Title: A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára" ***


A PÁL-UTCAI FIÚK

REGÉNY KIS DIÁKOK SZÁMÁRA

IRTA

MOLNÁR FERENC

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



I.

Háromnegyed egykor, ép abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem
katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára,
nagynehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen
lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy
az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre
festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont
háromnegyed egykor, ép ebben a diadalmas minutumban megpendült a
szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli s ezzel minden komolyságnak
egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi
napon s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe.
Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott s
olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett hogy az egész osztály
mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is
rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík s ezt valahogyan még
csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az
ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit lehetett látni s a
távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a
nagymutató vígasztalóan haladt a tizenkettős felé. És hogy kifigyeltek
az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be
a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy
cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És
izegni-mozogni kezdett az osztály. Némelyek turkálni kezdtek a padban a
könyveik közt, a rendesebbek megtörülték a tollaikat, Boka becsukta a
kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes
szerkezete volt, úgy, hogy sohase folyt ki belőle a tinta, csak akkor,
ha zsebre vágta az ember, a Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a
könyveket helyettesítették, mert a Csele gigerli volt és nem pakolta a
hóna alá az egész könyvtárat, mint a többi, hanem csak a szükséges
lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és
belső zsebeiben, a Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint
valami unatkozó víziló, a Weisz kifordította zsebeit és kiszórta belőle
az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből maradtak ott, amelyet
Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a zsebéből evett ki
darabonkint, a Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a lábával, mint aki
úgy tesz, mintha föl akarna állani, a Barabás pedig minden szemérem
nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkos vásznat, nagyság szerint
rakván bele a könyveket s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta, hogy a
pad is megreccsent és ő maga belevörösödött, – egyszóval mindenki
előkészületeket tett a távozásra s csak egyedül a tanár úr nem vett
tudomást arról, hogy öt perc mulva vége lesz mindennek, mert a tanár úr
végig hordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött és így
szólt:

– Mi az?

Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. A Barabás kénytelen volt
elereszteni a szíjat, a Geréb maga alá kapta a lábát, a Weisz ismét
befordította a zsebét, a Csónakos befogta a száját kezével és a tenyere
mögött végezte be az ásítást, a Csele békében hagyta a «lapokat», a Boka
hamar zsebrevágta a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve,
rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén.

– Mi az? – ismételte a tanár úr s ekkor már mindenki mozdulatlanul ült a
helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a
verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári
fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányában és
így szólt:

– Csengey csukd be az ablakot.

Csengey, a kis Csengey pedig, aki «első pad első» volt, fölkelt és az ő
komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.

E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén és odasúgta egy kis
szőke fiúnak:

– Vigyázz, Nemecsek!

Nemecsek hátra sandított, majd a földre nézett. Egy kis papirosgombóc
gurult melléje. Fölvette, kihajtogatta. Az egyik oldalára ez volt írva:
_Add tovább Bokának_.

[Illustration: «Mi az?»]

Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés és hogy maga a levél, az igazi
mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan
jellemes férfiú volt és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát ő is
gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most ő hajolt ki
a két padsor között hagyott utcára és ő súgta:

– Vigyázz, Boka!

És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt
az üzleteknek. Valóban, gurulva jött a kis papirosgombóc. A másik
oldalára, tehát arra az oldalára, amelyet a szőke Nemecsek becsületből
nem olvasott el, ez volt írva:

«_Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni_».

Boka zsebrevágta a kis papirost és egy utolsót szorított már
összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett
és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát
eloltotta, a leckét kijelölte és visszament a természetrajzi szertárba,
a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyíláskor kitömött állatok,
polcon tollászkodó kitömött madarak kandikálnak ki buta üvegszemükkel s
ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok-titka, a
rémek-réme, egy megsárgult emberi csontváz.

És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos
lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelidültek
sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó
gyerek-tömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra
csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltünt, újra
elkezdődött a lefelé való lóverseny.

[Illustration: «És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből.»]

A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra
oszlott. És tanárok jöttek köztük és ilyenkor lerepültek a kis kalapok.
És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy
kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok
vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyujt. Mintha
kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a
sok napfényen, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas
városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák,
boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni.

A Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A
törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül fölemelte az árakat. A törökméz
ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy
a törökmézes ember megfogja a kis bárdot s amennyit a nagy darab fehér,
mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy
krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül,
ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva,
három fél-füge, három prünella, három fél-dió, mind megannyi folyós
cukorba mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor és ugyancsak egy
krajcár az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is, mely
apró staniclikba van osztva s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van
ebben mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai
szemét, szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diák-abrak
felöleli a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.

Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az
árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak
akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például
drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablóklakta vidékeken cipelnek
végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugateurópai embereknek
kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti szellem,
mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta jól, szegény
feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják s minden
cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni, az előtte elhaladó
tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.

– A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el, – mondogatták.
És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete a gimnázium
mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell innen, legalább
nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:

– Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.

És amíg nagynehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul hadonászott
a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:

– Vágd a kalapodat a cukor közé.

Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség
lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy
mulattak volna a fiúk!

Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:

– Vágd oda a kalapodat. Ez uzsorás.

Csele levette a kalapját.

– Ezt a szép kalapot? – mondta.

El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.
Hiszen Csele gigerli volt és csak lapokat hozott a könyvekből.

– Sajnálod? – kérdezte tőle.

– Sajnálom, – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én
nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,
mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom.

Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is
fortyant. Ezt mondta:

– Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy
uzsorás. Ha félsz, menj el.

És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette
a kalapját, hogy szétüssön vele az ikszlábú asztalon, mely teli volt
rakva cukorral.

De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang ezt
kérdezte tőle:

– Mit csinálsz?

Geréb hátra nézett. Boka állt mögötte.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle ismét.

És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,
mikor az állatszelidítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette
a kalapot és vonogatta a vállát. Boka csöndesen mondta:

– Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem ha valaki bátor, de ennek semmi
értelme nincs. Gyere.

És feléje nyujtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó
kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet és Boka mitsem sejtve
húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a falhoz kente
a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a
Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy azonban ezzel be volt
fejezve. Boka karonfogta Gerébet és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük
maradt a csinos kis Csele. Még hallották, amint fojtott hangon, a levert
forradalmár bús lemondásával szólt az olasznak:

– Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért
törökmézet.

És belenyult finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott és
azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden – három
krajcár volna? De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint amikor
valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot sújtott a
késsel a törökmézre s a lepattant szilánkot egy kis papirba tette.

Csele keserűen nézett rá.

– Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!

Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva szólt:

– Hát most drágább, hát most kevesebb.

[Illustration: «És egyszerre kapta be a szájába az egész törökmézet.»]

És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében
tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis bárddal
olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli középkori,
óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek csapkodja le
a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a törökmézben.

– Pfuj, – mondta Csele az új vevőnek, – ne vegyen ennél. Ez egy uzsorás.

És egyszerre csapta be a szájába az egész török-mézet, amelyre a fele
papir ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.

– Várjatok! – kiáltott Bokáék után és utánuk szaladt.

A sarkon érte őket utól s itt befordultak a Pipa-utcába, a
Soroksári-utca felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment és
magyarázott valamit csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy
esztendős volt s arcán kevés nyoma volt még a férfiasságnak. De ha
kinyitotta a száját, nyert néhány évet. A hangja mély volt, szelid és
komoly. S amit mondott, az is olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán
beszélt ostobaságot és nem mutatott semmi kedvet az úgynevezett
csirkefogó-tempókhoz. Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha
bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után
az egyik fél mindig keserűséggel megy el és ezt a keserűséget a bíró
iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj és a veszekedés akkora
lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor
közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik
egyik fél sem. Szóval okos fiúnak látszott Boka és úgy indult, mint aki
az életben – ha sokra nem is viszi, – de becsületes férfi gyanánt fogja
a helyét megállni.

A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári-utcából a
Köztelek-utcába forduljanak be. A csöndes kis utcán édesen sütött a
tavaszi nap s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán
véges-végig húzódik. A Köztelek-utcában mindössze két alak volt látható.
A közepén álltak és vártak. Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos s a
másik a kis szőke Nemecsek.

Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében a
szájába vette két ujját és egy akkorát fütyölt, mint valami gőzmozdony.
Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem tudta utána
csinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban alig volt néhány
fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze talán csak
Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen módon
fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör elnökévé nem
lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába. Az önképzőkör
elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyar-tanár mellett ült a
katedrán, ez nem illett volna.

Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá és megállottak a
csoportban, az utca közepén.

Csónakos a kis Nemecsekhez fordult:

– Nekik még nem mondtad el?

– Nem, – mondta Nemecsek.

A többi mind egyszerre kérdezte:

– Mit?

Csónakos felelt a kis szőke helyett:

– A múziumban tegnap megint _einstandot_ csináltak!

– Kik?

– Hát a Pásztorok. A két Pásztor.

Nagy csönd lett erre.

Ehhez tudni kell, mi az az _einstand_. Ez különleges pesti gyerekszó.
Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy
szent-jánoskenyérmagba – pesti nyelven: _boxenliebe_ – játszani lát
magánál gyöngébbet s a játékot el akarja venni tőlük, akkor azt mondja:
_einstand_. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú
hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót s aki ellenállni merészel, azzal
szemben erőszakot fog használni. Az «einstand» tehát hadüzenet is.
Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a
kalóz-uralomnak rövid, de velős kijelentése.

Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele:

– Einstandot csináltak?

– Azt, – mondta erre neki bátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy a
dolog mily hatást tett.

Most Geréb fakadt ki:

– Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit
csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit,
még meg is vernek bennünket.

Csónakos a szájába vette a két ujját annak jeléül, hogy most fütyölni
fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni. De
Boka lefogta a kezét:

– Ne süketíts meg, – szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:

– Hát hogy történt?

– Az einstand?

– Az. Mikor volt?

– Tegnap délután.

– Hol?

– A múziumban.

A múzeumkertet hívják így.

– Hát mondd el, úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert
nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit…

A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog
középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. A Nemecsek mindenkinek
levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az _egy_ a
számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt,
gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen
áldozatnak. Elkezdett beszélni s a fiúk összedugták fejüket.

– Úgy volt, – mondotta, – hogy ebéd után kimentünk a múziumba, a Weisz
meg én, meg a Richter, meg a Kolnay, meg a Barabás. Előbb métát akartunk
játszani az Eszterházy-utcában, de a lapda a reálistáké volt és azok nem
engedték. Akkor azt mondja Barabás: «Menjünk be a múziumba és golyózzunk
a falnál». És akkor mind bementünk a múziumba és golyózni kezdtünk a
falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót és akinek a
golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az
összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy
tizenöt golyó és volt közte két üveg is. És akkor egyszerre csak azt
kiáltja a Richter: «Vége van, jönnek a Pásztorok!» És a sarkon jöttek is
a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük és lehajtották a fejüket és olyan
lassan jöttek, hogy mi mindnyájan nagyon megijedtünk. Hát hiába is
voltunk mi öten, ők ketten olyan erősek, hogy tizet is elvernek. És nem
is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van,
akkor a Kolnay is elszalad és a Barabás is elszalad, hát csak hármat
szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad
számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész
semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban és mink
hiába szaladunk, mert utólérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre
közelebb jöttek és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: «Te,
ezeknek tetszik a mi golyónk!» És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő
mindjárt mondta: «Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand
lesz!» De én azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi
soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak
odaálltak és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: «Te,
Nemecsek, hagyjuk abba». Azt mondom neki: «Hogyne, majd éppen most,
amikor te gurítottál és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem,
abbahagyjuk». Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a keze
a félelemtől és félszemmel a Pásztorokra nézett, hát persze, hogy nem
talált. De a Pásztorok nem is mozdúltak, csak ott álltak, zsebredugott
kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam. Megnyertem az összes
golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem, volt már vagy harminc
golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik és rám kiáltott:
_Einstand!_ Én hátranéztem és a Kolnay meg a Barabás már szaladtak, a
Weisz a falnál állt és sápadt volt, a Richter meg még gondolkozott, hogy
szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam előbb becsületesen. Azt mondtam:
«Kérem, ehhez maguknak nincs joguk.» De akkor már az öregebbik Pásztor
szedte fel a golyókat és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta
a mellemen a kabátomat és rám kiáltott: «Nem hallottad, hogy einstand?»
Hát persze, aztán én se szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a
falnál. És a Kolnay meg a Kende a múzium sarkából kukucskáltak vissza,
hogy mi történik. És a Pásztorok mind fölszedték a golyókat és egy szót
se szóltak, csak tovább mentek. Ez volt az egész.

[Illustration: «Nem hallottad, hogy einstand?»]

– Hallatlan! – mondá fölháborodva Geréb.

– Valóságos rablás!

Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy puskaporos
a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki őt figyelte.
Mindenki arra volt kiváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a
dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta s amiket eddig Boka
nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az esetnek kiáltó
igazságtalansága még Bokát is megindította. Halkan szólt:

– Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott
mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez
hallatlan dolog!

Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt
ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték
okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias tűz
lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is
felháborodott.

Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a
Józsefvárosban, a nap sütött és minden szép volt és minden örömmel volt
teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant a
tettvágy s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz? Mert ha Boka
mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!

Mentek, mendegéltek az Üllői-út felé. Csónakos hátramaradt Nemecsekkel.
Mikor Boka hátrafordúlt feléjük, mindaketten a dohánygyár egyik
pinceablakánál állottak, melyre vastag sárga rétegben rakódott le a
finom dohánypor.

– Tubák! – kiáltott vígan Csónakos, újra süvített egyet és
telegyömöszölte az orrát a sárga porral.

Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt és felszippantott
vékony kis ujjahegyéről egy kicsit a dohányporból. És tüsszögve vonúltak
végig ketten a Köztelek-utcán, boldog örömet érezve e fölfedezésen.
Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami ágyú. A kis
szőke meg csak prüszkölt, mint a tengeri nyúl, ha bosszantják. És
prüszköltek, nevettek, szaladtak s ebben a percben ez oly nagy boldogság
volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették, amire
Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy hallatlan.



II.

A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell
lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy kék
bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a
nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé
ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti
gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a
végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldaláról
düledező palánk határol s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek
az ég felé. Most már a Pál-utcai _grundon_ is nagy, négyemeletes ház
szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a
darabka föld néhány szegény pesti kis diáknak a fiatalságát jelentette.

A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja
a Pál-utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolta s
hátúl… igen, hátúl volt az ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette.
Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket
egy gőzfürészelő cég bérelte s a telek telisteli volt farakásokkal.
Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa s a hatalmas kockák közt kis
utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca
keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt s nem volt könnyű dolog
ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagynehezen
keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó
állt. Ez a házikó volt a gőzfürész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház
volt. Nyáron a vadszőllő véges-végig befutotta s a zöld lomb közül
pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával,
szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte
volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy
gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindúlni.

A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről-időre az egyik
kocsi odaállott a ház eresze alá s akkor recsegés-ropogás hallatszott. A
házikó eresze alatt volt egy kis ablak s az ablakból deszkavályú nyúlt
ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá, egyszerre csak potyogni
kezdett a deszkavályúból az aprófa s szinte csurgott a nagy kocsiba,
olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele lett aprófával, a kocsis
kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, egyszeribe nagy
csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a lovakra és a lovak
elindúltak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt az eresz alá, éhesen,
üresen s akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben és
megint potyogott az aprófa. És ez így ment évek óta. Ami fát a kis
házban felaprózott a masina, ahelyett nagy szekerek újat hoztak a
telekre. Így azután sohse fogyott el a farakás a nagy udvarról és sohse
szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány csenevész eperfa állott a kis ház
előtt s az egyik eperfa tövében fakalyiba volt összetákolva. Ebben
lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne
gyújtsák.

Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak
bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudunk
képzelni. A Pál-utcai telek gyönyörű síkföld volt s ez volt az, ami az
amerikai prairieket helyettesítette. A hátúlsó rész, a fatelep, ez volt
minden egyéb: ez volt város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval
mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne
higyjétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások
tetejében várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell
megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg
Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd és minden erődnek megvolt a
maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg.
Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon, a kapitányok,
főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen
közlegényt execiroztattak, egyetlen közlegényt itéltek holmi
kihágásokért várfogságra.

Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt,
a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy
kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is
találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a
sapkájukhoz és azt mondták egymásnak:

– Szervusz!

Csak a szegény Nemecseknek kellett magát mindúntalan haptákba vágnia és
némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:

– Hogy állasz?!

– Össze a sarkot!

– Ki a mellet, be a hasat!

– Hapták!

És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak,
akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis
parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog
az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a
közlegény.

Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kalyiba előtt
lópokróc volt a földön és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal
aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik
erődben és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete
kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket és az aprófa potyogott a nagy
kocsiba.

Fél három után néhány perccel megcsikordúlt a Pál-utcai kis ajtó és
bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből,
körülnézett s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen
majszolni kezdte a kenyérhéjját. De előbb gondosan bereteszelte az
ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak,
hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt
elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai
fegyelem.

Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjjat és várta a többit. Ma
nagyon érdekesnek igérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy
dolgok fognak történni s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon
büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál-utcai fiúk híres
társaságának. Majszolta egyideig a kenyeret s aztán unalmában sétálni
indúlt a farakások felé. A kis utcákban mászkált s egyszer találkozott a
tót nagy fekete kutyájával.

– Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem
mutatott arra, hogy a köszöntést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást
jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi
siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal tovább vágtatott és
dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utána szaladt. A Hektor egy
farakás alatt állott meg s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt
azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején
védőfal volt hasábfákból és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló
lengett. A kutya körülugrálta az erődöt és szünet nélkül ugatott.

– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy
barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor
volt az egyetlen közlegény a hadseregben.

Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki
motoszkál az ölfák közt. Hát neki indúlt és fölkapaszkodott a kiálló
végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy
valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve s most
kedve lett volna visszafordúlni. De mikor lenézett és lenn meglátta
Hektort, megint nekibátorodott.

– Ne félj, Nemecsek, – mondta magának és óvatosan kapaszkodott tovább.
Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:

– Ne félj, Nemecsek. Ne félj, Nemecsek.

És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó «ne félj Nemecsek»-et
mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a
levegőben maradt az a lába, amelyikkel lépni akart.

– Jesszus! – kiáltotta.

És hanyatt-homlok kapaszkodott vissza lefelé a fokokon. Mikor a földre
ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett,
jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts
Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő vörös ingét
lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen szólt le a kis
fiúnak:

– Ne félj, Nemecsek.

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant s
együtt kanyarogtak a farakások közt vissza a grund felé. A szél szárnyán
utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:

– Ne félj, Nemecsek!

[Illustration: «Ne félj, Nemecsek!»]

De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn az Áts Feri
vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld
zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltünt a farakások
közt. Talán kiment a Mária-utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet,
hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor-fiúkkal.

És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végig ment a hideg
Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts
Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén
megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt s pompásan
illett rá a bő vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének.
Valami «garibaldis» volt abban a vörös ingben. A fűvészkertiek különben
mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.

A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak.
Nemecsek föllélekzett. A négy koppantás a Pál-utcai fiúk jele volt.
Odarohant a bereteszelt ajtóhoz és kinyitotta. Boka jött Cselével meg
Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes
újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény s hogy
mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba
állott és feszesen szalutált.

– Szervusz! – mondták az újonjöttek. – Mi ujság? Nemecsek a levegőbe
kapkodott és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani.

– Borzasztó! – kiáltotta.

– Micsoda?

– Rettenetes!

– Nem fogjátok elhinni!

– De micsoda?

– Áts Feri itt volt!

Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.

– Nem igaz! – mondta Geréb.

Nemecsek a mellére tette a kezét:

– Isten bizony!

– Ne esküdözzél, – szólt rá Boka s hogy nagyobb nyomatékot adjon a
szavának, rákiáltott:

– Hapták!

Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá:

– Részletesen mondd el, mit láttál.

– Mikor odamentem az utcák közé, – mondta – a kutya ugatott. Utána
mentem és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam
rá és fönn állott Áts Feri vörös ingben.

– Fönn állott? A citadellán?

– Fönn! – mondta a kis szőke és majdnem megesküdött megint. Már a mellén
volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette:

– A zászlót is elvitte.

Csele fölszisszent:

– A zászlót?

– Azt.

Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt, részben
azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett
tudni, hátha ott bújkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt
megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott.
Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a
hidegvérét.

– Mondd meg a nővérednek, – fordúlt Cseléhez – hogy holnapra csináljon
új zászlót.

– Igen ám, – szólt Csele – de már nincsen több zöld szövetje. Piros még
van, de zöld már nincs.

Boka nyugodtan intézkedett:

– Fehér van?

– Van.

– Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz
a színünk.

Ebben megnyugodtak. Geréb rákiáltott Nemecsekre:

– Közlegény!

– Jelen!

– Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a
színünk, hanem piros-fehér.

– Igenis, főhadnagy úr.

És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének:

– Pihenj!

A kis szőke pedig «pihent». A fiúk felmásztak a várba és konstatálták,
hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve s az a
kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.

A grundról kiáltások hallatszottak:

– Hahó, hó! Hahó, hó!

Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is és
keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:

– Hahó, hó! Hahó, hó!

Csele odaintette magához Nemecseket:

– Közlegény!

– Jelen!

– Feleljen a többieknek!

– Igenis, hadnagy úr.

És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony kis
gyerekhangját:

– Hahó, hó!

Azzal lemásztak és megindúltak a síkság felé. A síkság közepén csoportba
verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még
néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert ő volt a
kapitány.

– Szervusztok! – mondta Boka.

Kolnay kiállott a csomóból.

– Alássan jelentem, – mondta – mikor bejöttünk, a kis kapú nem volt
bezárva. A törvény szerint pedig a kapúnak belülről be kell reteszelve
lennie.

Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind
Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze és épp
esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány
megszólalt:

– Ki jött be utoljára?

Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott
mindenki. És ekkor Nemecseknek földerűlt az arca. Megszólalt:

– A kapitány úr jött be utóljára.

– Én? – mondta Boka.

– Igen.

Kissé gondolkozott.

[Illustration: «Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy
úr.»]

– Igazad van, – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az
ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.

Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete notesz-könyvet
és nagy betűkkel beleírta: «Boka János». És hogy tudja is miről van szó,
melléje jegyezte: «ajtó». – Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú
volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt
még a latin órán se lehetett hallani, pedig a latin óra tele van római
jellemekkel. De Boka is ember volt, Boka se volt ment minden
gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, ki a
nyitott ajtót bejelentette:

– Neked pedig ne járjon mindíg a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt
árulkodásért.

A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt és beleírta
Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csöndes kis
csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert tudni
kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint Nemecsek neve.
Mindíg, mindenért, mindenki csak őt iratta fel. És a törvényszék, mely
minden szombaton ült össze, mindíg őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő
volt az egyetlen közlegény.

És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc multán mindenki tudta
a nagy ujságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide
merészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába és
elvitte a zászlót. A szörnyűködés általános volt. Az egész társaság
Nemecseket vette körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta
meg a szenzációs hírt:

– És mondott neked valamit?

– Hogyne! – büszkélkedett Nemecsek.

– Mit?

– Rám kiáltott.

– Mit kiáltott?

– Azt kiáltotta, hogy: «Nem félsz, Nemecsek?»

Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen igaz.
Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott, mintha
ő nagyon is bátor lett volna, úgy, hogy ezen Áts Feri is elcsodálkozott
és rászólt: «Nem félsz, Nemecsek?»

– És te nem féltél?

– Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt.
Elszaladt.

Geréb közbekiáltott:

– Az nem igaz! Áts Feri még soha sem szaladt el senki elől!

Boka ránézett Gerébre.

– Ejnye, de véded! – mondta.

– Csak azért mondom, – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb – mert
az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.

Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek
zavartan állt a csomó közepén és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a
középre:

– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást
hirdettünk. Elnököt fogunk választani, még pedig teljhatalmú elnököt,
akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a
dologból háború lesz és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre
elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon
annyi darabka papirost, ahányan vagyunk és mindenki reá fogja írni a
papírra, hogy kit akar elnöknek. A papirokat majd egy kalapba dobjuk és
aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök.

– Éljen! – kiáltottak egyszerre mind és Csónakos a szájába vette két
ujját és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Notesz-könyvekből papírlapok
kerültek elő és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon
veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és
Barabás, akiknek mindíg volt bajuk egymással, már majd hogy ölre nem
mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros.
Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre
rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás kalapjában
a belső bőrszallagot. De már akkor késő is volt. Csele odaadta a
közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában Cselén nem
tett túl senki.

Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre ahelyett, hogy szétosztotta
volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy
pillanatra feléje terelődött és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat,
előlépett. Haptákba vágta magát és remegő hangon így szólt:

– Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek
közlegény… már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt
lett, csak én vagyok még mindíg közlegény és nekem mindenki parancsol…
és mindent nekem kell csinálnom… és… és…

Itt nagyon elérzékenyedett a szőke és finom kis arcán kövér könnycseppek
kezdtek végigfolyni.

Csele előkelően szólott:

– Ki kell zárni. Sír.

[Illustration: «Ki kell zárni. Sir!»]

Egy hang megszólalt hátul:

– Bőg.

Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt
szegénykének a szíve s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit.
Zokogott és sírás közben ezt mondta:

– Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… én vagyok mindíg beírva…
én… én… én vagyok a kutya…

Boka nyugodtan szólt:

– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk.
Pockokkal nem játszunk.

A «pocok» szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek
nagyon megijedt és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a
vállára tette a kezét:

– Ha jól viseled magad és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet
belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.

A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai
napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek
parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:

– Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát.

