Title: Muzsika: Elbeszélések
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Muzsika: Elbeszélések" ***


MUZSIKA

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

MOLNÁR FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1908

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



Muzsika.

Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar,
de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg
nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb,
mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre.

A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a
leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan
hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni
szokott.

Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba.

– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk.

Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a
templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag
ura és a gazdag ur hozatta az orgonát.

Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap
választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez
próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki
elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti
ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van,
évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur.

A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P.
J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a
hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel
akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki,
milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor
fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre.

Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó
magától ment el este a leányhoz.

– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék
Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak
lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit
még a nyakkendő, vagy más egyéb.

De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő
beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább
sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most
az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy
hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most
máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud
örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő
ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a
«csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már
nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen
csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az
a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó
ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik:
valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a
násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol,
s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől
megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama,
s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává
szabadul.

A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a
falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a
virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó
szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy
sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó.
Leszól:

– Ne olyan közel.

A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül.

– Itt jó lesz?

– Jó.

Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte
lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol.
Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a
sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány
szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás
szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó
vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos
keze alig látszik ki a vasból.

– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó
tüzbe jött!

Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a
kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes
dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember
este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek
nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép
Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A
tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani.
Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön?

Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag
édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a
lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most
megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene
bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem
bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a
tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos
tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden
esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon.

– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember…
szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?

És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven
beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis
templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt
nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a
muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával?
Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a
templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez
tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez
nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon
át? Mi ez?

Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha
mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő
pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint
rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust
benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél
az orgonán.

Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a
napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög
most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik
együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a
soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros
szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna
szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni,
kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk!

A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának
a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha
Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab
gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti.

A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön
és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a
templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a
kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a
muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp
most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is
szerepelnek ez irásban többé.

Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még
ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte
várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a
finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a
tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány,
az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a
füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép
Lajos kétszáz évig fog élni.

Több semmi nem történik, ez volt az egész.



Altató mese.

(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis
gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt
szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét
élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy
mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.)


I.

A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy
Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott,
sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de
azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége
egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált,
s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte
Závoczkit, a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára
piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a
spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a
csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb
cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a
tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele
maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még
tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig
már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé
nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép
kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette.

Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó
volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a
többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a
mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a tolonczházba és
ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy
nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy
ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a
tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták.
Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen
szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!

Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt
a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie
vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan:

– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette.

És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki
pedig fölemelte az öklét:

– Ne sirj, mert összetörlek!

Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka
keservesen sirt. A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a
tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani.
Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt
egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról
megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt,
véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára.

Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy
árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már
esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta
róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit,
mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat,
hogy abbahagyja a játékot.

– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból.

– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes
pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább!

A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van,
és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan,
mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban.

Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl
oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni
Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a
munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé
lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a
pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a
pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos
dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.

Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két
könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán
elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez
volt a felesége neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé
forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar
Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a
zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell,
hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller
Julia! Zeller Julia!


II.

Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi
érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete
ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a
fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja
kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten
nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia
bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta
is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm
Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm
Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy
sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a
rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is
lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a
temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy
volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni.

Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt
ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden
este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a
rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így
jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a
gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek
mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott
megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a
paradicsomba is megy közülük sok.

Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a
nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a
Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy
szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem
látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment
velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház
felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig
hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak,
majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy
valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen
rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben
forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt
Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki
ezentul semmi.

Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy
hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad
dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy
pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a
hivatalnok elé került.

– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek
rubrikáiba irt.

– Závoczki Endre.

– Hány éves?

– Harminczkettő.

– Születési helye?

Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy
szólt:

– Születési helye? Ismeretlen?

Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok:

– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az
életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie,
mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem magától
hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön.
Feleljen.

És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt:

– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam,
hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez
nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már
köszönöm, itt is maradok.

Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok
szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből
kiállott.

– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a
rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az
uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván:
Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg
zsalu!

Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés
nyelét, hogy ki ne essék a szivéből.


III.

Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az,
hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős
rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja
az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt
és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle
terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a
gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor
egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől
megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki
szólásra jelentkezett:

– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra
valamiért, a mit ott felejtettem?

– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül
a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék.

Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott
neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott.
Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről
ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép
lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem
ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a
ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult.

A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott
egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött.
Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak
megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az
ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és
kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi
hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az
arcza.

Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy
kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön
megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte:

– Mit akar?

Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a
szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet
vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt
kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy
elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott
dobálózni.

– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok…

És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett.
Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt:

– Menjen innen.

Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja
az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit
elöntötte mind az a sok harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott
benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a
kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az
ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az
ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a
haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan
nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult
tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a
meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a
halálba.

Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott
már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő
lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni
kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a
markába nyomták a kését. Ráorditottak:

– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról
visszamegy megverni a gyerekét!

Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott
egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották
a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol
az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt
Závoczkival.

A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához:

– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott,
hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a
szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az
ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant.

Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon
szólt:

– És aztán?

– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de
nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges,
durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv.

– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt.

És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig
meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom.



Sirokkó.


I.

Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott.
Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában
nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és
a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit
csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet
a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette
magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban,
melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám:
olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart
szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki
a vad végtelennek.

A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a
május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a
május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles
márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami
furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot,
hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze
kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos
fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával
sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy
a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon
ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután
félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki
mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi
szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros.
A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama
partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A
leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a
csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi
tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll,
hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi
hunyja be előbb a szemét.

A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák
ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt
nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette
körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még
emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a
mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések
hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A
pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát
a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita
viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a
karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a
fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az
első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan.
Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven
sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul,
balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki
annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi.

Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant
meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a
szemét.


II.

A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé
tántorgott benne, s a csónak billegett alatta.

– Jaj! – mondta a leány a parton.

A fiu félt és a leány sikoltott.

Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és
a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott
és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s
akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év
mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind
a ketten.

– Én evezek – mondta a leány.

– Nem. Majd én.

– Tudsz?

– Hogyne!

– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e?

– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja
hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü
könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül
veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett
rendíthetetlen hittel.

És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu
ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt
éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a
konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés
következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal
ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány
arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két
vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek,
a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A
fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték
magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu
hátra-hátranézett, irányért.

– Csak előre, neki! – mondta a leány.

És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve
iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy
evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton
megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol
szállott a völgyekre.

De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt,
mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám
semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy
vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő
birkózott vele.

Meleg volt.

– Mi ez? – mondta szorongva a leány.

A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a
kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott
az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok
folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s
az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott
a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe
ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus
eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit
a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva,
máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos
könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán.

A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát,
mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a
csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De
megtántorodott és hirtelen leült.

– A sirokkó, – mondta.

Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi
legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása:

– Számum!

És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a
sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a
trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a
csónakon és nekilátott a munkának.

– Visszamegyünk!


III.

De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi
méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden
rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem,
titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor
rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az
ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert,
végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális
szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni,
mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a
gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik,
kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában
véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha
nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a
partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti.
Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És
langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat
falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem
mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger
reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed,
mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az
egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat
s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a
fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi
király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás,
csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu
bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét
kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei
ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér
el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s
vársz.

És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy
nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze
meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg
a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején
volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a
hullám, csak vitte.

A leány megijedt.

– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér
leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az
ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta:

– A mig veled vagyok, nem félek.

Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon
örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint
valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy
viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt,
hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan
sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami
nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor
magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely
gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett
vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha
hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze.

– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé
kinyitotta a száját.

A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy
partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább
meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes
frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami
saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány
is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj
lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár
gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ
el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek,
akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta,
igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a
fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával
evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add,
Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már
sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta,
a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők
viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket.
Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött
gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben
két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is
míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue
reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén
nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes
menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg
együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben
öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne
legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a
tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell
néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem
tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy
emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái.

Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések
rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus
ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek,
s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint
a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről
egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást.

És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az
örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és
elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és
fájdalmasan orditott bele az éjszakába.



Fernande kisasszony kis fia.

Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna
felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak
a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna,
mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a
vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán.

A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a
bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá,
hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan
nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s
a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem
sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy
meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő
reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy
meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán
mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a
magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül
is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz,
hátán a milliónyi ezüst halacskával.

De akkor aztán nagyon megállt.

Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha
igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam
méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan.
A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást
siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé.
És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a
parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén
pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek,
csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul.
Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se
hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se
hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén.
Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi
nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a
szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő
évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így
csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is
válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert
fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes
tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom,
suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem
bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős
hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan
csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát.

Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult.
Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton,
husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S
mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz
fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált.
Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan
ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak
le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna.

Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések,
melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem
nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben
szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök,
kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment
Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet
töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom
katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a
svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis
megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó
Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették,
Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében
elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt
volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült
a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis
korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta
a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy
vonaton.

De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott,
hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei
nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen
szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek
sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis
réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol
arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a
honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most
áll, a kis fiával a karján.

És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét
a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már
meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most
már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta
félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne.

Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó
kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha
bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye,
a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a
gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly
tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben.
Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok.

Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy
rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára
tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és
megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki
nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s
csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe.

A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket.
Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát
félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a
kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember
ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt.
Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt.
Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte.
Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva
tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem
törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt
mondta:

– Adjon Isten, kisasszony.

A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt.

– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok,
kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát.

A kisasszony föllélegzett.

– Halász? – mondta.

– Az.

Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel
megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó
jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt:

– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni?

A leány nem felelt.

– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor
felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök.

Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig
hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember,
most már még halkabban, mint az imént.

– Én elvállalnám a gyereket, kérem.

A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál,
hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond…

– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik
tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg,
hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen.
A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe
akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is
gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint
a császárt.

– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete
semmibe.

– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk
tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél.

Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére
billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a
karima alól, ravaszul.

– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal.

Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte:

– Tessen inkább ideadni.

A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a
kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a
gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne.
Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot.
Hátranézett:

– Hát nekem adja?

A leány csak nézte.

– Nekem adja?

Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta:

– Köszönöm szépen.

Aztán gyanakodva nézett a leányra:

– De elviszem!

A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis
kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt.
Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor
csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment
fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a
leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott
jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a
hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a
csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló
jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a
túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a
kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen.

A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a
kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő
lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete
füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta
a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete
csónakot a fehéringujjas emberrel.



Tavaszi részegség.

Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme nem volna,
ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon
pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél
dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki
bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek
bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső
részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel
felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz
ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy
sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény
ember. Nem volt itt baj azzal, hogy a férfi féltékenység elegendő ok-e
arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy
élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev.
református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy
igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen,
budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő
egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás
álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök
folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny
konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az
utolsó itélet napján.

És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt.
Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az
igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két
cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor
vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral,
semmi egyéb.

Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A
dolog a következőképpen történt.

Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba,
megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját
bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta
el.

– Szép idő van, doktor ur – mondta.

– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon.

Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás
ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában.

– Meleg van, – mondta az öreg nő.

A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta:

– Igen?

Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd
körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő
rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon
szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez fölemelő látvány
volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott,
szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E
pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb
leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal
nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az
ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki:

– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem
bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam
itt a butik küszöbén.

A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta
az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány
most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a
ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam
van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi
lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is
látni másként az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy
merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt
járnak. Sőt tovább megyek: ablakból _fölfelé_ is csak ők néznek, a mi
igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve.

– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás
öreg – de egy olyan jó törkölyt…

Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét.

– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba.

A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt
előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból:

– Szép idő!

Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt
egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a
szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán
helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett:

– Mi?

– Ühüm! – mondta a jelölt.

Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a
jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt
neki.

– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól.

– Félkilencz.

Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki
frissen szaladgált volna.

– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított.

Ezt is lehajtotta, éhgyomorra.

– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte
magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az
éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt,
kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem
jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel
szólt:

– Fatter, adjon még. Ez igazán jó.

És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a
torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült
a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek
az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment
az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az
öreg asszonyt.

– Sári néni – mondta neki.

Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb,
ha nem is kutatjuk a keresztnevét.

– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal.

Az öreg nő csak nézte.

– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott
ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem
alejkum» és kiment.

Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz
lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren,
melyen dobozok voltak. Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is –
annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak,
daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak,
szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a
doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház
pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott.

– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement
egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta
ki a sodrából.

– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és
nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az
emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor
konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban.

– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És
nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen
motyogta:

– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig…

De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek
feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte,
mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a
ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy
helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések
maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette,
mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei.

– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne
szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a
fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt
önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét,
valahol a liget végén járt.

– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a
levegőbe és lezöttyent a puszta földre.

Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze
duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy
gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros
papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit
foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap.
Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát
egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a
meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott
illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele,
elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a
fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét.

És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta,
hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely
katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha
tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt,
átlátszó, mintha az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a
galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül,
hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj,
oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben
pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még
az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt,
hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg
aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott
körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és
a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek,
könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz.

A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az
egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem
süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az
illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó
lombkoronák közé. Egy zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd
volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér
kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre
felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér
felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a
homlokát.

Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a
gondjára bizott kis leánynyal.

– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons!

És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani.

A jelölt csak bámult utánuk.

– Aludtam? – kérdezte magától.

És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három
tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés
lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja
megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem
fogja beleilleszteni tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény
szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» –
avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a
járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt
beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják,
kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert
az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és
napirendre térnének fölötte.

Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra
és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek
érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan
muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve
ezen a ponton be is fejeződött.

Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az
élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék
vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni.



Az aranyóra és a láncz.

_(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az
egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a
lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)_

_A viczéné_

(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét
a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon
tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni.
Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.)

_A cseléd_

(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel):

Hát maga mit keres itt, viczéné?

_A viczéné:_

A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni.
Szép volt?

_A cseléd_ (sirni kezd).

(Nagy szünet.)

_A viczéné:_

Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy
összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál,
hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest.

_A cseléd:_

Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz
mindent.

(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.)

(A rokonok feljönnek a lépcsőn.)

_Az özvegyasszony fia:_

Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál?

_A cseléd_

(szomoru arczczal jár a rokonok közt):

Egy kis kompót…

_Egy hölgy:_

Csak hozza, hozza. Sok befőtt van?

_A cseléd:_

Van vagy husz üveggel.

_A hölgy:_

Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba
vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye.
(Őszintén sir.)

_A fiu:_

Hagyjatok, hagyjatok.

(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok
ki-bejárnak.)

_Egy másik hölgy_ (sóhajtva):

Haj, haj! Igy van ez.

_Az egyik hölgy:_

Mindenkinek ez a vége.

(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz
ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok,
egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz.
Az egészet az asztalra szórja.)

_A fiu:_

Vigyetek szegénykétől valami emléket.

(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.)

_A fiu:_

Válaszszatok valami kicsiséget.

_Egy hölgy_

(odamegy; turkál a csomóban):

Mi mindene volt szegénykének…

(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.)

_Egy másik hölgy:_

Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább
ezt a csattot. (Az órát nézi.)

_Az egyik:_

Na, nem viszed el a csattot?

_A másik:_

Nem.

(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is
annak, hogy az órát megkapja.)

_Az egyik_ (egy kis leányhoz):

Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt.

(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az
értéktelen holmit.)

_A másik:_

Nesze Julis, a gomb is a tied.

_Julis:_

Köszönöm. (Az órát nézi.)

_Az egyik hölgy:_

Kinek kell a madár?

(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való
jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak
fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy
hallgatás.)

