Title: Egy naplopó tünődései
Author: Jerome, Jerome K. (Jerome Klapka)
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy naplopó tünődései" ***
TÜNŐDÉSEI ***


JEROME K. JEROME

EGY NAPLOPÓ TÜNŐDÉSEI

ANGOLBÓL FORDITOTTÁK KARINTHY FRIGYES ÉS KARINTHY EMMA

1920

„VILÁGIRODALOM“ KIADÁSA BUDAPEST.

MINDEN JOG FENTARTVA.



Hogy szánjuk el magunkat gyorsan?

– No mit tanácsol hát. Melyiket válasszam? Vegyem a vöröset? Csakhogy a
vörössel nem hordhatom majd a „fantaisie“ kalapom.

– Hát tessék a szürkét venni.

– Persze, hogy a szürkét veszem. Még hozzá sokkal célszerübb is.

– Az anyaga nagyszerü.

– Én is azt hiszem. Meg, tudja, ez olyan helyes szürke. Nem olyan
közönséges. Habár hát, ami azt illeti, biztos, hogy a szürke nem valami
érdekes.

– Na igen; nyugodt, egyszerü dolog.

– Tudja, hogy én valami egész különöset érzek, ha pirosat látok? Kedves,
meleg egy dolog a piros. Vörösben mintha mindig jó melege lenne az
embernek, még ha különben fázik is. Ugy-e tudja, hogy értem?

– Van benne valami; akkor tessék a pirosat venni, asszonyom. Az még
hozzá jól is áll mindenkinek; mert mégis… piros!

– Á; csak nem gondolja komolyan?

– Már tudniillik, ha jó szinben van az ember.

– Igaz, persze; a piros szinnek megvan az árnyoldala; jó szinben kell,
hogy legyen hozzá az ember. Épp azért aztán ugy alapjábanvéve biztosabb
a szürke.

– Hát akkor a szürkét, asszonyom.

– Igen. Azt hiszem, jobb. Nem igaz?

– Én is nagyon szivesen viselem.

– Meg tartós is. Majd diszitem izével… jaj! Csak nem vágta még le?

– Épp akarom.

– Várjon egy pillanatig. Hadd látom csak még egyszer azt a vöröset!
Tudja, lelkem, az jutott hirtelenében eszembe: hogy bájos volna
csincsillával.

– Avval bizony csinos volna.

– Mert csincsillám az véletlenül van.

– Persze; akkor tessék a vöröset. Mért ne venné a vöröset?

– Viselhetném ehhez a kalaphoz.

– Ehhez?

– Más nincs. Igaz; ez persze a másikhoz állna jól, a szürkéhez. Hm;
ejnye; én azt hiszem, mégis csak majd a szürkét fogom venni. Hiába no;
biztos, szolid szin a szürke.

– Nyolc métert tetszett mondani…

– Annyi elég lesz, mert kibővitem majd izé – hogy is hivjákkal… Egy
pillanatig csak, kedvesem. Mert tudja, ha a szürkét veszem, akkor igazán
nem tudom, mit hordjak majd a fekete kabátomhoz.

– Az nem illik a szürkéhez?

– Ugyan… szürke; feketéhez; hogy volna olyan csinos, mint a piroshoz?

– Akkor én a pirosat venném. Kegyed biztosan legjobban tudja.

– Hát ami azt illeti, a magam részéről én jobb szeretem a szürkét. Hanem
mikor mindenfélére muszáj az embernek gondolni, meg aztán az is, hogy…
Te jó Isten! csak nem ennyi az idő?

– Nem ennyi; ez tiz percet késik. A mi óráink kicsit mindig későbbre
járnak.

– Nekünk meg egynegyed egykor Madame Jannawaynél kellett volna lennünk!
Uristen, de soká tart ez a vásárlás! Mikor is kezdtük?…

– Lehetett ugy tizenegy.

– Féltizenegy. Most jut eszembe, hogy annyi volt, mert hisz megbeszéltük
otthon, hogy pont féltizkor kezdjük. Két teljes óra késés!

– És mégse mentünk valami sokra, hm?

– Á; egyáltalán nem csináltunk semmit. Pedig mennyi dolgom volna! És
Madame Jannawayhez okvetlen el muszáj mennem! Nincs ott az erszényem?
Nem; hisz itt van nálam.

– Még nem határozott, asszonyom, melyiket választja. Szürke, vagy piros?

– Nem tudom, hol áll a fejem; biz Isten nem tudom, mit akarok. Egy
perccel előbb már egész biztos voltam és most tessék… Megvan! Emlékszem!
A piros. Csakis a piros. Vagyis hát dehogy! nem a pirosra gondoltam; a
szürkét akartam mondani.

– Pedig utoljára a pirosat emlitette asszonyom; emlékszik?

– Azt… azt! hisz igaza van. Micsoda kin is a vásárlás. Tudja, hogy néha
egész elvesztem az eszem?

– Ha a pirosra határozta magát…

– Arra hát: mit csináljon az ember. Mit gondol? Tudniillik azt szeretném
tudni, hogy talán van valami más árnyalat ebben a vörösben… Mert ez
olyan undok vörös…

A boltos figyelmezteti, hogy látta már a vöröset valamennyit. Épp ez az
árnyalat, amit a többi közül kiválasztott. Ez tetszett olyan igen
nagyon.

– Persze, persze! – sóhajt a hölgy olyan hangon, mint akiről levettek
valamennyi földi terhet a világon. – Hisz ha mondja, akkor ugy is lesz;
akkor ez az. Már én ugyse birom tovább… Egész délelőttömet elpocsékoltam
miatta…

Ott kinn három elvitázhatatlan érvvel bebizonyitja saját magának, hogy
nem a vöröset kellett volna választania. Négy megfelebbezhetetlen
ürügyet hoz fel. Amellett, mért kellett volna mégis inkább a szürkét.
Töri a fejét, vajjon visszavennék-e. Majd bemegy és megkéri a főnököt.
De istenem a barátnője, aki villásreggelire várja!

– Ezért utálom a vásárlást; – állapitja meg. – Mert arra az embernek
sohsincs ideje, hogy igazában gondolkodjék…

És elhatározza, hogy ebbe a boltba soha életébe be nem teszi a lábát.

Kacagunk rajt’; de hát annyival fölényesebbek vagyunk? Fensőbbséges
barátom: nem álltál-e huzamos ideig ruhatárad kellős közepén
határozatlanul; melyikben imponálsz majd jobban neki? Tán ebbe az
egyszerü, durvaszövetü saccoba, amelyik jól domboritja ki széles,
férfias vállad? Mégis nem jobb lesz-e az a testhezálló fekete? Utóvégre
jobban illik komoly ember külsejéhez; aki mondjuk ugy a huszonkilencedik
év táján ballag. Hanem hátha a lovaglóöltöny jobb még ennél is? Azt
mondta az édes a multkor is: – ejnye, de fess legény Jones azokba a
magasszáru csizmákba; jól fest rajt a breeches is. De azt a mindenségit!
a lábunk talán mégis csak különb a Jones-énál! Ostoba dolog, hogy olyan
bőre szabják ma a lovaglónadrágot. Ugyan mirevaló a divatnak az az
irányzata, hogy mindjobban elrejteni igyekszik a férfi-lábszárt? Az
asszonyok mindkevésbbé kezdik szégyelni a saját lábukat; hát a férfi
mért cselekszi épp az ellenkezőjét? Mért is váltak lehetetlenekké
nagyapáink selyemharisnyái, szoros térdnadrágjai? Ugy látszik, mi
szerényebbek lettünk, vagy – leromlottunk és a titkolózás tanácsos.

Én például a magam részéről soha meg nem értettem, soha fel nem birtam
fogni, mért szerelmesek belénk a nők. Valószinüleg igazi, mély, benső
értékünk vonzza őket; alighanem rendkivüli érdemeink. Mert a külsőnk, az
ugyan soha! Tán a lábtyüink, nehéz kabátjaink, mellényeink, kürtös
kalapjaink? Hogyisne! – ilyen adjusztálás mellett kizárólag jellembeli
erőnk lehet az, ami felkelti lelkesedésüket.

Micsoda pompás soruk lehetett elődeinknek, azt különösen akkor fedeztem
fel, mikor álarcosbálon maszk voltam. Képtelen volnék megmondani, hogy
mit ábrázoltam; nem is igen bánom, akármi volt, csak arra emlékszem,
hogy mellben, meg ugy körülbelül azon a tájon rendkivül szük; a kalap
háromszor akkora, mint kellett. Én gyermekkoromban dijat nyertem a
magasabb számtani müveletekből, egyszer nyertem dijat történelemből is.
Nem sokszor, de nyertem. Egyszer meg valamelyik irodalmi kritikus – már
meghalt – a könyvemet dicsérte meg. Tudom, volt egynémely alkalom, mikor
viselkedésem, tetteim derék emberek helyeslését, helybenhagyását vivták
ki. De soha, soha ebben az életben még büszkébb nem voltam;
sajátmagammal elégedettebb, mint azon az estén, mikor begomboltam az
utolsó gombot. Végigszemléltem saját Énemet a tükörben. Álom volt;
igazán álom. Nem az egyetlen vagyok, aki ilyesfélekép vélekedett
felőlem. Biz isten ragyogó, pompás álom voltam. Piros alap; teli
mindenütt aranyhimzéssel, de mindenütt, ahol aranyhimzésnek egyáltalán
hely jutott. Ahol már nem volt aranyhimzésnek hely, ottan rojtok
függtek; bojtok, zsinórok. Arany gombok fogtak körül, puha, arannyal
áttört selyem simogatott, fölöttem fehér lószőr tollbokréta imbolygott.
Nem emlékszem, hogy rendes helyére volt-e minden gombolva. Hanem
valahogy mégis csak rámvettem és jó lehetett, mert jól festettem. Jól
néztem ki. Sikerem óriási volt: az emberiség női felének eredeti
természete ez alkalommal nyilatkozott ki előttem először teljes
őszinteségében. Olyan lányok, akik eddig hidegek voltak és
távoltartották magukat tőlem, most körülfogtak, hizelkedtek. Az
érdeklődésemet félénken felkelteni igyekeztek. Azok a lányok, akikre
rámosolyogtam, elveszitették a fejüket; kijöttek a sodrukból. Más lányok
pedig, akiket elfelejtettek bemutatni, egész gonoszakká váltak és durvák
lettek azokhoz, akiket bemutattak. Egyikkel egy táncközt álltam végig (a
jelmezkölcsönző ugyanis figyelmeztetett, hogy leülni nem lesz jó benne)
azt a szegény gyereket még ma is sajnálom. Olyan derék fiu udvarolt
neki: egy gyapjunagykereskedőnek a fia; egész biztosan érzem, hogy
kitünő férj vált volna belőle. De az a szerencsétlen sörösüvegnek
öltözve jelent meg.

Mégis jó talán, hogy elmultak azok a régi divatok. Ha egy egész hetet
töltök abban a viseletben, a természetes szerénységem adja meg az árát.

Azon csodálkozom, hogy a mi szürke napjainkban nincsenek jobban divatban
az álarcosbálok. Hisz benne van a gyerekes ösztön valamennyiünkben;
szeretünk „kiöltözni“; „hadd higyjék“. Unalmas, ha mindig sajátmagunk
vagyunk. Valamelyik délután teázó társaságnak voltam szereplője;
felvetették a kérdést: – Ha arra kerülne sor, cserélnénk-e másvalakivel?
szegény ember a milliomossal; nevelőnő a hercegnővel, – de nemcsak külső
viszonyokban, környezetben, hanem egészségben, vérmérsékletben is.
Cserélnénk-e szivet, velőt, lelket? Ugy, hogy az eredeti énünk egyetlen
részecskéje se maradna meg, csak az emlékező tehetségünk. Általánossá
vált a vélemény: nem! csak az egyik hölgynek volt eltérő a nézete.

– Ő dehogyis cserélne, nem tenné meg semmiért, kedvesem! – veti ellen
még annak is egy barátnője. Csak hiszi, hogy megtenné.

– Biz megtenném én; erősködik az első hölgy. – Nagyon meguntam magamat.
Biz Isten még talán kegyed is lennék egy darabig változatosság okáért.

Fiatalkoromban azt a kérdést tettem fel magamnak: – Miféle emberré
legyek? Ha tizenkilencéves az ember, tesz fel ilyen kérdéseket magának.
Harminckilencéves korunkban sóhajtunk: Bár ne ilyen emberré alkotott
volna a sors!

Akkortájt midenféle jótanácsoknak voltam szorgalmas olvasója, amikkel
jóakaratulag oktatják ki a fiatalságot. Azt vettem ki belőlük, hogy
egyéni választásom szerint lehetek Sir Lancelot, Herr Teuffelsdröckh,
vagy akár Jágó. Hogy vigan, avagy szomoruan járjam majd az élet utját,
azt fontolgattam, latolgattam. Mintákat könyvekből szedtem elő.
Akkortájt népszerü volt még Byron; sokan voltunk, akik azt határoztuk
el, hogy ködösek leszünk, homályos fiatal emberek; olyanok, akik
megunták a világot és a magányt keresik. Elhatároztam: én ezekkel
tartok.

Egy álló hónapig alig mosolyogtam s ha tettem, fáradt, keserü volt a
mosoly: tört sziv takarója. Legalább ilyennek akartam. Üresfejü
megfigyelőim aztán teljesen félreértettek.

– Ó, nagyon jól tudom én, hogy milyen, – mondták és rokonszenvvel
pillantottak rám, – rám is gyakran rám jön. Az időjárás gyors változása,
– magyarázzák és brandyt erőszakolnak belém, vagy söröket ajánlanak.

Méltán sértődik meg a fiatalember, ha titkos bubánatát hallgatás mögé
akarja rejteni és közönséges népek rászólnak: – No, hogy áll a bál a
nyavalyával? – vagy ha méltóságteljes fájdalmát azok, akik állitólag
jobban értenek hozzá, egyszerüen ugy intézik el, hogy „Megint rágyött.“

Egyéb, gyakorlati akadályokba is ütközik az a fiatalember, aki a
Byron-féle rendszert választja. Rendkivül, természetfölöttien gonosznak
kell lennie. De sajnos, a való élet helytelen nyelvtan-könyvébe, ahol
utolsónak áll a jövő, a mult pedig nem a „végzett mult“-ból, hanem a
„jelentő mód“ jelenjéből alakul; lehetetlen ilyen rettentő gazembernek
lenni mérsékelt jövedelem mellett. Még a legeslegegyszerübb leány bukása
is pénzbe kerül. A szerelem utvesztőiben az ember nem kér „forma
pauperis“-t, meg akkor nem is lenne a mód hamisithatatlan Byron-módszer.

„Kehelybe fuljon az emlékezet“ nem hangzik rosszul; hanem a kehelyben
bizony brandynak kell lenni; igazán jó brandy pedig nem olcsó. Jó erősen
kortyolni az ó tokajiból, vagy Astiból igazán poétikus ötlet; hanem ha a
korty elég hosszu arra, hogy belefulladjon valami, biz az csak negyedes
világos sör lehet, vagy valamelyes könnyü pálinka, meg hasonló árfolyamu
keverék: igy aztán elvész a bünnek minden himpora.

Az is lehetséges – ugy gondolom, hogy szent meggyőződése élt bennem
annak, hogy a Bün, még a legbájosabb is – csuf, kemény dolog. Kerüli a
nappali világosságot, bár – csinositórongy és festékképp cirádája az
irodalomnak. Rosszagu viselet marad azért; rátapad néha talán a jó ember
testére is, ha az akarata nem elég kemény, erős; hanem kerülni kell azt
minden igyekezeteddel, ha testi-lelki jóléted akarod.

Akárhogy is van, meguntam a sötét fiatalembert; még mialatt kételkedtem,
uj könyvre akadtam véletlenül, Annak a hőse bolondos, jókedvü fickó; Tom
Jerry unokatestvére. Verekedésekben vesz részt; szinésznőkkel flirtel;
csöngetyüket szakit le és utcai lámpásokat oltogat el; rengeteg tréfát
üz fegyelmetlenebb természetü éjjeli őrökkel. Mindezekért igen kedvelte
őt a könyvbéli hölgy. Ugyan mért ne flirtelhetnék én is szinésznőkkel;
miért ne oltogathatnám ki magam is az utcai lámpásokat? Mért ne
babrálhatnák ki én is a rendőrökkel; mért ne szerethetnének engem is az
asszonyok? Londonban megváltozott az élet, mióta a hős élte világát; de
megmaradt sok minden és örök az asszonyi sziv. Ha párviadalokat nem is
vinak többé, vannak még boxoló-versenyek Whitechapel sötét pincéiben.
Kakasviadalok rég kimultak; de hát nincsenek sötét oduk odalenn a folyó
mentén? husz fillérért terrierekkel küzködő patkányokat lát ott a
gentleman; ott igazán sportsman-nek érzi magát. Való igaz, hogy azt a
visszás tarthatatlan, el nem fojtható jókedvet, a mi a hősömet ilyen
helyeken körülvette, nem sikerült fellelnem; inkább gin; dohány- és
sörszag volt ott található; meg a rendőrségtől való örökös huzódozás.
Lényegében mégis ugyanaz maradt s másnap eseményképen szavaival
kiálthattam fel: „Mely különös lények. De mintha ördög ülne agyamon!
Huj! Járom a bolondját!“

Hanem hát a rendelkezésemre álló eszközök hiányos volta megakadályozott
abban, hogy legalább ezen az uton továbbhaladhassak. (Bő táplálékot
nyujthat a bölcsészelmének a bevételeknek a jellemre gyakorolt ilyetén
befolyása.) Még az ötödrendü „boxoló-verseny“-ek, a Rotherhithe-közi
patkány vérengzések is sokba kerülnek, ha véletlenül azon uriember,
vagy, ki pillanatnyilag egyetlen gallérral rendelkezik. Kifelé mégis
rangjához méltóan kell megjelennie. Lámpavasra mászni, gázokat oltogatni
ki, bizonnyal nem kerül semmibe, hacsak tetten nem érnek. Csakhogy
hiányzik belőlük a változatosság. De meg a modern londoni lámpavas se
egészen alkalmas erre a sportra. Soha életemben nem találkoztam
semmivel, amibe keservesebb lett volna belekapaszkodni; amin kevesebb a
„göcs“. A kapaszkodó szempontjából hátránya továbbá a dolognak a
megengedett piszok-mennyiség tulságos lerakódása. Mikor körülbelül a
harmadik állomásnál vagy, mind határozottabb ellenszenv támad benned a
„vig derü“ iránt; árnikára, meg fürdőre vágyol.

Még a rendőrrel való tréfán se te mulatsz egyedül. Lehet különben, hogy
én nem csináltam elég okosan. Most, hogy visszapillantok ez eseményekre,
ugy rémlik, Covent-Garden és Great Marlborough-street környéke ilyen
természetü sportra rosszul van berendezve. Ami a sisakot illeti,
akármelyik kövér rendőr pompás kisérleti tárgy. Mig a fejvédőjével
vesződik, a legfurcsább kérdéseket intézheted hozzá; mire a feje takaró
nélkül van, már láttávolon kivül lehetsz. Hanem olyan helyen kellemes
csak az ilyen játék, ahol nem áll minden négyzetméternyi területen
két-három rendőr. Mert ha másik kettő is tiz perc óta figyel már téged
és a fejleményeket a szomszéd sarkon, semmi igaz örömöd nem leled a
helyzetben. Mihelyt Great Titchfield Street-et és Oxford-Market-et
kétszer keresztülinaltad, rájösz, hogy heccet sohse jó tovább
fejleszteni egy bizonyos pontnál; annál tudniillik, mikor abban a
veszedelemben forog, hogy unalmassá válik. Most már hazamenni volna jó,
vagy a barátaidat kellene felkeresni. A „Törvény, Rend“ ezalatt
felszaporodott öt-hat főre; épp kezdenek mulatni az eseten. S mialatt
Hanover-Street-et szeled, elképzeled a másnap reggeli jelenetet a
biróságon; azzal vádolnak, hogy részeg voltál és rendzavarást követtél
el. Hiu dolog részedről aztán, ha elmagyarázni igyekszel a birónak
(később pedig a hozzátartozóidnak) hogy egyszerüen azon voltál, hogy
hasonlits valakihez, aki könyvben fordul elő; az is épp ilyesféle
dolgokat vitt véghez és igen kedvelték ezek miatt. Meg kell majd
fizetned a köteles negyven shillingeket; mikor legközelebb Mayfieldéket
akarod meglátogatni, a lányok nem lesznek odahaza és Mrs Mayfield –
elsőrendü, kedves hölgy, ki anyás indulattal viseltetett irántad mindig
– komolyan kiván majd beszélni veled; becsületszavad veszi, hogy
ilyesmit nem teszel többet.

Hála ifjuságodnak és erős természetednek, lerázod magadról a
Notting-Hill-i vizsgálat kellemetlenségeit és, hogy kelletlen
találkozásokat elkerülj, Camden-Town és Islingtonon keresztül térsz
vissza Bloomsburybe; alig pár órás körut.

Sportok felé hajló irányzatokat a Sors egy ujjmutatása következtében
kerültem el. Egy bizonyos vasárnap reggel eredménye; jelentéktelen
házacska vizcsatornájáról van szó; a Soho egyik mellékutcácskája:
„Szembe szálltam a Sorssal: férfi férfi ellen.“ „Csak még innen kerüljek
ki“, – gondolom, ilyesféle kitételeket használtam – akkor aztán én
többet nem „sport“-olok. A Sors, ugy látszik, belement az üzletbe és én
kimásztam a csávából. Igaz; komplikált dolog volt a kijutás; egy
villámháritó és három gázlámpa fizette meg az árát; továbbá egy
sovereign, amit a vizvezetékes embernek kellett adni száraz ulster
kölcsönzéséért. Mikor végre biztonságban ültem a szobámban és leltárat
vettem fel magamról – vagyis arról, ami megmaradt belőlem – csak afölött
elmélkedhettem, hogy a sors ezt különbül is kicsinálhatta volna. Attól
kezdve nem kelt több vágy bennem, hogy eltérjek a közfelfogástól;
hajlani kezdtem az egész egyszerü élet felé.

Ennek megfelelőleg ujra valamely alakitandó jellemet kerestem; találtam
is olyat, amelyik elég jól megfelelt. Azidőtájt hősként kezdett
szerepelni a német professzor. Hosszu hajat viselt, különben igen
rendetlen volt; hanem a szive acélból való; alkalomadtán aranyból. A
könyvben leirt emberek nagyrésze nem találta volna érdekesnek; se a
külsejét, se a tört angolságu társalgását, se azt, hogy mindig a halott
anyját és a kis Liza hugát emlegette. De hát azoknak fogalmuk sincs a
szivről. A professzor legfőbb foglalkozása egy béna kutya volt. Állatias
tömeg üldözése elől mentette meg; ha nem beszélt éppen rettentő
angolsággal, akkor a kutyáját becézte.

A specialitása szökött lovak megfékezése volt; meg hogy ilyen
alkalmakkor megmentse a hősnő életét. A tört angol nyelv a kutyával
összevetve, ellenállhatatlanná tették őt előttem.

Békés, szeretetreméltó lény volt; elhatároztam, hogy kipróbálom. Német
professzorrá persze nem válhattam; hanemhát a hajamat megnöveszthettem
én s az általános kijelentések dacára, hogy ne tegyem; különösen kisfiuk
véleménye volt, hogy világért se. Abbeli igyekezetemet azonban, hogy
béna kutyát leljek, nem koronázta siker. Seven-Dial-ban egy egyszemü
pecér – mint utolsó segélyforráshoz menekültem hozzá – ajánlkozott, hogy
öt shillingért megbénitja valamelyiket. Az inditványt azonban
elvetettem. Egy éjjel igen csunyán festő vak dög mellett haladtam el.
Nem volt béna, de erősen maródinak tetszett s mivel éreztem, hogy nem
rablok meg senkit valamely értékes tulajdonától, hazacsábitottam és
ápolni kezdtem. Ugy tetszik, tulontul jól ápoltam. Olyan egészséges lett
a végin, hogy egyáltalában semmit se lehetett kezdeni vele.
Rosszulnevelt dög volt és ahoz már tulöreg, hogy tanuljon. A szomszédság
átkává vált. A sportot olyan alakban szerette, ha az csirkék
megfojthatásában nyilvánult; vagy kilopkodta a nyulakat a vadkereskedő
boltjából. Változatosság kedvéért macskákat nyuzott és kisgyerekeket
ijesztgetett, a lábikráikba harapott. Voltak pillanatok, mikor én magam
szivesen vállalkoztam arra, hogy megbénitom, ha csak meg birom fogni.
Semmi hasznom se volt a vele való bajlódásból – igazán semmi. Ahelyett,
hogy a népek bámultak volna, hogy visszaadtam őt az életnek, bolondnak
kereszteltek és kijelentették, ha én meg nem fojtom, hát majd ők
megmutatják. Egész megrontotta a jellememet – már ugy értem, annak az
időszaknak általam kipróbálandó jellemét. Mert milyen nehéz aranyszivü
fiatalembert ábrázolni, ha aztán nyilt utca során látják, mint vágsz
köveket saját kutyád után. Pedig kő volt az egyetlen nyelv, amit
megértett, csak az volt valamelyes befolyással rá.

Másrészt megvadult lovak ritka volta akadályozta meg igyekezetemet. A mi
kerületünk lovai nem olyanféle lovak. Egyszer – egyetlenegyszer adódott
csak alkalom ilynemü próbára. Jó alkalom volt pedig; annyiból, hogy a ló
nem olyan igen nagyon vadult meg. Tényleg; nem tudom biztosan, vajjon ő
maga tudatában volt-e a ténynek, hogy megvadult. Kisült később, hogy –
mert az volt a szokása, hogy ottkinn várja meg a kocsist a Rózsa meg
Korona előtt – ugy vélte, már kivárta a rendes időporciót és saját
számlájára hazakocogott. Tehetett ugy hét mértföldet egy óra alatt; a
gyeplőt kényelmesen huzta maga után. Olyan kezdő féle volt. Én hát
készültem a legrosszabbra. Hanem épp a kritikus percben egész csomó
hivatalos rendőr lökött félre és fékezett helyettem.

Nem volt okom szánakozni az eseten; kiderült, hogy egy kopasz
kereskedelmi utazót mentettem volna csak meg; rettenetes részeg volt;
égre-földre káromkodott és a levegőbe boxolt, ugy verte szét a tömeget.

Valamelyik nagyon magas lakás ablakából egyszer megfigyeltem három
embert, mikor megvadult lovat akartak lefékezni. Mind a három határozott
léptekkel az uttest közepe felé haladt és elfoglalta a helyét. Az
ablakom tulmagasan volt ahoz, hogy az arcokat lássam; de a tartásuk
hősies, halálig menő elszántságot tükrözött. Az első, mikor a ló feléje
vágtatott, kitárt karral várta. Meg se mozdult addig, mig a ló ugy
tizenöt méternyire nem volt. Mikor aztán az állat határozottan folytatni
akarta vad vágtatását, a jó ember egyebet ugylátszik mégse tehetett,
minthogy visszavonuljon a sarokkő irányába s látható szomorusággal
pillantson a ló után; minthogy igy szólván magához: – Ugy, no hát jó, ha
ilyen makacs vagy, akkor semmi közöm hozzád.

A második, kire igy rászakadt volna a katasztrófa, percnyi habozás
nélkül egy mellékutcába fordult és eltünt. A harmadik a helyén maradt és
a mikor a ló elhaladt mellette, ráugatott. Nem hallottam, mit mondott.
Legkevésbbé se kételkedem, hogy kitünő tanácsot adott; de az állat
nyilvánvalóan tulizgult volt ahoz, hogy odafüleljen. Később az első és a
harmadik ember találkoztak és rokonszenvesen megtárgyalták az ügyet. Ugy
véltem, sajnálkoztak a megvadult lovak csökönyösségén általánosságban és
azt remélték, hogy nem sérült meg senki.

Nem emlékszem, milyen jellemeket alakitottam még azidőtájt. Csak azt
tudom, hogy az egyik jellem, ami rengeteg bajt okozott, egyenes,
tisztességes, becsületes, nyiltszivü, szókimondó fiatalemberé volt, ki
mindig megmondja, amit gondol.

Csak egyetlen esetre emlékszem, mikor valakinek igaz sikere volt abban,
hogy kimondta, amit gondolt. Az asztalra csapott nyitott tenyerével, ugy
jelentette ki:

– Azt akarja, hogy hizelegjek, – hogy csomó hazugsággal lekenyerezzem,
he? Biz olyasmit én nem teszek; biz olyat nem tesz Jim Compton. De ha
érdekli az igaz véleményem, hát kimondom: az a gyerek ott a zongoránál a
legcsodásabb alkotó, kit valaha hallottam. Nem mondom, hogy lángész, de
hallottam én Lisztet és Metzlert és mind a félbolondokat s biz ez itten
jobban tetszik nekem, Isten engem. Igenis ez a véleményem. Csak ugy
beszélek, a hogy birok, és nem tehetek róla, ha tán sérti a fülit.

– Ó, milyen kellemes, – mondják a szülők, – olyan emberrel találkozni,
aki nem fél kimondani a véleményét. Ugyan mért nem vagyunk valamennyien
szókimondók?

Az utolsó alakitandó jellem, – ugy véltem – könnyen válhatik
tökéletessé. Bámult és körülrajongott fiatalemberé volt, kinek hatalmas
varázsa abból a tényből fakad, hogy mindig – sajátmaga. Mások pózoltak,
szinészkedtek. Ez itten sohse igyekezett másra, minthogy a saját,
egyszerü lénye legyen.

Gondoltam: leszek én is a saját, egyszerü lényem. Hanem akkor felmerült
a kérdés: Milyen is a saját, egyszerü lényem?

Ezt a problémát kellett először megoldani; nem oldottam meg máig se. Mi
is vagyok? előkelő ur, ki mocsoktalan lélekkel, emelt fejjel halad
utján; megvet minden aljasságot és türelmetlen minden kicsinyesség
iránt? Aljasan gondolkodó, kismerszü ember vagyok-e; – olyan, kit a
mocsoktalan lélek és emelt fej mélyen megvet; ki ferde uton halad
nyomoru vége felé; ki csóvál az erős előtt s fél minden fájdalomtól?
Azonban nem akarom a füled szomoritani kedves olvasóm, nem akarom
lerántani a leplet, kimondván, hogy rendesen milyen megvetendő
teremtmény ez a nyomoruságos Én. Tán meg se értenél. Csak csodálkoznál
ama leleplezésen, hogy az emberiségnek ilyen semmirekellő példányai a
kortársaid. Legjobb, kedves uram, vagy asszonyom, ha ismeretlenek
maradnak e gonoszok. Nem akarlak tudással keseriteni.

Filozófus vagyok, egyformán köszöntöm a mennydörgést s örülök a
napsugárnak. Csak itt-ott, ha a dolgok nem egészen ugy mennek, mint
kivánnám – ha ostoba, gonosz emberek továbbra is ostobán, gonoszul
akarnak cselekedni ama látszattal, hogy engem utánoznak békémben,
boldogságomban – csak ilyenkor dühöngök, csak ilyenkor háborodom még
fel.

Mint Heine mondja: lovag vagyok én is; a szent Grál lovagja, az igazság
bajnoka, asszonyok hódolója, férfiak tisztelője; azon igyekvő, hogy
életem a nagy Hadur szolgálatának szenteljem.

S lám a másik pillanatban már az ellenség soraiban látom magam, fekete
lobogó alatt küzdök. (Mennyire zavarhatja az ellenséges generálisokat
az, hogy valamennyi katonájuk mindkét táborbeli szökevény.) Mi egyebek
az asszonyok, mint a férfiak játékszerei! Ne egyem több édességet s ne
igyam több habzó italt, mert erényes maradsz? Mi egyéb a férfi, mint
éhes kutya; egymást falják a csekélyke kiszabott koncért? Fald fel a
többieket; máskép téged falnak fel. Nem rakétás hazugság az Igazság?

Szeretek minden élő dolgot. Szegény nőtestvérem, ki nehéz terhet hordasz
magányos utadon; fáradt arcodról lecsókolnám a könnyet: lábad körül a
sötétséget szerelmemmel világitanám be. Türelmes fivérem, ki lihegsz,
amint körös-körül járod a kitaposott utat, mint szegény, félvak
nyomtatóló, buzditód száraz táplálék a jászolban; mellédállanék;
levenném kissé a kötelet fájó válladról. Együtt taposnánk tovább; egymás
felé hajtanánk a fejünket; emlékeznél s elmondanád a réteket, hol
valamikor játszottál; elmondanád a gyönyörü versenyeket, mikor küzdöttél
és győztél. Hát ti, kis, görcsös semmiházik, piszkos kis arcotokból
csodálkozó szemetek mered elő; a karjaimba vennélek és tündérmeséket
mesélnék nektek. A csodák édes országába vándorolnánk; itthagynánk
egyidőre az öreg, szomoru világot; hercegekké és hercegnőkké válnátok és
tudnátok, mi a szerelem.

De sokszor valami önző, mohó ember jön el s ül itt az én ruháimban.
Csupa savanyu az élete; azon vesződik, hogy szerezzen több pénzt – több
élelmet; több ruhát; több örömöt. Annyira el van foglalva azokkal a
dolgokkal, amire szüksége van, hogy nincs ideje, hogy mások bajaival
foglalkozzék. Ugy véli, ő a mindenség közepe. Ha hallod, ugy tetszik,
azért teremtették és alkották meg a világot, hogy mire ő eljön, örömét
lelje benne. Jobbra-balra lök; gondtalanul kapaszkodik, hogy ezer vágyát
kielégitse; ha elesik, ha téved, az Eget káromolja igaztalanságáért;
embert, asszonyt szidalmaz, hogy az utjába került. Ilyenkor csöppet se
kedves ember. Azt állitja, hogy ő Én; hogy én érzelgős bolond vagyok;
hogy elrontom dolgait. Néha-néha szabadulok tőle, de visszatér ám
mindig; olykor ő szabadul meg tőlem s én leszek ő. Egész összezavar.
Néha el se hiszem, hogy én vagyok – én.



Milyen hátrányos, ha nem azt kapjuk, amit kértünk.

Régen volt, nagyon régen, – akkor, mikor te, kedves olvasóm, meg én még
fiatalok voltunk. Tündérek lakoztak még a rózsák kelyhében s éjjelenkint
mákvirágok hajladoztak angyalok lába nyomán. Élt valamikor egy nagyon
jó, bölcs ember. Vagyis hát élhetett volna, mert abban az időben, a
melyikről beszélek, épp haldoklott. Ahogy ottan várja a halál hivó
szózatát, visszapillant az életére, a mint messzire elnyulik mögötte.
Hogy hemzsegett ez az élet a balgaságoktól, őrültségektől; mennyi keserü
könnyet okozott sajátmagának, de meg másoknak is! Mennyivel vidámabb,
szebb lett volna az élet utja, hogy bölcsebb, okosabb; ha tisztábban
lát!

– Jó Isten! – sóhajtott az öreg, – élhetném csak át még egyszer az
életet a mostani tapasztalataimmal.

Mikor kimondta, érezte, hogy valami Jelenlevő közeledik felé; azt hitte,
az a Valaki, kire vár; felült az ágyában s elhaló hangon rebegi felé:
„Kész vagyok“.

De gyöngéden fektette vissza valamely láthatatlan kéz; egy hang szólalt
meg: Várj még, életet adok, nem halált osztok. Meghallgatták a
kivánságodat. Átélheted az életed még egyszer; a mult tapasztalata
vezetőül veled marad. Láss hozzá, hogy jól használd föl. Majd eljövök
megint.

Álom telepedett a szemére; mire felébredt, kicsi gyermek volt megint;
anyja karjában fekvő. Csak az agyvelejében volt meg annak az életnek a
mása, mit már átélt.

Élt hát mégegyszer; szeretett, dolgozott. Másodszor feküdt már a halálos
ágyán, mint elhasznált, öreg ember; mögötte elmaradt az élet. Ott állott
az angyal az ágya előtt; megszólalt a hang:

– No, most hát meg vagy elégedve?

– Most meg, – felel az öreg gentleman. – Had jöjjön a halál.

– No és birtál jól élni? – kérdi az angyal.

– Istenem, – felel az öregember, – hisz a tapasztalatom csak azokra a
kitaposott utakra tanitott ki, amelyeken a földi utas ismeretlen
országok felé halad. Bölcs voltam és mégis csak balgaság gyümölcseit
arattam. A tudás igen gyakran visszatartott a javamtól. Régi hibáimat
elkerültem, hogy ujakba essem, amiket nem ismertem. Aztán uj csapásokon
régi tévutakra kerültem. Ha elkerülhettem a szomoruságot, az örömöt
veszitettem el. Hol boldogságot szakitottam, kitéptem avval együtt a
fájdalom virágát is. Hadd menjek hát most már, hadd tanuljak ujat.

Micsoda angyal is lehetett az, hogy ilyen ajándékot ád szegény embernek;
még több bajt, szomoruságot osztogat. Lehet, hogy az itéletem nem elég
tárgyilagos ilyen nem mindennapi körülményekkel szemben, de ugy vélem,
ha én is abban az időben élek és angyal keresne föl engem is, ajándékot
osztó; kiadni akaró, amit csak a lelkem kiván, mit becsvágyam álmodott
valaha, vagy más ilyesmivel akar meglepni: én ugyan nagyon röviden
elbánok vele.

– „Csak szedd fel a sátorfád és vidd innen az ajándékos bugyrodat, –
mondanám, (lehet, hogy kemény visszautasitás, de hát igy éreztem volna)
aztán állj tovább. Nem kell nekem semmi a te boltodból. Nem kell énnékem
a természetfölötti segitséged ahoz, hogy bajba keveredjek. Ami bajra,
bánatra szükségem van, megkapom én azt itten lent bőviben; nincs semmi
értelme a látogatásodnak. Hordd el innen a kis játékaidat – nem tudom,
hogy micsodásak, de eleget tudok már ahoz, hogy ne akarjak többet tudni,
– eredj velük másik bolondhoz. Nem vagyok minden lében kanál. Semmi
kifogásom valami ártatlan találóskérdés-játék ellen; ha énrám magamra is
kerül aztán a sor. Hanem ha fizetni énnekem kell mindig s földi
boldogságom a zálog; és pedig meghosszabbitott földi lét, – biz nem
játszom én akkor. Lám, a Midás király esete; szépen kibabráltatok avval
is; ugy tettetek, mintha nem értenétek őt; kicsavartátok szegény öreg
fickó szavait, mintha ügyvédek lettetek volna Old Bailey-ban, kik tanun
akarnak kifogni! Bizony Isten, szégyelem magam miattatok és meg is
mondom a véleményemet; lejöttök ide, bolondot csináltok a
balgaságaitokkal a sejtelemnélküli halandókból; mintha nem volna elég
bajunk itten anélkül is. Ott van az a másik eset a szegény paraszt
házaspárral, akiknek megigértétek, hogy teljesititek a három kivánságát;
csuf csinyt tettetek azokkal is; egy kalács lett volna a vége és még azt
se kapták meg. Ugy látszik, ti ezt elmésnek találtátok. Biz Isten kár,
hogy nem találtok magatoknak odafönn egyebet, a mivel az időt
agyonüthetnétek. Hát hordd el csak innét ezt a fajta mannát máshová;
boldogits mást vele. Nekem meg vannak a magam tündérmeséi; elolvastam én
az én mitológiámat; nekem nem kell a ti malasztotok. Nem is fogok élni
soha vele. Ha malasztra lesz szükségem, megelégszem majd avval a rendes
adaggal, amit idelenn szoktak osztogatni. Tudod, mit gondolok; olyan
hamisitott márka; manna, mit semmi emberi teremtmény mannának nem
nevezne, ha csak nem mondják neki, hogy az; olyan, ami nem hasonlit
semmi mannához; senkise érzi annak, hisz a valóságban nem is manna. Csak
olyan manna, amire más gondolja azt, hogy áldás, mi pedig nem azt
tartjuk róla. Hát megvan ennek az áldásnak is a hátránya, de a tieteknél
azért mégis csak jobb, mindenesetre hamarabb tul esünk az ilyenen. Nekem
nem kell semmi áron a ti malasztotok, mannátok. Ha itthagyod
valamelyiket, egyszerüen utánadvágom.“

Biztos vagyok benne, ilyenféle hangnemben válaszoltam volna annak az
angyalnak: érzem, nekem jót tett volna. Már ki kell valakinek mondni a
véleményét, mert amig ezek a tündérek, angyalok igy bolonditanak
bennünket, senkinek egy nyugodt pillanata sincs. Alig mertük a
gyerekeket kiereszteni az ajtón. Sohse tudta az ember, hogy micsoda
rossz, mondvacsinált ügyes tréfával akarja kijátszani odaki valami
ilyesféle tündér őket. Szegény gyerek nem tudja és azt hiszi, olyat
kinálnak neki, amit érdemes elfogadni. Csak azon csodálkozom, hogy
valamelyik ilyen angyalt nem hengergették már meg kátrányban és tollban.

Nem tudom, a Hamupipőke szerencséje is olyan kielégitő volt-e, mint a
hogy velünk elhitetni akarták. A piszkos konyha, nyomoru kamra után
micsoda gyönyörüség volt a palota – az első évben; tán az első kettőben.
Hát a herceg! Milyen szerelmes, milyen gáláns, be gyöngéd – az első
évben; tán az első kettőben. Hát aztán? Istenem, herceg volt; nagy
udvartartás közepette nőtt fel; annak a légköre házias erények
kifejlesztésére nem alkalmas; a nőcske pedig – Hamupipőke volt. Még maga
a házasság is kicsit elhamarkodott. Istenem jó, szerető kis asszonyka;
de talán mégiscsak tulságosan a perc befolyása alatt cselekedtünk,
fenséges hercegem. Bájos, édes kicsi lába volt; a szivünkbe táncolta
bele magát. Mint ragyogott, imbolygott azokban a kis tündér-papucsokban.
Olyan volt azon az estén a gőgös udvari hölgyek között, mint liliom a
tulipánok közt. Oly édes volt: olyan friss, olyan más, mint azok, kiket
nagyon jól ismertünk. S ő is milyen boldognak tetszett, mikor remegő kis
kezét a miénkbe tette. Micsoda lehetőségek azok mögött a lesütött
szempillák mögött. Olyan szerelmes hangulatban voltunk mi magunk is azon
az estén; muzsikát éreztünk a lábunkban: a szemünket betöltötte a fény.
Hogy még jobban ingereljen, a kicsike olyan gyorsan és hirtelen tünik
el, mint ahogy jött. Ki lehet? Honnan jön? Micsoda titok veszi körül?
Drága álom csak; kisértő szellem, kit nem látunk soha többé; sose
ragadhatjuk többé vágyó karjainkba? Örökké éhes maradjon a szivünk; csak
emléke kisértsen? Dehogy! Hisz testet öltött alak ő; és asszony! Itt a
drága kis papucsa; csókra teremtve. S olyan kicsi, hogy a férfi a
mellénye alatt viselheti. Volt asszonynak valaha – de még tán tündérnek,
angyalnak is – ilyen drága kis lába? Keresd át az egész királyságot; fel
kell lelned! Az istenek meghallgatták az imádságukat; lám, itt maradt a
kezünkben a rejtély kulcsa. „Még ha nem is egészen olyan lesz, mint a
minőnek láttuk. Még ha nem is olyan rangbeli, hogy majd beleillik a
királyi házunkba?“ Lord kancellár, vén mormogó, eredj a fenébe! Vak!
Asszony, kinek ilyen papucsa van, lehet-e egyéb, mint legmagasabb
rangbéli? Egyszerü hercegek vagyunk mi csak; még felettünk is annyira
áll, mint amennyivel az ég csillagai fényesebbek, mint a te öreg
szemeid. Hallottad a parancsot; keresd, kutasd át az egész országot;
kelettől nyugatig, északtól délig. Meglásd, hogy felleled, mert rosszul
jársz máskép. Még ha a disznópásztor lánya is, királynőnkké tesszük meg
– ha elfogad bennünket és királyságunkat.

Istenem, nem volt valami bölcs üzlet; magától értetődik, bizony nem.
Dehát fiatalok voltunk, és a hercegek is csak emberek. Szegény gyerek;
hisz mit tehetett a neveléséről, vagyis inkább annak hiányáról.
Szegényke, még csoda, hogy nem lett tudatlanabb, mint a milyen. Hisz
hogy bántak vele? Mennyire elhanyagolták, hogy megdolgoztatták?
Konyhában, szolgálók és csirkék közt töltött élet nem segiti elő a
szellemi müvelődést. Ki tehet hát róla, ha a kicsike félénk és
valamelyest korlátolt; mi bizony nem tehetünk róla, nagylelkü, jószivü
hercegek. Meg olyan érzelmes kis nő. Hát a családja elég nehéz ügy, az
igaz; hisz a papa nem épp a legrosszabb fajtából való, bár prózai
kicsit, ha házi dolgokról van szó. Kicsit a flaskót is jobban szereti a
kelleténél. A mama, meg az a két csuf, rossznevelésü lány; ezek igazán
csak baj a kastélyban. De hát mit tehetünk? már a rokonaink; éreztetik
is velünk kellőképp. Istenem, hisz tudtuk előre; rosszabbul is
elsülhetett volna. És aztán az asszonyka legalább – hálistennek – nem
féltékeny.

Eljön hát az este, mikor szegény kis Hamupipőke egyedül ül a szép
kastély termében. Az udvarlók hazamentek szép kocsijukon. A lord
kancellár már ajánlotta magát. Az aranybotos, meg a sok inas már
lefeküdtek. Az udvarhölgyek „Jó éjt“ mondottak és eltüntek az ajtaik
mögött; nevetgéltek, suttogtak egymás között. Tizenkettőt üt az óra;
aztán egyet, kettőt; még mindig nem hallatszanak a lépcsőn ismerős
léptek. Valamikor mindjárt azután hangzottak, hogy az udvarhölgyek
„jóéjt“ mondtak; akkor azok se nevetgéltek, suttogtak még ilyen csunyán.

Végre nyilik az ajtó és megjelenik a herceg; nem örül tulságosan annak,
hogy még ébren találja Hamupipőkét. – „Ejnye; ugy sajnálom, hogy
elkéstem, angyalom; – államügyek tartottak vissza. A külügy nagyon
bonyolult, kedvesem. Ebben a percben hagytam ott a tanácstermet.“

S szegény kis Hamupipőke, mig a herceg alszik, kisirja szegény, szomoru
kis szivét a gyönyörü, királyi vánkoson. Királyi csipke veszi körül és a
királyi ház nevének kezdőbetüi a párnákon. „Ugyan minek is vett
feleségül? Sokkal boldogabb maradtam volna a konyhában. Sokszor féltem
ugyan, de hisz mindig ott volt a kedves, derék öreg macska; néha meg, ha
anya és a lányok nem voltak odahaza, apám sokszor felkuszott a
konyhalépcsőn és bevitt a szobába; olyan jól mulattunk olyankor; csupa
hurkát ettünk vacsorára. Szegény öreg apus; alig is látom mostanság. Meg
aztán ha elkészültem a munkámmal, milyen kedves volt, ott ülni a tüz
előtt; álmodhattam azokról a nagyszerü dolgokról, mik majd egyszer
történnek velem. Minden álmomban hercegnővé lettem; palotában laktam
mindig; hanem egész más volt, nem ilyen. Ó, mint utálom ezt a nyomorult
palotát, hol valamennyien rajtam vigyorognak; tudom, hogy vigyorognak,
akárhogy hajlonganak is; akármilyen udvariasnak is tettetik magukat. Én
nem vagyok olyan okos, helyes, mint ők. Utálom ezeket a szemtelenpofáju
asszonyokat, kik mindig körülöttem vannak. Az a legrosszabb egy ilyen
palotában; akárki bejöhet és vigyoroghat. Ó, utálok mindent és
mindenkit. Kedves jó nagymama; gyere értem; vigyél el innen. Vigyél
vissza az én jó régi konyhámba. Add vissza régi, elnyütt ruhám. Hadd
táncoljak megint a piszkavassal; hadd legyek boldog megint; hadd
álmodjak.“

Szegény kis Hamupipőke; talán jobb, ha a nagyanya kevésbbé igyekszik a
javadra; valami derék földbirtokoshoz mentél volna feleségül. Az sohse
látta volna, hogy nem vagy pompás, ragyogó; szeretett volna, csak azért,
mert kedves vagy, meg csinos. Királyságod csak majorság lett volna. Ott
a házi kötelességeket, miket olyan nehezen tanultál meg, legalább jól
felhasználhatod. Ragyogtál volna ahelyett, hogy elhomályositsanak; apus
esténként ellátogatott volna hozzátok, hogy elszivja a pipáját s
szabaduljon a házi ügyes-bajos dolgától; igazi királyné vagy akkor.

Csakhogy, édesem, tudod, akkor se lettél volna elégedett. No igen-igen,
a mostani tapasztalatoddal! Most már tudod, hogy királynéknak, szegény
kis szolgálóknak egyaránt megvannak a maguk bajai; de e tapasztalat
nélkül? A tükörbe pillantottál volna, ha egyedül vagy; csinos kezeid,
lábaid szemlélted volna. Csinos arcod rögtön árnyék vonja be. „Hát
igen;“ mondogattad volna magadnak, „John aranyos ember; derék fiu és én
igazán nagyon szeretem. Persze, persze. Csakhogy“ – s régi álmok
elevenednének meg, melyeket ott álmodtál, az alacsony boltozatu
konyhában, a pislákoló tüz előtt; – elégedetlen lennél, a milyen
elégedetlen most vagy, csak épp másfélekép. Biz az lennél, Hamupipőke,
bár határozottan rázod aranyfürtös fejed. Meg is mondom néked, mért.
Mert asszony vagy, azért s valamennyiünk közös sorsa, – asszonyé,
emberé, – hogy mindig azt akarjuk, az kell, a mi nincs, ha pedig megvan,
rájövünk, hogy nem ez az, a mi kellett volna. Ez az élet törvénye,
kedvesem. Hát azt véled, amikor ott feküdtél a konyhában a földön és
könnyeid a hamuba folytak, hogy te vagy az egyedüli asszony, kinek a
könnyei a földet áztatják abban a percben? Édes hercegnőm, ha látatlanul
csuszhatnál keresztül a városon és betekintenél az elfüggönyözött
ablakon, rájönnél, hogy az egész nagy világ se egyéb, mint siró
gyerekekkel teli, nagy gyerekszoba s senki, aki megvigasztalja őket.
Eltörött a baba; ha megnyomjuk, nem gagyogja már édesen a kérdésünkre: –
Szeretlek; csókolj meg; – néma a dob, a dobverő; nincs már fülsiketitő
lárma a gyerektanyán. A teáscsésze-skatulyára keményen ráléptünk; nincs
több vig uzsona a háromlábu teásasztalka mellett. Nem fujja már a nagy
trombita azt a nótát, a mit ugy szerettünk hallani; a gyerek-ágyu
felpukkant és megégette az ujjunkat. Sohse busulj, kicsi ember, kicsi
asszony; majd holnap megpróbáljuk összeragasztani.

S aztán meg látod, édes Hamupipőke, gyönyörü palotában lakol mégis; van
ékszered, gyönyörü ruháid, meg – No csak hadd; ne haragudj én rám. Hát
nem álmodtál ezekről a dolgokról _csakugy_, mint a szerelemről? No lásd;
hát legyél becsületes. Hisz mindig hercegről volt szó, nem igaz? Vagy
hát legalább is kitünő partieról; csinos, elegáns fiuról, ki olyan
előkelően hajlodozott feléd a vöröslő parázsról. Sohse volt az a nemes
ifju kereskedelmi utazó, sohse müvelt hivatalnok, ki három fontot
keresett hetenkint. – Pedig hát vannak egész bájos kereskedelmi utazók,
nem igaz? Vannak igen kellemes hivatalnokok, nagyon szerény
jövedelmekkel. Értelmes embernek, asszonynak, kik egyebet az egymás
szerelménél nem akarnak, teljesen elegendők. Ugyan miért is volt mégis
mindig csak herceg, Hamupipőke? A palotának, libériás szolgáknak,
ékszernek és pompás öltönynek semmi része se volt az álomban?

Csak emberi voltál, Hamupipőke, ez az egész. A szokott
padlás-szobácskában didergő müvész, amint Hirről álmodik! Azt hiszed,
nem ugy véli, hogy eljön a Hir szerelmes karjaiba, ahogyan Jupiter jött
Danaehez? Hát azt hiszed, ő nem álmodik jó ebédekről és vastag
szivarokról, szőrmegallérról és brilliánstüről? S mindezeket
megvásárolhatja, ha csak szerelmes karjai nem hiába epedik a Hir
látogatását?

Valamelyik kép nagyon divatos mostanság. Sok kirakat-ablakban láthatod a
városban, Hamupipőke. A cime: „A szerelem álma“, szép fiatal lánykát
ábrázol; kicsit rendetlen ágyban alszik. Az alvó szempontjából azt
reméli a néző, mivel némileg fedetlen, hogy az éjjel igen meleg és hogy
nincs a szobában légvonat. Az égből hatalmas napsugár-létra vezet a
szoba közepére; ezen a létrán egymás hegyin-hátán szép kövér kis
Cupido-k, angyalkák; valamennyinél valamely szerelmi zálog. A kis
koboldok ketteje ékszeres tarsoly tartalmát üriti a padlóra. Másik négy
óvatosan gyönyörü ruhát emel (konfekciósmunka; igy hivják, azt hiszem)
kicsit kivágott, de az uszály pótolja, a mi egyebütt hiányzik. Mások
kalapos-skatulyákat cepelnek, mikből divatos, igéző kalapkák kandikálnak
ki. Egyesek – alighanem áruházakat jelképeznek – egész selymeket huznak
maguk után. A cipészek Cupidói se hiányzanak; bájos cipellőket lóbálnak.
Vannak harisnyák, harisnyakötők; még kevésbbé megnevezhető árukról se
feledkeztek meg. Tükrök; tizenkétgombos keztyük, illatszeres üvegcsék és
zsebkendők; hajtük és gyönyörüszép napernyők; a Szerelem istene
teletöltötte velük küldöncei karjait. Praktikus, modern Szerelem-istene;
halad az időkkel. Érzi az ember, mennyire más ez a modern Szerelem
temploma; maga a szerelem istene ugyan járatos lehet a bevásárlásokban;
Venus, az anyja, a kosztüm-osztályon gyakorol alighanem felügyeletet.
Olympiai Whiteley ez a modern Eroos; nem felejt el semmit; im ott látom
a kép hátterén valamelyik kis Cupido-t, a mint zsinóron kövér szivet
rángat.