A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók
közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát, könnyes
szemmel, könnyes arccal állt haptákba s aztán elkezdte hegyezni,
hegyezni, egy kicsit szepegve-szipogva, ahogy nagy sírás után szokás és
minden bánatát, kis szívének minden keserűségét belehegyezte ebbe a
kettes számú Hardtmuth ceruzába.

– Me… meg van hegyezve, főhadnagy úr.

Visszaadta és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre le is
mondott az előléptetésről.

Kiosztották a cédulákat. Mindenki félre vonult, mindenki külön ment,
mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a
cédulákat és beledobta valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele
kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt:

– Ez is zsíros.

Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs többé
min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor már igazán
vége a világnak.

Az összegyüjtött cédulákat Boka olvasta fel és mindeniket átadta a
mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta:
Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb
Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt.
Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János
következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb
Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának és három Gerébnek. Geréb
zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyiltan a vetélytársa
volt a társaságban Bokának. És jól esett neki ez a három szavazat.
Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott
azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán
belenyugodott.

– Tehát engem választottatok elnökké.

Megint éljeneztek és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes
volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát
nagyon.

Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar.

– Köszönöm, fiúk, – mondta – és azonnal lássunk is hozzá a dolgunkhoz.
Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el
akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették
a fiúktól a golyókat a Pásztorok és ma itt bujkált Áts Feri és elvitte a
zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen
elkergessenek. Már pedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni.

Csónakos közbe bömbölt:

– Éljen a grund!

És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal lelkesen kiáltotta:

– Éljen a grund!

Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az
édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis
darabka földet és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez
a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy «Éljen a grund!» –
mintha azt kiáltották volna, hogy: «Éljen a haza!» És ragyogtak a
szemeik és mindenkinek tele volt a szíve.

Boka pedig folytatta:

– Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk, a
füvészkertbe!

Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk. De a
lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:

– Elmegyünk!

És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt
kiáltotta, hogy «elmegyünk». Ő szegény úgyis hátul fog menni és cipelni
fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a farakások
felől. Az is azt kiáltotta, hogy «Elmegyünk!» Odanéztek. A tót volt. Ott
állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor. A fiúk
nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját és
ordított:

– Elmegyung!

S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik
gőgösen kiáltott:

– Közlegény, menjen a raktárba és hozza elő a lapdát meg a levattát!

És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábujt
és kihúzta a levattát meg a lapdát. A farakás mellett állott a tót és a
tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót
kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt
a legzsírosabb.

Boka odament Gerébhez.

– Te is kaptál három szavazatot, – mondta neki.

– Igen, – felelt büszkén Geréb és erősen a szemébe nézett.



III.

A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt. A
gyorsírási órának ötkor volt vége s az utcán már gyujtogatták a
lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

– Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan
bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet
és kimegyek velük a füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre és
odaszögezzük a fára ezt a papirost.

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagy
betűvel ez volt írva:

ITT VOLTAK A PÁL-UTCAI FIÚK!

A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult
gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

– Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

Boka tagadólag rázta a fejét.

– Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri
tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy
nem félünk tőlük és oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a
gyűléseiket tartják és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab
piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

[Illustration: «És odatűzzük egy fára ezt a papirt!»]

Csele is megszólalt.

– Kérlek, – mondta – én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott
a szigeten és rabló-pandurt szoktak játszani.

– Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon
leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott.
Látnivaló volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre. Büszkén
állott elő:

– Én veled megyek!

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni,
mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma
volt. Csónakos is előállott:

– Én is!

– De igérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!

– Megigérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!

– Hát fütyölj!

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek
visszafordultak az utcán.

– Most kifütyöltem magamat mára, – mondta boldogan.

Boka Cseléhez fordult:

– Te nem jössz?

– Mit csináljak? – szólt szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert otthon
kell lennem félhatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a
gyorsírás-óra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged
sehova.

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a
grundnak, a főhadnagyságnak!

– Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap
reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

– Mondjátok, úgy-e Geréb ma nem volt gyorsírás-órán?

– Nem.

– Talán beteg?

– Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús
volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentően nézett a szemébe,
mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a
társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt
Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; a Boka csöndes,
okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb
legénynek tartotta.

– Tudja Isten, – mondta csöndesen és elindult a két fiúval. Csónakos
komolyan ment mellette, Nemecsek pedig vidám volt és úszott a
boldogságban, hogy végre ilyen kevesed-magával vesz részt egy érdekes
kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:

– Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk?
Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod! Emlékezzél csak a
Pásztorokra!

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás.
Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a
reál-iskolából. Erős gyerek volt és hihetetlenül merész. De volt a
szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott.
Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek,
napbarnított fekete fiúk voltak és még soha senki nem látta őket
nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kis legény sietve
ment kifelé a végtelen Üllői-úton. Most már egészen besötétedett, korán
este lett. A lámpák mind égtek már az úton s ez a szokatlan idő
nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők
nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán
mentek egymás mellett s negyedóra alatt kiértek a füvészkerthez. A kőfal
mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek
lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt és ahogy
elterült előttük az óriási füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával,
rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a
kapun.

– Az Istenért, valahogy ne csöngess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy
itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… és különben se nyitják ki
nekünk a kaput!

– Hát hogy megyünk be?

Boka a szemével intett a fal felé.

– A falon?

– A falon.

– Itt, az Üllői-úton?

– Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal.

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar
deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve
valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az
utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon
belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

– Ha itt fölmászunk, – suttogta Boka – akkor ezen az akácfán könnyű lesz
lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk s
megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is
fogtak a munkához. Csónakos leguggolt s kezével a palánknak
támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára és benézett a kerítésen.
Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött
arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével. Nemecsek pedig
odasúgta Csónakosnak:

– Emeld!

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a
palánk tetejére s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó
alkotmány.

[Illustration: «Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére.»]

– Ugorj be! – súgta Csónakos.

Még néhány roppanás hallatszott s a következő pillanatban tompa
puffanás. Boka benn volt, egy veteményes ágy kellő közepén. Utána
Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az
akácfára, ő értett a fáramászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik
kettő alulról kérdezgette:

– Látsz valamit?

Fojtott hang felelt a fa tetejéről:

– Nagyon keveset, mert sötét van.

– A szigetet látod?

– Azt látom.

– Van ott valaki?

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt s merően nézett a
sötétbe a tó felé:

– A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól… de a hídon…

Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:

– Most már jól látom. A hídon két alak áll.

Boka csöndesen szólt:

– Ott vannak. A hídon, azok az őrök.

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben
állottak ott hárman s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek.
Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket s ott
csöndes, suttogó hangon indúlt meg a tanácskozás.

– A legjobb lesz, – mondta Boka, – ha most itt a bokrok mentén valahogy
eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb
szélébe van beépítve.

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

– A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán
valamelyik fel fog mászni a dombra és körülnéz. Ha nincs senki, akkor
hasra fekszünk és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott
aztán elbújunk a sás között és majd meglátjuk, mit csinálunk.

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát
szentírásnak vette. Boka megkérdezte:

– Jó lesz?

– Jó! – intette a másik kettő.

– Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam. Én ismerem itt a
járást.

És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a
földre két kísérője, hosszú, éles fütty halatszott a távolból.

– Észrevettek! – mondta Nemecsek és talpra ugrott.

– Vissza! Vissza! Hasalj le, – adta ki Boka a parancsot és erre mind a
hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélekzettel várták, hogy most mi
fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?

De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt:

– Semmi.

De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint
nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:

– Körül kellene nézni a fáról.

– Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!

És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán.

– Mit látsz?

– A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a
szigetre.

– Akkor rendben van minden, – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A
fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.

Csónakos lejött a fáról s azzal elindultak mind a hárman, szépen
négykézláb, a domb felé. A nagy titokzatos füvészkertre ilyenkor ráül a
csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra s nem marad ott más
idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket
forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá
gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz
egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén
megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett
hozzá: a vörösingesek jól felszerelt várába, egy kis tó közepén álló
szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre
vezet, őrök állanak. «Talán éppen a Pásztorok», – gondolta Nemecsek és
eszébe jutottak a szép, finom, szines golyók, amelyek közt üveggolyó is
volt és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor
hangzott el a borzasztó «einstand» szó, amikor ő gurított és mindezt a
sok szép golyót megnyerhette volna…

– Jaj! – kiáltott Nemecsek.

A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.

– Mi az?

Nemecsek akkor már térden állott és az ujját tövig beszopta.

– Mi történt veled?

Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:

– Csalánba léptem – a kezemmel!

– Szopd, csak szopd papuskám, – mondta Csónakos, de esze volt és a saját
kezét bekötötte a zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik
oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek,
aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak
építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit.

– Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert
hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.

Csónakos is megszólalt:

– Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a füvészkertben vár
lett volna…

– Ez csak rom. Ezt már romnak építették.

Nemecsek nevetni kezdett:

– Hát ha már építették miért nem építettek új várat? Száz év mulva
magától rom lett volna belőle…

– Ejnye de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd szemedbe
néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától.

Valóban a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki
minduntalan elfelejtette, hogy bajban van. Folyton emlékeztetni kellett
rá.

S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein
kapaszkodva a dombra. Most Csónakos ment elől. Egyszerre úgy ahogy volt
négykézláb megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátra fordult és
ijedt hangon szólt:

– Itt jár valaki.

Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle giz-gaz jól eltakarta kis alakjukat.
Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.

– Tedd a földre a füledet Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka.
– Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember ha
jár valaki a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre s egy helyen ahol nem nőtt
fű a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.

– Jönnek! – suttogta rémülten.

Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet
a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett
tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük jött. A fiúk
megszeppentek és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt
meg, halk, nyöszörgő hangon:

– Én haza szeretnék menni.

Csónakos nem vesztette el kedélyét. Ezt mondta:

– Lapulj meg, papuskám.

De miután Nemecsek erre még sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka
kidugta a fejét a fűből és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze
suttogva, hogy el ne árulja magát:

– Közlegény, lapuljon meg a fűben!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A
titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most úgy hallatszott,
mintha irányt változtatott volna s nem feléjük jönne. Boka újra
felágaskodott a fűben és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már
lefelé ment a dombról s botjával a bokrokat piszkálta.

– Elment, mondta a fűben hasaló fiúknak. – Az őr volt.

A vörösingesek őre?

Nem. A füvészkert őre.

Erre föllélekzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a
bibircsós orrú öreg honvéd a múzeum-kertben, aki nem bírt velük. Tovább
folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit,
mert megállt és fülelni kezdett.

– Észrevettek, – dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek,
várva intézkedését.

– Be a romba! – adta ki a parancsot Boka.

[Illustration: «Látták, hogy ez a valami egy tomahawk.»]

Mind a hárman hanyatthomlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az
imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak.
Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz
sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek
közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét
fülkébe és lélekzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az
ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert üllői-úti
része felé, ahol a lakóháza volt.

– Hála Istennek, – szólalt meg Csónakos, – ezen átestünk.

S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a levegő,
mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás közben
egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt és fölvette a
földről ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat
gyér világosságánál látták, hogy az a valami – egy tomahawk. Olyan
szekerce-féle, aminővel a regények tanusága szerint az indiánok szoktak
hadakozni. A tomahawk fából volt faragva s ezüstpapírral volt
beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.

– Ez az övék! – mondta áhítattal Nemecsek.

– Úgy van, – jegyezte meg Boka – s ha ez az egy itt volt, akkor itt
többnek is kell lenni.

Kutatni kezdtek s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű
volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek. Úgy látszik, ez volt
a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az első gondolata, hogy a
nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene vinni.

– Nem, – szólt Boka, – azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna.

Csónakos elszégyelte magát.

– Most beszélj, papuskám! – bátorodott neki Nemecsek, de Boka gyöngéden
oldalba bökte, mire elhallgatott.

– Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki és fel a dombra! Nem akarom, hogy
akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki.

Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A
szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki. Aztán
kimásztak a hasadékon és most már bátorságra kapva siettek fel a domb
tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni. Megálltak egymás
mellett és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből.
Újságpapirost göngyölt le róla s a papirosból egy kis
gyöngyház-távcsövet vett elő.

– Ez a Csele nővérének a szinházi gukkerja, – mondta és belenézett. De
szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül
fénylett a kicsike tó, ahol a vízi növényeket tenyésztik s amelynek a
partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái, magas
bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú
elkomolyodott.

– Ott vannak, szólt fojtott hangon Csónakos. Nemecseknek a lámpa
tetszett:

– Lámpájuk is van!

A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltünt egy bokor mögött,
hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda.

– Úgy látom, – szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a
távcsövet egy pillanatra sem, – úgy látom, hogy készülődnek valamire.
Vagy esti gyakorlatot tartanak… vagy…

Itt hirtelen elhallgatott.

– Nos? – kérdezte aggódva a másik kettő.

– Szent Isten, – mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve, – az, aki a lámpát
viszi… az…

– Nos? Ki az?

– Ismerős alak… csak nem…

Följebb ment, hogy jobban lásson, de ekkor a lámpafény eltűnt egy bokor
mögött. Boka levette szeme elől a gukkert.

– Eltűnt, – mondta csöndesen.

– De ki volt?

– Nem mondhatom meg. Nem láttam jól és épp mikor szemügyre akartam
venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit
meggyanusítani…

– Talán valaki a mieink közül?

Szomorúan felelt az elnök:

– Azt hiszem.

– De hiszen ez árulás! – kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról, hogy
csöndben kell maradnia.

– Hallgass! Ha odaérünk, mindent meg fogunk tudni. Légy addig
türelemmel.

Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta
megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is
megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba
keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról s lenn ismét négykézláb
folytatták útjukat a fűben. Most már észre se vették, ha tüske, csalán,
vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán csúsztak egyre
közelebb a titokzatos kis tó partjához.

Odaértek. Itt föl lehetett állani, mert a sűrű sás, nád, meg a parti
bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel
adta ki a parancsokat:

– Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a parton,
keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg Csónakos balra mégy. Aki előbb
akad rá a csónakra, az megvárja a másikat.

Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka
a sás között meglátta a csónakot.

– Várjunk, – mondta.

Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat és a túlsó oldalról
visszakerül ide. Leültek a partra s kis ideig a csillagos eget nézték.
Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről.
Nemecsek okos akart lenni.

– Te, mondta, – majd én a földre hajtom a fülemet.

– Hagyd csak a füledet békén, – szólt Boka, – azt ugyan hiába hajtanád
víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk. A
halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak
egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a
hangot.

Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak
suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett
Csónakos s búsan jelentette:

– Nincs csónak sehol.

– Ne búsulj, papuskám – vigasztalta Nemecsek, – már megvan.

És elindultak, le a csónak felé.

– Beleülünk?

– Nem itt ülünk bele, – szólt Boka. – A csónakot előbb elvontatjuk a
híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd
közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy nagyot
kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni.

Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött
beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú s ilyen ügyesen tud
számítani. A vezér pedig megszólalt:

– Kinél van spárga?

Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár,
amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban
bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv,
srófhúzó, meg még Isten tudja micsoda. Elővette a spárgát s ezt Boka
rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni
kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot, a sziget tulsó oldala felé.
Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek
arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét
hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták
jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem voltak
most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében.
Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem
láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán az első golyó
elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte megrészegednek tőle és
elfelejtik, hogy a halálnak rohannak.

A fiúk beleültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak
Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.

– Gyere, gyere papuskám, – biztatta Csónakos.

– Jövök, papuskám, – mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében
belekapaszkodott egy vékony nádszálba és szó nélkül belepottyant a
vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a
sekély mederben és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott
róla a víz s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár
vékonyságú nádszálat.

Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, kipuffant:

– Ittál, papuskám?

– Nem ittam, – mondta ijedt arccal a kis szőke s amúgy vizesen, sárosan,
csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedtségtől.

– Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok, – mondta csöndesen.

De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az evezőket
és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán lendült ki a
vízre és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül. Az evezőket
nesztelenül mártogatták, a vízbe, s olyan nagy volt a csönd, hogy
tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis
Nemecseknek vacogott a foga. Néhány pillanat multán a sziget partjára
szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak egy
bokor mögé.

– No idáig is eljutottunk volna, – mondta Boka, s halkan, óvatosan
mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.

– Hohó – fordult vissza az elnök – a csónakot nem hagyhatjuk magára. Ha
meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állanak. Te
maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki észreveszi a
csónakot, vedd a szádba az ujjadat és fütyülj akkorát, amekkorát csak
tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba és te eltaszítod a
parttól.

Csónakos visszakullogott a ladikhoz és titokban annak örült, hogy talán
lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud…

Boka pedig tovább ment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok
magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik ilyen
magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot. Beláttak
a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták a
vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a szíve.
Közelebb simúlt Bokához.

– Ne félj – súgta a fülébe az elnök.

A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül
guggoltak a vörösingesek. Valóban, mindnyájának vörös volt az inge. Áts
Feri mellett guggolt a két Pásztor és a kisebbik Pásztor mellett valaki,
akinek nem volt vörös tornainge…

Boka érezte, amint Nemecsek reszketni kezd mellette.

– Te… – mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani – te…

Aztán halkan hozzátette:

– Látod?

– Látom – szólt szomorúan Boka.

A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor a
dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt az
imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot. A
lámpa furcsán világította meg a sötétarcú Pásztorokat, meg a többiek
vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami olyat
adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje hajoltak s
nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két Pál-utcai fiú
is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:

– A grundra kétfelől lehet bejutni… Be lehet menni a Pál-utcáról, de
onnan nehéz, mert a törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell
reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária-utca felől van.
Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el
lehet innen jutni a grundba. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közt
az utcákban erődök vannak…

– Tudom – szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a
Pál-utcaiakat.

– Tudhatod, hiszen ott voltál – folytatta Geréb. – Az erődökben őrök
vannak s ezek azonnal jelt adnak, ha valaki közeledik a farakások közt.
Nem is ajánlom, hogy arról jőjjetek…

Tehát arról volt szó, hogy a vörösingesek odajőjjenek a grundra…

Geréb tovább beszélt:

– A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor
majd én megyek be a grundra utolsónak és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem
fogom bereteszelni.

– Jól van – szólt közbe Áts Feri – ez helyes. A világért sem akarom
olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és
módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a
grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk és kitűzzük a vörös
zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…

Az egyik Pásztor szólalt most meg:

– Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet és az
Eszterházy-utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület
kell és punktum!

Íme, épp olyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az
igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért
hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután
máskép nem ment, háború útján akarták megszerezni.

– Tehát annyiban maradunk – szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri – hogy
a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál-utcai kis kaput.

– Igen! – mondta Geréb.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott
állott, csuromvíz ruhában, nagyranyitott szemmel nézve a tűzfény körül
ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor
Geréb szájából elhangzott az «igen», mely azt jelentette, hogy Geréb
hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát,
csöndesen zokogott és csak ezt mondogatta:

– Elnök úr… elnök úr… elnök úr…

Boka szelíden eltolta magától:

– Most nem érünk semmit a sírással.

De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit
Geréb itt művelt.

De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek.

– Haza fogunk menni – szólt a vezér. – Mindenkinek megvan a fegyvere?

– Igen – mondták egyszerre valamennyien s fölvették a földről hosszú
falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.

– Előre – vezényelte Áts Feri – be a bokrok közé, gúlába rakni a
fegyvereket.

És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé.
Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön
az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek
befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.

Boka megmozdúlt.

– Most – súgta oda Nemecseknek s a zsebébe nyúlt. A piros cédulát vette
elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor
ágait s hátraszólt a kis szőkének:

– Itt várj. Meg se moccanj!

S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a
vörösingesek. Nemecsek még a lélekzetét is visszafojtotta, úgy nézett
utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a
tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő,
az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt
feltűzte a piros cédulát s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa
egyik ablakát s belefújt. A gyertya elaludt s e pillanatban Nemecsek
Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a
sötétséghez, már mellette állott Boka s karonfogta:

– Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos
meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy
minden pillanatban kész legyen az indulásra. – A két fiú beugrott a
csónakba.

– Mehetünk – lihegte Boka.

Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indúlt.
Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak s a csónak félig
szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az
orrát s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a
tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból és eloltva
találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor
Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

[Illustration: «A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros
cédulát.»]

– Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján s oly hangosan, hogy a
csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött
piros cédula. «Itt voltak a Pál-utcai fiúk.» A vörösingesek összenéztek.
Áts Feri elkiáltotta magát:

– Hát ha itt voltak, akkor még most is itt vannak! Utánuk!

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök és jelentették, hogy a
hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

– Csónakon jöttek – mondta a fiatalabbik Pásztor.

És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó
harsány kiáltást:

– Utánuk!

S épp, mikor ez a szó elhangzott, sikerült Csónakosnak a ladikot a vízbe
taszítani s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az
evezőket és teljes erővel kezdtek a part felé evezni. Áts Feri ordítva
adta ki a rendelkezéseket:

– Wendauer fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra és
jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt
evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsanfutó
Pásztorok megkerülik a tavat s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra.
Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére
küldött őrszem szemmel tarthatja őket s megmondja, merre menekülnek. A
csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget
partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a
fahídon a szigetről…

Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek.

– Most kötött ki a csónak a parton! – süvöltözött egy hang a fáról. S
rögtön felelt rá a vezér mély hangja:

– Utánuk mindenki!

A három Pál-utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott.

– Nem szabad, hogy utólérjenek – mondta futásközben Boka. – Sokkal
többen vannak, mint mi!

Tovább vágtattak, úton, gyepen keresztűl, elől Boka, nyomában a másik
kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.

– Be az üvegházba! – lihegett Boka s az üvegház kisajtaja felé rohant.
Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak és elbújtak a nagy ciprusok
mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot.

A három kis legény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben,
melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány
világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a
balszárnyában voltak s azon túl még az épület középrésze következett,
majd a jobbszárnya. Végesvégig nagylevelű, kövértörzsű fák állottak nagy
zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A
középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek
fölfelé s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő
közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint
magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó
illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel
fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak
a csöppek a nagy, kövér leveleken s amikor egy-egy nagy pálmalevél
megzörrent, a fiúk mindíg valami furcsa délszaki állatot véltek látni,
amely itt futkos ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák
között. Biztosságban érezték magukat s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor
fognak innen szabadulni.

– Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek, aki kimerülten
ült egy nagy pálma tövében, s akinek jól esett a fűtött helyiség, mert
bőrig át volt ázva.

Boka megnyugtatta:

– Ha eddig nem zárták be, ezúttal sem zárják be.

Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni
őket. Aztán fölkeltek és botorkálni kezdtek a magas polcok között,
melyek telistele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy
virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak és beléje botlott.
Nemecsek szolgálatkész akart lenni.

– Megállj – mondta – majd világítok.

És mielőtt még Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a
zsebéből és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő
pillanatban ki is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből.

– Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy!
Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… most biztosan meglátták a
fényt!

Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek
meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész
üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a
kavicson ropogó lépteik. Ők is a balszárny ajtaja felé tartottak.
Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

– Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta – Szebenics a középajtón, én
meg itt!

A Pál-utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt.
Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes,
beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízben
s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje
maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.

Áts Feri pedig bevonúlt kiséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A
lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit,
de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a
vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a múzeum-kertben.
Szép fiú volt Áts Feri s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De
csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat s a jobb szárnyban
a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe
keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől,
hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri
Szebenicsnek nevezett, így szólt:

– Ezek már rég kimentek innen a jobboldali ajtón…

És miután ő arra indúlt, a keresgélés hevében a többi is utána szaladt.
Keresztülvágtattak az üvegházon s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők
se nagyon kimélték a cserepeket. Aztán kimentek s újra csönd lett.
Elsőnek Csónakos bújt elő.

– Papuskám – mondta – a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok…

És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint
valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint
csurgott-csöpögött s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon
panaszkodott:

– Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én?
Béka?

Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya.

– Ne síránkozzál, – szól rá Boka. – És most gyerünk, hadd legyen már
vége egyszer ennek az estének…

Nemecsek sóhajtott:

[Illustration: «Egész életemben folyton a vízben leszek?»]

– De szeretnék már otthon lenni!

Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha
meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította amit mondott:

– Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!

Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon.
Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt
rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten
kiáltotta:

– Ott jönnek!

– Vissza a fára! – szólt Boka.

Csónakos visszament a fára s maga után fölsegítette két társát. Olyan
magasra másztak, amily magasan csak bírta őket az ág. Boszantotta őket
az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, amikor már oly közel
voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn
némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között…

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította
előlük a csapatot:

– Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen!

Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel
rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő
kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt
átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt s mielőtt
kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel
ő is a palánkra, amelynek tetejében a három madár fészkelt. Sőt
Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka
közé is hullott néhány kövér vízcsepp.

– Esik az eső – kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát és azután ő is
kiugrott az utcára.

– Ott mennek! – hangzott az utcáról s mind szaladni kezdtek, annak
jeléűl, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:

– Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna…

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták
őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán.
A két fiú megijedt tőlük és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört
ki erre és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze
halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában…

Lemásztak a kerítésről és nagyot lélekzettek, mikor megint az utca
kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öreg asszony baktatott arrafelé,
majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak s itt
már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli
árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe,
vacsorára harangoztak.

Nemecsek didergett.

– Siessünk – mondta.

– Megállj – szólt Boka – te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt.

A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az
elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár, meg a finom
tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás
három krajcárt és odaadta Nemecseknek:

– Csak ennyi van.

Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos
szerencsekrajcárja, amit egy pilulás skatulyában hordott magával. Ez
összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.

Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával.
Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról
semmit, tehát ő vidám volt.