_Egy harmadik hölgy:_

Julis, nem kell neked ez a madár?

_Julis_ (az órát nézi):

Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom.

(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.)

_Az egyik hölgy:_

Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied.

(Kiveszi és visszaadja neki.)

Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem
szégyenled magad?

_Julis_

(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi
reménye se lehet):

Hát akkor… akkor kérem a madarat is.

(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van
intézve és visszavonul. – Nagy szünet.)

_Az egyik hölgy:_

Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.)

_Egy másik:_

Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér?

_A fiu:_

Én semmit se tartok meg…

(Mindenki az asztalhoz lép.)

_Az egyik hölgy_ (kezébe veszi az órát):

Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis
láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik?

_A másik:_

Igen, igen. Akaszd rá a lánczot.

(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha
rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen
beleakasztja az óra karikájába a lánczot.)

_Egy hölgy_ (kissé idegesen):

Nagyon szép. Na, most tedd le.

_Az előbbi_ (nem teszi le):

Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen
elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy
hordta, ugy-e?

(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.)

_A másik:_

Ilyenformán. Tedd le.

_Az előbbi_

(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja):

Ezt a boldogult urától kapta.

_A másik:_

Igen, igen, tedd le.

_Egy harmadik_ (erélyesen):

Tedd már le, ha annyit mondják.

_Egy sovány hölgy:_

Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se
szól.)

_A sovány hölgy:_

Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja?

_Néhányan_ (jószivüen):

Vidd el mind a kettőt.

_A sovány hölgy:_

Én sohase voltam Ischlben.

(Visszateszi a brossot.)

Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is.

_Egy hölgy:_

Add oda.

_Többen:_

Add oda neki, hadd nézze meg.

(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy
a soványnál nincs veszélyben az óra.)

_Az előbbi hölgy_

(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja):

Duplafedelü.

_A sovány:_

Ereszsze el a lánczot.

_Az előbbi:_

Megnézheti igy is.

(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták
mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán
nagy és komoly harcz folyik az óra körül.)

_A sovány:_

Na, most elszakitotta.

_Az előbbi:_

Maga szakitotta el.

_A sovány:_

Én? Hogy lehet ilyet mondani?

(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében
maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.)

Nem is olyan nagy baj.

_Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:_

Hol van az az ischl-i emlék?

(Ő is odalép az órához.)

_Az előbbi:_

Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.)

_Az uj hölgy:_

Hadd nézem meg én is azt az órát.

_Mind_ (a soványhoz):

Adja oda neki.

(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább
outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb
érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.)

_A sovány_ (odaadja):

Duplafedelü.

_Az uj hölgy_ (nyugodtan):

Na hát, én ezt választom.

(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen
egyszerüen is el lehet intézni.)

_Az előbbi hölgy_ (idegesen):

Bocsánat, maga az ischli emléket kérte.

_Az uj hölgy:_

Én? Csak kérdeztem, hogy hol van.

(A ridiküljébe akarja tenni az órát.)

_Egy hölgy:_

Bocsánat, ez nem járja.

_Egy másik:_

Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami
emléket, de nem egy aranyórát lánczczal.

_Az uj hölgy_ (nyugodtan elteszi az órát):

Hát válaszszanak csecsebecsét.

(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint
mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s
mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé.
Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz
beszélnek.)

_Az egyik:_

Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát.

_Az órás hölgy:_

Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt
is.

_Egy másik:_

Hát legalább a lánczot adja ide.

_Az órás hölgy:_

Hiszen el van szakadva.

(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé
végigsimitja.)

Isten áldjon meg, Elemérkém.

_A fiu:_

Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát.

_Tóni néni_ (mert ő az):

Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad
és elmegy.)

(Nagy szünet.)

_Az előbbi hölgy:_

Ez elvitte az órát.

(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.)

_A sovány:_

Hát legalább hol van az ischli emlék?

(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak
csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban
legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.)

_A sovány:_

Hát nekem semmi se marad?

(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát
fölkel és indul.)

_A sovány:_

Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár.

_Julis:_

A madarat odaadom.

_A sovány:_

Az nem kell. Add ide a csattot.

_Julis:_

Hát akkor semmit se adok.

(Indul.)