Birnál jótanácsot adni, Hamupipőke, annak az alvó gyermeknek? Azt
mondanád: – Ébredj csak az ilyenféle álomból. Egész zálogház összes
kincsei se tesznek boldoggá. Álmodj szerelemről, ha ugy tetszik; az
szép, bölcs álom: még ha örökké álom marad is. Ezek a gyöngyök,
divatkelmék – hát te, annyi évszázad örökösnője, – még mindig olyan
gyengeszivü vagy, mint valami szegény kis vad leány? Alig lennél több,
mint az őskori majom? Aranyad eladod az első alkusznak, ki ilyen áruval
kecsegtet? Tán azt hiszed, Burlington Arcade a menyország kapuja?

Az ám; én, könyvek irója, beszélhetnék igy magam is a fiatal gyerkőcnek,
ki megunta a magas széket a hivatalban; irodalmi karriérről álmodik;
hirhez, vagyonhoz vezetőről. „Azt hiszed, gyerek, hogy azon az uton
hamarabb eléred a boldogságot, mint a másikon? Azt hiszed, hetilapokban
leadott párbeszédeiddel nagyon meg leszel elégedve, ha az első tucaton
tuladtál!? Ugy véled, az áradozó nőszemélynek, aki elolvasta valamennyi
könyved és nem érti, hogy lehet ilyen okos valaki, valamin nagyon örülni
fogsz a tizedik találkozás után? Azt hiszed, az ujság mindig teli lesz
géniuszod bámulatával? Oldalakat ir megvesztegető külső megjelenésedről
„Kiválóságaink“ rovat alatt? Nem emlékszel a kedvezőtlen birálatokra?
kesernyés mondatokra? Örökös félelemre! nehogy centiméternyire is eltérj
a lanyha pocsolyától, a mit „közizlés“-nek hivnak. Mihez egész életedben
ragaszkodnod kell? Ragaszkodnod biz éppugy, mint minden bünösnek unalmas
taposómalmához? Hát azt hiszed, ott nem küzködsz majd egyéb reménnyel,
vággyal, csak hogy ki ne dőlj? Inkább alkoss otthont, gyerek, az
asszonynak, aki szeret; gyüjts egy-két barátot magad köré; dolgozz,
gondolkozz; alkoss; boldog lész akkor. Kerüld el a vásárt, a melyiket
jobb hijján „Müvészet világá“-nak hivnak. Hadd küzdjön annak minden
bohóca, tekergője egymással a tömeg rivalgásáért, garasáért. Ne törődj
zajával, ágyuival, olcsó láng az. Jer velem; a nyári éjjel ott illatozik
a domb másik oldalán; csönddel, csillaggal teli.“

Te, Hamupipőke, meg én, gyakorlott népség vagyunk; jótanácsokat tudunk
adni; de mit gondolsz, meghallgatnak?

Azt mondanák:

– Ó; az én hercegem nem olyan ám, mint a tiéd. Az bizony szeretne engem
örökké; különben is rendkivül alkalmas vagyok arra, hogy palotában
éljek. Van hozzá képességem; ösztönöm. Egész biztos, hogy hercegnőnek
születtem. Köszönöm jóakaratu tanácsod, Hamupipőke; hanem tudod, mi
kettőnk közt némely különbség van ám.

Ilyen választ kapnál, Hamupipőke; Én hozzám meg igy szólna fiatal
barátom: – Igaz; hisz megértem én az ön ellenszenvét az irodalmi
pályával szemben az önét megértem; csakhogy, lám, nem egészen egyforma a
két eset. _Én_ tudniillik nem találnék annyi nehézséget, ha fenn akarnám
tartani a poziciómat. Én ugyan nem félnék attól, hogy elolvassam, a mit
a kritika énrólam tart. Hát persze; mig felfelé igyekszik az ember,
addig rengeteg nehézséggel találkozik; de odafönn a tetőfokon van hely
elég. Hát köszönöm a jótanácsot; Isten vele.

Meg aztán, édes Hamupipőkém, nem is éreznők át olyan teljes mértékben
magunk se a jótanácsunk helyes voltát. Ismerjük már pályánk valamennyi
giz-gazát; hiányzana az, akármennyire ismerjük is hiu természetét.
Ismered a palotát, Hamupipőke, a kis aranykoronával együtt; én meg
ismerem jól a kikiáltó-sipkámat; ismerem a nevetést, a mi onnan felel a
nagy tömegből, ha a csöngettyümet rázom. Kell nekünk mindez. Ez az
egész, mit ég, föld adhat. Vigasztalja a szivet, lelket, és hát büszkék
is vagyunk, sokat akarunk; nem hagyjuk magunkat elküldeni üres kézzel.
Adjatok csak meg mindent; majd elégedettek leszünk. Mert látod,
Hamupipőke, neked mégis meg voltak a szép napjaid. Van némely szegény
kutya, kinek nem voltak még soha ilyenek se. Ne bosszankodj. Legalább
ismerted a boldogságot. Paradicsom volt a palota addig a néhány hónapig;
téged fontak át a herceg karjai; ajkai a te ajkadon; ezt el nem vehetik
tőled az istenek se.

Nem tarthat örökké a kalács, ha olyan mohón esünk neki. Eljön a nap,
mikor – éhesen – az utolsó morzsát is felcsipkedjük. Ott ülünk az üres
asztalra meredve; nincs már ünnep Hamupipőke; csak a bőjtöléstől való
félelem.

Naiv mese; szegényes kis vallomás, mit az emberiség saját magának tesz,
mikor utvezető erkölcsül feltalálja Hamupipőke meséjét: – Légy csak jó,
kislány. Légy türelmes, bármilyen rossz a sorsod. Légy kedves, szives,
ugy viseld kemény kereszted, – majd eljön a nap; feleségül vesz a herceg
és lesz kocsid, paripád. Légy derék, erős kisfiu. Dolgozz, ahogy csak
birsz és várj türelemmel; Isten segitségével gazdag leszel majd nagyon;
visszatérsz London városába; aztán feleségül veszed a gazdád leányát.

Ha akarnánk, kedves olvasóm, te, meg én, a valóságnak jobban megfelelő
leckére tanithatnánk a gyerekeket. Tudjuk, de mennyire tudjuk, hogy
valamennyi erények utja se vezet gazdasághoz; sőt inkább ellenkezőleg;
másképp hogy magyarázhatók meg csekély jövedelmeink? De mit gondolsz;
helyes dolog volna-e, ha ugy egyszerüen megmondanók nekik az igazat?
Hogy a becsületesség a legdrágább luxus, amiben csak ember pompázhat, –
hogy az erény, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, rendesen külvárosi szomoru,
kicsi házhoz vezet. Az is lehet, hogy nagyon bölcs a világ; hogy igy van
jól berendezve.

Ismerek egy igen intelligens, egészen fiatal hölgyet. Tud irni, olvasni;
mindenben igen ügyes; de különösen jól vitatkozik. Olybá veszem, mint az
általános, közepes emberiséget a Sors-sal szemben; az alábbi
beszélgetést hallgattam ki a multkor közte és egy idősebb nő közt, a ki
elég kedves, hogy őt néha a világ bölcsességeire kioktassa:

– Máma reggel jó voltam; nem igaz, dada?

– Elég jó voltál; – nem voltál rossz hozzád képest.

– Hát mit gondolsz; elvisz a papa máma este a cirkuszba?

– Elvisz, ha jó maradsz. Ha délután nem leszel rossz.

Szünet.

– Hétfőn jó voltam; emlékszel rá, dada.

– Hétfőn elég jó voltál.

– Azt mondtad, dada, hogy nagyon jó voltam.

– No, jó; hát nem voltál rossz.

– És ugy volt, hogy elmegyek a Báb-szinházba és mégse vittek el.

– No, igen; mert a nénéd véletlenül épp akkor jött föl; aztán a papád
nem birt ülőhelyet szerezni. Szegény nénike; egyáltalán nem ment volna
szinházba, ha csak akkor nem.

– Ó, szegény, nem mehetett volna?

– Nem bizony.

Ujabb szünet.

– Gondolod, ma is feljön hirtelen?

– Ó dehogy; nem hinném, hogy feljönne, minek jönne fel?

– Én is azt hiszem, hogy nem jön. Tudod ugy szeretnék máma este a
szinházba menni. Mert látod, dada, ha ma se mennék, elmenne már tőle a
kedvem egészen.

Hát talán bölcs dolog a világtól, hogy szinházat igér nekünk. Hiszünk is
benne eleinte. Csakhogy később, attól félek, valamennyiünknek elmegy a
kedve.



Azon cselekedeteink kellő méltatása, miket véghezvinni szándékoztunk.

Jó emlékezőtehetségem van – és messzire nyulik vissza. Kedves olvasóm
te, ki az élet kapaszkodóján odáig jutottál, hogy gondtalan ifjuság
„középkoru“-nak keresztel, olyan messzire persze nem követhetsz, hogy
emlékezz egy bizonyos időszaki folyóiratra, mi „Az amatőr“ néven látott
napvilágot. Nemes cél felé törekedett. A függetlenség gyönyörü eszméjét
kisérlette meg az emberek fejébe verni; a „segits magadon“ szép elvét
vallotta. Valamelyik fejezet azt magyarázta, hogy készithet az ember
virágos-vázát ausztráliai husos-fazékból; másik, hogy alkothat
vaj-tubusokból zongoraszéket; harmadik kitanitott, hogyan használhatod
fel a régi kalapskatulyákat zsalugáternek; vagyishát az volt a dolog
lényege, hogy mindig olyanokból csinálsz valamit, a mi nem arra készült.
A mi a lehetőség szerint a legkevésbbé felel meg a célnak.

Jól emlékszem, két teljes oldal annak volt szentelve, miszerint kedvet
és erőt öntsön az emberekbe, hogy esernyőállványokat készitsenek régi
gázcsövekből. Esernyők és kalapok elhelyezésére kevésbbé alkalmas dolgot
a gázcsöveknél én elképzelni nem tudok; ha mégis akadna, biztos vagyok
benne, eszébe jut a szerzőnek is és fölajánlja.

Képkeretet alkothatsz sörösüveg-dugókból. Elteszed a dugókat, képet majd
találsz valahol – kész a mü. Hány sört kell általában efogyasztani
ahhoz, hogy képkeret vállalkozás milyen hatással van a képkeretező
testi, lelki és erkölcsi jóvoltára: avval nem törődött az Amatőr.
Kiszámitottam, hogy közepes nagyságu képhez majdnem elegendő tizenhat
tucat söröspalack. Hogy érdekel-e valakit még a képkeretezés, miután
megivott tizenhat tucat sört; nem tudom; hogy nagyon büszke lenne aztán
a képre; kérdés. Csakhogy nem ez volt a fontos.

Egyik ismerősöm, fiatal gentleman – testvérem kertészének a fia; mondaná
Ollendorff apánk, – annyira vitte, hogy elegendő dugót gyüjtött
nagyatyjának bekeretezésére; hanem az eredmény nem volt felbátoritó.
Magának a kertésznek a felesége nem látszott elragadtatottnak.

– Mi a csoda az a sok dugó apa körül? – kérdi.

– Nem látod, – hangzik némileg sértődötten a válasz; – az a keret.

– Ó, hát mért dugók?

– A könyv azt mondta: dugók.

Az idős hölgyre nem volt hatása a magyarázatnak.

– Most valahogy sehogyse hasonlit apához; – sóhajt.

Elsőszülöttje ingerült:

– Hát akkor mihez hasonlit?

– Nem tom’. Az egész olyan most már, mintha tiszta dugó lenne.

Az idős hölgy álláspontja megfelelt a valóságnak. A müvészet némely ágai
a képkeretezés ilyen módja felé hajlanak. Magam is láttam egyszer egy
gyászjelentést, mit hasonló diszitmény ékitett; általánosságban a keret
uralkodott annak rovására, a mit bekeretezett. Képkeretezők
szerényebbje, becsületesebbje maga is beismerte volna a dolgot.

– Bizony igen csunya, ha ugy ránéz az ember, – mondta egyik, a mint a
szoba közepéről méregettük. De hát legalább maga csinálta az ember.

Ugy vettem észre, hogy ez a megállapitás igen helyes; a dugókereteken
kivül a világon sok minden egyébbel is kibékit bennünket az, hogy
legalább magunk csináltuk.

Másik ifju barátom – ugy vettem észre, az ifjuság leginkább az a réteg,
mely kedveli az amatőr jótanácsait, ugy vélem, ha az ember öregszik,
kevésbbé merész, kevésbbé vállalkozó, hintaszéket csinált e könyv
utmutatásai szerint söröshordóból. Minden gyakorlati szempontok szerint
rossz hintaszék volt ez a hintaszék. Tulságos erőset ivelt, ugyanabban
az időben tulságos sokfelé ivelt. Azt tartom, ha valaki hintaszékben ül,
nem akar folytonosan hintázni. Eljön az idő, mikor azt gondolja: – No
most már eleget hintáztam; most kicsit majd csöndben ülök, mert másképp
baj lesz. – Ez itten a makacs hintaszékek közé tartozott; az emberiség
veszedelme az ilyesmi; teher sajátmagának. Az volt a hite, hogy azért
csinálták, hogy hintázzon; ha nem hintáz, időt fecsérel. Ha egyszer
elkezdte, meg nem birta akadályozni az égvilágon semmi; soha senki arra
nem indithatta volna, hogy a saját gazdája feje fölé kerüljön. Az volt
az egyetlen, ami aztán kijózanitotta.

Látogatást tettem tehát az ifju barátomnál, az üres nappaliba vezettek.
Hivogatólag integet felém a hintaszék. Hogy tudhattam volna én, hogy
„amatőr“ hintaszék. Fiatal voltam én akkor; hit élt bennem az emberi
természet nagyságáról s ugy képzeltem, hogy ha tudás, tapasztalat nélkül
az ember valamibe a világon belefog, olyan bolond még sincs, hogy
hintaszékkel kisérletezzen.

Könnyedén, gondtalanul vetettem magam tehát belé. Rögtön észre kellett
hogy vegyem a mennyezetet. Ösztönszerü mozdulatot tettem előre. Eltünt
az ablak és vele együtt a puskalövésnyire fekvő erdős dombhát. A szőnyeg
került a szemem elé s saját cipőimet láttam, a mint eltünnek mögöttem
körülbelül kétszáz mértföldnyi óránkénti sebességgel. Heves mozdulattal
igyekeztem elérni őket. Ugyhiszem, tuloztam. Mert most teljes egészében
láttam a szobát – négy falát, mennyezetét és padozatát. Látomásszerü
volt. A falusi zongorát lábbal felfelé szemlélhettem, s megint
észrevettem, mint röppennek mögém a cipőim; ezuttal a fejem fölött,
fölfelé került talppal. Másik pillanatban elvesztettem a cipőim és a
szőnyeget suroltam épp akkor, mikor az is a fejem fölé igyekezett.
Ugyanabban a percben valaki hevesen a hátamra ütött. Ép eszem, mire
visszanyertem, arra intett, hogy ez is a hintaszék lehetett. Rövid
vizsgálódás ezt a feltevést valóságon alapulónak igazolta. Mert egyedül
voltam még mindig s – pár perccel később – képes arra, hogy a ház
asszonyát nyugalommal és méltósággal üdvözölhessem. A hintaszéket nem
emlitettem. A valóság az volt, hogy óhajtottam, bár mielőtt elmegyek,
ülne bele és próbálná ki másik vendég. Akarattal a legkedvezőbb,
leghivogatóbb helyzetbe állitottam. Hanem ámbár képes voltam arra, hogy
hallgassak, arra már képtelennek találtam magam, hogy háziasszonyommal
együtt a remekmü csodálatát zengjem. Felhivta rá a figyelmem.
Tapasztalataim tulságosan elkeseritettek.

– Ezt maga csinálta ám a Willie! – igy a büszke anya. No; mit szól
hozzá?

– Igen szép.

– Öreg sörös hordókból csinálta! – folytatja. Ugy látszik, erre
egyenesen büszke volt.

Bár elnyomni igyekeztem, kikérezkedett belőlem a szemrehányás:

– Azokból? – mondom. – Biz Isten okosabbat is csinálhatott volna
belőlük.

– Hm; hogyan?

– No igen; sok mindenféle mást is csinálhatott volna velük. Például ujra
sörrel töltethetette volna meg őket.

Megleptve nézett rám a vendéglátó hölgy. Ugy éreztem, magyarázattal
tartozom neki.

– Mert lássa, – igyekeztem; – ez a szék nincs egész jól csinálva. A
görbék nagyon rövidek; tulságosan meg vannak hajlitva; talán kegyed is
látja, egyik magasabban fekszik a másiknál és az átmérője keskenyebb; a
hátrész nincs szögben. Ha elfoglalják; a középsuly nem esik…

A hölgy közbevág:

– Kegyed ült már rajta; – mondá egyszerüen.

– De nem soká; – biztositottam.

Megváltozott a modora. Engesztelőbb lett.

– Ugy sajnálom, – mondja. – Mert egészen csinos.

– Az, – helyeseltem; – s épp itt nyilatkozik meg kedves fiának
ügyessége. A szék megjelenésben elhárit magáról minden gyanut. Okos
módon fel lehetne használni igazán humánus célra. Vannak minekünk közös
ismerőseink; – neveket nem emlitek, hisz tudja, kiket gondolok, büszke,
öntelt, nagyszerü személyiségek, kiken sokat javitana ez a szék. Ha én
Willie vagyok, valami müvészies drapériával elrejtem a mechanizmust;
rendkivül csábitó vánkoskákat helyeznék a szerszámra és felhasználnám
arra, hogy szerénységet, méltóságot tanitsak az embereknek. Mert arról
meg vagyok győződve, hogy nincs emberi lény, ki arról a székről
felállva, éppolyan fontosnak érzi magát, mint a mikor belement. Lám a
kedves fiam automatikus készüléket alkotott az emberi nagyság futólagos
voltának kifejezésére. Mint erkölcsileg hatékony erő, ez a szék álruhába
öltöztetett áldás lenne.

Háziasszonyom halvány mosolyra fakadt; félek inkább udvariasságból,
semmint lelki gyönyörüségből.

Kicsit szigoruan itél; – mondja. – Ha meggondolja, hogy a gyerek ezelőtt
a világon semmiféle hasonló dolgot nem végzett, hogy nincs semmi tudása
és tapasztalata ilyesmihez, akkor igazán nem olyan rossz.

Erről az oldaláról szemlélve a dolgot, arra kényszerültem, hogy megadjam
magam. Nem akartam föltárni előtte, hogy mielőtt nehéz feladatba kezd,
jobb volna, ha a fiatalember tudását bővitené és tapasztalatot gyüjtene;
– ez népszerütlen elmélet.

A legfőbb propagandája volt az Amatőrnek: házberendezések tojásos
ládákból. Mért tojásos ládákból, azt soha meg nem értettem; de az Amatőr
szerint azok a háztartás alapvető elemei. Csak elég tojásládával
rendelkezzék, nincs az a fiatal házaspár, akinek gondja kell hogy legyen
a berendezésére. Három tojásládából iróasztal; a negyediken rajta ülsz;
a könyveid tojás-ládákban körülötted; – kész a dolgozószobád.

Ebédlő: két ládából asztal; négy láda és egy tükör darab: pohárszék; hat
láda meg egy-két méter virágos kelme ügyesen összeeszkábálva a derüs
pihenő sarkocska. Hogy valamiféle sarok, az kétségtelen. Mert sarkokon
ülsz, sarkokba akadsz bele; akármerre fordulsz, mindenütt sarok. A
„pihenő“-t tagadom. Elismerem, hogy a tojásládák hasznosak lehetnek; ha
tetszik, azt is elismerem, hogy mutatósak; de hogy „derüs“-ek; nem, nem
derüsek. Évekkel ezelőtt, mikor fiatalabb volt még a világ, meg mi is,
egyetlen vagyonunk, mindenünk a Jövő volt. Akkor olyan háztartásokat,
otthonokat alapitottunk, a milyeneket kevesebb reménnyel élő népek több,
min egyszerünek jelentettek volna ki. Ott volt helye a tojásosládának,
vagy hasonló iskoláju butorzatnak.

Szombattól hétfőig akkor vendég voltam, – tojásosládába akasztottam a
ruháimat. Tojásosládán ültem egy másik láda előtt, a min a tea-ebéd
állott. Szerettem tojásosládán… Istenem! ha csak percre ugy érezném a
vérem zugását, mint akkor, ott a tojásosládán, megelégednék avval is, ha
tojásosládákon ülhetnék mindaddig, mig eljön az Idő s elhantolnak a
tojásosládába; láda a sirkövem is; tojásosláda. – Sok szép estét
töltöttem tojásosládán; ágyba szálltam és tojásosláda volt az ágy.
Megvan neki a maga jó oldala – nem tréfából mondom – de hogy „derüs
pihenő helyecske“ volna, nohát erről nem lehet szó.

De kedvesen együgyüek voltak azok az otthoncsinált szobák. Régi árnyak
mögül előlibennek; itt állnak a szemem előtt. Látom a csomós, sarkos,
kemény diványt; olyan karosszékeket, miket a nagy Inkvizitor
szerkeszthetett; pompás nappal-szék, éjjel-ágy, mi nappal nem volt szék,
éjjel nem ágy. Pár kék tányér; a Wardour street vásárjain szereztük;
pohárszék, mibe mindig beleütődtünk, selyemkeretü tükör; olcsó nyomatok
fölött két japán legyező; pávatollal himzett zongoratakaró, az Annie
testvérnénje készitette; asztalteritő; Jenny rokon remeke. Ott
álmodoztunk a tojásosládákon – fiatal, müvészi izlésü urak és hölgyek –
az olcsó ebédről, mit Chippendale-ben fogunk elkölteni; hanem a kávénkat
tizennegyedik Lajos korabeli kávétermekben szürcsöltük s boldogok
voltunk. Páran megtollasodtunk azóta, – Mr. Bumps szokta magát igy
kifejezni. Ha ellátogatok hozzájuk, észre kell hogy vegyem, miszerint
igazi Chippendále-székeken ülnek Sheraton-asztalok előtt és Adams-kályha
melegiti őket; de jó Isten! hová lettek az álmok; hová a lelkesedés, a
mi ugy lengte át a másodikemeleti odukat, mint a friss márciusi
fuvallat? Tán ottmaradtak a virágos kelmével behuzott tojásosládákban, a
kétkrajcáros legyezőkön. A sors olyan nyulóskezü. Ha ád, mindig el is
vesz. Pár shillinget dobott nekünk, meg sok-sok reménységet. Most
fontokkal fizet, de fizet aggodalmakkal, bajokkal is. Mért nem tudtuk,
milyen boldogok voltunk, a tojásosláda trónjainkon?

Ugy ám Dick; te jól felküzdötted magad. Ujságot szerkesztesz.
Telekürtölöd a világot mindavval, a mivel Sir Joseph Goldburg, a
tulajdonos parancsára tele kell kürtölnöd. Olyan leckéket adsz föl az
embereknek, miket Sir Goldburg parancsára kell megtanulniok. Azt
mondják, jövő évben bárói rangot kap. Meg vagyok róla győződve, hogy
megérdemelte. Lesz ott holmi kisnemesség a te számodra is, Dick.

Tom, te is célhoz értél. Abbahagytad az allegóriákat. Kérlek, melyik
gazdag müvészbarát szereti, ha a saját falai emlékeztetik rá szüntelen,
hogy Midás királynak szamárfülei voltak? Hogy Lázár a kapu előtt ült
időtlen-időkig? Most arcképeket festesz s mindenki azt mondja, a jövő
embere vagy. Az „Impresszió“ például mesés volt; az öreg Lady Jezebel
olyan gyönyörü szép rajta; megszólalásig hü. Biz Isten, szép és mégis
olyan jó. Bámulatraméltó a müvészeted.

Mégis, Dick, – Tom; öreg cimborák; ezer siker között nem ér-e utól olyan
perc, mikor elő szeretnétek halászni a régi tojásosládákat a multból?
Nem szeretnétek kibutorozni Camden Town-i régi tanyát ládával, hogy ott
találjátok a fiatalságot: szerelmeinket, hitünket?

A multkor valamelyik nap egy incidens elevenitette fel bennem mindezeket
a régi dolgokat. Először látogattam meg valakit; – egy müvész
ismerősömet. Arra kért, keressem fel őt kis otthonában. Öreg édesapjával
él. Rendkivül csodálkozásomra – azt hittem, ez az őrület rég kihalt már
– a lakás félig ládákból volt felépitve. Ugynevezett „kisztni“-k;
dobozok, tojásosládák. Ez a barátom megkeres husz fontot hetenkint; az
öreg papa „rigolyá“-ja – igy fejezte ki magát, – hogy ezeket a rémeket
gyártja. Olyan büszke rájuk, mintha diszbutor gyüjtemény volna a
South-Kensington muzeumból.

Az ebédlőbe vezetett, hogy a legujabb remeket megmutassa. Uj
könyvespolc. A szoba különben csinosan van berendezve; el nem képzelhető
semmi az égvilágon, a mi jobban eltorzitaná, mint e remekmü. Fölösleges
dolog megmagyarázni, miszerint e csoda tojásosládából alkotódott. Egy
szempillantás alatt láthatta mindenki, hogy csakis és kizárólag abból
lehet. Nevezetesen pedig csunyán összetákolt tojásosládákból, a miket a
ládagyárnak nem szabadott volna utraengedni; szégyenfoltjai a
tojásládaiparnak.

Aztán felmentünk a hálószobába. Ugy nyitotta fel az ajtaját, mint olyan
ember, ki drágakövek ritka és értékes muzeumát akarja elibénktárni.

– Az öreg – mondja, – alkotott ebben a szobában mindent, de mindent, a
mit lát. Beléptünk. Először a ruhaszekrényre hivta fe a figyelmem. „Majd
én támogatom addig, a mig az ajtót kinyitja: ugy hiszem, kicsit
egyenetlen a padló; inog, ha nem vigyáz.“ Vigyáztam, hanem ingott mégis.
Addig tologattuk, simogattuk, hogy kinyilott aztán minden nagyobb
szerencsétlenség nélkül. Csodálkoztam, hogy milyen gyér a ruhaszekrény
tartalma. Ugy ismertem a barátom, mint a ki jól öltözködik.

– Tudja, – magyarázta, – nem igen rakhatok többet belé, csak a
legszükségesebbet. Nagy darab fiu vagyok. Ha véletlenül sietek, rám
döntöm az egészet. Valószinünek is látszott.

Kérdeztem, hol tartja a többi ruháját, hol öltözködik.

– Hát rendesen a fürdőszobában, – felel szerényen. – Ott tartom a
legtöbb dolgomat. Persze az öreg nem tudja.

Fiókosszekrényt mutat. Egyik fiók nyitva áll.

– Eztet mindig nyitva kell hagyni, – magyarázza, – mert amire épp
szükségem van, azt ebbe rakom. Nem igen nyilnak, csukódnak könnyen ezek
a fiókok, vagyishát inkább elég jól zárulnak, hanem akkor megint nem
nyilnak ki. Az időtől függ, ugyhiszem. Nyáron nyilnak-csukódnak egész
jól; merem állitani. Reménykedő természete van a barátomnak.

Hanem a szoba büszkesége a mosdó.

– Hát erről mit tart? – kiált lelkesedve. – Igazi márvány teteje van!

Tovább nem ujjonghatott. Izgalmában rátette egyik kezét az
alkalmatosságra; ennek a mozdulatnak természetes következménye lett,
hogy a lap lecsuszott. Inkább véletlenül, mint akarattal, a korsót még
fel birtam fogni. Felfogtam a benne levő vizet is. A mosdótál a lapjára
zuhant és nem is esett nagy kár, csak bennem, meg a szappantartóban.

Nem birt szivemben csodálat kelni eme mosdó láttán, kicsit nedvesnek
éreztem magam.

– De hát mit csinál, ha mosdani akar? – kérdem, minekután ketten
összeállitottuk megint az egészet.

Olyan lett, mint összeesküvő, ki mély titkot készül elárulni, körül
tekintett a szobában, mint a kit tetten értek; aztán, lábujjhegyre
állva, az ágy mögött pohárszéket nyitott fel. Abban kicsiny mosdótál
állott, mellette kicsi kanna.

– Ne szóljon az öregnek, – mondja. – Ezeket itt tartom a pohárszékben;
aztán ugy mosakszom a földön.

Ez volt a legnagyobb, mit a tojásosládáknak valaha is köszönhettem. A
csaló fiu, a mint titokban a padlón mosakodik az ágy mögött; remeg
minden lépésnél; hisz jöhet az „öreg.“

Kiváncsi az ember, vajjon a Tizparancsolat olyan mindenható-e, mint
ahogy mi jó népek hisszük. Talán a tizenegyedik többetér az egésznél:
„Szeressétek egymást!“ És pedig közönséges, mindennapi, emberi,
praktikus szeretettel. A többi tizet el lehetne helyezni ennek az egynek
valamelyik sarkában. Az ember anarkista-érzelmü pillanataiban egyetért
Louis Stevensonnal: Hogyha szeretetreméltó és jókedvü vagy, elég hit,
vallás, az is ebben a hétköznapi világban. Annyira igyekszünk azon, hogy
ne öljünk, ne lopjunk, meg ne kivánjuk a felebarátunk feleségét, hogy
még arra sincs időnk, hogy igazságosak legyünk egymáshoz az alatt a
rövid idő alatt, mig együtt vagyunk idelenn. Olyan holtbizonyosak
vagyunk-e abban, hogy jelenlegi erény- és bün-listánk egyedül tökéletes?
A jó, önzetlen ember becstelen-e azért, mert nem sikerül neki mindig
legyőzni a természetes ösztöneit? Hát a szükszivü, savanyulelkü, ki soha
nagyszerü tettet véghez nem vitt, soha nagylelkü gondolata nem támadt,
szent, mert hogy nincsenek ösztönei? Tán rossz a rendszer, a
zsinórmérték, a mivel gyengébb fivéreinket, nővéreinket mérjük? Ugy
biráljuk őket, mint a könyveket a kritikusok; nem a jó tulajdonságaik,
hanem a hibáik szerint. Szegény Dávid király! Ugyan mit tartott volna
róla a Felülvizsgáló bizottság? Noé apánkat valamennyi bornemissza
egyesületből kitessékelték volna; Kámot kitüntetik, ha feljelenti. Hát
szent Péter! Szegény, gyönge Szentpéter; jó, hogy az apostol-kollegái,
meg a Mester nem voltak olyan szigoruak az erénycsőszségében, mint a
milyenek mi vagyunk ma.

Elfelejtettük már az „erény“ szó jelentőségét? Valamikor az emberben
levő jótulajdonságokat hivták igy. Eltekintettek a rossztól, mi szintén
szunnyadt benne, mint gaz a gabona közt. Ma nem a hős – hisz az hibával
teli, – csak a szeplőtlen lovag; nem az ember, ki sok jót cselekszik,
hanem az, ki hibátlannak találtatik, a modern bálványunk. A természetben
előforduló legerényesebb lény – az elmélet szerint – az osztriga. Mindig
odahaza van és mindig józan. Nem lármázik. Nem szolgáltat okot rendőri
beavatkozásra. Nem birok elképzelni a tiz parancsolatból egyet is, a
melyik ellen valaha vétett. Ő maga sohse örül; de más teremtett lénynek
örömöt nem okoz.

Elképzelem az osztrigát, a mint oroszlánnak ád leckét az erényből.

– Engem nem hallasz soha, – szaval, – hogy teli üvöltöm a mezőt, vagy
borzalmassá teszem az éjjelt; halálrarémitem a békés népeket. Mért nem
fekszel te is le korán, mint én? Én soha az osztrigatelepet át nem
szántom. Nem verekszem más osztriga-urakkal; soha nem udvarolok férjes
osztriga-hölgyeknek. Soha antilópot, misszionáriust fel nem falok. Mért
nem birsz élni mint jómagam, sósvizen és kukacon, vagy mi a csodán élek
én? Mért nem igyekszel azon, hogy hasonlatosabb légy hozzám?

Osztrigának nincsenek kártékony szenvedélyei; azért mondjuk rá, hogy
„olyan erényes, mint az osztriga.“ De nem kérdjük: Vannak jó
tulajdonságai is? – Oroszlánnak sokszor olyan a viselkedése, hogy
semmiféle igaz ember nem hagyhatná jóvá. Nincsenek jó tulajdonságai is?
Az elhizott, elpuhult, sima „erényes“-t vajjon olyan jól fogadja-e majd
Szentpéter, mint a hogy az maga reméli?

– Szent Péter majd kicsit kinyitja a kaput megnézi az emberét tetőtől
talpig. Ki vagy?

– Én volnék, – felel az erényes ember olajos, elégedett mosolyával. – És
eljöttem.

– Azt látom, hogy eljöttél, de mért akarsz ide bejutni? Mit csináltál a
kiszabott időddel?

– Hogy mit csináltam! – felel az erényes ember. – Én nem csináltam
semmit, afelől biztos lehetsz.

– Semmit!

– Semmit; épp ez az erős oldalam; épp azért is vagyok itt. Nem csináltam
soha semmi rosszat.

– Mi jót tettél?

– Jót!

– Azt hát, jót! Tán nem is ismered a szó jelentőségét? Miféle teremtmény
boldogabb most azáltal, hogy odalenn végigetted, végigittad mind azt a
sok esztendőt? Nem csináltál semmi rosszat – semmi rosszat magadnak.
Talán, ha csináltál volna, jót teszel; ez a két dolog odalenn rendesen
jár karöltve, ugy emlékszem. Mi jót tettél, hogy ide akarsz belépni? Ez
itten nem mumia-aszaló; itten olyan emberek, asszonyok élnek, kik
odalenn jót cselekedtek. Rosszat is, sajnos, mert bünösök vannak itt,
kik az igazságért küzdöttek, nem pedig azon igazak, kik elmenekültek a
lelkükkel a harc elől.

Nem erről akartam beszélni, mikor az Amatőr leckéi jutottak eszembe.
Bizonyos kisfiuról akartam csak megemlékezni, ki rendkivüli ügyességet
fejtett ki olyan feladatok elvégzésében, miket nem róttak rá. Elmondom a
történetét, mert – mint megtörtént dologban, van benne morál; a nélkül
való történet balga mese csak; ut, mely nem vezet sehová! Olyan, a
milyet beteg emberek tesznek gyakorlat céljából.

Láttam, hogy szed szét e kisfiu értékes ingaórákat darabokra; s mint
alkot abból baba-gőzhajót. Igaz, hogy mikor az órát csinálták, nem
gondoltak arra, hogy gőzhajó legyen belőle. Nem annak készült. De ha az
ember mindenféle akadályt tekintetbe vesz – hogy milyen kevéssé alkalmas
az ingaóra gőzhajó felszereléshez, hogy hamarosan nyélbe kell ütni az
egészet, mielőtt konzervativ gondolkodásu és tudományos lelkesedés
nélkül való népek közbevethetik magukat, mindehez képest elég jó volt az
a gőzhajó. Egyszerü vasalódeszkából és husdarálóból – persze, ha a
vasalódeszka nem kellett épp egyebütt – egész helyes mókuslyukat birt
összeeszkábálni. Esernyőből és gázcsőkampóból ágyut csinált, ha nem is
olyan tökéleteset, mint valami Martiny–Henry. Mindenesetre a jelenlegi
viszonyok közt ilyesmi sokkal kártékonyabb. Kerti szivattyu, a
tejesházból hozott mérőkanna, meg kevés drezdai porcellán-ékitmény –
volt belőle a szalon kandallópárkányán bőven, – kerti szökőkutat
képezett. Konyhaasztalból könyvboritékot volt képes csinálni;
krinolinból karfát állitott. Meg birt akasztani valami forrást ugy, hogy
minden viz a tenniszpályán folyjon keresztül. Tudta a vörös festék és az
oxygén gáz készitési módját; mindenféle egyéb, a ház körül könnyen
fellelhető készülék, szerszám titkát. Többek között megtanulta, hogy
kell tüzijátékot csinálni; csekély jellegü kisebb robbanások után
nemsokára igen jól készitette. Szeretik az emberek az olyan fiut, ki
ügyes a cricketjátékban. Tiszteletben tartják, a ki ügyesen viv. Azt,
aki eredményesen kibabrál a tanárral, bámulják. De az olyan fiu, ki
tüzijátékot bir csinálni, fölötte áll valamennyinek. Olyan fiu ez, ki a
teremtett lények felsőbb kategóriájába tartozik. November ötödike
közeledett (szabadságünnep) s a lágyszivü anya engedelmével,
elhatározta, hogy erejének bizonyitékát adja azon a napon. Nagy sereg
ismerőst, rokont és pajtást hivott meg; egy héttel előbb a mosókonyhát
tüzijátékgyárnak rendezték be. A nőnemü cselédség örökös halálfélelemben
járt-kelt. Maga a ház – ha a szagot vesszük – ugy érzett, mintha a Sátán
ütötte volna fel tanyáját. Negyedikén este el is készült mindennel;
próbát kellett tenni, hogy bebizonyosodjék: nem lesz baj rákövetkező
este. De minden rendben volt. A sugarak ég felé röppentek és csillagokká
hulltak széjjel; hatalmas lámpák tüzes golyókat szórtak az éj sötétjébe;
Katalin-kerekek ragyogtak, imbolyogtak és örvénylettek; ropogtak; tüzes
békák robbantak. Azon az estén egy büszke, boldog fiu szenderült el;
hirről álmodott. Köröskörül vakitó tüzijáték; hatalmas tömeg ünnepli.
Rokonai – a legtöbbjéről tudta, hogy ugy tekintik, mint eljövendő
családi bikficet – mind ott vannak, hadd tanuskodjanak most dicsősége
mellett. Ott van Dickey Bowles is, ki kacagott rajta, mert nem tudott
egyeneset dobni. A mézeskalácsos üzletből az a lány is ott van.
Láthatja, milyen ügyes fiu ő.

Megjött az ünnepély estéje; megérkeztek vele a vendégek. Sálakba,
kabátokba bugyolálva ült valamennyi a hall-ajtó előtt; – nagybácsik,
unokatestvérek, nagynénik, kisfiuk, nagyfiuk; kislányok, nagylányok;
komaasszonyok; összesen lehettek ott negyvenen. Várták az ünnepély
kezdetét.

Hanem a tüzijáték nem ment. Hogy mért nem ment, azt én meg nem tudom
magyarázni; senki a világon soha meg nem birná. A természet törvényei,
arra az egyetlen éjjelre fel voltak függesztve. A rakéták leestek és
kiadták a lelküket ott, a hol voltak. Semmi emberi hatalom nem volt
képes a békákat ugrásra birni. A pattantyuk füstölögtek és kialudtak. A
hatalmas fénycsóvák gyertyafényüre zsugorodtak. A Katalin-kerekek csupa
kis forgó Szentjánosbogár. A tüzes kigyókba annyi élet nem volt, mint
valami teknősbékába. A legszebb darab – hajó a tengeren – csak a
vitorlahegyet meg a kapitányt mutatta; kialudt. Egy-két kis morzsa
eleget tett a kötelességének; de ez is csak attól volt jó, hogy az
egészet még bolondabb szinben tüntesse fel. A kislányok vihogtak, a fiuk
füttyentettek; a nénik és az unokatestvérek azt mondták, hogy szép; a
nagybácsik kérdezték, hogy kész-e már és vacsoráról, induló vonatokról
beszéltek. A szomszédok nevetve elszéledtek, a lágyszivü anya azt
mondta: „nem baj no,“ és elmagyarázta, hogy tegnap milyen jól ment
minden; az okos kisfiu lemászkált a szobájába és odalenn a sötétben
kizokogta magát szive szerint.

Órákkal később, mikor már elfelejtették őt, kilopódzkodott a kertbe.
Leült reményeinek romjai közé és azon törte a fejét, mi okozhatta a
bukást. Kutatgatva, kihuz a zsebéből egy skatulya gyufát; meggyujtja;
egy rakéta végéhez tartja. Hiába igyekezett négy órával előbb
meggyujtani. Sercegett pillanatig, majd egy szökéssel a levegőben
termett; ezer darabra tört, fénytengerbe fuladt. Másikat próbált: aztán
ujra másikat; az eredmény mindig ugyanaz. A fénypontot – hajó a tengeren
– meggyujtotta ujra. Pontról-pontra megjelent a tünemény; csak a
kapitány és az egyik vitorlahegy hiányzott: ott állott az éjjelben a
tökéletes kép, a fényhatás minden pompájában. Fénycsóvák világitották a
gyertyákat, kerekeket, rakétákat, mik darab idő előtt olyan konokul
ellenszegültek annak, hogy fellángoljanak, miket félre kellett lökni,
mint hasznavehetetleneket. Most, hogy az éjjel fuvalma, köde megcsipte
őket, olyan magasraszökkentek, mint egyetlenegy vulkáni kitörés. S az
isteni tüzijáték előtt ott állott a kisfiu egyetlen vigasztaló ténnyel –
az anyja keze a kezében.

Akkortájt titok volt előtte az egész. Később, mikor megtanulta az életet
jobban megismerni, megértette, hogy egy véletlen példája volt annak a
biztos, de megmagyarázhatatlan ténynek, minden emberi dolgok
szabályzójának: – _Tüzijátékod kudarcot vall mindig, amig hiuságból a
tömeg előtt csillogtatod_.

A pompás felelet csak akkor jut eszünkbe, mikor az ajtó már becsukódott
mögöttünk; magunkra maradtunk az utcán. Vagy, – a hogy Franciaországban
mondják, – mikor a lépcsőn jövünk le. Az ebédutáni mondókánk, olyan
pompásan hangzott, ahogy ott a tükör előtt elszavaltuk. Furcsán laposnak
tünik fel pohárcsörgés közepette. Szavak szenvedélyes áradata, mikkel az
édes fülét akartuk behálózni, unalmas rigmussá lesz, – nem esik
szégyenére – az édes csak kacag rajt.

Hátha még kedves olvasóm, ismernéd a történeteket, miket el akartam
mondani neked. Persze azokról a történetekről itélsz meg, amiket
olvastál; de nem vagy igazságos. Azokról a történetekről itélj, a miket
nem mondottam el. Valamikor majd elfogom mondani őket. Sirni, nevetni
fogsz rajtuk velem.

Kéretlenül rohanják meg az agyamat; követelik, hogy leirjam őket.
Mihelyt a tollam a kezembe fogom, mind odavan. Mintha félnék a
nyilvánosságot; mintha azt mondanák: „Te olvashatsz bennünket, de csakis
te egyedül. Hanem le ne irj; nagyon igazak vagyunk; tulságosan a valóság
vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a gondolat, mit kimondani nem birsz. Tán
kicsit később, ha jobban ismered az életet, elmondhatsz bennünket is.“

Ha magamról kritikai „essay-t“ irnék, elővenném azokat a történeteket,
miket irni kezdtem és abbahagytam. Hogy mért hagytam abba, azt magam se
tudom megmagyarázni. Jó dolgok pedig majdnem mind; sokkal jobbak, mint
azok, a miket befejeztem. Ha majd lesz ráérő időd, kedves olvasóm;
elmondom a megkezdett dolgoknak egyikét-másikát. Akkor itélhetsz.
Mindig, helyes észjárásu embernek tartottam magam és annál furcsább,
hogy szellememnek eme csöndben született gyermekei – ahogy a polcon
nyugvó vékony dongáikra pillantok – majd mind kisértet-történetek. A
szellemekben való reménykedés megvan mindnyájunkban. A világ velük
érdekesebb szinben tünik fel az emberek – annyi évek örökösei előtt. A
tudomány évről-évre megrázza a molyrágta függönyt, mely eltakarja
előlünk a valóságot. Megnyitja a zárt ajtókat és kitárja titkaikat;
bevilágit a rejtett folyosókra; kitisztitja a mocsarakat; felfedi a
rejtett utakat. Mindenütt sok port talál. Ez a visszhangos vén kastély –
a világ – teli volt titkokkal, csudákkal, mikor még gyerekek voltunk.
Mikorra felnövünk, sok elveszett a varázsból. Már nem alszik király a
lankák, hegyoldalak barlangjaiban. Alagutat vágtak hegyi rejtekhelyére.
Lekergettük az Olympusról az Isteneket. Holdsugaras erdőn áthaladó
vándor nem féli már Aphrodite arcának édes, halálthozó fényét. Thor
kalapácsa nem üti a tölgyet – csak a kiránduló vonat gyors, dübörgő
visszhangja ez. Kisöpörjük az erdőkből a tündéreket. A tengert
átszürtük, hogy ne maradjon nimfa benn. Már a szellemek is itthagynak
bennünket; kipusztitja őket a „pszichikai kutatótársaság.“

Valamennyi közül ők a legkevésbbé sajnálatraméltók. Kiállhatatlan fickók
voltak; rozsdás láncukat csörgették; nyögtek, sóhajtoztak. Csak hadd
menjenek.

Pedig érdekesek lennének, ha akarnának. King John uralkodásának idejéből
az öreg gentleman jut eszembe; ugyanannak az erdőnek a peremén ölték
meg, a minek ide látszanak a fái. Hátbaszurták szegény öreget, ahogy
hazafelé lovagolt; a teste a vizgödörbe repült; azóta is Thor sirjának
nevezik. Már kiszáradt partjain ibolyák szoktak nyilni; de akkor még
zord helyecske lehetett, husz lábnyira állt a gödörben a viz. Az erdei
utakon miért kisért még most is – ugy mondják, – mért rémitgeti halálra
a gyermekeket? Elsápasztja az arcokat és elöli a nevetést; elnémul a
parasztlegény, parasztlány, mikor falusi táncból hazafelé tart. Ugyan
mért nem jön inkább fel ide hozzám, kicsit elcsevegni? Karosszékkel
kinálnám és a legbarátságosabban üdvözölném; különösen, ha jókedvü; jó
társalgó. Micsoda szép történeteket adhatna elő nekem. Harcolt a
keresztes háborukban; hallotta Péter hangját; szemtől-szembe állott a
nagy Godfrey-el – keze a kardmarkolaton, tán Runnymédenél küzdött.
Többet érne ilyen vendéggel eltölteni egy estét, mint egész könyvtárra
menő históriai könyvet olvasni. Mit csinált nyolcszáz év óta, mióta
meghalt? Hol volt, mit látott? Tán beutazta a Mars bolygót is; beszélt a
különös lényekkel, kik megélnek a Jupiter folyékony tüzében. Mit
tanitott neki a titkok nagy titka? Megtalálta az igazságot? Vagy
jómagam, vándor csak s még mindig az ismeretlent kutatja?

Szegény sápadt, szürke apáca te – azt mondják, éjfél körül felmerült
sápadt arcod a rombadőlt kolostor ablakon; az ember hallja a cédrusfák
felől ott a kertből a kardcsörgést.

Biz az szomoru dolog lehetett, nagyon jól megértlek, kedves hölgyem.
Mindkét kedvesed, udvarlód halott; magad zárdába vonultál vissza. Hidd
el, őszintén sajnállak, de minek töltöd el valamennyi estéd avval, hogy
felujitod a kinos emléket? Hát nem jobb volna, ha elfelejtenéd? Istenem,
képzeld csak el, ha egész életünkben a kezeinket tördelnénk és
jajgatnánk a sok gonoszság fölött, amit gyermekkorunkban elkövettek
ellenünk. Vége már annak. Ha meg él a kedves, ha feleségül vesz, akkor
se lettél volna boldog. Nem akarlak kellemetlenségekkel traktálni, de
még a legtisztább szerelem alapján kötött házasságok is sokszor rosszul
sikerülnek; tudod magad is.

Ugyan fogadd meg a tanácsom. Beszéld meg a dolgot magukkal a fiatal
emberekkel. Vedd rá őket, hogy nyujtsanak kezet és legyenek jóbarátok.
Jertek be valamennyien onnét a hidegből; beszéljünk kicsit okosan.

Mért akartok bennünket bajbakeverni, szegény sápadt kisértetek? Hát nem
vagyunk a ti gyermekeitek? Legyetek bölcs barátaink. Mondjátok el
inkább, hogyan szerettek a legények ifju éveitekben? Mit feleltek a
lányok? Mit gondoltok, sokat változott a világ? Nem voltak már akkor is
feministák? Nem voltak lányok, akik utálták a négy falat, az örökös
rokkapergést? Apátok cselédeinek sokkalta rosszabb volt-e a sora, mint a
szabad munkásoknak ott északon, akik naponkint tizenegy óra hosszat
varrják a papucsot heti kilenc sillingért? Mit gondoltok, az utolsó ezer
évben sokat változott a társadalom? Rosszabbá, jobbá lett? Vagy pedig
ugy nagyjában teljesen ugyanaz, csak épp a dolgoknak más nevet adtunk?
No mondjátok: mit tanultatok tőlünk?

Talántán azonban a szellemek megharagudnának a bizalmas kérdésekért.

Egésznapi vadászat után vagyunk. Az ember ágyba kivánkozik. Hanem mikor
az ajtót kinyitjuk, kisérteties nevetést hallunk az ágy függönyei mögül.
Az ember felnyög magában; sejti, mi következik: az öreg, megrokkant Sir
Lanval két-három óráig tartó beszéde. Ugyis ismerjük már valamennyi
történetet kivülről – mit kiabálja ujra a fülünkbe. Istenem, hátha a
nagynénénk, a kitől valamicskét remélünk, – ott alszik a
szomszédszobában, – fel talál ébredni; hallja az egészet! Igaz; hisz
rendes, tisztességes históriák; semmi rossz sincs bennük. De biztos,
hogy a nagynéninek nem fognak tetszeni – Istenem az a történet Sir
Agravainről és a kovács feleségéről! Pedig a kisértet mindig épp ezt a
történetet mondja:

Vagy pedig a szobalány nyit be ebéd után:

– Bocsánat, sir; a fátyolos hölgy van itt.

– Micsoda, már megint itt van? – mondja a feleséged, s a munkájából
felpillant.

– Igenis asszonyom; vezessem fel a hálószobába?

– Az urat kérdezze meg, – hangzik a felelet. A hanglejtésből
következtetni lehet öt csunya percre, mihelyt a lány kitette a lábát az
ajtón. De hát mit tehet az ember?

– Igen, igen, csak vezesse fel, – mondod. A lány beteszi az ajtót.

A feleséged összeszedi a kézimunkáját és felemelkedik.

– Hová mégy? – kérded.

– Megyek aludni a gyerekekhez, – hallik a hideg felelet.

– Olyan furcsán veszi majd ki magát; – kérleled. – Udvariasnak kell
lenni szegénykéhez; meg aztán látod, hisz igazán az ő szobája. Lehet
mondani. Mindig is ott kisértett.

– Igen különös, – felel szived hölgye még jegesebben, – hogy nem kisért
soha máskor, csak akkor, ha itthon vagy. Hogy hová megy, a mikor a
városban mégy, arról fogalmam sincs.

Igazságtalanság. Nem is birod visszatartani a szót; indignálódva
felelsz:

– Micsoda sületlenségeket hordsz össze, Erzsébet. – Egész egyszerüen
udvarias vagyok hozzá.

– Némely emberekből olyan különösen ütközik ki az udvariasság, – felel
Erzsébet. – Tudod. Kérlek, ne veszekedjünk rajt. Csak azon vagyok, hogy
ne zavarjalak. Kettő, az igen; édes kettes, hisz tudod. De a harmadik!
Nem akarok harmadik lenni, ennyi az egész. Már kinn is van.

Odafönn a fátyolos hölgy még mindig vár rád. Azon elmélkedel, meddig fog
maradni, meg hogy mi történik majd, ha elmegy.

Attól tartok, ebben a mi világunkban nincs hely a ti számotokra,
kisértetek. Emlékeztek, mint jöttetek Hiawatha-hoz – elvált szerelmesek
szellemei! Arra kér benneteket, jönnétek vissza és vigasztalnátok. Aztán
valamelyik nap eljöttetek a wigwam-jába; körbe ültetek le a kandallója
elé; megfagyasztották a levegőt Hiawatha körül; elhalt a mosoly Nevető
Patak ajkán.

Szegény, sápadt szellemek, nincs itt hely a ti számotokra. Hagyjatok
minékünk békét. Felejtsük el egymást. Te kövér, idős hölgy, kinek
szürkéllik már a gyér haja, gyönge a szeme és erős a tokája, – érdes már
a hangod a sok veszekedéstől és panasztól, – a mire bizony a
háztartásban szükség van. Kérlek alásan, hagyj te is énnekem békét.
Szerettelek, a mig éltél. De édes voltál, de szép voltál. Látlak még
most is hófehér ruhácskádban, almafavirág közt. De most már meghaltál; a
szellemed nyugtalanitja és elrontja az álmaimat. Ugy szeretném, ha nem
kisértenél.

Te öreg, kelletlen fickó, a mint onnan a tükörből rámkacsintasz, ahogy
borotválkozom; mért kisértsz te is? Helyes gyereknek vagy a szelleme,
akit valamikor ismertem. Mindig biztam, hittem benne. Mért kisértsz?
Jobb szeretnék ugy gondolni rá, a hogy láttam; jobb szeretném ugy
tartani meg emlékezetemben, ahogy tetszett. Sohse hittem volna felőle,
hogy ilyen hitvány kisértetté váljon.