– Ide figyelj, papuska! – mondta s mikor Boka odanézett, bekapta két
ujját a szájába és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak
tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna.

– Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman – de most kikívánkozott
belőlem, papuskám!

Karonfogta a szomorú Bokát s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a
város felé ballagni a hosszú Üllői-úton…



IV.

Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra s a fiúk a könyveikhez
kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét és felállott a katedrán. A
szolgálatkész kis Csengey, az első pad első, odaugrott hozzá és
fölsegítette rá a felöltőt. A Pál-utcaiak a különböző padokból
összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már
kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló
előörscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenik
tudta, hogy a kirándulás sikerült s hogy a Pál-utcaiak elnöke bátran
adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire
voltak kiváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a
fiúk forogtak. Bokától harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem
kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt össze-vissza s isten bocsássa meg
neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt, amelyekkel a
füvészkerti romok közt találkoztak… Hogy Nemecsek majd belefulladt a
tóba… Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körűl ültek… De
össze-vissza beszélt és épp a fontos dolgokat felejtette mindig ki. És
nem lehetett a beszédjét végighallgatni, mert majd megsüketítette a
hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok helyett rakott a
mondatok végére.

Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan
titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:

– Nem mondhatok semmit.

Vagy ezt mondta:

– Kérdezzétek meg az elnök úrtól.

A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére ilyen
gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok érezték,
hogy ezek után ők eltörpűlnek a közlegény mellett, sőt némelyek már azt
is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után okvetlenűl tisztté fogják
előléptetni s akkor nem marad más közlegény a grundon, mint Hektor, a
tót fekete kutyája…

Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két
ujját a Pál-utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a
találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál-utcaiak közé,
rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien
szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásúl vették az elnök jelét.

És már mind indúlni akartak, mikor történt valami.

Rácz tanár úr megállott a katedra lépcsőjén:

– Várjatok – mondta.

Nagy csönd lett erre.

A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a
szemüvegét s a cédulákról olvasni kezdte a következő neveket:

– Weisz!

– Jelen – mondta ijedten Weisz.

A tanár úr folytatta:

– Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek!

Valamennyi rendre felelt:

– Jelen!

Rácz tanár úr zsebretette a cédulát és így szólt:

– Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába. Egy
kis dolgom van veletek.

Azzal elindúlt s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát adta
volna, kisietett a teremből.

Nagy zúgás, zsongás támadt erre.

– Miért hív?

– Miért maradunk itt?

– Mit akarnak velünk?

Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien
Pál-utcaiak voltak, Boka köré sereglettek.

– Én nem tudom, mi lehet, – mondta az elnök. – Csak menjetek be és én
majd megvárlak a folyosón benneteket.

Azzal a többiekhez fordúlt:

– Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe.

Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották
magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a máskor
csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett.

– Be vagytok zárva? – kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely a
tanári szoba ajtaja előtt feketélett.

– Nem – mondta büszkén Weisz.

A fiú azzal elszaladt. Irigyen néztek utána. Ő már hazamehet…

Néhány percnyi várakozás után kinyílott a tanári szoba ajtaja s a
tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas sovány alakja.

– Gyertek be – szólt és előrement.

A tanári szoba üres volt. A hosszú zöld asztal körül állottak fel a
fiúk, halálos csöndben. Az utolsó tiszteletteljesen csukta be az ajtót.
Rácz tanár úr leült az asztalfőre és körülnézett:

– Mind itt vagytok?

– Igen.

Alulról, az udvarról a hazasiető fiúk boldog lármája hallatszott fel. A
tanár úr becsukatta az ablakot s most ijesztő lett a csönd a nagy,
könyvtáras szobában. Síri csöndben szólalt meg Rácz tanár úr!

– Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt
megtudtam. Valami úgynevezett gitt-egyletről hallottam. Akitől ezt
tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak a névsorát is. Az egylet
tagjai ti vagytok. Igaz-e?

Senkise felelt. Mind lehorgasztott fővel, némán állottak egymás mellett,
annak jeléül, hogy a vád igaz volt.

A tanár úr folytatta:

– Menjünk szép sorjában. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy ki
alapította az egyletet, mikor világosan megmondtam, hogy semmiféle
egylet alapítását nem tűröm meg. Ki alapította?

Nagy csönd.

Egy félénk hang szólalt meg:

– A Weisz.

Rácz tanár úr szigorúan nézett Weiszre:

– Weisz! Nem tudsz magadtól jelentkezni?

Szerényen hangzott a felelet:

– De igen, tudok.

– Hát miért nem jelentkeztél?

Erre megint nem felelt szegény Weisz. Rácz tanár úr rágyújtott egy
szivarra s a füstöt a levegőbe fújta.

– Hát menjünk szép sorjában, – mondta. – Először is mondd meg nekem, mi
az a gitt?

Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet és letette
az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig lehetett
hallani, kijelentette:

– Ez a gitt.

– És mi ez? – kérdezte a tanár.

– Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába.
Az üveges bekeni oda és az ember a körmével kikaparja az ablakból.

– És ezt te kapartad ki?

– Nem kérem. Ez az egyleti gitt.

A tanár úr tágra nyitotta a szemét:

– Mi az? – kérdezte.

Weisz most már nekibátorodott egy kicsit:

– Ezt a tagok gyűjtötték – mondta – és a választmány rám bízta, hogy én
őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de
nála elszáradt, mert ő sohasem rágta.

– Hát ezt rágni kell?

– Igen, mert különben megkeményedik és nem lehet nyomkodni. Én mindennap
megrágtam.

– Mért éppen te?

– Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles minden nap
legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben
megkeményedik…

Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá:

– És most én vagyok az elnök…

Komoly volt a hangulat. A tanár szigorúan kiáltott:

– Hol szedtétek össze ezt a nagy darabot?

Csönd lett. A tanár Kolnayra nézett:

– Kolnay! Hol szedtétek ezt össze?

Kolnay hadarva felelt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni a
helyzetén:

– Ez van kérem tanár úr, már egy hónapja. Én egy hétig rágtam, de akkor
kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta és ezért alapítottuk az
egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin és ő a kocsiablakból kaparta ki.
Egész véres lett a körme. Aztán akkor betört az énekteremben az ablak és
én eljöttem délután és egész délután vártam, amíg az üveges jött és öt
órakor jött az üveges és én megszólítottam, hogy adjon nekem egy kis
gittet, de ő nem felelt, mert ő nem tudott felelni, mert neki tele volt
a pofája gittel.

A tanár úr szigorúan ráncolta össze a homlokát:

– Micsoda szavak ezek? Pofája a lónak van!

– Hát a szája volt tele. Aztán odamentem és kértem, hogy hagyjon nézni,
amíg ő az ablakot csinálja. És intett, hogy hagy. És én néztem és ő
bevágta az ablakot és elment. És mikor ő elment, akkor én odamentem és
kikapartam a gittet az ablakból és elvittem.

[Illustration: «Ez a gitt.»]

De nem magamnak loptam, hanem az egyletnek… az ehegy… lehet… nehek… Ő is
sírt.

– Ne sírj – mondta Rácz tanár úr.

Weisz a kabátja szélét tépdeste és zavarában szükségesnek találta
megjegyezni:

– Mingyár bőg…

De Kolnay csak zokogott, szívettépően zokogott. Weisz súgva szólt rá:

– Ne bőgj!

S azzal ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat.
Nagyokat szippantott a szivarjából. S ekkor előlépett a sorból Csele, az
elegáns Csele, büszkén kiállott a tanár elé s elhatározta, hogy most ő
is római jellem lesz, mint a minap a grundon Boka. Határozott hangon
mondta:

– Kérem tanár úr, én is hoztam az egyletnek gittet.

Büszkén nézett a tanár szemébe. Rácz tanár úr megkérdezte:

– Honnan?

– Odahaza – szólt Csele – összetörtem a madárfürdőkádat és a mamám
becsináltatta és én rögtön kiszedtem a gittet. A víz mind kifolyt a
szőnyegre, mikor a mandi fürdött. Minek is kell fürödni egy ilyen
madárnak? A verebek nem fürödnek soha, mégis piszkosak!

Rácz tanár úr előrehajolt a székén. Fenyegetőleg mondá:

– Jó kedved van, Csele, majd segítek én mindjárt a bajodon! Folytasd,
Kolnay!

Kolnay szipogott és szepegett. Az orrát törülte:

– Mit folytassak?

– Honnan szedtétek a többit?

– Hát most mondta a Csele… És az egylet nekem adott egyszer hatvan
krajcárt, hogy én is szerezzek.

Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak.

– Hát pénzért is vettetek?

– Nem – mondta Kolnay. – Hanem az én papám orvos és délelőtt
komfortáblin jár a betegekhez és egyszer elvitt és a kocsi-ablakból
kiszedtem a gittet és az nagyon jó puha gitt volt és akkor az egylet
adott hat hatost, hogy magam üljek be abba a kocsiba és én délután
beleültem és kimentem vele a Tisztviselő telepig és kiszedtem belőle
mind a gittet, mind a négy ablakból és akkor gyalog jöttem haza a
telepről.

A tanár emlékezett rá:

– Ez akkor volt, amikor találkoztam veled a Ludovikánál?

– Igen.

– És megszólítottalak… Te meg nem feleltél.

Kolnay lehajtotta a fejét és szomorúan szólt:

– Mert tele volt a pofám gittel.

És újra eltörött a mécses, Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint
izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét, megint azt
mondta zavarában, hogy:

– Mingyár bőg…

És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállott s föl-alá kezdett
sétálni a szobában. A fejét csóválta:

– Szép kis egylet. És ki volt az elnök?

Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta a
sírást és büszkén szólt:

– Én.

– És ki volt a pénztárnok?

– A Kolnay.

– Add elő, ami pénz maradt.

– Tessék.

Azzal a zsebébe nyúlt Kolnay. Neki se volt kisebb zsebe, mint
Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne és sorra kirakott az asztalra
mindent. Mindenekelőtt egy forint negyvenhárom krajcár került elő. Aztán
két darab öt krajcáros bélyeg, egy zárt levelezőlap, két darab
egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó. A tanár
úr megolvasta a pénzt s ennek láttára elkomorodott:

– A pénzt hol vettétek?

– Tagdíjakból. Mindenki minden héten fizetett egy hatost.

– És mire kellett a pénz?

– Csakhogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki
fizetésről.

– Mennyi volt az?

– Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a
Barabás és az okmánybélyeget a Richter. Neki az apja… Ő az apjától…

A tanár közbevágott:

– Lopta? Mi? Richter!

Richter előállt és lesütötte a szemét.

– Loptad?

Némán intett, hogy igen. A tanár úr a fejét csóválta:

– Micsoda romlottság! Mi az apád?

– Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a
bélyeget.

– Hogy-hogy?

– Hát mert én elloptam a papától a bélyeget és aztán féltem és az egylet
adott nekem egy koronát és én vettem rajta egy másik bélyeget és
visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott, nem amikor loptam,
hanem amikor visszatettem és a nyakam közé sózott érte…

A tanár egy szigorú pillantására kijavította:

– Megvert érte és külön még megpofozott, mert visszatettem és kérdezte,
hogy hol loptam és én nem akartam megmondani, mert akkor megint külön
megpofozott volna, hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól kaptam és akkor ő
azt mondta, hogy «tüstént vidd vissza a Kolnaynak, mert az bizonyára
valahol lopta» – és én visszavittem a Kolnaynak és ezért van most az
egyletnek két bélyege.

Gondolkodóba esett ezen Rácz tanár úr:

– Hát minek vettetek új bélyeget, hiszen a régit is visszatehetted
volna!

– Azt nem lehetett – felelte helyette Kolnay – mert már a hátán volt az
egylet pecsétje.

– Pecsét is van? Hol a pecsét?

– A Barabás a pecsétőr.

Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást vetett
Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezetében volt a kalapügy a
grundon… De nem tehetett semmi egyebet, szépen letette a gummiból
készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzávaló tinta-párnás
bádogskatulyával együtt. A tanár megnézte a pecsétnyomót. Ez volt
ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.» Rácz tanár úr elfojtotta
a mosolygását és megint megcsóválta a fejét. Ezen fölbátorodott Barabás.
Az asztal felé nyúlt és vissza akarta venni a pecsétnyomót. De a tanár
úr rátette a kezét.

– Mit akarsz?

– Kérem – vágta ki Barabás – én esküt tettem, hogy inkább az életemmel
is megvédelmezem a pecsétet, de a kezemből ki nem adom.

A tanár úr zsebre dugta a pecsétet.

– Csönd! – mondta.

De Barabás most már nem maradt nyugton:

– Akkor – szólt – tessék a Cselétől a zászlót is elvenni.

– Hát zászló is van? Add ide – mondta a tanár a Csele felé fordulva.
Csele belenyúlt a zsebébe és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott
onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában,
az ilyen varrnivaló dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a
zászló piros-fehér-zöld volt s ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület,
Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk».

– Hm – szólt a tanár úr – ki az a finom madár, aki _tovább_-ot egy b-vel
írja? Ki írta ezt?

Senki nem felelt. A tanár úr dörgő hangon ismételte a kérdést: Ki írta
ezt?

Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta, hogy miért mártsa ő be a bajba
a fiúkat? A továbbot ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért szenvedjen
Barabás? Tehát szerényen ezt mondta:

– A nővérem írta, kérem.

És nyelt egyet utána. Nem volt szép tőle, de megmentette ezzel a
pajtását… A tanár nem felelt semmit. És a fiúk most össze-vissza kezdtek
beszélni.

– Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót – jegyezte meg
dühösen Kolnay.

Barabás mentegetőzött:

– Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis
vége az egyletnek.

– Csönd! – vágta el a vitát Rácz tanár úr. – Majd segítek én a
bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet és meg ne halljam többé,
hogy ilyesmikbe keveredtek. Magaviseletből valamennyien szabályszerűt
fogtok kapni és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt, mert ő volt az elnök.

– Pardon! – jegyezte meg szerényen Weisz – éppen ma voltam utoljára az
elnök, mert ma kellett volna a közgyűlésnek lenni és már mást jelöltünk
erre a hónapra!

– A Kolnayt jelöltük – mondta vigyorogva Barabás.

– Az nekem mindegy – szólt a tanár. – Holnap valamennyien itt maradtok
kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek!

– Alászolgája! – hangzott kórusban és mind megmozdultak. Ezt a zavaros
pillanatot Weisz arra használta fel, hogy a gitt után nyúlt. A tanár
meglátta:

– Nem hagyod békében?

Weisz alázatos pofát vágott:

– Hát a gittet nem kapjuk vissza?

– Nem. Sőt akinél még van, az adja rögtön vissza, mert ha megtudom, hogy
valamelyiknél maradt, azzal szemben a legszigorúbban fogok eljárni.

Erre előlépett a Leszik, aki eddig hallgatott, mint a potyka. Kivett a
szájából egy darab gittet és odaragasztotta az egyleti csomóhoz, fájó
szívvel és maszatos kézzel.

– Több nincs?

Felelet helyett a Leszik kitátotta a száját. Mutatta, hogy nincs több. A
tanár úr a kalapját vette.

– És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok
haza.

A fiúk némán sompolyogtak ki, csak egyikük szólalt meg csöndesen:

– Alászolgája! – mondta külön Leszik, mert az előbb, mikor a többiek
köszöntek, neki tele volt a szája.

A tanár úr elment s a föloszlatott gitt-egylet egyedül maradt. Szomorúan
néztek egymásra a fiúk. Kolnay a várakozó Bokának mesélte el a
kihallgatás történetét. Boka föllélekzett.

– Nagyon megijedtem – mondta, – mert már azt hittem, hogy a grundot
árulta el valaki…

Ezalatt Nemecsek odament a csoporthoz és suttogva szólt:

– Nézzétek… mialatt kihallgatott benneteket… és az ablaknál álltam… egy
új ablak volt… és…

Megmutatta a darab friss gittet, amit az ablakból kapart ki. A többiek
áhítattal nézték. Weisznek fölragyogott a szeme:

– Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk a
közgyűlést.

– A grundon! A grundon! – kiáltotta a többi is. És valamennyien szaladni
kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól, amint a
Pál-utcaiak jelszavát harsogták:

– Hahó! Hó! Hahó! Hó!

És valamennyien kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki nem
volt jókedve. Neki Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a lámpát
cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolatokba mélyedve ment haza,
megebédelt s nekiállott a másnapi latin leckének…

Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gitt-egylet tagjai már
fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött, mert
még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta Kolnayt, hogy
barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay rovásán.

[Illustration: Felelet helyett Leszik kitátotta a száját.]

Mikor teljes számban voltak, Weisz a farakások közé hívta őket.

– Megnyitom a közgyűlést, – mondta rettentő komolyan.

Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot, azon
a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani az
egyletet.

Barabás azonban meggyanusította:

– Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom,
hogy elég volt a gitt-egyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi
meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a
szájamban, csak folyton ez a ragacs?

Most Nemecsek akart felszólalni.

– Szót kérek, – mondta az elnöknek.

– A titkár úr szót kér – mondta komolyan Weisz és csöngetett egy kis
kétkrajcáros csöngetyűvel.

Nemecsekbe azonban, aki a gitt-egyletben titkári tisztet viselt,
belefagyott a szó. Meglátta az egyik farakás mellett Gerébet. Senki más
nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott, amit azon az emlékezetes estén
Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül sompolygott a farakások között
és egyenesen a felé a kis gunyhó felé futott, amelyben a tót lakott a
kutyájával. Nemecsek érezte, hogy neki kötelessége szemmel tartani az
árulót, vigyázni minden lépésére. Boka azt mondta, hogy addig, amíg ő
nem jön, Gerébnek nem szabad megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel
ülni a lámpa körül, a szigeten. Hadd higyje, hogy senki sem tud a dolog
felől.

De most itt volt, itt sompolygott. Nemecsek mindenáron tudni akarta,
hogy miért megy a tóthoz. Tehát így szólt:

– Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe
jutott, hogy valami dolgom van.

Weisz megint megrázta a kis csengőt:

– A titkár úr elhalasztja a beszédjét.

De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem
elébe. Keresztülvágtatott az üres telken és kiment a Pál-utcára. Innen a
Mária-utcába kanyarodott és lóhalálában száguldott a gőzfűrész kapuja
felé. Majd hogy el nem gázolta egy hatalmas aprófás szekér, amely ép
akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött, köpködte a fehér
gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított benn a házban, mintha azt mondta
volna:

– Viiiigyázz! Viiiigyázz!

– Bizony vigyázok is! – felelt neki futtában Nemecsek s a kis ház
mellett elhaladva, lekerült a farakások közé s egyenesen a tót gunyhója
mögé ment. A tót gunyhójának menedékes volt a teteje és majdnem összeért
ennek a tetőnek a széle azzal a farakással, amely a gunyhó mögött volt.
Nemecsek felkapaszkodott a farakásra s hasrafeküdt rajta. Oldalt
pislogott ki és várta, hogy most mi lesz. Mit akarhat Geréb a tóttól?
Talán a vörösingeseknek valamely hadicsele volt ez? Elhatározta, hogy
kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék is vele. Ó, mily dicsőséget
fog ez neki hozni! Mily büszke lesz, amiért ő fedezte fel ezt az újabb
árulást!

Amint várt, nézegetett, egyszerre meglátta Gerébet. Geréb lassan,
óvatosan közeledett a gunyhó felé s folyton hátratekintgetett attól való
féltében, hogy követi valaki. S csak miután meggyőződött arról, hogy
senki se jön utána, vágott neki bátran az útnak. A tót nyugodtan
üldögélt a gunyhó előtt a padon s szívta a pipájából azokat a
szivarvégeket, amiket a fiúk szoktak volt neki hozni. Mert mindenki
gyűjtötte a szivarvégeket Janónak.

Felugrott mellőle a kutya. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé, de mikor
megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb egészen
közel ment Janóhoz, úgy, hogy a háztető elrejtette őket Nemecsek szeme
elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan, ahogy
csak tudott, átmászott a farakásról a gunyhó tetejére. Hasrafeküdt a
tetőn is és úgy csúszott előre, fölfelé, hogy majd elől, az ajtó fölött
kidugja a fejét és lenézzen rájuk. Egyet-kettőt reccsentek is a deszkák
alatta s ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy az ereiben megáll a vér… De
tovább mászott, óvatosan előredugta a fejét és ha e pillanatban a tótnak
vagy Gerébnek eszébe jutott volna, hogy fölnézzen, ugyancsak megijedt
volna, ha ott látja a deszkák peremén a Nemecsek okos kis szőke fejét,
amint tágranyitott szemmel figyel le azokra a dolgokra, amik a gunyhó
előtt történnek.

Geréb odalépett a tóthoz és barátságosan mondta neki:

– Jónapot Janó!

– Jónapot! – felelt a tót és ki se vette a pipát a szájából.

Geréb közel hajolt hozzá:

– Szivart hoztam Janó!

Erre már kivette szájából a pipát a tót. Felragyogott a szeme. Szegény
Jankónak életében nem sokszor jutott osztályrészül az a szerencse, hogy
egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott hozzá, amikor már
valaki elszívta a javát.

Geréb három szivart vett elő a zsebéből és Janó markába nyomta.

– Ejnye – gondolta magában Nemecsek – jól tettem hogy fölmásztam ide. Ez
akar valamit a tóttal, ha szivarral kezdi!

És hallotta, amint Geréb csöndesen mondta a tótnak:

– Janó jőjjön be velem a gunyhóba… nem akarok itt künn beszélni magával…
nem akarom, hogy meglássanak… valami fontos dologról van szó. Lehet itt
még szivart kapni nálam többet is!

És kihúzott a zsebéből egy egész marék szivart.

Nemecsek a fejét csóválta a háztetőn.

– Nagy komiszság lehet – gondolta, ha ilyen sok szivart hozott!

Persze a tót örömmel ment be a gunyhóba s Geréb utána. Geréb után
besompolygott a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett.

– Semmit se fogsz hallani abból, amit beszélnek – gondolta – füstbe ment
az egész jól kieszelt tervem…

És nagyon irigyelte a kutyát, amely besompolyoghatott utánuk, még
mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után.
Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába
fekete kutyává változtatja a királyfit – és igazán most szívesen adott
volna érte tíz-húsz finom üveggolyót, ha valami vasorrú bába nehány
percre fekete kutyává varázsolta volna s helyette a Hektorból csinált
volna egy kis szőke Nemecseket. Hisz elvégre kollégák voltak,
közlegények voltak mind a ketten…

De a vasorrú bába helyett segítségére jött – egy vasfogú bogár. Az a
szegény szú, amely a fedél egyik deszkáját valamikor régen kirágta s az
egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával, nem is sejtve, hogy
valamikor milyen nagy szolgálatot fog tenni a Pál-utcai fiúknak. Ahol a
szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta a fülét
a deszkára és hallgatódzott. Tompa hangok jöttek a kis gunyhóból és
Nemecsek nemsokára örömmel tapasztalta, hogy minden szót, amit benn
egymással beszélnek, kitünően hall. Geréb csöndesen beszélt, mint aki
még ezen a magányos helyen is fél, hogy meghallja valaki, amit mond. Ezt
mondta a tótnak:

– Janó legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar. De ezért
meg kell tenni valamit.

Janó dörmögve kérdezte:

– Mit kell csinálni?

– Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem kell megengedni, hogy
itt lapdázzanak, hogy széthordják a farakásokat.

Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra
következtetett, hogy a tót gondolkozik. Aztán ismét hallatszott a tót
hangja:

– Ki kell kergetni?

– Igen.

– Miért?

– Mert mások akarnak idejárni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk… annyi
szivar lesz, amennyi csak kell… még pénz is lesz…

Ez hatott.

– Pénz is lesz? – kérdezte Janó.

– Lesz. Forint lesz.

A forint aztán végleg lekenyerezte a tótot.

– Rendben van – mondta. – Ki fogjuk kergetni.

Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a gunyhóból. De
már akkor Nemecsek nem volt a háztetőn. Mint a macska, oly ügyesen
mászott le róla, talpraugrott és rohant a farakások közt vissza, a grund
felé. Nagyon izgatott volt a kis szőke és érezte, hogy e pillanatban az
összes fiúk sorsa, az egész grund jövője az ő kezében van. Mikor a
csoportot meglátta, már messziről kiáltott:

– Boka!

De nem felelt senki.

Újra kiáltott:

– Boka! Elnök úr!

Egy hang felelt:

– Még nincs itt!

Nemecsek száguldott, mint a szélvész. Erről az esetről azonnal
értesíteni kell Bokát. Azonnal kell cselekedni, még mielőtt kikergetik
őket a birodalmukból. Mikor az utolsó farakás mellett rohant el,
meglátta a gitt-egylet tagjait, akik még mindig gyűléseztek. Weisz még
mindig komoly arccal elnökölt és amikor a kis szőke elrobogott a
közgyűlés mellett, rákiáltott:

– Hahó! Hó! Titkár úr!

Nemecsek futtában intett, hogy nem áll meg.

– Titkár úr! – süvöltött utána Weisz s hogy nagyobb legyen a tekintélye,
erősen megrázta az elnöki csengőt.

– Nem érek rá! – kiáltott vissza Nemecsek és szaladt, hogy Bokát a
lakásán keresse föl. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő
hangon kiáltott utána:

– Közlegény! Állj!

Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt… Dúlt-fúlt
mérgében a kis szőke, de kénytelen volt engedelmeskedni, mihelyt Weisz
elővette a rangját.

– Parancsol, hadnagy úr?

És haptákba állt.

– Kérem – mondta a gitt-egylet elnöke – épp most mondtuk ki, hogy a
gitt-egylet mától fogva mint titkos egylet fog tovább működni. Új
elnököt is választottunk.

A fiúk lelkesen kiáltották az új elnök nevét:

– Éljen Kolnay!

Csak Barabás mondta vigyorogva:

– Abcug Kolnay.