_A sovány_ (savanyuan):

Jó, hát… hát add ide a madarat.

(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A
többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen
marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A
cseléd meggyujtja a lámpát.)



A titokzatos Csókai.


I.

Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ
legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül
vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában
sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két
tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban
járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és
koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba
ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami
agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú
undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem
magától az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen
eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben
törekednie kell.

A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér
volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait,
lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot
elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi
izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta.

Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja:

– Kiesett a kő a fülbevalómból.

A férj nyugodtan felel:

– Jó.

Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az
asszony pedig ujra megszólalt:

– Nem csináltatod meg?

Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje:

– Majd… ráér.

– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd
odaadom a Csókainak, az megcsináltatja.

A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve.

Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához:

– Nem kisérsz el? A városba megyek.

– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a
ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben.

– Jó, majd elkisér a Csókai.

Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést:

– Ki az a Csókai?

– Senki.

– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét.

– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és
unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival.
Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a
tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az
uram, hiányoznak.

– Tehát Csókai az ideális férj.

– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal
bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha
nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a
zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha
tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna.
Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni:
Csókai a szeretőm.

Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán
összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba.


II.

Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj.

– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk
egyszer valami Csókairól.

– Emlékszem.

– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni
ezt a Csókait.

– Ugyan, ugyan.

– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól
van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem
megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.»
Tudod?

– Tudom.

– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs
megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni
kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá:
«Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli:
«Csókaitól». Tudod?

– Tudom.

– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri
mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este
tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam,
hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek:
«Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban
azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én
neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott
aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán
a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod?

– Tudom, tudom.

Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan
«ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy
megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a
férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen,
figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután
félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy
megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké
éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé
finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének
furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból
összesürüsödött valakit.

– Tudod? – mondta aggódva.

Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot
adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha
Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai
gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha
Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják,
hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha
olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai.


III.

Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az
asszonynyal a Műcsarnokban.

– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is
érdeklődik?

Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide
a képekhez, mert összezördült az urával.

– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt
Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha
megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai
vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» –
«Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most
már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy
megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk,
csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan,
mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a
melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak
éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni.
Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram
dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval,
nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra.

Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a
krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a
hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a
játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy
krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy
semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a
legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a
barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján.

Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De
mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:

– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a
Csókait. Fáj, ha bántja.

Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez
iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha
Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már
nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi
lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem
az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy
egyszerre csak elkezdett élni?


IV.

Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a
történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben
ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött.

A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a
dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és
nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett
ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet
megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu
alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán
félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához
hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről
egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt
nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de
a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg
a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a
kis zsirardi szalmakalapot.

Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják.

Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán
a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett
volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott.

– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy
csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli
csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra
valló arczu emberke volt…

S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a
szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító
Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a
forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt
nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott
Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén
kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás,
ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető
is.



Téli reggel.

A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de
odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre.
Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap.

A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény
villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos
fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve
a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé
bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő
nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a
leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami
nagyon utolsó züllött ember lehetett, ámbár prém volt a télikabátján. De
sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom
játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt
arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a
külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott
nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett
szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és
a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél
fizeti az utolsó konszommáczióját.

A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is
aludt szegény, állva.

A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a
füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a
vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos
ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi
tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és
mégis tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes
forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán
megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle
mindent, a mi rossz és fájdalmas.

Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a
kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a
boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben.

Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis
elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó
pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A
három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként
üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a
raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a
fuladt melegben.

A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő
bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg
pocsolyában. Forró, sötét nedvesség ült a tüdejére. Meg kellett állnia a
gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a
sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett.

A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert
a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt
elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban,
mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt
minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok
megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi
szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga
hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak
valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára
közé.

És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve:
hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás
zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami
vizesés. Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul,
az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak,
csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik
után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha
egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a
verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt
az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már
húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul.

Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek
be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a
medencze szélén, térdig a vizben.

A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült
köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg
vizbe.

