemének, szájának tetszetős.

Akli valóságosan elszédült, összetört e nagy kegy horpasztó súlya alatt.
Feje zúgott, arcza kigyúlt. Kétszer is megpróbálta, hogy valami
köszönetet rebegjen, de nyelve megtagadta a szolgálatot. Ami érzés volt
benne, az nem tudott hangokban kijönni, hanem csak folyadékban tört ki a
szemein át.

A császár méltányolta elérzékenyülését (sőt jól esett neki) és
segítségére sietett.

– Jó, jó, tudjuk az ilyet. Nehéz az ilyenben határozni. Hát ne is
feleljen most, hiszen ráérünk, gondolkozási időt hagyok. Menjen most a
szobájába és hányja-vesse meg higgadtan, mi legyen az, amit önért
tehetek. Csak aztán ne valami bolondot kívánjon, kedves Akli!

Az örömtől mámorosan tántorgott ki a császár dolgozószobájából. Nagy
volt a meglepetése, mikor mindent úgy talált régi lakosztályában, amint
elhagyta, ruháit, könyveit, apróságait – csak a kéziratai voltak
felturkálva.

Délután az Ungargasséba készült s lelke repesve édelgett az első
találkozás kiszínezésében. Mit fog mondani a Búzavirág, ha meglátja?
Hátha még megtudja valamikor, hogy ő mentette ki nagy fifikával a
Szepessy karmaiból? De hátha a császár is megtudja a csínyt, amit a
czédulával elkövetett? (Homloka elborult, de csak egy perczre.) Ejh, meg
fog bocsátani. Hiszen egy kis hazugságot mindig befed egy
megakadályozott bűn. De hátha Szepessy is megtudja a csalást. (És Akli
hátát elfogta a borzongás.) Ez, ez! Ha Szepessy megtudja. Ezt ugyan nem
teszi zsebre az a nyers, rabiátus ember. Ebből nagy veszedelem
kerekedhetik rá. Megöli, semmi kétség. Pedig most oly becsesnek tűnt fel
előtte az élet, olyan szép a világ! Keresztezték egymást fejében a
felhős sejtelmek, napsugaras remények. Hanyatt feküdt a pamlagon s
hizlalta a lelkét a császár ígéretével s elvonult előtte, ami csak
becses van a világon, a földi boldogságok, kincsek nagy kirakata. Jaj,
melyikhez nyúljon?

Az idő pedig futott, gyorsan futott, dél lett, ebédre hívták a tiszti
táblához, ebéd után pedig, mikor már éppen menni készült a
nevelőintézetbe, a császár érte küldött, hogy sakkozni akar. Akli
visszatérte eszébe juttatta szenvedélyét, melyet pedig abbahagyott volt,
mert az udvaronczok mindig úgy játszottak vele, hogy ő nyerjen, csak az
egy Akli merte megmattozni. E miatt mindig ingerült lett Aklira, de
azért mégis csak vele szeretett játszani.

A császár már ott ült a mahagoni-asztalkánál a terített ostábla előtt,
midőn Akli belépett, az elefántcsontból való turbános törököket
bástyáikkal, lovaikkal, szultánjukkal és szultánájukkal együtt már fel
is állította unalmában, szembe a maga csontkatonáival, úgy hogy mindjárt
kezdeni lehetett.

A császár különben kedvetlen volt, vagy legalább únott és Akli szerette
volna, ha most egyáltalában nem esik említés a délelőtti tárgyról. Nem
is szólt a császár semmit, pedig bár most szólt volna, mert később még
jobban elkedvetlenítette néhány hibás húzása, minélfogva előre látván a
játszma kimenetelét, bosszúsan seperte le a figurákat a tábláról.

– Megadom magamat. Ma lusta vagyok gondolkozni, – s ezzel felkelt az
asztaltól.

Akli szintén fölkelt és örült titkon, hogy gyorsan vége lett, elmehet
még az Ungargasséba, meghajlott, hogy távozzék, de a császár váratlanul
visszaszólította az ajtótól.

– Nos, kigondolta már, hogy mi az, amit önért tehetek?

Akli szíve hevesen kezdett dobogni.

– Igen, felség – felelte remegő hangon.

– Nos?

– Félek felséges uram, hogy talán túllépem a köteles szerénységet és…

– Csak bátran, carissime – biztatá a császár nyájasan, de korántsem a
délelőtti, kisugárzó melegséggel.

Ő felsége kihűlt azóta – s a fehér lap már nem volt egy nagylelkű
fölbuzdulás, mint a fogantatásánál, hanem csak egy elintézésre váró ügy,
restánczia a császár napi teendőiből.

Akli összeszedte erejét, legyőzte valamennyire elfogultságát és így
szólt tompán, félénken:

– Tegyen meg engem fölséged nemes emberré és ajándékozza nekem Akli
községét.

A császár nem felelt mindjárt, nem mutatott se csodálkozást, se
beleegyezést, de a homlokán kiélesedett a történelmi nevezetességű három
redő s rendes szokása szerint fel s alá járt a teremben, petyegette az
ujjait, míg végre megállt Akli előtt.

– Hja, hja. A dolog, tudja, nem olyan egyszerű, ahogy ön gondolja…
Hiszen megígértem, az igaz… de én valami hivatalra, valami állásra
gondoltam. S ön, ha jól értem, egy donácziót akar…

Akli egy szót sem felelt, lesujtotta a császár viselkedése, mint egy
mennykőcsapás. Nézte, ellenállhatatlanul nézte a sivár valóságot.
Országok és milliónyi népek urát, amint küzd benne a fösvény ember a
királylyal.

– Bocsánat, felség, ha talán…

– Nem, semmi, semmi. Nem teszek magának szemrehányást. A világért se
haragszom. Maga végre is jó ember és én is jó ember vagyok, hát
megegyezünk. Hiszen nem azért mondom, de lássa, rossz világ van, sanyarú
világ van. S ma már valami szokatlan dolog a donáczió. Kiment a
divatból. De maga szeretné föléleszteni. No persze. Hja, csakhogy egy
kicsit nehezen megy. Mert honnan? Ma a császárnak is körül kell néznie,
ha élni akar. Nem úgy van, mint régen volt. (A császár mélyen sóhajtott
s elmerült gondolataiba, aztán ujra fenhangon szőtte észrevételeit.) Ma
már a só se olyan sós, mint azelőtt. Minden elromlott, összezsugorodott.
Könnyű volt az elődeimnek dominiumokat ajándékozni, ámbár kár volt. De
ma már a forradalmak se érnek semmit, haszon nélküli kellemetlenségek.
Hiszen ért engem, carissime (nevetett föl a császár, mintegy előljáróban
egy tréfás mondásának), nem hoznak a konyhára semmit. Hajdan a Rákócziak
után egy tömeg uradalom maradt, könnyű volt Leopoldusnak örömet csinálni
másoknak. De micsoda forradalmak vannak ma! (Fumigative legyintett
kezével.) Nem valami kövér falatok. Hiszen tudja, mire gondolok. A
Martinovicsokra. Mert már csak az efajta szegény ördögök acsarkodnak a
trónus ellen s azoknak legfeljebb a fejét lehet elvenni. Hát iszen, ami
illeti a nemességet, abban nem forog fenn nehézség, de a másik, a falu…
micsoda falut is mondott?

– Aklit.

– Hát van ilyen falu?

– Igen is, Ugocsamegyében.

– És hogy jutott eszébe?

– Mert hogy a nevem az.

– Ohó! – nevetett fel a császár vidáman, mint akinek hirtelen kisegítő
ötlete támadt. – Előttem ez nem jogczím, carissime, sőt ellenkezőleg. Én
nem helyeslem a Napoleon-verset elülről olvasva, hanem csak hátulról
olvasva, következésképp nem is honorálhatnám a poéta nevét elülről
olvasva, hanem legfeljebb hátulról lehetne…

Szikra szikrát csal ki. A császár ötlete villámhirtelen ötletet gyujtott
az Akli fejében is. Mély hódolattal hajtotta meg magát.

– Hát én nem bánom, felséges uram. Úgy is jó. Vegyük hátulról a nevemet
és amit jelent, azt adja nekem felséged Akli község helyett.

– Hogy érti azt?

– Hátulról Akli annyit tesz, mint Ilka.

– És mit tesz «Ilka»?

– Ilka magyarul annyi, mint Ilona vagy Heléna.

– Ah!

Akli arcza kigyúlt, szemei élénken csillogtak.

– Adja nekem császári felséged feleségül Kovács Ilkát.

A császár meglepetve kiáltott fel, miközben egyre csóválta a fejét.

– Akli! Vén gyerek! Mit kell hallanom? Milyen dolgokon jár a maga esze?
Hát megbolondult?

– Talán. Mert a szerelem semmi esetre sem józan állapot és én szerelmes
vagyok, úgy hogy a fölséged egyetlen szava – folytatá páthoszszal (ami
pedig nem volt szokása) – megnyitja számomra vagy a mennyet az angyalok
chórusának elbűvölő zenéjével vagy a poklok mélységes gyehennáját az
ördögök csordájának vartyogásával.

A császár elmosolyodott, mert oly furcsán illett Aklihoz a szónoki
páthosz, mintha a házi macskának szárnyai támadnának és fölrepülne a
felhők közé.

– Nincs rossz izlése, carissime, – felelte flegmával – de hát ő vele mi
van, ő vele, a leánynyal?

– Azt hiszem, ő is szeret.

A császár fölhúzta szemöldökeit és tréfásan vonogatta a vállát.

– Akkor azután semmi közöm hozzá: ha a leány is akarja. Volenti non fit
injuria. Hanem azért el nem hallgathatom, hogy ön nem szépen viselte
magát.

– Én, fölség? – hüledezett Akli.

– Sőt úgy látszik, sikkasztott a prókátorok formulája szerint, –
folytatá az uralkodó – mert a megőrzésére bízott kincset saját czéljaira
fordította.