Az elnök pedig folytatta:

– Ha titkár úr meg akarja tartani a titkári állást, akkor most velünk
együtt le kell tennie a titoktartási becsületszót, mert ha Rácz tanár úr
megtudja, hogy…

Ebben a pillanatban meglátta Nemecsek a farakások közt sompolyogni
Gerébet. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek… Vége az erődöknek, vége a
grundnak… De ha Boka itt a lelkére beszélne, még talán erőt venne rajta
a jobb érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott az elnök
szavába:

[Illustration: «Pénz is lesz.»]

– Elnök úr… Én nem érek rá… nekem el kell mennem…

Weisz szigorúan kérdezte:

– Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha rájönnek,
önt is megbüntetik?

De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte, aki meglapult a
farakások között s azt várta, hogy a fiúk másfelé menjenek s ő azalatt
kiosonhasson az utcára… És mikor ezt meglátta, se szó, se beszéd, a
faképnél hagyta a gitt-egyletet, összefogta elől a kabátját s uccu neki
– mint a szélvész, keresztülvágtatott a grundon és kirohant a kapun.

Néma csönd lett a közgyűlésen. A síri csöndben aztán megszólalt az
elnök, síri hangon:

– A tisztelt tagok mindnyájan látták Nemecsek Ernő viselkedését.
Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva!

– Úgy van! – harsogta a közgyűlés.

Sőt Kolnay ezt kiáltotta:

– Áruló!

Richter izgatottan jelentkezett szólásra:

– Indítványozom, hogy a gyáva árulót, aki az egyletet a bajban
cserbenhagyta, csapjuk le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből s
vegyük bele a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló!

– Éljen! – hangzott egyszerre minden torokból. S az elnök néma csöndben
hirdette ki az ítéletet:

– A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak jelenti ki, a titkárságból
lecsapja és az egyletből kizárja. Jegyző úr!

– Jelen! – szólt Leszik.

– Vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy Nemecsek Ernőt a közgyűlés árulónak
nyilvánítja és írja a nevét kis betűvel.

Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a
legszigorúbb büntetés. És sokan állták körül Lesziket, aki azonnal a
földre ült, a térdére fektette az ötkrajcáros füzetet, mely az egylet
jegyzőkönyve volt s nagy ákombákom betűkkel beleírta, hogy:

«nemecsek ernő áruló!!!»

Így vette el Nemecsek Ernőtől a gitt-egylet a becsületét…

Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő rohant,
el a Kinizsi-utca felé, ahol Boka lakott egy kis szerény földszintes
házban. Berohant a kapu alá s ott egyenesen nekiszaladt Bokának.

– Nini! – mondta Boka, mikor magához tért. – Hát te mit keresel itt?

Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait s a kabátjánál fogva húzta
Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.

– Te ezt mind hallottad, láttad? – kérdezte futtában Boka.

– Hallottam is, láttam is.

– És még ott van Geréb?

– Ha sietünk, még ott találjuk.

A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni kezdett.
Nekitámaszkodott a falnak:

– Te csak… – mondta – te csak siess oda… én… én… majd kiköhögöm magamat.

És nagyokat köhögött.

– Meg vagyok hűlve – mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. – A
füvészkertben hűltem meg… Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt baj.
De az üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon hűvös volt a
víz. Ott végigfutott rajtam a hideg.

Befordultak a Pál-utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon,
nyílott a palánk kis kapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek
hirtelen megfogta Bokát:

– Ott megy!

Boka tölcsért csinált a kezéből és harsány hangon kiáltott végig a
csöndes kis utcán:

– Geréb!

Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyon nevetett.
És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál-utca házai közt élesen
hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette őket.

A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket.
Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem szóltak
egymáshoz egy árva szót sem s most már csöndesen ballagtak a grund kis
ajtaja felé. Belülről a lapdázó fiúk víg lármája hallatszott ki s aztán
egy harsány kiáltás: a gitt-egyletiek éljenezték az új elnöküket…
Odabenn még senkise tudta, hogy ez a kis darabka föld talán már nem is
az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepe-hupás pesti föld, ez a két ház
közé szorított kis rónaság, ami az ő gyereklelkükben a végtelenséget, a
szabadságot jelentette, ami délelőtt amerikai prairie volt, délután
magyar Alföld, esőben tenger, télen az északi sark, szóval a barátjuk
volt s azzá változott, amivé ők akarták, csakhogy mulattassa őket.

– Látod – mondta Nemecsek – ők még nem is tudják…

Boka lehorgasztotta a fejét.

– Nem tudják – ismételte csöndesen.

[Illustration: Geréb kinevette őket.]

Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg
okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor
meglátta Boka szemében az első könnyet és hallotta, amint az elnök, maga
az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta:

– Hát most mit csináljunk?



V.

Két nappal ezután, csütörtökön, mikor a füvészkertre ráborult az este, a
kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett.

– Tisztelegj! – kiáltotta az egyik.

S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken
megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének,
Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.

– Itt vannak mind? – kérdezte az őröktől.

– Igenis, kapitány úr.

– Geréb is itt van?

– Ő volt az első, kapitány úr.

A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték
lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.

A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes
vörösingesek. Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor
elkiáltotta magát:

– Tisztelegj!

És a sok hosszú, ezüstpapiros végű lándzsa felugrott a fejek fölé.

– Sietnünk kell fiúk – mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszöntést –
mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyujtsátok meg a
lámpát.

A lámpát sohse volt szabad addig meggyujtani, amíg a vezér meg nem
érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a
szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyujtotta a lámpát s a
vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt,
mindenki a vezér szavát várta.

– Van valami jelenteni való? – kérdezte ez.

Szebenics jelentkezett.

– Nos?

– Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld
zászló, amit kapitány úr a Pál-utcaiaktól zsákmányolt.

A vezér összeráncolta a szemöldökét:

– A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?

– Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a
tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a kis
zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.

– Lábnyomokat láttál?

– Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap este is
fölhintettem finom homokkal a rom belsejét s mikor ma megvizsgáltam,
találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a
szögletbe vezetett, ahol a zászló volt s aztán a szögletből kivezetett a
hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a
föld.

– A lábnyom kicsi volt?

– Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki
van köztünk a legkisebb lába.

Nagy csönd lett.

– Valami idegen járt a fegyvertárban – mondta a vezér. – Még pedig
Pál-utcai fiú volt.

Moraj futott végig a vörösingesek közt.

– Onnan sejtem – folytatta Áts – mert ha valami más gyerek lett volna,
elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót
vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál-utcaiak, hogy a
zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről Geréb?

Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt.

Felállott:

– Nem tudok róla.

– Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a
dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a multkor. Mialatt
valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát
tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek voltak. Két
idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselő-telepig és csak ott
sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül
szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés volt ránk
nézve és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig,
amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni
s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk háborúba.

Gerébre nézett.

– Geréb! Állj fel.

Ismét felállt Geréb.

– Halljuk a jelentést. Mit végeztél.

– Én… – mondta kissé zavartan a fiú – azon a véleményen voltam, hogy
talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy
hiszen valamikor én is közéjük tartoztam… és miért legyek éppen én az
oka, hogy… szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre felügyel
és aki most majd ki fogja őket onnan… onnan…

Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a
szemébe Áts Feri. És meg is szólalt, erős, mély hangján, melytől
annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért
megharagudott rájuk:

– Nem – bömbölte – te, úgy látszik, még mindig nem ismered a
vörösingeseket. Nem megyünk mi vesztegetni, meg alkudozni. Ha nem adják
szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki
mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!

Mindnyájan hallgattak és Geréb lesütötte a szemét. Áts Feri fölállott:

– Ha gyáva vagy, eridj haza!

Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon
megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül,
akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét
és bátor hangon próbált beszélni:

– Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok
nektek!

– Ez már beszéd, – mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem
rokonszenvezik a jövevénnyel. – Ha velünk akarsz maradni, leteszed a
fogadalmat a mi törvényeinkre.

– Szivesen – mondta Geréb és föllélekzett.

– Adj hát kezet. Kezet fogtak.

– Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd ad neked
is lándzsát és tomahawkot s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most
hallgass ide. Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnap
tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a
Mária-utca felől megy be és elfoglalja az erődöket. A csapat másik
felének te fogod kinyitni a Pál-utcai kis kaput s ez a rész ki fogja
kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé menekülnek,
akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület kell
és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!

Mindenki fölugrott.

– Éljen! – kiáltották mind a vörösingesek és lándzsáikat a magasba
emelték.

A vezér csöndet intett.

– Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál-utcaiak
sejtik, hogy te hozzánk tartozol?

– Nem hinném – felelt az új hadnagy. – Még ha itt is volt valaki közülük
a multkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a
sötétben.

– Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután?

– Nyugodtan.

– Nem fognak gyanítani semmit?

– Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert
mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!

Egy éles hang vágott egyszerre közbe:

– Dehogy nincs!

Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:

– Ki szólt?

Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt:

– Dehogy nincs!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S
rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy
fa lombjai közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a
fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a
ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek és farkasszemet nézett a
vörösingesek ámuló csapatjával. Senki se szólt egy szót sem, úgy
meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.

Geréb elsáppadt.

– Nemecsek! – mondta ijedten.

És a kis szőke felelt is.

– Igen. Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a
Pál-utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni.
Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem
szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el
nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már fél négy óta. De mikor
Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor
gondoltam: «megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a
Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!»
Itt vagyok kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a
zászlónkat, most tessék csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg,
csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom.
Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tizen
vannak.

Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a
kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni
ámulatukból s csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből
pottyant közibük s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba,
fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az
egész társaságot a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.

Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis
Nemecsekhez és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik
Pásztor állt a jobboldalán és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja
belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:

– Megállj! Ne bántsátok.

A Pásztorok csudálkozva néztek a vezérre.

– Ne bántsátok – mondta ez. – Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy,
Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk
vörösingesnek!

Nemecsek tagadólag rázta a fejét:

– Nem én! – mondta dacosan.

Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól.
Sápadtan, komoly tekintettel állott ott és megismételte:

[Illustration: «Igen; én vagyok Nemecsek.»]

– Nem én!

Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:

– Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hivtam senkit
közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit
hivtam. De hát ha nem akarsz, nem jösz…

És hátat fordított neki.

– Mi legyen vele? – kérdezték a Pásztorok.

A vezér csak úgy félválról felelt:

– Vegyétek el tőle a zászlót.

Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis
kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul
kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát és egy hang
se röppent el az ajakáról.

– Megvan! – jelentette Pásztor.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést
fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és
összeszorította az ajakát.

Áts Feri feléje fordult és intett a Pásztoroknak:

– Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem… Fürösszétek meg egy
kicsit.

Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a
Pásztorok is nevettek, Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és
Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt és
ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek
kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a
mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke
nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és fél négytől
estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán
mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és
Geréb is nevetett volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga
kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az
általános hahota közepette a sziget partjára vezessék s ott a két
Pásztor belenyomja a sekélyvízű tóba. Félelmetes két fiú volt a két
Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze a másik a tarkóját tartotta.
Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a
szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat
dobálták és nagyokat kurjantottak:

– Huja, hopp! Huja, hopp!

Ez volt az ő kiáltásuk.

És a sok «huja hopp» összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte
föl a kis sziget esti csöndjét s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú
szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott
szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a
kis szőke felé.

Aztán eleresztették a Pásztorok és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört
ki amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját
meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy
folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki
elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött
pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:

– Béka!

– Ittál?

– Mért nem úsztál egy kicsit?

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta vizes kabátját. De
akkor elébeállt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes
fejbólintással ezt kérdezte tőle:

– Jó volt?

Nemecsek ráemelte nagy kék szemét és felelt:

– Jó volt – mondta csöndesen és hozzátette:

– Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem.
Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet
a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A
multkor magam pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak a szigeten az
idegenek közt. De engem meghivhattok magatok közé, hizeleghettek nekem,
adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha
még egyszer a vízbe nyomtok és ha még százszor és ezerszer a vízbe
nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak
megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem.
És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is
ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tizen vagyunk,
ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek.
Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a
golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek. Most meg
beledobtatok a vízbe mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy
ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen
ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam
fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon, de én ugyan nem
leszek áruló, mint valaki, aki ott áll ni… ott…

[Illustration: És a két őr haptákba vágta magát.]

Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a
nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől
fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe
s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a
lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban
úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban
lettek volna a fiúk s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek
ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz…

A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:

– Elmehetek?

Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:

– Hát nem vertek agyon? Elmehetek?

És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult
a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a
helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos
kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen… A
hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de
hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts
Feri mély, dörgő hangja:

– Tisztelegj!!

És a két őr haptákba vágta magát s a magasba emelte ezüstös végű
lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat és valamennyien a
magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű
lándzsák megvillantak a holdfényen. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a
hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás,
mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár… Nemecsek elment.

A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás
közepén állott és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb,
fehéren, mint a fal. Motyogott valamit:

– Tudod… kérlek… – kezdte.

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló
fiúkhoz és odaállt az idősebb Pásztor elé.

– Tudod… kérlek – motyogta neki is.

[Illustration: De neki nem tisztelgett senki.]

De Pásztor követte a vezér példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki
most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt,
fojtott hangon:

– Úgy látszik, elmehetek.

Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az
imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a híd
karfájára támaszkodtak és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is
elhangzottak a füvészkert csöndjében…

Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult és odament
az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgy, hogy az arca
majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle:

– Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a múzeumkertben?

Pásztor csöndesen felelt:

– Én.

– Az öcséd is ott volt?

– Igen.

– «Einstand» volt?

– Az.

– Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől
golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér
szigorúan nézett rajtuk és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan
szólt:

– Fürödjetek meg.

A Pásztorok értelmetlenül néztek rá.

– Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg.

És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, ezt mondta:

– Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a
Pásztorokra és most már sürgető hangon mondta:

– No, fürödjetek meg. Nyakig. Egy-kettő!

A csapathoz fordult:

– Hátra arc! Ne bámuljátok őket.

A vörösingesek sarkon fordultak és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts
Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a
büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba s
engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a
lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett s meggyőződött arról,
hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot:

– Letenni a fegyvert. Indulj.

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfujták a lámpát és
csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon
és eltűnt a füvészkert sűrűjében…

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták a
zsebükbe kezüket, ahogy szokták s ők is elindultak. Egy szót se
beszéltek egymással és nagyon szégyelték magukat.

A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében…



VI.

Mikor másnap délután a fiúk úgy félhárom körül sorra beszállingóztak a
grund kis ajtaján, a palánk belső részén nagy papirlapot láttak, mely
négy sarkán négy óriási szöggel volt a deszkához szögezve.

A nagy papirlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka
írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak éppen
a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes szövege így
hangzott:

=Kiáltvány!!!=

Most mindenkinek talpon kell lenni!

Birodalmunkat nagy veszedelem fenyegeti, és ha nem leszünk bátrak, az
egész területet elveszik tőlünk!

Veszélyben a grund!

A vörösingesek meg akarnak bennünket támadni!

De mi ott leszünk, és ha kell, életünkkel is megvédelmezzük
birodalmunkat!

Mindenki teljesítse kötelességét!

Az elnök.

Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A lapda csöndesen pihent
Richter zsebében, mert ő volt a lapdatáros. A fiúk föl-alá jártak,
beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra
visszatértek a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor is
elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is megtanulták
és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le az alant
állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért tátott
szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a palánkhoz,
újra elolvasták és aztán maguk is egy farakás tetejére másztak és ők is
elszavalták.

Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a maga
nemében. Igazán, nagyon nagy lehetett a baj s igen komoly a veszedelem,
ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát ki a saját
legmagasabb aláírásával.

Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb neve,
de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból jónak
látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy
számított, hogy itt, a grundon fogja rajtakapni s itt fogja azonnal
törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka se gondolt, hogy a
kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a füvészkertbe s ott az
ellenséges hadak táborának kellő közepén világraszóló botrányt csinál…
Ezt csak ma délelőtt tudta meg az elnök az iskolában, a latin óra után,
mikor a pincében, ahol a pedellus a vajaskenyereket árulta, Nemecsek
félrehívta és mindent elmondott neki. A grundon azonban még félháromkor
is teljes bizonytalanság uralkodott s mindenki az elnököt várta. Az
általános izgatottsághoz járult még egy külön izgatottság is. A
gitt-egylet kebelében botrány tört ki. Az egyleti gitt kiszáradt.
Megrepedezett és használhatatlanná vált, amit úgy kell érteni, hogy nem
lehetett többé nyomkodni. Ez kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt
talán a történtek után magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök
kötelessége volt a gittet meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a
kötelességet a legrútabbúl elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek
volt ez ellen leghamarabb kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette.
Egyiktől a másikhoz ment és éles szavakban kelt ki az új elnök
hanyagsága ellen. Szaladgálásának sikere is volt, mert öt perc alatt
sikerült a tagok egy részét rábírnia arra, hogy rendkívüli gyűlés
összehívását követeljék. Kolnay sejtette, hogy miről van szó.

– Jól van, – mondta – de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli
gyűlést csak holnapra fogom összehívni.

De Barabás lármázott:

– Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, hogy az elnök úr megijedt!

– Tőled?

– Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja össze
a gyűlést.

Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a
Pál-utcaiak jelszava:

– Hahó! Hó! Hahó! Hó!

Mind odanéztek. Boka lépett be a kis kapun. Mellette Nemecsek jött, nagy
piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése
megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett.

– Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk
Bokát.

– Ebbe belenyugszom, – felelt Barabás, de már akkor a gitt-egylet tagjai
a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek és ezer kérdéssel
ostromolták.

Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán
nagy figyelem közepette ezt mondotta:

– Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem
fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak és megtudták, hogy a
vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a
háború.

– Igen, holnap – folytatta Boka – és így mától kezdve kihirdetem az
ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel
tartozik s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni. Ne
higyjétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős
fiúk és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se akarunk
azonban kényszeríteni és ezért még most kijelentem, hogy aki nem akar a
harcban résztvenni, az jelentkezzék!

Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a
felszólítást:

– Aki nem akar résztvenni a háborúban, az álljon elő. Nem áll elő senki?

Egyszerre kiáltottak mind:

– Senki!

– Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt
lesztek.

Sorra mindenki Boka elé járult és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy
holnap eljön. Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így
szólt:

– Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő és az be ne tegye
többé a lábát ide, mert bottal verjük ki.

Leszik kilépett a sorból:

– Elnök úr – mondta – mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.

Erre halálos csönd lett. Mindenki kiváncsian figyelt, hogy ugyan mi is
van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől.
Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt, a többiek előtt
kapja rajta.

Többen kérdezték:

– Mi van Gerébbel?

– Semmi – felelt nyugodtan Boka. – Arról majd máskor beszélünk. Most
egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a
parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek
valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak
egymással, béküljenek ki.

Csönd lett.

– Nos? – kérdezte az elnök. – Nincs köztetek haragos?

Weisz szerényen szólt:

– Én úgy tudom…

– No, ki vele!

– Hogy… Kolnay… meg Barabás…

Boka ránézett Barabásra:

– Igaz ez?

Barabás elpirult.

– Igen – mondta – a Kolnay…

Kolnay meg azt mondta:

– Igen… a Barabás…

– Hát béküljetek ki azonnal, – rivallt rájuk Boka – mert különben mind a
kettőtöket kidoblak innen. Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan
jóbarátai vagyunk egymásnak!

A két haragos odasomfordált Boka elé és kénytelen-kelletlen nyújtott
egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás
megszólalt:

– Elnök úr!

– Mi kell?

– Egy kikötésem volna.

– Nos?

– Az, hogy… hogyha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg
bennünket… akkor… akkor… én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert…

Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a
szempillantással:

– Hallgass!

Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit és sokért nem adta
volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman
mosolygott…

– Most pedig, – szólt Boka – közlegény, adja ide a haditervet.

Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez és egy papirlapot vett onnan
elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki. A haditerv
ilyen volt:

[Illustration]

Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kiváncsian
várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig
elkezdte magyarázni a haditervet:

– Figyeljetek jól ide. Nézzétek mindig a rajzot. Ez itten a mi
birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint
egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál-utca felől és a Mária-utca
felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva,
jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az A zászlóalj áll
három emberből, Weisz vezérlete alatt. A B zászlóalj szintén három
emberből áll, Leszik vezérlete alatt. A Mária-utcai kaput szintén két
zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay.

Egy hang szólt közbe:

– Mért nem én?

– Ki volt az? – szólt szigorúan Boka.

Barabás jelentkezett.

– Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj
le.

Barabás motyogott valamit és leült. Boka pedig folytatta a magyarázatot:

– A fekete pontok, melyek E betűkkel és számokkal vannak jelölve, az
erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgy, hogy két-két ember
elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly
közel vannak egymáshoz, hogyha az egyiket megtámadják, a másik erőd is
bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária-utcai rész
felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az A és B
csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki megy, azt
később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk
választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?

– Igen! – volt az egyhangú válasz.

A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a
nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő és
buzgón jegyezték azokat, amiket az elnökhadvezér mondott.

– Na már most, – mondta Boka, – ez volt az elhelyezés. Most jön a
tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól. Az A és B csapatok,
mikor a palánk tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a
vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.

– Kinyitjuk?

– Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a harcot.
Jőjjenek előbb be és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát kinyitják a
kaput és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött,
megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök megkezdik a
bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál-utcai hadsereg. Ha
lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg,
hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által alkotott vonalon keresztül
hatoljanak és a grundon maradjanak. A másik hadsereg: a Mária-utcai
hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay.
A C és D zászlóalj a Mária-utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek
másik csapatja a Mária-utca felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendben
állnak. Mikor a nagy kapun bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két
zászlóalj futást színlel. Ide nézzetek… a térképre… látjátok? A C
zászlóalj, ez a tied, Richter… beszalad a kocsiszínbe…

Az ujjával mutatta:

– Ide, ni. Érted?

– Értem.

– A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó gunyhójába. Most
vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb. És nézzétek jól a
térképet. A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a gőzfűrészt és
a gőzfűrész mögött szembetalálják magukat a 1., 2. és 3. számú erőddel.
Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban a két zászlóalj
előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót gunyhójából és
hátbatámadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran harcoltok, itt
kutyaszorítóba kerül és kénytelen megadni magát. Ha pedig nem adja meg
magát, beszorítjátok őket a gunyhóba és rájuk zárjátok az ajtót. Mikor
ez megtörtént, a C zászlóalj a gunyhó mellett, a D zászlóalj pedig a
farakásokat megkerülve a 6. számú erőd mellett bukkan ki és az A és B
segítségére siet. Az 1. és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5.
számú erődbe megy és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az A, B, C
és D zászlóalj egy vonalba sorakozva támad és hajtja a Pál-utcai kapu
felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött bombázzák
az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz ellentállani. Akkor
pedig kiverjük őket a Pál-utcai kapun! Megértettétek?

Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak és
kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy
piros horgolt kendőt és náthás hangon kiáltotta bele az általános
éljenzésbe:

– Éljed az eldök!

– Éljen! – volt rá a felelet.

De Boka újra intett:

– Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a
hadsegédemmel. Amit ő általa üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én
parancsoltam volna.

Egy hang megkérdezte:

– Ki a hadsegéded?

– Nemecsek.

Egy páran összenéztek. A gitt-egylet tagjai egy kicsit lökdösték is
egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:

– Szólj már, no!

– Te szólj!

– Miért én? Szólj te!

Boka csudálkozva nézett rájuk:

– Talán valami kifogástok van ellene?

Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:

– Igen.

– Úgy-e micsoda?

– A gitt-egylet közgyűlésén, a multkor… mikor… Boka elvesztette a
türelmét. Rákiáltott Leszikre:

– Elég. Hallgass. Nem vagyok kiváncsi az ostobaságaitokra. Nemecsek lesz
a hadsegédem és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék
elé áll.

Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús
időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy
Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a
gitt-egylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a
gitt-egyletre nézve. És szégyelték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep
jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a
nevét ők kis betűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig, ha
tudták volna…

Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda
melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk
két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk oly izgatottak
voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka
kiadta a parancsot:

– Mindenki helyezkedjék el. Hadgyakorlatot fogunk tartani.

Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.

– Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! – kiáltotta utánuk
Boka.

Most magára maradt a grund kellő közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A
hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.

– Ernő, – mondta neki szelíden Boka – csavard vissza a kendőt a
nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.

Nemecsek hálásan nézett a barátjára és úgy engedelmeskedett neki, mintha
a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy piros horgolt kendőt a
nyakára, úgy, hogy csak a füle látszott ki belőle.

Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:

– Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe.

– Figyelj jól…

De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még
soha. Belevágott a följebbvalója szavába:

– Bocsáss meg, – mondta – de előbb szeretnék neked valamit mondani!

Boka összeráncolta a szemöldökét:

– Mi az?

– Itt az előbb, a gitt-egylet tagjai…

– Ugyan kérlek, – kiáltott türelmetlenül az elnök, – te is komolyan
veszed ezeket az ostobaságokat?

– Igen, – felelt Nemecsek, – mert ők is komolyan veszik. És én érzem,
hogy ők buták és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de
azt nem szeretném, ha te… ha te… ha te is megvetnél.

– Ugyan miért vetnélek meg?

A nagy vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:

– Mert ők kimondták rólam… hogy… hogy áruló vagyok…

– Áruló? Te?

– Igen. Én.

– No erre igazán kiváncsi vagyok.

És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy
épp akkor kellett sietnie, mikor a gitt-egylet tagjai titkos fogadalmat
tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen és kijelentették,
hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és
becstelen.

És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok,
főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem
velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt
avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kis
betűvel.

[Illustration: «Áruló? – Te?»]

Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt
neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért
azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi s hogy nekünk
ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán
szeretettel nézett a kis szőkére.