És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett.
Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami
mosolygásfélével. De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi
kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a
mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek,
talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló
valami: önmaga fölött.

A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén,
mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a
kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis
szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy
megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit.

– Tessék? – kérdezte tőle ijedten.

A hervadt virág feléje siklott a vizen:

– Jó ez a meleg viz, – mondta.

– Igen.

Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind
nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e
pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna
alulról, és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és
nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi
nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény
hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a
gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond
ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a
legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok
sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy,
mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus
emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a
háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a
meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús
kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot,
és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó
emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, keblére borul a
meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán,
a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután
mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére
ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte
minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog
szédülés van a jó, forró vízben.

Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel
berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg
bennünket.

– Tessék? – kérdezte megint a fiu.

A sárga fej kinyult a vizből.

– Nézze… – szólt.

Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában
két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik.

Egy kövér zsidó czuppogott utánuk.

– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a
vizbe.

Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér zsidó féllábbal belépett a
vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak.

Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből:

– Mi az?

Ijedt szemmel néztek a zsidóra.

– Valami… – mondta ez – Valaki…

És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a
vizben, de csak nehezen eviczkélt benne.

A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem
jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent.

A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy
volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem
akarta látni az egészet.

A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt.

– Mi az?

Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik
nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele:

– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz.

– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta
a lyukat az ember halántékán.

A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két
masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony,
görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát.

A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga,
fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy
locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak,
locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian.

– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek.

– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember.

És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott,
gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan beszéltek
egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye
volt.

Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik,
negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj
a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az
éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul
kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy
kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember
gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu
összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó
belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind,
mind.

Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a
falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a
falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az
emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan,
bágyadtan, teleszíva magukat forrósággal, s kábuló agygyal, a miben
eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek
megint.

– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember.

Kiment a vizből, gőgös mosolylyal.

Nyilt a vasajtó.

Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint
ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl.
Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban
aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a
fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét.
Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne.
Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt,
részeg, kimerült arczok közt.

Aztán a tuss alá ment.

A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind,
részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen
éjjeli figurák, szégyelték magukat a friss kis ágens előtt, a ki most
kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a
fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások
hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen
jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr!
masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak
ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük.

Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek
vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak,
tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra
mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a
medenczét.

Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik
sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön,
nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak
mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba a többi ember elől, mint
valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis
nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága,
szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak
tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet
felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra
város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette
őket.

Édes, jó testvéreim.



Turóczi.

Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem
beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma
megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy
a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami
hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony
szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor
be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor
rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a
háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők
utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben
külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit
hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét,
úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről
beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert
botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik.

Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos
panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet
minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két
részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a
másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még
unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra
negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált.


I.  Kelenföldtől Sárbogárdig.

– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te
gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt
olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora
temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A
hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt
hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz
valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek.

– Halljuk! – mondta a másik.

– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni.
Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem
valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem
tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba
jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben
leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk,
lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt
a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket
czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy
tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind
rongyosak és piszkosak voltunk.

És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon
átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre
nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam
Emmába.

Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok
volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és
pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja
élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a
czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember
volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir
de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek
fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta.
De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis
érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és
Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen
kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai
közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy
költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába.

– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket.

– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem
éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket!

Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott
ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a
legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de –
ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett
vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk
kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt
neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A
gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk
Emmának, hogy:

– Szervusz, angyal!

Vagy ezt:

– Jobb erkölcsöket!

Avagy:

– Csókolom a plombját!

Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt:

– Kezét csókolom, nagysád.

Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a
rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta:

– Minek barátkoztok ezzel?

Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a
jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál.

– Udvarol neked, – mondtam.

– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a
hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy
gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek…

És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán
elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán
és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra
nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott.
Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott.

– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a
barátja.

– A barátja? Hát van barátja?

– Hogyne! Már egy éve.

– Kicsoda?

– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják.

Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik
Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim.
Az elegáns.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz.