– Oh, fölség, – mentegetőzött Akli, e magasztos pillanatban nem tudván
leszállani a tréfa prózájáig – ártatlan vagyok ebben: a szerelem jön és
távozik észrevétlenül, mint az álom…

– Hát igen – felelte a császár komolyan.

– Beleegyezik fölséged? – kapta fel mohón a szót Akli.

– Mit is tehetnék egyebet? – szólt a cszászár. – Ámor nekem nem
alattvalóm.

A kamarás e pillanatban Norbonne franczia követet és Metternich Kelemen
herczeget jelentette.

A császár távozást intett a köszönetet rebegő Aklinak s a belépő urakat
azzal a fejcsóválással kísért, önkénytelenül elröppent felkiáltással
fogadta:

– Micsoda különös neveik vannak az embereknek.

Norbonne a Mária Lujza házassági ügyében jött tárgyalni az elmenetelt s
egyéb részleteket illetőleg, a ravasz analizáló Metternich azonban ez
egész tárgyalás alatt, sőt még a kihallgatás után is sokáig igyekezett
kitalálni a császári ajkakról kicsúszott titokzatos felkiáltás értelmét.
Valami különös nagy háttért keresett mögötte! Pedig milyen jelentéktelen
kicsiség volt az általuk most előkészített világtörténelmi drámához
képest!



XIII. FEJEZET.  MIKOR A BIMBÓ RÓZSA AKAR LENNI.

Akli lábai alatt égett a föld, boldog volt, szerette volna kikiáltani az
egész világnak: Az enyém ő. Nekem adta a császár. Halljátok, nekem adta!

Egy perczet sem késett, rohant le a lépcsőkön a legelső kocsiállomáshoz,
belevetette magát egy droskéba és az Ungargasséba hajtatott a 23. sz.
alá.

Huszonharmadik szám! Milyen szépen hangzik. Szavalni lehetne. Mennyi
édesség egy számban!

Behúzta fejét prémes kabátja gallérjába (bár egy csöppet sem fázott) és
egy örökkévalóságnak tetszett neki, míg a vágtató lovak végre odaértek a
23. számhoz, ahol leugrott könnyedén, ruganyosan. Köröskörül csendes
volt minden az utczában, csak a meghasogatott kapu mutatta az éjjeli
események nyomait. Dimitri előjött a csöngetésre és miután Akli
megnevezte magát, örvendezve bocsátotta be.

– Istenem uram, kit látok! Milyen rég volt szerencsénk!

– Nem voltam Bécsben, kedves öregem, odahaza voltam.

– Ah, szegény kisasszony, hogy búsult.

– Búsult? – kérdé Akli vidáman, mintha hájjal kenegetnék a szívét. – És
miért búsult volna?

– Hát csak sajnálta önt, – felelt Dimitri zavartan – hogy izé (kereste
az alkalmas szót), hogy «szabadságon», hogy odahaza tetszik lenni.

A szabadságon szót megnyomta Dimitri, mintegy értésére akarván adni
Aklinak, hogy ő jól van informálva, de mint «finom» kapus, barátja a
sima beszédnek.

– Nos és hogy van a kisasszony, nincs semmi baj?

– Isten valahogy megóvott bennünket, magam sem tudom hogy. (Ájtatosan ég
felé emelte a szemeit.)

Isten meg én – gondolta Akli és fenhangon hozzátette:

– Azt akarja ön mondani, hogy történt valami?

– Oh, dehogy. Isten ments. Semmi se történt, uram. (Oly ártatlan képpel
tudott hazudni, mint egy miniszter.)

– Hol beszélhetnék a madame-mal?

– Az író-szobában van.

Madame Szilvássy felette szívesen fogadta a látogatót.

– Isten hozta. Ejnye, de kapóra jön! Éppen instancziát írok Kolowrat
grófhoz, hogy a Kovács kisasszonyt vegyék ki az intézetből, mert itt
veszedelemben forog ő is, az intézet is és az én exisztencziám is. Én
nem állok jót többé semmiért.

– De én jót állok – felelte Akli.

– Ejh, ön legfeljebb csak tegnap szabadult ki, mondta nekem a Búzavirág,
hogy kegyelmet fog kapni, neki köszönheti Akli úr. Ön, mondom,
legfeljebb tegnap jött vagy ma és fogalma sincs a történtekről.

– Én mindent tudok, asszonyom, a tegnap éjjeli eseményekről itt az
utczában.

– Hogyan? – kiáltott fel Szilvássyné elsápadva. – Már beszélik a
városban? Hisz akkor az intézet renomméja el van veszve. Leányaikat haza
viszik innen a szülők. Vagy talán csak a gaz Dimitri fecsegett önnek?
Szóljon, uram, az istenért!

– A városban semmit se tudnak, madame és Dimitri hallgatag, mint a
csuka, de én magam itt voltam az éjjel az ostromlók között,
bőrködmönben, tüszővel, karabélylyal, mint a többiek és őrködtem önök
felett.

Nyílt most az ajtó, felrántotta szelesen, pajkosan egy szép keskeny
kezecske és betoppant a Búzavirág, téglaszín szoknyája suhogásával üde
szellőt hajtva, szép szöszke hajával illatot.

– Jó estét Klipi-lipi, jó estét!

Csengett a hangja vidáman, édesen, elfogulatlanul, mint egy csicsergő
madáré. Odaszaladt Aklihoz, megragadta mind a két kezét, rázta, lóbázta
egy darabig, aztán gyerekesen hátravetette a felső testét s elkezdett
iregni-forogni Akli körül, hogy a szoknyái harangalakra fölpuffadva
repkedtek körülötte. A «tengely» (Akli) is, bár ügyetlenül
meg-megtántorodva, de kénytelen volt vele fordulni.

– Ni, bizony kiszakítja a kezemet – nevetett Akli és nézte, nézte nagy
gyönyörüséggel, nem tudott vele betelni, miközben egyre ismételte: –
Hogy megnőtt, hogy megnőtt, mint egy jegenye.

– Búzavirág! – szólt a madame szigorú tekintettel. – Micsoda viselkedés
ez! Akli úr nem játszó pajtás, se nem gyerek már, se még nem bácsi.

– Persze, ő csak Akli. De mikor én úgy örülök, hogy ujra láthatom, hogy
nincsen semmi baja.

– Hiszen jól van, gyermekem, helyes, hogy örülsz, de az örömet is
bizonyos esztetikus formák között illik mutatni. Éppen ez a nevelés
művészete.

– De lássa, madame, mikor ő engem sohasem vesz komolyan, hát miért
vegyem én őt komolyan?

– Ha egyéb okból nem, hát azért, mert én kívánom.

– Oh, a madame kedvéért szívesen.

S ezzel elugrott Aklitól hátra vagy három lépésnyire, felhúzta a
szemöldjeit, melyek fönséges ívben árnyalták szép szemeit, hosszúra,
ünnepélyesre idomította arczocskáját s aztán szabályszerűen meghajtotta
magát a divatos pirouette-mozdulattal, széthúzva a szoknyája két szélét
kislányosan, kecsesen, kaczkiásan.

– Alázatos szolgája, szolgabíró kutyája.

A hazai ízű tréfás szólamon jót kaczagott a madame és hagyta a
javíthatatlant a maga természetességében.

– Szabad kérdeznem, mikor érkezett tisztelt uraságod? – folytatá fáradt,
nyegle hangon, ahogy a nagy dámák beszélnek, kik minden kiejtett mondat
után legyezik magukat.

Ő a kezében levő könyv rezegtetésével mímelte a legyezőt.

– Tegnap este jöttem – felelte Akli.

– Úgy? Tegnap este? (A Búzavirág arcza láthatólag elborult.) Szép, hogy
hozzánk is elfáradott és hogy ilyen hamar (az ilyen hamart észrevehetően
kiélezte). Csakhogy talán nem is nekem szól ez a vizit? Hiszen én talán
meg se tudom, ha Dimitri apó az imént meg nem zörgeti a szobám ablakát,
hogy «itt van a Herr von Pakli». De persze, persze, andere Städtchen,
andere Mädchen. Bizonyára megismerkedett valami egérke kisasszonynyal a
szomorú fogságban és én talán alkalmatlan is vagyok most…

– Oh, hogy is ne. Hisz azért jöttem. Közleni valóm van önnel.

– Tehát igazán nem zavarom önöket?

A madamera nézett kérdőleg.

– Csak maradjon itt, gyermekem. Éppen az éjjeli dolgokról beszélgettünk
Akli úrral. Oh, istenem, mennyi bajt okozol te nekünk, Búzavirág!

Búzavirág a vállát vonogatta, miközben elbűvölőn hullámzott a
hattyúnyaka tündéries vonalaival, apró gödröcskéivel, mélyedéseivel és
kidudorodásaival.

– Nem tehetek róla, nénike.

– Persze, nem tehetett róla, szegényke – mentegette növendékét
Szilvássyné, Aklihoz fordulva s mintegy felvilágosítani akarván őt az
igazi okról latinul folytatá: «Habet pulchritudinem periculosam».
(Veszedelmes szépségű.)

Akli arczán csodálkozást lehetett olvasni. Hiszen oly beszédes arcz volt
ez a vibráló idegeivel, mint egy nyitott könyv. A madame azt hitte, hogy
a fölfedezés lepte meg. A leány azt hitte, azon csodálkozik, hogy a
madame milyen okos, még latinul is tud. Akli pedig nyilván azon
csodálkozott, hogy a madame milyen együgyű, mint titkot árulja el, hogy
a leány milyen szép. Hiszen tudta már azt ő azelőtt is.

– Képzeld csak, szívecském, – ujságolta továbbá – Akli úr itt volt az
éjjel a Szepessy emberei között.

Búzavirág arczán nem látszott semmi csodálkozás.

– Tudtam, hogy ott van – felelte egyszerűen.

– Te tudtad volna? Honnan? Miképpen?

– Csak éreztem, de az biztos volt és nem féltem egy csöppet sem.