– Jól van, Ernő, – mondta – csak te menj a dolgod után és ne törődj
velük. Most nem akarok semmit se szólni háború előtt. De ha egyszer túl
leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az
1. és 2. számú erődhöz és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a
4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van
szükségük ehhez az átmászáshoz.

A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált és ámbátor e percben
arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő
becsületének a kérdése halasztást szenved, – minden keserűségét
elfojtotta és katonásan szólt:

– Igenis, elnök úr.

Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld és a hadsegéd
nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi
gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható
volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint
ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásaiból tudjuk.

Boka pedig egyesegyedül maradt a grund kellő közepén. A nagy darab
bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka
mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagy város közepén, hanem valahol
messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata
fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak,
mindenki nyugodtan állott a helyén és várta a parancsot. Boka érezte,
hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte,
a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a lapdázások, a különféle
játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka
most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.

– Igenis, – mondta magában – meg foglak védeni benneteket!

Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek
mögűl kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye s vígan
köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, épp oly vígan és épp olyan
gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha
nem is volna most kockán minden, de minden…

Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata
előtt. A nagy Napoleonra gondolt… És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz?
Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajjon katona lesz-e s igazi, egyenruhás
hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren,
– nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund,
hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos
lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát?

Csöndesen szállt le a koratavaszi alkony, ahogy Boka így tünődött.
Nagyot sóhajtott és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az
erődök legénységén.

A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik
feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták s
mindenki haptákba állt.

De a vezér egyszerre csak megállott a fele úton és hátranézett. Mintha
hallgatóznék. Aztán megfordult és gyors léptekkel sietett vissza, a
palánk kis ajtajához.

Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt és kinyitotta a kis
kaput. Meglepetésében hátratántorodott.

Geréb állott előtte.

– Te vagy az? – mondta zavartan.

Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött és becsukta maga
mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem
volt oly vídám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt és szomorú; kezével
idegesen igazgatta a gallérját és látszott rajta, hogy mondani akar
valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát
néhány pillanatig némán állottak egymással szemben és egyik se tudta,
mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:

– Azért jöttem, hogy… hogy beszéljek veled.

Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:

– Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a
kapun, úgy, ahogy bejöttél.

A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

– Nézd, Boka, – mondta – én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom,
hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam.
Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jóbarát.

Csöndesen szólt Boka:

– Te ide mint jóbarát nem jöhettél.

Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni
fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen
csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban,
mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:

– Én azért jöttem, hogy jóvá tegyem a hibámat.

– Azt nem lehet, – mondta Boka.

– De én megbántam… nagyon megbántam… és visszahoztam tőlük a
zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen és amit a kis Nemecsek
visszalopott… és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek
kezéből…

Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának
felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve,
látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen ez volt a szép
a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták
hevében rongyolódott el.

– A zászlót – mondta Boka – majd visszavesszük a vörösingesektől mi
magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden…
Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk… nem leszünk többé
együtt… De így nem kell a zászló. És te sem kellesz.

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha a faképnél akarná hagyni
Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.

– János, – mondta elfulladó hangon – én belátom, hogy nagyot vétettem
ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem.

– Ó, – felelt Boka, – én már megbocsátottam neked.

– És visszavesztek?

– Azt már nem.

– Semmi módon?

– Semmi módon.

Geréb elővette a zsebkendőjét és a szeméhez emelte. Boka szomorúan
mondta neki:

– Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza és
hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is
elfogyott a becsületed.

Geréb zsebretette a zsebkendőjét és férfiasnak akart látszani.

– Hát jó, – szólt – elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De
szavamat adom neked, hogy nem azért jöttem vissza ide, mert a
vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.

– Ugyan micsoda?

– Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te
megtudod…

Nagyot nézett erre az elnök:

– Ezt nem értem.

– Most nem magyarázom meg, – dadogta Geréb és a kiskapu felé indult. Ott
megállott és visszafordult még egyszer. Ezt mondta:

– Hiába kérnélek mégegyszer, hogy vegyetek vissza?

– Hiába.

– Akkor hát… nem is kérlek.

Kirohant és becsapta a kis ajtót. Boka egy pillanatig habozott. Életében
először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is mozdult, hogy
utána menjen, hogy utána kiáltson: «Gyere vissza, de aztán jól viseld
magad!», – mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés,
amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál-utcában. Amikor kinevette
őket. Mikor ott állottak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén, szomorúan,
lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján nevetéssel,
amellyel Geréb elugrott előlük.

[Illustration: «János, én belátom, hogy nagyot vétettem.»]

– Nem, – szólt önmagának – nem hívom vissza. Ez rossz fiú.

Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg
kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind,
valamennyien és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akik nem
voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fenn
a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem, mindenik
visszafojtott lélekzettel várta, hogy mi fog történni Boka és Geréb
között. És mikor Geréb kiment s Boka a farakások felé indult, az
elfojtott izgatottság kitört és az egész hadsereg hirtelen, egyszerre,
mint egy ember kezdett el éljenezni.

– Éljen! – hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől és sapkák
repültek a levegőbe.

– Éljen az elnök!

S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty,
amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha még úgy
összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze, hogy
Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét és vigyorogva mondta:

– Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet!

Boka pedig megállott a grund közepén és meghatva, boldogan szalutált a
hadserege felé. Most megint a nagy Napoleonra gondolt. Azt szerette
ilyen nagyon az ő öreg gárdája…

Mindenki látta a jelenetet és most már mindenki tisztában volt Gerébbel.
Nem hallatszott odáig, hogy a két fiú mit beszélt a kapuban, de látták a
mozdulatokat és ezekből megértettek mindent. Látták Boka elutasító
mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb
sírva fakadt s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a kapuban
visszafordult s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek egy kissé.
Ezt suttogta Leszik:

– Jaj… hátha most megbocsát neki.

De amikor Geréb mégis elment s látták, hogy Boka tagadólag rázza a
fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az
«éljen!», mikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az
elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és
megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint
kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a
torkuk.

– Kemény legény vagy, papuskám! – mondta Csónakos büszkén. De meg is
ijedt és kijavította hirtelen:

– Nem «papuskám»… bocsánat… elnök úr.

S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak,
csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg s repültek
a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott szerepet
mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést.

– Győzni fogunk! – hallatszott mindenünnen.

– Ki fogjuk őket verni!

– Össze fogjuk kötözni a foglyokat!

– Magát Áts Ferit fogjuk elfogni!

Csak Boka maradt komoly.

– Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség, – mondta nekik. – Majd háború után
legyetek jókedvűek. Most pedig aki akar, haza mehet. Még egyszer mondom:
aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő!

Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem haza
menni. Csoportokra oszlottak és a Geréb-ügyet beszélték meg.

Barabás rikácsoló hangon kiabált:

– Gitt-egylet! Gitt-egylet!

– Mit akarsz? – kérdezték a fiúk.

– Közgyűlés!

Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megigért s melynek
színe előtt neki tisztázni kellett magát ama vád alól, hogy az egyleti
gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele.

– Hát jó, – mondta – közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljunk
félre.

És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak a
farakások közűl, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a
közgyűlést.

– Halljuk, halljuk! – kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon
szólt:

– Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra.

– Khm, khm! – köszörülte a torkát vésztjóslóan Barabás. – Tisztelt
közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt
már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni.

– Ohó! Ohó! – kiáltott az ellenpárt.

– Nekem hiába ohóznak, – ordított a szónok, – mert én tudom, hogy mit
beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot egy kicsit,
de most már nem halaszthatja tovább. Mert most…

Hirtelen abbahagyta. A palánk kis kapuján erős zörgetés hallatszott s
mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett tudni,
nem az ellenség jön-e.

– Ki volt az? – kérdezte a szónok. És mindnyájan figyeltek.

Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés.

– Az ajtón zörögnek, – mondta reszkető hangon Kolnay s azzal kinézett a
palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult a
fiúk felé:

– Egy úr van itt.

– Egy úr?

– Igen. Egy szakállas úr.

– Hát nyisd ki neki.

Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy fekete,
galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt és szemüveget viselt.
Megállott a küszöbön és bekiáltott:

– Ti vagytok a Pál-utcai fiúk?

– Igen, – felelt az egész gitt-egylet egyszerre.

Erre bejött a köpönyeges ember és egyszerre szelidebben nézett rájuk.

– Én a Gerébnek az apja vagyok, – mondta, miközben becsukta maga mögött
a kis kaput.

Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött ide.
Leszik oldalba lökte Richtert:

– Szaladj, hívd ide Bokát.

Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt
dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gitt-egylethez
fordult:

– Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?

Kolnay állott elő:

– Mert elárult minket a vörösingeseknek.

– Kik azok a vörösingesek?

– Az egy másik csapat fiú, akik a füvészkertbe járnak… de most el
akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs lapdaterületük. Ezek
a mi ellenségeink.

A szakállas ember összeráncolta a homlokát:

– A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi baja,
de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam, annyit
bevallott, hogy árulással gyanusítják. Hát erre azt mondtam neki: «Én
most veszem a kalapomat és elmegyek azokhoz a fiúkhoz. Beszélni fogok
velük és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből. Ha nem igaz,
akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek tőled. Ha
azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád világéletében
becsületes ember volt és nem fogja tűrni, hogy az ő fia a pajtásainak az
árulója legyen.» Ezt mondtam neki. Hát most itt vagyok és felszólítalak
benneteket, mondjátok meg becsülettel, igaz lelketekre, áruló volt-e
köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?

Néma csönd lett erre.

– Nos? – ismételte Geréb apja. – Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az
igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat, vagy
hogy büntetést érdemel-e?

[Illustration: «Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?»]

Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó
köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia
jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult:

– Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod!
Mikor árult el? Hogy árult el?

Kolnay hebegett:

– Én… én… én csak hallottam…

– Az semmi. Ki az, aki biztosat tud felőle? Ki látta? Ki tudja?

Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek, Richter
hozta őket. Kolnay föllélekzett.

– Kérem, – mondta – ott jön… az a kis szőke… az a Nemecsek… az látta. Az
tudja.

Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest a
kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:

– Boka! Gyertek csak ide!

– Most nem lehet, – felelt Boka – tessék egy kicsit várni. A Nemecsek
nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott… most haza kell kísérnem…

A köpönyeges ember, mikor meghallotta a Nemecsek nevét, rákiáltott:

– Te vagy az a Nemecsek?

– Igen, – mondta halkan a kis szőke és odament a fekete emberhez. Ez
szigorúan mondta neki:

– Én a Geréb apja vagyok és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e a
fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod. Hát
felelj igaz lelkedre: igaz ez, vagy nem?

Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt.
Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt
körülötte az egész világ… Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki olyan
szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni a rossz
tanulókkal… ez a sok bámuló fiú… a háború… ez a sok izgalom, minden… és
ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt az is, hogy ha valóban áruló
a Geréb-fiú, akkor nagy baja lesz…

[Illustration: «Kinek köszönsz?»]

– Felelj! – sürgette a fekete ember. – Most beszéljetek! Felelj! Áruló
volt?

És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó
szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall
valamit:

– Nem, kérem. Nem áruló.

Az apa büszkén fordúlt a többiek felé:

– Hát akkor hazudtatok?

A gitt-egylet elképedve állott ott. Egy pisszenés se hallatszott.

– Haha! – mondta gúnyosan a feketeszakállú ember. – Hát hazudtatok!
Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!

Nemecsek alig állott a lábán. Szerényen kérdezte:

– Elmehetek?

A szakállas ránevetett:

– Elmehetsz, te kis mindentudó!

És Nemecsek kitámolygott az utcára Bokával. Most már összefolyt a szeme
előtt minden. Most már nem látott semmit. Zűrzavarban táncolt előtte a
fekete ember, az utca, a sok farakás, furcsa szavak zúgtak a fülében.
«Fiúk, az erődökre!» – süvítette egy hang. Majd egy másik hang ezt
mondta: «Áruló a fiam?» És a fekete ember gúnyosan nevetett és nevetés
közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja… és ezen a kapun
Rácz tanár úr jött ki…

Nemecsek levette a kalapját.

– Kinek köszönsz? – kérdezte tőle Boka. – Hiszen egy lélek se jár az
egész utcában.

– Rácz tanár úrnak köszönök, – mondta halkan a kis szőke.

És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta a sötétedő utcán haza a kis
barátját.

Benn a grundon előállt Kolnay és ezt mondta a fekete embernek:

– Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki és
kitagadtuk az egyletből.

Az apa boldog volt és ráhagyta:

– Meg is látszik rajta. Sunyi pofa. Rossz a lelkiismerete.

És boldogan ment haza, megbocsátani a fiának. Az Üllői-út sarkán még
látta, amint Boka Nemecsekkel átbotorkált a klinika előtt a kocsiúton a
túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan, nagyon
keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes fájdalmával és ebben
a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:

– Kis betűvel írták a nevemet… kis betűvel írták az én szegény,
tisztességes kis nevemet…



VII.

Másnap délelőtt a latin órán olyan nagy volt az izgalom az egész
osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette.

A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra,
aki éppen felelt s nemcsak a Pál-utcaiak voltak ilyen rendkívüli
állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy
hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben s még a felső
osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is
nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi
reáliskolába jártak s így a gimnázium a Pál-utcaiaknak kívánta a
győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték ehhez a
győzelemhez.

– Mi van ma veletek? – kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. –
Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!

De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett
azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon
mondta:

– Persze, itt a tavasz, a golyózás, lapdázás… most nem esik jól az
iskola! Majd adok én nektek!

De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelídlelkű ember
volt.

– Leülhetsz! – szólt annak, aki felelt és keresgélni kezdett a
noteszében.

Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki
visszafojtotta a lélekzetét, még az is, aki jól el volt készülve és
mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben a
lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz melyik
lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és B betűsök
lélekzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen visszafordított
az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett jókedvük.

Böngészett a névsorban és aztán halkan ezt mondta:

– Nemecsek.

– Nincs itt! – harsogta az osztály. És egy hang – egy jól ismert
Pál-utcai hang – hozzátette:

– Beteg.

– Mi baja?

– Meghűlt.

Rácz tanár úr végignézett az osztályon és csak ennyit mondott:

– Mert nem vigyáztok magatokra.

De a Pál-utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem
vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az első
padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban, de
most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy ez a
Nemecsek valami szép dologban hűlt meg. Egyszerűen szólván: a hazáért
hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer
véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a
világért nem árúlta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most már
mindenki tudta, még a gitt-egylet is. Sőt a gitt-egylet kebelében
mozgalom is indúlt meg az iránt, hogy Nemecsek nevét kitörüljék a fekete
könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve, hogy előbb
javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre s csak azután
törüljék-e ki, avagy hogy kitörüljék minden teketória nélkül. Minthogy
Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória nélkül
kell kitörülni, természetes, hogy Barabás pártot alakított, mely azt
vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet.

De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le,
melyet ma délután kellett megvívni. A latin óra után tömegesen jöttek
idegen osztálybeliek Bokához s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni. Boka
mindenkinek ezt felelte:

– Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk
megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint
mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már csak magunk
akarunk harcolni.

Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei
jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien
ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a szomszéd
kapualjában, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának.

– Ifiúr, – mondta – ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit!

Boka mosolygott:

– Csak bízza ránk, öregem!

És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak
körülvették a Pál-utcaiakat és mindenféle hasznos tanácsokkal látták el
őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál-utcait
arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak. Ismét
mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniük a küzdelmet. De
erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete az volt, hogy a
harc megkezdésekor a kaput be kell csukni s csak akkor kell a
kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé szorítják az
ellenséget.

De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban
két órakor már a grundon kellett lenniük. És egynegyed kettőkor már
néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt és csak az
iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor gúnyosan
szólt rá a törökmézes emberre:

– Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen
azzal a sok szeméttel!

Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt,
neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott.
Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának van
igaza.

És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál-utcaiak színeit viselő
piros-zöld sapkával, megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott
a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész
társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt
otthon. Így történt, hogy a Pál-utcaiak hadserege a csata napján, éppen
a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy,
főhadnagy, kapitány volt.

Maga a közlegény: maga a tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a
Soroksári-utca egyik kertes kis házában, annak is egy csöpp kis ágyában,
betegen.

Boka rögtön munkához kezdett. Katonás hangon kiáltotta:

– Vigyázz!

Mind haptákba állottak. Boka harsányan szólt:

– Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert ez csak
békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a tábornoki
címet.

Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban, fölemelő,
szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján, a legnagyobb
veszedelem idején, Boka fölvette a tábornoki címet.

Majd hozzátette:

– És most utóljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés ne
legyen.

El is mondta s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs
minden szavát, feszülten figyeltek.

És mikor vége volt, csak ennyit vezényelt a tábornok:

– Mindenki a helyére!

Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka
mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet teljesítette.
Az oldalán sárgaréz-trombita függött, amit közös költségen vettek egy
forint negyven krajcárért, mely összegben benne van a gitt-egyletnek
egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona is, amelyet a hadvezér
hadicélokra egyszerűen lefoglalt.

[Illustration: «Ezennel tudatom veletek…»]

Szép kis postástrombita volt s ha belefújtak, épp úgy hangzott, mint a
katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az
egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett s
a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a
tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a
fiúk.

Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére és a
jobb lábát kilógatta a Pál-utcára, bekiáltott:

– Tábornok úr!

– No, mi az?

– Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.

– Kit keres?

– Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.

Boka odament a palánkhoz:

– Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött,
hogy kémkedni jőjjön ide.

Az őrszem kihajolt az utcára, úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán
jelentette:

– Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy.

– Nohát, ha igazi hölgy, akkor bejöhet.

És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött és szétnézett a
grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban
szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta.

– A Geréb úréktól hozom ezt a levelet, – mondta. – Az ifiúr azt mondta,
hogy nagyon sürgős és hogy válasz van rá…

Boka felbontotta a levelet, mely «Nagyreményű Boka elnök úrnak» volt
címezve és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos paksaméta.
Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a nővére
levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végesvégig
teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden oldal.
Elolvasta. A levélben ez volt:

«_Kedves Boka!_

Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de
ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek.
Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom,
hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek
magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én
elárúltalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyúlt
rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a «Lángbaborúlt
szigettenger»-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csakhogy
kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek,
pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig
az apám másnap kérdezte: «Hol a könyv, te csirkefogó?» és pedig én erre
nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: «Haszontalan, már
el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!»
– és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a
szegény Nemecsek ártatlanúl szenvedett énmiattam, most én is szívesen
szenvedek ártatlanúl egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom
neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában,
ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném
jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: épp úgy
fogom jóvá tenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után,
mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni,
egyenesen kimentem a füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak.
Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára,
amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor
senki se volt a szigeten a vörösingesek közűl. Végre úgy négy órakor
megjöttek és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de
most már nem bántam, mert magam is a Pál-utcainak éreztem megint
magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki,
mert azzal tiveletek érzek és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem
sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: «ez a Geréb azért
közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a
Pál-utcaiak küldték ide közénk kémkedni». És nagy gyűlést tartottak és
én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent
kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok
készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még
valami nagy ravaszságot is eszeltek ki és erről olyan csöndesen
beszéltek, hogy nekem két ággal lejebb kellett másznom a fán, hogy
hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották
a zörgést és a Vendauer azt mondta: «Talán megint a fán van az a
Nemecsek?» De ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára
és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már
a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak
támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts
Feri azt mondta: «Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent
hallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk
meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.» Ezt határozták
el. Aztán gyakorlatoztak és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb
veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül
észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat és ha fél
hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngűltem volna már a
fáradságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack,
arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack és pedig az nem is
barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél
hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról és
haza mentem és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint
tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már
csak egyre kérlek tégedet. Légy szíves és hidd el, hogy igaz, amit írtam
és ne hidd, hogy ez csak hazugság és hogy én titeket félre akarlak
vezetni, mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok
kerűlni hozzátok, és ki akarom érdemelni hogy bocsássatok meg nekem. Én
nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról
lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgy sincs
nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg és csak a Janó kutyája az
egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya és én legalább fiú vagyok.
Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem és visszaveszel engem, akkor
én már ma eljövök és a csatában veletek fogok harcolni és a harc hevében
fogom magamat úgy kitűntetni, hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem.
Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jőjjek-e vagy ne jőjjek és ha azt
üzened, hogy jőjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad
bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál-utca 5.
sz. alatt a kapu aljában és várom a feleletet. Maradok hű barátod

_Geréb_.»

Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem
hazudik s hogy annyira megjavúlt, hogy érdemes visszavenni. Magához
intette tehát a hadsegédjét, Cselét.

– Hadsegéd, – mondta neki – fújja meg a harmadik számú trombitajelet,
amely azt jelenti, hogy mindenki jőjjön a tábornokhoz.

– Mi a válasz, kérem? – kérdezte a Mari.

– Maga várjon egy kicsit, Mari, – felelt parancsoló hangon a tábornok.

És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul
bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi ez, hogy
miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka
nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek s egy perc múlva ismét ott
állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka
felolvasta nekik a levelet és megkérdezte tőlük:

– Visszavegyük?

És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt
válaszolták:

– Vissza.

Boka pedig a cselédhez fordult és így szólt:

– Mondja meg, hogy jőjjön ide. Ez a válasz.

Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a
fegyvereket… De aztán kipöndörült a kis kapun.

– Richter! – kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett a
sorból.

– Melléd fogom rendelni Gerébet, – mondta a tábornok – és te fogsz rá
vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod és
bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért mindig
jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a levélből is
láthatjátok. Mindaz, amit mára terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem
változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben marad.

Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem
zárt be senki, most berúgta valaki s Geréb ugrott be rajta ragyogó
arccal, boldogan, mint aki az igéret földjére végre beteheti a lábát. De
mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett Bokához és
általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét. A Pál-utcaiak
piros-zöld sapkája volt a fején.

Szalutált és ezt mondta:

– Tábornok úr, jelentkezem!

– Jó, – mondta Boka minden ceremónia nélkül. – Richter mellé vagy
beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad a
csata napján és akkor visszakaphatod a rangodat.

Azzal a hadsereg felé fordult:

– Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy
Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi
pedig megbocsátunk neki. Senki egyszóval ne bántsa, hibáját a szemére ne
vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van
fejezve.

Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: «Mégis csak
okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.»

S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában mi
lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így csöndesen
diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején lovagolt,
egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig kilógatott az utcára.
Az arca rémült kifejezést öltött s ijedten dadogta:

– Tábornok úr… az ellenség jön!

Boka mint a villám ugrott a kapuhoz és bereteszelte. Mindenki Gerébre
nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan kiáltott
rá:

– Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?!

Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megkapta a karját.

– Mi ez?! – ordított Boka.

Erre aztán nagynehezen dadogott valamit Geréb:

– Talán… talán észrevettek fönn a fán… és így akartak félrevezetni…

Az őrszem kinézett az utcára s aztán leugrott a palánkról, fölkapta a
fegyverét és a sorba állott a többiekhez.

– Jönnek a vörösingesek, – mondta.

Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az
utcára. Valóban, jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két
Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy
kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól és azzal integetett Boka
felé. Már messziről kiáltotta:

[Illustration: «Tábornok úr, az ellenség jön.»]

– Követek vagyunk!

Boka visszament a grundra. Szégyelte magát Geréb előtt egy kicsit,
amiért ilyen hirtelen meggyanusította. Odaszólt Richternek:

– Bocsásd el. Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb.

Geréb, szegény, föllélekzett. Már majdnem belekerült a csávába,
ártatlanul. De az őrszem kikapott.

– Te pedig – kiáltott rá Boka – jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt tüzet
kiabálsz. Adta ijedős csacsija! És vezényelt:

– Hátra, mindenki, a farakások közé. Velem nem marad itt más, csak Csele
meg Kolnay. Indúlj!

A hadsereg katonás léptekkel ment el és nemsokára eltünt a farakások
mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka,
mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott nekik.
Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt.
Fegyvertelenül jöttek és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.

Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját és a palánkhoz
támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül
követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a
trombitát is letette a földre.

Az idősebbik Pásztor lépett elő:

– Hadvezér úrhoz van szerencsém?

Csele felelt:

– Igen. Ő a tábornok.

– Mi követségbe jöttünk, – mondta Pásztor, – és én vagyok a követség
vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük a
háborút.

Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék is a
sapkájukhoz emelték a kezüket udvariasságból. Pásztor folytatta:

– Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk
ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.

Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja,
mikor felelt:

– A hadizenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk.
Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.

– Mi sem akarjuk, – szólt komoran Pásztor és ahogy szokta, mellének
szegte a fejét.

– Én azt akarom, – folytatta Boka, – hogy mindössze háromféle harcolási
mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják
jól a szabályokat, ugy-e?

– Igen.

– Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve és többé nem
birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia. Beleegyeznek?

– Bele.

– A lándzsával pedig sem verekedni, sem szúrni nem szabad. Vívni kell.

– Úgy van.

– És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen
támadhatnak. Elfogadják?

– Elfogadjuk.

– Akkor nincs több mondanivalóm.

Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A követség
viszonozta a tisztelgést és Pásztor ismét megszólalt:

– Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy
kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha
beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk, mert olyan
bátran viselkedett a multkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon
becsüljük.

– A Rákos-utcában lakik, a harmadik szám alatt. Nagyon beteg.

Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a
zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: «Indúlj!» – és a követség kivonúlt a
kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel a
tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket elmondja
nekik.

A követség pedig sietve masirozott a Rákos-utca felé. Az előtt a ház
előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt egy kis
lány, attól megkérdezték:

– Lakik itt a házban bizonyos Nemecsek?