Szerelmi bájital készitése, használatbavétele.

Itt-ott megkérdi valamelyik barátom: – A szőkét szeretem-e, vagy a
barnát? A másik: Mit szeretsz jobban: alacsonyat, vagy magasat?
Harmadik: Könnyü nőket szeretsz, vagy inkább komoly a kellemesebb
társaság? Olyanformán érzem magam, mint valamikor bizonyos ifju hölgy,
kitől aggódó szülei – az évek szaporodván és a jövedelem ahelyett, hogy
növekednék, inkább csökken – megkérdezték, melyik tetszik neki a sok
rendelkezésre álló széptevő közzül? Azt mondja, épp ott a baj; neki is
az a legnehezebb. Nem bir rájönni, hogy melyiket szereti legjobban.
Olyan kedvesek valamennyien. Hogy választhatna egyetlenegyet? Avval
aztán kizárja a többit a versenyből? Még a legjobban szerette volna, ha
valamennyiökhöz férjhezadják.

Igy érzem, hasonlitok eme ifju hölgyhöz; talán kevésbbé szépségben,
bájban, mint inkább határozatlanságban akkor, ha fenti kérdéseket
intézik hozzám. Mintha valakitől a kedvenc ételét kérdenék. Van idő,
mikor a legkedvesebb az ember előtt egy csésze tea, tojással. Máskor
borjuszeletről lehet csak szó. Ha csak halat tudnék enni; holnap ugy
vélem, sohse eszek többé halat életemben; kenyéren, tejen és
rizspuddingen fogok élni. Ha hirtelenében megkérdeznek, mért eszek most
leves helyett fagylaltot; mért kedvelem kaviárt a bifsztekhez, nem
birnék felelni.

Szeretem én a magas, meg az alacsony nőket; szeretem a barnákat, meg a
szőkéket; jókedvüeket és szomoruakat.

Ne haragudjatok meg érte, hölgyeim; ti vagytok az okai. Minden helyesen
gondolkodó ember „általános“ udvarló; hogy is lehetne máskép? Olyan
különbözőek vagytok, mégis mind olyan bájosak a magatok nemében. S olyan
nagy a férfisziv. El nem birod képzelni, bájos olvasónőm, milyen nagy a
férfi szive: épp az a baja – néha a te bajod is.

Nem rajonghatok-e a pompás tulipánért, mert a szerény liljomot is
szeretem? Nem csókolhatom meg az édes ibolyát, mert a királyi rózsa
illata drága előttem?

– Persze, hogy nem, – felelné a rózsa. – Ha őbenne is látsz valami
kitünő tulajdonságot, akkor semmi dolgod velem többet.

– Ha avval a szemérmetlen teremtéssel foglalkozol, – mondja a Liliom
remegve, – akkor nem az a férfi vagy, akinek tartottalak. Isten áldjon.

– Csak eredj a babaarcu Ibolyádhoz, – kiált a tulipán, és megrázza
büszke fejét. – Épp egymáshoz illetek.

Mikor visszamegyek a liliomhoz, kijelenti, hogy nem bir megbizni
énbennem. Látott a többiekkel. Semmirekellőnek tart. Szép arca csupa
fájdalom.

Szerelem nélkül élek hát, csak azért, mert tulsokat szeretek.

Csak azon csodálkozom, hogy a fiatalemberek egyáltalán nősülnek. Szörnyü
mód nehéz lehet a választás. Hyde Parkban sétáltam a multkor este.
Katonazenekar szivandalitó melódiákat huzott; a tömeg pompás hangulatban
volt; ritkán ilyen derüs az angol ég. Köztük barangoltam és figyelmemet
a nők kötötték le. Legnagyobb részük, azt hiszem, bolti lány, varrónők,
meg a középosztály alsóbb elemei. Legszebb ruháikat, legcsinosabb
kalapjaikat tették fel; legujabb keztyüjök a kezükön.
Kettesben-hármasban ültek, tekergőztek; olyan boldogan csicseregtek,
mint fiatal verebek a ruhaszáritó kötélen. Micsoda derült kép! Láttam
már német mulató tömeget, meg franciát, olaszt is láttam, de sehol a
világon nem látsz annyi csinos nőt, mint az angol középosztályban.
Minden négy közül háromra érdemes volt egy-egy pillantást vesztegetni;
minden második nő csinos és minden negyedik – tulzás nélkül mondom –
szép. Ahogy ide-oda sétáltam, az az eszmém támadt, hogy
részrehajthatatlan agglegény vagyok. Minden előitélettől ment. Asszonyt
keresek; ugy képzelem – hisz csak mese – hogy mindezek a lányok
hajlandók hozzám jönni feleségül. Csak választanom kell! Egész
megzavarodtam. Voltak szép szőke lányok, kikre vétek volt nézni,
sötétek, kiknek láttán felgyuladt a vér; aranyvöröshajuak, kiknek a
szeme tengerzöld, s kiket a világ végéig lehetne követni; babaarcu
lányok, kiket olyan jó volna szeretni, becézni; nemesvonásu szépségek,
kiket imádhat a férfi; nevetősek, kikkel vigan áttáncolhatod az életet;
komolyak, kikkel édes és szép volna az együttlét; házias lányok – szinte
érzi az ember, minő pompás otthont tudnának teremteni; főznek, varrnak s
drága, békés helyecskévé varázsolják a házat. Gonoszarcu lányok is
kerülköztek, kiknek ha a szemébe pillantasz, minden jámbor érzés
eltávozik belőled; kiknek a nevetése őrült karneválba fojtaná a világot.
Olyan lányok, kikről szobrot lehetne állitani; olyanok, kiktől tanulni
lehetne; meg a szomoru lányok, kiket az ember meg szeretne vigasztalni;
jókedvü lányok, kik felviditanák az embert; kislányok, nagylányok;
királynői formájuak és tündérszerüek.

Ha igy kellene választania az embernek feleséget? Husz-harmincezer
közül? Vagy a lányt venné körül hirtelenében tizennyolcezer fiatalember,
agglegény, kikről azt mondanák: válassza hamar azt, a melyiket akarja,
de iparkodjék, mert sietni kell. Se a lány, se a fiu soha meg nem
házasodna. A sors sokkal jóságosabb hozzánk. Megért bennünket, megsegit.
Valamelyik párisi hotel halljában hallottam, hogy az egyik hölgy
ajánlotta a másiknak a divatáruházát.

– Menjen a Maison Nouvelle-be; – ajánlotta a megkérdezett lelkesülten; –
azoknak van egész Párisban a legnagyobb választékuk.

– Azt tudom, – felelt az első hölgy. – Hisz épp azért nem megyek oda.
Egész megzavar. Ha hat kalapot látok, öt perc alatt megmondom, hogy
melyik kell. Hatszáz láttára eljövök onnét kalap nélkül. Nem tud valami
kis boltot?

A sors félrevonja a fiatal embereket, fiatal nőket.

– Jere velem ebbe a faluba, – mondja a Sors; – jere velem ennek a népes
külvárosnak a mellékutcájába; jere ebbe a társaskörbe; ebbe a kápolnába.

Eből a tizenhét fiatal hölgyből, kedves fiam, melyik kell? – ebből a
tizenháromból melyiket szeretnéd a magadénak, leányom?

– Nem, miss; sajnálom, ma nem mutathatom meg az emeleti helyiségeket;
nem jár itt a lift. De biztos vagyok benne, lesz valami ebben a teremben
is, a mi megfelel az izlésének. Nézzen körül, kedvesem; majd lát valami
használhatót.

– Nem sir; nem mutathatom meg most a szomszéd raktárt; oda nem
vezethetünk senkit, csak egész különleges vevőinket. A legdrágább
dolgainkat tartjuk abban a helyiségben. (Csak gyorsan le avval a
függönnyel, Alkalom kisasszony. Nem megmondtam, hogy nem lehet.) Nem
volna ez is megfelelő, uram? Ez a szin a legfrissebb divat. Igazán
nagyon sokat vásárolnak belőle.

– Nem sir? Hát nem! Természetes. Nem mindenkinek ugyanaz az izlése. Tán
valami sötét majd jobban áll. Azt a két barnát hozza csak, Alkalom
kisasszony. Mindkettő bájos lányka, nem igaz, uram? A magasabbat
ajánlanám. Csak egy pillanatra, engedelmet kérek. No mit tart róla uram;
mintha egyenesen önre szabták volna, nem igaz? Az alacsonyabbat kedveli.
Hogyne uram, hogyne; nem tesz semmit, nekünk teljesen mindegy.
Mindkettőnek egy az ára. Nincs is különb dolog annál, mint hogy épp azt
vegye az ember, a mit akar; mindig is mondtam. Nem sir; azt már nem, nem
tehetem önnek félre a portékát, olyasmit nem teszünk soha. Különösen
most; egyenesen keresik a barnákat. Épp ma reggel volt itt egy ur; ezt a
bizonyosat nézte ki magának; ma este ujra eljön. Biz isten, nem vagyok
már biztos benne, nem jön-e már… Hogyne uram, hogyne; ha ezt mindjárt
megveszi, akkor megegyeztünk. (Rakja el a többieket, Alkalom kisasszony;
erre meg jegyezze fel, hogy el van már adva.) Biztos vagyok benne, uram,
tetszeni fog, ha hazaviszi. Köszönöm uram! Jónapot.

– No miss: hát látott már mindent? Igenis, miss; az is van raktáron
abban az árban. (Zárja csak be azokat a felső ládákat, Alkalom
kisasszony; sohse mutasson többet a raktárból, mint amennyit okvetlenül
szükséges; az csak megzavarja a vevőt. Hányszor mondjam még?) Igenis,
miss; önnek igaza van; biz ebbe a darabba van egy kis hiba.
Valamennyinek van icipici hiányossága. Azt mondják a gyárban, nem
tehetnek róla; az anyagban van a baj. Alig egyszer egy szezónban kapunk
tökéletes darabot; ha megvan, a hölgyek nem is igen rajongnak érte.
Majdnem valamennyi vevőnk jobb szereti, ha csekély hiányossága van az
árunak. Azt mondják, az olyan jellegzetes. Nézze csak azt meg, miss. Ez
nagyon jó viselet; meleg és nyugodt. Olyat szeretne, akibe több a szin?
Hogyne, hogyne. Körülmény kisasszony; nyujtsa csak le azt a skatulyát.
Nem, miss; ezekről nem állunk jót, hogy egy évnél tovább tartsanak;
attól függ, hogyan használják, ó hogyne, miss; ezek itten eltartanak
hosszu évekig. Hisz nem mondták önnek sokszor, hogy a nyugalmasabb,
egyszerübb minták tovább tartanak? Bár mi ugy tapasztaltuk, hogy
körülbelül mind hasonlitanak egymáshoz. Igazán nem lehet olyan pontosan
megmondani egyikről se, a mig nem viseli. Nem szoktuk egyiket se
melegebben ajánlani a másikánál. Mindenféle eshetőség áll fenn ennél,
meg amannál is; az az áru természete. Mindig csak azt mondom a
hölgyeknek: – Találja szépnek hisz önnek kell majd viselnie; aztán nem
jó az olyan dolog, a mi mindjárt kezdetben nem tetszik. – Igenis, miss;
ez csinos és jól is áll; igazán. Köszönöm, miss. Ezt félreteheti,
Alkalom kisasszony. Vigyázzon, hogy el ne keveredjék azzal, a mi még
nincs eladva.

Hasznos szerelmi bájital annak a kis keleti virágocskának a nedve,
melyet Oberon cseppent a szemünkre, mig alszunk. Rögtön megoldja a nehéz
kérdéseket. Istenem, hisz természetes; Helén sokkal csinosabb. Ugyan
nézze meg csak Mariskát az ember! Hát lehet galambot hollóhoz
hasonlitani! Hogy is kételkedhettünk egy percre is? Ez a Mr. Botom
kitünő ember; olyan eszes, a milyen csinos. Oberon; hálásak vagyunk a
gyógyirodért. Matilda Jane istennő; igazi királynő ez a Matilde Jane;
Éva óta nem született olyan asszony, mint Matilda Jane. Egy kis szeplő
van az orrán; – kicsiny, édes, piszécske orrán – és milyen szép az is.
Nagy szemei felragyognak néha-néha bosszusan; milyen szép, pikáns dolog,
mikor egy nő haragszik. William olyan drága, buta kis medve – mennyire
szeretheti az ember a buta férfiakat – különösen, ha ahoz elég bölcsek,
hogy szerelmesek legyenek belénk. Igaz; William nem ragyogó szónok; de
milyen utálatos is az örökké csipogó férfi. Williamnak kiálló álla van;
olyanféle, ami madárba nagyon csinos. Isten áldjon meg, Oberon, azért a
kis orvosságért; ugyan kend be vele megint a szemünkhéjját. Tudod mit;
adjál velünk egy palackkal utravalóul.

Ugyan mondd csak, mi jut eszedbe, Oberon? Odaadtad Pucknak, a gonosznak
az üveget. Gyorsan vedd el tőle. Isten mentsen meg bennünket attól, hogy
annál az imposztornál maradjon az ital. Isten óvjon meg bennünket
Pucktól, amig még alszunk.

Vagy pedig tündérkirályfi, Oberon, ugy tekintsük bájitalod, mint a
melyik szemeinket nyitja fel a helyett, hogy lezárná? Ismered a
gólyamesét, mit a gyereknek mondanak el? a kislány, ki varangyosbéka
volt nappal; csak a szép, sötét szemei maradtak meg. Csak éjjel, mikor a
herceg a szivéhez szoritotta, – lám! – hirtelen átváltozott
királykisasszonnyá. Asszonyok legszebbikévé, legszerelmesebbikévé. Ugyan
sok lehet Marshlandban a királyi hölgy; pedig rossz az arcbőrük, gyér,
szalmaszinü a hajuk; a bolondos királyfi lóra pattan, mégis holmi
szolgálót környékez meg, kiben királynő rejtőzik talán. Boldog lehet a
herceg, kinek szemeire Oberon cseppentett bájitalából.

Valamelyik kis szárazföldi városban – a nevét már nem tudom – függ egy
kép valahol, melyet soha el nem felejtek. Azt sem tudnám biztosan
megmondani, jó-e, vagy rossz az a festmény; bocsássanak meg a müvészek,
hogy csak a tárgyra emlékszem. Férfit ábrázol, kit az utszélen
keresztrefeszitenek. Nem mártir. Ha valaha valaki megérdemelte, hogy
felakasszák, akkor ez volt az. Ennyit világosan megértet velünk a
müvész. Még a halálküzdelem maszkja alatt is gonosz, áruló ez az arc.
Parasztlány függ a kereszten; lábujjhegyen áll türelmes szamáron; az
arcát felnyujtja a félhalott felé, hogy hajoljon le és csókolja meg az
ajkát.

Tolvaj, áruló, csaló, minden bélyeg rajta van azon az arcon; de mi van a
lárva, a vad külső mögött? Nem maradt ott valamelyes férfiasság; –
gyöngéd érzés? Asszony kuszott a kereszthez, hogy megcsókolja: nem tesz
ez tanuságot az érdekében, Uristen? Vak a szerelem; – vak biz az a
hibáinkkal szemben is. Isten legyen velünk; nagyon rossz szemei volnának
a Szerelemnek, ha nem volna vak. De mind a jót, mi bennünk van, élesen
meglátja. Te megfeszitett lator, állj félre. Százan tesznek ellened
tanuságot. Nincs senki, ki melletted szólna? Van; asszony, ki szeretett,
látod őt, hatalmas Biró? Hadd beszéljen.

Messze tértem el a Hyde parktól és a leány-kiállitástól.

Elhaladnak előttem többször is; csevegnek, kacagnak, mosolyognak. Derüs
a szemük a sok bohó gondolattól; lágy, muzsikás a hangjuk. Jókedvüek;
szeretnék, ha más is az lenne.

Sokan már asszonyok; soknak közeli férjhezmenéshez van alapos reménye. A
többi remél. Mi pedig, – én és ugy tizezer fiatal ember – igenis: én és
ugy tizezer „fiatalember“; ugyan melyikünk nem tartja magát fiatal
embernek? A világ lesz csak öregebb, nem mi. A gyerekek abbahagyják a
játékot; megkomolyodnak; elhomályosul a lány szeme. Kicsit meredekebbek
a dombok; meghosszabbodnak valamicskét a mértföldek. Nem olyan vigak a
fiatalemberek dalai, mint a hogyan mi daloltunk. Kicsit hüvösebbek
lettek a napok; kicsit élesebb a szél. Kicsit elvesztette zamatát a bor;
nem olyan az uj tréfa, mint volt a régi. Prózaivá, kopottá váltak a
többi fiuk; csak mi nem változtunk. Csak a világ lett öregebb. Gondtalan
nevetésed nem aggaszt tehát, ifju olvasóm, ismétlem, hogy én, meg ugy
tizezer fiatalember járkálunk itt a sok édes lányka közt; a fius
szemünket, pillantásunkat vesszük elő: el vagyunk ragadtatva, megfogtak,
behálóztak. De édes dolog lehet, velük tölteni az életünket; kis
szolgálatokat tenni nekik, a miért a hála csupa édes mosoly. De drága
dolog, eljátszogatni velük s hallani tuláradó nevetésüket; vigasztalni
őket s látni hálás szemeiket. Igazán kellemes az élet. A házasság
gondolata valami jóakaratu tündér agyában születhetett meg.

Visszamosolygunk rájuk; utat csinálunk nekik; felállunk a székünkről egy
udvarias „Engedje meg, miss“, – vagy „Sohse tessék; jobb szeretek állni“
– szólásformával. – Olyan szép az este, nem igaz? – S talán – mi van
abban? – beszédbe elegyedünk ezekkel a véletlen utitársakkal az élet
utján. Voltak köztünk bátor, elszánt szellemek, kik enyhe flirt erejéig
el mertek menni velük. Néhányan ismertek néhányat közülök; ilyen
szerencsés esetekben még több kedves dolgot is mondtak egymásnak. Az
angol középosztályu fiatalember és fiatal nő nem valami ügyesek a
flirtben. Be kell vallanom, hogy módszereink kicsit elefántszerüek; meg
ugy estefelé talán kicsit hangosak is leszünk. De nem akartunk semmi
rosszat; épp csak azon voltunk, hogy lehetőleg jól mulassunk,
mulattassunk; hogy repüljön az amugy is rövid idő.

Távoli külvárosok messzi kis otthonai felé szállnak a gondolataim; a
körülöttem volt vig fiuk és lányok öregebbnek, gondterhesebbnek
tetszenek. Hát aztán? Nem kedvesek a régi arcok, ha a régi szemmel
pillantunk rájuk, amelyik kicsit homályos is a szeretet fényétől? Gond,
munka nem társai-e az örömnek, békének?

De mikor közelebb jöttem, láttam, hogy sok arc barázdás; savanyu és
bosszus a tekintet; a hangok körülöttem eldurvultak. A bók, kedvesség
mind átváltozott perpatvarrá, veszekedéssé. A bájos mosoly bosszus
ráncba vész. Kevéssé látszanak avval törődni, hogy tessenek,
mulattassanak; s olyan erős az elhatározásuk, hogy nem mulatnak, hogy
nem tetszik nekik semmi.

Hát a flirtek! Uristen! Egész elfelejtették, hogyan kell flirtelni.
Milyen kár érte pedig! Mind az élc keserü; mind az apró szolgálatot
dörmögve végzik. Mintha megfagyott volna a levegő. Sötétség borult
minden dolgokra.

Aztán valóságra ébredtem; rájöttem, hogy tovább maradtam ülve a
székemen, mint a hogy akartam. Üres a sétány; elszéledtek a muzsikusok;
lement a nap; felkeltem és hazafelé tartottam a megritkult tömegben.

Olyan érzéketlen a természet. Ingerel a Nő, mikor látjuk, mennyire
aláveti magát egyetlen eszméjének: a fajfenntartásának.

„Sokasodjatok és szaporodjatok; hadd legyen mind népesebb az én
világom.“

Hisz ezért neveli, öltözteti a fiatal lányokat Természet mama; ezért
gyurja őket ügyes kézzel; festi őket pompás piros-fehérre. Ezért
koronázza pompás hajjal; tanitja, mint kacagjanak, mosolyogjanak;
muzsikássá teszi a hangjukat; ezért küldi őket a nagyvilágba, hogy
megfogjanak, rabsorba ejtsenek bennünket.

– Nézd csak, milyen szép, – mondja a ravasz öregasszony a Természet.
„Vedd el magadnak; épits vele kis fészket a csinos külvárosokban;
dolgozz érte, élj érte; tedd lehetővé, hogy táplálja, felnevelje a
kicsinyeket, kiket majd küldök.“

S a vén százmellü Artemis a leánynak suttog: „Nem derék fickó? Ládd,
hogy szeret; nézd, mennyire imád! Dolgozni fog érted, boldoggá tesz;
otthont épit neked. Majd te leszel a gyermekei anyja.“

Aztán megfogják egymás kezét; reménynyel, szerelemmel teli; attól a
perctől kezdve Természet anyónak semmi köze többé hozzájuk. Hadd
jőjjenek a ráncok; hadd keményedjék érdessé a hangunk; hadd lobbanjon el
a tüz, mit szivünkben gyujtott; hadd kusszon elő a balga önzés, miről
mindketten azt hittük, hogy eltemettük. Hadd hozzon kelletlenséget,
közömbösséget magával; gonosz gondolatot, kegyetlen szavakat hadd
vegyitsen az életünkbe. Mit bánja ő? Megfogott bennünket és odaláncolt a
szekeréhez. Mindnyájunk anyósa. Összehozta a fiatalokat; azontul pedig
magukra hagyja őket. Szerethetünk vagy gyülölhetünk, mindegy az neki, a
gonosznak.

Sokszor gondolkodom, vajjon a jókedvet nem lehetne-e tanitani. Üzleti
dolgokban nem használunk érdes szót; nem mondunk egymásnak
kellemetlenséget. Ahogy a pénztáros, asztal fölött áthajol, csupa
mosoly, szeretetreméltóság a boltos; be is csukhatja a boltot, ha nem
olyan. Az üzleti udvariasság alighanem szamárnak tartja a pöffeszkedő
vásárlót, de óvakodik attól, hogy a véleményét nyilvánitsa. A City-ből
számüzték a gyors szót, izgatott hangot. Mért nem látjuk be, hogy
csakugy az érdekünk, ha számüzzük Tootingből és Hampsteadből is.

Milyen aggodalmasan boritotta a kis varrólány vállára a felöltőt a
fiatalember, ki mellettem ült. Mikor a kislány kijelentette, hogy
megunta már az üldögélést, gyorsan, készségesen felugrott, hogy sétáljon
vele egyet; bár világos volt hogy nagyon jól érzi magát ott, a hol van.
Hát a lány! Nevetett az élcein; pedig nem voltak nagyon jók; ujak se
voltak. Valószinüleg olvasta már őket hónapokkal ezelőtt a saját heti
ujságjában. De boldoggá tette a fiatalembert a jámbor csalás. Kiváncsi
vagyok, tiz év mulva is nevet-e majd hasonló élceken. Tiz év mulva is
annyira fog igyekezni a fiu, hogy betakarja? Tapasztalat a fejét rázza;
mulat a kérdésemen.

Szeretnék tanfolyamot nyitni házaspárok egymáshoz való viszonyáról,
jókedvéről; bosszuságáról, csak attól tartok, az intézmény nem válna be.
Tanitványok hiányoznának. A férjek tanácsolnák a feleségeiknek, hogy
járjanak el szorgalmasan; nagylelküen felajánlanák a tandijat
születésnapi ajándékul. Az asszony haragudna, hogy pénzt ilyen célra
akar férjemuram kidobni. – Nem John, kedvesem, – mondaná önzetlenül, –
neked nagyobb szükséged volna azokra a leckékre, mint jómagamnak. Csunya
dolog lenne, ha elvenném őket tőled. Ezen a tárgyon marakodnának aztán
egész nap.

Mi dőreség. Olyan keservesen eszkábáljuk össze a batyunkat az élet nagy
kirándulására. Annyi időt, fáradságot pazarlunk; olyan keményen
dolgozunk. „Választás“ kalácsot sütünk; olyan gondosan készitjük elő a
mártásokat; szerető kézzel keverjük a salátát; nyakig töltjük a bugyrot
mindenféle jóval, amit csak elképzelünk. Minden együtt van, hogy a
kirándulás pompásan sikerüljön – csak a sót felejtettük el. Kegyetlen
csapás! elfelejteni a sót. Iróasztalunknál, mühelyünkben görnyedünk,
hogy otthont teremtsünk azoknak, kiket szeretünk; feladjuk az
örömeinket; pihenésünket. Ott dolgozunk a konyhában reggeltől estig;
aztán az egész ünnepségnek nincs ize, mert elfelejtettünk egy kicsinyke
sót; egy gondolat kedvességet, kedélyességet; egy marék kedves szót; egy
parányi gyöngédséget, becézést; egy csipet udvariasságot.

Mindenki ismeri a tiszteletreméltó háziasszonyt, ki reggel nyolc órától
éjféli tizenkettőig dolgozik, hogy a házát, ahogy ő mondja „rendben“
tartsa. Olyan jó asszony. Olyan fáradhatatlan, olyan önzetlen, olyan
lelkiismeretes; és olyan bosszantó. Olyan tiszták a szobái; engedelmesek
a cselédei, rendesek a gyermekei; az ebédek olyan pompásak; és az egész
ház olyan barátságtalan. Körülötte minden olyan rendes, mint a mazsolás
kuglóf és mégis mindenki szerencsétlen.

Jó asszonyom; fényesited az asztalod, cifrázod a rezed; de a ház
legértékesebb butorát tönkre hagyod menni; semmi gondot se forditasz rá.
Ott találod a szobádban a tükröd előtt. Kopott, szegényes; időelőtt
megöregedett, a fénymáz lepattant róla; elvesztette frissességét, báját.
Emlékszel, mikor a férjed először hazahozta, milyen büszke volt rá? Mit
gondolsz, jól ápoltad? Tudtad róla, hogy mennyire becses előtte? Kicsit
kevesebbet gondoltál volna a lábasokra, tányérokra; kicsit több gondot
forditottál volna magadra, bölcsebb lett volna. Fényesitsd ki magad
kicsit, Madame; valamikor szellemes hired volt; a nevetésed kellemes
volt; a beszéded nem mindig a mai cselédek semmirevalósága, a boltosok
komiszsága körül forgott. Madame; nem folttalan vásznon, porszem nélkül
való szőnyegen élünk. Rázd csak szét azt a csomó levelet, mit ott tartsz
kopott szalaggal átkötve a fiókosszekrény alján – milyen kár, hogy nem
olvasod őket gyakrabban. Sohse a gallérjaidról, csipkéidről beszélt;
sohse a ruhácskáid kellemeiről. Hullámos hajad volt az, mi megigézte,
napsugaras mosolyod pár éve nem láttuk már, Madame – a szakácsné és
mészároslegény az oka, ugy hiszem, kicsiny kezeid, rózsabimbó-ajkad –
valamelyest mind kijött a formájából az utóbbi időben. Zsörtölődj kicsit
kevesebbet Mary-Ann-al, próbálj nevetni legalább egyszer naponkint;
talán visszakapod ajkad bájos hajlását. Érdemes megpróbálni. Valamikor
nagyon csinos ajak volt.

Ki találta ki azt a rosszhiszemü hazugságot, hogy a férfi szivét a
gyomrán keresztül lehet meghóditani? Hány balga asszony – ki elhiszi –
engedte kisurranni a szerelmet a szalónból, mialatt a konyhában
szorgalmatoskodott. Hanem persze, ha olyan bolondok voltatok, hogy
disznóhoz mentetek feleségül, természetes, ha annak szenteltétek egész
életetek, hogy moslékot készitsetek. Hanem biztosak vagytok benne, hogy
tényleg disznó? Hátha véletlenül mégse az; s akkor, Madame, csunya hibát
követtél el. Tulontul szerény vagy, kedves hölgyem. Merem állitani,
anélkül, hogy ezáltal nagyon elkapatottá akarnálak tenni, hogy még az
ebédlő-asztal mellett is fontosabb vagy a marhasültnél. Bátorság,
asszonyom; ne félj lándzsát törni a saját szakácsnőddel szemben.
Pikánsabb lehetsz a tatárszósznál; lágyabb az olvadó vajnál. Volt idő,
mikor nem tudta, borjuhust eszik-e, vagy disznóhust, ha egy asztalnál
ültél vele. Hát kinek a hibája? Ne becsülj le annyira bennünket. Nem
vagyunk aszkéták; inyencek se valamennyien; mind szeretjük a jó ebédet,
ahogy egészséges ember szereti. De reméljük, még jobban szeretjük a
kedveseinket, feleségeinket. Próbálj ki bennünket. Szerény ebéd;
mondjuk, nem „tulságosan“ jól főzött ebéd. De te mellette ragyogóan
festesz; kacagsz, jókedvüen, okosan csicseregsz – ahogy csak te tudsz,
hisz tudod. Sokkal kedvesebb nekünk ez a nap fáradalmai után, mint
ugyanaz az ebéd, ha tökéletesen van elkészitve s te hallgatagon,
rosszkedvüen, aggodalmasan ülsz mellette. Szép hajad rendetlen; csinos
arcod teli félénk redővel a pástétom miatt; félénken várod, hogy
sikerült az omelette.

Márta, Márta; ne igyekezz olyan sokra. Te vagy a szükséges dolog, ha már
ház a tégla, meg a habarcs. Arra ügyelj, hogy téged szolgáljanak
kellőképpen; hogy te légy tökéletes, hogy te légy gyöngéd, kielégitő;
hogy te légy érdemes arra, hogy köréd üljenek. Feleség kellett nekünk,
pajtás, barát; nem szakácsnő, dada.

De mit használ a szó? A világ mindig a maga bolondját járja. Ha
rágondolok a sok jótanácsra, mit adtam – meg, hogy micsoda kevés
foganatja volt, megvallom, nagyon lehangolódom. Épp a napokban adtam
jótanácsot egy egész fiatal hölgynek. Arról okositottam ki, hogy lehet
nénikéket ügyesen kezelni. Épp a ceruzája végét szopta; ez is olyan
dolog, hogy sokszor figyelmeztettem: ne tegye. Kivette a szájából, hogy
beszélhessen.

– Ugy hiszem, te tudod, hogy mindenkinek mit kell mindig tennie, meg
hogyan kell tennie? – mond.

Vannak pillanatok, mikor az ember kénytelen a szerénységét a
kötelességérzetének feláldozni.

– Persze, hogy tudom, – felelek.

– Hát a mama tudja, hogy kell mindenkinek mindent csinálni? – a másik
kérdés.

Most a meggyőződésem semmiképp se olyan erős. De házi okokból kifolyólag
megint feláldoztam magam.

– Persze, – feleltem – és vedd ki a ceruzát a szájadból. Egyszer már
megmondtam. Valamelyik nap lenyeled; bélgyulladást kapsz és meghalsz.

Ugy látszik, valami problémát akart megfejteni.

– Hát akkor ugylátszik a felnőttek mind tudnak mindent, – volt az
összeredmény.

Van ugy, hogy kételkedem benne, vajjon a gyerekek igazán olyan egyszerü
lények-e, mint ahogy festenek. Ha egyszerü butaság, mi arra készteti
őket, hogy hasonló jellegü feleleteket adjanak, sajnálná az ember és
azon igyekeznék, hogy megjavitsa őket. De hátha nem butaság? Istenem,
akkor is meg kellene javitani őket, de más módszerrel.

Mult reggel hallom, amint a dada beszél evvel a bizonyos példánnyal.
Nagyon becsületes személy ez a dada; valami megszivlelendő tanácsot
adott a gyermekeknek. Nagyobb értekezést folytatott; a hallgatás, a
csönd erényéről érvelt. Dorothea félbeszakitja őt, mondván:

– Kérlek, hallgass, dada. Soha egy pillanatnyi békém sincs a
kereplésedtől.

Ilyen félbeszakitás persze elkedvetleniti a derék asszonyt, ki csak
kötelességét akarja teljesiteni.

Mult kedden este nagyon szerencsétlen volt a kicsi. A magam részéről azt
tartom, hogy rebarbarát sohse igyék az ember április előtt, és akkor se
citrommal. Az anyja a betegségekről, fájdalmakról világositotta föl.
Megérttette vele, hogy olyankor az embernek türelmesnek kell lennie;
hogy el kell viselnünk a bajokat, mikkel a jó Isten sujt. Dorothea
részletekbe bocsátkozik, mint a gyerekek rendesen:

– El kell viselnünk a csukamájolajat, mit a jó Istenke küld?

– Bizony el.

– Hát a dadákat, kiket a jó Istenke küld?

– El hát; és örülj, hogy van; vannak kislányok, akiknek nincs is dadája.
Aztán ne beszélj annyit.

Pénteken könnyek közt találom az anyját.

– No mi baj? – kérdem.

– Ó semmi, – hangzik a felelet, – csak a baby. Olyan furcsa egy gyerek.
Nem birok belőle kiokosodni.

– Mit csinált már megint?

– Ó mindegy; hisz ugyis vitatkozik majd.

Az igaz; ez a hibája megvan. Nem tudom, honnan szedi, de megvan benne.

– No hát?

– No hát megharagitott; hogy megbüntessem, azt mondtam, nem viheti ki
sétálni a babát a gyerekkocsival.

– Hát aztán?

– No hát nem felelt semmit, de mihelyt kitettem a lábam az ajtón,
hallom, ahogy beszél sajátmagába, ahogy szokta:

– No?

– Azt mondja, hogy:

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy: – Türelmesnek kell lennem. El kell viselnem ezt a
mamát, amit az Isten küldött nekem.

Vasárnaponkint velünk ebédel. Megengedjük neki, hogy modort, jó
viselkedést tanulmányozhasson. Mr Milson is átnézett a multkor;
politikáról vitatkoztunk. Érdekelt a dolog: félrelöktem a tányérom és
előrehajoltam; az asztalra könyököltem. Dorotheának megvan az a jó
szokása, hogy magában beszél félig selyp, suttogó hangon; olyanféle ez a
suttogás, ahogy az Adelphi-darabok szerelmesjeleneteiben szokták.
Hallom, amint dudorász:

– Egyenesen kell, hogy üljek. Nem szabad a könyökeimmel csuszkálni az
asztalon. Közönséges, alantas népség tesz csak olyat.

Átpillantottam hozzá; ő nagyon egyenesen ült; olyan volt, mintha
olyasvalamiről elmélkednék, mi ezer mértföldnyire van innen. S mi
valamennyien lustán heverésztünk! Kiegyenesedtünk; megakadt a
beszélgetés.

Persze, tréfára vettük a dolgot, ahogy kiment a gyerek. De valahogy ugy
festett, nem mi tréfáltunk.

Szeretném, ha vissza tudnék emlékezni gyerekkoromra. Szeretném tudni,
csakugyan olyan egyszerüek-e a gyerekek, amilyennek látszanak.



Rabszolgasors haszna, gyönyörüségei.

A dolgozószobám ablaka Hyde-Parkra nyilik. Oktat, mulattat, ha igy a
tornyocskámból tekintek le. Hogy áramlik ide-oda lábaim alatt az emberi
élet! Ahogy a kert kapuit kinyitják, elsőnek az utca lánya kuszik be.
Sajnálatraméltó munkáját befejezte. Didereg a zuzmarás reggelben; siet
rövid pihenője felé. Szegény rabszolga! Lecsalták a gálya legalsó
fokára; ott maradt a láncon. A civilizációnak – gonosz bolondnak – azt
mondják, szüksége van ilyesmire. Arra vagytok valók, mire némely keleti
város kutyái. De ugy vélem, mégse kell leköpni benneteket. Vissza az
ólba! Ha jóságos az ég, talán tiszta otthonról álmodtok; szép
ezüstlánccal a nyakatokon pihentek ott.

Munkás jön – favágó, vizszivattyuzó; – fáradtan vánszorog munkára. Ólmos
szemeit még az álom fekszi meg; a hátán batyuban cipeli az élelmet.
Big-Benből áthallatszik a toronyóra első ütése. Siess, rabszolgapajtás;
másképp végigszántja hátad a felügyelő ostora: „Takarodj; nem kell ide
álomszuszék“.

Iparos jön; szerszámos zsák a hátára erősitve. Ez is aggodalmasan
hallgatja a harangkongást. Mert őt is ostora várja.

Utána boltifiu, boltilány; hogy időt ne vesztegessenek, utközben
szerelmeskednek. Majd iróasztalok rabszolgái; árucsarnokok
alkalmazottai; munkaadók és dolgozók; irnokok és kereskedők;
hivatalszolgák és üzlettulajdonosok. Helyre, helyre, ti vegyes sorsu
rabszolgák. Vegyétek fel a láncokat.

Kacagva, hahotázva gyerekhad: a rabszolgák gyermekei. Szorgalmasak
legyetek, kisgyerekek; ha itt az idő, majd kiveszitek kezeinkből a
recsegő evezőt; elfoglaljátok a helyünket a rohanó folyamatban. Nem
leszünk ám örökké rabszolgák, kicsikéim. Jó törvények vannak ebben az
országban. Ahány évet töltöttél a gályán, ugyanannyit töltsz majd a
földeken; kiköveteljük a szabadságunkat. Akkor aztán gyerekek,
visszamegyünk oda, ahol születtünk. Benneteket majd itt kell hagyni
magunk mögött; nektek kell helyettünk felvenni a munkát. No; siessetek
iskolába, kicsik; tanuljatok, hogy jó kis rabszolgákká váljatok.

Méltósággal következnek a müveltebb rangosztálybeli rabszolgák. –
Ujságirók, orvosok, birák, poéták; – ügyvédbojtár, müvész; szinész, pap.
Keresztülbukdácsolnak ők is a parkon, itt-ott aggodalmasan pillantanak
az órájukra, nehogy elkéssenek a megjelölt találkozónál.
Költségjegyzékekre, részletekre, pénzre gondolnak, mit meg kell keresni;
kalapokra, miket meg kell majd fizetni; számlákra; miket ki kell majd
egyenliteni. Mind a sok rabszolga közt az ő büntetésük a legsulyosabb. A
kancsuka, mivel várják, nem két-, háromágu, mint a többieké; ötven ágból
van fonva. Dolgozz csak, rabszolga, mert másképp lesülyedsz oda, hol két
penny-s szivarokat szivnak; még alacsonyabbra is sülyedhetsz, egy
shillinges fröccsöt iszol; még elvesztheted a kocsit és omnibuszon kell
majd utaznod. A feleséged ruhája tavalyi divat lesz; a pantallód
kitérdesedik. Kensingtonból Kilburn-ba számüznek. Bizony, soknyelvü
ostor jutott néked, szeretett testvérem.

A divat rabszolgái kerülnek utánuk láttávolomba. Kínos gonddal vannak
felöltöztetve, kigöndöritve. Libériás, pompás hajduk; inkább a szem
gyönyörködtetői, semmint hétköznapi használatra szánvák. Ide kell
jönniök mindennap, akár vigak, akár szomoruak. Ezen, de csakis ezen az
uton haladhatnak; csakis ugyanazokat a szavakat használhatják
egymásközti beszédjökben. Másfélóra hosszat lassan kell haladniok
Hyde-Park Corner és a Magazine közt. Csakis ezeket a ruhákat szabad
viselniök; csakis ilyenszinü keztyüket; a nyakkendőjük csakis ilyen
mintáju lehet. Délutánra megint ki kell ám jönni, de majd kocsiban;
máskép öltözve; másfélóráig lassan fel és alá ügetnek bolond
körmenetben. Pedig ebédhez ismét öltözniök kell; ebédután kellemetlen
társadalmi kötelezettségeknek kell eleget tenni. Végre fáradságtól,
unalomtól a fejük a vállukra pottyan.

Estére visszatérnek a rabszolgák a munkából. Birák, pompás
védbeszédeikre gondolnak; iskolásfiuk, ide-oda vágják a szamárfüles
nyelvtant. City-kereskedők, üzleteken törik a fejüket. Boltifiuk,
boltilányok, most már hallgatagon ballagnak hazafelé; hazatér munkás,
iparosember. Két-három óra a tietek most, rabszolgák; gondolkodhattok,
játszhattok, mulathattok, szerethettek, ha nem vagytok tulfáradtak
ahhoz, hogy gondolkodjatok, mulassatok, szeressetek. Aztán be az ágyba;
készen legyetek, holnap uj munka következik.

Sötétség nyeli el a félhomályt; itt van megint az utca lánya. Akár az
árnyék, ugy lepi el a City napját. Itt a cselekvés ideje. Gonoszság,
nyomor kél az ő munkája nyomán.

A szükség ostora hajt; dolgozunk; az egész rabszolgatábor. Ha nem
végezzük el a munkát, lecsap az ostor; a fájdalmat a gyomrunkban
érezzük, nem a hátunkon. Mindezeknél fogva szabad embernek nevezzük
magunkat.

Egy-ketten bátran küzdenek azért, hogy igazán szabadok legyenek; s ezek
számkivetettek. Mi, jónevelésü rabszolgák, elhuzódunk előlük. Ebben a
világban a szabadság ára koplalás, szennyes odu. Csak akkor elviselhető
az életünk, ha a gyürüt a nyakunkba vettük.

Néha megkérdi önmagát az ember: – Mire ez a véget nem érő munka? Mire ez
a sok házépités, ez a sok főzés, ez a sok ruhavarrás? Vajjon annyival
irigylésreméltóbb a tücsöknél a hangya, ha egész életét ásással,
ételhordással tölti? Ideje se marad a dalra. Mire ez a kényszeritő
ösztön? Ezer munkára hajt, hogy ezer vágyunkat kielégitsük. Mühellyé
változtattuk a világot, hogy játékkal lássuk el magunkat. Hogy a luxust
megvásárolhassuk, feláldoztuk kényelmünket.

Izráel fiai! mért nem maradtatok békén a vadonban?! Kedves, barátságos
vadon lehetett! Egyszerü, egészséges táplálék mindig készen várt ott.
Sohse volt bajotok adóval, házbérrel; nem voltak köztetek szegények.
Sohse volt rossz az emésztéstek; soha semmi gondotok ezer betegséggel,
mi mind tultáplálkozásból ered. Egyetlen adag manna minden személyre; se
több, se kevesebb. Nem is tudtátok, van-e vesétek. Orvosok nem kinoztak
elméleteikkel; gyógyszereikkel, számláikkal. Nem voltatok se birtokosok,
se bérlők, se zálogjogtulajdonosok, se haszonbérrészesedők. Nem
ismertétek az ügyvédet; nem kellett jótanács; annyit perlekedhettetek a
szomszédokkal, amennyit jól esett. Nem voltak kincseitek, gazdaságaitok,
rozsdásodó pompátok. Feleségeitek, gyermekeitek el voltak látva. Nem
aggasztott az aggkorotok; tudtátok, hogy mindig lesz elég, amiből
megélhettek. Temetésteket – egyszerü, pompa nélküli müvelet – elintézte
a törzsfő. Ládd, ládd, szegény, balga gyermek; olyan frissen kerültél ki
Egyptom földjéből, mert nem birtál nyugodtan megmaradni ott?
Husos-fazékra éheztél, pedig tudtad, mi mindent rejt magában! Ki kell
tisztitani azt a husosfazekat; fát is kell vágni, aminek a tüzére
ráhelyezd. Állatot kell nevelni, mi megtöltse a husosfazekat; takarmányt
kell termelni, mivel az állatot hizlald, hogy megtömhesse a
husosfazekad.

Egész életünk munkája a husosfazék. Kényelmünket a husosfazék oltárán
áldozzuk fel; otthagyjuk lelkünk nyugalmát. Egy tál lencséért eladjuk
elsőszülöttségi jogunkat.

Izrael gyermekei, hát nem láttátok, milyen hosszu lesz a büntetés, amit
magatokra vettetek, mikor a vadonban felállitották a Borju képmását?
Elébe borultatok, kiáltván: „Ez legyen a mi Istenünk.“

Borjuhust akartatok. Hát nem gondoltatok rá, milyen árat fizet az ember
borjuhusért? Aranyborju cselédei, ti! Látom őket, itt feküsznek
szanaszéjjel a szemeim előtt; fáradt, végtelen tömeg. Látom: ott
dolgoznak a bányákban; fekete izzadság csurog az arcukról. Napfénytelen
városokban látom őket; hallgatagok, rosszkedvüek, meghajlottak. Ott
látom őket száraz szántóföldeken. Kohók tüzében is látom. Kék, fekete
öltönyben, amint vágóhidra lépnek, hogy életüket, vérüket áldozzák fel
az Aranyborju szolgálatában! Katonák! Azok is az Aranyborjuért áldoznak!
Látom, mint hordják a durva csuhát; látom füstben, gőzben, tüzben;
sipkában, köténnyel; mind a Borju szolgálatában. Ellepték a földet;
elárasztották a tengert. Vagy oda vannak láncolva számokhoz; oda az
iróasztalhoz. Felszántják a földet, hol az Aranyborju született. Hajókat
épitenek; vizrebocsájtják a hajót, az megint az Aranyborjut hordja.
Formába öntik a fazekat; a tálakat; asztalt faragnak, teritenek; széket
állitnak; mártásról álmodnak; előhozzák a föld alól a sót; damasztot
szőnek; elkészitik az éket, hogy az Aranyborjut szolgálják.

Arravaló a világ, hogy együnk az Aranyborjuból. Háboru és kereskedelem,
törvények, tudomány! Mi más, ha nem a négy oszlop, min az Aranyborju
nyugszik? Ő a mi Istenünk. Az ő hátán jöttünk el a hatalmas őserdőkből,
hol elődeink diót ettek, gyümölcsöt. Ő a mi Istenünk. Ott a temploma
majd minden utcában. Kékruhás papja mindig ott áll az ajtóban: hivja a
népet, hogy imádják. Hallga! áthallik hangja a gáztól mart légen: – Itt
az idő! itt az idő! no vegyetek, népek, vegyetek! Hozzátok ide orcátok
veritékét, szivetek fájdalmát: vegyetek rajt Borjuhust. Adjátok éltetek
legszebb esztendeit érte. Ide a gondolataitokkal, reményeitekkel,
szerelmetekkel: Borjuhust kaptok érte. Itt az idő! Itt az idő! Vegyetek!

Izrael gyermekei, mondjátok meg: minden ízével is, megérte ezt az árat a
Borjuhus?

Hát mi. Ugyan mi bölcsességet tanultunk annyi évszázadon keresztül?
Nemrég beszéltem egy nagyon gazdag emberrel. Pénzembernek hivja magát,
nem tudom, mit jelent a szó. Gyönyörü házát – husz kilométernyire lakik
Londontól – otthagyja minden reggel. Télen-nyáron felcihelődik egynegyed
nyolc órakor. Gyorsan, magánosan reggelizik, mikor még mind alusznak a
vendégei. Mire visszatér, épp annyi ideje marad, hogy gyorsan
felöltözzék a pompás ebédhez, amin valósággal résztvenni ugysem bir;
tulfáradt; tulontul el van foglalva a gondolataival. Ha valamelyes
pihenőt enged magának, azt is Ostendében tölti. Egy-két hétre lerándul
oda; épp akkor, mikor a legkényelmetlenebb ott, mikor a legtöbben vannak
lenn. Magával viszi a titkárát; ezer sürgönyt kap, meneszt naponkint;
magántelefonja van, beszélhet egyenesen Londonnal; azt felviteti a
hálószobájába.

Hasznos találmány a telefon. Üzletemberek csodálkoznak, hogy foroghatott
a világ ezelőtt nélküle. Magam azon töröm a fejem, hogy rendes,
hétköznapi ember, kiben benn van fajának valamennyi szenvedélye, mért
nem tartja üzleti ügyeit, személyét, ezer mértföldnyire e nemes
találmánytól. El birom képzelni, hogy Jób, Grizelda, vagy Sokrates
nagyon szerettek volna telefont darabig. Sokrates például hiressé vált
volna, ha három hónapra telefont bérel. Ami engem illet, én kicsit
érzékeny vagyok iránta. Egyszer egy hónapig éltem egy hivatalos
helyiségben, hol telefon volt. Már amennyiben azt egyáltalán életnek
lehet nevezni. Azt mondták, ha ottmaradtam volna, megtartom a szerszámot
még két-három hónapig, szépen hozzászokom. De vannak barátaim –
valamikor félelmet nem ismerő, magasszellemü férfiak – kik most ott
állnak egyfolytában egy negyedóráig a telefonjuk előtt, és az nem is
felel. Azt beszélik, eleinte ők is orditottak, szitkozódtak, ahogy én
tettem; de most, ugy látszik, a szellemük le van győzve, tiporva. Igy
van ez: vagy a telefonod töröd el, vagy az tör meg téged. Szeretnél
valakit meglátogatni, ki két utcával tovább, a szomszédban lakik.
Felteszed a kalapod; ott vagy két perc mulva, ha akarsz. Épp indulni
készülsz, mikor szembekerülsz a telefonnal. Gondolod: na, felhivom, hadd
legyek biztos benne, hogy otthon van-e. Avval kezdődik az ügy, hogy
féltucatszor csöngetsz és féltucatszor nem jelentkezik senki. Égsz a
türelmetlenségtől, a méltatlankodástól, hogy igy elhanyagolnak. Ott
hagyod a készüléket és leülsz, hogy dühös levelet irj a központnak, de
még mielőtt befejezted, szól a csengő. Megragadod a hallgatót, ugy
orditod bele:

– Hogy az Istenbe nem kapok feleletet, mikor odacsöngetek? Itt állok épp
háromnegyed órája és rángatom a kagylót. Eddig harmincszor csöngettem
oda. (Nem igaz. Mindössze nyolcszor huztad meg; a háromnegyed óra is
erős tulzás; de érzed, hogy a nyers igazság nem alkalmas a jelenlegi
helyzetben.) – Ez kérem nem járja, – folytatod – megteszem a
feljelentést. Minek van telefonom, ha nem kapok feleletet, mikor
csöngetek? Fizet az ember hatalmas summát, hogy ezt a vacakot
megszerezze, aztán a kutya se ügyel az emberre. Reggel óta csengetek.
Mért csöngetek reggel óta?

Feleletre vársz.

– Mi?… hogyan?… Nem értem, mit mondott.

– Azt mondom, hogy másfél óra óta csöngetek és nincs felelet, – kiáltsz.
– Feljelentést teszek a társaságnál.

– Mi van a társasággal? Ne tessék olyan szorosan beszélni, nem hallani
egy szót se. Melyik szám tetszik?

– Az ördög bujjék a számba; azt kérdem, mért nem kapok feleletet, ha
csöngetek.

– Nyolcszáz, meg micsoda?

Vitatkozásra képtelenné váltál. Tönkremenne a szerkezet, olyan
kiszólásokat birnál csak alkalmazni. Ha csak a felét mondod el annak,
amit érzel, robbanást idéz elő ott, ahol kicsit gyöngébb a drót. Nincs
is emberi szó, ami egész helyesen jellemezze a helyzetet. Ágyu lenne az
egyedüli eszköz, amivel a véleményednek érvényt szerezhetnél. Feladod a
harcot; már nem akarsz felelni; letörten jelented ki, hogy
összeköttetést szeretnél négy-hét-öt-hattal.

– Négy-négy-öt-hat? – kérdi a lány.

– Nem; négy-hét-öt-hat.

– Hat-öt, vagy öt-hatot tetszett mondani?

– Hat-öt; dehogy! Öt-hatot mondok; dehogy is, – várjon csak egy
pillanatig. Már nem tudom, melyik volt.

– Akkor jó lesz, ha utána néz; – mondja szigoruan az ifju hölgy. – Egész
délelőtt feltart.

Ujra kikeresed a számot; végre kijelenti, hogy össze vagy már kötve;
most szorosan a füled mellé fogod a hallgatót és vársz.

Ha pedig valami ezen a kerek világon tehet férfiut nevetségessé, akkor
ez a helyzet az. Ott állasz lábujjhegyen; feszülten figyelsz a kis
szerkezetre, ami a kezedben van. Nem hallasz semmit. Fáj a hátad, fáj a
fejed; fáj még a hajad is. Hallod, mint nyilik meg az ajtó mögötted;
mint lép valaki a szobába. Nem fordulhatsz meg. Csunyául ráförmedsz;
hallod, mint csapják be ismét az ajtót. Rögtön eszedbejut, hogy ez
minden valószinüség szerint Henrietta. Hisz megigérte, hogy
féltizenkettő körül meglátogat; ugy volt, hogy ebédelni viszed. Tizenegy
óra volt, mikor kikezdtél evvel a pokolgéppel; most már bizony lehet
féltizenkettő. Hirtelen elsuhan előtted egész elmult életed; szomoru
emlékek élednek fel nagyanyádról. Elmélkedsz, vajjon meddig birod még ki
ezt a helyzetet; alapjában véve igazán szükség van-e arra, hogy beszélj
avval az emberrel, ki ott lakik egy-két utcával arrébb. Akkor a
központbeli rádszól, hogy végeztetek-e.

– Végeztünk?! – mondod keserün; – de még el se kezdtük!

– Tessék sietni! – igy a felelet, – mert nem lehet olyan soká fentartani
az összeköttetést.

Eme figyelmeztetésre ujra megragadod a szerszámot. – Hát ott van végre?
– kiáltod ugy, hogy meglágyitanád akármelyik irgalmasrendi barát szivét.
Aztán – mely gyönyörüség! mi boldogság! hallod, hogy messzi távolból
emberi hang felel:

– Itt vagyok; no mi az?

– A négy-öt-hét-hat?

– Micsoda?

– Ön a négy-öt-hét-hat? Williamson?

– Ki beszél ott?

– Itt nyolc-egy-kilenc; Jones.

– Bones?

– Nem; Jones. Ön a négy-öt-hét-hat?

– Az hát; mit akar?

– Mr Williamson odahaza van?