A férfi szíve nagyot, kevélyet dobbant s hálás tekintete lágyan
simogatta e szavakért.

A leány kissé elpirult s behunyta a szemeit.

– Pedig a dolog komoly volt – jegyzé meg Akli – és én magam is szepegtem
már.

– Ne mondja! Komolyan hiszi tehát, hogy el akarták rabolni a mi
Búzavirágunkat?

– Nemcsak hiszem, de tudom. Magam is a megfogadott inzurgensek közt
voltam, akik egyenesen azzal a czéllal jöttek Pozsonyból, közel
háromszázan, hogy a kisasszonyt erőszakkal viszik el innen. Hintó, bunda
készen várta a szomszéd háznál, váltott lovak az úton, Pozsonymegyében
pedig egy bástyafalas kastélykalitka, ahová bezárták volna a madarat!

– Szent Isten, atyám! – szörnyűködött Szilvássyné, elhalványodva a
gondolattól is. – Lehetséges-e?

– Hogyne! Az bizony lehetséges. A közbiztonság hiányos itt Bécsben. Az
inzurgensek vásott gyerekek, szeretik a csínyt, veszedelmet, az az
elemük, a kormány-gyeplők gyenge kézben vannak, azt pedig a ló is
mindjárt észreveszi, hát még az ember, hát még a magyar ember…

S itt aztán elbeszélte Akli az egész tervet, milyen gondviselésszerű
módon jutottak kezébe a sötét szándék egyes szálai.

Eközben sötét lett a szobában. Az este ilyenkor karácsony tájban nem
közeleg méltóságosan, lassan, mint nyáron, hanem egyszerűen leugrik
valahonnan a padlásról: «Hip-hop, itt vagyok, mint a fekete szurok.»
Dimitri két meggyujtott faggyugyertyát hozott be s néhány hasábot tett a
kandallóba. A lángok gyorsan, falánkul csaptak össze az uj táplálék
fölött, nyalakodtak, pattogtak, pöröltek, a nők pedig borzongva
hallgatták a történteket, mint valami kisérteties mesét, melynek
szörnyűséges folyamatát csak a madame «ah, óh» kiáltásai zavarták meg
imitt-amott, azon helyeknél, mikor Ragyabunkó megelőzi őket a
Kolowrathoz írt levéllel, tágul a tüdő, nehéz sóhajtás tör ki a mellből:
no, hála Istennek – és az olyan helyeknél, mikor Ragyabunkót megkötözve
találja a szekér alján, összeszorul a szív és hideg béka fut végig a
hátgerinczen…

A Búzavirágot megviselte a mese, remegve húzódott egyre
közelebb-közelebb a madamehoz, míg végre egészen odasimult a
szoknyájához és a nagykendője lecsüngő szárnyába bujtatta el a fejét. A
kis szíve pedig úgy pihegett, úgy dobogott, hogy a madame is hallotta és
lehajolt hozzá, kétfelé simította a haját és egy csókot lehelt az izzó
homlokára.

Meghatotta a leányka ragaszkodása, önkénytelenül hátra nyúlt az
íróasztalra a félig megírt instancziáért és széttépte dirib-darabra.

– Dehogy eresztlek el, kis Búzavirág. Megoltalmazlak én, ne félj semmit.

– Nem lesz rá szükség, asszonyom. A kisasszonyt nem fenyegeti többé
semmi veszély.

– Vajjon? – szólt Szilvássyné aggódólag.

– Találtam én oly arkanumot…

– De iszen, uram, nincs a gonoszság ellen medeczina.

– Már én pedig találtam! – dicsekedett Akli diadalmasan. – Olyat mondtam
én neki, hogy egyszeribe elment a kedve Búzavirágot elrabolni és vissza
se jő többé, biztosítom.

Hanem iszen föl is ébresztette ezzel a legveszedelmesebb ördögöt, aki
nem az alvilágban lakik, hanem az asszonyokban: a kiváncsiságot.

– Mit? Ugyan mit? – rohanták meg egyszerre.

– Ohó, az az én titkom.

– De megmondhatja nekünk is.

– Semmi esetre se – felelte Akli eltökélten.

Ilonka durczás képet vágott és elfordította fejét Aklitól.

– Hát egye meg a titkát, Pakli úr.

De a madame is megneheztelt, mert fölkelt, hűvösen bicczentett fejével
Akli felé, azután így szólt távozóban:

– Minthogy magán-beszélgetésük van, én most magukra hagyom és beküldöm
Hardy kisasszonyt.

Hardy kisasszony előkelő magatartásu öreg nőszemély volt, az akkori
divat szerint éppen oly szükséges bútordarab a nevelőintézetben, mint a
glóbus, mint a tábla, vagy mint a szivacs. Szóval, ő is a tanszerekhez
tartozott. Annyiban ugyanis, hogy Hardy kisasszony teljesen siket volt
és a siketsége képesítette felette fontos állására, ezzel szerezte a
kenyerét. A parloirban, ahová a családtagok és rokonok lehívathatták a
növendékeket, sokszor az unokaöcscsök és unokabátyák is, Hardy
kisasszony volt jelen folytonosan mozgó kötőtűivel. A négyszemközti
beszélgetések csak női családtagokkal voltak megengedve, a
férfi-rokonokkal azonban csak négy fül közt diskurálhatott a
leánynövendék, mert a Hardy kisasszony szemei ugyancsak résen voltak.
Apró, villogó két detektiv, mindent észrevevő. Hardy kisasszony nem
hallott semmit, de látott volna, ha a cousin megöleli vagy megcsókolja a
cousinet. Vagyis a gondolat szabad volt az intézetben, de a mozdulat
nem. S ez csak a siket vén kisasszony által volt elérhető. Ilyen
hölgyeket a többi intézettulajdonosnők is tartottak, de mademoiselle
Hardy fölöttük állott minden tekintetben, mert gazdag forrásává vált a
Madame mindentudóságának. A mélyebben beavatottak t. i. azt suttogták,
hogy az öreg kisasszony minden nyelvet értett és a szájak mozgásáról ugy
le tudta olvasni a szavakat, mintha csak könyvben látta volna leírva.

Egy teljes percz se mult el, már belépett kötőkosarával az egyik
kezében, a másikban a rendes fekete táblájával, melyről egy zsinóron
lógott a grifli s jelezte a siketséget. Néma fejbicczentéssel üdvözölte
Aklit, aztán leült a szoba legsötétebb szögletébe, onnan nézte,
egykedvűen kötögetve, a beszélgető fiatalokat.

Azok pedig még mindig ott tartottak, hogy mit mondott Akli Szepessynek.
Ilona faggatta, Akli ellenállt, ugy hogy egy veszekedő pár benyomását
tehették a belépő Hardy kisasszonyra.

– Nos, nem mondja meg, uram?

– Nem.

– Meghalok a kiváncsiságtól.

– Szépen eltemetjük – nevetett Akli.

– Hiszen maga valami borzasztót mondhatott én felőlem.

– Meglehet.

– Lássa, én bevallottam akkor egyszer régen az én lekvár-titkomat.

– Hm, mert a nők nem tudnak titkot tartani, de mi tudunk.

Kedvesen, szendén összetette a kezeit, esdve, kaczérkodva ráemelvén édes
tekintetét.

– No, ne legyen oly makacs és kegyetlen, Klipi-Lipi, szépen kérem.

– Nem és nem.

– Hátha megharagszom?

– Akkor sem. Hanem mondok helyette egy másik titkot. Beszéltem a
császárral…

– Bánom is én a császárt, nem érdekel engem a császár.

– Majd meglássa, hogy érdekelni fogja.

A Búzavirág vállat vont negédesen, durczásan.

– Nem hiszem, de próbálja meg, ha ugy tetszik.

– Hát igen kegyesen fogadott Ő felsége – folytatá Akli bizonyos ködös,
de mégis mesterkélt fontoskodó színezéssel, mely a figyelmet van hivatva
felhívni, hogy valami frappáns következik – és visszavett az udvarába…

A Búzavirág szándékosan ásított egyet.

– Látom, nem sokat érdeklődik a sorsom iránt – vette zokon az elbeszélő.

A Búzavirág megint ásított, elhatározta, hogy ő is megbosszantja Aklit.

– Álmos vagyok egy kicsit, – ravaszkodott az őszinteség hangján – hiszen
tudja, milyen éjszakánk volt. Hanem azért csak folytassa, hallgatom.

S fáradtan, hanyagul eresztette le a két karját.

– De nemcsak visszafogadott Ő felsége, – folytatá Akli, – hanem azt
mondotta, hogy a kiállott szenvedéseimet kárpótolni akarja s
felszólított, hogy válaszszak valamit és azt megadja nekem, bármi
legyen.

– Ah! – kiáltá a leány egyszerre élénken. – És mit fog ön választani?

– Már választottam – mondá Akli megrendítő nyugalommal.

– Mit? – lihegte a leány tompán, bágyadtan, elhaló hangon.

A férfi ránézett s tekintetének melegségétől felbugyogott lelkéből a
tudás forrása. Arcza egyszerre lángba borult, szemeit lehunyta.

– Találja ki – biztatta Akli.

– Nem tudom, nem tudom, – hadarta halkan, csendesen.

– Hát megmondjam? – susogta. (Hardy kisasszonynak ugy tűnt ez fel, mint
egy olvashatatlan sor.)

Kezeit ijedten, tiltakozóan emelte fel a leány.

– Ne, ne…

– Furcsa maga! – zsörtölt Akli. – Majd azt akarja, hogy mondjak meg egy
titkot, majd azt akarja, hogy ne mondjak meg egy másik titkot.

– Mikor úgy szégyenlem magamat, – rebegte halkan s örömtől ragyogó
arczára egy csipke-kendőt borított – úgy szégyenlem…

– Hát kitalálta? – kérdé a férfi mohón.

Némán igent intett fejével, felugrott és kiszaladt a szobából.