– Igen, – mondta a kis lány és odavezette őket a szegényes földszinti
lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis kékre mázolt
pléhtábla volt, ezzel a felírással. «Nemecsek András, szabó.»

Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. A Nemecsek anyja, egy
szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához –
vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia – bevezette őket a
szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra
emelte a fehér zászlót. És itt is Pásztor lépett elő:

– Áts Ferenc üdvözletét küldi neked és kívánja, hogy gyógyulj meg.

A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra
felült az ágyban. Boldogan mosolygott és ez volt az első kérdése:

– Mikor lesz a háború?

[Illustration: «Mikor lesz a háború?»]

– Holnap.

Erre elszomorodott.

– Akkor én még nem lehetek ott, – mondta bánatosan.

De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel és a
komor, vad-arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:

– Nekem pedig bocsáss meg.

– Megbocsátok, – mondta csöndesen a kis szőke és köhögni kezdett.
Visszafordult a párnára és Szebenics megigazította a feje alatt a
párnát. Aztán azt mondta Pásztor:

– Na most megyünk.

Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót és mind a hárman kimentek
a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:

– Ti mind… ti mind olyan derék jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az
én szegény kis fiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy
csésze csokoládét…

A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De
azért mégis előlépett Pásztor és most az egyszer nem hajtotta a mellére,
hanem fölemelte szép barna fejét és büszkén mondta:

– Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indúlj!

És kimasiroztak.



VIII.

Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső és az
iskolában, szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt
hitték, az eső el fogja verni az egész csatát. De dél felé szépen
elállott az eső és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes
tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet s mikor a fiúk hazamentek az
iskolából, megint meleg volt és friss illatokat hozott a szellő a budai
hegyekről. Ez volt a legszebb csataidőjárás, amit csak kívánni lehetett.
Az erődökben felhalmozott homok megázott, de meg is száradt egy kicsit
délutánra. A bombák így használhatóbbak voltak.

Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki és már háromnegyed
kettőkor a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek még a zsebében
volt az ebédről maradt kenyér, onnan eszegette. De most már nem volt oly
nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem tudták, mi lesz. De a
követek megjelenése eloszlatta az izgatottságot, melynek helyébe a
komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor jönnek és tudták, milyen
lesz a harc. Forrott valamennyiben a harckészség és már szerettek volna
az ütközet hevében lenni. Az utolsó félórában azonban változtatást tett
Boka a haditerven. Mikor a fiúk összegyülekeztek, meglepetve látták,
hogy a 4-ik és 5-ik erőd előtt nagy és mély árok húzódik. Az ijedősebbek
rögtön arra gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta és megrohanták
Bokát:

– Láttad azt az árkot?

– Láttam.

– Ki csinálta?

– Janó csinálta, ma hajnalban, az én megrendelésemre.

– Minek ez?

– Ezzel megváltozik a haditerv egy része.

Megnézte a jegyzeteit és előhívta az A és B zászlóalj parancsnokait:

– Látjátok azt az árkot?

– Látjuk.

– Tudjátok mi a sánc?

Nem nagyon tudták.

– A sánc – mondta Boka – arra való, hogy a sereg meghúzódjék benne, el
legyen rejtve az ellenség elől s csak a kellő pillanatban kezdje el a
harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál-utcai kapunál fogtok
állani. Rájöttem, hogy ez nem jó. Ti mind a két zászlóaljjal a
sáncárokban fogtok elbújni. Mikor az ellenségnek ez a része bejön a
Pál-utcai kapun, az erődök azonnal megkezdik a bombázást. Az ellenség az
erődök felé megy, mert nem látja a farakás tövében a sáncot. Mikor öt
lépésnyire van a sánctól, ti kidugjátok az árokból a fejeteket és onnan
hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az erődök közben egyre tovább
tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból és rávetitek magatokat az
ellenségre. Nem kergetitek őket rögtön a kapu felé, hanem megvárjátok,
míg mi végzünk a Mária-utcai résszel és csak mikor én rohamot fuvatok,
akkor kergessétek őket a kapu felé. Mire mi a Mária-utcai részt
beszorítottuk a kunyhóba, az 1-ső és 2-ik erőd legénysége átrohan a
többi erődbe és a mi Mária-utcai seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát
ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek?

– Hogyne.

– És ekkor fuvatom a rohamot. Ekkor már kétszerannyian leszünk, mint ők,
mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények
szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes
támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni.

Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz és megigazgatta néhány
kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött be.

Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott a
farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok közül
csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltüntek, majd újra
felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán kicsiny
piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő, harmadik számú
erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt az, amit Áts Feri
annak idején elvitt. Ennek a helyébe nem tűztek másikat, mert ezt a
csatában akarták visszafoglalni.

Igen ám, de még emlékezhetünk rá, hogy ez a sok viszontagságon átment
zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el s a
vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan elvitte Nemecsek,
akinek az apró lábnyomait a porban fölfedezték. Amaz emlékezetes estén,
amikor egyszerre csak a vörösingesek közé pottyant a kis szőke a fáról,
a Pásztorok kicsavarták a kezéből és ismét visszakerült a tomahawkok
közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába. Onnan legutóbb Geréb hozta
el, hogy kedveskedjék vele a Pál-utcaiaknak. De már akkor megmondta
Boka, hogy nekik visszalopott zászló nem kell. Ők becsülettel akarják
visszaszerezni a zászlót.

Tehát tegnap, alig hogy eltávozott birodalmukból a vörösinges
küldöttség, egy Pál-utcai küldöttség kelt útra a zászlóval a füvészkert
felé.

A füvészkertben épp nagy haditanács volt, mikor odaértek. Csele vezette
a követeket, akik ketten voltak: Weisz és Csónakos. Cselénél fehér
zászló volt s a piros-zöld zászlót újságpapirosba göngyölve vitte Weisz.

Az őrök elibük álltak a fahídon:

– Állj, ki vagy?

Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót és magasra emelte. De
szólni – egy szót se szólt. Az őrök nem tudták, ilyenkor mi a szokás.
Hát bekiáltottak a szigetre:

– Huja! Hopp! Idegenek vannak itt!

Erre Áts Feri ment ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló.
Beeresztette a követeket a szigetre.

– Követségbe jöttetek?

– Igen.

– Mit akartok?

Csele előlépett:

– Visszahoztuk ezt a zászlót, amit elvettetek tőlünk. Már nálunk volt,
de nekünk így nem kell. Hozzátok magatokkal holnap a csatába és ha el
tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad. Ezt
üzeni a tábornokom!

Intett Weisznek, aki nagy komolyan csomagolta ki a papirból a zászlót s
mielőtt átadta volna, megcsókolta.

– Szebenics fegyvertáros! – kiáltott Áts.

– Nincs itt! – hangzott a sűrűből.

Csele megszólalt:

– Épp most volt nálunk követségben.

– Igaz, – mondta Áts Feri, – ezt elfelejtettem. Hát jőjjön elő a
helyettes-fegyvertáros.

Egy bokor ágai széthajoltak és a kis fürge Wendauer jelent meg a vezér
előtt.

– Vedd át a követektől a zászlót – mondta – és tedd el a fegyvertárba.

Azzal a követekhez fordult:

– A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni. Ez a
válaszom.

Csele ismét fel akarta emelni a fehér zászlót annak jeléül, hogy
elmennek, mikor megint megszólalt a vörösinges vezér:

– A zászlót – mondta – valószínűleg Geréb vitte vissza hozzátok.

Csönd volt. Nem felelt senki.

Áts megkérdezte:

– Geréb volt?

Csele haptákba vágta magát:

– Erre nincs megbízásom! – mondta katonásan, aztán rákiáltott a
legényeire: – Vigyázz! In–dúlj!

És otthagyta a vezért. Nem hiába mondták Cseléről, hogy gigerli, nem
hiába volt elegáns fiú Csele, meg kell neki adni, hogy ezt katonásan
csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek senkit, még az
árulót sem.

És Áts Feri e pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott állott
a zászlóval és bámult. Aztán dühösen kiáltott rá a vezér:

– Mit bámészkodol itten!? Vidd a zászlót a helyére!

Wendauer elkullogott és közben azt gondolta: «Mégis csak nagyszerű fiúk
ezek a Pál-utcai fiúk! Ime, ez már a második közülük, aki lefőzte a
rettenetes Áts Ferit!»

Így került vissza hozzájok a zászló. És ezért nem volt zászló a harmadik
számú erődön.

Az őrszemek már fenn ültek a palánkon. Az egyik a Mária-utcai palánk
tetején lovagolt, a másik a Pál-utcain. A farakások közül, a siető,
sürgő-forgó, rendezkedő csoportból elősietett Geréb. Boka elé állt és
összecsapta a sarkát:

– Tábornok úrnak alásan jelentem, egy kérésem volna.

– Mi az?

– Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a 3-ik erődbe menjek
vártüzérnek, mert az a sarkon van és a legveszélyesebb. Meg azért is,
mert arról hiányzik a zászló, amit én már egyszer elhoztam ide.

– Igen. És mit akarsz?

– Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszedelmesebb helyre jussak. Már
cseréltem is Barabással, aki a sáncba van rendelve. Ő jó dobó, neki
hasznát lehet venni az erődben. Én meg nyiltan akarok harcolni, a
sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni.

Boka végignézett rajta:

– Mégis derék fiú vagy, Geréb.

– Megengedi?

– Meg.

Geréb szalutált, de ott maradt a tábornok előtt.

– No, mit akarsz még? – kérdezte ez tőle.

– Csak azt akarom mondani, – válaszolt kissé zavartan a vártüzér, – hogy
örültem, amiért azt mondtad: «derék fiú vagy, Geréb». De nagyon fájt,
hogy így mondtad: «_mégis_ derék fiú vagy, Geréb.»

Boka mosolygott:

– Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne érzékenykedjél.
Hátra arc, indúlj. Eredj a helyedre.

És Geréb elmasirozott. Örömmel bújt be a sáncba és rögtön hozzá kezdett
a nedves homokból való bombagyártáshoz. A sáncból pedig egy maszatos
alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának:

– Megengedted?

– Meg! – kiáltott vissza a tábornok.

Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen
volt. Ellenőrzik még akkor is, amikor igazat mond. De a tábornok szava
ezt a kétséget is eloszlatta. Barabás felmászott a sarok-erődre s
lehetett látni alúlról, amint az erőd parancsnokánál szalutálva
jelentkezett. De a következő pillanatban már mind a kettő lekapta buksi
fejét a bástya mögé. Dolgoztak ők is. Gúlákba rakták a bombákat.

Így telt néhány perc. A fiúk szemében néhány óra volt ez a néhány perc
és a türelmetlenség annyira fokozódott, hogy ilyen kiáltások
hallatszottak:

– Talán meggondolták?

– Megijedtek!

– Cselt főztek ki!

– Nem jönnek!

Két óra után néhány perccel a hadsegéd benyargalta az összes
hadállásokat azzal a paranccsal, hogy minden piszmogásnak vége legyen,
mindenki vágja magát «Vigyázz»-ba, mert a tábornok megtartja az utolsó
szemlét. És mikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál jelentette ezt, az
elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária-utcai
sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven állt
a nagy kaputól jobbra-balra. A parancsnokok előléptek.

– Rendben van, – mondta Boka. – Tudjátok a kötelességteket?

– Tudjuk. Futást színlelünk.

– Aztán… hátba!

– Igenis, tábornok úr.

Majd a kunyhót vizsgálta meg. Az ajtót kinyitotta és a nagy rozsdás
kulcsot kivülről dugta be a zárba. Meg is forgatta benne, hogy jár-e.
Aztán az első három erődöt nézte meg. Két-két legény állt minden
erődben. A homokbombák készen, gúlába rakva. A hármas számú erődben
háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a fő-erősség. Itt
három tüzér vágta magát haptákba, mikor a tábornok megjelent. A 4., 5.,
6. erődökben tartalékbombák voltak.

– Ezekhez ne nyúljatok, – szólt Boka, – mert a tartalékhomok arra való,
hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődökből átparancsolom ide a
tüzéreket.

– Igenis, tábornok úr.

Az ötös erődben oly nagy volt a «drukk», hogy mikor a tábornok
odaérkezett, a túlbuzgó tüzér ráordított:

– Állj, ki vagy?!

A másik oldalba lökte. Boka pedig rákiáltott:

– A tábornokodat se ismered meg? Te szamár!

Aztán hozzátette:

– Az ilyet legjobb volna mindjárt főbelövetni!

Az izgatott tüzér halálra ijedt. Eszébe se jutott hamarjában, hogy nem
nagyon valószínű, hogy őt itt főbelőjjék. Sőt Boka sem törődött azzal,
hogy ezúttal – ami csak nagy ritkán esett meg vele – bolondot mondott.

Tovább ment és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt.
Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a sánc
dombjára.

– Fiúk, – kiáltott lelkesen, – tőletek függ a csata sorsa! Ha ti fel
tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária-utcai sereg végez,
megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg!

Harsány ordítás felelt erre az árokból. A guggoló alakok tűzbe jöttek.
Mulatságos kis figurák voltak, amint a sáncárokban ordítoztak és
lengették a sapkájukat, anélkül, hogy felállottak volna.

– Csönd! – kiáltott a tábornok.

És kiment a grund közepére. Ott már várta Kolnay a trombitával.

– Hadsegéd!

– Parancs!

– Nekünk valami olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret
láthatjuk. A hadvezérek a csatát rendszerint dombtetőről szokták nézni.
Hát mi fel fogunk mászni a kunyhó tetejére.

A következő percben már a kunyhó tetején állottak. A nap megcsillant
Kolnay trombitáján és ez roppant harcias külsőt adott a hadsegédnek. A
tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak:

– Nézd…

S ekkor előkerült Boka zsebéből a színházi gukker, mely már szerepelt
egyszer, a füvészkertben. A vállára akasztotta a szíjját, s e percben
alig hogy némi csekély külsőségekben különbözött a nagy Napoleontól.
Hadvezér volt, annyi szent. És vártak.

Történetíróhoz pontos időszámítás illik, tehát pontosan jegyezzük föl,
hogy hat perccel ezután a Pál-utca felől trombitaszó hangzott. Idegen
trombita volt. És erre a hangra fészkelődni kezdtek a zászlóaljak.

[Illustration: «Fiúk, tőletek függ a csata sorsa!»]

– Jönnek! – adták szájról-szájra.

Boka egy kicsit elsáppadt.

– Most! – mondta Kolnaynak. – Most dől el a birodalmunk sorsa.

Néhány pillanattal ezután mind a két őrszem leugrott a palánk tetejéről
és futva igyekezett a kunyhó felé, melynek tetején a tábornok állott. A
kunyhó előtt megálltak és szalutáltak.

– Jön az ellenség!

– Helyre! – kiáltott Boka és a két őrszem rohant a helyére. Az egyik a
sáncba, a másik a Mária-utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a
látcsövet és halkan mondta Kolnaynak:

– Vedd a szádhoz a trombitát.

Ez is megtörtént. Aztán hirtelen levette szeme elől Boka a gukkert,
pirosság ömlött el az arcán és lelkes hangon mondta:

– Fújd!

És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak
a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös
ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az ő
trombitáik is rohamot fújtak és most tele volt a levegő izgató
trombitaharsogással. Kolnay egyre fújta, egy pillanatra sem hagyta abba.

– Tata… tra… trara… – hangzott egyre a kunyhó tetejéről.

[Illustration: «Boka szeméhez emelte távcsövét.»]

Boka most Áts Ferit kereste a távcsővel. Felkiáltott:

– Ott van… Áts Feri a Pál-utcaiakkal jött… Szebenics is vele van… ott
viszi a mi zászlónkat… kemény dolga lesz a Pál-utcai seregnek!

A Mária-utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót
lengettek. És harsogott a három trombita, szünet nélkül. A vörösingesek
pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban.

– Valamit terveznek, – mondta Boka.

– Mindegy! – kiáltott a hadsegéd, egy pillanatra abbahagyva a
trombitálást. De a következő pillanatban már tovább fújta, teli tüdőből:

– Tata… tra… trara…

Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária-utca felől
jövők hatalmas csataordításban törtek ki:

– Huja hopp! Huja hopp!

És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra elibük álltak, mintha fel
akarnák venni a harcot, de a következő pillanatban már vad futással
rohantak, ahogy a haditerv parancsolta.

– Bravó! – kiáltott Boka. Aztán hirtelen a Pál-utca felé nézett. Az Áts
Feri serege – nem jött be a kapun. Állott a sereg, mint a cövek, a
nyitott kapu előtt, az utcán.

Boka megijedt:

– Mi ez?

– Valami csel, – mondta reszketve Kolnay. Majd megint balra néztek. A
mieink futottak s a vörösingesek ordítva vetették magukat utánuk.

Most Boka, aki eddig komolyan, majdnem megszeppenve nézte az Áts Feri
hadosztályának tétlenségét, egyszerre olyat csinált, amire az ő életében
eddig még nem volt példa. Feldobta magasra a sapkáját, ordított egy
nagyot, táncolni kezdett a kunyhó tetején, mintha megbolondúlt volna,
úgy, hogy a korhadt alkotmány majdnem beszakadt alatta.

– Meg vagyunk mentve! – kiáltotta.

Rárohant Kolnayra, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett
vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepetve kérdezte:

– Mi ez? Mi ez?

Boka arrafelé mutatott, ahol Áts Feri állott a seregével, mozdulatlanul:

– Látod azt?

– Látom.

– No, hát nem érted?

– Nem én.

– Ó, te buta… mi meg vagyunk mentve. Győztünk! És te nem érted?!

– Nem én!

– Látod, hogy mozdulatlanul állnak?

– Hogyne látnám!

– Nem jönnek be… várnak.

– Látom.

– Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak hogy a Pásztor hadosztálya
végezzen a Mária-utcában. És ők csak akkor fognak támadni? Én ezt rögtön
megláttam, mikor látható volt, hogy nem egyszerre támadnak! Az a
szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csináltak, mint mi. Azt
akarták, hogy Pásztor kergesse ki seregünk felét a Mária-utcába és akkor
a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts Feri
előlről. De ebből nem esznek! Gyere!

És már mászni kezdett lefelé.

– Hova?

– Csak gyere velem. Itt nincs mit néznünk, mert ezek ugyan meg nem
moccannak. Gyerünk segíteni a Mária-utcai seregünknek!

A Mária-utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Össze-vissza futkosott
a gépház előtt, az eperfák körül. Ravaszúl csinálták, mert még ilyeneket
is kiabáltak:

– Jaj! jaj!

– Végünk van!

– El vagyunk veszve!

A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte,
hogy bele fognak-e menni a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen eltüntek
a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele a kunyhóba
menekült.

Pásztor kiadta a jelszót:

– Utánuk! Fogjátok el őket!

És a vörösök utánuk rohantak, a gépház mögé.

– Fújd! – kiáltott Boka.

És a kis trombita megharsant, jelezve, hogy az erődök kezdjék a
bombázást. És vékony gyerekhangok diadalordítása jött az első három erőd
felől. Tompa puffogás hallatszott. A homokbombák repülni kezdtek. Boka
piros volt és egész testében reszketett.

– Hadsegéd! – kiáltott.

– Jelen!

– Rohanj a sáncba és mondd meg, hogy várjanak. Ők csak várjanak. Majd ha
rohamot fuvatok, akkor kezdjék. És a Pál-utcai erődök is várjanak!

A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt és a sánc
földhányása mögött hason csúszva ment előre a sáncig, hogy a kapuban még
mindig mozdulatlanul álló ellenség meg ne lássa. Suttogva adta le a
parancsot a legszélsőnek s aztán úgy, ahogy jött, hason csúszva ment
vissza a tábornokhoz.

– Rendben van, – jelentette.

A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek azt
hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt és ez megakadályozta
őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső erődben, a
nevezetes harmadik erődben Barabás ingujjra vetkőzve úgy harcolt, mint
egy oroszlán. Egyebet se csinált, csak az öregebb Pásztort vette célba.
Egymás után puffantak a puha homokbombák Pásztor fekete fején. És minden
bombával kiáltott egyet Barabás:

– Nesze, öcsém!

A puha homok szemét-száját teleszórta Pásztornak, aki dühösen prüszkölt.

– Megállj, jövök! – ordította haragosan.

[Illustration: «Nesze öcsém!»]

– Csak gyere! – kiáltott Barabás, célzott és dobott. Most megint tele
lett a szája homokkal a vörösingesnek. Óriási éljenzés tört ki az
erődökön.

– Egyél homokot! – kiáltott nekihevülten Barabás és két kezével szórta a
bombát, valamennyit Pásztor felé. És a másik kettő se volt rest. A
sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig
némán kucorgott a kocsiszínben meg a kunyhóban, várta a parancsot, hogy
előrohanjon. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak és a
legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott:

– Fel a farakásokra!

– Puff! – kiáltott Barabás és orron dobta a vezért.

– Puff! – vették át a jelszót a többi erődök is és a felkapaszkodni
készülők fejére valóságos homokzáport zúdítottak.

Boka megfogta Kolnay karját.

– Fogytán van a homok, – mondta, – innen látom. Már Barabás is csak egy
kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt…

Valóban, most mintha gyöngült volna a tüzelés.

– Mi lesz? – kérdezte Kolnay.

Boka most már nyugodt volt:

– Győzni fogunk!

E pillanatban a második számú erőd megszüntette a tüzelést. Nyilván
elfogyott a homok.

– Itt a pillanat! – kiáltott Boka. – Rohanj a kocsiszínbe. Támadjanak!

Ő maga a kunyhóhoz ugrott. Felrántotta az ajtót és bekiáltott:

– Roham!

És ugyanegy pillanatban rohant elő a két zászlóalj, az egyik a
kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Épp jókor érkeztek. Pásztor már
féllábbal fenn volt a második erődön. Belekapaszkodtak és lehúzták. A
vörösingesek most megzavarodtak. Ők azt hitték, hogy a futó sereg a
farakások közé menekült s hogy az erődök arra valók, hogy ne eresszék be
az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták őket
azok, akik az imént még _előlük_ futottak…

Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják,
hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk
százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely pillanatok
alatt általános kavarodássá szokott növekedni. És ha az igazi, ágyús,
puskás hadsereget meggyöngíti a zavar, ugyan hogy vágta volna ki magát
ebből a bajból néhány vörös tornaingbe öltözött kis gyalogos katona?

Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt se tudták, hogy ezek
ugyanazok, akik az imént eltűntek előlük. Azt hitték, ez új hadsereg.
Csak mikor ráismertek egyesekre, látták, hogy megint azokkal kerültek
össze.

– Honnan a föld alól kerültek ezek elő? – kiáltott Pásztor, miközben két
erős kar belekapaszkodott a lábába és lehúzta az erődről.

Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest és birkózni
kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé
szorította. A vörösinges e pillanatban látta, hogy nem boldogul Bokával.
Kapta magát tehát és gáncsot vetett neki. Az erődökről, ahonnan
figyelemmel kísérték ezt a párharcot, felhangzott a tiltakozás:

– Gyalázat!

– Gáncsot vetett!

Boka a gáncs következtében elesett. De ugyanabban a pillanatban már
talpon is volt. Rákiáltott a vörösre:

– Gáncsot vetettél! Ez törvényt bont!

Intett Kolnaynak s egy szempillantás alatt a kunyhóba vitték a kapálózó
vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta:

– Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem birtam volna vele. Így
azonban jogunk volt kettőnknek ellene menni…

És újból a csatasorba rohant, ahol már párokra oszolva birkóztak a
legények. Ami kevés homok még az első két erődben volt, azt arra
használták a tüzérek, hogy a birkózó ellenségre szórják. A Pál-utcai
telekre néző erődök hallgattak, vártak.

Kolnay épp birkózáshoz akart kezdeni, mikor Boka rárivallt:

– Ne birkózzál! Eridj, vidd a parancsot, hogy az első és második erőd
legénysége menjen át a négyes és ötös erődbe!

[Illustration: «Csónakos ölbe kapta és vitte…»]

Kolnay keresztül vágta magát a birkózók során és vitte az üzenetet. Az
első két erődről csakhamar eltűnt a zászló, mert ezt is magukkal vitték
a fiúk az új harcvonalba.

És egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor
hangzott, amikor Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort
Csónakos ölbe kapta és úgy vitte a kunyhó felé. Egy pillanat és Pásztor
már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy – belülről…

Óriási lárma tört ki erre. A vörösingesek csapatja érezte, hogy veszve
van. A fejüket végleg elvesztették, amikor a vezérük eltűnt közülük.
Most már csak abban bizakodtak, hogy az Áts Feri hadosztálya fogja
helyreütni a csorbát. És egyik vörösingest a másik után hurcolták be a
kunyhóba, egyre fölharsanó, meg-megújuló diadalordítás közepette, ami
elhangzott a Pál-utcai küszöbön mozdulatlanúl álló sereghez is.

Áts Feri, aki fel-alá sétált az arcvonal előtt, büszke mosollyal mondta:

– Halljátok? Mindjárt megkapjuk a jelt.

Az volt ugyanis a vörösingesek közt a megállapodás, hogy mikor a
Pásztor-hadosztály végez a Mária-utcában, megfuvatják a trombitát s
akkor egyszerre támad Pásztor és Áts Feri. De már akkor a kis Vendauer,
aki a Pásztorék trombitása volt, benn dörömbölt a többivel együtt a
kunyhóban és a trombitája homokkal teletömve nyugodott szép csöndesen a
harmadik erődben, a hadizsákmányok között…

Míg ezek itt történtek a gépház és a kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan
biztatta embereit:

– Csak legyetek türelemmel. Amint meghalljuk a trombitajelt, előre!