– Odahaza? – Ki beszél ott?

– Jones! Otthon van Mr Williamson?

– Ki?

– Williamson. Wil-lli-am-son!

– Sámson? – Nem hallok semmit.

Végső erőfeszitéssel összeszeded magad; emberfölötti türelemmel
megérteted avval a hájfejüvel, hogy arra vagy kiváncsi, otthon van-e Mr
Williamson; arra azt feleli, (legalább ugy rémlik, azt.) Itthon van,
egész délelőtt.

Kapod a kalapod és átmégy.

– Kérem szépen; Mr Williamsonnal akarok beszélni.

– Igen sajnáljuk, uram; – hangzik az udvarias felelet; – elment.

– Elment? Hogy-hogy? Hisz épp most mondták telefonon, hogy itthon van
egész délelőtt.

– Nem; azt mondtuk, egész délelőtt nincs itthon.

Visszamégy; leülsz a telefon elé és rámeredsz. Nyugodtan,
rendithetetlenül függ ottan. Ha mindennapi, közönséges készülék lenne,
akkor ez volna neki az utolsó órája. Egyenesen lemennél a konyhába,
megragadnád a baltát és különböző darabkákra osztanád; kapjon belőle
minden ember egész Londonban. Csakhogy idegesit az elektromosság, aztán
van valami ebbe a telefonba, ahogy ott áll a fekete lyukkal meg göndör
drótokkal, ami elveszi a bátorságod. Olyanféle érzésed támad, hogy ha
nem bánsz jól vele, előbujik belőle valami és megijeszt; még biróság elé
kerülsz; Isten ments! inkább megelégszel annyival, hogy elátkozod az
egészet.

Ilyen simán akkor megy minden, ha a te állomásodról akarsz beszélni.
Csakhogy ez nem a legrosszabb oldala annak, mire a telefon képes.
Értelmes ember, ha kis tapasztalatot gyüjtött, nyugodtan él tovább és
békét hágy neki. De a leggonoszabb bajoknak nem magad vagy az okozója.
Ma tovább akarsz dolgozni; kiadod a parancsot, hogy ne zavarjanak. Ebéd
ideje elmult; gondolkodol, lehunyod a szemed; még a szobában levő
tárgyak se zavarjanak gondolkodás közben. Azon vagy, hogy a széked most
nem fogod elhagyni egy darabig. Egyszerre csak felharsan ott a
telefon-csöngettyü. Felugrasz; pillanatig nem tudod egész biztosan,
vajjon rádlőttek-e, vagy dynamitmerénylet áldozata lettél.
Gyengédségedben, habozás közben eszedbe jut, hogy talán ha nem veszed
figyelembe az egészet, megunják és békibe hagynak. Csakhogy az ő
módszerük nem ilyen. Dühösen berreg a csöngettyü minden tizpercnyi
időközben. Nincs semmi körülötted, amibe belebugyolálhatnád a fejed.
Gondolod, jobb lesz, ha egészen elkészülsz a kis üggyel. Sorsodnak
elébemégy és vadul kiáltasz:

– Mi az? Mit akar?

Felelet nincs, csak zavaros moraj; valahogy lassan azt veszed ki, hogy
ott két ember szitkozódik egymással. Egész csunya nyelv, amin egymással
értekeznek. A telefon, ami rendkivül megfelel káromlások továbbitására.
Mindennapi rendes beszéd csak ködösen hangzik el benne; de minden szó, a
mit két ilyen ember mond egymásnak, tisztán hallatszik London valamennyi
előfizetőjének telefonjában.

Hiábavaló megvárni, mig elkészülnek. Mikor kimerültek, megint kérdőre
vonod a hallgatódat. Felelet nincs. Egész megbolondulsz; gunyorossá
válsz; csakhogy gunyorosan fölényesnek lenni, mikor nem tudod, hallgat-e
valaki a másik oldalon vagy se, nem észszerü mulatság.

Ugy körülbelül negyedórai kérdezősködés után: „Nohát. Ott van a
telefonnal?“ „Itt vagyok!“ „Akkor rendben van“. A központ ifju hölgye
megkérdi tőled, hogy mit akarsz.

– Én nem akarok semmit, – felelsz.

– Akkor minek függeszti le a hallgatót? – válaszol; – az nem játszani
való.

Méltatlankodástól nem jutsz szóhoz egy ideig; magadhoz térsz,
elmagyarázod, hogy téged kerestek.

– Ki kereste? – kérdi.

– Én nem tudom.

– Jobb volna, ha tudná, – jegyzi meg.

Általános undorral vágod oda a kagylót; visszaülsz. Mihelyt ott vagy,
ujra megszólal a csöngettyü; felugrasz és hallani szeretnéd, hogy mi a
menykőt akarnak; hol a pokolba vannak, akik keresnek.

– Ne beszéljen olyan hangosan. Mit akar maga? Mért csönget föl, aztán
nem felel? Hagyjon énnekem békét.

– Hong-Kongot nem kaphatjuk ám meg hetvennégyér!

– Helyes; bánom is én.

– Venné helyette Zulus-t?

– Mit akar tőlem? – kérded.

– Venné Zulus-t? Zulus-t; hetvenhárom és félér’?

– Nem kell énnékem, ha hatot ád belőle egy hatosér se. Miről beszél?

– Hong-Kongról… hogy nem kaphatjuk meg hetvennégyér’ – de várjon csak
egy percig. (Elmulik a perc.) Ott van még?

– Én itt vagyok, de maga alighanem nem én velem akar beszélni.

– Hát megkaphatjuk, ha akarja Hong-Kongot hetvennégy-hétnyolcadér’.

– A fene rágja meg Hong-Kongot magával együtt. Mondom, hogy rossz cimre
beszél. Mondtam egyszer.

– Mennyit mondott egyszer?

– Azt mondtam már egyszer, hogy nem jó helyre beszél. Ugy értem, hogy
nem énvelem akart beszélni.

– Ki beszél ott?

– Nyolc-egy-kilenc; Jones.

– Ojjé; nem egy-kilenc-nyolc?

– Nem.

– Akkor jónapot.

– Jónapot.

Hogyan üljön le ezekután az ember, hogy az európai krizisről derüs
hangon értekezzék? Még ha akármilyen szükséges másképp, ez is ok arra,
hogy a telefontól eltekintsek. Az előbb egész más dologgal voltam
elfoglalva, olyan argumentumokat hoztam, mik ha magukban véve nem is
komolyak, igen komoly dologra vonatkoztak; az ember gazdaság vágyának
soha ki nem elégithető természetére. Ilyen magasröptü erkölcsi vita
mellől elcsalt az, hogy a „telefon“ szót leirva láttam. Ennek az
eredménye, hogy fellázitja ellenem a sok vad kritikust az „Uj
Humor“-nál, ha büneik büntetésekép ez a könyv a kezükbe kerül. Feledjük
hát e kiruccanást és térjünk vissza a milliomos ismerőshöz.

Valamelyik nap ebéd után együtt ültünk káprázatosan berendezett
ebédlőjében. Az ezüstlámpánál meggyujtottuk szivarjainkat. Az inas
visszahuzódott.

– Ez a szivar itten; – jegyzi meg hirtelen barátom, valószinüleg minden
„á propos“ nélkül, – darabonkint hat sillingembe kerül; én ezerszámra
veszem.

– Nagyon is elhiszem, – mondok, – mert meg is éri.

– Meg ám, magának, – feleli majdnem vadul. – Mit fizet maga rendszerint
egy szivarért?

Évek óta ismerjük egymást. Mikor először találkoztunk, egész irodája
hátsó helyiség volt az ötödik emeleten, a Strand piszkos
mellékutcájában. El is tünt onnan azóta. Itt-ott együtt ebédeltünk
akkortájt valamelyik Great Portland street-i vendéglőben egy silling
kilencvenért.

A barátságunk elég erős arra, hogy megbirjon ilyen kérdést.

– Három pence; – felelek. – Skatulyástól belejön valamivel többe, mint
két pence-be.

– Na lám; – mondja; – és a kétpennys szivarja épp annyi örömöt okoz
magának, mint nekem az ötsillinges szivarom. Ez négy
silling-kilenc-pence körüli veszteség minden alkalommal, ha rágyujtok. A
szakácsom kap évente kétszáz fontot. Nem élvezem ugy az ebédem soha,
mint mikor négy sillingbe került; abba is negyed palack Chianti. Mert a
saját személyemre nézve mondja, mi különbség az énnekem, hogy fogaton
hajtatok-e az irodámba, vagy omnibuszon? Sokszor megyek omnibuszon; sok
bajt elkerülök vele. Kelletlen dolog az embernek, a kocsisa hátát nézni,
ha a rendőr omnibuszokat félórákkal előre enged. Azelőtt még omnibuszra
se tellett nékem. – Hammersmith-ből gyalog jártam minden reggel az
„office“-ba. Sokkal egészségesebb voltam. Felingerülök, ha rágondolok,
hogy milyen nehezen dolgozom, anélkül, hogy valami gyönyörüségem lenne
belőle. A pénzem csomó embernek okoz örömöt, a kikkel semmit se törődöm,
a kik csak azért a barátaim, mert valami hasznot remélnek tőlem. Ha
minden este megehetnék egy száz guineás vacsorát egész magam és
négyszázszor annyira élvezném, mint annakidején a négysillingeseket;
akkor igen. Akkor volna valamelyes értelme. Istenem, mért nem birom
megtenni?

Sohse hallottam igy beszélni. Elragadtatásában felállott az asztal
mellől; a szobában kezdett fel- s alá járkálni.

– Mért is nem táblázom be a pénzemet két és fél percentre? – folytatja.
– Még ha legrosszabbul üt is ki, biztos ötezrem van évente. Józan
észszerint mire kell több az embernek? Mondom is magamnak mindig:
Megteszem, meg. Hát mért nem teszem?

– Hát igazán mért nem teszi? – felelem visszhangkép.

– Épp ezt akarom megtudni magától, – mondja. – Maga azt állitja, hogy
megérti az emberi természetet; énelőttem ugyan titok az. Maga az én
helyemben csak ugy tenne, mint én; jól tudja. Ha valaki százezer fontot
hagyna holnap magára; lapot inditana, vagy szinházat épittetne – valami
átkozott csalafintaságba kezdene, hogy megszabaduljon a pénzétől és napi
tizenhétórás izgalmakon menjen keresztül; bizony igy tenne.

Megszégyenülten horgasztottam le a fejem. Éreztem, nem vádol
igaztalanul. Mindig is az volt az álmom, hogy ujságot nyomassak,
szinházam legyen.

– Ha csak azért dolgoznánk, amit ki birunk adni, – folytatja, – a City
holnap reggel becsukhatna. Annak az ösztönnek akarok a mélyére hatolni,
amelyik munkára hajszol bennünket a munkáért magáért. Micsoda ördög az,
aki a hátunkon nyargal, örökkön-örökké munkára ösztökél?

Szolga lépett be az egyik ausztriai bányájából érkezett sürgönnyel. El
kellett válnunk. Hazafelé ballagva, a szavain gondolkodtam. Mire ez a
végnélküli munka, robot? Mért kelünk fel minden reggel; mosakszunk,
felöltözünk, hogy estére levetkőzzünk és ágybafeküdjünk ismét? Mért
dolgozunk annyit azért a pénzért, amin kenyeret vásárolunk; kenyeret,
ami erőt ád a további munkához? Minek élünk, hogy a végén egyszerüen
bucsut mondjunk egymásnak? Minek dolgozunk, gyermekeket hozunk a
világra, kik csak meghalnak megint; kiket szintén eltemetnek.

Mire őrült hajszánk; szenvedélyes vágyaink? Nem mindegy az az idők
végtelenjében, vajjon valamikor az Unio zászlaja, vagy más háromszinü
zászló lengett Badajoz harctere fölött? Mégis a vérünket öntöttük a
rögre, hogy eldöntsük a kérdést. Ha eljött megint a jégkorszak s
csönddel öltözteti fel a világot; fontos-e akkor majd, kinek lába érte
először az Északi Sarkot? Mégis, nemzedék-nemzedék után, fehér
csontjaink a mértföldkövek az odavezető uton. Olyan hamar a kukacoké
leszünk; nem mindegy az, szeretünk-e, vagy gyülölünk? Csak a forró vér
rohan ereinkben, szivünk, agyunk kopik árnyékos, ködös remények után
való futtunkban; mind eliramlanak pedig, a mint közeledünk hozzájuk.

Virágbaszökken a bimbó; felszivja magába a föld minden édességét,
lezárja kelyhét minden éjjel; alszik. Majd különös formában, a szerelem
környékezi meg: vágy füti, hogy himpora összekeveredjék más virág
himporával. Aztán lehullanak a szines levelek; vándorló bogár viszi a
magot virágról-virágra. S változik az évszak; napsugarat hoz és esőt;
elhervad a virág; sohse tudja meg, hogy mért élt; ugy véli, neki épült a
kert; nem ő a kertnek. Piciny lelkében, – mely talán gyomra is –
otthonról, élelemről álmodik a korall-bogár. Mélyen dolgozza bele magát
a sötét vizekbe, ő nem tud a koráll-szigetekről, miket alkot.

De megmarad a kérdés? Mire jó mindez? Megmagyarázza a tudomány.
Küzdelem, szenvedés évein javul a faj; majmon keresztül, étherből
származott az ember. Eljövendő évek munkájában mindmesszebbre szakadunk
az állattól. Küzdelem, fájdalmon keresztül; agyunk vért izzad; de
felemelkedünk az angyalokig. Az angyalok birodalmába jutunk.

De mire az épités? Mire mulik a számtalan esztendő? Mért nem született
az ember mindjárt istennek, a mivé lenni akar; születésekor mért nincs
már benne mind a képesség, a minek megszerzéséért elődei haltak halált?
Mire az igyekezet, hogy „Én“ mivé lehetek? Mért jöjjön utánam egy Én,
saját utódom, ki előtt vadember kell, hogy legyek. Ha minden lehetséges
a Mindenség alkotója előtt: mire akkor a protoplazma-cella; mért nem
kész az eljövendő embere mindjárt? Mire annyi veszendőbe menő emberi
generáció, hogy ő éljen, megjőjjön? Magam se vagyok egyéb, csak porszem,
mely az Eljövendő talaját termékenyitem?

Vagy ha más csillagzatokon teljesül be sorsunk, mire akkor ezen a
planétán a szenvedés? Olyan munkán dolgozunk, mely tulságosan nagy ahoz,
hogy észrevegyük? Szenvedélyeink, vágyaink megannyi ostor; az ő
segitségükkel hajszoltatunk? Talán valamennyi elmélet több reménnyel
kecsegtet, mint az a tudat, hogy egész igyekvő, szenvedéssel teli
életünk nem egyéb, mint testeink örökös, változó formáju forgataga;
börtöne? Ha visszatekintünk a darab időre, mellyel homályos szemünk a
multat méri, mit látunk? Végtelen gonddal felépült civilizációk;
elsöpörte, elveszitette őket az idő. Hitvallások, melyekért emberek
éltek és meghaltak; könnyü tréfává vedlettek. A görög müvészetet
elsöpörte a gót kultura pora. A testvériség álmát fojtotta vérbe
Napoleon. Nem maradt egyebünk, mint az a remény, hogy maga a munka, nem
az eredmény, az igazi nagyság. Talán gyerekek vagyunk, kik azt kérdik: –
Mire kellettek ezek a leckék? Mire lesznek ezek jók? De jön idő, mikor a
fiu megérti, mért – tanult nyelvtant, földrajzot: még az évszámoknak is
jelentősége van. De csak akkor érti, ha odahagyta már az iskolát, mikor
kilépett már a nagyvilágba. Tán ha kicsit megnőttünk, mi is felfogjuk
majd létünk kérdését.



Hogy bánjunk a nőkkel?

A mézeshetekről beszéltem egyszer egy hölggyel. Megkérdeztem: Mi jobb:
Hosszu mézeshetek, vagy csak olyan vidéki, szombattól hétfőig tartók?

Hallgatott. Ugy tetszett, inkább visszapillant feleletért, semmint a
jövőbe.

– Én hosszu mézesheteket ajánlanék; – felel végre; – legalább is a
régidivatu egy hónapot.

– Mért; – makacskodtam; – ugy látszik, az idők irányzata olyan, hogy
ezeket a dolgokat mind szükebbre szabja.

– De az is uj irányzat, – felel, – hogy sok olyan dologtól igyekszünk
szabadulni, a mivel bölcsebb volna szembeszállni. Magam ugy tartom, hogy
– akár jóra, akár rosszra fordul a dolog, – mennél hamarabb tud mindent
férfi, asszony – annál jobb.

– Mit tud mentől hamarabb?

Ha valamelyes hibája van ennek az asszonynak, a miről én nem tudok,
akkor a titokzatosságra való hajlandóság az.

Az ablakhoz lép és kitekint rajta.

– Valamikor ugyhiszem, az volt a szokás, – még mindig a nedves, csatakos
utcára tekint, – régi emberek, régi asszonyok között, hogy mikor egy
férfi és egy nő megszerették egymást, vagy azt hitték, hogy szeretik,
elküldték őket nászut éjszakáján a templomba. Annak a templomnak a sötét
mélyedéseiben, kanyargó utai között, addig vezette őket a pap, mig
elérkeztek a nagy terembe, hol istenük hangja lakozott. Avval otthagyta
őket a pap; kiment és rájukzárta a hatalmas kaput. Ott, csöndben,
egyedül, hozták meg az áldozatot; azon az éjjelen a Hang szólt hozzájuk;
megmutatta eljövendő életüket; megmondta; jól választottak-e; élni
fog-e, vagy elhal szerelmük? Reggel eljött a pap és visszakisérte őket a
napvilágra; továbbra ott éltek felebarátaik között. De kérdezni nem
szabadott egynek is; és felelni sem szabadott a kérdésekre. No, a
huszadik századbeli mézeshetek Brightonban, Schweizban, Ramsgate-ban –
mert azt választjuk ki, a melyik közelebb van, vagy olcsóbb – mindig ugy
tünnek fel, mint az a magányos éjjel, mit ott töltött az ifju pár a
templomban az istenség oltára előtt.

Fiuk, lányok összeházasodnak; megcsókoljuk, meggratuláljuk őket; a
küszöbről – régi szokás szerint – rizst, régi papucsot hajitunk utánuk;
jókivánságaink elkisérik őket. A fiu keztyüs kézzel integet vissza; a
lány kis zsebkendőjét lobogtatja a kocsi-ablakból; látjuk mosolygó
arcukat, halljuk nevetésüket, mig eltünnek a kanyarulatnál. Megyünk a
dolgaink után; elmulik egy darab idő: valamelyik nap találkozunk velük;
az arcuk öregebb, szigorubb; szeretném tudni, mit mondott a Hang nekik
az idő alatt, mig nem láttuk őket. De hát persze; ilyesmit nem kérdezhet
az ember. Meg nem is felelnék rá az igazat, ha tennők.

Nevetett; otthagyta az ablakot és helyet foglalt a teaasztal mellett;
más vendégek jöttek; képekről, darabokról, ismerősökről folyt a szó.

Éreztem, nem volna okos dolog, ha követnők e barátnőm tanácsát,
bármennyire is értékelem különben a véleményét.

Mert a nő tulságos komolyan veszi az életet. Hisz legnagyobb részüknek
komoly ugy is; Isten a tudója. Épp azért jobb, ha nem vesszük még
komolyabban, mint a hogy muszáj.

Jackie, meg a kis Jill hasraesnek a domboldalon; megfájdul a kis térdük;
kicsi orrukból folyik a nehezen megszerzett vér. Bölcsen vigasztaljuk:

– Ugyan ne sirjatok annyit; – mondjuk – ne legyetek olyan nagy gyerekek.
Kisfiuknak, kislányoknak meg kell tanulni, hogy a szenvedéseket
elviseljék. No talpra; neki a gödörnek; töltsétek meg ujból.

Jackie, Jilly megtörlik piszkos kis öklükkel a szemüket; bánatosan
tekintenek vérző térdükre és visszatotyognak a gödörhöz. Kinevetjük
őket, de rosszakarat nélkül.

– Szegény kis lelkek, – gondoljuk, – hogy odáig voltak. Azt hinné az
ember, félig agyonütötték őket. Pedig csak horzsolás. Milyen lármát is
tesz ilyen gyerek! Jó adag stoizmussal kezeljük Jackie és Jillie esetét.

Ha pedig – felnőtt Jackiek, őszül a bajuszunk, szemünk mellett itt-ott
egy szarkaláb, mi pottyanunk el a domboldalon, ha a mi kis ásónk törik
el, jó Isten! Minő tragédia! Akkor leszednők a csillagokat; megállitanók
a napot – felfüggesztenők a természet törvényeit.

A domboldalról lejövet Mr. Jack és Mrs. Jill – hogy mit csináltak ott
fönt a dombon, nem akarjuk kérdezni – megbotlanak egy kiálló kőben;
biztosan a Mindenség gonosz erői görditették elébük. Mr. Jack és Mrs.
Jill megütötték ostoba fejüket. Mr. Jackben és Mrs. Jillben megtörik a
kis sziv; csodálkoznak, hogyan foroghat a világ tovább; hogy járhatnak
az emberek a dolgaik után ilyen balsors láttán.

Sohse vegyétek olyan komolyan a dolgot, Jack és Jill. Belekontárkodtatok
a boldogságtokba, elrontottátok; menjetek vissza a dombra; töltsétek meg
ujból a gödröt. Most majd csináljátok ügyesebben. Mit is követtetek el?
Valami jókora bolondságot ugye? Biztos vagyok benne.

Kacaj, sóhaj – csók, Isten veled – az egész élet. Érdemes miatta annyit
bajlódni, aggódni? Egészbenvéve vig dolog. Bátorság, pajtás. Nem állhat
a hadjárat csupa trombitaszóból, furulyából, bucsupohárból. Itt-ott
menetelés, tusa is akad. Pompás helyecskék vannak ám a sátrak körül; vig
esték a tábortüz mellett. Fehér kezek integetnek; szép szemek ködösek,
ha bucsuzunk. Csak nem szöksz el a harci muzsika elől? Min panaszkodol?
Előre; egyeseké a vitézségi érem; mások orvos késére kerülnek.
Előbb-utóbb valamennyiünknek hat láb anyaföld jut ki. Ugyan mitől félsz?
Bátorság, pajtás.

Az alligátor örökké mosolygó magateltsége, elégedettsége és a láma
borzongó érzékenysége között – minden erősebb szóra halálért eped – sok
ut áll. Hogy emberséggel viseljük sorsunkat, ugy kell éreznünk, mint
embernek. Bölcselkedő barátom; ne próbáld vigasztalni felebarátod, ha
gyermeke koporsójánál áll, avval a derüs felfogással, hogy ugy száz év
mulva ugyis egész mindegy lesz az neki. A mondókád nem igaz;
megváltozott az a felebarátod az idők végtelenségéig. Talán jobb igy; de
ezt ne emlitsd. Golyóval a nyakában, sohse lesz többé a régi ember az a
katona. Pedig kacag, mulat; megissza a pohár borát; megüli a lovát. Csak
itt-ott, ugy estefelé, ha változik az idő, rájön a betegsége. Sötét
sarokban találod a vánkosán.

– Halló, vén gyerek: baj van?

– Semmise; a régi seb csak, tudod. Hamar elmulik.

Csukd be csöndesen a sötét szoba ajtaját. Ha neked vagyok, nem is
maradnék ott a vigasztalására. Nemsokára eljönnek ugyis, hogy
rácsavarják a koporsószögeket. Ugy vélem, szeretne addig egyedül maradni
a bajával. Hagyjuk magára. Majd ugy későbben, ősz felé, visszatér a
clubba. Darabig majd előnyt kell adni a játékban neki; de nemsokára ujra
jó formába lesz. Itt-ott, ha majd látja a többiek fiait az uton
szökdécselni; ha Brown felszalad hozzá megmutatni, hogy ni csak az a
széllelbélelt Jimmy megnyerte a nagydijat; ha Jonesnak gratulál, hogy a
legidősebb fia sikerrel tette le a vizsgát; csunyán összerándul a régi
seb. De hamar elmulik a fájdalom. Nevet a történeteinken és elmondja a
saját kis történeteit; megeszi az ebédjét; eljátsza a játszmát. Hisz
csak seb.

Tommy sohse lehet a miénk; Jenny nem szeret. Nincs óbor; sört kell majd
innunk. Istenem; hát mit akartok, mit csináljunk? Szidjuk vigan a Sorsot
mindenesetre – mindig jó, ha valakit alaposan kiszidhatunk. Sirjunk;
tördeljük a kezeinket – meddig? Nemsokára szól az ebédre hivó harang; ma
Smith-ék is itt lesznek. Majd beszélni kell az operáról, a tárlatokról.
Hamar csak; hol az Eau de Cologne? – – Hol a sütővas? Vagy jobban
szeretnétek, ha öngyilkossá lennénk? Hát érdemes? Csak pár esztendőt
még; holnap már talán – valahonnan virágtartó vagy darab vakolat hull le
s a Sors ingyen megszabadit általa bajtól, szenvedéstől.

Mint durcás gyerek, szipogjunk nap-nap után? Törtszivü kis Jackie, kis
Jullie vagyunk. Sohse mosolygunk többet; elsorvadunk; elhalunk;
tavasszal majd eltemetnek. Szomoru a világ és olyan kegyetlen az élet;
olyan hideg a menyország. Ó, Ó! Megütöttük magunkat.

Vinnyogunk, sirunk minden fájdalmon. Régi, erős napokban igazi
veszedelmeknek mentek elibe a férfiak; az élet minden órájában igazi
harcok vártak; nem maradt idő sirásra. Halál, baj mindig ott leselkedett
az ajtó előtt. Megvetette őket az ember. Most még lombsátor közé rejtett
villánkban is mély sebet csinálunk a karcolásból. Agónia lesz a
fejfájásból; tragédia minden szivfájás. Meggyilkolt apa, vizbefult
kedves; meggyalázott anya, szellem, lemészárolt udvarnagy kellett ahoz,
hogy Hamletből akkora izgalmakat váltson ki, minőt modern poéta
valamelyik karénekeslány rosszkedvü tekintetén érez.

„Mélyebben érzünk“; akár Mrs. Grummidge. Ez a hölgy könnyü, kellemes
életet tulkomolyan fogott fel. Ulysses hajósa az ég haragját, villámát
és dörgését egyforma jókedvvel fogadja. Modern hajósok, mi;
érzékenyebbek lettünk. A napsugár eltikkaszt; az eső megborzongat.
Mindkettőt jajveszékelő önszánalommal fogadjuk.

Ahogy ezt elgondoltam, eszembe jutott egyik barátom; olyan ember, kinek
derüs értelmessége sokszor segitett ki hinárból; őt is megkérdeztem a
mézeshetek-kérdésben.

– Kedves fiam, – mondja, – fogadd meg a tanácsom. Ha valaha házasodsz,
ugy rendezd be, hogy a mézeshét ne legyen több a valóságban egy hétnél;
az is rövidke, bolondos hét. Csinálj egyhetes Cook féle körutazást.
Esküdj meg szombaton reggel; maradjon el a reggeli és egyéb
nyavalygások; csipd meg a tizenegyes párisi gyorsat. Vasárnap vidd fel a
drágát az Eiffel-toronyra. Fontainebleu-ben ebéd. Maison Doréeben
vacsora; este a Moulin Rouge. Utána az éjjeli luzerni személyvonat.
Hétfőd, kedded áldozd Schweiznak; Rómába csütörtök reggel érkezz;
utközben megtekintheted az olasz tavakat. Pénteken már Marseille-t
érinted; onnén is ruccanj le Monte-Carlo-ba. Hadd próbálkozzon meg a
kicsi is a zöld asztalnál. Szombaton korán reggel Spanyolországba
indulj; vágd át öszvérháton a Pireneusokat; vasárnap Bordeauxban
pihenhetsz. Hétfőn megint Párisban vagy (hétfő jó operanap); kedden este
otthon is lehetsz már; de örülsz is neki. Ne adj időt a kis nőnek, hogy
birálgasson téged, mig meg nem szokott. Nincs ember, ki ne szorulna
valamelyes segitségre, ha először intimen jelenik meg fiatal leány
előtt. A mézeshetek a házassági mikroszkóp. Zavard össze. Keverj bele
mindenfélét. Boritsd el minden más érdekkel. Ne maradj veszteg; ne tedd
ki magad szigoru vizsgálatnak. Arra is gondolj, hogy a férfi akkor mutat
legjobban, ha cselekszik, dolgozik; az asszony akkor legkevésbbé. Csak
rázd őt; rázd, nem bánom, akárki is. Legyen rengeteg utipodgyász, a mire
vigyáznia kell; ugy intézd, hogy mindig siessen a vonatot elérni. Hadd
lássa, hogy a hétköznapi férj mint telepszik le kényelmesen a kocsi
vánkosra, a feleségének meg egyenesen kell ülni a kis sarokban. Hadd
hallja, mint káromkodnak más férfiak. Hadd érezze más férfiak
dohányszagát. Siess; szoktasd hamar hozzá, hogy az embereket igazi
világitásban lássa. Akkor kevésbbé lesz megijedve, meglepetve, ha majd
hozzád kell szoknia. Egyike a legkedvesebb barátaimnak; szeretetreméltó
fickó, az egész házasságát avval rontotta el, hogy hosszu, nyugalmas
mézesheteket kivánt. Magános kis házat béreltek egy hónapra valami isten
háta mögötti fészekben, hová soha emberi teremtmény el nem
látogathatott, hol soha más nem történt, mint hogy reggel, délután, meg
este lett.

Itt szomorkodott a nő harminc napig. Ha a férfi ásitott – pedig elég
gyakran ásithatott, gondolom, – az asszony a szájának a méreteire
gondolt; ha a lábát a kandalló párkányára rakta; ott ült és a lába
formájáról elmélkedett. Ebédnél, miután őmaga nem volt éhes – hisz nem
csinált semmit, hogy éhes legyen – avval mulatott, hogy a férjét leste,
hogy eszik; éjjel, mikor ugyanabból az okból álmos se volt; virrasztva
feküdt és hallgatta, mint horkol az ura. Első, második nap után a férj
megunta, hogy örökösen balgaságot mondjon, az asszony meg, hogy
hallgassa (sületlenségnek hangzott most, hogy nyiltan, hangosan
mondhatták azt, ami olyan poétikus volt, mikor csak suttogni lehetett);
nem volt egyelőre olyan dolog, mi mindkettőjüket érdekelte volna; ott
ültek hát egymással szemben és mereven bámultak egymás arcába.
Valamelyik nap valami csekélység felingerelte a férfit; káromkodott.
Hangos pályaudvaron, zajos hotelben csak annyit mondott volna az
asszonyka: „Ó,“ ejnye; és nevetnek rajt mindketten. Abban a visszhangos
pusztaságban messzire elhallott az ó; egész a felhőkig szaladt ég felé;
azon az éjjelen sirással aludta magát álomba a menyecske. Biz ugy, fiam;
csak rázd, vidd őket; táncoltasd. Valamennyien annál jobban szeretjük
egymást, mentül kevesebbet gondolunk egymásra; a mézeshetek pedig nagyon
kritikus időszak. Csak hadd ugorjon, szaladjon, rázd jól, fiam.

Legrosszabb tapasztalatom mézeshetekben Angolországban ért engem
ezernyolcszázkilencven…; mindegy no; nem fontos a dátum. Mondjuk pár
évvel ezelőtt. Félénk fiatalember voltam akkortájt. Sokan még ma is
felpanaszolják a félénkségemet. De némely lányok tulsokat várnak a
fiatalembertől. Valamennyiünknek vannak hibáink. Például ott is, én nem
voltam annyira félénk, mint ő. – Lyndhurstből New Forestbe, Ventnorba
volt az ut; akkor még kemény kis utazás.

– Milyen szerencse, hogy ön is arrafelé tart; – mondja nekem kedden a
nagynénje; – Minnie borzasztóan ideges, ha egyedül utazik. Ön majd
utánanéz kicsit; még se aggódom akkor olyan nagyon.

Mondtam neki, örülök a dolognak; akkor becsületesen ugy is éreztem.
Szerdán lementem a kocsi-hivatalba. Két helyet váltottam Lymingtonig;
onnan majd gőzös visz tovább. Sejtelmem se volt arról, hogy baj lehet
belőle.

A hivatalnok időske ember volt. Azt mondja:

– Két helyem van; egyik a kocsis mellett, másik az utolsó pad végében.

Azt feleltem: Ejnye; nem lehetne kettőt egymás mellett?

Olyan kedves-forma öregember volt. Rámpillantott. Egész uton hazafelé
azon gondolkodtam, mért pislantott rám. Azt mondta:

– No, majd megcsináljuk valahogy.

– Igazán nagyon kedves; felelek.

A kezét a vállamra teszi. Bizalmasan, de jóindulatun ütögeti a vállam:

– Ó, mentünk már igy valamennyien.

Gondoltam; a Wight-szigetekre céloz. Mondom:

– És ez az év legalkalmasabb szaka hozzá legalább; azt mondják. Kora
nyáridő volt.

Feleli: – Jó az nyáron; elég kellemes télen is – mig tart. Csak
használja jól ki, fiatalur; – nevetett és megint a hátamra ütögetett.

Ha még egy percig folytatja, fölingerel. Kifizettem a jegyeket és
elléptem.

Másnap reggel félkilenckor megindultunk a kocsiállomás felé. A lányt
egyszerüen Minnienek szólitottam; nem nyegleségből, csak mert
elfelejtettem a vezetéknevét. Lehet ugy tiz esztendeje, hogy nem láttam.
Csinos lány volt különben; olyan barnaszemü, akinek mindig felhős a
szeme, mielőtt kacagna. A nagynénje nem jött le velünk, mint szándékában
állt; fejfájás gyötörte. Kedveskedni akart és kijelentette, hogy
teljesen megbizik bennem.

Az öreg hivatalnok megpillantott minket félmértföldnyi távolságról;
felhivta ránk a kocsis figyelmét; az meg értesitette jövetelünkről a
kocsiban összegyült utasokat. Valamennyien abbahagyták a beszélgetést;
némán vártak minket. A kocsis megragadta a trombitáját és belefutt: nem
tudom, hogy tette, de a világon senki sem tudta volna megmondani, mit
kürtölt. Az egész szivét belefektette; csak szelet nem vitt be eleget.
Ugy gondolom, az volt a célja, hogy üdvözöljön; de inkább ugy hangzott
az egész, mint halk káromkodás. Lassan megtudtuk, hogy mint kezdő
kezelte csak a szerszámot.

Titokzatos módon ugy festett a dolog, mintha az egész ut a mi kedvünkért
történnék. Az öreg hivatalnok otthagyta a könyveit és felsegitette
Minniet a jármüre. Egy pillanatig attól féltem, hogy meg akarja
csókolni. A kocsis vigyorgott, mikor jóreggelt kivántam neki. A
vendéglőből két szobalány meg egy pincér jött ki; azok is vigyorogtak.
Félrevontam Minniet: halkan suttogtam:

– Valami furcsa lehet rajtunk. Mind vigyorognak.

Körüljárt engem; én körüljártam őt; de egyikünk se talált semmi
mulatságosat a másikon. A hivatalnok megszólalt:

– No rendben van. Találtam a fiataloknak két helyet épp a kocsis-ülés
mögött. Arra a padra majd ötöt kell ültetni. Nem baj, ha kicsit szorosan
kell is ülni, ugye?

A hivatalnok a kocsisra pislogott; a kocsis az utasokra; az utasok
egymásra – már mint azok, akik egymással szemben ültek – és nevettek
valamennyien. A két szobalány hisztérikusan; egymásba kapaszkodtak, hogy
el ne düljenek. Minnie és jómagam kivételével, ez volt a legvigabb
kocsitársaság, mi Lyndhurstban valaha összegyült.

Elfoglaltuk a helyünket; még mindig azon igyekeztem, hogy kibogozzam a
derü okát, mikor kövér hölgy jelent meg a szinen; kérte, hogy mutassák a
kijelölt helyét.

A hivatalnok elmagyarázta, hogy a kocsis mögött, ott a középen.

– Ötöt kellett arra a padra ültetni; – teszi hozzá.

Az erős hölgy a padra pillantott.

– Öten nem ülhetnek azon; – mondja.

Öt olyan, mint ő nem is fért volna el. Négy közepes méretü ember, meg ő
csak szorosan.

– Rendben van, – mondja rá a hivatalnok, – a hátulsó pad legutolsó helye
is szabad még.

– Eszem ágában sincs; – mondja az erős. – Én hétfőn lefoglaltattam a
helyem; akkor pedig azt mondta, hogy az első helyek mind szabadok.

– Majd én ülök oda; – szóltam közbe; – nekem mindegy.

– Maga marad, a hol van, fiatalember; – mondja a hivatalnok, – ne
szamárkodjon. Majd én elhelyezem ezt.

Nem tetszett a modora; pedig a hangja csupa jóság.

– Hadd ülök hát én oda a hátsó ülésre; – mondja Minnie s felemelkedik. –
Ugy szeretnék.

Feleletképp a kocsis mindkét kezét a vállára tette. Nehéz ember volt;
Minnie leült.

– Nohát madame, – mondja a hivatalnok az erős hölgynek – akar ott
maradni a középen, vagy idejön hátra?

– De hát mért nem foglalja el közülök egyike a hátsó ülést? – kérdi a
kövér, a retiküljével rám mutatva, meg Minniere. – Hisz azt mondják,
hogy szeretnének. Hát mért ne legyen meg az örömük?

A kocsis felállt és nagy általánosságban véleményt mondott:

– Ha nem megy hátra, hagyjátok lenn; – határozott. Mert férjet és
feleséget még el nem választottak egymástól ezen a kocsin; pedig tizenöt
esztendeje, hogy elkezdtem rajt’ a mesterségem. Hát most se fogják.

Általános helyeslés. Az erős hölgy – érezte, hogy most ugy tekintenek
rá, mint ifju szerelem boldogságának akadályára – gyorsan eltünt a hátsó
ülésen; megsuhogott az ostor; előre.

Lám: a magyarázat. Junius hó; ez meg olyan Mézeshetek-országrész.
Nyáridő; legnépszerübb évszak a házasodásra. Három fiatal pár közül
kettő biztosan nászutas, ha juniusban a New Forestet szeli át. A
harmadik az lesz majd. Ha valahová, csakis Isle of Wight-ra sietnek.
Rajtunk mindkettőnkön uj ruha volt. Véletlenül a böröndeink is ujak.
Valami gonosz véletlen folytán még az esernyőink is csupa uj. Együttvéve
az esztendőink száma lehetett harminchét. Az lett volna a csuda, ha nem
néznek frissen összeadott párnak.

Ritkán akadt ennél nyomoruságosabb napom az életben. Minnie nagynénjétől
hallottam később, hogy a lány szerint ez a nap életének legszörnyübb
megpróbáltatása volt; a tapasztalatai még akkor nem igen voltak
számosak. Fiatal pap volt a vőlegénye; nagyon szerette; én eszeveszettül
szerelmes voltam egy kövérke leányzóba; a neve Cecilia; Hampsteadben
lakott az anyjával. Egész biztosan tudom, hogy Hampsteadben lakott.
Tisztán emlékszem arra a sétára le a dombról, Church Rowból a
Swiss-Cottage állomásra. Mikor az ember meredek domboldalon ugy halad
lefelé, hogy a testének egész sulya a cipő orrára esik; ha pedig a cipő
két centiméternyivel szükebb, semmint kényelmes s viseled kora délután
óta, biz visszaemlékszel rá soká. Ha Ceciliára gondolok, fájdalmas
emlékeim támadnak; céltalan volna folytatni a rá való emlékezést.

Barátságos kis sereg voltak az utitársaink; némely jókedvü élc is
megesett. Magában véve jámbor élcecske akkor, ha Minnie, meg én
csakugyan fiatal párocska vagyunk – bár még akkor is fölösleges. Csak
remélhetem, hogy Minnie nem értette őket. Mindenesetre ugy festett,
mintha nem értené.

Nem emlékszem, hol álltunk meg ebédre; arra emlékszem, hogy bárányhus és
borsoslé volt az asztalon. Az egész társaság élénk helyeslését vivta ki,
kivéve a kövér hölgyet. Még mindig haragudott. Továbbá kivéve Minniet és
engem. Az én vőlegény-viselkedésemről eltérők voltak a vélemények. –
Kicsit körülményesen bánik vele; – hallottam egy asszonyt a férjéhez
suttogni; – jobb szeretem, ha az ilyenek kicsit mókásabbak. – Valamelyik
fiatal pincérnő jóval több természetes tartózkodásról tett tanuságot. –
Nahát; én csak antul többre becsülöm, – mondja a sörösnek, amint a
hallon keresztülhaladunk, – utálnám, ha nyulkálnak, mikor valaki
rámbámészkodik. – Senki se vett magának annyi fáradságot, hogy szóljon
az érdekünkben. Akár valami kiállitáson dijat nyert csókolózó galambpár
lettünk volna; annyira nyiltan tárgyaltak bennünket. A többség ravasz
kis párocskának nézett, a melyik azonban nem bir kijátszani senkit.

Sokszor gondoltam rá, hogy igazi fiatal pár hogy fogta volna föl a
helyzetet. Talán ha a törvényesen megengedett gyöngédségnek valamely
jelét adjuk „közkivánságra“, – az ut hátralevő részét békében
tölthetjük.

Hirünk gyorsan terjedt a gőzösön. Minnie könyörgött; közöljük velük,
hogy nem vagyunk fiatal házasok. De hogy közölhettem volna? Hacsak ugy
nem, hogy megkérem a kapitányt, rendelné az egész legénységet a
fedélzetre; tartson nekik rövid beszédet. Minnie kijelentette, hogy nem
birja tovább; visszavonult a hölgyek szalonjába. Sirva indult oda.
Szomoruságát legénység, utasok mind ugy fogták föl, hogy tulságosan
hidegen bántam vele. Valamelyik bolond szétvetett lábbal megállt
előttem; a fejét rázta.

– Ugyan menjen le és vigasztalja meg; – igy. – Fogadja meg egy öreg
ember tanácsát. Ölelje meg. (Szentimentális hülye lehetett.) – Mondja
neki, hogy szereti.

Mondtam, menjen a fenébe; akassza föl magát; ezt olyan erővel
nyilatkoztattam ki, hogy megtántorodott. Csakhogy fogvatartotta őt
valami karfa; nem esett a tengerbe, semmi szerencsém se volt aznap.

Emberfölötti erővel sikerült a kalauznak Ryde-ban külön szakaszt
szerezni. Shillinget adtam neki, mert nem tudtam, mit csináljak. De
félsovereignt is szivesen adok, ha még hat-nyolc pasast betesz mellénk.
Valamennyi állomásnál népek jöttek az ajtónk elé és bámultak befelé.

Ventnor állomáson átutaltam Minniet az apjának; másnap reggel az első
vonattal Londonba tértem. Ugy éreztem, darabig nem kivánom látni a
lánykát; meg voltam róla győződve, hogy egész vigan él majd tovább
anélkül, hogy mostanság meglátogatnám. Mikor legközelebb viszontláttam,
egy héttel volt az esküvője előtt.

– Hol fogják tölteni a mézesheteket? – kérdeztem. – New Forestban?

– Nem a’; – felel, – de még Wight szigeten se.

Hogy ilyen incidens humorát át birja élvezni az ember, kell, hogy
időben, viszonylatban távol álljon tőle. Emlékszem, egyszer
Whitefield-streeten mulatságos jelenetnek voltam szemtanuja; téli
szombat délután volt. Valami nőt – urhölgynek látszó asszonyság, ha csak
a kalapja nem állt volna ferdén a fején – akkor tettek ki nyilvános
helyiségből. Borzasztóan méltatlankodott; borzasztóan részeg volt.
Rendőr felszólitotta, hogy vonuljon haza. „Semmirevaló“-nak nevezte és
azt kérdezte tőle, hogy ilyen hangon szoktak-e hölgyekkel érintkezni.
Megfenyegette, hogy feladja unokatestvérének, a lord kancellárnak.

– Igen; csak erre-erre, épp ez az ut visz a lord kancellárhoz; – mondja
a rendőr. – Jőjjön csak velem; – és megragadja a karját.

Nagyott rugott a hölgy; majdnem elesett. Hogy felsegitse, a rendőr a
karját a derekára tette. Ő meg a nyakánál ragadta meg; együtt fordultak
meg egymás körül három-négyszer; épp abban a percben szólalt meg valami
önmüködő zongora a szomszéd sarkon; vig keringőt játszott.

– No urak; hölgyek! rajta; tessék párt választani! – orditott egyik
utcai suhanc; a tömeg röhögött.

Magam is kacagtam, mert a jelenet igazán kómikus volt. A rendőr arca
egész Hogarthi undorodást jelképezett. A gázlámpa körül egy gyerekarc
mered rám. A lányka tekintete olyan rettegő, vad, hogy vigasztalni
próbáltam.

– Csak egy részeg asszony; – mondom – látod, nem bántja a rendőr.

– Ó, uram, – igy a gyerek; – az anyám.

Lám; a min mulatunk, rendesen másnak fáj. Aki hegyes szögre ült le,
rendesen nem kacag a többiekkel.



Törődj a magad dolgával.

Szép szeptemberi reggel a Strandon bolyongtam. Ősszel szeretem Londont
legjobban. Akkor ragyog igazán sok fehér aszfaltja; utcáinak merész,
töretlen sugaru vonala. Szeretem, mikor reggelenkint megpillantom a
parkok árnyékos kilátóit; lágy szürkületet, mi az üres mellékutcákat
fekszi meg. Juniusban félvállról beszél velem a vendégfogadós; érzem,
csak utjában vagyok. Augusztusban már ablak mellett terit nekem; saját
kövér kezeivel tölti a borom. Határozottan tekintettel van rám;
elszunnyad bolondos féltékenységem. Vacsora után a lágy estéli levegőben
sétakocsizást szeretnék, felkapok az omnibuszra; nem kell harcolnom
helyért a fordulónál; ott ülök könnyü lelkiismerettel és gyömöszöletlen
testtel. Nem kell aggódnom, hogy valami kiizzadt, fáradt asszony elől
veszem el az ülést. Szinházat akarok; nincs ott goromba „Telt ház“
tábla. Szezónban London – sokoldalu háziasszony – nem ér rá velünk, a
bentlakókkal foglalkozni. Teli a szobái; teli a cselédei keze dologgal;
gyorsan, sebtiben főzi az ebédeket; a hangja nem őszinte. Tavasszal, az
igazat megvallva, – a nagyuri hölgy kicsit közönségessé válik – hangos,
feltünést keres. Csak akkor lesz megint sajátmaga, ha elmentek már a
vendégei; akkor az a London, ahogy mi szeretjük, a tulajdon gyermekei.

Láttad valaha ezt a Londont kedves olvasóm? – Nem a mindennapi,
felébredt Londont, a mi ugy teli van élettel, mint himporral a
virágkehely. Láttad a reggeli Londont, a mi levetett minden rongyot
magáról; a ködbeborult, alvó várost? Kelj föl hajnalban, virradatkor,
valamelyik nyári vasárnap. Senkit fel ne kelts; halkan osonj le a
konyhába; csináld meg magad a teád.

Vigyázz, nehogy legázold a macskát. Észrevétlenül ott van a lábad alatt.
Olyan a szokása; csupa barátságból teszi. Ne is dülj neki a
szenesládának. Hogy a konyha szenesládája mért van mindig az ajtó és a
gáztüzhely között, annak én nem vagyok a megmondhatója. Csak annyit
tudok, hogy általános törvény; szeretném, ha nem kerülnél tulközel
hozzá, másképp a kedved nem marad olyan, a milyennek én szeretném ezen a
szép ünnepi reggelen.

Hogy kanállal keverhesd meg a teád, arról, félek, le kell mondanod.
Késeket, villákat találsz, amennyit akarsz; cipőkeféhez ér a kezed
minden fiókban; fényesitőpapir akad elég, ha az kellene most; de a
háziasszony titka, hogy a kanalak mért vannak más rejtekhelyre rejtve
minden este. Szégyen volna ránézve, ha rajta kivül reggel más is
megtalálná őket. Nem baj; darabka fának meghegyezed az egyik végit;
kitünő alkalmatosság.

Oltsd el a gázt, ha megreggeliztél; jere le lassan a lépcsőkön; halkan
nyisd a kaput, ugy surranj ki. Ismeretlen világrészben találod magad.
Éjjel uj város nőtt körülötted.

A kedves, hosszu utcák mély csendben ábrándoznak a korai napfényben.
Senki a világon nem jár kinn; valamelyik fáról hallasz csak bosszantó
csiripelést; bár hisz a londoni veréb nem kel korán; most is csak
álmában csiripel. Valamelyik láthatatlan rendőr halk lépései konganak
feléd, vagy ellenkező irányba. Csak a saját lábad dobogása kisér, zavar.
Azon igyekszel, hogy halkan lépj, mint visszhangos kathedrálisokban.
Körülötted, fölötted, mindenütt mintha valami hang szálldogálna: „Csönd,
csöndet.“ Ezermellü City ez, vagy valami gyöngéd Artemis, ki azon van,
hogy a kicsikéi tovább alhassanak a csöndben? – Csitt, gondtalan utas,
suttogja; ne zavard őket. Ugyan lépj könnyebbet; hisz olyan fáradtak;
olyan fáradt ez a miriád gyerek; ezer ölelő karomban alszik.
Tuldolgozták magukat; tulaggódták magukat; olyan sokan betegek közülük;
annyinak van baja, gondja; meg sajnos annyian rosszasággal vannak teli.
Mégis; valamennyi nagyon fáradt. Csitt! ugy zaklatnak a lármájukkal,
csattogásukkal, ha fönn vannak. Lépj könnyebben; hadd aludjanak!

Hol a dagadt folyó régi oszlopok között lágyan folyik a tengerbe, azt is
hallod, mit beszél a kőarcu Város a nyugtalan vizekhez: „Mért nem
maradtok itt soha? Mért jöttök, mért mentek?“

– „Nem tudjuk; nem értjük. Mély tengerből jövünk; de csak olyan könnyen,
mint a zsinór, mint a gyermek fogta a madárkát; ha hiv; vissza kell,
hogy térjünk oda.“

– „Lám, egy vagyok ezekkel az én gyermekeimmel. Jönnek: nem tudom,
honnan. Ápolom őket darabig; aztán jön valami titokzatos kéz; elviszi
őket. Mások foglalják el a helyüket.“

A csöndes légbe hangok pattannak. Könnyed sóhajjal ébred az alvó City.
Távoli tejeskocsi ezerszeres visszhanggal verődik szét; felriadt
hadsereg előörse. Nemsokára valamennyi utcából felhangzik az ébresztő:
„Itt a te-je-jes“. Akár valami óriásgyerek; London felébredt; sir a
tejecskéért. Ezek a szekerek a fehérruhás dada; ő siet a reggelivel.
Hajnali templomi harangszó. – No; megvolt a tej, kis London. Gyere már
most; mondd el az imát. Uj hét kezdődött, London baba. Isten tudja, mi
történik majd; csak mondd el az imát.

Egyenkint szállingóznak ki a kicsikék a lefüggönyözött ablakok mögül. Az
aggódó gyöngédség kirepült a City arcából. Megkezdődött a nap csuf
lármája. Éjjeli kedvese, a csönd, megcsókolja kőajkait s továbbillan. Te
pedig, nyájas olvasó, hazatérsz; magaddal viszed a koránkelő
elégedettséget.

Bizonyos hétköznapi reggel a Strandon történt, a miről beszélni akartam.
Gatti vendéglője előtt álltam; ott reggeliztem. Félfüllel egy
felháborodott hölgy-utas argumentumait hallgattam; ir tájszólással élt;
az ellenfele meg omnibusz-kalauzi ékesszólással.

– Mi a csudának rajzolta oda az omnibuszára, hogy „Putney“; mikor nem
viszi oda az embert?

– Putneyba megy ez a kocsi, igenis.

– Akkor meg minek tesz ittend le engem?

– Én le nem tettem; magátul szállt ki.

– Persze hát; mintha talán nem mondta volna az a gentleman ott a másik
sarokban, hogy minden perccel messzibb kerülök Putneytól?

– Hát; ugy is volt; messzibb is került.

– Akkor mi az Istennek nem szólt rula?

– Honnan tudhassam én, hogy Putneyba akar kerülközni? Ott áll a sarkon,
oszt mind azt danolja, hogy „Putney“; arra megállok, oszt beugrik.

– No hát mért mondtam volna, hogy Putney, ha nem oda akarok?

– Hát mert hogy az én nevem az hogy Putney, vagyis hát inkább a kocsim
neve; emide ki is van rajzolva.

– Hogy lehet az a neve, hogy Putney, mikor nem mén Putneyba, maga
hólyag?

– Hát maga nem irországi? – felel a kalauz. – Persze, hogy az. De ugye
hogy nem megy mindig Irországba? Megyünk mi Putneyba is, ne busuljon; de
előbb a Liverpool street-be. No föl a bakra, Jimmy; gyerünk.

Az omnibusz megindul; épp át akartam szelni az utat, mikor nekemjön egy
magába befelé daráló ember. El is rohant volna mellettem, ha gyorsan föl
nem tartom. B… barátom; szorgalmas ujság-, meg tárcairó. Halló; –
mondja, – ki hitte volna, hogy téged itt lehessen találni?

– Ha azt vesszük, hogy most milyen iramban jöttél nekem, azt hinné az
ember, hogy a Strand az a bizonyos hely, hol legkevésbbé tartasz attól,
hogy emberrel találkozol. Mentél már neki életedben lobbanékony, azonban
izmos férfinek?

– Neked mentem? – kérdi meglepetve.

– Nem egész nekem, – mondok, – ha a dolgot betüszerint vesszük. Csak
felém; ha fel nem tartóztatlak, ugy hiszem, keresztülgázolsz rajtam.