Nem birta többé megkeríteni ez este, bezárkózott szobájába és ágyára
vetvén magát, csöndesen sírdogált bent. Akli mindenféle követeket
küldözgetett utána, hogy jönne ki még egy szóra, csak egyetlen egyre, de
sehogy se birták kicsalni. Végre az az ötlete támadt, hogy elkérte Hardy
kisasszonytól a palatábláját és a griflit, beküldte vele Dimitri apót
azzal a kéréssel, hogy írja fel a válaszát egy szóval.

A táblát visszahozta Dimitri s ezek a szavak álltak rajta az Ilona
betűivel:

«Mit felelt a császár?»

Akli ezt írta válaszul:

«A császár ideadta, amit kértem. De hát a Búzavirág mit felel?»

Dimitri elment, meg visszatért, mire több volt a táblán néhány sorral:

«A Búzavirág most még neheztel a csúf Akli úrra és nem tud ránézni, de
ha kialuszsza a haragját, kész engedelmeskedni a császárnak, mert a
Búzavirág kimondhatatlanul szereti – Ő felségét.»

Akli pedig meg volt elégedve a válaszszal s nyugodtan ment haza, mert
pszichologus érzékkel ezt olvasta benne:

«A Búzavirág most még meg van rendülve és nem merne az Akli szemeibe
nézni, de ha egy álmatlan éjszakán hozzászokik a gondolathoz,
menyecskévé lenni, vidáman fog szaladni karjaiba, mert a Búzavirág
kimondhatatlanul szereti az ő Akliját.»



XIV. FEJEZET.  VICZE-ISPÁNY URAM NAGY TISZTESSÉGBEN.

Nehéz ezekkel a kis portékákkal boldogulni. Még a szerelmük is annyi
mindenféle szeszélybe van burkolva, hogy szinte mesterség kihámozni. Az
igaz, hogy édes mesterség. És talán a természet akarja úgy, hogy egy kis
fáradságba kerüljön a gyümölcs megszerzése. Ott van például a dió, maga
is szereti, ha felnyitják és mégis két héjat, két pánczélt vesz föl
magára, egy zöldet és egy keményet, csontosat, pedig ez az utóbbi már
ugy is nő meg, kétfelé osztott kagylónak, tehát akarja, hogy felnyissák
és mégse enged, szét kell feszegetni, sőt a feszegetésnek se mindig
enged, össze kell néha törni. Ilyen bohó gyümölcs a dió.

De hát még a szerelem? Az jár még csak sok parádéval. S éppen a parádéja
a legnagyobb poézis. A házasság aztán többé-kevésbbé mind egyforma
próza, de az összeboronálása, az mind különböző és változatos. Egy
utazás Tündérországban, tele elbűvölő stácziókkal; eső ha esik, permeteg
csak; felhő ha támad, bárányfelhő csak; fergeteg ha jő, egy bánatos
sóhaj lezúgja; köd és homály ha keletkezik, egy vidám mosoly elkergeti.

Hát igen, volt még elég «jelenet», míg végre oda jutott a dolog, hogy a
Búzavirágból bevallott menyasszony lett.

A császár Kolowrat grófot bizta meg a kelengye megrendelésével és
ezekben az időkben gyakorta emlegette környezetének, féltréfásan ugyan,
de mégis sopánkodó hangon, mikor a kiadásokból valamit le akart faragni:

– Gondolják meg, hogy két leányt kell az idén férjhez adnom.

Mária Lujza főherczegnő férjhezmenetele tavaszra volt határozva.
Áprilisban kiséri el fényes küldöttség és személyzet világverő
vőlegényéhez Francziaországba. Akli ellenben kisürgette a maga esküvőjét
márczius elsejére.

Zajos és fényes volt az idei farsang az udvarnál. Két théma volt: Mária
Lujza bemutatása és nyomban utána az elbúcsuzás a leendő franczia
császárnétól… A fösvény Ferencz nem szerette az ilyen költséges
dolgokat, de Ludovika császárné nem engedett: «Meg kell lenni.» Mit
mondana a világ? Egy Habsburg-leányt nem szedtek fel a szeméten, hogy
csak úgy észrevétlenül küldjék el, mint egy gouvernantot.

– Nem szedték fel a szeméten, – sóhajtott fel Ferencz keserüen – de oda
dobják a politika kedvéért a szemétre. S ehhez a szomorú látványhoz
minek csináljak még illuminácziót is?

Végre is abban állapodtak meg, – mindig az asszony győz az ilyenben –
hogy legyenek meg az ünnepélyek, de csak szűk családi körben; mindössze
az uralkodóház legbizalmasabb oszlopai hivassanak meg. A császár azt
gondolta, hogy így sokkal olcsóbb. A magas arisztokráczia pedig azt
gondolta, hogy így sokkal előkelőbb – s törte magát meghívó után.

A szétküldött «billétek» közül, mint mindig, most is csak kevés ment
Magyarországra. A magyarok közül csak éppen a nagy oligarchákat hítták
meg, az Esterházyakat, Pálffyakat, Batthyányakat, Nádasdyakat, az
aranygyapjasokat és a titkos tanácsosok közül vagy négyet. Erdélyből a
gubernátort. Horvátországból a bánt. Akkor még nagy dolog volt udvari
bálon lenni.

Annál nagyobb föltünést okozott az eset, hogy a meghívók szétküldésekor
a császár a következő nevet diktálta föl a főudvarmester listájára:

– Stephanus Ráthonyi, Nagy-Szőllős.

A főudvarmester tiszteletteljes kérdést tett.

– Az udvari bálra parancsolja őt felséged meghivatni?

– Igen.

– Nincs szerencsém ismerni ezt az urat.

– Igyekezzék vele megismerkedni és el ne felejtse őt nekem a bál
folyamán bemutatni.

A főudvarmester alázatosan meghajtotta magát.

– És milyen czímet irjak a meghívóra?

– Irja, hogy «spectabilis».

A főudvarmester egy szót se szólt többet a császár jelenlétében, de
annál inkább csóválta a fejét annak távollétében, tán egy óráig is
csóválta, hogy így elrontotta Ő felsége a listája szépségét ezzel a
plebejus névvel, fűnek-fának elbeszélte, nagy csodálkozással, égre emelt
szemekkel, sopánkodván, hogy ugyan honnan jutnak a császár eszébe az
ilyen nevek… Sőt a felséges asszonynak is felhozta alkalmas pillanatban
panaszkép, hátha az segíthetne még a dolgon, de a császárné közömbösen
vette az egészet.

Lőn tehát, hogy tekintetes, nemes és vitézlő Ráthonyi István uram, Ns.
Ugocsa vármegye alispánja megkapta a meghívót a legszűkebbkörű udvari
bálra Bécsbe, ami nagy port vert az egész környéken, mert soha még
egyszerü nemest nem ért ekkora nagy tisztesség.

A főispán, báró Perényi, akinek az ősei nem egy király asztalánál
törülték meg a szájukat s nem egy király az övékénél, felette
csodálkozék, hogy ő nem kapott meghívót. Vagy ha már nem kapott, miért
kapott akkor a másod-alispán? Hát elment az esze a czeremóniacsináló
hopmesternek?

Még rejtélyesebbé tette a meghívást a szomszédos Károlyi grófok
mellőzése, sőt a párdányi grófot, Butlert is kifeledték, aki pedig grata
persona az udvarnál. Miért éppen Ráthonyit? Hiszen az igaz, hogy
nagybirtokú nemes úr, derék ember, de csak a második viczispán. És az is
csak Ugocsamegyében, amelyik non coronat. Mit akarhatnak vele? Nem érti
ezt az ember. Végre is megnyugodtak abban a magyarázatban, hogy
bizonyosan meg akarják daloltatni, mert meg kell adni, hogy ritka
gyönyörűen, betyáros zamattal tudja a magyar nótákat elfújni a kvaterka
mellett.

Magát Ráthonyit is feszélyezte az eset, de azért csak mégis nyakába
vette a bécsi utat s a bál estéjén felöltvén ezüstgombos, fekete posztó
atilláját és asztrakánprémes mentéjét, melyet a megyegyűléseken viselt,
megjelent a legfenségesebb udvarnál, hol is úgy vette ki magát
egyszerüségében a sok egyenruhás, díszruhás alak mellett, a gyémántok,
smaragdok ragyogásának és a bársonyok, selymek suhogásának közepette,
mint egy közönséges kakas a pávák, papagályok, strucczok, aranyfáczánok,
pelikánok és gyöngytyúkok között.

A főudvarmester, aki már vadászott rá, legott felismerte, nem is kellett
kérdezősködnie s vitte egyenesen a császár elé. Ráthonyi szerénykedett,
szabódott, hogy ő azt nem kivánja, de a főhopmester kijelentette
kategorikusan, hogy erre parancsa van.

A császár az imént lépvén ki a belső termekből, a szokásos cerclet
tartotta, megosztván a nehéz fejedelmi munkát felséges nejével. Sorba
megszólították kegyes leereszkedéssel a karéjban álló előkelő hölgyeket
és urakat, a császárné a jobbról esőket, a császár a baloldalt.

Ráthonyit a félkör közepére állította a főudvarmester, mondván:

– Itt álljon, domine spectabilis, mígnem ő «legszentebb felsége»
megszólítani kegyeskedik, ami bizonyára megtörténend.

Míg Ráthonyi tűkön állt (jobb szeretett volna ő most otthon csibukozni a
zsölléjében), a főudvarmester azalatt a császárhoz furakodék, jelentvén
halkan, hogy ama bizonyos Ráthonyi István, Nagy-Szőllősről, ott az a
csinos, zömök ember, a hórihorgas Waldstein Fridrik gróf mellett.

A császár jóváhagyólag intett a szemhunyorításával, majd háborítlanul
végzé tovább a feladatát, örömrózsákat ültetvén útjában az arczokra,
azonképpen a felséges asszony is, míg végre utolsónak Ráthonyit
szólította meg a császár.