De a várva-várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, kiabálás egyre
gyöngébb lett, sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami zárt
helyről jönne… És mikor a két piros-zöld sapkás zászlóalj az utolsó
vörösingest is betuszkolta a kunyhóba s mikor erre kitört a
leghatalmasabb diadalordítás, amit a grund még valaha életében hallott,
az Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás volt észrevehető. A
fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból:

– Azt hiszem, – mondta – valami baj történt.

– Ugyan miért?

– Mert ez nem az ő hangjuk, ez csupa idegen hang.

Áts Feri fülelt. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ez idegen torok
muzsikája. De azért nyugodságot színlelt.

– Nem történt azokkal baj, – mondta – ők csöndben harcolnak. A
Pál-utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak.

E pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit
megcáfolja, tisztán hallható «éljen» harsant fel a Mária-utca felől.

– Ej, ha! – mondta Áts Feri – ez éljenzés volt.

A kisebbik Pásztor izgatottan szólt:

– Aki bajban van, nem szokott éljenezni! Talán mégse kellett volna oly
biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog…

És Áts Feri, aki okos fiú volt, most már érezte, hogy nem sikerült a
számítása. Sőt már azt is érezte, hogy ezzel az egész serege elvesztette
a csatát, mert most ő neki magának kell a Pál-utcaiak egész seregével
fölvenni a harcot. Az utolsó reménye, a várva-várt trombitajel pedig nem
harsant fel…

Hanem felharsant ehelyett egy másik trombitajel. Egy ismeretlen trombita
hangja, mely a Boka seregének szólt. Ez azt jelentette, hogy a Pásztor
serege utolsó szál emberéig el van fogva, be van zárva és hogy most
kezdődik meg a támadás a telek felől. S valóban, a trombitajelre ketté
oszlott a Mária-utcai hadsereg s egyik része a kunyhó mellett, a másik
része pedig a 6-os erőd mellett bukkant fel, kissé megtépett ruhában, de
csillogó szemmel, diadalmas jókedvben, egy győzelmes csata tüzében
megedzve.

Most már teljes bizonyossággal tudta Áts Feri, hogy Pásztor serege meg
van verve. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett az újon érkezett két
zászlóaljjal s hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordúlt. Izgatottan
mondta:

– De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az utcára,
miért nem sietnek hozzánk?

Kinéztek a Pál-utcára, sőt Szebenics elrohant a Mária-utcáig. Sehol
senki. Egy téglás-szekér cammogott végig a Mária-utcán s néhány járókelő
ment csöndesen a dolga után.

– Sehol senki! – jelentette kétségbeesve Szebenics.

– De hát mi lett velük?

És csak most jutott eszébe a kunyhó.

– Ezeket bezárták! – kiáltott magánkívül a haragtól. – Ezeket megverték
és bezárták a kunyhójukba!

Most pedig – az iménti cáfolat helyett – megerősítést kapott a
kijelentése. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak
öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál-utcai
fiúk pártján volt. Nem engedte kidönteni sem az ajtaját, sem az oldalát.
Keményen állta az ökölcsapásokat. És a foglyok pokoli hangversenyt
rendeztek benne. Lármájukkal magukra akarták vonni az Áts Feri seregének
figyelmét. Vendauer, szegény, akitől elvették a trombitát, tölcsért
csinált a két tenyeréből és abba trombitált torkaszakadtából.

Áts Feri a seregéhez fordúlt.

– Fiúk, – kiáltotta – Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy
megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre!

És úgy, ahogy állottak, egyetlen széles sorban, bevonultak a telekre és
futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állott
Kolnayval s a lába alatt dörömbölő, lármázó, visító pokolmuzsikát
túlharsogva kiáltott:

– Fújd meg a trombitát! Roham! Erődök, tűz!

És a sáncárkok felé rohanó vörösingesek egyszerre meghőköltek. Sorjában
négy erőd kezdte őket bombázni. Egy pillanatra elborította őket a
homokfelhő, nem láttak.

– Tartalék, előre! – kiáltott Boka.

A tartalék előrohant, bele a porfergetegbe, neki a támadó sornak. A
sáncárokban még mindig tétlenűl guggolt a gyalogság és várta, mikor
kerül rá a sor. És az erődökből bomba bomba után vágódott a csatasorba s
nem egy közülök Pál-utcai fiú hátán puffant szét.

– Sebaj! – kiáltották. – Előre!

Nagy porfelhő kerekedett. Mikor egy-egy erődből elfogyott a bomba,
marékkal dobták a száraz homokot. A telek közepén pedig, a sáncároktól
alig húsz lépésnyire toporzékolt, kavargott az egymásba keveredett két
sereg s a porfergetegből csak itt-ott villant ki egy vörös ing vagy egy
piros-zöld sapka.

De ez a sereg már fáradt volt, míg Áts Feriék pihent erővel vették fel a
küzdelmet. És egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a küzdők közelebb
jönnének a sáncárokhoz, ami azt jelentette, hogy nem bírják
feltartóztatni az ő emberei a vöröseket. És minél közelebb értek az
erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a vezérre
vetette magát. Most Áts Ferit bombázta.

– Nem baj! – kiáltott. – Edd meg! Hiszen csak homok!

Úgy állt fenn a vár fokán, mint valami gyorskezű kis ördög, vigyorogva,
nagyokat kurjantva, miközben villámgyorsan hajolt le újabb bombákért.
Áts Feri tartalékja hiába hozott magával kis zsákokban homokot. Ennek
most nem vehették hasznát, mert minden emberre szükségük volt a
csatasorban. Hát eldobták a zsákokat.

És közben lelkesítően, izgatóan, egyre hangzott mind a két trombita: a
Kolnayé a kunyhó tetejéről, meg a fiatal Pásztoré a kavargó tömegből.
Most már csak tíz lépésnyire voltak a sáncároktól.

– No, Kolnay, – kiáltott Boka, – most mutasd meg, mit tudsz! Eredj le a
sáncba ne törődj a bombákkal és ott lenn fújd meg a riadót. Kezdjen
tüzelni a sáncárok és amikor a homokja elfogyott, rohanjon ki!

– Hahó! Hó! – kiáltott Kolnay és leugrott a kunyhó tetejéről. Most már
nem csúszott hason, hanem fölemelt fővel szaladt a sáncárok felé. Boka
kiabált utána de hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol
dörömbölése, meg az Áts Feriék folytonos trombitálása, a kiáltozás. Csak
nézett utána, nézte, hogy eltudja-e vinni a hírt a sáncba, még mielőtt a
vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket.

Egy erőteljes alak vált ki a küzdők közül és Kolnay felé ugrott.
Megkapta a kezét és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem
teljesíthette a parancsot.

– Magam megyek! – kiáltott kétségbeesve Boka, ő is leugrott a kunyhó
tetejéről és a sáncárok felé szaladt.

– Megállj! – ordított feléje Áts Feri.

Fel kellett volna venni az ellenséges vezérrel a harcot, de ezzel talán
kockára tett volna mindent. Tehát rohant tovább az árok felé.

Áts Feri utána.

– Gyáva vagy! – kiáltott rá. – Elszaladsz előlem! De ne félj, utólérlek!

És utól is érte, épp abban a pillanatban, mikor Boka a sáncba ugrott.
Csak annyi ideje volt, hogy elkiálthassa magát:

– Tűz!

És a szembe jövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz
friss bombát kapott a vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös arcára.

– Ördögök vagytok! – kiáltott. – Most meg a föld alól lövöldöztök?

De akkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az erődök
felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok és a lármába most
friss hangok vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig hallgatni volt
kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a végső támadásra. Ő
maga állt a sor szélére, melytől alig két lépésnyire birkózott Kolnay
egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta és magasra emelte a
piros-zöld zászlót és kiadta az utolsó parancsot:

– Teljes roham! Előre!

És valóban, a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak s
gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak. Zárt
sorban mentek a vörösök felé s szorították őket, el a sánctól.

Barabás lekiáltott az erődről:

– Nincs homok!

– Gyertek le! Roham! – felelt futtában s erre kezek, lábak jelentek meg
az erődök falain és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt
csatasor, mely lépésben ment az első mögött.

De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve,
nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig
kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak.
Most azonban sutba dobtak minden formaságot.

Ez veszedelmes volt. Még így is jobban birták, dacára annak, hogy
félannyian voltak, mint a Pál-utcaiak.

– A kunyhóhoz! – üvöltött Áts Feri. – Szabadítsuk ki őket!

És az egész gomolyag, mintha megfordúlt volna, a kunyhó felé kezdett
nyomulni. Erre a Pál-utcaiak nem voltak elkészülve. Kisiklott előlük a
vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki s egyszerre csak azt érzi,
hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó sor.
Elől Áts Feri, vadúl rohanva, a diadal reményével a hangjában:

[Illustration: «A meglepett vezért a földhöz teremtette.»]

– Utánam!

S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen
megállott. Egy kis gyerek-alak ugrott elibe a kunyhó mellől. Megtorpant
a vörösinges vezér és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló
sereg.

Egy kis fiú állott Áts Feri előtt, egy kis fiú, aki egy fejjel volt
kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba,
tiltólag. És gyerekhang kiáltotta:

– Megállj!

A Pál-utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt,
egyszerre harsogó hangon kiáltott fel:

– Nemecsek!

És a kis szőke, vékonycsontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre
kapta a nagy Áts Ferit és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a
láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az
erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz
teremtette.

Aztán lerogyott rá ő is, ájultan.

Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha a
fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is meg
volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a
Pál-utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakúltak és kifelé szorították
a meglepett sereget.

Áts Feri feltápászkodott és haragos piros arccal, villogó szemmel nézett
szét. Leverte a port a ruhájáról s látta, hogy egyesegyedűl maradt. A
serege már valahol a kapu körűl kavargott, összekeveredve a diadalmas
Pál-utcaiakkal s ő itt állott egyedűl, megverten.

Mellette feküdt a földön Nemecsek.

S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun s a kaput
bezárták mögötte, mámoros diadal űlt az arcokon. Harsogott az éljen, a
győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal.
Vizet hozott.

[Illustration: Janó óvatosan fektette a földhányásra.]

Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek s halálos csönd
váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri külön állott
és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig dörömböltek a
foglyok.

De ugyan ki törődött most velük?

Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről és a sánc földhányására
fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát.
És néhány perc múlva felnyitotta szemét Nemecsek. Bágyadt mosollyal
nézett körűl. Mindenki hallgatott.

– Mi van? – kérdezte csöndesen.

De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek se
jutott eszébe felelni. Értelmetlenűl néztek rá.

– Mi van? – ismételte és felült a földhányásra.

Most Boka odament hozzá:

– Jobban vagy?

– Jobban.

– Nem fáj semmid?

– Nem.

Mosolygott. Aztán ezt kérdezte:

– Győztünk?

De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt.
Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon:

– Győztünk!

Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás
tövében és komolyan, bús haraggal nézte a Pál-utcaiak családi jelenetét.

Boka szólalt meg:

– Győztünk és most a végén már majdnem baj történt és hogy nem történt
baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz köztünk és
nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat és
nem tudom, mi történik.

A kis szőke mintha megharagudott volna ezért.

– Nem igaz, – mondta, – ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek,
azért mondjátok, mert beteg vagyok.

És végig simította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér,
ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.

– Most – mondta Boka – azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság
volt, hogy ide jöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid.

– Nem eresztettek. Magam jöttem.

– Hogy-hogy?

– Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbálni. Az anyám pedig
átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem zárta be
az ajtót és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor
egyedűl maradtam. És felültem az ágyban és hallgatóztam. És nem
hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit.
Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás.
Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: «Gyere, Nemecsek,
mert bajban vagyunk!» – Aztán hallottam, mikor te kiáltottál: «Ne gyere,
Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy, úgy-e, tudtál
jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most nem gyössz, mikor
harcolunk és elvesztjük a csatát!» Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam,
hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam az ágyból. És elestem,
mikor kiugortam, mert már olyan régen fekszem, hogy egészen el voltam
gyöngülve. De föltápászkodtam a földről és kiszedtem a ruhámat a
szekrényből… és a cipőmet is és hamar felöltöztem. És már fel voltam
öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor hallottam a lépését, hogy jön,
hamar beugrottam az ágyba, ruhástól és magamra húztam a paplant, egészen
a szájamig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor azt mondta az anyám:
«Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.» – És én
azt mondtam: «Nincs» és ő megint kiment és akkor én elszöktem hazúlról.
De én nem vagyok egy hős, mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert
én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts
Ferit, akkor arra gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek,
mert ez engem a hideg vízben megfürösztött és akkor nagyon el voltam
keseredve és gondoltam: «Na, Ernő, most vagy soha» – és behúnytam a
szememet és… és… neki ugrottam…

Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni
kezdett.

– Ne beszélj tovább, – mondta Boka, – majd elmondod máskor. Most haza
fogunk téged vinni.

Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a foglyokat.
Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre, szomorúan
ballagott ki valamennyi a Mária-utca felől. És a kis fekete vaskémény
most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk sivított a
gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál-utcai győztes seregnek.

Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott és a
földet nézte. Kolnay meg Csele odalépett hozzá és el akarta tőle venni a
fegyverét.

De Boka rájuk szólt:

– Ne bántsátok a vezért.

Azzal odaállt Áts Feri elé:

– Tábornok úr, – mondta neki, – maga hősiesen harcolt!

A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki: «Mit
érek én most már a te dicséreteddel?»

Boka pedig hátra fordúlt és vezényelt:

– Tisztelegj!

S erre a Pál-utcai seregben elnémúlt a csevegés. Valamennyien
sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is a
sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is fölébredt most
a közlegény. Nagynehezen feltápászkodott a földhányásról s támolyogva,
úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát és szalutált. Tisztelgett
szegény annak, aki oka volt az ő nagy betegségének.

És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét
magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver:
a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd ott hevert
halomban a kunyhó bejárata előtt. A harmadik számú erődre pedig ki volt
tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől a
legerősebb harc hevében.

– Geréb itt van? – kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek.

– Igen, – állt elő Geréb.

A kis szőke kérdőleg nézett Bokára. Boka pedig felelt:

– Itt van és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a
főhadnagyi rangját.

Geréb elpirúlt.

– Köszönöm, – mondta.

Aztán csöndesen hozzátette:

– De…

– Mi az a «de»?

Geréb zavartan szólt:

– Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy
gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.

Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki
megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek
mindent, még mindig közlegény.

– Igazad van, Geréb, – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla.
Ezennel kinevezem…

De Nemecsek közbevágott:

– Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem
ide…

Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott:

– Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt
voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá.

– Éljen!

Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált az új
kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelől állott maga
a tábornok és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához, mintha ő lett
volna a közlegény és a kis szőke a tábornok.

Észrevették, egy szegényes ruhába öltözött kis asszony sietett végig a
hátuk mögött a grundon és most egyszeribe elibük került.

– Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide
jöttél!

A Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a
kis beteg fiát s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál
utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig
fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette és vitte hazafelé.

– Kísérjük el! – kiáltott Weisz, aki eddig egy szót se szólt.

És ez az ötlet mindenkinek megtetszett.

– Kísérjük el! – kiáltotta mindenki és már szedelőztek is fel. A
zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba és az egész raj a
szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a saját
teste melegéből is adjon neki valamit és sietve vitte hazafelé.

A Pál-utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk
borúlt az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat és boltokból erős világosság
áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve mentek a
dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, mikor ez a különös menet
mellettük elhaladt. Elől egy sovány, szőke kis asszony, aki kisírt
szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kis gyereket, akinek csak az
orra látszott ki egy nagy kendőből – s mögöttük egy sereg katonásan
lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma piros-zöld sapkával
a fején.

Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan
nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos is,
aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban szokta
megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve a vidám
mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az ő szemükben,
hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb csirkefogója sem.

A Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a
hadsereggel törődjék. A Rákos-utcai kis ház kapujánál azonban kénytelen
volt megállani, mielőtt belépett volna rajta, mert a kis fia
megbicsakolta magát és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta volna
húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából és oda állt a fiúk
elé.

– Szerbusztok, – mondta.

Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt anyjával
a sötét kapualjában. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban
világosság gyúlt ki. És csönd lett.

A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdúlt a ház elől.
Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, bámultak be az udvarra, arra a kis
világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába.
Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele azt mondta:

– Mi lesz?

És erre ketten-hárman elindúltak a sötét kis utcán az Üllői-út felé.
Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös szél járta
az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg lehelletét
hozza a hegyekről.

Majd másik csoport indúlt meg, le a Ferencváros felé. Végre nem maradt a
kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett, várta, hogy
Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdúlt, szerényen megszólalt:

– Jössz?

Boka csöndesen mondta:

– Nem.

– Maradsz?

– Igen.

– Hát… akkor szerbusz.

És elment szép lassan, csoszogva, ő is. Boka utána nézett és látta, hogy
vissza-visszafordúl. Majd a sarkon eltünt. És a kis Rákos-utca, mely
szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői-út mellett, most
sötétben, csöndben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig s erősen
zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra
egymásután végig csörgött valamennyi, mintha valami titkos csörömpölő
jelet adtak volna egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e
pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a
tábornok. És mikor Boka János, a tábornok szétnézett az utcán és látta,
hogy egyedűl van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka János, a
tábornok neki dőlt a kapu félfájának és keservesen, szívből, amúgy
istenigazában sírvafakadt.

Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük se mert kimondani. Ő is látta, mint
pusztúl az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek
a vége s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy
győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias,
komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt és egyre ezt
mondogatta:

– Kis barátom… édes jó barátom… édes jó kis kapitányom…

Arra jött egy ember és rászólt:

– Mit sírsz, kis fiú?

De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és ott hagyta. Aztán egy
szegény asszony jött, nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt.
Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke
jött s befordúlt a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte:

– Te vagy az, Boka János?

Boka ránézett:

– Én vagyok, Nemecsek úr.

A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahova próbálni
vitte a fércelt ruhát. De ez az ember már értette Bokát. Ez se azt nem
kérdezte tőle: «Mit sírsz, kis fiú?» – se meg nem bámúlta, hanem odament
melléje, megölelte okos kis fejét és versenyt kezdett vele sírni. Úgy,
hogy fölébresztette Bokában a tábornokot.

– Ne sírjon, Nemecsek úr, – mondta a szabónak.

A szabó megtörűlte a szemét a kezefejével és intett egyet a levegőbe.
Mintha azt mondta volna: «Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit
kipityeregtem magamat.»

– Isten megáldjon, kis fiam, – mondta a tábornoknak. – Eridj szépen
haza.

És bement az udvarba.

Most aztán Boka is megtörűlte a szemét és nagyot sóhajtott. Körűlnézett
az utcán és hazafelé akart indúlni. De mintha valami nem eresztette
volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy érezte, mintha szent,
komoly kötelessége volna most itt maradni és díszőrséget állani a
haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán
átment a túlsó oldalra és onnan nézte a kis házat.

Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. «Valami munkás
megy hazafelé», – gondolta és lehorgasztott fővel sétált a túlsó
oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha nem
jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy se
tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.

A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott, mintha
az, aki jön, meglassította volna a járását. Óvatosan ment egy fekete
árny a házak tövében s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett a kapun.
Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt.
Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt s mikor először ért az
egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka oda
nézett. A kabát alól vörösing villant elő.

Áts Feri volt.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először
álltak egymással szemtől-szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt
a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a
lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást.
Aztán Áts Feri megindúlt és tovább járt fel-alá a ház előtt. Soká,
nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét
udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament hozzá Áts Feri, megemelte
a kalapját és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig,
amit a házmester felelt. Azt mondta:

– Rosszul.

És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca
csendjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés.

Áts Feri elindúlt, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett már
mennie. Süvöltött a hideg szél és az egyik hadvezér jobbra ment, a másik
balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem.

És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca, melyben
most már egyedül sétált, uraskodott a szél, megrázva a lámpák üvegjét,
megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét, megríkatva egy-két rozsdás
szélkakast. Befújt minden hasadékon, befújt még abba a kis szobába is,
ahol az asztalnál egy szegény kis szabó űlt, újságpapirosba göngyölt
szalonna mellett, csöndesen vacsorázgatva s ahol egy kis ágyban egy kis
kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot,
meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a
gyerekét:

– Fúj a szél, kis fiam.

A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva
mondta:

– A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj…



IX.

Néhány oldal a Gitt-Egylet nagy könyvéből:

=BEJEGYZÉS=.

«A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk és bejegyezzük őket
ezennel az egyleti nagy könyvbe.

1. §.

A nagy könyv 17-ik oldalán van egy beírás, mely így hangzik: nemecsek
ernő, kis betűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert ezen beírás
tévedésen alapúlt és ezennel a közgyűlés kijelenti, hogy a nevezett
tagot ok nélkül sértette az egylet és ő ezt tisztességesen tűrte, a
háborúban mint valóságos hős vett részt, mely történelmi tény. Az egylet
ezért kijelenti, hogy a multkori beírás az egylet hibája és hogy ezennel
a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagy betűvel.

2. §.

Ezennel beírom végig csupa nagy betűvel:

_NEMECSEK ERNŐ_

_Leszik, jegyző_, s. k.

3. §.

A Gitt-Egylet közgyűlése egyhangúlag köszönetet szavaz Boka János
Tábornokunknak azért, mert a tegnapi harcot úgy vezette, mint egy
hadvezér a történelemkönyvben és tiszteletünk jeléül elhatároztuk, hogy
a Gitt-Egylet minden egyes tagja köteles otthon a történelemkönyvében a
168-ik lapon fölülről a 4-ik sorban «Hunyadi János» cím mellé tintával
odaírni: «és Boka János». Ezt azért határoztuk el, mert megérdemli
tőlünk a hadvezér, mert ha ő nem csinálta volna olyan jól, akkor a
vörösingesek megvertek volna minket. És mindenki köteles a «Mohácsi
vész» című fejezetben Tomori érsek neve fölé, mert őtet is megverték,
ceruzával odaírni: «és Áts Ferenc.»

4. §.

Miután Boka János Tábornok tiltakozásunk dacára és erőszakkal lefoglalta
az egyleti vagyont (24 kr.), mert hadi célokra mindenkinek oda kellett
adni amije volt és pedig ebből csak egy trombitát vettek 1 forint
40-ért, pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és 50-ért, mégis
muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja van és pedig
elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat és most már van
két trombita, pedig már egy se kell és ha éppen kell, hát elég egy is,
hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza az egyleti vagyont (24
kr.) és inkább a Tábornok adja el valahol a trombitát, de nekünk a
pénzünk kell (24 kr.), amit ő meg is ígért.

5. §.

Az egyleti elnök, Kolnay Pál ezennel megrovást kap a tagoktól, mert az
egyleti gittet ki hagyta száradni. Miután a vitát jegyzőkönyvbe kell
foglalni, a vitát ezennel jegyzőkönyvbe foglalom:

_Elnök:_ Én a gittet azért nem rágtam, mert a háborúval voltam
elfoglalva.

_Barabás tag:_ Ja, ez nem kifogás.

_Elnök:_ Barabás mindig heccel és én rendreutasítom, én szívesen
megrágom a gittet, mert tudom, mi a tisztesség és azért vagyok elnök,
hogy rágjam az alapszabályok szerint, de heccelni nem hagyom magamat.

_Barabás tag:_ Én nem heccelek senkit.

_Elnök:_ De heccelsz.

_Barabás tag:_ De nem.

_Elnök:_ De igen.

_Barabás tag:_ De nem.

_Elnök:_ Jó, legyen tied az utolsó.

_Richter tag:_ Tisztelt egylet! Én azt indítványozom, hogy az elnök
ellen írjunk be a nagy könyvbe egy megrovást, mert elmulasztotta a
kötelességét.

_A tagok:_ Úgy van! Úgy van!

_Elnök:_ Én csak arra hivatkozom, hogy most az egyszer bocsásson még meg
nekem az egylet, legalább azért, mert tegnap olyan jól harcoltam, mint
egy vad oroszlán és én voltam a hadsegéd és én a legnagyobb veszélyben
kirohantam a sáncra és lenyomott a földre az ellenség és szenvedtem a
birodalomért, hát most mért szenvedjek még külön is, mert nem rágtam meg
a gittet.

_Barabás tag:_ Az más.

_Elnök:_ Az nem más.

_Barabás tag:_ De más.

_Elnök:_ De nem.

_Barabás tag:_ De igen.

_Elnök:_ Jó, legyen tied az utolsó.

_Richter tag:_ Kérem indítványom elfogadását.

_Egylet:_ Elfogadjuk, elfogadjuk.

_A baloldalon:_ De nem fogadjuk el.

_Elnök:_ Szavazzunk.

_Barabás tag:_ Kérek névszerinti szavazást.

_Elnök:_ Névszerinti szavazás.

Szavazás megejtetik.

_Elnök:_ Három szótöbbséggel kimondta az egylet, hogy Kolnay Pál elnök
megrovásban részesül. Ez disznóság.

_Barabás tag:_ Az elnöknek nincs joga gorombáskodni a szótöbbséggel.

_Elnök:_ De van.

_Barabás tag:_ De nincs.

_Elnök:_ De van.

_Barabás tag:_ De nincs.

_Elnök:_ Jó, legyen tied az utolsó!

A napirendnek nem lévén több pontja, elnök az ülést bezárja.

Aláírva:

_Leszik_, jegyző s. k.

_Kolnay_, elnök s. k. még most is fenntartom, hogy disznóság.



X.

A Rákos-utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is, akik
rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most
lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt. A cselédek hátra
vitték porolni a ruhát, meg a szőnyeget az udvar legvégébe és ott is
csak kíméletesen bántak velük, csakhogy a beteg meg ne hallja a lármát.
Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak volna
azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük…

És be-benéztek a lakók az üvegajtón:

– Hogy van a kis fiú?

Mindenik ezt a választ kapta:

– Rosszul, nagyon rosszul.