– Az átkozott karácsony! – mondja. – Mindig kihoz a sodromból.

– Sok mindenféléhez kifogásul szolgált már karácsony ünnepe, – felelem,
– mégis ritkán használják szeptember elején.

– Ó; tudod mit gondolok. A karácsonyi szám közepébe tartunk.
Éjjel-nappal fáradok. Különben, – folytatja – jó, hogy eszembe jut.
Versenyt is rendezünk; jó volna, ha részt vennél benne. Mert ha esetleg
karácsonykor… Félbeszakitom.

– Kedvesem, – mondok; – én tizennyolcéves koromba lettem ujságiró; rövid
megszakitásokkal azóta is mindig ezt a mesterséget csinálom. Irtam én
már karácsonyról szentimentális alapon; analizáltam az ünnepet
filozófikus szempontból; a gunyoros oldalát is megfestettem.
Megcsináltam egyszer karácsonyt humorosan a Kómikus Kicsinybe; a Vidéki
Hetibe rokonszenvesen irtam róla. Megmondtam én mindent, a mit
karácsonyról mondani lehet; mondtam tán egy kicsit többet is. Elmondtam
az ujdivatu karácsonyi történetkét – tudod mifélének kell lenni; a hősnő
azon van, hogy megértse felfogja sajátmagát. Hiába; arra megszökik a
férfivel, ki a rege elején hősként kezd szerepelni; a derék nőszemély
igazán utálatos lesz, mire közelebbről megismered; a gonosz pedig, az
egyetlen tisztességes személyiség az egész történetben, ugy hal meg,
hogy mély tudásu hangok fakadnak ajkán, mintha értene valamit alattuk;
te magad azonban sajnálod, nem birnád megmagyarázni, hogy mit. Megirtam
én kérlek már a régidivatu Karácsonyi történetet – ismered aztat is; jó,
öreg hózivatarral kezdődik; jó, régidivatu squire, nemes ur fordul elő
benne; ott él a jó, öreg Hallban; jó, régidivatu gyilkosságot rajzolsz
bele a dologba; végzed az egészet nagyszerü karácsonyi ebéddel.
Összehoztam barátságos karácsonyi csoportokat, had mondanának egymásnak
kisértet-történéseket karácsony estéjén, mig odakünn üvölt az orkán,
mint ilyen alkalmakkor szokta. Küldtem én gyermekeket fel az Égbe
karácsony estéjén – Szent Péternek elég dolga akadhat ilyenkor. Nagyon
népszerü éjszaka a meghalásra. – Halott szerelmeseket támasztottam fel;
csinosan, kedvesen és vidáman adtam vissza az életnek őket; épp jókor
érkeztek, hogy helyet foglalhassanak a karácsonyi teritett asztalnál.
Nem érzek rajtuk szégyent. Akkortájt én jót akartam mindezekkel.
Valamikor szerettem az egresbort, meg a felgöndöritett haju lányokat.
Csak épp hogy változik az ember izlése, ha megöregszik. Értekeztem már
karácsonyról, mint vallásos ünnepről. Megpenditettem már, mint szociális
mozgatóerőt. Ha van e világon karácsonnyal összefüggő élc, mit meg nem
csináltam, hát én azt hallani szeretném. A gyomorfájásról szóló vicceket
felhasználtam olyannyira, hogy kész gyomorfájás énnekem rájuk gondolni.
Nevetséges szinben adtam elő a familiáris gyüjtéseket,
ajándékozgatásokat. Dörögtem a drága holmiért. Szellemes történetet
birtam elmondani a családapáról, meg a számláról, én…

– És láttad valaha – félbe kellett szakitanom, ahogy Haymarketet
átszeltük – azt a kis paródiát, akit Poe verse után faragtam, „Bells“; a
„harangokról“? Mert ugy kezdődik… Most ő szakitott félbe.

– Igen, Bells… Bills, bills, bills (számlák) szavalja.

– Teljesen igy van, – ismerem elégedetten. – Elfelejtettem, hogy már
megmutattam.

– Hisz nem is mutattad.

– Akkor hogy tudod, hogy hogy kezdődik?

– Biztosan nem tudtam; – vallja be, – csak ugy általában hatvanöt verset
kapok egy kerek esztendőben; azok igy kezdődnek mind. Gondoltam: esetleg
a tied is igy kezdődik.

– Nem látom át, hogy kezdődhetnék másképp, – válaszolok. Bosszantott. –
Különben sem fontos, hogy megy tovább; különben is; nem szándékszom
karácsonyról irni mostan. Ha arra kérsz, csináljak jó viccet a
fémmunkásokról; ha azt kivánnád: Találjak ki valami igen eredetit és nem
tulságosan merészet, mit ártatlan gyermek mondhat a menyországról, vagy
mondjuk arra kérsz, irnék egyszerü mindennapi ember számára aránylag
elég könnyen hihető kutya-történetet, esetleg megegyezünk. De a mi
karácsonyt illeti, én nyugdijba megyek.

Piccadilly Circus-ig értünk.

– Nem veszem rossz néven, – mondja, – ha épp ugy beteggé tesz a téma,
mint engem. Mihelyt leráztam magamról a karácsonyi szám valamennyi
gondját, körülbelül rákövetkező juniusig, otthon kezdődik a hajsza
előlről. A háztartás hetenkint egy fonttal többe kerül. Tudom én, hogy
mit jelent az. A drága kis nő takarékoskodik, hogy drága ajándékot
vehessen nekem, amire nincs szükségem. Emmától majd vizfestményt kapok,
mit ő maga festett. Mindig azt ád. Nem is volna magábanvéve baj, ha nem
kivánná, hogy a szalónba akasszam. Láttad már az Emma vizfestményeit? –
kérdi.

– Ugy hiszem igen, – felelek.

– Nem lehet azon mit hinni, – mondja mérgesen. Nem olyanféle
vizfestmények azok, miket elfeled az ember.

Ugy általánosságban a nagy térségre mutat.

– Hogy ilyesmit mér csinálnak az emberek? – kérdi. – Még az
amatőr-müvészben is kell, hogy valami értelem lakozzék. Hát nem látják
azok, hogy mit tettek? Van neki ottan egy képe, akit kitettem a
folyosóra. Kitettem a folyosóra, mert ott nem erős a világosság.
Aszongya: „Álmodozás.“ Ha „Influencának“ kereszteli, megértem. Kérdem
tőle, honnan vette az eszmét; azt mondja: ilyennek látta az eget
valamelyik este Norfolkban. Istenem uram; mért nem hunyta be akkor a
szemét, mért nem ment inkább haza és bujt az ágyfüggöny mögé? Ha én
olyan eget látok Norfolkban, elcsipem az első London felé induló
gyorsvonatot. Ugy gondolom, szegény lány nem tehet róla, hogy ilyeneket
lát, de minek festi le?

– Ugy rémlik, némely természeteknek szükséges, hogy fessenek, felelek.

– De hát akkor minek adják énnekem? – könyörög.

Nem igen birtam alkalmas magyarázattal szolgálni.

– Milyen hülye ajándékokkal kedveskednek a népek! – folytatja. – Egyszer
azt mondtam, szeretném Tennyson költeményeit. Faggattak, hogy mit
szeretnék. Nem kellett énnekem semmi; ez volt az egyetlen dolog, mi
eszembe jutott; amiről nem tudtam holtbizonyossággal, hogy nem kell.
Nohát összeálltak négyen; megvették nekem négy kötetben Tennysont;
szines fényképekkel ékesen. Jót akartak, persze hogy jót. Ha
dohányszelencére vágyol, kapsz kék bársonyzacskót akkorát, hogy belefér
egy font dohány; életnagyságu virágokkal ékitve. Egyetlen dolog, a mit
tehetsz, hogy szijat füzöl rá és könyvestáskának használod. Hinné az
ember; bársony dohányzókabátot adtak egyszer nekem; tele volt himezve
nefelejcsekkel és lepkékkel, szines selyemből; biz Isten nem tréfálok.
Kérdik, mért nem hordom soha. Lehozom valamelyik este a klubba, kicsit
felfrissitem vele a kedélyeket; rájuk fér.

A „Devonshire“ hágóhoz értünk.

– [**„]Épp igy, – mondja, – ha én adok ajándékot. Sohse azt kapják
tőlem, ami kell nekik. Véletlenül se találok olyasmit, amire akárkinek
is szüksége lenne. Ha csincsillagallért veszek Jane-nek, biztos lehetsz
felőle, csincsilla a legkevésbbé divatos prém abba a szezónba. – Ó,
mondja, – de drága vagy; épp ezt akartam. Majd a szekrényben tartogatom,
mig megint divatos lesz a csincsilla.“ Óraláncokat ajándékozok a
lányoknak, mikor a világon senki se hord óraláncokat. Ha őrülten divatos
az óralánc, függőket kapnak tőlem – megköszönik és feltételezik, hogy
most aztán majd álarcosbálba viszem el őket; lévén az az egyedüli
alkalom, mikor ilyen átkozott fityegőket viselni lehet. Rápazarlom a
pénzem feketezsinóros fehér keztyükre hogy rájöjjek, miszerint
feketezsinóros fehér keztyüket félvilági nők viselnek. Ugy vélem, London
valamennyi üzérei énnekem adják el régi raktárukat karácsonykor. És
minek kell tizenkét személy ahhoz, hogy az embert egy pár keztyüvel
lássák el? Épp a mult héten arra kér Jane; szerezzek neki egy pár
keztyüt ahoz a Mansion House dologhoz. Barátságos hangulatban voltam;
gondoltam; ez a dolog egész simán fog menni. Pedig utálok ilyen
üzletekbe lépni. Ugy bámulnak az emberre valamennyien, mintha erőszakkal
akarna bejutni valamelyik török fürdő hölgykülönitményébe. A
Paprikajancsi figurák egyike felém jön és aszongya: gyönyörü idő van
máma reggel. Hát akarok én ővele a reggelről beszélgetni? Mondok;
keztyüket szeretnék. Leirom neki, milyenek kellenek; már a hogy
emlékezni tudok. Aszondom: „Négygombosat szeretnék; de azért nem kell
gombos keztyünek lennie; a gombok középen legyenek; érjen fel a
könyökig; érti, milyet gondolok.“ Meghajol; aszongya: pontosan érti,
nohát akkor többet értett, mint jómagam. Mondok: három krémszinü, meg
három pávaszinü kellene; a pávaszinü svédkeztyü lehet. Kijavit.
Aszongya: „Suéde“. Lehet, hogy igaza volt, de csudálkoztam, hogy
félbeszakit; megint csak előlről kellett kezdenem a magyarázkodást.
Figyelmesen hallgatott, mig befejeztem. Ugyhiszem, állhattunk ott vagy
öt percig szorosan az ajtó mellett. Aszongya: „Egyéb nem tetszik ma,
uram?“ Mondok, hogy nem.

– Köszönöm, uram. Errefelé, uram.

Másik szobába vezet, a hol egy Jansen nevü urral találkoztunk. Annak
röviden bemutatott, mint olyan urat, kinek „keztyü“-re van szüksége. –
Rendben van, uram; – felel Mr. Jansen; – aztán miféle keztyük
kellenének?

Mondok: összesen hat párra volna szükségem, – három „suéde“ pávaszinüre;
– három krémszinüre; – de azt jó bőrnek szeretném.

Aszongya: – Bőrkeztyüt akar, uram; vagy pedig „jó bőr“-nek akar keztyüt
vásárolni?

Nohát feldühösitett. Mondok; nem szokásom ostobaságokat összefecsegni.
Különösen ha keztyüket vásárolok. Aszongya; igen sajnálja. Elmagyaráztam
neki a gombokkal; már amennyire értettem; elmondtam a hosszuságot is.
Mondtam: ügyeljen arra, hogy a gombok jó erősen fel legyenek varrva;
hogy az öltés tökéletes legyen mindenütt. Még hozzátettem, hogy az
utolsó keztyük, miket a feleségem innen kapott, igen silányak voltak.
Jane kivánta, hogy igy nyilatkozzam. Aszongya: akkor majd jobban
ügyelnek.

Gyors fellángolás vesz erőt rajt. Mintha valami zeneszám lett volna.

– Milyen nagyság, sir? – kérdi.

Aztat biz én elfelejtettem. „Hát ugy hatos“, mondok; – ha csak nem
nyulik tulságosan. Mert ha nyulik, akkor megfelel ötháromnegyedes.

– Ja igen; és a krém keztyün a varrás fekete legyen, – teszem még hozzá.
Mert erről is megfeledkeztem.

– Szépen köszönöm; felel Mr. Jansen; – van még talán egyéb kivánnivalója
is ma, uram?

– Nem, köszönöm; ma nincs több; – felelek. Kezdett ez az ember tetszeni.

Kisebbméretü körutra vitt magával; akárhová mentünk, mindenki abbahagyta
a munkáját és ránk tátotta a száját. Kicsit fáradt kezdtem lenni, mire a
keztyü-osztályba érkeztünk. Egy fiatalember elé állit, ki gombostüket
szurkált magába. Aszongya: „Keztyü“ és eltünik egy függöny mögött. Az
ifju nem szurt magába több gombostüt; áthajolt az asztalon.

– Ur, vagy hölgy részére? – kérdi.

No; én már akkor nem voltam tiszta eszemnél; sejtheti. Ha az ember ugy
utána gondol, talán nem érti, de én csodálkozom, hogy nem vertem be
rögtön a fejét.

Aszondom neki: – Ugyan mondja, szokott maga itten szorgalmasan dolgozni?
Van ugy is, mikor azt véli, szeretne már kész lenni a dolgával,
ahelyett, hogy elmélkedik, magyarázkodik, vitatkozik? Ahelyett, hogy
mindenfelé szétteregeti a dolgát, pusztán az ügy iránti szeretetből?

– Hanem ugy látszik, nem értett meg. Erre felvilágositom:
„Egynegyedórával ezelőtt ott kinn az ajtónál beszéltem egy emberrel;
keztyükről beszéltünk, mikre nekem szükségem van; elmondtam neki
mindent, a mit a dologról tudok. Elvitt aztán az önök Mr. Jansenjéhez és
Mr. Jansen, meg én átvitattuk a dolgot ujból. Most hát Mr. Jansen önnek
adott át engem – önnek! ki azt se tudja, hogy férfi, vagy női keztyük
kellenek-e énnekem. Mielőtt harmadszor kezdenék bele a mondókámba, tudni
kivánnám, vajjon ön az az ember-e, ki engemet ki fog szolgálni; vagy
pedig csak egyszerü hallgatóm-e szintén; mert tetszik tudni, én ebbe a
tárgyba már belefáradtam.“

– Nohát; ez volt az igazi; ettől meg kaptam a keztyüimet. Voltam abban a
boltban a keztyükkel összesen harmincöt percig; valamelyik bolond rossz
uton vezetett ki, hogy megmutathassa az uj éjjeliharisnya raktárt.
Mondok; énnekem nem kell olyan. Aszongya, nem azt akarja, hogy vegyek;
csak szeretné, ha látnám.

Az uridivat-kereskedő ebédlő- és teaszalón garniturát is felajánlott;
nemsokára lesznek már kis butorozott lakosztályai, hol bármelyik hölgy
kényelmesen érezheti magát „néhány hétig.“

Megmondtam neki, hogy szerintem igen keserves dolog a vásárlás. Azt is
mondtam neki, mikor láttam, hogy csak beszél tovább rendithetetlenül,
miszerint mostan énnekem jól esnék brandy szódával. Egy
dohányzó-helyiséget mutatott épp.

– Kellene lenni valami egyesületnek, – aszongya, – „clearing-house“-nak,
a hol karácsonyi ajándékokat gyüjtenek kizárólagosan. Ott kellene
összegyüjteni, meg ki is osztani a karácsonyi ajándékokat.

Össze kellene egy listát állitani azokról, kiktől az ember beszedi, meg
azokról, kiknek kiosztja az ajándékokat. Felteszem, hogy az én esetemben
husz karácsonyi ajándékot gyüjtenek össze, mondjuk tiz font értékben.
Ezt én adnám; másrészt bevennének az én részemre harminc karácsonyi
ajándékot tizenöt font értékben. Akkor engem megterhelnek öt font
külömbözettel; némi százalékot vonnának le az egészből. Aztat én könnyen
megfizetem; és nincs több vesződség az egész dologgal. Még jól is jöhet
ki az ember. Az eszme vonatkozik születésnapokra és lakodalmakra is.
Ügyes cég könnyen megcsinálja az egészet. Ők járnak utána, hogy
valamennyi ismerős rendesen fizet-e, akarom mondani, rendszeresen küldi
az ajándékot; nem felejtik el a legfontosabb rokonságot se. Rendesen a
familiának csak egy tagja van, a kiből kinéz egy-két shilling örökség;
ha valaki a világon az, a kiről az ember ajándékosztáskor megfeledkezik,
hát biztosan ez az. Ha mégis eszembejut, biztos, hogy jókora szamárságot
követek el épp vele szemben. Két évvel ezelőtt alapos fürdőt szántam egy
ilyennek, – ugy értsd, hogy nem én akartam megfürdetni, hanem vettem egy
igazi indiai mosdószivacsot; akkorát, hogy könnyen elhordozhatta magával
akárhová; utazásra különösen alkalmas volt. Hinnéd-e kérlek; személyes
sértésnek vette; nem beszélt utána egy hónapig velem; a rigolyás vén
bolond.

– Talán a gyermekek örülnek neki mégis; – kértem.

– Örülnek; minek örülnek?

– Nohát a karácsonynak.

– Nem hiszem, hogy örülnek neki; vágja oda epésen, mert nem örül annak
senki se. Három héttel előbb felizgatjuk őket; elmondjuk, micsoda
nagyszerü dolog lesz ez; két-három napig tulsokat adunk nekik enni;
elvisszük valahová szegényeket, a hová nem kivánkoztak, a mit mink
szerettünk volna látni. Utána két hétig veszkődünk velük, hogy megint
normális állapotba kerüljenek. Mikor gyerek voltam, mindig a
Kristály-palotába vittek, meg Madame Tussaud-hoz. Istenem, hogy utáltam
én azt a Kristály-palotát! A nagynéni szokott olyankor felügyelni ránk.
Rendesen keservesen hideg nap; majdnem mindig hamis kocsira ültünk s
félnapot utaztunk, mielőtt rendeltetési helyünkre kerültünk. Olyankor
sohse kaptunk ebédet. Sohse jut eszébe asszonynak, hogy ebéd kellene
olyasvalakinek is, ki nincs odahaza. Ugy véli, a természet felfüggeszti
törvényeit attól kezdve, hogy elhagyod a házat, addig, mig visszatérsz.
Egy darab kalács, egy pohár tej: ez a délelőtti ozsonna az
iskolásgyereknek. Fele idő meg abba tellett, hogy elveszitgetett
bennünket; vagy hátbavágott, ha ránkakadt. Az egyetlen, a mi az egészben
örömöt okozott, a hazafelé-kocsiut maradt.

Felkeltem; menni készültem.

– No hát nem akarsz a versenyen résztvenni? – kérdi B. – barátom. –
Pedig a téma elég könnyü lenne igy: „Mért kellene Karácsonyt
kiküszöbölni?“

– Csinosan hangzik; – felelek. – De hogy gondolod, hogy kiküszöböljük?
Egy kitünő amerikai „magazin“ (havi folyóirat) hölgy-szerkesztője
egyszer feltette a kérdést: „Hogy küszöböljük ki a nemeket?“ Tizenegy ur
meg hölgy igen komolyan megtárgyalta a kérdést.

– Haljon meg végelgyengülésben; – mondja B… az első az, hogy felkeltsük
a közvélemény érdeklődését. Győzd meg a közönséget arról, hogy ki kell
küszöbölni, ez az egész.

– Mért kell kiküszöbölni? – kérdem.

– Mennybéli Isten! – kiált; – hát talán nem akarod kiküszöbölni?

– Nem vagyok egész biztos benne.

– Nem vagy biztos benne; – azt mondod, ujságiró vagy és van tárgy a
világon, a miben nem vagy biztos?!

– Megtörténik velem ilyesmi az utóbbi években, – felelek. – Pedig tudod,
hogy ezelőtt nem szenvedtem benne.

Körülpillant; meggyőződik róla, hogy halltávolon kivül vagyunk.
Suttogóra válik a hangja:

– Köztünk szólva, – susog; – most már néha én se vagyok olyan biztos
némely dologban, mint lenni szoktam. Ugyan hogy van ez?

– Talán mert öregszünk; – tételezem föl.

– Golfot kezdtem játszani tavaly; – folytatja, – ahogy először kezembe
veszem a kampót; jó messzire továbbitom a labdát. – Könnyünek látszik; –
mondom annak, a ki tanitott. – Igen; – felel szárazon; – eleinte
könnyünek találja mindenki. – Ez az ember régi golfbajnok volt;
gondoltam; féltékeny. Jól haladtam; három-négy hét mulva igen meg voltam
elégedve magammal. Lassankint kezdtem csak a nehézségeket kitapasztalni.
Most már tudom, hogy jó játékos énbelőlem nem lesz soha. Tettél már
hasonló tapasztalatot?

– Tettem; – felelek. – Ugy látszik, az a magyarázat, hogy minden játék
kezdetben roppant könnyünek látszik.

Elment ebédelni; én aztán a West felé ballagtam; s azon az időn
tünődtem, a mikor még ilyen Karácsony-kérdésekre, de meg akármilyen
kérdésekre is könnyedén félvállról szoktam volt felelgetni. Drága
fiatalság, mikor tudtam még mindent a világon; mikor nem voltak
problémák az életben; mikor kételyek nem gyötörtek!

Akkortájt a világnak is akartam juttatni valamelyest bölcsességemből s
fényességet kerestem, melynek világánál brilláns mivoltom láthatóvá,
hasznossá váljék az emberiség előtt – a Chequers Street, St. Luke egyik
piszkos kapujánál szoktam pontosan minden pénteken este megjelenni. A
kapu mögött ifjak csoportja néhány idősebbel egyetemben – az
idősebbeknek igazán több eszük lehetett volna – verődött össze. A
találkozások célja a világegyetem dolgainak elrendezése, megvitatása
volt. „Szónokló“ tagok tizenhat penc-el voltak terhelve per annum; – ha
a puszta szót vesszük, hát ez rendkivül alacsony összeget jelent; az
„olyan gentleman, kinek előfizetése három hónapos hátralékot tüntet föl“
a Hetedik szabály szerint többé se jóban, se rosszban nem gyakorolhat
befolyást. „Viharmadarak“-nak hivtuk magunkat; ezen rokonszenves madár
szárnyának védelme allatt két évszakon keresztül dolgoztam az emberi nem
megjavitásán, mig végre kincstárnokunk – komoly fiatal ember, minden
konvenciók ellen küzdő fáradhatatlan lovag – Keletre vándorolt; csak a
kimutatást hagyta vissza, a mely szerint a clubnak negyvenkét font
tizenöt shilling és négy pence adósága maradt. Továbbá a folyó évi
előfizetések – ugy harmincnyolc font körül – „átviteleztettek“; de hogy
hová, arról a jelentés nem emlékezett meg. Erre házigazdánk – minden
eszményi nélkül való férfiu – kezet vetett a butorzatunkra; még azt is
felajánlotta, hogy tizenöt fontért visszaadja nekünk az egészet.
Felvilágositottuk, hogy az hihetetlen ár; a magunk részéről ötöt
ajánlottunk neki.

E tárgyalások belőle nem gentlemanhoz illő kifejezéseket váltottak ki; a
„Viharmadar“-ak elszéledtek: sohse gyültek össze többet az Emberiség
zavaros vizei fölött. Manapság, ha modern reformátorok ösztövér
tervezgetéseit hallom, mosolygok; eszembejut, hogy mit csináltunk mi
Chequers Streeten St. Luke mellett. Hallom; azon vannak mindenütt, hogy
kiküszöböljék a Lordok házát; no; a „Viharmadarak“ egyetlenegy estén
küszöbölték ki az egész arisztokráciát a koronával együtt; csak azért
halasztódott el az ügy, hogy testületet válasszunk s megalakitsuk
rákövetkező péntek este a Köztársasági Államszerkezetet.
Hasznavehetetlen uralkodókat emlegetnek! Tizennyolc évvel ezelőtt
pillanat alatt becsuktuk valamennyi Music Hall-t huszonkilenc szóval
tizenhét ellenében. Pedig egész jó kis intézmények voltak és helyesen
vezették őket, csak mi ugy találtuk, hogy az ilyesféle mulatozás
haladásellenes szellemü s a fejlődésben levő intellektuális demokrácia
legsürgősebb érdekei ellen való. Másnap este a „Macskaköröm“ mulatóban
találkoztam a harcias inditvány kezdeményezőjével és egy üveg „kétszer
égetett“ fölött folytattuk a vitát; argumentumaink erősitésekép arra
kényszeritett, hogy hallgassam végig a „Kómikus oroszlánok“-at
háromszor. De én mindig eredményesen tudtam ellentmondani, hivatkozván
egy jelenlevő világoskék trikóba öltözött sárgahaju hölgy táncára. A
nevét elfelejtettem, de soha el nem felejtem bájosságát, szépségét. Uram
isten; de édes, elbájoló „müvész“-ek éltek akkortájt! Hová lettek?
Világoskék trikós sárgahaju urhölgyek táncolnak még ma is, de nem birnak
meginditani, hacsak unalom irányába nem. Hol vannak a boszorkányos kis
táncosnők husz évvel ezelőttről? Ha egyszer láttuk, álmodtunk felőle egy
hétig; fehér kezét érinteni gyönyörüség lett volna; piros ajkának csókja
a Menyország előérzete. Valamelyik nap hallom, hogy egy régi barátom fia
elvett titokban egy ballethölgyet az „első sor“-ból; akaratlanul
felkiáltok: „Szegény ördög!“ de volt idő, mikor az lett volna az első
gondolatom: „Szerencsés dög! hát érdemel ez olyan nőt?“ Mert akkor
angyalok voltak a ballet hölgyei. Hogy méregethette őket emberi szem –
onnan a kakasüllőről – kételkedőn! Táncoltak, persze, talán hogy
kényelmesen eltarthassanak valami özvegy édes anyát; valamelyik öccs
iskolaköltségét kellett előtáncolni. Akkortájt igazán isteni teremtések
voltak; bármely fiatalember méltán imádhatta őket; de ma…

Régi tréfa. Rózsaszin szemüvegen át néz világot az ifjuság. Koros szemek
pedig ködösek a füstös szemüveg mögött. Sárgahaju barátnőm, nem vagy te
se angyal, kinek álmodtalak; az a bünös teremtés se vagy, aminek
némelyek festenek; minden tollaid alatt is asszony vagy – hibák,
gyarlóságok, gyöngeségek bokra, mit kevéske erő, báj tart össze. Kocsid
van; aligha tartod a heti harminc shillingedből. Mayfairban vannak
ladyk, tudom, kik jókora összeget fizetnek a kocsijukért. Fested magad;
azt is mondják azonban, hogy lovagolsz. Istenem; hát nem takarózunk
valamennyien idegen erényekbe? Ha majd a festék, hintőpor leválik
rólunk, testvérem, – rólam, rólad – meglátjuk, melyiknek van joga ahoz,
hogy megvetően nézze le a másikat.

Bocsáss meg, nyájas olvasó, e kitérésért. A hölgy vitt rá. A
„Viharmadarak“-ról volt szó; az általuk tervbevett reformokról; a
reformok pedig számosak valának. Emlékszem; kiküszöböltük a pénzbeli
büntetést, meg a háborut; kitünő jó szivü fiatalemberek voltunk. A
karácsont, ünnepnapokat mind megreformáltuk; tizenkét szótöbbség
határozott. Nem emlékszem, hogy létezett volna egyetlenegy kiküszöbölési
javaslat, amelyik szavazásnál szótöbbséget ne kapott volna. Nagyon kevés
dolog maradt, amit mi, viharmadarak, ki nem küszöböltünk. Karácsonnyal
könnyen végeztünk; a nevetséges oldalán ragadtuk meg. Kiteregettük a
karácsonyi érzelmek üres csacskaságát; lehurrogtuk az emészthetetlen
karácsonyi ebédeket, az unalmas karácsonyi gyülekezéseket, a bohó
karácsonyi előadásokat. Mókás madarunk karácsonyi énekeseket szedte
tühegyre; szociális ujitónk keserü szavakat talált a karácsonyi
részegség ellen; közgazdasági tagunk felháborodott a karácsonyi
irgalmasságon. Egyetlen argumentum akadt csak, a melyik nem szólt az
ünnep ellen; a vezető fő-cinikus kijelentése, mely szerint érdemes
végigszenvedni a karácsonyest borzalmait annak a kitünő jó érzésnek a
kedvéért, mit az okoz, hogy vége már és teljes éven belül nem háborgat
ujra.

Attól az időtől fogva, hogy ezt a mi vén világunkat mindenféle dolgokban
felvilágositani akartam, sok más véleményt hallgattam. Sok idegen
világnézetet értettem át; már nem vagyok olyan biztos benne, mint akkor,
hogy az én különleges világnézetem az egyedül helyes. Karácsony némileg
jelentéktelen előttem; de bekandikáltam szegénységlakta vidékek ablakán;
s láttam, mint világosodik ki a kopott odu, mint kap szinre a festett
papir, aranyhim tarkaság. Megvilágitja a gyertyák fénye a ritkán világos
sarkokat fönt, a mennyezetben vész el; a papirlánc, aranyhim behálózza
az olcsó gázvezetéket; a légypiszkos tükröt bekeretezi. Fáradt kéz, szem
órákhosszat igyekszik rajt, hogy elrendezze, formálja a bolondos
papirláncot, vélvén: „Hisz tetszeni fog neki“. „Örülni fog, hogy igy
rendbejött a szoba.“ Ahogy ugy elnézem őket, valami csodás módon
rokonszenvesekké váltak. A tarkabarka gyerekjáték, kutya, kép, ingerel,
bosszant, de aztán megpillantom a zord, müvészietlen személyiséget,
ahogy munkától kérges kezével a csacska játékot simitja; körülötte mohó
arcocskák lesik, bámulják rikitó nyerseségét. Ott függ még ma is a kép a
kandalló fölött olcsó keretben; a füstös falak egyetlen éke; fáradt
szemek pillantása ujból, meg ujból ráesik – a homályos szineken
keresztül belepillantanak a müvészet messzi országába. A karácsonyi
énekesek is bosszantanak; szeretném kinyitni az ablakot és szenet szórni
rájuk – egyszer Chelsea-ben ezt egy magas bérház ablakából meg is
cselekedtem. Ugy éreztem, nem elég nagyszerü énekesek. Afelé a vélemény
felé hajlottam, hogy egyszerü ifju emberek, kik okot találtak arra, hogy
lármázhassanak. Egyikük karbéli himnuszt tudott; másik hangszert
játszott; a harmadik tánccal kisérte az egészet. Ösztönszerüleg semmi
tiszteletet se éreztem irántuk; zavartak a munkámban; kivánság kélt
bennem, hogy bántsam őket. Gondoltam; jó dolog lesz, ha a világosságot
eloltom; halkan kinyitom az ajtót s szenet öntök rájuk. Lehetetlen lett
volna kitalálni, hogy a háztömb melyik ablakából érte őket az áldás; a
kellemetlenséget elkerülhettem. Egész kis csoport voltak s ha csak kevés
szerencsém akad, találom az egyiket.

Elhatároztam, hogy keresztülviszem a tervet. Nem láttam őket tisztán.
Csak ugy a lárma szerint igazodtam. Mintegy harminc darab kiválasztott
széndarabot eredmény nélkül bocsátottam le; kicsit el is bátortalanodtam
már. Aztán valami ugatásfélét hallottam; ezt követték olyan kiszólások,
mik az alkalomnak semmiképp se feleltek meg. Ugy látszik, a gondviselés
helyes irányba terelte a karomat; a zene hirtelen elhallgatott, a banda
szétrebbent nagy röhögés közepette, a mit furcsálottam.

Egyetlen embert vettem csak észre, ki visszamaradt. Lámpavas alatt
állott; az öklét rázogatta a ház felé.

– Ki dobta le azt a szenet? – kérdi stentori hangon.

Nagy megdöbbenésemre a nyolcvannyolcas számu lakót ismertem fel; –
ujságiró, mint jómagam. Gyorsan keresztülláttam az egész helyzetet –
csakhogy későn, – mint a szerencsétlen regényhősök. Ugylátszik a
Nyolcvannyolcas – őt is megzavarta a lárma – kiment, hogy tárgyaljon a
lármázókkal. Persze az én széndarabom őt érte. Őt, az ártatlant, a
békéset! A derekat, erényest! Ilyen igazsággal mér a fátum bennünket
halandókat idelenn! Volt ott a csoportban tiz-tizennégy fiatalember;
olyan egyse köztük, ki meg ne érdemelte volna a darab szenet s ő, az
egyedül ártatlan az áldozat. A ködlő lámpa világánál ki birtam venni,
épp a szeme sérült meg.

Az épülettömb néma maradt a kérdésre; arra átjött az utcán és
felfeléhaladt a lépcsőn. Minden emeletnél megállt; orditott.

– Ki dobta le azt a széndarabot? Hol az az ember, a ki azt a szenet
ledobta? Ki vele!

A kitünő ember az én helyemben megvárja, mig a Nyolcvannyolcas odaér
arra a folyosóra, ahol lakik. Kitárná az ajtót; férfias elszántsággal
jelentené:

– Én dobtam ki a széndarabot. Én valtam, igenis. – Tovább nem mondhatta
volna, mert ennél a pontnál a Nyolcvannyolcas beveri a fejét, az biztos.
Csuf botrány kerekedik a folyosón; nagy tábor venne körül, a ház
valamennyi lakója bosszankodnék; később kérdezősködés, magyarázkodás,
törvény. Gonosz szenvedélyek váltak volna ki az emberekből; keserü harag
kelt volna, talán évekig tartó.

Nem mondom, hogy kitünő ember vagyok. Nem tudom, érne valamit, ha azt
próbálnám állitani, hogy igenis az vagyok. Nem vagyok elég jó szinész.
Mondok magamban, mikor a dolgozószobámban levetem a cipőm, hogy a
hálószobába vonuljak át. Ez a Nyolcvannyolcas biztosan nincs olyan
kedélyállapotban, hogy kiváncsi lenne a történetemre. Hadd orditson;
majd lecsillapodik. Visszatér a lakásába, megmossa a szemét; frissitő
álomba merül. Reggel, – mint rendesen – találkozunk a Fleet Streeten,
alkalmilag megemlitem az incidenst; sajnálkozásomat fejezem ki. Az
igazságot is megpenditem, hogy alighanem valami szomszéd, kit szintén
bosszantott a dolog, szenet dobált az énekesekre, aztán sajnálatos
véletlen folytán épp ő lett az áldozat. Tapintattal talán még arra is
képes leszek, hogy átlássa az incidens humorát. Később, márciusban vagy
áprilisben, óvatosan kiválasztván a legalkalmasabb percet, esetleg be is
vallhatom, hogy én voltam; barátságos pohár brandy fölött kacagunk az
ügyön.

Tényleg; igy is történt. Az emlitett Nyolcvannyolcas – nagy darab ember;
– soha jobb fiu nem élt még a földön nála, csak kicsit indulatos, – maga
mondta: – „No, kutya szerencséd volt öreg, hogy nem mondtad akkor.“

– Mert éreztem, – felelek, – ösztönszerüleg, hogy olyan természetü ez az
ügy, hogy jobb későbbre halasztani.

Van ugy, hogy jobb legyőzni a szenvedélyt, hogy az ember férfiasan
elszánt legyen. A karácsonyi énekesek az én keblemből ingerültségnél
egyebet nem váltanak ki; mégis láttam, a mint a „Mennyből az angyal“
hallatára – akármilyen ködös volt a torok, mely énekelte, akármilyen
hamis a kisérő fuvola, trombita – munkától barázdás női arcon az öröm
sugara világolt fel. Annak a dal remény, szerelem hirnöke; édesebb lesz
tőle az élet kemény ize. Ha mi, magasabbrendü emberek, csak rágondolunk
a familiáris karácsonyi ajándékgyüjtése, beleborzongunk. Eszembe jut
amit egyik barátom mondott egy falusi karácsoni látogatásról.
Szemtől-szembe került egy olyan hölggyel, kit a városban merőben
ellenkező környezetben ismert. A kis farmház ajtaja tárva-nyitva állott;
az a bizonyos nő és egy idősebb asszony egy asztalnál vasaltak; a mint a
fiatalabb puha, fehér kezei ide-oda emelték a vasalót, a hogy ott
hajtogatja, simitja a fehér vászoncsomót, kacag, cseveg; hát csupa
házias, kedves dolog, amit mond. Barátom árnyéka épp a munkájára esik;
az asszony feltekint; pillantásaik találkoznak: az asszony arca
egyszerüen annyit mond: „Én itt nem ismerem önt; ön sem ismer engem.
Itten nő vagyok, kit szeretnek, becsülnek.“ Barátom belép; beszédbe
elegyedik az idősebb nővel – az házigazdája vendégei közzül egynek a
felesége. Az asszony megfordul és bemutatja a fiatalabbat: „A lányom,
sir. Nincs hozzá idelenn sokszor szerencsénk. Állása van Londonban;
ritkán látogathat csak el hozzánk. Csak épp karácsonykor szokott pár
napot nállunk tölteni.“

– Az a családi találkozás legjobb ideje – felel a barátom elfojtott
vigyorgással, a miért aztán utálja sajátmagát.

– Ugy van, sir; – felel az asszony, a ki a vigyort nem veszi észre. A
karácsonyt eddig még mindig velünk töltötte; nem igaz, Bess?

– Mindig, anyám, – felel a nő egyszerüen és a munkája fölé hajol.

Az évnek erre a néhány napjára odahagyja prémjeit, ékszereit; szép
ruháit, finom ételeit – darabig ott él, hol tisztaság, egészség van. Ez
az egy horgony, mi a nőiességhez köti; szivesen gondol rá az ember, hogy
elég erős lesz arra, hogy megmentse a teljes elmerüléstől. Mély
argumentumok valamennyien, melyeket a karácsony védelmében és a
karácsonyi szokások dicséretében elmondottam, szentimentális
természetüek; de elég soká éltem ahoz, hogy kételkedjem, vajjon az
érzelemnek nincs-e meg a rendes, törvényes helye az élet gazdaságában.



Ne sokat nézelődj, ha megugrani készülsz.

Vetted észre, milyen az, mikor asszony elmén hazulról?

Ha férfi megy el, azt mondja: „No én most elmegyek; nem maradok soká
oda.“

– Ó, George! – kiált utána a felesége a lakás másik végéből; várj;
kérlek, ne menj még; csak egy pillanatra! Csak azt akarom mondani…
Hallja, hogy ottkin becsapódik az ajtó; mint röpülnek le a kalapok a
fogasról.

– Istenem George, csak nem mentél még el! – sikolt. De csak a
kétségbeesés hiu hangja. Ez igy van, ez tény; tudja, hogy már valóban
elment. Zihálva ér ki a hallba.

– Bizony várhatott volna egy percig; zugolódik befelé, amint a kalapokat
szedi össze. Annyi mindenfélét akartam mondani.

Nem nyitja ki az ajtót, hogy lekiáltson utána, ugyis tudja, hogy már
félig kinn jár az utcán. – Közönséges, aljas távozási mód; hasonlit a
férfiakhoz, – gondolja.

Ha azonban asszony távozik otthonról, arról aztán tud az ember. Nem
szökik el aljasan. Ő megmondja, hogy elmén. Általánosságban megmondja
már előttevaló nap délután; kisebb megszakitásokkal elismétli
uzsona-időig. Teánál hirtelen elhatározza, hogy mégsem fog; hogy inkább
holnaputánra hagyja. Egy órával később elgondolja, hogy mégis csak
holnap lesz az inkább; előkészületeket tesz, hogy estére meg is mossa a
haját ez okból. Ugy körülbelül egy óra hosszat elragadtatási rohamok
váltakoznak nála, mely rohamok alatt ugy véli, igenis fog menni; aztán
lemondási kedélyállapot következik, mikor balsejtelmek szállják meg.
Ebédnél valamely más nőt is rábeszél, hogy tartson vele; a másik nő,
mikor már rábeszélték, el van ragadtatva az eszmétől. Csak aztán jut
eszébe, hogy igaz is; nem mehet. Az első nő nemsokára meggyőzi, hogy
mégis jöhet.

– Igaz; – felel a másik; – de akkor hogy leszünk veled, édesem?
Elfeledkeztél Jones-ékről.

– El; igazán el; – igy az első, teljességgel zavartalanul. Milyen
borzasztó; én pedig szerdán nem mehetek. Akkor csütörtökre hagyom.

– De csütörtökön meg én nem mehetek; – mondja a másik.

– Jó; akkor nélkülem méssz, drágám, – felel az első olyan hangon, mint
aki egy élet becsvágyát készül feláldozni.

– Ó, dehogy kedvesem; nem is gondolok rá; – mond a másik nemeslelküen. –
Inkább várunk és megyünk aztán együtt pénteken.

– Tudod mit; – mondja az első. – Majd jókor felkelünk, (csak inspiráció)
és jókor visszaérkezünk, még mielőtt Jones-ék itt vannak.

Elhatározzák, hogy majd együtt alszanak; valami bujkáló gyanu vibrál a
szemükben, hogy ez lesz az utolsó alvás életükben. Korán visszavonulnak;
kanna meleg vizet visznek magukkal. Nagyobb időközökben éjjel hallani
lehet a viz csobogását, az ő társalgásukat.

Reggelihez későn jönnek le; mindkettő rosszkedvü. Ugy fest, mintha
mindkettő arra a meggyőződésre jutott volna, hogy ebbe az őrült dologba
a saját jobb belátása ellenére erőszakolták; a másik állhatatos
bolondériája az egész. Reggeli alatt mindenik megkérdi a másiktól
ötperces időközökben, hogy elkészült-e már egészen. Ugy látszik, semmi
egyéb dolga se lesz egyiknek se, minthogy a kalapját feltegye. Az időről
beszélnek; vajjon milyen lehet. Ugy vélik, jó volna, ha eldőlne; esni
fog-e, vagy süt-e a nap majd. Haragszanak az időre, hogy nem bir
határozni. Reggeli után még felhős az ég. Elhatározzák, hogy egész
elejtik az utitervet. Akkor eszibejut az elsőnek, hogy őneki menni kell
minden körülmények között.

– De neked nem muszáj jönnöd, kedvesem; – mondja.

Eddig a pontig a második nő nyilvánvalóan még nem tudta, hogy
tulajdonképen akart-e menni, vagy sem. De most már tudja.

– De jövök; – mondja; – legalább aztán tulestem rajta.

– De igazán nem szükséges, hogy jere; – vitatja az első, – akkor én is
hamarabb otthon leszek. Már indulok is.

A másik csökönyös.

– Én leszek előbb kész; – válaszol. – Tudod drágám, hogy rendesen én
szoktam rád várni.

– De hisz még cipő sincs rajtad; – emlékezteti az első.

– No, annak idő nem kell; – véli. – Hanem igazán, kincsem, ha nem
akarod, hogy jöjjek, akkor csak szólj. – Majdnem a könnyeknél tart már.

– De hát természetes, hogy szeretném, ha jönnél, – magyarázza a másik
lemondó hangon. – Azt hittem, hogy csak azért akarsz jönni, hogy
szivességet tegyél; hogy ne menjek egyedül.

– Ó, dehogy; magam is szeretnék menni.

– No, akkor siessünk; – igy az első; – én kész leszek egy perc alatt.
Nekem csak másik szoknyát kell felvennem.

Félórával később, hallod, mint hivják egymást a ház különböző sarkaiból;
tudni szeretnék, kész-e a másik. Kisül, hogy mindketten már rég kész
voltak; csak épp a másikra vártak.

– Attól félek, – mondja az, a ki leért a lépcső aljára, – hogy esni fog.

– Ugyan, ne mondd; – hallik a másik hangja.

– Bizony; nagyon is esőre áll.

– Micsoda bosszuság; – felel a fönti; – hagyjuk holnapra?

– Te, mit gondolsz, drágám? – a lenti.

Elhatározzák, hogy mennek azért mégis, csak épp hogy cipőt kell váltani;
csak másik kalapot kell tenni.

Rákövetkező tiz percben még ide-oda szaladgálnak, kiabálnak. Aztán ugy
látszik, hogy elkészültek csakugyan; már csak Istenhozzádot kell
mondani, aztán „mehetünk.“

Kezdik a gyerekeket csókolgatni. Asszony sohse hagyja el a házat titkos
félelem nélkül, hogy sohse tér oda vissza többet élve. Egyik gyereket
sem találni sehol. Mikor megtalálják, szeretné, ha nem találták volna
meg. Meg kell mosni, mielőtt meg lehet csókolni. Aztán a kutyust kell
megtalálni, hogy megcsókolhassák azt is; végre a szakácsnő várja az
utolsó rendeletet.

Arra aztán kinyitják lenn a kaput.

– Ó, George! – az első asszony visszafordul. – Fönn vagy?

– Halló! – egy hang valahonnan fentről; – szükséged van rám?

– Nem drágám; csak bucsuzni akartam. Good bye. Megyek.

– Isten áldjon.

– Isten veled, drágám. Nem gondolod, hogy esni fog?

– Á, nem; nem hinném.

– George.

– No.

– Pénz nincs nálad?

Öt perccel később szaladva jönnek vissza; egyik otthon felejtette a
napernyőjét, a másik a pénztárcáját.

Pénztárcáról szólván, ujabb különbség fedeződik fel a himnemü és nőnemü
emberi állaton. Férfiember a pénzét a zsebében hordja. Ha használatba
akarja venni, előszedi és leteszi. Ez a dolgok közönséges rendje;
asszonynak több finomságra van szüksége. Ott áll az utcán; négy
pence-ért ibolyát akar vásárolni; a virágárus lány vár. Két csomag van
az egyik kezében, napernyő a másikban. Balkezének megmaradt két ujjával
tartja az ibolyát. Felmerül a kérdés: hogy fizessen a lánynak?
Gondolkodik darabig; szemmelláthatólag azon tünődik, hogy van az, hogy
nem tud fizetni. Arra aztán rájön: csak két keze van, az pedig teli
mindkettő. Először azt gondolja, hogy a csomagokat és az ibolyát majd
átteszi a jobbkezébe; aztán, hogy inkább a napernyőt a balba. Aztán
körülnéz valami asztal, vagy legalább is szék után. Olyasmi nincs az
egész utcában. Megoldódik a kérdés azáltal, hogy elejti a csomagokat, a
virágot. A lány felveszi; tartja; vár. Ez felszabaditja a jobbkezét,
hogy az erszényt kereshesse meg vele; baljával a nyitott ernyővel
hadonász. Valamelyik öreg gentleman kalapját lesöpri vele a csatornába;
majdnem kiüti a virágáruslány szemét, mielőtt eszébejut, hogy jó volna
becsukni azt az ernyőt. Mikor becsukta, odatámasztja a virágáruslány
könnyü állványához; most már komolyan kutatni kezd mindkét kezével.
Hátulról előre forditja magát, testének felső részét körbehajlitja ugy,
hogy a haja előrekerül, a szemei meg hátra. Balkezével még mindig erősen
fogja sajátmagát – ha elengedné a személyét, isten tudja, hová vinné –
jobbjával kutat. Hisz az erszény megvan; érzi; a probléma az: hogyan
férjen hozzá. Leggyorsabban persze ugy érhetné el, ha levetné a
szoknyáját, leülne és a belső részét kifelé forditaná; s onnét a zseb
sarkából felfelé csusztatná. Ez egyszerü gondolat azonban ugy látszik
nem ér fel hozzá. A ruha hátulján valami harminc ránc van; két ránc
között huzódik meg a titkos nyilás. Csupa véletlenségből felfedezi
végre; majdnem elesik munkaközben; de felhozza az erszényt a napfényre.
Még csak a kinyitás jár vesződséggel. Tudja, hogy valami nyomógombbal
nyilik, de sohse nézte meg, milyennel; nem tanult meg bánni vele; nem is
fog soha. Rendesen addig nyomkodja, mig kinyilik. Öt perc alatt mindig
el szokott készülni, ha csak nem sieti el.

Tényleg kinyilik végre. Kinyilik, mert már belebetegedett abba, hogy ugy
nyomkodják, s véletlenül, vagy akarattal épp lefelé van abban a percben,
mikor kinyilik. Ha elég közel vagy ahoz, hogy a vállán keresztül
pillants, láthatod, hogy arany, ezüst egymásrahányva feküdt benne. Benső
szentélyben, mit másik ruganyos gomb őriz, a rézpénzt őrzi egy
bélyeggel, meg egy fizetőcédulával együtt. A cédula kilenc hónapos;
tizenegy pence három farthingről szól.

Emlékszem egy öreg omnibusz-kalauz felháborodására. Benn a kocsiban
kilenc nő ült és két férfi. Én ültem az ajtó mellett; ennélfogva az
észrevételeit énhozzám intézte. Időbe került, mig a pénzeket
összeszedte, de azt hiszem, jobban sikerül, ha kevesebbet morog;
megzavarta, idegessétette az utasokat.

– Ezt nézze itten; – mondja s egy átellenben ülő hölgyre hivja fel a
figyelmem. Szokott módon kutatott az erszénye után. A pénzükön ülnek;
ilyenek az asszonyok. Ahol ni; hogy halászik utána.

Végre a hölgy kihuz maga alól egy rendkivül kövér erszényt.

– No, most képzelje el, hogy szorongó, rázós omnibuszba ilyen vacakon
ül; – folytatja. – Micsoda erős hátsórészük lehet. Bizalmas kezdett
lenni: „Láttam egy asszonyt“ – mondja, – az kiszedett maga alul először
egy nagy, nehéz kapukulcsot, egy kis doboz szardiniát, hatalmas
erszényt, egy csomó hajtüt, egy üveg illatszert. Én megbolondulnék, ha
csak egy kis ajtókulcson ülnék, ezek az asszonyok meg igy szaladgálnak
egész nap. Ugy hiszem, hozzá vannak szokva. Tegye aztán az ember őket
pehelypárnára; biztosan sikitanak. Amig egy twopencet kihozunk belőlük;
a szivem szakad bele. Először megpróbálják egyik oldalon; aztán
megpróbálják a másikon. Aztán felállnak; rázzák magukat, mig a kocsi
vissza nem löki őket; ott állnak; vigasztalan ruharakás. Ha tőlem
függne, asszony-kutatókalauzt tartanék a kocsin; hamarosan átkeresgélné
őket, oszt elvenné a pénzt. Hogy ezeknél mit keressen szegény
zsebmetsző. Csak azt mondom, mig szegény férfi rátalál asszonyi zsebre
manapság – no az legalább megérdemli, amit ott lel.

Komolyabb természetü dolgokra gondoltam, mikor igy az asszonyok tulontul
gondos voltáról elmélkedtem. Az az elméletem – lehet, hogy hamis; ilyen
véleményt is hallottam – hogy tulságosan sok aggodalommal tesszük meg
életünk rövid kis utját. Folyton a földre pillantunk. Lehet, hogy
elkerülünk egy-két kisiklást, meglátjuk a követ egyszer-kétszer, miben
megbotlottunk volna – de elmulasztjuk az ég kékjét; a domboldal dicső
zöldjét. Mindig bosszantott a sok könyv, mit jó emberek irtak, hol
elmondják, hogy az élet „sikere“ abban van, ha eldobjuk fiatalságunkat,
elpocsékoljuk férfikorunkat csak azért, hogy nyolcvanéves korunkban
„derüs öregség“-ről beszélhessünk. Egész életünket arra a bizonyos
„légvár“-ra épitjük; nem vesszük észre, hogy mig épitünk, tervezünk,
közönségesek, szükkeblüek, kemények lettünk. A rózsaszüretet hagyjuk
csak holnapra; ma munka napja van; üzlet, hajsza. Istenem; holnap lett;
de a rózsák elhervadtak. Nem is törődünk már rózsákkal; olcsó vásári
áru; inkább tekintünk kelkáposzta felé, mire az a bizonyos holnap
ránkvirradt.

Az életet élni kell, nem eltölteni; szembe kell szállni vele, nem
elrendezni. Nem sakkjáték az élet; nem a legtöbbet tudó győzelme;
kártyajáték; ügyes kéz többet nyerhet. Az a legbölcsebb talán, kinek
mindig a legtöbb sikere volt? Én nem hinném. A legszerencsésebb
whist-játékos, akivel az életben találkoztam, sohse volt biztos abban,
hogy mi a tromf; a leggyakoribb kiszólása volt játékközben: „Ejnye;
bocsánatot kérek“; olyan megjegyzés, mire a partner csak ilyet
felelhetett: „Sohse kérjen. Minden jó, ha a vége jó.“

Egy olyan ember pedig, aki szememláttára lett nagyon gazdaggá, egy
birminghami külvárosi épitkező volt; a nevét nem tudta leirni; életének
harminc esztendején keresztül egyetlen egyszer józanon ágyba nem került.
Nem azt mondom, hogy a whist-játszók azon igyekezzenek, hogy a tromfokat
elfelejtsék. Az épitőmesterem talán még eredményesebb sikert tudott
volna elérni, ha le birja irni a nevét; ha alkalmilag, – nem tulságos
gyakran – egy-egy józan estét enged meg magának. Amit evvel ki akarok
fejezni, annyi, hogy nem az erény a sikerhez vezető ut – ugy, ahogy mi
értelmezzük. Más okokat kell találnunk, hogy erényesek akarjunk maradni;
lehet, hogy vannak ilyenek is. Az igazság az, hogy az élet egyszerü
játék, tiszta munka; azok a szabályok, a miket siker elérésére
lefektetünk, olyasfélék, mint a megtéveszthetetlen, okvetlenül győző
módszerek, mikkel évenkint a bolondok egy bizonyos válfaja
felfegyverkezik s lemén Monte-Carloba szerencsét próbálni. Eljátszhatjuk
a játékot hidegvérrel, éles itélőképességgel; elhatározhatjuk, mikor van
ideje a fejjelugrásnak, mikor a lassu lépésnek; de hogy a bölcsesség
legyen a zsinórmérték, annyit tesz, mintha azt képzelnők, hogy
felfedeztük a véletlenek törvényszerüségét. Játsszuk végig az
életjátékot, mint igazi sportsman; győzelmeinket mosollyal vágjuk
zsebre; veszteségeinken vállat vonunk. Tán azért vettünk részt a zöld
asztalnál a játékban; tán azért próbáltunk szerencsét kártyán, hogy
megtanuljuk a jó játékos néhány erényét; önfegyelmet; veszteségnek
bátorsággal való elviselését; szerénységet akkor, ha a szerencse kereke
tulsokáig fordul felénk; erőt, ügyességet; a sorssal szemben való nagy
közönyösséget. Jó lecke valamennyi. Ha egyikét-másikát megtanuljuk, nem
volt hiábavaló a zöld asztalnál való időzésünk. De ha ugy kelünk föl az
asztal mellől, hogy bosszuságot viszünk csak el; ha magunkat szánjuk
egyedül, akkor biz attól félek, hiábavaló volt.