– Milyen volt az idén a termés Ugocsában?

– Bizony gyenge volt, felséges uram.

A főudvarmesteri bölcsesség akképpen czirkalmazta ki ezt a formaságot,
hogy a kör közepén a felséges asszony, felséges férjével találkozván, a
cercle véget ér, a császár karját nyujtja a császárnénak, egy sétát
tesznek köröskörül a termekben, míg végre a nagy tánczteremben
megtekintvén a tánczolókat, visszavonulnak lakosztályaikba.

Minden ki van itt mérve és számítva, a hang nyájassága, a mosoly, a szó,
a fejbicczenés, a leereszkedés fokozata, ennek annyi, másiknak csak
félannyi. Hanem persze előre nem látott dolgok is történnek. Az olyanok,
hogy a császárné hajából kiesik egy fehér rózsa.

Waldstein Fridrik gróf lehajlik érte és átnyujtja hódolattal.

– Ah, szegény kis rózsám, el akart engem hagyni – szólt a császárné. –
Köszönöm, kedves Waldstein.

Azzal átvette a rózsát és szórakozottan játszott vele, himbálta a
levegőben, miközben néhány kérdést intézett Prága előhaladása felől.

– Ott is olyan hideg van?

– Igen, felség.

– Az emberek azonban ennek daczára boldogok, nemde?

– Egy részök, felség, de sokan vannak olyanok is, akiknek nincsen
kenyerök.

– Miért nem esznek zsemlyét? – szólt a felséges asszony, felhőket
parancsolva szép homlokára.

S ezzel szinte gépszerüleg lépett odább, rezedaszín brokát selyem
szoknyája nagy suhogással huzódván utána, ott hagyta Waldsteint,
mivelhogy ez éppen egy egész adag a kegyből s egy embernek csak egy adag
jár. Tovább ment. Azaz tovább ment volna, de ime, a revierje végéhez
jutott. A legközelebbi ember (ez volt Ráthonyi) már a császár területén
van, ő beszélget vele.

A császárné türelmetlenül tekintett urára, mert most már a karnyujtás és
a továbbmenetel következik a programm szerint, de a császár még nem
készült el emberével s megpillantván várakozó nejét, hozzája fordult s
bevonta őt is a beszélgetésbe.

– Ime, kedvelt hivünk, Ráthonyi, – szólt – akit én olyan messziről
felfárasztottam.

– Nagy kegy rám nézve – hajtotta meg magát Ráthonyi.

– Örülök – mondá szinte egyszerre a császárné.

– Akié amaz Akli nevü falu – tette hozzá magyarázólag a császár.

– Ah, igen, tudom már – mondá a császárné mohón, mint akinek hirtelen
láng gyúl a fejében. – Mi most nagyon rászorultunk önre.

– El kell hinnem, – felelte szerényen Ráthonyi – ha fölséged mondja, de
némává tesz a csodálkozás, hogy a föld leghatalmasabb császárnéja és
császára egyik utolsó szolgájukra miben szorulhatnának rá. Mesének is
hihetetlen.

– Nemde az ön birtoka Akli község? – kérdé a császár.

– Igen is, egy kis magyar falucska Halmi mellett.

– Azt óhajtanánk öntől megszerezni. Átengedné-e nekünk?

– E percztől fogva a fölségedé – szólt nemes egyszerüséggel Ráthonyi.

– Ohó, carissime, az nem úgy megy. Clara pacta boni amici. Ellensége
vagyok a bizonytalan helyzetnek és az utólagos áraknak. Én kevésre
becsülhetném, ön sokra, szóval, nem volnánk egymással megelégedve. Azért
tehát előre szeretném tudni, mit kiván érte tőlünk.

Ráthonyi egyet rántott a félrecsuszott mentéje ezüstös lánczán, aztán
egyszerűen, minden páthosz nélkül szólt, mintha a legtermészetesebb
dolgot mondaná:

– Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a
balkezében tart.

A felséges asszony önkénytelenül elmosolyodott (nagyon bájos volt így),
még talán el is pirult egy kicsit, de semmi esetre sem haragudott meg.

– Ah, uram, – szólt nyájasan, félénken Ráthonyihoz, miközben
bizonytalanul nézett a császárra – hová gondol ön, hiszen ez a rózsa nem
ér meg egy falut…

A császár, bár halkan, de mohón, türelmetlenül vágott közbe:

– Add oda, Ludovika!

És még a szemöldjeivel is intett neki.

A császárné átnyujtotta kegyes mosolylyal a rózsát, mely még az imént a
hajában volt. Ráthonyi mélyen meghajolva átvette és az atilla zsinórja
alá tűzte a mellén. Halk moraj, hullámzás támadt köröskörül, a nagy
«jelenet» hire szétfutott a teremben herczegek, herczegnők között, a
diplomaták is erről beszéltek. Volt, aki sopánkodott, hogy a spanyol
etiquette immár erről a helyről is száműzetett. Volt, akinek tetszett,
hogy a császárné ilyen egyszerű, kedélyes és természetes a legszerényebb
alattvalóival szemben is, mint akármely más földi asszony. De vajjon ki
lehet az az ismeretlen ember? Az epidemiák gyorsaságával tört ki és
terjedett a kiváncsiság láza. Kapós ember lett a főudvarmester, az
egyedüli, aki tudott felőle. Zászlós urak, udvari potentátok siettek
magukat bemutatni az egyszerű falusi nemesnek. Próbálták is kivenni
belőle szépszerivel, miről beszélgetett a felségekkel, de Ráthonyi
zárkózott maradt.

– Egy kis üzletet kötöttünk együtt.

Mindez olyan különös és titokzatos volt, hogy egy sajátszerü nimbusz
vette körül az alakját azon az estén.

De hát ennek az estének hamar vége lett. Éjfélkor kioltják a gyertyákat
a lakájok s a bál csak bál, még ha a Burgban van is, eltűnik, mint egy
szép álom – s nem marad meg utána más valóság, csak egy pár foszlány a
ruha-fodrokról, egy-egy leszakadt pántlika vagy csipkedarab, egy csomó
elhullott hajtű vagy kapocs, egy-két elvesztett félkeztyü bámulatosan
kis kezecskékről és néhány megszerzett hörg- és tüdőhurut.

Ráthonyi hazament a «Matschacker-Hofba», ahol szállva volt és mire
kialudta a mámort, neki se maradt meg egyebe a tündérestéből, csak az
elfonnyadt rózsája. Tegnap még egy császárné hajában volt, megérdemelte
volna, hogy legalább egy pohár vízbe tegyék éjszakára, de Ráthonyi erről
is megfeledkezett. Reggel végre ügyet vetett rá, egy «kopertát»
hajtogatott össze egy szelet papirosból, abba tette a rózsát, ráírván a
papirra, mint rendszerető emberhez illik, pro memoria: «_Akli falu_». Ha
hazaér, gondosan elzárja a családi leveles ládába, hol az utódok
mindenkor megtalálhatják – az egykori falujokat.

Alig hogy «megfölöstökölt» az étkező «szálában», már kereste Nostitz
udvari tanácsos, a császári magánjavak direktora, az Akli község
átruházásáról szóló okmányt hozva aláirás végett. Nyájas, előzékeny öreg
úr volt az udvari tanácsos, édeskés, mint a szirup és okos, mint a
kigyó, elmondta a császár üzenetét, melyet ekképen formulázott:

«Ő felségét a császárnét annyira meghatotta az ugocsai vice-comes
gavalléros viselkedése, hogy a császár ő felsége a világért sem akarta
egyelőre annak a zamatját és szépségét akár elrontani, akár
meggyengíteni valamely közbelépés által. (Az nem is volna rendjén –
szólt közbe Ráthonyi.) Ő felsége mindazáltal érzi, hogy a dolog nem
maradhat sokáig annyiban s igyekezni fog azt illendő módon viszonozni.»

Ráthonyi mosolyogva jegyzé meg, hogy ő már megkapta a falu árát és
eléggé meg van jutalmazva az elfogadás kegyes ténye által. Aláírva tehát
az okmányt, miután még aznap körültekintett egy kicsit a roppant
városban, másnap reggel haza pályázott Nagy-Szőllősre.

A bál után is csak ugy röpültek a napok egymás után, mint annak előtte,
de Aklinak úgy tetszett, hogy csigamódra csúsznak, kínosan, alig
észrevehetően. A napok még ahogy úgy; nappal elmehetett az intézetbe,
együtt lehetett Ilonával, kivált mióta a császár felszabadította a
személye körüli szolgálattól s kinevezte őt a császári családi levéltár
és könyvtár egyik főhivatalnokának, mióta tehát komoly dolga volt, azóta
ráért nem dolgozni, hanem ott legyeskedni sülve-főve a szép menyasszony
körül, összeveszve és kibékülve vele napjában négyszer, de az éjszakák,
amikor a szerelmes ember nem tud aludni, csak mindig _ő róla_
gondolkozni, azok a rózsaszin éjszakák de hosszúk, de hosszúk! Mivelhogy
a menyország előszobája türelmetlenséggel van kikövezve.

Még csak hét nap hiányzott az esküvőig a bál után, addig is mindig
történt valami, ezek már többnyire eseménygazdag napok, a «nagy dolog»
előízével. Meghozza a posta otthonról a keresztelőlevelet, szállást
keres az ember, ez is nagy élvezet, elviszi magával a menyasszonyt is,
megmutatni a jövendő fészket, a menyasszony irul-pirul, mikor ahhoz a
kérdéshez jutnak, hogy melyik lesz a hálószoba. Aztán berakják a
bútorokat, azt is meg kell nézni napjában néhányszor. Leveleket kell
írni a rokonoknak, násznagyot, vőfélyt kell keresni, stb.