A jó asszonyok hoztak egyet-mást:

– Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort…

Vagy:

– Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle…

A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a
jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony nem
nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:

– Nem eszik szegényke, már két napja alig hogy belé tudjuk önteni azt a
pár kanál tejecskét.

Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott
haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába és nem is kérdezett
semmit a feleségétől.

Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten
értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó le se
tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.

Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kis fiú
feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál-utca egykor vidám
közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az
arca beesett. Nem volt halavány és talán éppen az volt a dologban
szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság
volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül
égette.

Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik sok
bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem
sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel és a földet nézték. Aztán
nagycsöndesen megkérdezte a szabó:

– Alszik?

Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent.
Mert most már úgy feküdt az ágyban a kis fiú, hogy még azt se lehetett
tudni: alszik-e vagy ébren van.

Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől.

– Talán a doktor, – súgta az asszony.

A férje küldte:

– Nyiss ajtót.

Az asszony kiment és ajtót nyitott. Boka állott a küszöbön. Az asszonyka
arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját meglátta.

– Bejöhetek?

– Be, fiam.

Bejött.

– Hogy van?

– Sehogy.

– Rosszúl?

Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána. És
most hárman állottak az ágy mellett és hárman nem szóltak egy szót sem.
S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg mintha megérezte volna,
hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen, lassan kinyitotta a
szemét. Előbb az apjára nézett nagyszomorúan, aztán az anyjára. Mikor
azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott. Alig hallható, gyönge
hangon mondta neki:

– Te itt vagy, Boka?

Boka közelebb lépett az ágyhoz.

– Itt vagyok.

– Itt is maradsz?

– Itt.

– Egészen addig, amíg meghalok?

Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán
mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor
már háttal fordúlva állott és a köténye csücskét valahova a szeme
közelébe emelte.

[Illustration: «Egészen addig, amíg meghalok?»]

– Bolondot beszélsz, fiam, – mondta a szabó és köszörülte a torkát. –
Khm! Khm! Bolondot beszélsz.

De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott.
Bokára nézett és intett a fejével az apja felé.

– Ezek nem tudják, – mondta.

Most már Boka is megszólalt:

– Dehogy nem tudják. Jobban tudják, mint te.

Megmozdúlt, valahogyan nagynehezen föltápászkodott a vánkosáról és
felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját a
levegőbe és komolyan mondta:

– Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom,
hogy meghalok.

– Nem igaz.

– Azt mondtad: nem igaz?

– Azt.

Szigorúan nézett rá:

– Hát én hazudok talán?

Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De
ő ezuttal szigorú volt és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki.
Tekintélyes arcot vágott és kijelentette:

– Hát szavamat adom neked, hogy meghalok.

A házmesterné dugta be a fejét az ajtón:

– Asszonyság… az orvos.

Bejött az orvos és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon
szigorú öreg ember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván
biccentett egyet a fejével és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a fiú
kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta a fejét
és hallgatózott. Az asszony nem állta meg hogy meg ne kérdezze:

– Kérem… doktor úr… rosszabbul van?

Most szólt először az orvos:

– Nem.

De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az
asszonyra. Aztán vette a kalapját és indúlt. A szabó szolgálatkészen
szaladt ajtót nyitni neki:

– Kikisérem, doktor úr.

Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy
csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az,
mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót. Most
mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos arca.

[Illustration: «Ez a kis fiú nem éri meg a reggelt.»]

– Nemecsek úr, – mondta neki, – maga férfiember, én magával őszintén
fogok beszélni.

A szabó lehajtotta a fejét.

– Ez a kis fiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét se.

Meg se mozdúlt a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán
bólingatni a fejével.

– Azért mondom, – folytatta az orvos, – mert maga szegény ember és baj
volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát… jó lesz, ha… ha gondoskodik… ha
gondoskodik arról… amiről ilyenkor gondoskodni szokás…

Nézte még egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette kezét.

– Isten áldja meg. Egy óra mulva visszajövök.

A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha tisztára
súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment. Csak egyre az
kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami olyanról kell
gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Mit értett ez alatt az
orvos? Csak nem koporsót?

Betámolygott a szobába és leült egy székre. Nem lehet szavát venni,
hiába ment hozzá a felesége:

– Mit mondott a doktor?

Csak bólogatott, bólogatott.

Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kis fiú arcán. Bokához
fordult:

– Te, János. Gyere ide.

Odament hozzá.

– Ülj ide az ágyam szélére. Mersz?

– Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék?

– Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor te éppen itt
ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem, hogy
meghalok, akkor én előbb szólok.

Odaült mellé.

– No, mit akarsz?

– Te, – mondta a kis fiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva, mintha
valami nagy titkot mondana neki, – mi lett a vörös-ingesekkel?

– Megvertük őket.

– De aztán?

– Aztán hazamentek a fűvészkertbe és gyűlést tartottak. Vártak egészen
késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást és elmentek
haza.

– Hát mért nem jött Áts Feri?

– Mert szégyelte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről,
mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak.
Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt.

– Itt?

– Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e.

Erre nagyon büszke lett Nemecsek. Nem hitt a füleinek:

– Ő maga?

– Ő maga.

Jól esett neki. Boka folytatta:

– Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten és nagy lármát csaptak.
Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit és
csak ketten voltak az ő pártján: a Vendauer meg a Szebenics. És a
Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér
lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről és vezérré
választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt?

– Mi?

– Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek és megvolt az új vezér,
akkor odament a szigetre a fűvészkerti őr és azt mondta nekik, hogy az
igazgató ezt a lármát nem tűri tovább és kidobta őket a kertből. A
szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra.

Ezen szívből nevetett a kapitány.

– Na ez jó, – mondta. – És honnan tudod.

– Kolnay mesélte. Most, mikor ide jöttem, találkoztam vele. Ment a
grundra, mert megint közgyűlése van a gitt-egyletnek.

Erre a szóra elfintorította az arcát a kis fiú.

Halkan mondta:

– Ezeket már nem szeretem. Ezek kis betűvel írták a nevemet.

Boka sietett megnyugtatni:

– Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagy betűvel
írták be a nagy könyvbe a nevedet.

Nemecsek tagadólag rázta a fejét:

– Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok és meg
akarsz vigasztalni.

– Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom, hogy
igaz.

A kis szőke megint fölemelte sovány ujjacskáját a levegőbe:

– Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvígasztalj.

– De…

– Ne beszélj!

Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében
rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt az.
Boka mosolyogva tűrte.

– Jó, – mondta, – ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad.
Külön díszokiratot csináltak a számodra és mindjárt itt lesznek vele.
Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.

De a kis szőke még most se hitte:

– Ha majd látom, akkor elhiszem!

Boka vállat vont. Azt gondolta magában: «Még jobb is, hogy nem hiszi,
legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket.»

De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon bántotta
szegényt ez az igazságtalanság, amit a gitt-egylet vele szemben
elkövetett. Önmagát ingerelte.

– Látod, – mondta, – amit ezek velem elkövettek, az csúnyaság volt!

Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz. Sőt
mikor megkérdezte tőle:

– Úgy-e, igazam van?

Ráhagyta:

– Igazad van.

– Pedig, – mondta Nemecsek és felült a párnájára, – pedig én úgy
harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a
grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé
úgyis soha nem látom a grundot.

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem
látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent
ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az «édes grundot» ne kellett
volna itt hagynia.

És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a
gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg,
hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem
engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál-utcába, az erődök alá, a kunyhó
mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa,
amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy
selyemhernyó-tenyészete volt otthon és azoknak kellett az eperfalevél és
Csele gigerli volt és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással
tönkretenni és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a
közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött s fújta
a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat
alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az
ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor neki megy a hasábfának
és apróra metéli.

Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott: A grundra akarok
menni!

És mivel senki se felelt erre a kiáltásra, megismételte, de most már
dacosabban, követelő hangon:

– El akarok menni a grundra!

Boka megfogta a kezét:

– Majd eljösz, a jövő héten, ha meggyógyulsz, megint eljösz.

– De nem! – erősködött. – Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok rám
a ruhámat és én fölteszem a fejemre a Pál-utcai sapkát.

A párnája alá nyúlt és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a laposra
nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált meg. Föltette
a fejére.

– Adjátok rám a ruhámat!

Az apja búsan mondta:

– Majd ha meggyógyulsz, Ernő.

De most már nem lehetett bírni vele. Ahogy beteg tüdeje bírta, kiabált:

– Én nem gyógyulok meg!

És miután ezt parancsolólag mondta, senki se mondott neki ellent.

– Nem gyógyulok meg! – kiáltotta. – Ti hazudtok nekem, mert én jól
tudom, hogy meghalok és én ott halok meg, ahol nekem tetszik! Én ki
akarok menni a grundra!

Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá rábeszélték,
csitították, magyarázták neki:

– Most nem lehet…

– Csúnya az idő…

– Majd a jövő héten…

És most visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek az okos
szemébe mondani:

– Majd ha meggyógyulsz.

De minden szóra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek, melegen,
fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős sugarú tavaszi
nap, amitől minden életet kap s amitől csak éppen Nemecsek Ernő nem
tudta visszakapni az életet.

És valósággal elöntötte a láz a kis fiút. Bolondul hadonászott, piros
volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt:

– A grund – kiáltotta – az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok,
mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!

Künn kopogtattak. Az asszony kiment.

– Kérlek, – mondta az urának – Csetneky úr van itt.

A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok volt, a
ki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta, idegesen
szólt:

– Mi van a dupla-sorgombos barna ruhámmal?

Belülről hallatszott a szomorú szónoklat:

– Harsogott a trombita… és csupa por volt a grund… Előre! Előre!

– Kérem, – mondta a szabó, – ha tetszik, most felpróbálhatja a nagyságos
úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék… ezer bocsánat…
mert a kis fiam nagyon beteg… benn fekszik…

– Előre! Előre! – hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang. –
Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elől megy Áts Feri
az ezüst lándzsával… most mindjárt a vízbe fognak dobni!

Csetneky úr figyelt:

– Mi az?

– Kiabál szegényke.

– Hátha beteg, minek kiabál?

A szabó vállat vont:

– Már nem is beteg az, kérem… a végét járja… lázában beszél az
istenadta…

És kihozta a szobából a dupla-sorgombos barna kabátot, mely fehér
szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott:

– A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek… már itt is vannak!
Trombitás, fújd meg a trombitát!

Tölcsért csinált a kezéből:

– Tratá… trará… tratatá!

És rákiáltott Bokára:

– Te is fújjad!

És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből és most már ketten
trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang, meg egy másik,
egészséges hang, amely azonban oly szomorúan hangzott. Bokának már a
torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül állta és úgy tett,
mintha neki is örömet okozna, mikor fújja.

– Sajnálom, – mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött, – de
nekem nagy szükségem van a barna ruhára.

– Tratá! Tratá! – hangzott a szobából.

A szabó ráadta a kabátot. És csöndesen kezdett beszélgetni:

– A hóna alatt vág.

– Igenis kérem.

(– Tratá! Tratá!)

– Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd lejebb, mert szeretem, ha a
vasalás szépen kifekszik a mellre.

– Igenis, nagyságos úr.

(– Teljes roham! Előre!)

– És az ujja mintha egy kicsit rövid volna.

– Nem gondolom.

– De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját, ez a
maga baja!

– Dehogy ez az én bajom! – gondolta a szabó és megjegyezte a krétával a
kabát ujját.

Benn pedig nőttön-nőtt a lárma.

– Haha! – kiáltott a gyerekhang – hát itt vagy? Most itt állsz előttem!
Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most! Lássuk, ki az
erősebb?

– Vattát tegyen bele, – mondta Csetneky úr. – A vállába egy kicsit és a
mellre egy kicsit, jobbról-balról.

– Puff! (Földhöz vágtalak!)

Csetneky úr levetette a barna kabátot és a szabó rásegítette azt, amiben
jött.

– Mikor lesz készen?

– Holnapután.

– Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét mulva kapjam meg.
Van most egyéb dolga is?

– Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram.

Csetneky úr vállat vont:

– Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára
szükségem van és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal.

A szabó sóhajtott egyet:

– Hát majd hozzálátok.

– Ásszolgája! – mondta Csetneky úr és vígan távozott. Még az ajtóból
egyszer visszakiáltott:

[Illustration: «Sajnálom, de nagy szükségem van a kabátomra.»]

– De rögtön üljön neki!

A szabó megfogta a szép barna kabátot és arra gondolt, amit az orvos
mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát
jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit majd
ezért a barna kabátért kap. Talán az asztaloshoz vándorol ez a néhány
forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És Csetneky
úr büszkén fog feszíteni a dunaparti korzón az új ruhájában.

Visszament a szobába és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már oda se
nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy hamarosan
végezzen a munkával, mert a munka mindenképen sietős volt. Csetneky
úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett.

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott és
felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején
kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már
hörögve beszélt és a tekintete valahol a semmiben révedezett:

– Jelentem alásan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért,
kérem az előléptetést! Úgy nézzenek rám, hogy én most már kapitány
vagyok! Én harcoltam a hazáért és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará!
Fújjad, Kolnay!

Félkezével belekapaszkodott az ágya fejébe:

– Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány
leszel, Janó! És neked nem fogják kis betűvel írni a nevedet! Pfuj!
Rossz szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet
szeretett és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész
gitt-egylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből!

Csöndesen tette hozzá:

– Kérem jegyzőkönyvbe venni.

És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem
hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a
gyűszű. Az ágyra nem nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha
oda talál nézni, egyszeribe elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja a
Csetneky úr finom barna kabátját és odaborul a kis fia mellé.

Most leült az ágyban a kapitány és hallgatagon nézte a paplant.

Boka halkan kérdezte:

– Fáradt vagy?

Nem felelt. Boka betakargatta. Az anyja megigazította feje alatt a
párnát:

– Most maradj csöndben. Pihenj.

Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó
arcot vágott. Azt mondta neki:

– Apa…

– Nem, nem, – szólt fojtott hangon a tábornok, – én nem vagyok az apa…
nem ismersz? Én Boka János vagyok.

Fáradt hangon, értelmetlenül mondta utána a beteg:

– Én… Boka… János… vagyok… Most hosszas csönd lett. A kis fiú lehunyta a
szemét s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha minden szomorú ember minden
fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.

Csönd volt.

– Talán el fog aludni, – súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt a
lábán a sok virrasztástól.

– Hagyjuk, – felelt suttogva Boka.

Félre ültek, egy kopott zöld divánra. Most a szabó is abbahagyta a
munkát, letette a térdére a barna kabátot s lehajtotta a fejét az
alacsony asztalra. Mindenki hallgatott. És álmos csönd volt, a légy
röpülését is meg lehetett volna hallani.

Az ablakon át gyermekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek
lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre
ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva
mondta valaki:

– Barabás.

Fölkelt és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját
kinyitotta és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó
Pál-utcai fiú állott félénken az ajtó közelében.

– Ti vagytok?

– Igen, – suttogta Weisz. Itt van az egész gitt-egylet.

– Mit akartok?

– Hoztunk neki egy dísz-okiratot, amelyikben piros tintával le van írva,
hogy az egylet bocsánatot kér tőle és hogy a nagykönyvbe csupa nagy
betűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az egész
küldöttség.

Boka a fejét csóválta:

– Hát nem tudtatok előbb jönni?

– Miért?

– Mert most alszik.

A küldöttség tagjai egymásra néztek.

– Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki legyen
a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a Weiszt
megválasztottuk.

Az asszony jelent meg a küszöbön.

– Nem alszik, – mondta – most félrebeszél.

A fiúk mereven álltak. Mind meg voltak döbbenve.

– Gyertek be, fiúcskák, – mondta az asszony – talán föleszmél szegényke,
ha benneteket meglát.

És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel,
mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették a
kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó, már
mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán tisztességtudóan, nagyranyílt
szemmel. A szabót nézték, meg az ágyát nézték. A szabó még erre sem
emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott. Nem sírt. Csak már
nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány,
nehezen, mélyen lélegzett, vékonyszélű kis szája nyitva volt. De nem
ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi
szemmel nem is lehet látni.

Az asszony tolta előre a fiúkat:

– Menjetek oda hozzá.

Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik bátorította
a másikat:

– Eredj te.

– Te menj előre.

Barabás szólt:

– Te vagy a küldöttségi elnök.

És Weisz erre szép lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak
mögéje. A kis fiú rájuk se nézett.

– Beszélj, – súgta Barabás.

És Weisz remegő hangon kezdte:

– Te… Nemecsek…

De nem hallotta Nemecsek. Lihegett és merően nézett a fal felé.

– Nemecsek! – ismételte Weisz és már a torkán volt a sírás. Barabás a
fülébe súgott:

– Ne bőgj.

– Nem bőgök, – felelt Weisz és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás
nélkül. Aztán összeszedte magát.

– Mélyen tisztelt kapitány úr! – kezdte a beszédet és egy írást húzott
elő a zsebéből. – Midőn itt megjelentünk… és én mint elnök… ezennel az
egylet nevében… mert mi tévedtünk… és mi mind tetőled most bocsánatot
kérünk… és ebben a dísz-okiratban… itt le van írva az egész…

Hátra fordult. Már két könycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos
hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden
kincséért sem.

– Jegyző úr, – sugta hátra – adja ide az egyleti könyvet.

Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy szélére
és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a «Bejegyzés» volt.

– Ide nézz, – mondta a betegnek – ez az.

A beteg szeme azonban lassan lecsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint
szólt:

– Nézd meg.

Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. Az asszony reszketve
tört magának útat a fiúk közt. Ráhajolt a gyermekére.

– Te, – mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének, –
ez nem lélekzik…

A mellére hajtotta a fejét.

[Illustration: «Nézd meg.»]

– Te! – kiáltott most hangosan, nem törődve semmivel. – Nem lélekzik!

A fiúk hátra húzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan
egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy
Weisz fellapozta.

Az asszony most már sivított:

– Te! Hideg a keze!

És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani
lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a zsámolyon,
fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett. Csöndesen, alig
hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak. És a válla
rángatózott a sírástól. És még most is vigyázott szegény a Csetneky úr
barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről, hogy a könnyei rá ne
folyjanak.

Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán letérdelt
az ágya elé, a kis párnába temette az arcát és ő is zokogni kezdett.
Nemecsek Ernő gitt-egyleti titkár, a Pál-utcai grund kapitánya pedig
örök csöndességben, falfehéren, lehúnyt szemmel feküdt hanyatt az ágyban
s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát és semmit nem hall,
ami körülötte történik, mert a Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért
eljöttek az angyalok és elvitték oda, ahol csak az olyanok hallanak édes
muzsikát és látnak fényes tündöklést, mint amilyen Nemecsek kapitány
volt.

– Későn jöttünk, – súgta Barabás.

Boka a szoba közepén állott és lehorgasztotta a fejét. Még az imént,
néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta
visszafojtani a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a
szemébe, hogy nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen
ürességgel a lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elől Weisz,
kezében a dísz-okirattal, amit Nemecsek már nem láthatott.

Odament hozzájuk:

– Menjetek szépen haza.

És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen,
ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon.
Egymásután somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a
napfényes udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt
utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy mellé
és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett az ágyra és
a csöndes kis kapitányra.

Aztán kiment ő is, a többiek után, a napfényes udvarra, amelynek gyatra
fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a
madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a
pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek
egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen
dolgon, amit most láttak először életükben.

*

Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert
holnap nehéz nap következett. Nagy latin lecke. És már régóta nem
felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt
kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt és elment
hazulról.

Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál-utcát meg az
ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy viszont kell
látnia a grundot a mai szomorú napon.

De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre.

Az Üllői-út…

Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére a
fűvészkertbe.

A Köztelek-utca…

Emlékezett rá, mikor egyszer, délben, iskola után megállottak ennek a
kis utcának a közepén és Nemecsek nagykomolyan előadta, mint vették el
az előttevaló napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat. Csónakos
meg a dohánygyárhoz ment és a pinceablak vasrostélyáról dohányport
szippantott fel. Hogy tüszköltek!

A Múzeum környéke…

Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot,
annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán
egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül,
egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére. Sietett,
hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát az ő
birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét
elárasztotta. A Mária-utcában már oly tisztán érezte ezt s hogy szaladni
kezdett, csakhogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre sötétedő
alkonyatban a sarokra ért és meglátta a jól ismert szürke palánkot,
megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt miért sietnie,
most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund felé, melynek kis
ajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt, a deszkapalánkhoz támaszkodva
pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett feléje:

– Megvertung őket!

Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó tűzbe jött:

– Megvertung… Kidobtung… Kikergetung…

– Igen – mondta csöndesen a tábornok.

Aztán megállt a tót előtt, kis ideig hallgatott, majd ezt mondta:

– Tudja-e, Janó, mi történt?

– Mi?

– Meghalt a Nemecsek.

A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából.

– Melyik az a Nemecsek? – kérdezte.

– Az a kis szőke.

– Aha! – mondta a tót és visszatette a pipát a szájába. – Szeginy.

Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres darab
városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanuja. Lassan végig ment
rajta és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon a harc
nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes darabjai
leomlottak, mikor másztak elő az árokból a fiúk.

És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön az
erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját külön
puskaporukkal: homokkal.

Leült a földhányásra a tábornok és a tenyerére támasztotta az állát.
Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta a
reggelt, amikor a szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is
pihent és a kis ház aludt a rügyező vadszőlő-indák között. Messziről,
mintha álomban hangzott volna, ide hallatszott a város robaja. Kocsik
robogtak, emberek kiáltottak innen-onnan és egy szomszéd ház valamelyik
hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt s ahol már égett a lámpa,
vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt.

Felállott Boka és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a helyen,
ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdanta Dávid Góliáthot.
Lehajolt a földre és úgy kereste a drága lábnyomokat, amelyek épp úgy el
fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja eltűnt ebből a
földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de lábnyomokat nem
látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis lábának a nyomát,
hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek is elbámultak, mikor a
fűvészkerti romban meglátták a cipője nyomát, amely még a Wendauerénél
is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon…

Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először
látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett és lekiáltott rá:

– Félsz, Nemecsek?!

Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap.
Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagynehezen felkapaszkodott a
második számú erődre és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem látta,
senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken és talán ki is
sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni.

Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről és két kis sötét
alakot látott meg a kunyhó előtt. A sötétben nem ismerte meg őket s
figyelt, hogy vajjon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e a hangjukról.

A két fiú csöndesen beszélt egymással.

– Te, Barabás, – mondta az egyik – hát most itt vagyunk ezen a helyen,
ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.

Hallgattak. Azután ez hallatszott:

– Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme
annak, hogy mi haragudjunk egymásra.

– Jó, – mondta meghatottan Barabás, – én kibékülök veled. Úgyis azért
jöttünk ide.

Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben és mindenik azt várta,
hogy a másik kezdje a békülést. Végre aztán megszólal Kolnay:

– Hát szerbusz.

Barabás elérzékenyülten felelt:

– Hát szerbusz.

Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy
szót se, csak összeölelkeztek.

Ez is megtörtént. Ez a csoda is megesett. Boka felülről, az erődből
nézte őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg
aztán arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket.

Aztán elindult a Pál-utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve. Azt
mondta Barabás:

– Holnapra sok van latinból.

– Igen, – mondta Kolnay.

– Neked könnyű, – sóhajtott Barabás, – mert te tegnap feleltél. De én
már régen nem feleltem, én rám a napokban rám kerül a sor.

Kolnay ezt mondta:

– Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig
kimarad. Ki van jegyezve a könyved?

– Nincs.

– Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek
most hozzád és kijegyzem a könyvedet.

– Jó.

Íme, ezeknek már a lecke járt a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amért
Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, főképpen pedig
életben maradtak ők is.

Elballagtak, eltüntek az est sötétjében. És most végre egyesegyedül
maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt az
idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.

Lejött az erődből és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót a
Pál-utcai kis kapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva szaladt
mellette a Hektor. Megvárta őket.

– Na? – mondta a tót. – Ifiúr nem hazamegy?

– De már megyek, – felelte Boka.

Megint vigyorgott a tót:

– Otthon jó meleg vacsora.

– Jó meleg vacsora, – ismételte gépiesen Boka és arra gondolt, hogy a
Rákos-utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában a
két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák
égnek. És ott van a Csetneky úr dupla-sorgombos szép barna kabátja.

Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba. A deszkafalhoz támasztva
furcsa eszközöket látott meg. Kerek piros-fehér bádogtáblát, olyanféle
korongot, aminőt a vasuti őrök tartanak a rúdjánál fogva, mikor a
gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg egy háromlábú alkotmányt,
amelynek a tetején sárgaréz-cső volt. Meg fehérre festett karókat…

– Mi ez? – kérdezte.

Janó benézett:

– Ez? Ez mérnök úré.

– Milyen mérnök úré?

– Építészmérnök úré.

Bokának rettenetesen megdobbant a szíve:

– Építészmérnök? Mit akar az itt?

Janó szippantott egyet a pipából:

– Építeni fognak.

– Itt?

– Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince…
fundamentum…

– Mi!? – kiáltott Boka. – Ide házat építenek?

– Házat, – mondta egykedvűen a tót, – nagy háromemeletes házat… akié a
grund, az csináltatja házat. És bement a kunyhóba.

Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szemeiből a könnyek.
Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a
hűtelen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel
védtek meg s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy
bérkaszárnyát vegyen a hátára, örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el,
örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét
összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás
vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gitt-egylet
bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem,
hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.

És másnap, amikor az egész osztály néma, ünnepi csöndben ült a helyén és
Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a
katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg
Nemecsek Ernőről és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután
három órakor valamennyien fekete, vagy legalább is sötét ruhában
gyülekezzenek a Rákos-utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a
padra és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés
arról, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindnyájan küzdő,
hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.