A mogorva Portás ugyis beszól az ajtón: „Ötszáz billió Huszonnyolcas;
vár a kocsi, sir.“

Ejha! Már itt az ideje? Gyorsan összeszedjük a játékpénzt. De minek is
kell az? Benn a városban, a folyó másik partján, nincs értéke. Az arany
vérvörös szine, a szerelem világoszöldje – hová vágjuk? Ehun valami
szegény koldus; játszani szeretne; adjuk oda neki; a mint kilépünk.
Szegény ördög! Majd mulattatja a játék – darabig.

Tartsd a lőport szárazon, aztán bizzál a Gondviselésben; a bölcs
jelszava ennyi. Nedves lőpornak sehol a világon nem veszed semmi
hasznát. Száraznak talán; a Gondviselés segitségével. Nevezzük
Gondviselésnek; csinosabb név, mint véletlen; tán igazabb is.

Másik hiba, a mit elkövetünk, mikor az életünkből ki akarunk okoskodni,
ez: ugy okoskodunk, mintha értelmes teremtmények volnának adva a
számfejtés alapjául. Nagy hiba. Jóakaratu hölgyek és urak gyakran esnek
bele, mikor felállitják ideális világukat. Ha megjavitják a házasság
intézményét, megoldják a szociális problémát, ha szegénységet, háborut
egy akarattal küszöbölnek majd ki – ha a bünt, a szomoruságot, a nyomort
nagy parlamenti többség leszavazza! Ó; akkor érdemes világ lesz ez
itten! De nem kell várni olyan sokáig, uraim és hölgyeim. Nincs szükség
szociális forradalomra; a nép lassu nevelésére. Mindez megvolna már
holnap, ha csak értelmes lények lennénk.

Képzeld el értelmes lények világát! A Tizparancsolatra akkor nem volna
szüksége senkinek a világon; hisz értelmes lény nem követ el bünt,
értelmes teremtmény nem csinál hibát. Nem lenne gazdag ember; hisz
melyik értelmes ember törődik a pompával; látszattal? Szegény se lenne;
mert hogy én kétszer annyit egyek, mig odaát a másik utcában testvérem
éhezik, ki éppolyan ember, mint én – az nem észszerü. Nem volna a
vélemény eltérő egy ponton: hisz csak egy értelmes ok foroghat fenn. Te,
kedves olvasóm, rájönnél, hogy mindenféle tárgyban egy véleményen vagy
velem. Regényeket nem irnának; szindarabot nem játszanának; értelmes
teremtmények életében nincsenek drámák. Nem volnának őrült szerelmek,
őrült kacajok, fájdalmas könnyek; tüzes viták, rövidéletü örömök –
bánatok, vad álmok – csak ész, értelem, okosság mindenütt.

Egyelőre azonban megmaradunk értelmetlen lényeknek. Ha megeszem ezt a
mayonnaise-t; megiszom rá azt a pezsgőt, a vesém bánja meg. Akkor hát
minek eszem meg? Julia bájos lány; szeretetreméltó, okos, szellemes: van
jó csomó serfőzde-részvénye is. Mért veszi el John mégis Ann-t? Az a
lány veszekedős, lobbanékony, ez a legkisebb rossz, amit az ember
mondhat róla. A fiu érzi is, hogy sohse lesz belőle olyan jó
háziasszony, mint a másikból; különleges szeszélyei vannak; semmi
vagyona. De van valami Ann állán, nyakán, mi elbájolja. Nem birná
megmagyarázni, mi. Általában véve Julia szebb kettejük közt. De mennél
többet gondol Juliára, annál inkább vonzódik Ann-hoz. Igy hát Tom veszi
el Juliát; oda a serfőzde részvény. Julia valami ünnepi kirándulásban
meghül; tehetetlen nyomorék lesz egész életére; Ann hirtelenében tizezer
fontot örököl egy ausztráliai nagybácsitól, kiről soha semmit se hallott
senki.

Hallottam egy fiatalemberről, a ki rendkivül gonddal választott
feleséget. Aszongya – bölcsen – sajátmagának: „Feleség választásában az
ember nem lehet sohse elég óvatos.“ Meggyőződik arról, hogy hány
megfelel minden követelménynek, mit élettárstól kivánhat az ember.
Megvan benne minden erény, mi kivánatos nőszemélyben; nincsenek hibái,
hacsak olyanok nem, mik asszonyban elmaradhatatlanok. Praktikus nyelven:
maga a tökély. Elveszi; kisül, hogy csakugyan benn van minden, a mit
elgondolt felőle. Csak egyetlen kifogást hozhatott fel ellene: – azt,
hogy nem szerette. Ez pedig igazán nem a lány hibája volt.

Milyen könnyü volna az élet, ha ismernők sajátmagunkat. Ha biztosak
lennénk a felől, hogy holnap is csak ugy gondolkozunk, mint ma.
Szerelmesek leszünk egy szép nyári kiránduláskor; olyan friss, bájos,
üde a lány; a vér a fejünkbe száll, hacsak rágondolunk. Ideális
pályafutás csak az volna: ott feküdni örökké a lábai előtt.
Lehetetlennek látszik, hogy a Sors nagyobb boldogságot is mérhetne ránk,
mint azt a kitüntetést, hogy a cipőjét tisztithassuk, a ruhája szegélyét
csókoljuk. Ha kicsit piszkos az a ruhaszegély; annál jobban örülünk az
egésznek. Elő is adjuk ebbeli becsvágyunkat; mikor elmondtuk, akkor még
minden szó igaz. De elmulnak a nyári kirándulások; elmulik a nyári kedv,
ott találjuk magunkat a télben, azon törjük a fejünket; hogy
kapaszkodhatnánk ki a hinárból. Vagy még rosszabb: tovább tart a
szeszély, mint rendesen. Forma szerint megkérjük a kezét. Megházasodunk
– ugyan hány házasság az eredménye olyan szenvedélynek, amelyik kiégett
már, mikor oltár elé lépünk vele? – Három hónappal később a csacsi kis
lány tört szivvel vallja be magának, hogy mi keservesen unalmasnak
találjuk a cipellő tisztitását. Ugy érezzük, mintha megnőtt volna a
lába. Nincs pardon a magunk számára, ha csak az nem, hogy ostoba
gyerekek voltunk; nem is tudjuk, miért sirunk; játékközben megsebesitjük
egymást; vagy hangosan zokogunk, ha magunkon ütünk sebet.

Ismertem egyszer egy amerikai hölgyet. Hosszu történetekkel untatott,
előadván mind a sok brutalitást, mik férje részéről érik. Be is adta
ellene a válókeresetet. Elérkezett a tárgyalás napja; a nő nyert az
egész vonalon. Valamennyien meggratuláltuk; akkor pár hónapra eltünt az
életemből. De aztán valamelyik nap megint csak együtt találtuk magunkat.
Egyik nagy problémája még a társadalmi életnek, hogy mit mondjunk
egymásnak, mikor találkozunk; minden nőnek, férfinak a vágya ilyenkor,
hogy rokonszenvesnek, okosnak mutassa magát; ez aztán megneheziti a
társalgást, mert – ha ugy általába vesszük édes mindnyájunkat, nem
vagyunk se rokonszenvesek, se okosak. Csak ugy melesleg jegyzem meg.
Persze a volt uráról kezdek vele beszélni. Kérdem tőle, hogy megy a
sora. Feleli, ugy véli, egész jól érzi magát.

– Ujra megházasodott? – érdeklődöm.

– Ujra; – felel.

– Ugy kell neki; felelek. – Meg a feleségének is. – Csinos, derüsszemü
kis nőszemély volt ez az amerikai barátnőm; a kegyeibe akartam
behizelegni magam. „Olyan asszony, ki hozzámegy ilyen emberhez, tudván
azt, a mit tudnia kell, egész biztosan nyomorult emberré teszi majd; és
abban is biztosak lehetünk, hogy az ember is átkává válik az
asszonynak.“

Barátnőm mintha védelmezni akarta volna:

– Azt hiszem, nagyon megjavult; – véli.

– Ostobaság! – felelek; – férfi nem javul meg soha. Ha egyszer gazember,
az marad örökké.

– Sss; – kér; – ne mondjon ilyesmit róla.

– Mért ne? – kérdem. – Hisz sajátmaga elégszer nevezte gazembernek.

– Nem volt tőlem helyes; – elpirul. – Attól tartok, nem ő volt egyedül
hibás a dologban; bolondosak voltunk akkortájt még mindaketten; ugy
hiszem, tanultunk ebből.

Nem feleltem; vártam a szükséges magyarázatot.

– Jó volna, ha meglátogatná; – teszi hozzá kis nevetéssel; – őszintén
szólva, én vagyok az az asszony, a kit elvett. Kedden van a fogadónapom.
K. Mansions, második szám. Azzal elszalad; otthágy engem csodálkozva
magamra.

Valamelyik vállalkozóbb szellemü lelkész kisebbfajta templomot
állithatna fel a Strandon, a Law Courts (Igazságügyi palota) mögött.
Igen jó üzleteket csinálhatna; visszaházasitaná az imént elvált párokat.
Egyik barátom – iróember az is – kijelentette, hogy soha jobban nem
szerette a feleségét, mint két alkalomkor; – először, mikor
visszautasitotta, másodszor, mikor a tanu-padon ülve, ellene tett
tanuvallomást.

– Különös teremtések maguk férfiak; – jegyzi meg egyik hölgy egy urnak
jelenlétemben… Mintha maguk se tudnák biztosan, hogy mit akarnak.

Általánosságban bosszankodott a férfiakon. Nem mondom, hogy nincs igaza;
sokszor roppantul bosszantanak engem is. Különösen egy ember van, ki
mindig felingerel. Igy beszél; amugy cselekszik. Ugy prédikál, mint
valami szent; ugy viselkedik, mint a bolond; tudja, mi a helyes és azt
teszi, a mi helytelen. Ne is beszéljünk róla. Majd megkapja ő is a
magáét valamelyik nap; betesszük egy csinos, kényelmes, jól kibélelt
skatulyába; annak a tetejét jó szorosan rásrófoljuk; félretesszük valami
csöndes kis helyre; tudok is egy templomot; majd amellé; hisz másképp
fölkel és megint gonoszul viselkedik.

A megszólitott férfi, – általánosságban olyan, mint okos emberek szoktak
lenni, – mosolyogva tekint a szép kritikusra.

– Kedves asszonyom; – mondja, – nem azt vádolja, a kit kellene.
Beismerem, hogy sokszor nem vagyok tisztában avval, hogy mit akarok; a
mi keveset tudok róla, az se tetszik magamnak se. Nem én csináltam igy,
ki se választottam. Én még sokkal kevésbbé vagyok megelégedve vele, mint
amennyire ön lehet, asszonyom. Nagyobb titok én előttem, mint ön előtt;
pedig énnekem kell élnem az akaratommal. Inkább szánakoznia kell rajtam,
ahelyett, hogy vádol.

Van ugy, hogy rámjön a rosszkedv és irigylem az öreg remetéket, hogy
nyiltan, bátor gyávasággal elkerülték az élet problémáját. Vannak napok,
mikor olyan létről álmodom, melyben nincs az ezernyi finom szál,
melylyel lelkeink Liliputiországhoz vannak kötve. A fekete vizek,
fjordok fölött Norvégiában szeretnék élni olykor; ott más emberi lény el
nem vitatja tőlem királyságomat. Egyedül nekem suttog az erdő; egyedül
nekem ragyognak a csillagok. Hogy hogyan fogok megélni, még nem tudom
egész biztosan. Egyszer egy hónapban leszállok; lemegyek a körülfekvő
falvakba és jól megrakodva térek haza. Hisz sokra nem volna szükségem.
Puskám, halászbárkám elég lenne. Volna nagy kutyám is; beszélne hozzám a
szemein keresztül, azok kimondatlan gondolattal telitvék. Együtt
vándorolnánk a fensikokon, együtt keresnénk meg az ebédünket olyan
emberek primitiv módjára, kik nem álmodtak tizfogásos ebédekről,
Savoy-lakomákról. Az ebédem magam főzném, elkölteném, egy üveg jó bor
mellett, mi frissiti a férfiui kedélyt, megkönnyiti a gondolkodást. (Ugy
látom, nem vagyok egész állhatatos. A civilizációnak ezt az ajándékát
magammal szándékoztam vinni a remeteségbe.) Este – a számban pipa –
cserjetüz mellett üldögélek és elmélkedem; uj meglátások ébrednek bennem
lassan-lassan. Megerősit a milljó néma hang, amint hullámok zajába
fullad – talán közelebb érek ahoz, jobban megértem azt, hogy mi
szándékkal lettünk e világra. Talán meg birom ragadni valami csücskét
annak a titoknak, hogy mi értelme a létnek.

Nem, nem, drága hölgyem; a mindenről való lemondásnak eme világába nem
vinnék társat magammal; de bizonnyal semmiesetre olyan nembélit, a
milyenre kegyed gondol. Van idő, mikor jobb az embernek egyedül lenni. A
szerelem elriaszt bennünket azoktól a mélységektől; férfit, asszonyt
csinál belőlünk, pedig ha kicsit közelebbről akarjuk látni a
csillagokat, olyasminek bucsut kell mondanunk. Mi férfiak, nők nem
mutatkozunk egymás előtt legeslegjobb oldalunkról; nagyon sokszor,
félek, inkább a legrosszabbról. Az asszonynak a férfiről alkotott
legmagasztosabb eszménye a szerelmes férfi; férfi előtt asszony mindig a
lehetséges imádott. Látjuk egymás szivét, de nem egymás lelkét. Egymás
jelenlétében sohse rázzuk le magunkról a föld rögét. A házasságközvetitő
Természet anyó mindig ott settenkedik körülöttünk. Asszony férfivá
emelhet bennünket; de azt kivánja, hogy ott megállapodjunk. „Emelkedj
fel hozzám! – kiált oda a fiunak, ki sebzett lábbal sáros uton halad; –
– légy igaz, hü, gyöngéd; de magasabbra ne emelkedj aztán; maradj itt az
oldalam mellett.“ A mártirt, prófétát, a világ elveszett reményeinek
fellelőjét felrázná álmából a nő. Karjait fonná a nyaka köré, hogy
lehuzza magához.

Az asszonyhoz meg a férfi szól: „A feleségem vagy. A te Amerikád itt
van; ezek közt a falak közt. Itt a munkád; kötelességeid.“ Igy is van
ezer eset közül kilencvenkilencben; csakhogy asszonyt, férfit nem minta
szerint öntöttek ám és nem egyforma anyagból gyurták.

Olykor – bárha fáj is, – az asszony kötelessége csakugyan négy fal
között maradás. De Mária kötelessége mégsem volt a Józsefé.

Az uj, népszerü regények hőse a fiatalember, ki igy beszél: „Jobban
szeretlek a lelkemnél“. A népszerü hősnő felkiált „Szerelmünkért a
pokolba megyek veled!“ Vannak férfiak, nők, kik nem birnának igy
felelni; – vannak férfiak, kik álmot álmodnak; asszonyok, kiknek
jelenéseik vannak, – nem valami praktikus személyek ezek Tündérország
szempontjából. De az se lenne olyan békességes hely, ha ezek számára
épült volna.

Vajjon nem állitottuk-e magasabb talapzatra a nemi szerelmet, semmint
megérdemli? Nemes szenvedély; de nem a legnemesebb. Van annál
hatalmasabb szerelem is, melynek világánál emez csak a lámpa, mi
bevilágitja a kunyhót; vagy holdfény csak, mely hegyet, völgyet füröszt.
Volt egyszer két asszony. Olyan darabot játszottak, mit nappali
világitás mellett nézhettem végig. Lánykoruk óta barátnők voltak, mig a
szokott baj meg nem jelent a láthatáron: a férfi. Gyönge, csinos
legényke; egyiknek se méltó egyetlen gondolatára; de a nők szeretik az
érdemtelent. Nem volna probléma a tulnépesedés, ha nem szeretnék. Valami
szerencsétlenség folytán hát a hitvány emberpéldány kellett
mindkettejüknek.

A vetélytársi mivoltuk kihozta belőlük mindazt, mi a legrosszabb volt.
Hiba azt állitani, hogy a szerelem csak nemesit; le is alacsonyithat.
Nagyon közönséges küzdelem volt az, mi kettejük közt kifejlődött olyan
árért, mit a szemlélő nem találhatott kielégitőnek. A vesztes fél ugyan
könnyen megvigasztalódhatott volna a győztes öröme fölött, még akkor is,
ha nem a legkorrektebb uton jutott a győzelemhez. De ősi, régi, csuf
szenvedélyek keveredtek föl ezekben a nőkben; a lakodalmas harang csak
az első jelenetet zárta le.

Nem nagy dolog a másodikat kitalálni. A válások biróságánál végződött
volna, ha az elhagyott feleség ugy nem érzi, hogy szebb bosszu kerekedik
majd abból, ha hallgat.

Harmadik felvonás – alig tizennyolc hónap – a férfi meghal; – mellesleg
az első szerencsés fordulat, mi személyesen érte az egész játékban. Az ő
helyzete kezdettől fogva nagyon aggodalmas lehetett. Sekélyessége
dacára, az ember nem nézhet rá bizonyos sajnálkozás nélkül; – némi
mulatságos derü is keveredik ebbe a szánalomba. Az élet legtöbb drámáját
bohózatnak, vagy tragédiának tekintheti a néző saját szeszélye szerint.
A szinészek mindig ugy játszák, mint tragédiát; de hisz igaz bohózatnak
ugyis ez a titka.

Igy lett győzedelmes az igazi, törvényes erény; igy büntették a
szabálytalanságot s a darabot félretennők, mint érdektelen
erény-prédikációt, ha nem volna negyedik jelenet, melyben kiderül, hogy
az elhagyott feleség mint jön el ahoz, kivel elbánt egyszer, hogy
bocsánatot kérjen. Meg is kapja. Akármilyen furcsa, ugy találják, hogy
egymás iránti szeretetük mitsem változott. Sokáig éltek egymás nélkül;
olyan édes, hogy most megint megragadhatják egymás kezét. Két magános
asszony; együtt, egymásnak fognak élni. Azok, kik jól ismerték őket
későbbi időkben, azt mondták róluk, hogy igen szép az életük; csupa báj,
nemesség.

Nem mondom, hogy ilyen história gyakran előfordul, de sokkal hihetőbb,
semmint az ember vélné. Néha „jobb az embernek egyedül lenni“;
asszonynak meg „ember“ nélkül.



Sajátmagunk előkelőségéről.

Valami öreg elangolosodott franciával találkoztam ezelőtt gyakran,
ujságirói pályám elején. Volt egy elmélete az ember jövőjéről; sokkal
több anyagot meritettem azóta belőle, mint akkor hittem. Derüsnézésü,
mohó, kiváncsi emberke volt az öreg. Az ember érezte, hogy nem keres itt
lent földi Paradicsomot. Mi többiek menyországunkat vágyaink köviből
épitjük fel; az öreg, vörösszakálu északi harcos ellenséget keres, kivel
megvivhasson; serleget, mit kiürithessen; a müvészlelkü görög szobrok
lelkes seregét, a vörös indián boldog vadászmezőket; háremet a török; Uj
Jeruzsálemet a zsidó, hol az utcák arannyal volnának kövezve; mások
izlésük szerinti menyországot épitenek a szerint, amilyen a
képzelőtehetségük.

Kevés dologtól rettegtem gyerekkoromban jobban, mint a Menyországtól,
már ahogy a körülöttem élő derék népek festették le előttem. Azt
mondták, ha jó gyerek leszek, simára fésülöm a hajam és nem kinozom a
macskát, akkor majd gyönyörü helyre kerülök, ha meghalok. Csöndben
ülhetek ott egész nap és szép himnuszokat énekelhetek. (Uristen! aztán
ez legyen egészséges fiugyermek jutalma azért, hogy jól viselte magát!)
Nincsen ott reggeli, se vacsora – se tea, se uzsonna. Egy öreg hölgy
kicsikét felvidámitott avval, hogy az egyhanguságot megtöri itt-ott
csekély mennyiségü manna; de sulyosan nehezedett rám az örökös manna
gondolata is. Ha feltételeztem, hogy esetleg szörbet és gyümölcs is
kapható, felvilágositottak, hogy ez tévedés. Iskola, igaz, szintén
nincsen, de nincs cricket és footballmező se; ugy oktattak ki, hogy nem
kél majd vágy bennem, hogy megközelitsem a másik angyal „kapuját“;
egyedüli boldogságom az éneklés lészen.

Mihelyt reggel felébredünk, mindjárt énekelni kezdünk? kérdeztem.

– Nem is lesz ottan reggel; – felelnek. – Nem lesz ott se reggel, se
este. Egyetlen, végnélküli hosszu nappal.

– No és folytonosan énekelni fogunk? – makacskodtam.

– Igen; olyan boldogok lesztek, hogy örökösen csak énekelni akartok.

– Sohse fárad bele az ember?

– Nem; soha bele nem fárad; se álmossá, se éhessé, se szomjassá nem
válik.

– No és az mindig ugy van ottan?

– Ugy ám; örökkön örökké.

– Egymillió évig?

– Egymillió évig; bizony; aztán másik millió évig; de meg azután is
millió évig. Sohse lesz vége.

Még máig emlékszem azoknak az éjjeleknek agóniás félelmére, mikor ébren
akartam maradni, hogy a végtelen menyországra gondolhassak, honnan
semmiféle lehető szabadulás nem kinálkozott. A másik hely ugyancsak
öröknek volt elmondva, másképp tán ott keresek menedéket.

Mi, felnőttek, – kiknek az agyvelejét kikezdte már a gondolkodni nem
akarás lassan megszerzett szokása – nem cselekszünk helyesen, ha a
gyermekeket ezekkel a rettenetes dolgokkal kinozzuk. Örökkévalóság,
Menyország, Pokol, előttünk jelentés nélküli szavak. Elismételgetjük,
ahogy esetleg az imáinkat morzsoljuk le, vagy tán csak disznek
alkalmazzuk, öntelt nyomoruságos bünösök mi. De a mi világunkban itt van
ám az „intelligens idegen“; a gyerek Előtte – kiváncsi kutató,
tudnivágyó – mindez félelmetes valóság. Ha kételkedel benne, olvasóm,
állj meg egyedül valamlyik éjjelen a csillagok alatt s fejtsd meg magad
ezt a gondolatot: „Örökkévalóság.“ Legközelebbi tartózkodási helyed az
Elmebetegek Országos Menhelye leend.

Fentemlitett francia barátom derüsebb életnézeteket vallott, az ember
életének koporsó után következő részéről, mint ahogy általában szokták.
Az ő hite az volt, hogy örökös változásra vagyunk kárhoztatva;
örökkétartó munka lesz osztályrészünk. Átmegyünk a régibb planétákra;
nagyobb napokon fogunk müködni.

De ilyen felsőbbrendü pályafutáshoz tökéletesebb lényre van szükség.
Közülünk nem alkalmas egyetlen egy se; vitatta, – hogy eljövendő létet
alkosson magának. Az volt az eszméje, hogy közülünk kettő, három- vagy
négy – belső értékünk szerint – elvegyül, hogy uj, fontosabb lényt
alkosson, magasabb lét számára alkalmasat. Hisz az ember maga, –
erősitette, – különböző állatfajták keveréke. – Ön, meg én – szokta
mondani, előbb az én mellemre ütve, aztán a magáéra – mibennünk meg van
más minden; – a majom, a tigris, a disznó, az anyás tyuk, a pulykakas, a
derék kacsa; az mind mi vagyunk, egyetlen egybe gyömöszölve. Igy a
jövendő embere is sok mindenféle emberből alkotódik majd össze –
bátorsága az egyiknek, bölcsesége a másiknak, jósága a harmadiknak.

– Vegyünk csak városi embert; – szokta folytatni; – vegyük például a
Lord Mayort; tegyünk hozzá poétát, mondjuk Swinburne-t; keverjük össze
őket vallásos rajongóval, mondjuk Booth generálissal. Akkor megkapjuk a
fensőbb életre alkalmas embert.

Garibaldi és Bismarck, állitotta, kitünő keverék lett volna; egyik a
másikat kiegésziti, javitja. Ha szükségesnek mutatkozik, csillapitóul
egy kivonat Ibsen. Azt mondta, hogy ir politikusokat remekül lehetne
keverni skót halhatatlanokkal; oxfordi tudósok kitünően mennek
hölgy-irókkal. Meg volt róla győződve, hogy Tolstoj gróf, pár
Gaiety-szinházbeli „Johnnie“ („keverék“-nek hittük őket akkoriban)
valamely humoristával együtt – itten volt szives és engem értett –
rendkivül válogatott példányt eredményezne. Erzsébet angol királyné,
képzelte majd valamikor, reméljük, jó messzi jövőben – Ouidával fog
alkalmasan vegyülni. Kalandos elmélet, a mint igy a saját szavaimmal
adom elő, nem az ő előadásában. De olyan komolyan állitotta mindezt az
öreg, hogy eszébe se jutott egyikünknek se, hogy nevessünk, ha erről
csevegett. Sőt különösen erős csillagfényü éjszakákon voltak pillanatok,
hogy a hivatalból hazafelé tartva, megálltunk a Waterloo hidon, élvezni
az Embankment vonal varázslatos lámpasorát. Ahogy hallgattam őt,
ilyenkor majdnem hittem az álmai valószinüségében.

De még ha a való világot vesszük is, sokszor csak nyereség lehet, nem
veszteség, ha összekevernének közülünk féltucatot; fölforralnának, vagy
aszerint bánnának velünk, a milyen a kivánt processzus. Ilyenképen lám
hoznának ki belőlünk valamit.

Sohse gondoltál rá, bájos olvasónőm, hogy például micsoda remek férj
válnék Tom egy bizonyos alkotóeleméből, ha hozzáadnók Harrynak, Dicknek
valamely tulajdonságát? Tom mindig olyan derüs, jókedvü; de érzed, hogy
az élet komoly perceiben „könnyü.“ Aranyos fickó, ha jókedvü az ember,
az igaz; de nem mennél hozzá vigasztalásért, erőért, ha bánatod van;
ugye nem? Nem; a szomoruság óráiban csak az jó, ha a komoly, szomoru
Harry van melletted. Az „derék ember“; a Harry. Talán egészbenvéve a
legtöbbet ér hármunk közül; – szolid, megbizható, hü. Milyen kár, hogy
kicsit közönséges; hogy hiányzik belőle a becsvágy. A barátnőid – nem
ismerik rejtett, aranyat érő jótulajdonságait – nem igen irigyelnének
érte; és olyan férj, ki miatt más lány nem irigyel, – Istenem, az mégse
az igazi, nem ugy van? Dick; ó, az okos, sziporkázó. Meg is csinálja
majd jól a maga dolgát. Eljön a nap, meg vagy róla győződve, mikor
büszke lesz az asszony, ki a nevét viselheti. De csak ne forogna mindig
saját maga körül; csak lenne kicsit rokonszenvesebb.

Ennek a háromnak a vegyülete – vagyis hát inkább a három ember
jótulajdonságai – a Tommy jókedve, Harry gyöngéd ereje s Dick brilliáns
fensőbbsége: ez volna az ember, ki érdemes rád.

Az asszony, kire Copperfield Dávidnak volt szüksége, az Ágnes és Dóra
keveréke lett volna. Igy egyiket a másik után kellett vennie; pedig ez
már nem olyan kedves. Aztán igazán szerette is az a Copperfield Ágnest,
Mr. Dickens, vagy csak ugy érezte, hogy szeretnie kell? Bocsásson meg,
de kételyeim vannak Copperfield eme második házasságát illetőleg. Nézzük
csak; szigoruan köztünk szólva, Mr. Dickens a derék Dávid, kedves egy
ember! nem bosszankodott itt-ott a makulátlan Ágnesen? Remek feleség
vált belőle, az biztos. Az ugyan nem rendelt hordószámra felbontatlan
osztrigát. Akármelyik napon meghivhattad ebédre Traddles-t; biz Isten,
Sophie és az egész „Rózsakert“ elkisérhette volna őt; Ágnest az mind
készen találja. Az ebéd biztosan remekbe főtt; a kiszolgálás elsőrendü;
Ágnes édes mosolya egész ebéd fölött világit. De ebéd után, mikor Dávid
és Traddles ott ülnek egyedül pipázgatva – a szalónból klasszikus zene
hangjai ömölnek le, magasröptü zene; Ágnes, a szent, játszik ott fönn –
titokban nem pillantanak az üres székre? Nevető arcot látnak ott:
göndörfürtü asszonyi fejet; egy végtelenül bolondos asszony fejét –
olyan bolondos kis nő, a kiért bölcs férfiu hálát ád az Uristennek, hogy
teremtette. Ugyan nem kivánjátok, bár lenne az az árnyék husból, vérből
való?

Bolondos bölcsek, kik az emberi természetet akarjátok ujra mintázni! Nem
látjátok, mekkora a munka, a mi gyermekivé vált kezetekbe kerül? Azt
hiszitek, hogy kitünő háztartás, magasröptü társalgás az, a mi átgyurja
a férfit? Dóra, a bolondos, kit a jó, okos Természet büvészmester
alkotott, tudja, hogy a gyöngeség, tehetetlenség az a talizmán, mely
erőt, gyöngédséget vált ki a férfiből. Ne törődjetek ti se, kis nők
olyan sokat azokkal az osztrigákkal; kicsit keményrefőtt hussal. Évi
husz fontért derék, jó szakácsnők gondoskodnak ilyesmiről, ha pedig
itt-ott vihar ér bennünket, együtt ebédelünk valamely szerény kis
vendéglőben, hol még jobban csinálják ezeket a dolgokat. A te dolgod,
édes, az, hogy gyöngédségre, jóságra tanits bennünket. Csak göndöritsed
a fürteid, gyermekem. Hisz olyanoktól tanuljuk a bölcsességet, mint te.
Bolond bölcs népség rádförmed; bolond bölcs nép összeszedi a haszontalan
lim-lomot, a semmirevaló rózsát és kihordja a kertből; a helyére
egészséges, hasznos kalarábét, kelt ültet. De a nagy Kertész, ki jobban
tud minden dolgokat, csacska, rövidéletü virágot is fakaszt; a bolondos,
bölcs népség kérdi, mire.

Tudja, Mr Dickens, mire gondolok mindig, mikor Ágnesről van szó? Nem
bánja? – Azokra az asszonyokra, kikről ugy olvas az ember. Őszintén
szólva, nem hiszek bennük. Nem épp Ágnest magát gondolom. Csak a nőt,
kinek ő a typusa. A hibátlan nőt, kiről annyit olvasunk. A nőknek ezer
hibájuk van, de hálistennek, egy erényük is; és egy sincs köztük
hibátlan.

A történetek hősnői! uristen; azok az erényeknek valóságos sárkányai. Ég
óvjon bennünket, szegény férfiakat, akármilyen érdemetlenek vagyunk is,
valami regénybeli hősnőtől! Csupa lélek; csupa sziv és értelem, nincs
benne egy szemernyi természetes emberi, aminél meg lehetne fogni. A
szépsége kábitó; aggodalmasan leirhatatlan. Honnét jön, hová mén; mért
nem találkozunk soha fajtájabelivel? Jó csomó nőt ismerek; keresem
köztük a mintáját; nem találom. Bájos, szép valamennyi, kit ismerek. Nem
volna helyes, hölgyeim, ha mind elmondanám a tiszteletet, imádatot,
amellyel önökre tekintek. Önök volnának az elsők, kik pirulva tartanák
velem vissza hevemet. De még az én szemeimen át tekintve is – meg se
közelitik azokat a hölgyeket, kikről olvastam. Ha népiesen szabad magam
kifejeznem, egyikük se való az ő utcájukba. A szépségüket jól látom,
mégse hagy el a józan eszem, – akármi hasznát is látom a józanságomnak.
A társalgásuk, bevallom, meglepően okos, kellemes, néha brilliáns;
tudásuk sokoldalu, sokféle; müveltségük egész „boston“-i; mégse
ragyognak – nem tudom, hogy fejezzem ki magam, – olyan tizenhat
telihold-erővel, mint a történetek hősnői. Önök nem akarnak meggyőzni
arról – s hálás is vagyok érte – hogy önök az egyetlen asszony a
világon. Önöknek – még önöknek is! – meg vannak a hangulataik,
szeszélyeik; szinte azt tartom, hogy öltözékeik érdeklik önöket. Még
afelől se vagyok biztos, vajjon a „sajátmaguk hajá“-ból (tudják, mit
értek alatta) nem kevernek e kicsit ahhoz a hajhoz, ami a fejükön nő. Az
önök vérmérsékletében van valamelyes hiuság; egy gondolatnyi önzés, egy
csipetnyi lustaság. Láttam már, mikor picit oktalanok; kicsit másokra
való tekintet nélkül valók; könnyedén tulzók. Nem ugy, mint a regebeli
hősnő; önökben bizonyos mennyiségü emberi étvágyak és ösztönök lakoznak;
– emberi csacskaságok, talán emberi hiba is akad egy vagy mondjuk,
kettő… Röviden, hölgyeim, önök is valamennyien, mint mi férfiak,
Ádámnak, Évának gyermekei. Ugyan mondják meg, hol találhatom meg azt a
természetfölötti testvért; azt a nőt, akiről az ember olvas. Ki nem
várat meg senkit, mig a kontyát tüzi fel; nem haragszik a házban
mindenkire, amiért nem találja meg a saját cipőjét, sohse veszekedik a
cselédekkel; sohse goromba a gyerekekkel; sohse csapkodja az ajtókat;
sohse féltékeny a hugára; sohse áll a keritésnél más „unokafivér“-rel,
csak az igazival.

Istenem, hol tartják őket; ezeket a csodanőket, kikről az ember olvas?
Valahol ott, ahol a müvészi festmények „szép lányai“-t. Láttál, kedves
olvasóm, elég ilyen szép „müvészi“ képet? Lovastul ugrat keresztül a
szép hölgy hatszoros akadályon és még arra is van ráérő ideje, hogy
annak a kómikus fiatalembernek a háta mögött mosolygó megjegyzést
tegyen, ki fejjel áll ott a bokorban. Dieppeben viharos reggeleken
gyönyörködteti a szemet. A fürdőzőnő – a ruhája finom chiffon és
point-lace – soha egy tenyérnyi mozdulatot el nem hibáz. A körülötte
fürdőző idősebb hölgyek mind vizesek, fáradtak. A ruhájuk hozzáragad
testükhöz. Csak a festett szép lány merül a vizbe; és a hajának még egy
bodra se kerül rendetlenségbe. Könnyed lábujjhegyen áll a müvészet eme
szép lánya és a feje fölött tizméteres magasságba röpiti a
tenniszlapdát. Ugyanez a szép lány egyenesen, erősen nyujtja előre a
fejét viharban, szélben; neki sohse csurog a viz a ruhájáról; az ő
lapdaverője sohse akad a sárba; magasszáru francia cipőben csinál a
jégen negyvenötfokos szögeket; két keze a karmantyuban. Ő soha le nem ül
nehézkesen, szétrakva a lábát; nem mondja soha: „Hhő.“ A müvészi szép
lány tandemen röpül keresztül Piccadillyn a szezónban; tizennyolc
mértföldet tesz óránkint. Vásár idején száguld keresztül kerékpáron a
városban; tojással teli kosár van nála; mindehhez jobbra-balra mosolyog.
Sohse csuszik le a keze a tartóról; sohse megy neki tehénnek. Vakitóan
süt a nap, mikor halászni mén; harmatos ibolyacsokor a hajában;
valahányszor könnyedén felveti a horgot, lazac csüng rajt. Croquet-et
játszik az egyik kezével; és ugy fest, mintha élvezné a játékot. Pompás,
derék nő; tetőtől talpig sportlady ez a müvészetben előforduló hölgy.
Egyetlen dolog, ami ellene hangol, az, hogy elégedetlenné teszi az
embert azokkal a lányokkal szemben, kik a képen kivül vannak; – azokkal,
kik evezőscsolnakot pörgettyüvel tévesztenek össze, hogy ugy érsz
partot, mintha a biszkájai öblöt szelted volna keresztül; azokkal, kik
minden lehető alkalommal képen, vagy mellen teremtenek a lapdaverővel;
azzal, ki nem korcsolyázik karmantyuba rakott kézzel, hanem inkább
feldobja a karmantyut, kijelentvén „Na én megyek“ s gondja van rá, hogy
velemenj; azzal, ki – ha lepottyant a kocsiról és vigasztalni igyekszel
őt, haragosan felel, hogy a ló nagyot kanyarodott a saroknál és nem
látta meg a mértföldkövet; azzal, kinek a haját a tenger viz nem teszi
szebbé.

Ugy látszik, ott tartják a regények hősnőit is, ahol a „müvészi“ szép
lány készül.

Szerző urak; nem fáj nektek, hogy mennyire megbántotok bennünket? Ilyen
nők! Venus, Szent Cecilia és Fry Erzsébet keverékei! mint irjátok le
őket izzó oldalakon keresztül? Bizony Isten nem szép tőletek, mikor jól
tudjátok, – hisz tudnotok kell, – milyenek azok a nők, akikkel nekünk
van dolgunk.

Nem volnánk boldogabbak, mi nők és férfiak, ha kevésbbé eszményitenők
egymást? Kedves ifju hölgyem; nem lehet semmi panaszod a sors ellen.
Tedd le csinos kezeid az arcodról; jőjj elő onnan az ablak mögül, hol
bevilágit az alkonyat. Jack jó gyerek; olyan gyerek, amilyet érdemelsz;
ne keseregj annyit. Galahad lovag – messzi országokba jár, valahol
napnyugta mögött. Nagyon messze esik attól a hangos kis világtól, miben
mi élünk; hol te meg én annyi sok időt töltünk csevegéssel, gagyogással;
flirteléssel, finom ruhák hordásával; mulatságba járással. Aztán arra is
emlékezz: agglegény volt ez a Sir Galahad; okosan is tette, mint
idealista. A te Jacked bizony nem olyan rossz fajtájabeli lovag; ha
lovagok azok, kik ebben a mi, idyll-nélküli világunkban járnak manapság.
Van benne elég szolid becsületesség; nem pózol. Nem valami különleges
lény; azt elhiszem neked; de mondd csak, kedvesem, próbálkoztál már
különleges lénnyel? Igaz; nagyon elegáns a szalónban; nagyon érdekes
olvasni róla a társasági hetilapokban; a legtöbb jótulajdonságát azonban
ezekben találod. Fogadd meg a tanácsom; ne nézd meg nagyon közelről.
Elégedj meg Jack-kel és adj hálát az Istennek, hogy nem rosszabb. Nem
vagyunk szentek, mi férfiak – egyikünk se az. A szép gondolatokat,
félek, kiirjuk versben és csakis ott; nem cselekedetben. A Fehér Lovag,
ifju hölgyem, fehér volt a lelke s hősi a szive; életét nemes
igyekezetek töltötték be; nem igen sok példányban szaladgál idelenn.
Egy-kettő megkisérelte, hogy olyan legyen, de a nagyvilág – te és én – a
nagyvilág belőled s belőlem áll. Ez a nagyvilág rendesen éhhalállal,
számkivetéssel fizetett nekik. Nem is maradt sok belőlük; azt hiszed, jó
volna ilyennek lenni a felesége? Ha talántán mégis akadna egy részedre,
szeretnél két butorozott szobában lakni véle Clerkenwellben; vele halni
meg szék-ágyon? Egy század mulva majd szobrot állitanak neki; téged majd
ünnepelnek, mint a feleségét, ki megosztotta véle nyomorát,
szenvedéseit. Véled, hogy eléggé nagy nő vagy ehhez? Ha nem, akkor
köszönd a szerencsecsillagodnak, hogy saját külön használatodra
magunkfajta nem rendkivüli embert találtál, ki nem ért többhöz, csak
ahhoz, hogy imádjon téged. Magad nem vagy rendkivüli.

S bennünk, közönséges férfiakban is van némi jó. Csak meg kell keresni;
ennyi az egész. Nem vagyunk olyan közönségesek, mindennapiak, amilyennek
vélsz. Még a te Jack-ed is, bár szereti a jó ebédet és társalgása a
sport körül forog csupán – hisz belátom, nem érdekes, mikor ott horkol a
karosszékben – de hidd el nekem, Jackban megvan minden kellék arra, hogy
hőssé váljék, ha a Sors jó hozzá és kiragadja kényelméből.

Dr. Jekyll a mellénye mögött nem két „ego“, hanem három, – nemcsak Hyde,
hanem azontul még valaki más is; valami nagyobb még, mint dr. Jekyll –
ember, ki oly közel áll az angyalhoz, mint Hyde a démonokhoz. Ezek a jól
táplált City-fiuk, ezek a Gaiety-Johnniek – hivatalnokok, gyógyszerészek
– nagy tolvajok! – mindenikük mögött ott rejtőzik a hős. Ha a Fátum, a
szobrász, használatbavenné vésőjét, kifaragná belőlük. Dolgunk volt
itt-ott az udvar végiben; sokszor láttunk ott egy közönséges kis
utcalányt, nem volt rajta semmi különös. Nem volt igen tiszta;
alkalomadtán jó vastag, durvabeszédü – amolyan valóságos kis utcai
veréb: vigyázni kell, nehogy a gyerekek ruhája hozzáérjen.

Egy reggel aztán a kerületi hullavizsgáló – személyére nézve nem poéta,
csak épp szakértő abban, hogy költészetet fedezzen fel ott, hol
rongycsomó fedi az életet – többet mond el róla. Hat shillinget keresett
a kicsi hetenkint; eltartotta rajta ágyhozkötött öreg anyját és három
kisebb testvérét. Háziasszony, dada, anya és kenyérkereső volt –
egybekeverve. Lám: vannak a regényen kivül is hősnők.

Az együgyü Tom megnyerte a Victoria-keresztet; golyózápor elől futva
menekült meg a zászlóval. Ki hitte volna az együgyü Tomról? Ugy
tetszett, mintha a falusi korcsma volna álmainak netovábbja. Tomból a
véletlen kiváltotta a hősi tulajdonságokat. Harryhoz nem volt ilyen
jóságos a sors. Semmirevaló volt ez a Harry; ivott, verte a feleségét,
azt mondják. Eltemetjük, örülünk, hogy megszabadultunk tőle; hisz ugy se
volt jó semmire. De biztos az, hogy semmire?

Valljuk be, hogy bünösök vagyunk. Tudjuk jól, kik meg merjük vizsgálni
saját magunkat, hogy nagyon aljas dolgokra vagyunk kaphatók; minden
rosszra a nap alatt. A körülmények, véletlenek – meg az éberen vigyázó
rendőr, – teszik, hogy bűnre való lehetőségeinket csak magunk ismerjük.
De ha felismertük a gonoszt magunkban, ismerjük fel azt is, hogy
nagyságra is képesek vagyunk. A mártirok, kik halált, kinzatást rebbenés
nélkül viseltek el lelkiismeretbeli dolgok miatt, csakolyan férfiak, nők
voltak, mint jó magunk. Meg voltak nekik is a rossz oldalaik. A
mindennapi élet apró megpróbáltatásai elbuktatták őket, csakugy, mint
bennünket. Nem voltak az emberiség csucspontja. Sok közülük talán
tolvaj, gyilkos, gonoszéletü volt. De meg volt a nemesség, nagyszerüség
is bennük – szunnyadt bennük, felvirradt az ő napjuk. Voltak köztük
bizonyára olyan emberek, kik megcsalták szomszédaikat; hamisan árultak;
férfiak, kik kegyetlenek voltak a feleségükhöz, gyermekükhöz; önző,
botrányoséletü asszonyok. Könyebb időkben erényeiket talán nem ismeri
fel senki; csak Alkotójuk.

Minden időben, minden századokban, amikor a sors nőt, férfit szólitott,
hogy igaz férfiakká, nőkké váljanak: az emberi természet mindig megtette
a magáét. Ugyan nyomoruságos banda lehetett a sok arisztokrata, kikkel a
terror végzett: gyáva, önző és mohó lehetett az életük. De mégis kell,
hogy valami jó lett légyen még őbennük is. Mikor azokat a csekély kis
dolgokat, miket szük látkörü életükben óriási fontosságunak tartottak,
elvették tőlük – mikor a valóságokkal szemtől-szembe találták magukat –
akkor még belőlük is előkerülközött az igazi ember. Szegény
kártyavár-gondolkodásu első Károly csupa gyöngeség, csupa balgaság:
mégis, mélyen elrejtve benne, felleljük az igazi nagyurat.

Szeretem, mikor nagy emberek kicsiny voltáról hallok történeteket.
Szivesen hallom, hogy Shakespeare nem vetette meg az itókát. Még a Ben
Jonson barátjával elkövetett utolsó, csunya orgiában való hithez is
ragaszkodom. Esetleg nem igaz a történet; de remélem, hogy az. Szivesen
hallok felőle, mint gonoszról, falurosszáról; kit a helyi iskolamester
kicsapott; ki ellen még a korabeli pap is prédikált. Szivesen képzelem,
hogy Cromwellnek hatalmas bibircsók ékeskedett az orrán; igy jobban meg
vagyok elégedve saját vonásaimmal. Jól esik hallani, hogy édességeket
rakott a székekre, hogy lássa, mint rontják el ruháikat nagyszerüen
öltözött hölgyek; örülök rajta, hogy dülöngött a kacajtól ez együgyü
tréfán, akárcsak valami East-End Arry a vasárnap délutáni
szennyesviz-fecskendőjén. Olyan szivesen olvasom, hogy Carlyle szalonnát
vágott a feleségéhez s alkalomadtán apró bosszuságok miatt óriásilag
nevetségessé tette magát, rendes észjárásu ember mosolygott volna
olyasmin. Elgondolom azt a negyven-ötven bolond dolgot, mit én követek
el hetenkint; elmondhatom magamnak olyankor: No lám, én is irodalmi
ember vagyok.

Szivesen gondolok arra is, hogy még Judásban is megvoltak a nagyszerüség
pillanatai; jó órái; mikor az életét szivesen adja oda Mesteréért.
Elérkezett talán hozzá is – utja végén – valamely hangnak az emléke:
„Megbocsáttatnak néked a te büneid“. Mert kell, hogy még Judásban is
lett légyen valami jó.

Olyan az erény, mint a rejtett arany az ércben; nem igen sok van belőle;
sok fáradság kell ahhoz, hogy kihozza az ember. De a természet
ugylátszik, mégis érdemesnek találja, hogy ilyen nagy, ormótlan köveket
alkosson, ha elrejtheti bennük drága fémjét. Tán az emberi természetben
is keveset törődik az iszappal, kővel, hacsak tisztitás, surolás által
előcsillog a nemes fém, ez elég arra hogy megjutalmazza nagy munkájáért,
mellyel virágokat alkot. Csodálkozunk, hogy mért fárasztja magát avval,
hogy a kőtömböt létrehozza. Mért nem fekhetik az arany a vizszinen;
aranytömbökben. De hát titok előttünk az ő valamennyi módszere. Talán
van értelme a sok kvarcnak. Tán oka van a rossznak, balgaságnak –
gondtalan szem előtt láthatatlanul, ott kuszik át rajt mindenütt az
erény finom szála.

Ugy ám; a kő az uralkodó elem; de ott van az arany is. Értékelni
akarjuk. Nem mondhatja meg emberi nyelv, menyi rossz lakozhatik
emberben. Gonoszak vagyunk a gonoszak között; egészben gonosz kis nép.
De nagyok is vagyunk. Épitsed fel büneink oszlopát, mig teteje az eget
veri s bosszuért kiált – mégis; nagyok vagyunk; nagyságunk, erényünk
akkora, hogy a kisértés nélkül való angyal azt soha el nem érheti. Az
emberi fajta irott története egyetlen hosszu vonala a kegyetlenségeknek,
gonoszságoknak, elnyomatásnak. Azt hiszed, hogy a világ ma is futna még
a nap körül, ha minden csak az irott történet volna? Isten megkimélte
volna Sodomát, ha falai közt csak tiz igaz ember találtatik. A világot
igaz emberei mentik meg. A történelem nem látja őket; az csak megtörtént
dolgok leirója; ujság. Abból itélnéd az emberi életet? Akkor azt kellene
hinned, hogy Hymen igazi temploma a választóbiróság; hogy az emberiség
két részre oszlik: tolvajra, rendőrre, hogy minden nemes emberi gondolat
mézesmadzag csak a politikus szájában. A történelem csak a pusztitó
viharokat látja; az édes tüzhelyre nincs gondja. A történelem a gonoszat
jegyzi fel; a türelmes szenvedést, a hősies igyekezetet, mely
ujraéleszt, beköti a sebet, – oly lassan, oly csöndben, ahogy a
Természet ruházza fel ujra a szenvedésverte tájat – nem látja meg. Az
elnyomatás, kegyetlenség napjaiban – s nem a multé még e két fogalom,
attól félünk – nagyszivü férfiak, nők éltek; szelidséggel, rokonszenvvel
gyógyitották a sebeket, miken elvérzett volna a világ. A rabló pattogó
lova, kardja után szamáron érkezik az irgalmas szamaritánus. A világ
gonoszságának piramidja – Isten legyen velünk! – nagyon magas; majdnem
eltakarja a napot. De az emberek jó tetteinek jutalma ott áll megirva a
gyermekek kacajában; szerelmesek szemeinek csillogásában, ifju emberek
álmaiban – s nem lesz soha a feledésé. Az üldözés lángjai hatalmas
fáklyák voltak, melyek megmutatták az égnek, mekkora hősiességre képes
az ember. A zsarnokság posványaiból fakad az önfeláldozás: az Igazsághoz
való merészség. Kegyetlenség! miegyéb, hacsak nem a közönséges trágya,
mi megtermékenyiti a földet, melyen gyöngédség, szánalom virágai nőnek?
Gyülölet, harag kiált egymásra századokon keresztül; de a Szerelem a
Vigasz hangja is erős; bár halk, suttogó ajak sugja a fülnek.

Sok rosszat cselekedtünk: Ég rá a tanunk; de cselekedtünk jót is.
Igazságot akarunk. Az életünket adtuk barátainkért: emberben nincsen
ennél nagyobb szerelem. Küzdöttünk az Igazságért. Meghaltunk érte; nemes
cselekedeteket vittünk végbe; nemes életeket éltünk le; vigasztaltuk a
szánalomraszorulót; segitettük a gyöngét. Tévedtünk, elbuktunk;
vakságunkban sokszor kerültünk tévutra; de küzdöttünk. A derék, igaz
emberek csapatának kedvéért – türelmes, szerető asszonyok miriádjai
végett – annak a Jónak kedvéért, mely elrejtve él bennünk – kimélj
bennünket, Uram.



Anyai érzés férfiakban.

Darabka törött üveg. Alakjáról, szinéről itélve, boldogabb időkben,
olcsó illatszeres-üvegcse lehetett. Egymagában feküdt ott a füvön; kora
reggeli nap tüzött rá; igazán jól festett. Megfogta a szemet.

A madár megforgatta a fejét; jobbszemével kacsintott rá. Aztán a másik
oldalra billegett; a balszemét is rászánta. Mindkét látóalkalmatosság
előtt egyformán kivánatosnak látszott.

Hogy fiatal, tapasztalatlan kis állat volt, az természetes. Idősebb
madár másodszor rá se pillant ilyesmire. Azt hinné az ember, hogy az
ösztöne ennek is azt sugta, hogy törött üveg nem való madárfészekbe.
Csak a csillogás-villogás vonzotta tulontul. Hajlottam a gyanura, hogy
visszamenő családfájában történhetett valamikor „mésalliance“; vagy tán
annál is rosszabb; – tán szarka került bele? Hisz az ember ismeri a
szarka jellemét, vagyis inkább a szarka jellemtelenségét. Valami olyasmi
történhetett; de nem akarok ilyen kényes ponton haladni tovább. Csak
elfogadható magyarázatát akarom adni a ténynek.

Közelebb ugrált. Édes illuzió és a rikoltó szivárványdarab; gyönyörü
látomány, mely eltünik, ha közeledünk hozzá, mint annyi sok minden, mi
el nem érhető, mi érthetetlen a kis varju életében. Egy ugrással
előrejön és a csőrét odakoppintja az üveghez. Nem; ez valóság – olyan
gyönyörü zöld üvegdarab, a milyet fiatal házas varju megkivánhat; csak
el kell venni. Mennyire tetszene ő neki. Jóindulatu madárka volt;
farkának fölfelé kunkorodása már magában komoly, bár esetleg hiányos
vezetésre valló iparkodást mutat.

Felforditja az üvegdarabot. Undoritó egy dolog cipelésre; megannyi éles
sarok. De végre mégis erősen a csőre közé kapta; aztán usgye, – nehogy
más madár beleszóljon az üzletbe – messzire röppent vele.