No, ezzel az utóbbival nem sok dolga volt Aklinak. Rokonait rég
elfeledte, azok őt még régebben, csak az édes anyja élt Halmiban, egy
özvegy timárné, akinek esze-ágában sincs ilyen nagy útra kelni.
Násznagy, vőfély szintén nem kellett. El volt határozva, hogy az esküvő
egész csendben lesz a Mária-Stiegen templomban, Kolowrat gróf lesz az
egyik tanu, a fiatal Kovács György a másik. A templom persze
előreláthatólag megtelik közönséggel, mert ott lesznek Akli ismerősei,
az udvari emberek, akik a császár fogadott leánya iránt érdeklődnek,
bizonyosan megjelenik madame Szilvássy is, az Ilona barátnői, a
növendékek és egy csomó szájtátó népség, mely elmaradhatatlan az
esküvökről.

Lakomáról utána szó sincs (mégis csak csúf fösvénység a császártól), a
boldog pár reggel tizkor megesküszik, otthon úti ruhát vált s legott
elutazik a császár möllersdorfi majorjába, ahol az udvar tehenészete
van, ott ebéddel várja őket a császári szakács, aki hét hétre van oda
küldve a rendelkezésükre.

Szegényes volt a menyegzői programm, sőt sivár, de mint a matt szöveten
annál jobban kitündöklik a piros selyem másli, ennek a programmnak is
volt egy mozzanata, mely Bécs legpompásabb esküvőit is fölülmúlja
fényben. A jegyespár ugyanis közvetlen a templomba indulás előtt
megmutatja magát menyegzői díszben a Burgban, a császár és császárné
audienczián fogadja, jelen lesz Mária Lujza főherczegnő is, aki
menyasszony lévén, kíváncsi az ilyesmire. Emberi természet örök
törvénye. Mindenki a legközelebbi stáczió iránt érdeklődik. Öreg asszony
szívesen jár temetésekre, eljegyzett leány menyasszonyokat nézeget.

Ezzel az előleges czeremóniával tehát maga az udvar is némi szerepet
visz az Akli esküvőjénél, ami nagy szenzáczió a lojális birodalmi
városban. Az utczákat és a templomokat el fogja lepni a közönség, rossz
élczeket és szójátékokat fognak gyártani a kávéházakban és a
sörözőhelyeken az elmés bécsiek. Magának a császárnak is gyengéje volt
az ilyen hatásos szczénák rendezése, melyek a nép fantáziáját
csiklandozzák. Csak a fa rügyezik ki magától, de a népek szivéből a
szeretetet harapófogókkal kell kihúzni s a legjobb harapófogók az ilyen
színes mutatványai a leereszkedésnek és a jó szívnek. Kétszer-háromszor
is benyitott az utolsó napokban a kabinetirodájába, ahol az Akli-czímer
készült nagy titokban. (Insignis Nobilis Familiae Akli «de Akli»). A
paizson egy kétfejű kanári madár zöld mezőben, az egyik kanárifej
csőrében egy töviság, a másik csőrben egy arany karikagyűrű. A czímer
Kolowrat gróf ötlete volt, czélzás a Napoleon-versre, jelezve annak
kétértelműségét és kettős következményeit a tövisággal és a
jegygyűrűvel.

A császár meg volt elégedve a találó gondolattal, de az udvari
heraldikusoknak nem igen tetszett, csipkedték is egy kicsit Kolowratot a
természetellenes kétfejű kanári miatt, kivált a főherczegek, akik
bíbelődnek az ilyesmivel.

– Ej, ugyan hol vette az ördöngős Kolowrat a csodálatos tojást, melyből
ez a szörnyszárnyas támadt?

– A tojás normális volt, – mentegetőzött a gróf – de tényleg én követtem
el a hibát: puszta meggondolatlanságból a kétfejű sas alá tettem, hogy
az költse ki.

Szóval, az udvart is élénken foglalkoztatta az Akli házassága. Az
egyszerű alattvalók abban szórakoznak, hogy a magok kicsi, egyhangú
dolgaik közé beviszik szórakozásul a világeseményeket is. Nekik csinálja
Napoleon a csudákat. A hatalmasok megfordítva teszik. Ők a kis dolgok
után futnak, hogy a megrázó nagy események fölé, melyek közt életük
lefolyik, ezeket emeljék. Egy elveszett tartomány feletti keserűséget
egy megnyert pikét-játszma feledteti el egy perczre. Egy idegen számára
inszczenált boldogság elfödi valamiképen a boldogtalanságot, melybe a
saját gyermeküket taszítják.

A császár nagy kedvteléssel merült el a bohóságba, figyelme mindenre
kiterjedt. Egy udvari kurirt menesztett Nagy-Szőllősre Ráthonyihoz, aki
a vaskorona-rend harmadik osztályú keresztjét vitte és egy
rózsafa-szekrényt valamely ajándékkal.

Egész Nagy-Szőllős lázban volt, Ráthonyi István viczeispán uram nem
minden elfogódás nélkül nyitotta ki a ládát, körülállva azt szent
áhitattal a megyei tisztikar és a családtagok. Azt hitték, az Aladin
mesebeli kincsei vannak benn felhalmozva, de milyen nagy volt a
meglepetésük, mikor végre a tömérdek selyempapiros közül, amibe be volt
göngyölgetve, kihámozódott a Ferencz császár carrarai márványból
faragott mellszobra.

Az esküvő reggelén Ő felsége még tán korábban kelt, mint a vőlegény.
Megtekintette a Ludovika császárné ajándékát, egy láda ezüstöt, melyen
már rajta volt az Akli-czímer, a különös kanári. Mária Lujza egy
gyönyörű faragványú csontlegyezőt fog adni a menyasszonynak. A császár
azután a maga ajándékait sürgette meg a kabinetirodában, az aláírandó
okmányokat. Türelmetlenül nézegette az óráját, míg végre behozták és
aláírta.

– No, most már jöhetnének.

Bement a királyné lakosztályába és szokása szerint közölte vele éjjeli
álmát, amit a királyné is rendszerint viszonzott. (Mert akkoriban még
álmodtak az emberek.) Úgymond, megjelent előtte a megboldogult Kovács
ezredes és így szólt hozzá: «A másvilágról jövök, hogy fölségednek
gyermekem iránti jóságát megköszönjem.»

«Úgy, és mi ujság a másvilágon?» – kérdé ő.

«Semmi különös, – felelte az ezredes – csak annyit jelenthetek
fölségednek, hogy az Isten elrendelte ma délután, miszerint fölséged
további életfolyamatjáról uj lapot nyissanak a végzet könyvében.»

S ezzel az ezredes eltűnt, eloszlott, mint a pára.

E csodálatos álomról beszéltek, miközben a császár azt is felemlítette,
hogy az álom után nyomban fölébredt és többet nem tudott elaludni,
álmatlansága azonban ez egyszer nem maradt gyümölcstelen a hazára nézve,
mert egy uj uniformis-gombot fundált ki, amit a Splényi-ezred
egyenruháján kíván legelsőbben bemutatni s még ma hozzáfog a kivitelhez
udvari ötvösével. Ezekről beszéltek s a felséges asszony bizonyos
megelégedéssel és büszkeséggel pihenteté szemeit a hosszúkás koponyán,
melyben az említett gomb eszméje forr, midőn a kamarás jelenté, hogy a
vőlegény és menyasszony immár a kék teremben vannak, kegyes
kihallgattatást kérve Ő felségeiktől.

– Menjünk, Ludovika és te is, Lujza – szólt a császár élénken – és
legyetek, kérlek, nyájasak irántuk. Hiszen minden ember egyformán az
Isten alkotása.

– Oh, természetesen – felelte a császárné.

A felségek beléptek és szemben találták kéz kezet fogva a jegyespárt,
hófehér ruhában a menyasszonyt, fehér koszorúval, alakja mint a liliomé,
sőt az arcza is olyan tiszta, olyan fehér.

– Nini, a Burg «fehér asszonya» – menyasszony korából! – jegyzé meg
vidáman a császár.

A felségek beléptén térdre ereszkedtek a jegyesek.

– Keljenek fel – inté a császár. – Nemsokára az Isten előtt fognak
térdepelni, egész alázatosságuk legyen most az övé.

– De szép ő mamám – súgta a főherczegnő a mostohaanyjának.

A császárné közelebb szólítá a menyasszonyt, aki láthatólag elfogódva,
remegve, hosszú uszályos ruhájába akadozva közeledett a felséges
asszonyhoz és előre nyujtott kezét megcsókolta.

– A császár Ő felsége igen jó szívvel viseltetik ön iránt, gyermekem és
én is kívánom, hogy boldog legyen.

Aztán megnézegette figyelmesen, kegyes jósággal, szelidséggel.

– Igen csinos asszonyka lesz, – folytatá – csak aztán…

Ilona piros lett, mint a rózsa.

– Csak aztán jól viselje magát, legyen jó keresztény és hű feleség.
Jőjjön, jőjjön csak ide!

Egy asztalkához szólította, ahol a láda állt kinyitva, csillogó, gazdag
ezüstneművel.

– Ezzel óhajtom megsegíteni a háztartásban.

– Fölséged igen jó hozzám – rebegte a menyasszony és egyszerre előtörtek
a könyei.

– Már megint sír? – szólt közbe a császár bágyadtan, sajnálkozón. (Nem
szeretett könyeket látni.) – Akli, én magának adtam őt, de nem szeretném
valaha hallani, hogy ő sír. Ehhez tartsa magát, Akli, gonosz csont!

A császárné pedig felette csodálkozék, hogy miért fakad sírva éppen az
ezüst látásán, mikor ő inkább örömet várt ettől.

Mária Lujza kedves mosolylyal nyujtotta át a maga ajándékát, a legyezőt.

– Papa megengedte, hogy én is emlékében maradhassak e csekélység által,
mert reménylem, hogy néha a kezébe veszi.

– Mint szent ereklyét fogom őrizni holtomig – felelte szaggatott hangon
és a szívéhez szorította.

– Sajnos, – szólt most a császár, ravaszkodó szerénységgel és
sajnálkozással – én csak jó kívánatokkal jöhetek. Nekem nincsenek sem
ezüstjeim, sem csecsebecséim, nekem csak papirosaim vannak, én hát a
nemességgel ajándékozom meg önt, Akli, itt van a nemeslevele és az uj
Akli-czímer. Csakhogy most már, ha insurrectio lesz, carissime, – tette
hozzá tréfásan – ön is tartozik fölkelni.

– Bármely perczben szívesen ontom a véremet fölségedért.

– Jó, jó, amice. De hogy a vérét onthassa, ahhoz az kell, hogy vére
legyen. Hogy pedig vére legyen, ahhoz az szükséges, hogy mindig legyen
egy kis pecsenyéje és egy pohár jó bora s azért aztán mégis csak
lehetővé kellett tennem, hogy az a famozus Akli nevű falu
donáczióképpen…

– Oh, felséges uram, – mondá meghatva Akli és az ő szeméből is
kiszivárgott egy csöpp köny – ez már túlságos, ez már sok, hiszen én a
falut csak azért óhajtottam, hogy az Ilona az enyém legyen.

– Akkor éppen meg vagyunk fordítva, carissime, mert én meg azért adom a
falut, – szólt a császár – mivel ő az öné, respektive az ő hozománya
gyanánt adom. (S ezzel elkezdte olvasni a kezében levő donácziós levél
szövegéből: Ad Dominam Nikolaus Akli de eadem.) No, csak semmi szó és
hálálkodás. Ön úgy se kap most semmit. Azaz, hogy egy tanácsot mégis
kap. Ne írjon többé verseket. És még egyet. Ne felejtse itt az
okmányait, mert meg találom bánni a dolgot.

Akli átvette a leveleket, de egy szót se birt mondani a nagy lelki
felindulásban.

A császár felhasználta ezt a pillanatot, elmenekült a térdreborulása és
a kézcsókja elől s elsuhanván a meglepett menyasszony mellett, megcsípte
kedélyesen az állacskáját:

– Nos, nem félünk, kicsike, mi?… Hát csak szeresse ezt a gonosz embert
és ha rossz talál lenni, ne felejtse, hogy az öreg császár itt lakik a
Burgban. Pá, kedvesem. Most már menjenek! Sok szerencsét.

S hirtelen léptekkel eltűnt a jobboldali ajtón, karjaira fűzvén egyik
oldalról a császárnét, másikról a leányát.



XV. FEJEZET.  FLECK APÓ FÖLJEGYZÉSEI ÉS A TÖRTÉNET BEFEJEZÉSE.

A Marien Stiegen-templom, melyet még a híres Weinwurm Mihály épített a
XIV. században, divatos esküvőhely volt ebben az időben. Az a babona élt
róla, hogy az itt kötött házasságok nem végződnek válással, hanem csak
halállal. S ez az eset, amikor a kisebb baj látszik a nagyobb bajnak.
Okot pedig az szolgáltatott erre a csoda hiedelemre, hogy a szép
csúcsíves templom egyik fülkéjébe van eltemetve a XVIII. században
elhalt Stiebelnik Francziska, aki kerek száz esztendeig volt hűséges
hitvestársa Willion Farkas rézöntőnek s meghalt vele egy napon, egy
órában, sőt ugyanabban a pillanatban. Együtt pihennek itt mind a ketten.

A szerelmesek hiszékenyek. Akik csak tehették, mind itt esküdtek, mintha
a Maria-Kirche am Gestade külön Istent tartana számukra. Valóságos
ostrom alatt állt a szentegyház, melynek fönséges profilált párkányain,
kupolaszerű kőkoronáján és tagolt pillérein turbékoló galambok
üldögéltek. Még a messze vidékről is idejártak az előkelőbbek esküdni,
úgy hogy a templom bejárata előtt reggeltől estig ácsorogtak a fogatok,
jöttek-mentek egymásután a párok és násznépek, a néző publikum pedig,
mely bent a padokat elfoglalta, úgyszólván permanens volt.

Az öreg sekrestyés, Fleck apó, meggazdagodott a tömérdek borravalóból,
emeletes házat épített magának a Schottenringen s pennaforgató ember
lévén, aggsága napjaiban könyvet adott ki jegyzeteiből, melyeket élénk
modorban vetett papírra harmincz évig viselt sekrestyéskedése
élményeiből, mindenkor feljegyezvén az előforduló érdekes eseteket, a
quiproquokat, pikantériákat, furcsaságokat és drámákat s váltig szerette
magát összehasonlítani a Párisban működő Samson hóhérral, aki szintén
naplót vezetett és aki szintén sok embert végzett ki, «csak a kivégzési
eszközben van különbség» – jegyzi meg az előszóban.

E maga idejében érdekfeszítő könyvet ma mint limlomot olvasgatva, abban
a «mai napról» (Die mart. 1. Anno 1810.) két érdekes esetet találunk
följegyezve:

«Nyolcz órakor esküdött Bridlis Joachim báró st.-veithi földbirtokos,
véve magának feleségül Anschütz Katalin özvegy úrasszony mayerlingi
földbirtokosnőt, igen csinos és kívánatos molett teremtést. A jegyesek s
a násznép még tegnap este érkeztek Bécsbe falusi fogataikon s különböző
traktérokban szálltak vala. Ma a templomban összegyülekezvén, amint a
házasulandók letérdepelnek az oltárnál, az eskető ft. plébános úr
megbotránkoztató nevetgélést vesz észre a hátuk mögött álló násznépben s
haragosra vonván szemöldjeit, intett nekem, hogy rendet csináljak.

Odasietek a násznép közé, hogy az istentelen viselkedés okát megtudjam s
im’ egy pillantás és magam is vigyorogni kezdek, ellenállhatatlan
kényszernek engedve.

De hogy is ne? Amint ugyanis menyasszony-vőlegény letérdepelt vala,
lábbelijük talpa kifordult a nézők felé s mind a négy talpon fel volt
írva krétával a vendégfogadóbeli csizmatisztító Lohndiener jelzése: «Nr.
23.»

Mikor a végzett szertartás után összeszidott a plébános úr, hogy én is
nevettem, elmondtam neki az okot, eleinte nem értette, de amint rájött,
ő maga is elmosolyodék és így szólt:

– Persze… hm, egy vendéglőben voltak szállva a szemtelenek.

Ilyen az emberi állat, a maga türelmetlen voltában» – zárja be Fleck apó
a mulatságos esetet, majd így folytatja naplóját:

«Item 10 órakor. Bizonyos Akli Miklós nevű rokonszenves úr járult az
oltárhoz feltünő szépségű menyasszonyával, nemes Kovács Helénával. Az
egész közönségben, melynek nagy része fiatal előkelő leányokból állott,
valóságos hullámzás támadt a csodálkozástól, mikor ez a harmatos karcsú
kisasszony, mint az őz a hűvös patakra, bátran lépkedett vőlegényével az
oltár elé. A tisztelendő úr is rajta felejtette a szemét, sőt megvallom,
én is. Ilyen kedves, czukros jószág még az én kezemben is ritkán fordul
meg.

Az orgona búgása elhalt, a jegyesek letérdepeltek, a tisztelendő úr
pedig megkezdte a szertartást.

– Akli Miklós, szereted-e ezt a tisztességes hajadont?

– Szeretem – mondá csengő hangon.

– És te, leányom, Kovács Heléna, szereted-e ezt a jámbor személyt?

– Szeretem – rebegte halkan.

– Akli Miklós, akarod-e őt házastársul?

Aklin volt a felelet sora, talán felelt is még, Isten tudja, a pap nem
hallotta, én sem tudom a zürzavarban, – mert ebben a pillanatban lövés
dördült el a templomban s Akli jobb oldalt a bordák közt golyó által
találva, élettelenül rogyott össze az oltárkövekre. Felszökő piros vére,
mely csak egy félóra előtt lett kékké, megfecskendezte a szenteket, az
oltár fehér tüll takaróját, majd patakban kezdett lefelé folyni az
oltárlépcsőkről.

Leírhatatlan zavar támadt. A tömjénillat összevegyült a puskapor
szagával. A menyasszony, mint egy letört virág, látván a jegyese vérét,
egy rémült sikoltással aléltan rogyott össze mellette. Egy idősebb
asszonyság futott hozzá a padsorokból és élesztgetni kezdte:

– Nyisd ki a szemedet, Búzavirág, no nézz rám még egyszer, szegény kis
Búzavirág.

A tisztelendő úr menydörgő hangon kiáltá:

– Gyilkos van a templomban!

Kolowrat gróf, az egyik házassági tanu rárivallt az odacsörtető tömegre:

– Az ajtókhoz! Hamar az ajtókhoz! Hogy ki ne menekülhessen a gazember.

De ez szinte fölösleges volt, mert már akkor néhányan rávetették magukat
a gyilkosra, aki balról az első padban ült a falnál s onnan vette czélba
a vőlegényt. Marcziális alak volt, vérben forgó szemekkel. Sohasem
láttam olyan sátáni arczot, mint az övé. Leteperték, a karabélyt
kicsavarták kezéből és ütni kezdték az ökleikkel. Némelyek policziáért
rohantak ki, némelyek doktorért. Hanem iszen orvos volt a nézők közt is,
aki legott megvizsgálta, gondozás alá vette a sebet és életveszélyesnek
jelentette ki. Föltették csakhamar egy targonczára a haldoklót és a
Kolowrat gróf közeli lakására szállították el. A policzia is megjelent
és megkötözvén a gyilkost, aki állítólag egy Szepessy István nevű magyar
báró (de inkább hinné az ember közönséges csirkefogónak), beszállították
a börtönbe.

Borzasztó eset – végzi följegyzéseit Fleck apó – és megfoghatatlan, hogy
az Isten miként engedhet meg ilyesmit a saját házában. A vérnek lemosása
és a templom kitakarítása következtében a következő esküvőket el kellett
halasztani. De maguk az érkező párok is, hallván a rémtettet, nem
akartak többé itt esküdni. Mondtam is a tisztelendő úrnak ma este:
«Félek, hogy az a gazember sok pénzt lőtt ki a zsebünkből.» «Utique», –
felelte ő szomorúan.»