Egyik fáról éber figyelemmel kisérte az eseményeket egy másik varju.
Odahivta az arraröpülő harmadikat. Bár a nyelvet nem birom kellőképpen,
mégis könnyü volt a társalgás menetét követnem; egész világos az:

– Izachár!

– Halló!

– Mit gondolsz? Zebulán talált egy darab törött üveget. Ki akarja tömni
vele a fészkét.

– Csak nem tán!

– Isten ugyse! Csak nézz oda. Ahol van ni; a csőribe tartja.

– No, az Istenfáját!

Mindketten kacajban törnek ki.

De Zebulán nem ügyel rájuk. Ha hallotta volna is, az egész dialógust
féltékenység rovására irja. Egyenesen a fája felé röppen. Ahogy a
balarcomat szorosan az ablaküveghez nyomom, követni birom. Ott lenn a
Paddock-parton épitkezik; csak mult évben kezdték ott a munkálatokat, de
gyorsan haladnak. Szerettem volna látni, mit szól hozzá a felesége.

Eleinte nem szólt semmit. A madárka óvatosan letette a félig kész fészek
peremére az üveget; a nőcske fölüti a fejét és rápillant.

Aztán az urára pillant. Ugy körülbelül egy percig egyik se szól. Vettem
észre, hogy a helyzet feszült kezd lenni. Mikor a nőcske végre
kinyitotta a csőrét, mély hangot hallatott; valamelyes rezignált
fáradság volt kivehető belőle.

– Mi ez? – kérdi.

Férjuramat átjárta a hidegség ilyetén fogadtatásra. Mint mondtam,
tapasztalatlan fiatal varju. Ez biztosan az első felesége; kicsit talán
fél tőle.

– No; nem tudom éppen biztosan, hogy minek hijják, – felel.

– Oh; hm.

– Nem én. De csinos, mi? – teszi hozzá. Forgatja, hogy a nap fénye
rásüssön. Az tény, maga is belátja, hogy árnyékban sokat veszit a
szépségéből.

– Oh igen; nagyon csinos; – a felelet. – Tán megmondanád, hogy mit
akarsz kezdeni vele.

– Hát persze, ez nem galyacska; – pedzi a him.

– Azt látom.

– Nem az. De látod, a fészek eddig majdnem csupa ág-bog; hát gondoltam…

– No, ugyan hát mit gondoltál.

– Hát azt gondoltam, – hacsak nem tartod kicsit rikitónak – valahol ezt
is befalazhatjuk.

A nőcske kirobban:

– Ejha; csakugyan? Fényes gondolat. Nahát elsőrendü bolondhoz mentem
feleségül én is, már az igaz. Bizony isten ahoz mentem én. Husz percig
voltál oda, aztán hazahozol most nekem egy nyolcsarku törött
üvegdarabot, amiről azt hiszed, hogy „beledolgozhatjuk“ a fészekbe. Azt
persze nem bánnád, ha egy hónapig azon ülnék; hát mit bánnád te.
Gondolod: szép ágy lesz ez a gyerekeknek, majd ráfekhetnek. Tán bizony,
ha ujra lemész és nagyon igyekszel, találsz egy csomó különböző
gombostüt is, he? Merthogy azok is igen csinosan vennék ki magukat, ha
valahová „beledolgoznók“ őket; nem gondolod? – No; takarodj előlem. Majd
megcsinálom a fészket magam. – Mindig nagyon röviden elbánt vele.

Felkapta a szemét sértő tárgyat – jó nehéz darab üveg volt – s egész
erejével kilökte a fára. Hallottam, mint ütötte át az uborkaültetvény
üvegtetejét. Ezen a héten ez a hetedik üvegcserép, a mit bevernek az
ültetvény fölött. Leggonoszabb ott fönn a fán az a fészekrakó pár.
Épitési terveik a legkülönlegesebbek; soha ilyesmiről még nem hallottam.
Tizszer annyi anyagot összegyüjtenek, mint a mennyit fel birnának
dolgozni; azt hinné az ember, várat akarnak épiteni; hogy kiadó szobákat
készitenek a többi varjaknak. Aztán a mi nem köll, azt ujra
lecsapkodják. Ha mi ilyenfélekép épitkeznénk? Ha emberi férj, feleség
nekiállana, hogy maga felépiti a házát, mondjuk a Picadilly Circuson; a
férj egész nap téglát hord fel a létrán, az asszony rakja őket; a férj
nem kérdené soha, hogy hány kell neki; hogy nem gondolja-e, miszerint
eleget adogatott már föl. Csak adogatná végnélküli mennyiségben; elhozná
valamennyi téglát, mit valahol csak talál. Aztán ha eljönne az este s
ugy látnák, hogy van már vagy husz kocsirakomány tégla ott köröskörül, a
mit fel se használhatnak, elkezdenék a téglákat Waterloo–Place felé
hajigálni. Jó kis bajba keverednének; valaki felelősségre vonná őket.
Pedig lám, azok a madarak éppigy cselekszenek, és senki egy szóval se
bántja őket. Ugylátszik, elnökük van. Ott él egyedül a jegenyefán, a
melyik a reggeliző szoba ablakából nyilik. Szeretném tudni, mitől jó. Én
igazán mindent megtettem irányában. Köveket dobáltam rá; a természet
törvényei alapján, földre pottyantak és még több ültetvény-cserepet
törtek be. Revolvert sütöttem el rá; hanem ezek a madarak ebbeli
ténykedésemet olybá vették, mint könnyelmüséget; tán összetévesztettek a
pusztabeli arabussal, ki, a mint értesültem, ilyenképen fejezi ki magát
legmélyebb izgalmai percében. Egyszerüen biztos távolságra kerültek,
hogy onnan figyeljenek; persze ugyancsak ügyetlen játékosnak néznek,
amennyiben minden lövésnél elmulasztottam a hozzávaló táncot,
diadalorditást, mit az arab csinál. Énnekem az ellen kifogásom nincsen,
hogy ottan fészket épitsenek, ha csak észszerüen épitkeznének.
Szeretném, ha volna valakim, a ki beszélne hozzájuk, s a kire
hallgatnának.

Hallod őket este, a mint megbeszélik a nagy anyagmennyiség munkarendjét.

– Ugyan ne dolgozz többet máma; – mondja a him, a mint az utolsó
teherrel felkerül; – majd kifáradsz.

– Igaz; kicsit már oda is vagyok, – felel a párja. Kilibben a fészekből
és kiegyenesiti a hátát.

– Biztosan rém éhes is vagy; – felel az ura rokonszenvesen. – Én
legalább az vagyok. Kicsit kaparunk odalenn, aztán vissza.

– Hát mi lesz most evvel a rengeteg anyaggal? – kérdi a nőcske,
tollászkodva. – Jobb volna, ha nem hagynánk igy szerte; olyan
rendetlenül.

– Ó; az hamar eltünik majd onnan; – igy a másik. – Perc alatt lerugom én
az egészet.

Hogy segitsen, gallyat ragad a nőcske; majdnem elejti. A him előrebilleg
és elragadja tőle.

– Ugyan ne használd eztet, – kiabál; – ez egy ritka példány; nem látod?
Idenézz; ezt az öregember orrára ejtem.

Ugy is tesz. Hogy a kertész mit szól hozzá, azt a képzeletre bizom.

A mi a felépités munkáját illeti, a varjucsalád az állatvilágban
intelligencia tekintetében legközelebb áll az emberhez, Ha az ember
bizonyos emberi családok némely tagjának bizonyos intelligenciájáról
beszél, dolgom szokott lenni velük, ezt elhiszem. Hogy pedig a varjak
beszélnek, azt biztosan tudom. Senki se figyelheti a fészküket félóráig
anélkül, hogy rá ne jönne. Hogy a beszéd mindig bölcs, okos, azt nem
vagyok képes meghatározni; de hogy sok, az áll. Egy ismerős fiatal
francia, ki azért jött Angliába, hogy a nyelvet tanulmányozza, azt
mondta, hogy az első londoni társaságban töltött este után az az
impressziója támadt, hogy papagályházba került. Később, mikor
lassan-lassan érteni kezdte a nyelvet, hamar felismerte a közepes
londoni társalgás szikrázó és mélységes mivoltát; de mikor még nem
értette, papagálylármának vélte. Ha varjutanya zaját hallgatja az ember,
hasonló érzése támad. Előttünk nincs jelentősége a társalgásnak; maguk a
csókák biztosan ugy irnák le, hogy brilliáns.

Van valahol egy ismerős mizantrop, ki majdnem soha társaságba nem mén.
Valamelyik nap vitatkoztam vele a kérdésről. – Minek mennék? – kérdi;
ismerek, mondjuk egy tucat asszonyt, meg embert, kikkel örömest
társalgok; vannak saját eszméik, miket nem félnek a nyelvükre venni.
Ilyenekkel dörgölni össze az agyvelőnket ritka, pompás dolog és hálát
adok az istennek a barátságukért; de elég is nekem annyi a szabad
időmre. Minek énnekem több? Mi az a „társaság“; a miről annyit beszéltek
valamennyien? Kipróbáltam; nem találtam kielégitőnek. Ha felbontjuk az
elemeire, mi az egész tulajdonképen? Van pár személy, kit felületesen
ismerek; kik engem is egész felületesen ismernek; meghivnak egy
ugynevezett „otthon“-ba. Itt az este; elvégeztem a napi munkám;
megebédeltem. Szinházba voltam, vagy koncerten – vagy egy-két derüs órát
töltöttem valamelyik barátommal. Jobban szeretnék lefeküdni, mint
akármiegyebet. De hát összeszedem magam, felöltözöm és elmegyek oda.
Mialatt a hallban kalapom, felöltőm teszem le, bejön egy ember, kivel
pár órával ezelőtt a klubban találkoztam. Olyan ember, a kiről nem
vagyok valami magas véleménynyel; ő alighanem hasonlóképp vélekedik
énfelőlem. Nincs egy közös gondolatunk; de mert beszélni kell,
kijelentem előtte, hogy meleg az este. Talán tényleg meleg, talán nem; ő
mindenesetre helyesli, a mit mondtam. Megkérdem tőle, mén-e az ascoti
versenyekre. Nem törődöm vele egy hajszálnyit se, hogy mén-e, vagy nem.
Azt mondja, nem tudja; megkérdi, mit tartok a Passion Flower esélyéről
az ezer guineás futamban. Tudom, hogy a véleményemnek egy rézkrajcár
értéket se tulajdonit, – bolond volna, ha tenné, – de nekem össze kell
szednem az eszemet, hogy felelhessek neki; mintha az utolsó ingét tenné
fel a tanácsomra. Elérjük az első emeletet és örülünk, hogy
megszabadulunk egymástól. Megpillantom a háziasszonyt. Fáradtnak,
roszkedvünek látszik; sokkal boldogabb volna az ágyban, csakhogy nem
tudja. Édesen mosolyog, pedig világos, hogy halvány sejtelme sincs
arról, hogy ki vagyok; várja, hogy az inas megsugja. Annak én suttogom
oda. Talán megérti, talán nem; lényegtelen. Kétszáznegyven vendéget
hivtak; hetvenötöt körülbelül ismernek látásból, ami a többit illeti,
akármilyen véletlen jöttment, – ki mint a szinházi hirdetőoszlopon áll –
ugy öltözik, viselkedik, mint gentlemanhoz illik, – éppugy beléphetne,
mint én. Sokszor csodálkozva kérdem magamtól, hogy a népek egyáltalán
minek nyomatnak meghivó-kártyákat; kinn a kapu előtt egy szendvicses
ember éppugy megtenné. „Itten lakik Lady Tompkins; délután háromtól
hétig fogad ma; tea, zene.“ „Urak, hölgyek bemehetnek, ha beküldik
névjegyeiket. Délutáni öltözék nélkülözhetetlen.“ A tömeg a fő; a mi az
egyedet illeti, ugyan mondja meg, mi a különbség társadalmi szempontból
egyik feketefrakkos, fehérnyakkendős ur, meg a másik közt?

– Emlékszem; egyszer egy Lancaster-Gate-i házba voltam hivatalos.
Valamelyik picnicen volt szerencsém az urnőhöz. Ugyanabban a zöld
ruhában és zöld napernyővel megismertem volna másodszor is. Más ruhába
öltözve, ugy véltem, nem igen. A kocsisom az átellenes házba vitt. Ott
szintén nagyban állt a vendéglátás. Nem volt egyikünkre nézve se fontos
a csere. Az urnő – nem tudom a nevét – kijelentette, hogy nagyon kedves,
hogy eljöttem. Aztán valami gyarmati kormányzó mellé helyezett (én nem
értettem az ő nevét, ő se az enyémet, ebben nem volt semmi különös, mert
a háziasszonyom se tudta egyiket se.) Azt suttogta, hogy ez az ur nagyon
messziről jön, azt nem tudta, honnan és kizárólag azért, hogy velem
megismerkedjék. Csak ugy az estély vége felé, véletlenül, vettem észre a
tévedésemet; ugy véltem, azonban már késő, hogy felfedezzem. Találkoztam
pár emberrel, kiket jól ismertem, némi vacsorát ettem végig velük; aztán
haza. Másnap délután találkozom az igazi vendéghivó hölgygyel. Az szépen
megköszönte, hogy drága estémet feláldoztam az ő, meg a barátai
kedvéért; aszongya, tudja, milyen ritkán járok vendégségbe. Annál jobban
értékeli szeretetreméltóságomat. Azt is mondja, hogy a braziliai
miniszter felesége mondta, miszerint én vagyok a legokosabb ember, kivel
világéletében találkozott. Sokszor gondolok rá; szeretnék találkozni
avval a jó emberrel, akárki is légyen, szeretném megköszönni a jó
véleményt.

– Vagy mondjuk, hogy az inas érthetően adja le a nevemet; a ház urnője
megismer. Mosolyog; azt mondja, félt, hogy nem jövök. Elhiteti velem,
hogy a többi vendég valamennyi csak zöld levél a vendégkoszoruban; a
virág én vagyok. Köszönetképp mosolygok; magamban azon tünődöm, hogy
festek, ha mosolygok. Ahoz még sohse volt bátorságom, hogy
belemosolygjak a tükörbe a képmásomra. Csak a többi ember társaságbeli
mosolyát látom, az meg nem igen győz meg. Végre olyasvalamit mormogok,
hogy hogyan is feledhettem volna el ezt az estét; a magam részéről most
én akarom elhitetni vele, hogy hetek óta készülök rá. Vannak emberek,
akik cikkáznak ilyesféle alkalmakkor; de csak kevés van belőlük és
önhittség nélkül mondom: nem számitom magam az átlag-férfiaknál nagyobb
bolondnak. Mivelhogy tehát egyebet mondani nem tudok, neki is elmondom,
hogy az este meleg. Mosolyog; mintha valami rejtett szellemesség lenne
ebbeli megjegyzésemben; én aztán ellépek; szégyelem magam. Ha ugy kell
csevegned, mint valami hülyének, mikor tényleg az vagy, nem egész
kényelmetlen dolog; de ha hülyéket kell mondanod, mikor elég eszed van
ahhoz, hogy ezt belásd, az aztán kinos. Elbujok a tömegben; véletlenül
találkozom egy hölgygyel, kinek három héttel ezelőtt bemutattak valami
képkiállitáson. A nevünket nem tudjuk, de miután mindketten egyedül
vagyunk, társalogni kezdünk. Ugy szokták. Ha a nők mindennapi fajtájához
tartozik, megkérdi, gyakran járok-e Johnsonékhoz. Mondok: nem. Ott
állunk darabig szótlanul; nem tudjuk, mit mondjunk. Megkérdi, voltam-e
Thompsonéknál tegnapelőtt. Megint azt mondom: nem. Kezdem kényelmetlenül
érezni magam, hogy nem voltam Thompsonéknál. Azonvaló igyekezetemben,
hogy én is mondjak hasonlót, hogy kibéküljek vele, megkérdem, megy-e
kedden Brownékhoz. (Brownék nincsenek; hát csakis azt mondhatja, hogy:
Nem.) Nem megy; és a hangjában van valami olyas, mintha Brownékon
társaságbeli szégyenfolt lebegne. Leadom véleményemet Barnum
cirkuszáról; megkérdem, szokott-e oda járni. A véleményem pont olyan,
mint másoké, kik odajárnak.

– Vagy, ha a szerencse ellenem fordul, ugynevezett „jukker“ nő kerül
elém, szellemes; a társalgása csupa szikra, megvető guny mindenkinek a
rovására, akit ismer; gunykacaj azok rovására, a kiket nem. Ugy érzem,
sokkal tökéletesebb asszonyszemélyt birnék összeállitani sajátmagam egy
üveg ecetből és egy csomó gombostüből; mégis rendesen jó tiz percet vesz
igénybe, mig az ember szabadul tőle.

– Ha véletlenül mégis husból, vérből való emberre, asszonyra akadna
valaki ilyen gyülekezetben, hát értelmes társalgásnak se helye, se ideje
nincs ottan. A mi az árnyékalakokat illeti, melyik értelmes ember
pazarolná agyának legparányibb celláját ilyenekre? Egyszer Tennysont
vitatták meg, mint szociális problémát. Valamelyik véghetetlenül
tompaelméjü és hülye fráter – a legostobább, kivel életemben
találkoztam, – azt beszélte, miképp ült Tennyson mellett egyszer egy
ebédnél. „Nem találtam egy csöppet se érdekes embernek.“ Közölte velünk
bizalmasan; – nem tudott mondani semmit se – igazán semmit a világon.“
Szeretném dr. Samuel Johnsont feltámasztani egy estére; behelyeznék
valamelyikébe az önök „társaság“-ainak.

Elismert mizantrop ez a barátom; hisz mondtam; de az ember nem
állithatja, hogy ne volna valamelyes igaza. Van valami titok a
társaságnak társaság utáni vágyakozásában. Valamelyik este
Berkeley-Square egyik házában kerestem azt az utat, a mi a vacsorához
teritett étterembe vezet. Előttem egy darabbal izzadt, fáradt hölgy
ugyanilyen cél felé törtetett.

– Ugyan kérlek; – mondja társának – mondd meg, minek jövünk mink ilyen
helyekre. Minek tolongunk, akár valami vasárnap délutáni bucsusok,
tizennyolc penny értékü táplálékért?

Azért jövünk ide, – felel a férfi, kit filozófusnak ismertem föl, – hogy
elmondhassuk, hogy itt voltunk.

A…-val talákoztam minap este; kértem, ebédeljen nálam hétfőn. Nem tudom,
minek kérem A.-t, hogy ebédeljen nálam, de ugy körülbelül egyszer minden
hónapban megteszem. Nem érdekes ember.

– Nem lehet; – azt mondja; – B.-ékhez kell mennem; – gyalázatos dolog;
borzasztó unalmas szokott ott lenni.

– Mért megy? – kérdem.

– Igazán nem tudom; – felel.

Kicsit később B.-vel találkozom; megkér, ebédelnék nála hétfőn.

– Nem lehet; felelek; páran eljönnek hozzánk hétfőn este. Olyan
kötelesség-este; hisz tudja.

– Bár le lehetne mondani akkor az egészet, – felel. – Nem lesz ott
senki, akivel beszélhetnék. A.-ék ugyan eljönnek, de azok halálra
untatnak.

– Minek hivta meg őket? – kérdém.

– Szavamra; igazán nem tudom; – a felelet.

Térjünk vissza a varjakhoz. Társadalmi ösztöneikről beszéltünk. Páran –
köz-agglegények, ugy hiszem – klubot alapitottak. Már egy hónapja
igyekszem megérteni, hogy mit csinálnak. Most már tudom: hát Clubot.

A klubháznak – természetes – a hálószobám ablaka mellett legközelebb
álló fát választották. Jól tudom, hogy jutott eszükbe; hisz az én hibám;
nem gondoltam rá. Ugy két hónappal ezelőtt magános varju – tán emésztési
zavarok kinozták, vagy valamely szerencsétlen házasság bántotta –
elmélkedési szempontokból ezt a fát választotta. Felébresztett: mérges
lettem. Kinyitottam az ablakot és üres szódavizes-üveget vágtam felé.
Persze nem érte; és mert más hirtelen nem akadt kezemügyébe, mit
hozzávágjak, rákiáltottam, gondolván, hogy megijed, oszt elrepül. Nem
vett ezekről tudomást; tovább beszélgetett sajátmagában. Hangosabbat
kiáltottam; felébresztettem a saját kutyámat. A kutya eszeveszetten
ugatott; ugy félmértföldnyire felébresztett minden élő lelket.
Csolnakkampóval mentem le – ez akadt véletlenül a kezembe – hogy
megszeliditsem. Két órával később a kimerültségtől megint elaludtam. A
varju akkor még mindig elmélkedett.

Másnap éjjel ott volt megint. Ugy hiszem, a madárban volt némely
humor-érzék. De miután én attól féltem, hogy a tegnapi eset
megismétlődik, előrelátóbb voltam s pár kavicsot készenlétben tartottam.
Jó szélesre kitártam az ablakot és a kavicsokat egymásután vágtam a
fába. Mikor aztán az ablakot becsuktam, közelebb billent; hangosabban
krákogott, mint valaha. Ugy hiszem azt akarta, hogy több köveket vágjak
hozzá; játéknak vette az egész folyamatot. Harmadik éjjel, miután nem
hallottam, kezdtem magamnak hizelegni, hogy szemtelensége dacára
megfélemlitettem. Jobban kellett volna ismernem a varjakat.

Hogyan történt, hogy klubot alapitottak. Igy lehetett:

– Hol válasszunk helyet a klubháznak? – kérdi a titkár, mikor már a
többi pontokat megvitatták. Egyik ezt a fát, másik amazt ajánlotta.
Akkor felszólalt az én saját külön varjam:

– Majd én megmondom, hová, mondja; – oda ni a jegenyefára, az oszloppal
szembe. Megmondom, mért! Virradat előtt egy órával rendesen egy ember
lép az ablakhoz; a legkülönösebben van öltözve, mit valaha láttatok.
Megmondom nektek, hogy mihez hasonlitott – azokhoz a kis szobrokhoz,
mikkel az emberek a bevetett mezőket ékitik. Hát kinyitja az ablakot és
mindenféle tárgyakat dobál az ablak előtti térre; aztán táncol, énekel.
Igazán nagyon érdekes; a jegenyefáról mindent pompásan lehet látni.

Igy alapitották – biztosan tudom hogy igy, – ép azon a fán a klubot, a
melyikre a hálószobám ablaka nyilik. Meg volt az elégtételem, hogy
megtagadtam tőlük a remélt kiállitást; avval a reménységgel vigasztalom
magam, hogy elégedetlenségüknek a tanácsosztóval szemben adtak
kifejezést.

A varjak klubja, meg a miénk közt van külömbség. A miénkben a
tiszteletreméltó tagok jókor megjelennek; észszerü korai órában mennek
is; a varjakéban ezt a szabályt nem veszik figyelembe. Őrült
spanyoloknak biztosan nagyon tetszett volna a klub; az ő izlésük szerint
való. Reggel félháromkor nyilik; a kik elsőnek érkeznek, a
legmegvetettebb klubtagok. Varju országban a kikent-kifent, selyemfiuk,
gigerlik, jó pubik, palik nagyon korán kelnek föl és délután fekszenek
le. Virradat felé idősebb, rendesebb tagok érkeznek némely értelmes
beszélgetésre vágyva; mindjárt tekintélyesebbé válik a klub. A fa ugy
hat körül záródik. Az első két órában nem valami szép dolgok történnek.
A sorrend rendesen küzdelemmel kezdődik. Ha nem találkozik két gentleman
ki harcraszáll egymással, hogy a többieket mulattassa, a legközelebbi
teendő, mi a hangzavart fenntartani van hivatva, a karénekbe-kapás. Nem
vigasztalás énnekem, ha azt mondják, hogy a varjak nem tudnak énekelni.
Én nagyon jól tudom, hogy mit tudnak, anélkül, hogy a
természetrajzkönyvet segitségül hinám. Csak a varju nem tudja; ő azt
hiszi, tud; eszerint aztán teszi is. Megkritizálhatod az éneklését;
nevezheted, a hogy akarod, de el nem állithatod: én legalább igy
tapasztaltam. Az is biztos, hogy olyan nótát választanak, a mihez kar
kell. Ugy a vége felé karénekké válik az egész, hacsak a szólista nem
egész különlegesen erős madár, ki nem enged a jussából.

Az elnök nem tud a klubról semmit. Az ugy hét felé kel föl – három
órával azután, hogy a többiek befejezték a reggelijüket; aztán ide-oda
röppen; az a rögeszméje, hogy ő kelti fel az egész kolóniát; hájfejü
öreg bolond. Soha még ilyen silány elnökről nem hallottam. Akármilyen
délamerikai köztársaság különb sikert bir ilyesmiben felmutatni. Maguk a
varjak, a családos többség, családapák, tiszteletreméltó
fészektulajdonosok éppugy fel vannak ellene háborodva, mint jómagam.
Mindenünnen hallom a panaszokat.

Amint ott támaszkodik az ember a koratavaszi hideg délutánban a
kapukerités mellett és hallja recsegő lármájukat, elmélkedni kell
rajtuk. Tán igy krákognak:

„A föld megint zölddé válik; a szerelem megint a szivünkbe száll öreg,
józan varjaknak, nekünk. Oh Madame; milyen feketén ragyognak a tollai;
milyen mélyen csillognak kerek barna szemei. Jőjjön; üljön ide az
oldalunk mellé; elmondunk egy történetkét; olyat, a milyet varju sohase
mondott még. Fészekről szól a mese; a fészek ott van egy magas fa
legtetején; legjobb nyugati szélben imbolyognak az ágak. Kivül kemény,
de belül lágy, puha; a kis zöld tojások olyan biztosan elfekszenek benn.
S ott ül a fészekben drága hölgyünk; édesen krákog, örömében vijjog;
hisz látja messziről a varjat, kit legjobban szeret a világon. Oh; el
volt messzire, keletre, nyugatra; ott a zsákmány; csupa kukac, hernyó; s
önnek hozta mindet.

– Öreg, nagyon vén varjak vagyunk – és sokan vagyunk, nagyon vén varjuk.
A fehér tollak beleszövődtek mellünkön a feketékbe. Láttuk, mint nőttek
körülöttünk a nagy mezők kopár földből; láttuk, mint hullottak, haltak
el a nagy fák. De minden évszakkal eljönnek hozzánk ifju gondolataink.
Ujra házasodunk; épitünk, gyüjtünk ujra, ugy, hogy vén, öreg szivünk
megint felujjongjon ujszülötteink vékony rikoltásán.“

Természet anyónak egyetlen gondja van csak: a gyermekek. Ugy beszélünk a
szerelemről, mint az élet uráról; pedig csak a minisztere. Regényeink
befejeződnek, hol a természet regéje kezdődik. A dráma, mire függönyt
boritunk, az ő játékának a prológusa csak. Az őskori Hölgy hogy kacagna,
ha gyermekei kereplését hallaná: „Ostobaság a házasság? Érdemes ezt az
életet végigélni? Az Uj Nő a Régi ellen.“ Ilyenfélekép csevegnek az
Atlanti óceán habjai, hogy keletre, nyugatra folyjanak-e?

A mindenség törvénye az anyaság. Az ember kötelessége az, hogy anya
legyen. Dolgozzunk… minek; a gyermekekért – az asszony otthon, az ember
a köznek. A nemzet gondoskodik a gyermek jövőjéről; mért? Hisz
államférfiai, katonái, kereskedői, munkásai, mindaz ősök köré gyülnek
majd. Mit törődünk annyit a jövővel? A haza fiainak vérét áldozza a
földnek, hogy az uj nemzedék dusan arasson majdan. Bolond Balga Péter –
zavaros agya őrült álmokkal teli – véres kézzel söpör végig a világon,
hogy vérét áldozza a Szabadságért, Egyenlőségért, Testvériségért. Nem
fogja látni soha – hacsak látomásképp nem – azt az uj világot, minek
épitőanyagul csontjait áldozza föl. – Még az ő pörgettyüszerü, szóktól
felkorbácsolt agyveleje is jól tudja ezt. De a gyermek! annak szebb,
édesebb legyen az élete. A paraszt odahagyja a tüzhelyt, hogy elhulljon
a csatamezőn. Mit bánja ő – porszem az emberi homoktengerben – hogy
Oroszország győzedelmeskedjék a Keleten, hogy Németország egyesüljön,
hogy uj tájakon lobogjon az angol lobogó? Az apai örökség majd nagyobbá
válik, mind több lesz a fiaknak. Hazafiság! Mi egyéb, mint népek anyai
ösztöne?

Tegyük fel, hogy dekrétum készült a Menyországban: Több generáció nem
lesz már; evvel az élettel végződik a világ. Hiszitek, hogy csak
mozditjuk is akkor a kezünket? A hajók ottrothadnának a kikötőkben; a
gabona ott rothadna a földben. Festenénk képeket, irnánk könyveket,
csinálnánk zenét, ha meggátolna bennünket valami benső, hidegen
csuszó-mászó érzés: az eljövendő örök csönd? Gondoljátok el, milyen
szemmel tekintene egymásra férj és feleség. Gondoljatok az udvarlóra – a
Szerelem forrása kiapad; állóviz pocsolya marad a szeretet.

És milyen kevéssé látjuk életünknek ezt az alapját. Ha sehol egyebütt,
ebben rejlik örökkévalóságunk. Az Én ne haljon meg soha – mert másképp,
kezdettől végig, az emberi fajta az istenek muló szeszélyes játéka lenne
csak; elsöprik az egészet, ha beleuntak. Uj kisérletbe kezdenek. A
vonásaim – nem vitatjuk a müvészi értéket – ne tünjenek el soha;
változón, javitva, de lényegében ugyanaz – folytatódjanak mind nagyobb
körzetben az Idők végéig. Vérmérsékletem – a jó, a rossz, mi bennem van;
– hadd növekedjék minden esztendővel; mind tágabb tere legyen; forrjon
egybe, változzék. Gyermekeimben, azok gyermekeiben létezem tovább;
örültök, hogy halott részeiből jó tüz kél majd, de szelleme, élete,
lénye ott maradt az erdőben ezer fiatal fácska alakjában. Nem hal meg a
fa; változik.

A férfiak, nők, kik mellettem haladnak el az utcán – hivatalába siet az
egyik, klubjába a másik, szerelméhez a harmadik – ezek az eljövendő
világ anyja valamennyi.

Ez a fickó, ki áruval, értékekkel kereskedik – csal, hazudik, becsap
valamennyiünket – mért? Kövesd csak a villanegyedben levő pompás
lakására – mit találsz ott? Apa; gyerekek a térdein; meséket mond, bábut
igér nekik. Aggodalmas, nehéz az élete – mire törekszik? Hogy ezeknek a
gyermekeknek meglegyenek azok a dolgai, miket jónak gondol részükre. Még
büneink is – erényeinkkel együtt – ebből az egyetlen gyökérből fakadnak:
Anyaság. Egyetlen magja, veteménye a Mindenségnek. A planéták csak a nap
gyermekei – a hold a föld magzata; kő az ő kövéből, vas a vasából. Mi
képezi mindnyájunk nagy központját – szerves, szervetlen életét
egyaránt, ha van szervetlen is? – Nem egyetlen ködös alakzat az egész
nagy mindenség – Anyaság; minden teret betöltő?

A mayfairbeli gazdag anya, amint terveket sző: gazdag vőt keres! Nem
valami gyönyörködtető látvány. Pillanatra azonban más tekintettel
mérjük. Minő fáradt lehet! Ma este ez már a harmadik „szereplés“-e;
szegény, fáradt arcáról folyik a festék. Társaságbéli fölöttesei,
fölebbvalói féltucatszor rápiritottak, helyére intették ma este;
valamelyik hercegnő nyiltan megsértette; türelmes mosollyal viseli el.
Szánalomraméltó igyekezet az övé; az, hogy gyermeke pénzhez, vagyonhoz
menjen nőül; kocsija legyen, meg sok cselédje; Park Lane-en lakjék,
gyémántokat hordjon; a neve ott álljon a társaság közlönyeiben.
Bármennyibe is kerüljön őneki, a leánya élvezze mindezeket a dolgokat.
Hisz mennyivel könnyebben lefekhetnénk aludni; hadd menjen az a lány
valami gazdag kereskedelmi utazóhoz férjhez. Olvasóm; még ennek is
igazságot kell szolgáltatnunk. Kemény tervkovácsolási munkája csak az
Anyaság formavesztett gyümölcse.

Anyaság! Az istenek hangversenyének karmestere – vadság, kegyetlenség az
egyik pólusa, – gyöngédség, önfeláldozás a másik.

A karvaly küzködik a tyukkal; élelmet keres ivadékainak – a tyuk övéit
védelmezi életével. A pók kiszivja a legyet, hogy táplálja ezernyi
nemzedékét; macska az egeret kinozza, hogy még lüktető husából
kicsinyeit táplálhassa; ember embert tesz tönkre a gyermekért. Tán ha a
világ tobzódását, lármáját megértjük egészen, nemcsak részeiben,
megtudjuk, hogy harmonia ez; valamennyi hamis hang, minden ütem egyetlen
közös eszmébe hullott: az Anyaságéba.



Tanácsot nem tanácsos elfogadni.

Az Euston-pályaudvar perronján jártam valamelyik késő téli este; a
watfordi utolsó vonatra vártam. Egy embert pillantottam meg; automatikus
gépezet előtt káromkodott. Kétszer az öklét rázta felé. Minden percben
vártam: most csap le rá. Természettől fogva kiváncsi vagyok; közelebb
léptem. Szerettem volna hallani, mit beszél. Csakhogy hallotta a
közeledő lépéseimet; felém fordult. – Maga volt itten az előbb? – kérdi.

– Hol? – kérdem. Ugy öt perc óta róhattam már a perront.

– Ott ni, ahol most áll; – mondja gorombán. – Mit gondol, mit értek az
alatt, hogy „itt“? A tulsó oldalt? – Nagyon ingerültnek látszott.

– Nincs kizárva, hogy vándorlásaim alkalmával ezt a helyet is
érintettem, ha ezt érti alatta, – felelek. Válogatott udvariassággal
beszéltem; gorombaságát akartam ellensulyozni.

– Ugy értem, – felel – maga az az ember, aki két perccel előbb szólt
hozzám?

– Én nem az vagyok; – mondom. – Jó éjszakát.

– Biztos benne? – makacskodik.

– Az ember nem egykönnyen felejti el, ha önhöz szólt, – válaszolok.

Igazán sértő volt a hangja. – Bocsánatot kérek; – morog. – Ugy néztem,
az az ember, aki itten egy-két perccel előbb beszélt hozzám.

Meglágyultam; ő volt egyedül a perronon; még negyedóráig várnom kellett.
– Nem a’; egész biztosan nem én voltam, – felelek hát jókedvüen,
kevesebb sulyt helyezvén a nyelvtanra. – Mért; mit akart vele?

– Mit akartam; – felel. – Egy pennyt dobtam ebbe a vacakba itten, –
szemmelláthatólag szükségét érezte, hogy könnyitsen magán; – egy
skatulya gyufa köllött volna. Nem birt ebből kijönni semmi; hát jól
megráztam a szerkezetet; káromkodtam, ahogy az ember szokta; akkor erre
jön itten egy ember; olyasféle nagyságu, mint ön, és – – biztos, hogy
nem ön volt?

– Egész biztos; – feleltem megint nyelvtani szabály nélkül; –
megmondanám, ha én lettem volna. Hát mit csinált?

– Nohát látta, hogy mit csinálok; vagy eltalálta. Aszongya: Utálatos
dolog az ilyen masina; érteni kell hozzá. – Aszondom: „Az kell hozzá,
hogy az ember felnyalábolja és a tengerbe vágja; más nem köll hozzá. –
Mer egész oda voltam, nem volt egy szál gyufám; aztán sokat szoktam
használni. – Aszongya: „Megakad néha; olyankor uj pennyt kell beledobni;
az első penny sulya nem mindig elég. A második penny meglazitja a
csavart és magától kiesik; akkor az ember visszakapja az elsőt, meg a
gyufát. Sokszor nekem jól sikerült igy.“ – Nagyon buta magyarázatnak
tünt, de ugy beszélt, mintha automatagép mellett nőtt volna föl; hát
elég bolond voltam, hogy ráhallgattam. Dobok bele megint valamit; ugy
tudtam, másik pennyt. De épp most veszem észre, hogy két shillinges
volt. Hanem annak a bolondnak bizonyos mértékig igaza van; kaptam
valamit ebből a vacakból. Ezt ni.

Felém tartja; rápillantok. Egy csomag Everton-mézeskalács.

– Két shilling, egy penny; – mondja keserün. – Eladom egy harmadáért
annak, amibe nekem került.

– Rossz gépbe dobta a pénzét; – vélem.

– Hát majd jóba! – felel kicsit ingerülten; ugy tetszett, nem valami
kellemes ember: akárki más lett volna ott, akivel beszélhetek, rögtön
otthagyom. – Nem azt bánom, hogy a pénzt vesztettem el; az bosszant
annyira, hogy ezt a komisz vakarcsot kaptam helyette. Ha azt a
félbolondot megtalálnám, majd lecsusztatnám a torkán.

A perron végéig haladtunk csöndben egymás mellett.

– Vannak ilyenek; – tör ki belőle, amint megfordulunk; – van ilyen
népség, amelyik jótanácsot szeret adni. Biztos, hogy hat hónapot kapok
egyszer egy ilyen miatt; mindig attól félek, az lesz belőle. Emlékszem;
volt egyszer egy ponnym. (Valami kisbirtokos lehetett; paraszti
szólással élt.) Kitünő egy welszki pony volt; soha egészségesebb dögöt
annál nem láttam. Egész télen füre küldtem; kora tavaszszal egy nap
gondolom: megpróbálom, nyereg alá veszem. Üzleti dolgom volt
Amershamben. Kocsi elé fogom; megindulunk; az egész ut épp tiz
kilométer. Kicsit makrancoskodott; ugyan sokszor rá kellett volna
vernem, mig a városba értünk; elég vad volt.

A vendéglő kapujában egy ember áll. Aszongya: – Jó pony ez a pony.

– No hát olyan közepes; – mondok.

– Nem jó, hogy az ember tulságosan befogja őket, mig fiatalok; – mondja.

Aszondom: – Tiz kilométert tett; de segitettem magam is. Biztos lehet
benne, derekasabban kifáradtam a dögnél.

Bementem; elvégeztem a dolgomat, mikor kijövök, az ember ott áll még
mindig. – Felfelé mén a dombon? – kérdi tőlem.

Valahogy kezdettől fogva nem pászolt nekem az az ember. – Tudja, –
mondok, – a domb másik oldalára akarok kerülközni; hacsak valami pátensa
nincsen, aki ugy is keresztülvisz rajt’ hogy fölfelé nem kék haladni,
akkor biz én felfelé mék.

Aszongya: – Fogadja meg a tanácsom; adjon neki egy pint öreg ale-t
(sörfajta) mielőtt nekiindul.

– Öreg ale; – mondok; – hisz bornemissza ez.

– Sohse törődjék maga avval; – ugymond; – adjon csak neki egy pint öreg
ale-t. Ismerem én a ponykat; ez itten jó fajta, de még nincs
belovagolva. Egy pint öreg ale, aztán ugy fölviszi a domboldalra, mint
valami hintó-paripa; se magának, se őneki meg nem árt.

– Nem tudom, hogy van az ezekkel. Az ember később azt kérdi magától,
mért nem csapta rá neki a kalapját a szemire; mért nem lökte oda fejjel
a legközelebbi lófogatnak. De mikor arról van szó, hát mégis rájuk
hallgat az ember. Kihozok egy pint öreg ale-t. Féltucat kölyök állt ott
körül; persze nagy volt a röhögés.

– Rossz utra vezeti, Jim bácsi; – mondja az egyik. – Kártyajátékra is
rákap majd; bankot rabol ki; megöli az anyját. Mindig a vége annak,
pohár ale-el kezdi valaki.

– Igy nem issza meg; – mondja a másik. – Teli vályut kéne elibe
állitani.

– Lesz-e szivar utána szegénynek? – kérdi a harmadik.

– Csésze kávé és darab vajaskenyér nagyon jót tenne neki; nincs valami
meleg máma; elbirná; – igy a negyedik.

Már akkor a fenébe szerettem volna vágni a löttyöt, vagy hogy megiszom
magam; tisztára való marhaságnak látszott, hogy négyéves ponynak ale-t
adjon az ember; de mihelyt a koldusfajta megérezte az ale szagát,
előrenyujtja ám a nyakát és fölszippantja, mintha igaz keresztény ember
lett volna; én nosza bele a kocsiba; oszt rajta; azok még meg is
tapsoltak. A dombra elég jól érkeztünk föl. Akkor a szesz müködni
kezdett a fejibe. Egyszernél többször szállitottam haza részeg embert;
van annál jobb mulatság is. Láttam részeg asszonyt; az még attul is
rosszabb. De részeg welszi ponyval ebben az életben nem akarok több
dolgot. Négy lába van; annyira hát vitte, hogy a lábán maradjon állva,
de hogy irányozódjék, ahhoz már nem értett; hogy pedig legalább én
tegyem azt helyette; aztat nem akarta. Egyszer az ut baloldalán
bumfordáltunk, aztán a jobbon. Ha egyik oldalon se voltunk; akkor ott
álltunk keresztbe az ut közepén. Bicikli cseng a hátam mögött; de nem
merem a fejem megforditani. Annyit birtam csak, hogy odakiáltok az
embernek, hogy maradjon ott, ahol van.

– Át akarok menni; – kiált, mihelyt elég közel van.

– No hát nem lehet; – kiáltok vissza.

– Már mér ne lehetne? – igy. Hát magának mennyi kell az országutból?

– Az egész kell, meg azontul is egy darab; – mondok; – ez olyan fuvar;
meg utba se jőjjön senki.

Félmértföldnyire követett; mindig káromkodott mögöttem; valahányszor ugy
vélte, hogy lehetséges: elémbe akart kerülni. De a pony kicsit mindig
tulontul szilaj volt neki. Azt hitte volna az ember, akarattal teszi a
dög.

– Magának nem szabadna még hajtani! – ordit. Igaza is volt; nem is
szabadott. Ugyis ugy éreztem magam, mintha agyonvertek volna.

– Mit gondol maga, hogy kicsoda maga? – kérdi. – Könnyü lovassági futár
maga? – (Igen közönséges fickó volt.) Ugyan ki küldi épp magát a
rüsztongjáér’?

A végin egész megvaditott. – Minek beszél hozzám? – kiáltok vissza. –
Jöjjön ide, osztán szidja a ponyt, ha szidni akar valakit. Van énnekem
vesződségem vele elég; nem kell hozzá a maga dupla-csöngettyüje. Menjen
a fenébe; még jobban megvaditja.

– Hát mi baja annak a lónak? – orditja messziről.

– Nem látja? – felelek. – Részeg.

– Istenem; ostoba felelet volt, az má igaz; de sokszor hangzik ostobán
az igazság.

– Hát hogy egyikük részeg, az nyilvánvaló; – aszongya. – Két pintért
odajövök, aztán kisegitem a kocsiból.

Bár engedtem volna; sokat adok érte, ha kikerülök abból a jármüből.
Csakhogy nem maradt rá ideje. Mert abban a pillanatban a pony hirtelen
nagyot rándul; azt hiszem, kicsit szorosra volt fogva. Ugatást,
káromkodást hallok; abban a minutumban tetőtől-talpig fröcsköl valaki
pocsolyavizzel. Egy ember érkezett velem szembe; aludt egy kocsirakomány
Windsor-szivattyu fölött a bakon. Borzasztó dolog, hogy az ilyenek a
bakon mindig alusznak; hogy nem történik több szerencsétlenség. Nem
hinném, hogy tudta volna, mi történt vele. Jómagam nem tekinthettem
körül, hogy megnézzem, mi van ővele, csak azt láttam, hogy felugrott. A
domboldalon lefelé, rendőr kiáltott rám, hogy álljak meg. Hallom, mint
ordit, hogy őrült gyorsan hajtok. Cheshamtől félmértföldnyire innen
leányiskola jött velünk szembe; a lányok kettesével haladtak; ezt
gondolom ugy hivják „krokodil“; no fogadjunk, hogy azok a lányok még
mindig arról a napról beszélnek. Jó órájába belekerült az
öregasszonynak, hogy ujra összeszedje őket.

Cheshamben épp állt a piac; ugy rémlik, soha népesebb piac nem volt
Cheshamben se azelőtt, se azután. Átrohantunk a városon harminc
kilométer óránkinti sebességgel. Sohse láttam még Cheshamt ilyen
élénknek; – álmos fészek különben. Egy kilométernyire a városon kivül
megpillantom a High Wycombe kocsijáratot. Nem valami nagyon törődtem
vele; tul voltam akkor már azon, hogy sokat törődjem azzal, mi történik
velem; inkább csak kiváncsi voltam. A fogat előtt egy tucat yardra a
pony megáll; engem levet az ülésről a kocsi végibe. Nem birtam felkelni,
mert az ülés a fejem fölé került. Semmi egyebet nem láttam az égnél;
alkalmilag itt-ott a pony fejét, mikor a hátsó lábain állt. De
hallottam, hogy mit mond a fogat kocsisa; ugy véltem, bajba került ő is.

– Vigye azt a nyavalyás szerzetet el onnan az utból; – üvölt. – Ha kis
esze van, láthatja pedig, hogy milyen tehetetlen vagyok. Hallom, mint
dobog a paripája; ilyenek ezek a lovak; ha egy bolondot látnak, bolondok
akarnak lenni valamennyien.

– Vigye haza az ilyet, oszt kösse az istállóba; – rikolt a vezető.

– Aztán valami öregasszony hisztérikus görcsöket kapott és röhögni
kezdett, akár egy hiéna. Ez megint talpraugrasztotta a ponyt; aztán,
amennyire a felhők járásából irányozni tudtam magam, ujra négy
kilométert tettünk meg. Akkor gondolta; átugrik egy kapun s ugy vélvén,
hogy a kocsi akadályozza, kezdte darabokra zuzni. Sohse hittem volna
azelőtt, hogy kocsit ennyi darabra lehessen szétverni, ha nem látom
akkor. Mikor aztán mindentől megszabadult, kivéve egy félkereket és a
rudat, ujra nekirugaszkodott. Én ott maradtam a romok közt. Örültem,
hogy megnyughatok kicsit. Késő délután visszajött; jó volt, hogy a
rákövetkező héten a vásáron egy ötfontos bankóért eladhattam; belekerült
másik tizbe, mig összeszedtem magam.

Mind e mai napig kacagnak rajtam a pony miatt; a helyi mértékletességi
egyesület példaképp állitott. Ez van abból, ha az ember követi a jó
tanácsot.

Rokonszenveztem vele. Sokat szenvedek magam is tőlük. Van egy barátom,
amolyan City-ember; itt-ott, elvétve szoktunk találkozni. Leghőbb vágya
az életben, hogy az én szerencsémet megalapozza. Threadneedle-streeten
megfog a kabátgombomnál fogva. – Épp magával akartam találkozni! –
aszongya; – valami jó üzletet tudok. Kis szindikátust tervezünk. –
Örökösen „tervez“ valami szindikátust, minden száz fontra, amit
befizethetsz, ezret kapsz vissza. Ha belemegyek valamennyi
szindikátus-tervbe, számitásom szerint ma kétmillióötszázezer fontom
volna. Csakhogy nem mentem bele a kis szindikátustervekbe. Csak egyszer
mentem bele; pár évvel ezelőtt; mikor még fiatal voltam. Még most is
benne vagyok; a barátom meg van róla győződve, hogy ha kitartok, az
ezresek nem maradnak el. De miután a készpénzt mindenek fölött becsülöm,
igen szivesen lemondok várandóságomról, bármely tisztességes személy
javára, jókora engedménynyel; készpénzfizetés mellett. Másik barátomnak
van egy barátja, ki „otthon“ van lóversenyügyekben. Ugy hiszem,
ilyenféle barátja majdnem mindenkinek van. Verseny előtt nagyon
népszerü; verseny után végtelenül népszerütlen. Harmadik jóltevőm a
különlegességek rajongója. Egyszer valami csomagot hoz nekem; olyan
ember modorában nyomja a kezembe, mint ki mostan minden világi bajtól
megszabadit.

– Mi ez? – kérdem.

– Nyissa fel; nézze meg; – felel szinpadi lendülettel.

Kinyitom, megnézem; nem lettem tőle okosabb.

– Tea; – magyaráz.

– Hm; – mondok – azon tünődtem, kinézhet-e igy dohány.

– No igen; – folytatja; – nem éppen tea ez; ez a teának egy bizonyos
fajtája. Egy csészével megiszik belőle – egyetlen csészével és soha
többé nem kiván a világon semmiféle teát.

Igaza volt; megkóstoltam egy csészényit. Mikor megittam, ugy éreztem,
hogy nincs kedvem semmiféle teához a nagyvilágon. Ugy éreztem, hogy
egyáltalán nincs kedvem semmihez se, csak ahhoz, hogy sértetlenül,
békésen és nyugodtan halhassak meg tőle. Egy héttel utóbb meglátogat.

– Emlékszik a teára, amit adtam? – kérdi.

– Határozottan; – felelek; – még most is a szájamban érzem az izét.

– Izlett?

– Nagyon kellemetlen volt akkor, de most már elmult.

Gondolkodóba esett. – Teljesen igaza volt; – mondja végre; dohány volt
tényleg; egész különleges dohány; egyenesen nekem küldték Indiából.

– Nem mondhatnám, hogy izlett; – feleltem.

– Borzasztó butaság volt tőlem; – folytatja – ugylátszik, összekevertem
a csomagokat.

– Ó; történnek véletlenek; – felelek; – máskor majd nem fordul elő
ilyesmi, egész biztos vagyok benne. Legalább énvelem szemben nem.

Jótanácsot tudunk adni valamennyien. Egyszer egy öreg urat szolgáltam
fiatal koromban, kinek az volt a hivatása, hogy törvényes dolgokban
jótanácsokat osztogasson; tudott is adni kitünőeket. Legtöbb emberrel
egyetemben, kik ismerik a törvényt, nem igen tisztelte őket. Hallottam
egyszer, amint egy jövendőbeli felperest kioktatott:

– Kedves uram; ha valami gazember megállit az utcán és az órámat,
pénzemet kéri tőlem; megtagadnám tőle. Ha erre azt mondja: „Akkor nyers
erőszakkal veszem el, – bár öregember vagyok, mégis csak azt felelem: –
Lássuk. – De ha azt mondaná: „Jó; akkor majd lefolytatom ön ellen az
eljárást a legfelsőbb biróság előtt s kényszeriteni fogják, hogy adja
ide“, – rögtön kiveszem a zsebemből, a kezébe nyomom s megkérem, hogy ne
beszéljünk a dologról többet. Akkor is ugy tartanám, hogy elég olcsón
szabadultam.

Mégis törvény elé ment az öreg gentleman a szomszédja ellen egy döglött
papagály miatt, ami hatost nem ért s ha száz fontjába nem került az
eset, akkor semmibe.

– Tudom, hogy bolond vagyok; – vallja be. – Nincs semmi valóságos
bizonyitékom arra, hogy az ő macskájuk volt; de fizetnie kell, amért vén
fülesbagoly ügyvédbojtárnak nevezett; vesszek el, ha nem.

Mindnyájan tudjuk, milyennek kellene lenni a puddingnak. Mi magunk nem
birnánk megcsinálni; nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy biráljuk a
szakácsnét. Ugy tetszik, mintha az is a mi dolgunk lenne, hogy biráljunk
sok egyéb mindenfélét, amit megbirálni pedig nem a mi dolgunk. Csupa
kritikusok vagyunk manapság. Nekem megvan a magam véleménye rólatok,
kedves olvasóim; nektek valószinüleg szintén megvan rólam a magatok
véleménye. Nem kutatom; a magam részéről jobb szeretem azokat az
embereket, kik a véleményüket rólam a hátam mögött mondják ki.
Emlékszem, mikor vidéki fölolvasó köruton itt-ott a hall épitkezési
módja arra kényszeritett, hogy a hallgatósággal együtt távozzam.
Hányszor hallottam ilyenkor, hogy előttem-mögöttem menő odasugott a
társaságnak: „Vigyázz; épp itt van mögöttünk, előttünk“. Mindig hálás
voltam a suttogónak.

Valamelyik müvész-klubban egyszer kávét ittam egy regényiróval;
szélesvállu, atléta-formáju ember. Egyik társtag csatlakozott hozzánk;
azt mondja a regényirónak: „Épp befejeztem a legutóbb megjelent
könyvének olvasását; elmondom róla őszintén véleményemet.“ A regényiró
gyorsan felel: – Figyelmeztetem szép szóval előre… ha megteszi, beverem
a fejét. – Elmaradt az őszinte vélemény.

Szabad időnk legnagyobb részét egymásra való acsarkodással töltjük.
Igazán csoda, hogy – amilyen magasratartott orral járkálunk ebben a
világban – nem haladunk valamennyien egész külön utakon. A Nagytömeg
acsarkodik az Osztályokra. Az osztályerkölcsök rettenetesek. Ha az
osztályok beleegyeznének legalább abba, hogy mint egy test, leckéket
vennének valamely tömegtanácstól viselkedés szempontjából; mennyivel
jobb volna az nekik. Csak az osztályok elhanyagolnák kicsit a saját
érdekeiket; alárendelnék magukat a Nagytömeg tapasztalatainak; sokkal
jobban meg volna velük elégedve a Nagytömeg.

Az Osztályuralom haragszik a Nagytömegre. Bár a Nagytömeg elfogadná
jótanácsaikat; csak takarékoskodni tudnának az emberek a heti tiz
shilinggel; lennének valamennyien bornemisszák, vagy innának bordói
bort; ha a lányok mind házialkalmazottakká válnának évi öt fontért s nem
költenék a pénzüket tollakra; ha a férfiak meg birnának elégedni avval,
hogy napi tizennégy órát dolgozzanak s karban énekelnék „Isten áldja az
urat, meg az egész familiáját“; ha megelégednének rendes
foglalkozásukkal – de jól, de könnyen menne minden – az
Osztályuralomnak.