A gyilkos merénylet tényleg úgy történt, ahogy a Fleck Kristóf naplója
tartotta fenn emlékét. Hire éppen a rendkivülisége miatt gyorsan futotta
be a várost s a Burgban is felette kínos hatást keltett. Az uralkodó
saját udvari orvosát külde el Kolowrat lakására s maga Mária Lujza
hajtatott el Madame Szilvássyhoz, hogy a kétségbeesett menyasszonyt, ki
napközben többször elájult, néhány nyájas szóval megvígasztalja.

Az orvosok a délután folyamán kivették a sebből a golyót s Akli napokig
élet-halál közt lebegett, míg végre győzött az erős fiatal szervezet s a
beteg eszmélete visszatért, lassan-lassan gyógyulni kezdett s érdeklődni
az élet iránt.

De hajh, annyi szörnynyel van az ember világa benépesítve, hogy
elsorolni se lehet. Mikor a Halál eltakarodott az ágya mellől, megjelent
a Boldogtalanság.

A babonás császár, s kivált a császárné, égi jelt látott a templomi
eseményben, hogy az Isten nem akarta e frigyet s csak addig engedték
Ilonát, hogy naponkint meglátogassa Aklit és ápolja, míg a halálé volt,
amint azonban a föllábadást jelentette az udvari doktor, legott
szakvéleményt kért a császár, hogy a szerencsétlen párnak az oltár előtt
való megjelenése egyáltalán kötelezi-e valamennyiben őket és ha igen,
mennyiben? A Kánon-tudósok összeültek, három napig, három éjjel
disputáltak. Ketten közülök hajba is kaptak, de határozatot még se
hoztak. Végre is arra határozta magát a császár, hogy enged az isteni
intésnek, meggátolja a házasságot s ha máris volna valami ereje a vis
majorral félbeszakadt esketésnek, azt a pápával oldatja fel, minélfogva
Ilonát feledni valósággal elhurczoltatta egy stájerországi zárdába. Akli
pedig keserves epekedésben gyógyult testileg és sorvadozott a lelkében.

Hanem ha az Isten így intett a császárnak, fogta magát az ördög, az is
intett neki, de máskép.

Audienczián jelent meg egy nap a főállamügyész és azt jelentette, hogy a
kihallgatott gyilkos-merénylő, Szepessy István vallomást tett a
vizsgálóbiró előtt arról, hogy ő (Szepessy István) szerelmes volt Kovács
Ilonába és nőül akarta venni, midőn Akli Miklós Ő felségének egy
felmutatott sajátkezű iratával arról világosította fel, hogy Kovács
Ilona voltaképen Mária Lujza főherczegasszony ő fensége, akit a császár
voltaképen azért cserélt ki a gondoskodása alá vett árvával, hogy
Napoleon császárt kijátszhassa, aki csak hiszi, hogy egy osztrák
főherczegnőt kap nőül, de voltaképen csak egy közönséges magyar nemes
leánynak jut a Tuilériák aranyos nyoszolyája.

– Törülni kell a pört, fölség, nem szabad tárgyalásra bocsátani.

– Azt akarja mondani, hogy megkegyelmezzek a merénylőnek?

– Azt. Mert ha sok kézen megy keresztül a pör, beleveszi magát a népbe.
Már most is beszélik, sugdossák.

– Hogyan? Már sugdosnák?

– Ugy látszik, a vizsgálóbíró szája eljárt. Kémeim már meghozták a nép
alsó rétegeiből a legendát, hogy a főherczegnő helyett egy közönséges
nemes leányt kap a franczia császár, hogy becsapjuk őt. És a nép
nevetgél, hunyorítgat örömében. Mert szereti az uralkodó-családot és
nagy fantáziája van. Öreg anyókák már emlékeznek is a kis főherczegnőre,
az orrára, a homlokára, a szemeire, a kis lencsére az ajka alatt,
szóval, hogy milyen volt gyermekkorában s a róla festett kép teljesen
megegyezik a Kovács kisasszony arczával. Ezer tanu van már is, hogy ő az
igazi főherczegnő. Mert a népet izgatja, gyönyörködteti a rendkivüli.

– De hiszen ez borzasztó – szólt hüledezve a császár. – A hír Napoleon
fülébe is eljuthat.

– Biz az eljuthat.

– S még utoljára el is találja hinni felőlünk.

– Bizonyosan elhisz minden rosszat.

A császár tehát még aznap elrendelte a pör törlését és a Szepessy
szabadon bocsátását, maga elé rendelvén őt, s miután szögről-végről
kikérdezte, miféle iratot mutatott neki Akli, felette nehéz szíve lett
régi kedvenczére.

– Erről én mit se tudtam.

A báró a hódoló tisztelet daczára se állhatta meg, hogy ne csikorgassa a
fogait.

– Sajnálom, hogy meg nem öltem és ha a kezembe kerül valaha az életben…

– Egy szót se! – mennydörögte a császár szigorúan. – Távozzék ön és
javuljon meg, jó kereszténynek, valamint parancsolom, hogy hallgasson a
dolog felől és ne mutatkozzék Bécsben mindaddig, míg én külön meg nem
engedem.

Akli most ujra kegyvesztett lett s ő felsége titkos benső örömet érzett,
hogy okosan csinálta a faluajándékozást. Akli Miklósnénak adván azt,
miután Akli Miklósné nincs a világon, a falu legalább megmarad a császár
tulajdona. Kovács kisasszony apácza lesz, Akli pedig, ha meggyógyul,
hadd körmöljön a császári levéltárban a molyok és egerek közt.

Mind szépen volt ez elgondolva, de nem ért semmit. A pletykát nem
lehetett többé elnyomni, sőt az még ujabb tápot nyert a megkegyelmezés
ténye által. Ohó! Tehát így vagyunk? A gyilkosnak megkegyelmezett a
császár? Most már világos. Az egész eljegyzés, esküvő kicsinált dolog,
szemfényvesztés Napoleon elámítására. Még az is előre el volt rendezve,
hogy valaki lelőjje a vőlegényt s ebből az ürügyből maradjon hajadon az
«igazi» Mária Lujza. Hanem ez mégis nagy gonoszság. Emberi fejekben a
királyoknak sem szabad játszani.

Széltében beszélték, a külvárosi kávéházakban erre czélzó couplet-kat
énekeltek a volkssängerek, a nép hangosan szidta a császárt és
Metternichet, úgy hogy Metternich egy napon azzal a tanácscsal toppant
be a császárhoz:

– Kovács kisasszonyt férjhez kell adni, fölség, de rögtön.

S így lőn aztán, hogy egy szép tavaszi délután Kolowrat karon fogva
vezette be Akli szobájába annak ágyához a zárdából gyorsan hazahozott
Kovács Ilonát. Utánuk jött Szilvássyné és doktor Bergmeister János uram,
pap is jött s ott nyomban az ő jelenlétükben összeadta őket s beírta az
anyakönyvbe, melyet Fleck apó czipelt a hóna alatt.

Orgonaszó nem volt, se szent ének, hanem egy madár csiripelt az
ablakpárkányon a szertartás alatt és az olyan szép volt, hogy
gyönyörűség volt hallani. De még ennél is nagyobb gyönyörüség volt az uj
menyecske első szava:

– Most hát már senki sem szakíthat el tőled, édes férjem.

Félénken, aggodalmasan, várakozón nézett fel a hatalmas Kolowratra, aki
mosolyogva bicczentett a fejével.

A pletyka most már gyorsan elült, de sohase végképp. A nép lelke olyan,
mint az itatós papiros, amit egyszer beszívott, nehéz belőle kivenni.
Még hosszu évek multán is, mikor a franczia ex-császárné gróf
Neipperghez ment másodszor férjhez, a mésalliance fölött szörnyűködő
bécsieket fitymálva hurrogatta le egy-egy beavatottabb:

– Ejh no! Ne legyetek hát birkák. Hiszen nem az igazi Mária Lujza. De
hagyjuk ezt most, régi dolog ez, nem jó ezt feszegetni.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Jetzt heisst es, lieber Zichy, leise auftreten, die Völker
sind jetzt auch Etwas.]

[Footnote 2: Horváth Mihály: Magyarország történelme VI. k. 244. lap.]

[Footnote 3: Mária Terézia saját szavai, melyek őt oly népszerűvé tették
a bécsiek előtt.

_A szerző._]



TARTALOM.

  I.  fejezet: A Mikos-vicczek eredete. Ischl alapitása és egyéb dolgok  1
  II.  « A Kovács-gyerekek fellépése. Stadion intrikái és a napoleoni események  11
  III.  « Akli audiencziákat tart  23
  IV.  « Szilvássyné intézete és a megzavart idill  43
  V.  « A császár haragszik  73
  VI.  « Akli a rabságban. Gyuri missziója  83
  VII.  « Karácsony a Burgban  100
  VIII.  « A titokzatos vállalkozás  110
  IX.  « A rettentő hadak útra kelnek vala és Bécs falai alá érkeznek  135
  X.  « Bori Pál taktikája  145
  XI.  « Kétségbeesett játékos onnan rántja ki az ütőkártyát, ahonnan lehet  164
  XII.  « Der Kaiser hat die Spendierhose an  181
  XIII.  « Mikor a bimbó rózsa akar lenni  191
  XIV.  « Vicze-ispány uram nagy tisztességben  203
  XV.  « Fleck apó följegyzései és a történet befejezése  220


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |szüségesnek |szükségesnek

95 |En voltam |Én voltam

114 |Vissacsempészszük |Visszacsempészszük

202 |Akliját.« |Akliját.»

221 |megtudjtam |megtudjam

227 |errre czélzó |erre czélzó]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Akli Miklós cs. k. mulattató története" ***




Home