Az Uj Nőnemzedék ráförmed a Régire; a Régi Asszony haragszik az ujra. A
templom nem ismeri el a szinházat; a szinpad nevetségessé teszi a
szenteskedést; – füzfapoéta dörög a világ ellen; a világ kikacagja a
füzfapoétát.

A férfi birálja az asszonyt. A nőkkel általában nem vagyunk megelégedve.
Hibáikat vitatjuk; jótanácsot adunk nekik. Bár angol feleségek ugy
öltöznének, mint a franciák; beszélnének, csacsognának, mint az
amerikaiak; bár ugy főznének, mint a német asszonyok! Istenem csak a nők
birnának épp olyanok lenni, amilyenekre nekünk szükségünk van –
türelmesek, végtelenül szorgalmasak; csillogó szellemességüek és
kimerültségig háziasak; varázslatosak; irányozhatók; kevésbbé
gyanakodók; – mennyivel jobb volna nekik – nekünk is. Olyan makacsul
igyekszünk, hogy tanitsuk őket, de nem akarnak ránk hallgatni. Ahelyett,
hogy bölcs tanácsainkra ügyelnének, az unalmas teremtések avval töltik
az idejüket, hogy bennünket biráljanak. Népszerü mulatság; nagyon el van
terjedve az ilyenféle iskola-játszás. Elég hozzá a küszöb lépcsője, egy
füzfavessző, meg hat gyerek. A legnehezebb aztán a hat gyerek a
dologban. Mindenik tanitómester akar lenni; folyton felugrálnak, hogy no
most rajtuk a sor.

Néha az asszony akarja a kezébe venni a botot; ő térdelteti le a férfit.
Van egy-két kis mondanivalója. A nagyságos ur egyáltalán nem az az
ember, akivel meg volna elégedve. Vesse le magáról sok-sok hamis
természetes vágyát és tulajdonságait majd aztán; ha megtette, ő veszi a
kezébe és csinál belőle – nem férfit; annál sokkalta magasabbrendü
lényt.

Ez a mienk volna mindenféle világok között a legkellemesebb világ, ha
mindenki követné a mi tanácsainkat. De vajjon Jeruzsálem csakugyan az a
gyönyörü tartomány lett volna-e, amilyennek hiresztelik, ha ahelyett,
hogy a saját portájával törődik, valamennyi polgára kiáll az országutra
s más országbelieknek leckét ád a haladásból?

Ujabban biráljuk már magát az Alkotót. Rosszul van csinálva a világ;
rosszak vagyunk magunk is. Csak megfogadta volna a tanácsunkat abban az
első hat napban!

Mért érzem magam ugy, mintha agybafőbe vertek volna; mintha minden tagom
ólomból lenne? Mért undorodom a szalonna szagától; mért érzem egyszerre,
hogy senki sem törődik velem a világon? Azért, mert a pezsgőt, az
osztrigát nem jól készitették.

Mért veszekszik örökösen Edwin és Angelina? Azért, mert Edwin gyöngéd,
finom, magasröptü szellem; melyet ellentmondás meg nem törhet; mig
Angelina – szegény gyerek – épp ellenkező tulajdonságokkal van megverve.

Az a nagyszerü Mr. Jones mért jutott majdnem koldusbotra? Mr Jonesnak
ezer font évi jövedelme volt; az is banknál letétbe helyezve. De
közbejött valami gonosz vállalat-inditványozó (minek engednek ilyesmit
történni?) és elmondta Mr Jónes-nak, hogy lehetne az összeggel még száz
percentet nyerni; aszongya fektesse bele a pénzét valami olyasmibe,
mivel Mr Jones polgártársait megcsalnák.

A terv persze nem sikerül; a becsapott népek fellázadnak, ellentmondásba
keveredvén a tervezettel, Mr Jones-sal és vállalkozó társaival. Mért is
enged az Ég ilyesmiket történni?

Mért szökik meg Mrs Brown – otthagyva férjet, gyerekeket – az uj doktor
urral? Valami tanácstalan Alkotó Mrs Brownba és az uj orvosba erős, nem
illő érzelmeket plántált. Se Mrs Brownt, se az uj orvost nem lehet
kárhozatatni érte. Ha valamely emberi lény felelősségre vonható, az
kizárólag Mrs Brown nagyapja lehet, vagy az uj doktor ur egy régi őse.

Legyünk csak egyszer a menyországban, majd azt is megbiráljuk. Nem
hinném, hogy valamelyikünk is meg lesz elégedve az ottani
berendezésekkel; borzasztó kritikus népséggé fejlődtünk.

Egy nagyon öntelt fiatalemberről azt mondtam egyszer, hogy ugy fest,
mintha azt vélné, hogy a Mindenható ezt a világot azért alkotta, mert
kiváncsi volt, hogy mit fog ő majd szólni hozzá. Öntudatosan vagy
öntudatlanul, legtöbben magunk is ilyenfélekép gondolkodunk. Mostanság
kölcsönös csiszolási igyekezetek korszakát éljük – gyönyörü eszme;
mindenkinek az a dolga, hogy tökéletesebbé tegyen másokat; amatőr
parlamentek, irodalmi körök, játékklubok mind ezen igyekeznek.

A premier kritikák ugylátszik, ujabban kihalófélben vannak; a dráma
tanulmányozói arra a meggyőződésre jutottak, hogy szindarabokat nem
érdemes birálni. Az én fiatalkoromban nagyon komolyan vetettük rá
magunkat a müfajra. Elmentünk a darabba – nem avval az önző vággyal,
hogy az esténket kellemesen eltöltsük – inkább a nemes céllal, hogy
emeljük a szinpad szinvonalát. Lehet, hogy jót cselekedtünk, – lehet,
hogy szükség volt ránk – higyjük igy. Az bizonyos, hogy a régi
dőreségek, lehetetlenségek nagy része eltünt a szinpadról; lehet, erős,
nyers kritikánk siettette az üdvös változást. Sokszor használ valamely
balgaság ellen ügyetlen orvosság is.

Akkortájt a drámairónak számolni kellett a hallgatóságával. A kakasülő
és a karzat közönségének olyasmi tetszett, ami manapság már nem tetszik.
Emlékszem egy rettenetesen vérfagyasztó darabra – ugy hiszem az Old
Queens szinházban történt. A szerző a hősnővel szükségtelenül hosszu
beszédeket mondatott el. Valahányszor a nő a szinpadon megjelent, méter
hosszu beszédeket eresztett; nem birt egész csekélyke dolgot se
elvégezni – teszem föl olyasmit, hogy a Gonosz szellemet átkozza –
negyven soron alul. Mikor a hős megkérdezte, hogy szereti-e, felállt és
olyan beszédet vágott ki, ami husz percet vett igénybe; órán néztük. Az
ember megijedt, ha csak kinyitotta a száját. A harmadik jelenetben
valaki megragadja és egy kunyhóba rejti el. Ugy általábanvéve nem volt
csinos férfiu, de éreztük, hogy ez az az ember, kit a helyzet megkiván;
az egész közönség viharosan tapsolt is neki. Avval hizelegtünk
magunknak, hogy az est hátralevő részére megszabadultunk a hősnőtől.
Aztán valami bolond börtönőr járt arra; a nő addig könyörgött neki a
vasrácson keresztül, hogy engedje ki pár percre, mig a börtönőr – jó,
derék, de lágyszivü férfiu – gondolkodóba esett.

– Ki ne eressze! – kiáltott egy komoly dráma-tanulmányozó a karzatról; –
nincs semmi baja. Csak hadd maradjon ott.

A vén bolond nem hallgatta meg a tanácsunkat; ő sajátmaga vitatta meg
magában az ügyet. – Nem olyan nagy kérés; – jegyezte meg – és boldoggá
teszem vele a nőt.

– Igen és velünk mi lesz? – felel ugyanaz a hang a karzatról. – Maga nem
ismeri őtet. Maga csak most jött; mi már egész este hallgatjuk őtet.
Most csöndben van; hagyjon maga békit neki.

– Ó engedjen ki, bár percre csak! – könyörgött a szegény nő. – Valamit
mondani akarok gyermekemnek!

– Irja föl egy darab papirra és nyujtsa keresztül az ablakon – ajánlotta
egy hang a kakasülőről. – Majd teszünk róla, hogy megkapja.

– Ragadjak el anyát haldokló gyermekétől? – töprengett a lágyszivü
börtönőr. – Embertelenség lenne.

– Nem a’; – makacskodott a karzatróli hang; – ebben az esetben nem lenne
embertelenség. Szegény gyerek a sok beszédbe betegedett bele.

A börtönőr nem engedte meg, hogy mi irányitsuk. Kinyitotta az ajtót az
egész szinház átkozódása mellett. A nő aztán beszélt gyermekéhez mintegy
öt percig; hát ezen idő letelte után a szegény csakugyan meghalt!

– Ó, meghalt, odavan! – kiált a szerencsétlen szülő.

– Szerencsétlen fráter! – hangzott a rokonszenv nélküli felelet
mindennünen.

Néha a hallgatóság birálata megjegyzésekben nyilvánul; a megjegyzést
egyik szinházlátogató teszi a másiknak. Valamelyik este szindarabot
hallgattunk végig, hol a cselekmény rovására szükségtelenül hosszu
párbeszédek történtek; a párbeszédek pedig nem igen voltak mulattatók.
Hirtelen, a szinpadról hallatszó fárasztó beszéd közepette stentori
suttogás:

– Jim!

– Halló?!

– Kelts föl, ha kezdődik.

Erős horkolás a folytatás. Aztán a másik beszélő hangja:

A barátja, mintha felébredt volna.

– He? No? Történt valami?

– Mindenesetre féltizenkettőkor felkeltselek, he?

– Igen fiacskám, köszönöm. – A biráló megint alszik.

Bizony; akkortájt még érdekeltek bennünket a darabok. Vajjon élvezem-e
valamikor megint a britt drámát ugy, ahogy akkor birtam élvezni?
Élvezek-e még vacsorát annyira, amennyire a hagymáskolbász vacsorákat
élveztem, miket az Old Albionnál keserü sörrel öblitettünk le? Sok-sok
vacsorát ettem azóta végig szinház után; sokszor, ha adakozó hangulatu
barátok voltak a vendéglátók, drága, kitünő vacsorák kerültek. A szakács
Párisból jött; a képe ott volt látható a képes ujságokban – százakkal
fizethették a müvészetét; mégis, valami rosszizü van müvészetében. Vagy
hiányzik belőle valamelyes illat, valamelyik lé.

A természetnek megvannak a saját pénznemei; csakis olyan pénzzel lehet
neki fizetni. És az ő boltjában mindent magadnak kell fizetned. Még meg
nem keresett tőkéd, örökölt birtokod, szerencséd, vagyonod mind nem
számit; nem törvényes pénz az ő fizető-asztalán.

Szeretnéd, ha jó étvágyad lenne. A természet nagyon szivesen ellát vele.
– Hogyne uram; mond – igen kitünő cikkeim vannak raktáron. Pompás,
valódi éhség, szomjuság áll rendelkezésemre; örömmel járul minden velük
étkezés elé. Mohón, örömmel fog majd enni; felfrissülve, megifjodva,
jókedvüen kel majd fel az asztaltól.

– Nohát épp ezt akarom; – mondja boldogan az inyenc. – Halljuk az árat.

– Az ára, – felel Mrs Természet – egész napi erős munka.

A vevőnek hosszura nyulik az ábrázata; idegesen babrál nehéz
erszényével.

– Nem fizethetek pénzzel? – kérdi. – Dolgozni nem szeretek, de gazdag
ember vagyok; tarthatok francia szakácsokat; óbort vásárolhatok.

Természetanyó a fejét rázza.

– Nem vehetem el a csekkjeit; izom, ideg az én váltópénzem. Ezekért
olyan étvággyal szolgálok, amelynek erejével egy üveg sör, meg egy
rostélyos jobban izlik, mint akármelyik remekbe főzött ebéd, mit francia
szakács fabrikál. Még azt is mondhatom, hogy banketté válik egy darab
kenyér, meg sajt; csak épp az én pénzemmel kell fizetnie; nem dolgozom
az önével.

Jön a Dilettáns; izlés kellene müvészetben, irodalomban; a Természet még
avval is szolgálhat.

– Igaz örömöt adhatok mindezek iránt a dolgok iránt; – felel. – A
muzsika szárny lesz; felröpit a világ taposómalma fölé. Müvészettel
felérsz az Igazság ormára. Az irodalom derüs berkeiben ugy andaloghatsz,
mint csöndes vizek partján.

– Az ára? – kiált a megörvendeztett vevő.

– Ezek kicsit drága portékák; – felel a Természet. – Egész életet kérek
érte, mit egyszerüen éltél le. Távol kell állnod minden világi siker
megkivánásától. Olyan életet akarok, melyből kiégett a szenvedély; olyan
életet, minek alá van vetve az étvágy.

– Téved, kedves hölgyem; – felel a dilettáns. – Vannak nekem jóizlésü
barátaim; olyan emberek, kik nem fizettek ilyen árakat. Teli a házuk
gyönyörü képekkel; csakugy dül a „nocturne“; a „symphonia“; – a
könyvespolcaik görnyednek a sok uj kiadástól. Mégis pompás, gazdag,
válogatott életet élnek; gazdagok, divatosak. Sokat fáradnak azon, hogy
sok pénzt keressenek; a társaság a menyországuk. Hát én nem lehetek
olyan, mint azok?

– Majomfogásokban nem dolgozom; – mond hidegen a természet; – eme
barátaid nagyszerü pompája csupa póz; nagyságuk a perc divatja; a
beszédjük papagály-kereplés. Ilyen pompát vásárolhatsz; még pedig elég
olcsón, de nagyobb gyönyörüséget okozna még az is, hogy golyókat
gyüjtenél; több igaz örömed volna benne. Az én portékám másmilyen.
Félek; csak egymás idejét pazaroljuk.

Jön a fiu; pirulva kér szerelmet; a természet öreg anyai szive kitárul
elébe; olyan portéka, mit szivesen ád el; szereti azokat, kik ilyet
jönnek vásárolni. Áthajol a vásáros-asztalon; mosolyog, kijelenti, hogy
épp az van neki, ami kell; a fiu remeg az izgalomtól; ő is megkérdi az
árat.

– Hát nem olcsó; – mondja a természet, de a hangja nem bátortalanitó; –
az a legdrágább az egész boltomban.

– Gazdag vagyok; – felel a legény. – Az apám keményen dolgozott, sokat
megtakaritott; rámhagyta az egész vagyonát. Vannak gyáraim, raktáraim –
földem, marhám – minden értelmes árat hajlandó vagyok megadni.

De a Természet – az arca szigorubbá válik – kezét a karjára fekteti.

– Az erszényed tedd félre, fiu; – mondja. – Nem értelmes az áram;
aranyban nem dolgozom. Van sok utca, sok bolt; ott mindenütt elfogadják
a bankóidat. De ha elfogadod öregasszony tanácsát: nem mégy oda. Amit
ott kapsz, szomoruságot, bajt hoz rád. Elég olcsó; de mint minden olcsó
dolog, nem érdemes megvenni. Nem is veszi senki, csak a bolond.

– Hát akkor mi annak az ára, mit ön ad el? – kérdi a fiu.

– Önzetlenség, gyöngédség, erő, – felel az öreg hölgy; – mindannak
szeretete, mit jónak tartanak; minden rossznak gyülölete – bátorság,
rokonszenv, önbecsülés – ilyesmiért lehet a szerelmet nálam vásárolni.
Tedd csak félre a bankóidat, fiam; jó lesz másra; az én állványaimról
olyanért nem kapsz árut.

– Hát csak annyit érek, mint a szegény ember? – kérdi a legény.

– Én nem ismerek szegénységet, gazdagságot, ugy, ahogy te értelmezed, –
felel a Természet. – Én itt valóságot valóságért adok el. Te kincseimet
kéred – én viszonzásul agyad, szived veszem – a tiédet, fiam; nem az
apádét; senki másét.

– Hát honnan szerzem meg azt a váltságdijat? – vitatkozik a fiu.

– Menj ki a világba, – felel a hölgy; – dolgozz, szenvedj, segits. Jőjj
vissza, ha megkerested a béred; aztán a szerint csinálunk majd üzletet,
amennyit magaddal hoztál.

Olyan egyenlőtlenül van-e megosztva a földi gazdagság, mint hisszük? Tán
a sors nem a legnagyobb szocialista? Ki a szegény, ki a gazdag ember?
Tudjuk-e? Még maga az illető se tudja tán. Nem árnyért küzdünk? s
kisiklik közben a valóság? Vedd könnyen az életet; hisz melyik volt a
legboldogabb ember: a gazdag Salamon, vagy a szegény Sokrates? Ugy
tetszik, Salamonnak megvolt majdnem mindene, amit a legtöbb ember kiván
– némely dolgokból talán tulontul sok is a kényelme rovására.
Sokratesnek kevese volt azonkivül, mit magában hordott, de az aztán sok
volt. A mi fokozataink szerint Salamonnak kellett volna lennie a
legboldogabb embernek, ki valaha élt; Sokratesnek pedig a
legboldogtalanabbnak. De igy volt?

Vagy vegyük az életet legalacsonyabb oldaláról: hol egyedüli cél az
élvezet, öröm. Lord Tom Noddy, ezer istállójában, annyival jobban mulat,
annyival vigabb tán, mint Arry a kakasülőn? Ha tiz shillingbe kerülne
egy üveg sör és a pezsgőt négy pence-ért mérnék, mit gondolsz, melyikre
vágynánk? Ha valamennyi West End Club-nak tekepályája volna és
billiárdot csak East End-ben szabadna játszani, melyik játékot
választaná ön, Mylord? Berkeley-Square levegőjét szini annyival több
boldogság-e, mint Seven-Dial-ban venni lélegzetet? Én Seven-Dial
levegőjét pikánsnak találom; Berkeley-Square levegőjéből hiányzik az
ilyesmi. Hát akkora a különbség lószőr és szalma között, ha fáradt vagy?
A boldogság annyival nagyobb, ahánnyal több szobád van? Lady Ermintrude
ajkai annyival édesebbek, mint Alley Sallyéi? Ugyan mi az élet sikere?



Gyászinduló, meghalt a drótbáb.

Rosszul indult a nap. Sétálni vitt magával engem; utközben elvesztett.
Mennyivel jobb lett volna, ha a megszokott mód szerint megengedi, hogy
én vigyem őt. Én sokkal alkalmasabb vezető vagyok: szerénytelenség
nélkül állithatom. Idősebb vagyok nálánál; nem vagyok olyan izgékony.
Nem állok meg beszélgetni mindenkivel, kivel találkozom; hogy aztán
elfelejtsem, hogy hol vagyok. Kevesebb dolgokat viszek véghez, hogy
szórakozzam: ritkán birkózok; sohse érzem azt, hogy macskákra volna
kedvem vadászni; nincs különösebb örömöm benne, hogy gyermekeket
ijesztgessek. Nem gondolok másra, csak a sétára; meg hogy ujra
hazakerüljek. Ha – mint mondtam – nem ő vinne engem magával, sokkal
kevesebb baj volna. De erről sohse voltam képes meggyőzni őt.

Egyszer-kétszer már szem elől tévesztett; Sloane Square körül egészen
elveszitett. Ha elveszit; megáll; ugat értem. Ha legalább ott maradna,
ahol ugatni kezdett; visszatalálnék hozzá. De még mielőtt odaérek, már
egész más utcából ugat. Nem vagyok olyan fiatal, mint voltam és sokszor
ugy vélem, erősebben egzerciroztat, semmint jót tenne. Még láttam onnan,
ahol álltam, a Kinge Rodból. Szemmelláthatólag fel volt háborodva.
Nagyon messzi voltam attól, hogy az ugatást megértsem, de el birom
képzelni mit mondott:

– Az ördög bujjék abba az emberbe; hol van már megint.

Megkérdez egy arramenő kutyát;

– Nem szagoltad a gazdámat itt valahol?

(Kutya persze nem beszél arról soha, hogy látott-, vagy lát-e valakit;
szaglás a főérzéke. Amint domb tetejére ér, biztosan azt mondja a
társának: „Innen pompás szag nyilik; mindig ugy érzem itt birnék ülni és
szaglászni egész délután“. Vagy, ha sétára hiv valakit, biztosan azt
mondja: – Ugy szeretem a kanális melletti utat: te nem? Mindig van ott
valami érdekes, ami megfogja az ember orrát.)

– Nem; nem éreztem semmi külünöset egyiken se; – mond a másik kutya. –
Miféle szagu ember?

– No olyan tojás- és piritott-szalonnaszagu; szappanszag körülötte.

– Ez nem olyasmi, ami megállitja az embert: ez a leirás ráillik
mindenkire, igy reggel felé. Hol voltál, mikor utoljára vele voltál?

Abban a percben vesz észre engem; örül, hogy megtalált; odajön, de
haragszik rám, hogy elvesztettem.

– No hát itt van; – ugat; – nem láttál engem, mikor a saroknál
befordultam? Ugyan maradj szorosabban mellettem. Az istenfáját a
dolognak, az embernek, vagyis a kutyának fele ideje azon vész el, hogy
folyton elvesztelek, meg ujra feltalállak.

Ugylátszik ez a kis esemény rosszindulatuvá tette; tényleg olyan kedvibe
volt, hogy akármibe belemegy. A Sloane Street elején kövér, katonának
látszó ur sietett, hogy elérje a Chelsea-omnibuszt. – Hooo-rooo; William
Smith usgye, utána. Ha az öreg gentleman nem veszi észre, akkor simán
megy minden. Egy mészárosgyerek, ki épp utánuk igyekezett – a szeméből
olvastam – rá akart csapni Smithre, amint az ut közepére torpant. Ez jót
is tett volna; az öreg ur eléri az omnibuszt; a dolog véget ér. Sajnos
azonban ez nyugalomba visszavonult hadfi lehetett, kit a köszvény kinoz;
folyton morog s csekély az értelme. Megáll, hogy a kutyát leszidja.
Persze, épp ez volt, a mire Smith vágyott. Nem történik gyakran, hogy
háboruba keveredik felnőtt emberrel. „Nem valami fényes elmék szegények“
– gondolja – még csak nem is szoktak felelni. Jobb szeretem az olyant,
aki mutat valamit a foga fehéréből.“ Egész oda volt az örömtől az ilyen
sikeren. Áldozatát körül rohanta százszor; olyan köröket irt le, hogy az
öreg egész belezavarodott; azt hitte, Merlinnek, a varázslónak
titokzatos köreibe jutott. Az ernyőjét szedte elő az ezredes ur;
védekezni próbált. Hivtam a kutyát; az ezredesnek tanácsot adtam
(ezredesnek néztem; mentől jobban orditott, annál kevésbbé értette őt
meg az ember) csakhogy mindakettő tulizgult volt ahhoz, hogy megértsék,
hogy mit mondok. Valamelyik rokonszenves omnibusz-kalauz áthajolt a
kocsi korlátján s leadta a tanácsait:

– Fogja meg a farkát, sir; – ajánlotta; – sohse féljen tőle; fogja csak
meg bátran a farkát!

Egyik tejesember azonban Smith-t akarta bátoritani; odakiált utközben a
kutyára:

– No derék állat; szedd le a lábáról!

Egy gyerek, akinek az öreg ur körbenforgó ernyője majdnem a szemét verte
ki, sirásba fogott. A dadája megmondta az öregnek, hogy futóbolond –
olyan megjegyzés, ami megkapott a helyzethez mért helyessége által. Az
öreg ráriposztozott hogy tolókocsit a járdán ugyse szabad járatni; aztán
énutánam kezdett tudakozódni. Kezdtek megállni körös-körül az emberek;
rendőr tünt fel valahol.

Nem volt helyes dolog; nem kellett volna történnie; nem is mentegetem
magam; de ezen a ponton kisértésbe estem, hogy otthagyjam William
Smith-t. Ő szereti az utcai harcot; én nem. Ez vérmérséklet dolga. Azt
is észrevettem, hogy benne megvan az a helyes ösztön, hogy mikor kell
elmenekülni a krizisből; megvan rá a képesség is, hogy aszerint
cselekedjék, amint ösztöne sugja; titokzatosan feltünik aztán
negyedkilométernyire másutt; a kifejezése békés; mondhatnám,
szórakozott; szemmelláthatóan más kutya, jobb kutya.

Megvigasztaltam magam a gondolattal, hogy ugyse lehetnék segitségére
praktikus szempontból. Némi megkönnyebbüléssel tudomást vettem arról is,
hogy szerencsére a nyakörv sincs rajta, amelyiken rajt van a nevem és a
cimem. Átillantam a Vauxhall omnibus másik oldalára, kerültem a
feltünést s Lowndes Square-en keresztül utat csináltam magamnak hazáig.

Öt perccel azután, hogy leültem az uzsonnámhoz, felszakitja az
ebédlőajtót; besétál. Ez a rendes „belépési forma“ nála. Valamelyik
előbbi létezési állapotában alighanem végrehajtó volt.

Annyira meg látszott elégedve lenni sajátmagával, hogy azt kezdtem
hinni, sikerült neki keresztülvinni a tejesember tanácsát; az biztos,
hogy az ezredest nem láttam azóta. Tán a rosszkedve elmult; a
mogorvasága megnagyobbodott. Mielőtt a kutya megérkezett volna,
O’Shannonnak egy darab kutyalepényt adtam volt. O’Shannon megsértődik:
nem kell neki kutyalepény. Ha vesevelőt nem kaphat, akkor semmise köll
neki. Földhözvágta a lepényt. Smith; az sem eszik lepényt soha. Itt-ott
adok egy darabot neki; rögtön azon van, hogy elrejtse. Ravasz kutya; a
jövőre gondol. Sohse tudhassa az ember, mi fog történni, – aszongya;
tegyük föl, meghal a gazda; megbolondul, vagy bankrottot csinál. Akkor
még talán ennek a lepénynek is örülni fogok; inkább ide teszem az ajtó
mögé ni; de nem, oda mégse; ottan megtalálhatja valaki. Majd lyukat
vágok a tenniszpályába; ottan eltemetem. Jó eszme; talán ott ki is
hajt.“ Egyszer rajtakaptam, amint a dolgozószobámban rejt el valamit;
épp amögé az állvány mögé, amelyik a saját könyveimnek van szentelve.
Nagyon megsértett vele; nagyon is kézzelfogható célzást láttam benne.
Mert rendesen akárhová dugja, mindig megtalálja valaki. Megtaláljuk
vánkosaink alatt; – a cipőnkben; nincs biztos hely előtte. Ezuttal azt
mondta magában: „Becsületemre! ez az egész sor itten, mind a gazdám
könyve! Senki a világon nem akarja ezeket elvenni innen; legjobb, ha ide
rejtem!“ – Ha az emberrel a saját kutyája bánik igy, még rosszabbul
esik.

Másképp állt a dolog O’Shannon lepényével. Legjobb üzlet a
becsületesség; de sokkal mulatságosabb az ellenkezője. Földhözvágta:
aztán mohón nyelni kezdte; azt vélte az ember, egy hét óta nem evett.

Isteneknek való látvány volt azonban méltatlankodása, mikor Smith jelent
meg a szinen. Megvan benne fajtájának jó természete; ha Smith szépen
elkéri tőle a lepényt, akkor jószivvel odaadja; csak a sértés – a dolgok
immoralitása őrjitette meg O’Shannont.

Egy pillanatra egész elkábult.

– Ejnye azt a mindenségit. – Hát ezt láttad? – kérdi tőlem a szemével.
Ugrik egyet és kiragadja a lepényt Smith állkapcsából. „Te
fegyelmezetlen fekete szász tolvaj; – dörög O’Shannon; – hogy mered te
elvenni a lepényem?“

– Hát te nyomorult ir fattyu, – dühöng Smith; – honnan tudtam én azt,
hogy ez a te lepényed? Talán minden ami a földön van, a tied? Tán azt
hiszed, én is a tied vagyok, mert a földön vagyok? Nem is hiszem, hogy a
te lepényed, te hosszufülü, orrtalan trottyos; add rögtön vissza.

– Nem vagyok kiváncsi a kimagyarázkodásodra, te félfarku tolvaj,
laposfülü ivadék; – felel O’Shannon. – Gyere ide és vedd el, ha azt
hiszed, hogy elég nagy kutya vagy hozzá.

Azt hitte, hogy elég nagy. Feleakkora pedig, mint O’Shannon; de ilyen
tekintetek nála nem jönnek számitásba. Neki az az elve; hogyha egy
kutyát tulnagynak találsz ahhoz, hogy teljes egészében megküzdj véle,
vedd egy darabját és küzdj avval. Rendesen borzasztóan elverik, de a mi
megmarad belőle, kivétel nélkül mindig abban az illuzióban ringatja
magát, hogy ő volt a győztes. Ha megdöglik, biztosan azt mondja magában,
mikor összeszedi magát a sirban örök pihenőre: „No; hát legalább
hizelgek magamnak avval, hogy egy kis rendet csináltam ebben a régi,
rohadt világban. Engem legalább békén hagynak ezentul.“

Ez alkalommal én emeltem kezet a küzdők ellen. Itt-ott szükségessé
válik, hogy Mr Smithnek emlékezetébe hozzam, miszerint az embernek – ki
a kutyának hü, hasznos barátja – megvannak a maga jogai. Ugy véltem,
most ennek itt az ideje. Dohogva a divánra vetette magát. Valahogy igy
hallott: „Bár föl se keltem volna máma reggel. Engem ugy se ért meg
senki.“

Csakhogy a világon semmi se józanitja ki tartósan. Félórával később
agyon akarta verni a szomszéd macskát. Sohse jön meg az esze; már három
hónap óta öli egyre azt a macskát. Hogy ilyenkor másnap az orra mért a
rendes nagyságának a kétszerese; hogy a rákövetkező héten minden
tárgyakat mért lát a fejének az egyik oldalával, azt nem birja
megérteni; ugy vélem, időbeli elváltozásokat vél okul.

A délutánt befejezte olyasmivel, mit valószinüleg döntő, kielégitő
sikernek számitott. Dorothea egy ifju hölgyet hivott meg aznap délután
teára. Kacagást hallok; közel voltam a gyermekszobához, benéztem, hogy
min mulatnak. Smith egy babát kinzott. Sohse láttam még megkinzottabb
arcu babát. A feje lógott; a fürészpor a padlóra hullott belőle. De a
gyerekek oda voltak a gyönyörüségtől; különösen Dorothea extázisban
ugrált.

– Kié a baba? – kérdem.

– Éváé; – felel Dorothea kacagás közepette.

– Óh dehogy; – felel Éva, édes elégedettség hangján; – az én babám itt
van. – Tényleg; ült rajta; előhuzta; meleg, de egész. – Ez Dorry babája!

Dorothea arcán az átmenet a boldog örömragyogástól a legkomorabb
szomoruságig drámai volt. Még maga Smith is, ki megszokta a viharokat,
egész oda volt a rászakadó roham nagyságától.

Dorothea szomorusága tovább tartott, semmint hittem volna. Másik babát
igértem. De ugy látszik, másik nem kellett neki; ez az egyetlen baba
volt, amit egész életében szeretni fog; ennek a helyét más baba be nem
tölti soha; soha baba nem lesz az neki, ami ez volt. Olyan nevetséges ez
az apró népség; mintha az nem volna mindegy, hogy ezt a babát szereted,
vagy amazt, mikor ugy hasonlit valamennyi! Valamennyinek göndör a haja,
rózsaszinü az orcája; nagy, kinyiló, becsukódó szeme, kis, piros szája;
két kicsi keze. Mégis ez a bolondos gyereknép! csak egyet szeret, egyet
akar; másikra rá se néz. Ugy vettem észre, a legjobb, ha az ember nem
vitatkozik velük, hanem rokonszenvezik érzelmükkel. Később – de nem
olyan igen hamar – másik babát mutathatsz be nekik. Eleinte nem törődnek
vele, de később érdeklődést mutatnak iránta. Persze azért nem felejteti
el velük az első babát, – soha Lowther Arcadiában született baba ahhoz
még nem volt hasonló – de mégis… Sok hét mulik el, mig teljesen
elfelejtik az első szerelmet.

Dollyt eltemettük a jegenyefa alá. Egyik furulyázó barátom is lejött,
hogy segitségünkre legyen. Forró tavaszi napsugárban temettük el; az
árnyékos ligetben madarak daloltak a fejünk fölött életről, szerelemről.
A fő-gyászbaborult hölgy igazi könnyeket hullatott, mintha az egész
világon nem az volna a babák sorsa előbb-utóbb, hogy darabokra törjenek.
Kis, törékeny dolgok; egy órára szánvák csak, hogy öltöztessék,
csókolják őket. Aztán szintelenül, lerongyolódva kerülnek valami sarokba
a gyerekszobában. Szegény kis babák! Vajjon komolyan veszik-e magukat;
hisz egyik se ismeri a csavart, mely fürészporos keblében müködik. Hisz
óramü az csak; egyik se látja a drótot, min táncoltatják. Szegény kis
drótbábuk! vajjon csevegnek-e egymással, mikor kioltják a lámpást a
paprikajancsi szinházban?

A hősnő te voltál, kicsiny testvér-baba. Ott éltél a fehérremeszelt
falusi házban; kinn csupa orgonavirág, rózsa, – talán belül kicsit
nyomott a levegő. Milyen csinos voltál mindig egyszerü, tiszta
ruhácskádban. Minő jó voltál! Milyen méltósággal viselted a
szegénységed. Milyen türelmes voltál sok megpróbáltatásod közepette!
Sohse volt egy gonosz gondolatod se; bosszut nem kivántál soha, ugye,
kis baba? Sohse voltak percek, mikor szivesebben játszottad volna a
gonosz asszony szerepét; – olyan szobában szerettél volna lakni, mibe
sok ajtó nyilik, prémekbe, ékszerekbe öltözve, lábaidnál ezer udvarló
hever? Azok a hosszu, téli esték – a házimunka be van fejezve – a
piszkos edényt lemostad, a padlót felsikáltad; a drága gyerek ott alszik
a sarokban – az egyshilling tizenegy penny-s lámpa méla világát a
horgolt asztalteritőre sugározza. Durva varrásod fölött görnyesztesz –
Dickre vársz, a hősre! – tudod, legalább is sejted, hogy hol van! – Igen
kedvesem; emlékszem azokra a szép beszédekre – idegrázó szavakkal
ecsetelted, tapsolt rajt’ a karzatbeli közönség – hogy mit tartasz
felőle és az olyan nőkről, amilyen az. Mikor ég felé emelt kézzel
jelentetted ki, hogy boldogabb vagy a padlásszobácskádban, hol csontig
dolgozod a kezed, mint ő ragyogó szalonjában. Ugy emlékszem, „ragyogó
szalón“-t emlitettél. Akit a bün ékitett föl, butorozott olyan szépre.
De rólad beszélünk kis babatestvér, nem a gyönyörü beszédeidről, mit a
karzatközönség is ugy helyeselt. Szived legtitkosabb zugában nem
irigyelted őt? Mielőtt a gyertyát eloltottad, sohse álltál meg egy
pillanatra a törött tükör előtt? Nem gondoltad el, hogy te magad is
egész jól festenél párisi szükreszabott öltözékben; hogy a gyémántok
milyen szépen ragyognának sima, fehér bőrödön? Amint a ködön, sáron
keresztül hazabandukoltál sokszor, a varrásmunkádat cipelve, nem éreztél
keserüt a torkodban, ha arra gondoltál, amivel az erényt fizetik? Ott
robogott el melletted az a „bizonyos“; és sárral fecskendett be a
kocsija. Ahogy otthon egyedül hajolsz a csésze gyönge teád fölé, sohse
éreztél kisértést, hogy pezsgős-vacsorákat szeretnél? hogy szereted a
vigságot, a hódolatot? Ó Istenem, könnyü olyanoknak, akiknek voltak már
szép, boldog napjaik is. Azok esténként könnyen előkészitik a kis irkát,
füzetet, mibe majd fáradt kicsiny ujjak ákombákomot rajzolnak; mik
fölött fáradt kis agyak játékra vágynak. A gyönyörü szólamok olyan vak,
üres beszédnek hallatszanak, ha rosszkedvüek vagyunk, nem igaz? Hisz te
is fiatal, csinos voltál: hát a darab szerzőjének nem jutott eszébe,
hogy te is éhezed, szomjuhozod az élet javait? Azt hitte, hogy telivér,
husz év körüli lánynak gyönyörüség volt traktátumokat olvasgatni elő,
összeroppant öregasszonyok előtt? Mért éppen övé mind a szerelem, mind a
kacaj? Milyen szerencse, hogy a Gonosz, a Kárhozat-báró nem nyitotta rád
olyankor a házacska ajtaját, mi, kedvesem? Mindig olyankor jött, mikor
erős voltál, mikor érezted, hogy vissza birod utasitani; meg birod vetni
a kisértéseit. Jó volna, ha a Gonosz mindig ilyenkor környékezne meg
bennünket; akkor talán valamennyien hősök és hősnők lennénk.

– Hja; szinjátszás volt csak; vége már. Ti, meg én, fáradt kis babák,
itt fekszünk egymás oldala mellett; várjuk a legközelebbi szerepet;
visszapillantunk, kacaghatunk. Hol van az a csuf, gonosz baba, amelyik
olyan felfordulást csinált a szinpadon? Ahá; itt van, Madame. Mindjárt
gondoltam, hogy nem lehet nagyon messze; hisz valamennyiünket idehánytak
ebbe a sarokba. De hogy megváltozott; a piros festék lekopott mind;
aranyhajad összecsavarodott. Nem csoda; nehéz szerepet kellet játszania.
Mennyire kifáraszthatta a fény, csillogás! S még a reménységet is
megtagadták öntől. A nehezen áhitott békesség hiába jött volna; érezte,
hogy nincs ereje ahoz, hogy élvezze. Akár a tündérmese
megboszorkányozott lánya, tudta, hogy mindig gyorsabban, gyorsabban kell
táncolnia, habár a tagjai bénák; bár hamuszinüre váljék arca. Szürkülhet
a haj; mind csak tovább; mindaddig, mig eljön a megváltó Halál; egyetlen
fohásza az volt, hogy bár jönne, mielőtt a tánca nevetségessé válik. –
Igy volt-e, Madame?

Akár a nancy-i rózsák illata, mely ott imbolyog a forró utcákon, olyan
lehetett előtted a szerelem fojtó légköre, baba. Milyen monoton dallam
volt füleidben a szenvedély hangja; hol ifju, hol öreg dalolta; hol
orditották, hol vinnyogták, hol üvöltötték – de mindig ugyanaz az ütem.
Emlékszel, mikor először hallottad? Ugy érezted, a menyország reggeli
himnusza. Aztán ugy vélekedtél, hogy a pokol talp alá való muzsikája;
valami gonosz szellem huzza az ördögtől bérbevett egész föld területen.

Csuf fajzatnak tarthattál bennünket, Faustina baba, akárcsak valami Old
Bailey-beli ügyvéd. Csak egyik oldalunkról ismertél. Forditott világban
éltél, hol virág, levél rejtve maradt; a te napod csak a gyökeret
világitotta. Azt képzelted, a féregrágta gyökér, ág-bog a növény; minden
szép dolog tettetésnek tünt előtted. Lovagiasság, szerelem, becsület!
hogy kacagtál a hazug szavakon! Te ismerted az igazságot – ahogy te
képzelted; ugy ám; a fél-igazságot. Disznók voltunk, mig a te
varázslatod tartott. Circe leánya, s te – nem ismerve szigeted titkát –
az hitted, az az igazi alakunk.

Nem csoda, baba, ha viaszra vált arcodon haragos vigyor ül. A hős nemrég
lépett föl a karzatközönség tetszészsivaja között, mig téged ott hagynak
meghalni az utcán! ó; jól emlékszel rá; de a telt ház elfelejtette már
azokat az előbbi jeleneteket; a gonosz nagyvárosnak ilyen a közönsége.
Hol a többi; a család jóbarátja; a széllelbélelt világfi? A darab Deus
ex machinája; ki olyan jó volt mindenkihez, kit ugy szeretett mindenki.
– Hej! te is szeretted valamikor – de ez a prológusban volt még benn.
Magában a tulajdonképeni darabban belőle tisztességes ember lett. (Hogy
gyülölted azt a szót, hisz ez mindent jelentett, amire hiába vágytál!)
Előtte a prológus elmult, elfeledett időpont marad; emlék, mi szint ád
életének. Neked az volt a darab „Első jelenet“-e; abból formálódott a
többi jeleneted valamennyi. Az ő büneit elfelejtette a közönség; a
tieiden magasratárja karját a borzalomtól. Nem csoda, ha ott a vigyor
viaszos ajkadon.

Ne törődj vele, bábu; ostoba volt a közönség. Talán majd eztán jobb
szerepet játszol; majd tapsolni fognak, ahelyett, hogy füttyentenének.
Ugy vélem, a modern komédiajátszás áldozata voltál. Valami régi
világbeli dráma hősnőjének kellett volna lenned. Jellemerő, bátorság,
önfeledség, lelkesülés; mind a te erényed volt; csak a szerep volt
rossz. Viselhetted volna Judith, Boadicea, vagy Jeanne d’Arc köpenyét,
ha ilyen darabok a te idődben divatosak. Tán, ha a te idődben játszanak,
nekik is meg kellett volna elégedniük olyan szereppel, mint a tiéd. A
gyöngeszivü hősnőt nem birták volna eljátszani; pedig mi egyebet
csinálhattak volna a modern drámában? Oroszországi Katalin! ha
valamelyik pincér lányának születik a második császárság alatt, vajjon
megkapja-e a „Nagy“ előnevet? Hát Magdolna? ha ahelyett, hogy akkortájt
lakása Róma valamelyik mellékutcájában lett volna és nem Jeruzsálemben,
vajjon emlitenék-e a nevét templomainkban?

Ládd, baba; rád is szükség volt a játékban. Nem játszhatunk valamennyien
hősöket, hősnőket. Kell, hogy gonosz népség is előforduljon, másképp nem
volna érdekes a darab. Gondold csak el; olyan darab, amelyikben
valamennyi asszony erényes, valamennyi férfi becsületes! Becsukhatnánk a
boltot; a világ olyan unalmas volna, mint valami osztrigatermelő-ágy.
Nélkületek, gonosz népség, nem volna jó népség. Hogy ismernők, tudnók a
hősnő erényeit, hacsak szembe nem helyezzük a te erénytelenségeddel?
Hova lenne sok szép beszéde, ha ti nem volnátok, kik hallgatják. Hol a
hős ereje, hacsak nem abban, hogy ellentáll a ti kisértésteknek? Ha te,
meg a Gonosz Báró egymás közt fel nem osztjátok a birtokát; hamisan be
nem vádoljátok, egész a darab végéig lusta, hőshöz nem méltó, tökéletlen
létet élne végig. Ti szegénnyé tettétek; általatok birja most megkeresni
a saját kenyerét. Kitünő dolog az neki; alkalmat adott rá, hogy az igazi
férfit játszhassa. A mi pedig a te viselkedésed illeti a prológusban,
ugyan mi értéke lenne akkor annak a szép jelenetnek a harmadik felvonás
végén, mely könnyre, kacajra inditja a hallgatóságot? Te és cinkos
társad, a gonosz báró; tettétek lehetővé a darabot. Honnan tudná a
karzat, a földszint, hogy mekkorák a hősök erényei, hacsak nem az érzett
felháborodáson, mi a ti gonosz tetteitek szemléletéből fakadt?
Sajnálkozás, rokonszenv, izgalom; mindre szükség van a játékban; éppugy,
mint rád. Hálátlanság volt a közönségtől, hogy kifütyült.

Hát Mr. Merryman – vig pajtás; a festett vigyor lemállott sápadt
ajkadról; ha jól emlékszem, te se voltál a szerepeddel megelégedve. Jobb
szeretted volna, hogy könnyekig hatod meg a közönséget, ahelyett, hogy
megnevetteted. Becsvágy volt? Szegény, fáradt emberek! Hisz annyi
mindenféle történik az életükben, mi miatt sirniok kell; nem jó sport,
ha kicsit megnevettetjük őket? Emlékszel arra az öreg asszonyra a
földszint első sorában? Hogy kacagott, mikor leültél a szilvásgombócra!
Azt hittem, ugy kell majd kivinni. Hallom, amint a kisérőjéhez beszél,
ahogy hazafelé indulnak: – Azóta se nevettem, kedvesem; – jó, öreg
könnyek ülnek a szemében még most is a kacagástól – hogy szegény Sally
meghalt. – Hát ez egymagában nem elég, hogy eljátsszad a régi trükköt,
mit utálsz? Istenem; mindennapi közhely valamennyi élced, mi nevetésre
bir bennünket, – de hát nem csupa régi dolog, nem közhely-e, min mégis
annyit sirunk? Nem egy kaptafára huzták-e valamennyi darabot a világ
kezdete óta, hogy megnyitottuk a bódét? A cselszövény nem régidivatu;
nem ócska-e a nagy jelenet? Hős, gonosz, cinikus – nem ugyanazok
maradtak-e a szerepek? A szerelmes-kettősök ujak-e? Hát a
haláloságy-jelenetek? azokat nem tartjátok közhelyeknek? Gyülölség,
kegyetlenség, igaztalanság – uj a hangjuk a rivaldán? Mit akartok,
emberek? Darabot akartok, melyben uj legyen a cselszövény, olyan
jellemek álljanak előttetek, amilyeneket nem ismertek még. Talán
elkészül az is számotokra, ha ti elkészültök ujfajta könynyel, ujfajta
kacajjal.

Mr. Merryman; vig cimbora; te voltál az igazi bölcs. Te megmentettél
bennünket attól, hogy elfelejtsük a valóságot, mikor az események kicsit
erősekké váltak. Hogy kacagtunk bohóságodon, mikor a hősnek feleltél,
ahogy szomoru sorsát panaszolván, az Eget ostromolja, hogy meddig türje
még balszerencséjét? – Nohát soká már nem kell várakoznia; – felelted; –
már majdnem kilenc óra; a darab pedig tizkor befejeződik. – Jóslásodhoz
hiven, a függöny csakugyan legördült a jelzett időre; a hős minden baja
a multé lett. Megmutattad a lárva mögötti igazságot. Mikor a kitünő lord
Kongbong biborban és hermelinben, a csodáló tömeg moraja közepette el
akarta foglalni a helyét: kihuztad a széket alóla; püff; ott feküdt már
a földön. A ruhája fölrepült; a sisakja lefordult. Nem félemlitett már
meg bennünket. Majomkodó méltósága cserbenhagyta; ostobaszemü, kopasz
emberke áll előttünk; már nem imponál. A bolond az egyedüli igaz bölcs
ember.

A tiéd volt a legjobb szerep, Merryman, vig pajtás, csak tudtad volna
te, meg a hallgatóság. De te látványosabb szerepről álmodoztál, hol
szeretsz, küzdesz. Hallottalak elégszer, mikor nem tudtad, hogy a
közeledben vagyok; karddal a kezedben üvöltöttél a tükörbeli képmásodra.
A bolondsipkát elvetetted és kopott biborba öltöztél; te voltál a hős a
darabban; te vitted véghez a lovagias tetteket; te szavaltad a nemes
szavalatokat. Szeretném tudni, milyen lenne a darab, ha valamennyien
magunk irnók meg a szerepünket. Nem volna benn bohóc; dalos szobalány.
Valamennyien főszerepeket játszanának a szinpad közepén; a reflektor
csakis bennünket világitana be. Nem igaz?

Micsoda nagyszerü szerepek azok, amiket magunknak irunk magunkban, kis
öltözőnkben. Mi mindig bátrak, nemesek vagyunk – gonoszak néha, de ha
ugy is, nagylelküen, magasröptü módon; soha aljas, kicsinyes utakon.
Micsoda nagyszerü tetteket viszünk véghez, mig minket bámul, bennünket
ünnepel a hallgatóság. Most katonák vagyunk, kik hadsereget vezetnek
győzelemre; mit tesz az, ha meghalunk is a dicsőség mezején; egész
ország sirat bennünket. Nem valami elfeledett párviadalban esünk el; nem
valami „előőrs-összetüzés“ közben adjuk vérünket, hogy a nevünket se
emlitsék otthoni hiradások. Vagy szenvedélyes szerelmesekké válunk;
szerelmünkért országot veszitünk el – ez pedig ugyancsak más, mint
válóperdarab kacajtkeltő hőse.

S mindig telt ház előtt játszunk. Nagyszerü beszédünk mind rokonszenvező
fülre talál; derék tetteinket megjegyzik, megtapsolják. A valóságos
alakitásban annyira különbözik mindez! Hányszor játsszuk el szerepünket
üres padok előtt; ha pedig valamelyes közönség van jelen; nem értenek
meg bennünket; nevetnek a drámai részeken. Ha meg mindenkép kitünő az
alkalom, akkor üres a királyi páholy – – az, amelyben neki kellene
ülnie.

Szegény kis babák; milyen komolyan vesszük magunkat; nem tudjuk, hogy
óramű csak a csavar, mi keblünket mozgatja; nem látjuk a drótot, melyen
táncolunk. Szegény kis drótbábok; vajjon együtt haladunk-e akkor is, ha
a bódé lámpásait eloltogatják?

Olyan kis viaszbábok vagyunk, mikben sziv dobog. – Ólomkatonák,
melyekben lélek él. Annyi bábuk Királya: vajjon játszol-e csak velünk?
Csak óramü bennünk az a valami, mely dobog, fáj? Csak azért huztál föl
bennünket, hogy magunktól megálljunk? Felhuzol holnap bennünket megint,
vagy itt hagysz berozsdásodni? Óramü-e csak, mely beszéltet,
megremegtet? Hol sirunk, hol nevetünk; hol táncolunk; kicsiny
karjainkkal átöleljük egymást; kicsiny ajkaink csókolnak, aztán
istenhozzádot mondanak. Küzdünk, szenvedünk, iparkodunk. Hol arany a
célunk, hol babér. Óhajnak, becsvágynak nevezzük: csak drót az, min
bennünket táncoltatsz? Eldobod az óramüvet, vagy ujra használod, ó
Mester?

Homályosulnak a bódé lámpásai. Eltörtek a csavarok, mik nyitvatartották
a szemünket. Elszakadt a drót, mely egyenesre rángatott; tehetetlen
csomóba esünk össze a szinpadon. Ó; sok-sok babatestvér, kikkel egymás
oldalán adtuk szerepeinket, hol vagytok? Mért olyan sötét, olyan csöndes
itt körül minden? Mért tesznek ebbe a fekete skatulyába? Halld csak! –
kis bábjáték-zenekar – milyen messziről hallatszik a hangja! ezt
játssza:



TARTALOM.

  Hogy szánjuk el magunkat gyorsan?  3
  Mennyire hátrányos, ha nem azt kapjuk, amit kértünk?  16
  Azon cselekedeteink kellő méltatása, miket véghezvinni szándékoztunk  27
  Szerelmi bájital készitése, használatbavétele  45
  Rabszolgasor haszna, gyönyörüségei  59
  Hogy bánjunk nőkkel?  73
  Törődj a magad dolgával  84
  Ne sokat nézelődj, ha megugrani készülsz  103
  Sajátmagunk előkelőségéről  117
  Anyai érzés férfiakban  129
  Tanácsot nem tanácsos elfogadni  143
  Gyászinduló; meghalt a drótbáb  159


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |felőlem B.iz |felőlem. Biz

9 |testvére is |testére is

10 |területenkét három |területen két-három

10 |lények“. De |lények. De

11 |Egy bizonyoos |Egy bizonyos

19 |utánadvágom. |utánadvágom.“

21 |hálisetennek |hálistennek

21 |Ejnye |„Ejnye

22 |álmodjak. |álmodjak.“

25 |teli. |teli.“

25 |pozicómat |poziciómat

41 |Aphordite |Aphrodite

53 |Cyti-ből |City-ből

53 |küldök. |küldök.“

58 |Azt mnodja |Azt mondja

63 |Itt az idő! Vegyetek |Itt az idő! Vegyetek!

78 |formájról |formájáról

79 |továb.b Sejtelmem |tovább. Sejtelmem

82 |Cuhrch Rowból a Swiss-Vottage |Church Rowból a Swiss-Cottage

86 |akthedrálisokban |kathedrálisokban

87 |streeet-be |street-be

92 |összfecsegni |összefecsegni

92 |gondolok. |gondolok.“

92 |uram? |uram?“

93 |„Hát ugy hatos |„Hát ugy hatos“

94 |belefáradtam. |belefáradtam.“

94 |rendithetetenül |rendithetetlenül

96 |golbajnok |golfbajnok

97 |tüntet föl „a |tüntet föl“ a

100 |Chel sea-ben |Chelsea-ben

104 |ootthonról |otthonról

106 |napernryőjét |napernyőjét

113 |az asszonynak. |az asszonynak.“

114 |kevásbbé |kevésbbé

119 |valamlyik |valamelyik

119 |„keverék“-nek |(„keverék“-nek

123 |Piccadllyn |Piccadillyn

124 |különleges lány |különleges lény

125 |szerncsecsillagodnak |szerencsecsillagodnak

127 |déutáni |délutáni

128 |elrejheti |elrejtheti

128 |szenvedés- te |szenvedésverte

132 |Waterloo–Blace |Waterloo–Place

136 |megjegyzésembn |megjegyzésemben

140 |Akármiyen |Akármilyen

144 |szemmelláhatólag |szemmelláthatólag

145 |makransoskodott |makrancoskodott

148 |Chesahamben |Cheshamben

148 |megplliantom |megpillantom

153 |Browba |Brownba

153 |viágon |világon

162 |for történni |fog történni

163 |lepényem? |lepényem?“]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy naplopó tünődései" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.