II.  Sárbogárdtól Dombovárig.

– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a
mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt
a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami
bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar
megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a
költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is
elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a
félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi,
duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a
fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak
sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam
abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a
hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a
levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném
mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel
kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva:
megkomolyodtam.

És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez,
orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom,
selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis
urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan
beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen
megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a
grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták:

– Jómodorú ember. Komoly ember.

Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi
élet… Nyugalmas otthon…

És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú
hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a
grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek,
melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a
finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis
fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés
volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte
daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is
komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint
költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén.

A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan
szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres
embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden
apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam.

Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal
fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi
nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most
mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi,
mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél
egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a
versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú,
bizalomgerjesztőbb.»

– Roppant kedves fiú, – mondta a leány.

Meglepődtem.

– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön
tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a
kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban.

A leány rám nézett:

– Akkor nem ez az.

– Turóczi Endre.

– Igen.

– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban.

– Igen.

– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu.

– Igen.

– Hát persze, hogy az

Az mondja a leány:

– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember.
Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt
mondta: «csókolom a plombját.»

Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta:

– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen,
rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak
azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.»

Csak bámultam.

– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami
más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de
zseniális, érdekes…

– Turóczi?

– Igen.

Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is
szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben
bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor
Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a
mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a
társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta
élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a
csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában
nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja
reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő
pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már
Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt,
a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most
lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint
Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a
vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy
szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban
mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a
minőket akarsz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Dombovár! – kiáltotta a kalauz.



Az éjszaka fia.

Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és
belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember
tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az
elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre
halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki
gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor
már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a
liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség
villákban lakik.

Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb
bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes
élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában
megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását,
de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy
nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e,
mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó
szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott,
langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az
általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és
mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat.

De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában,
hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor
egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán
tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután
elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt
egyfolytában.

Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre
bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni.
Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt
pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt,
se a művész-koloniával nem volt ismeretségben.

Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol
állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat
órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte
magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves
leányhoz. A leány egyedül volt otthon.

– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem.

A leány nem szólt semmit, csak nézte.

A fiu folytatta:

– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha
megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az
életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert.

Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd.
Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most
meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű,
halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani
azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni
neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem
az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni,
szabad levegőre vinni reggel…

Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert
könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a
könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe.

– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma
este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap
pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli
után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az
irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a
ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a
lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és
reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud
uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik!

És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és
érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is
látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi
ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő
hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a
melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta…

És el is kezdte.

De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át
csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül
ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák
szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy
némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend
nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend
felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán
megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok
zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben
élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És
nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje
izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé
elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor
felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni.

Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi
embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató
érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind,
mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó
szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig
rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál.

Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város
végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a
gyárakból.

– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de
unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem
elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás,
hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a
dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg
elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az
emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot.

– Levélpapirom sincs – gondolta.

Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az
egyik kirakatból.

– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment.

Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni
kezdett:

– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy
órácskát.

És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a
kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom
a szemére. Elaludt.

Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az
ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház
ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte,
hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez,
lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le.

– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt,
ezuttal mélyen.

Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már
büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt.
Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s
mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek
neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden
szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor
köszönt neki.

És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának,
ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét
visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró,
mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai
hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és
mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha
ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű
házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva
lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette
az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes
testét egy pillantás se sértse.

És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni…

Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a
lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a
levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja.

Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott
az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a
melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig
gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai
vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor
olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy
bánat nélkül lehet benne élni…

A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról
leköszönt neki a kocsis.

– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu,
az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt
hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki:

– Jó estét, édes jó öreg barátom!



A Ribiszke.


I.

Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását
teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép
nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és
az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer
betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem
hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui
idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót
a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését
pedig nagy mértékben fölkelti.

A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az
orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem
villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira
jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét.

A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán
tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek
és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az
énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt
volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa
ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol
szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női
kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a
hogy vele tartanak.

Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát
essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora
ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a
Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet
piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig
utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány,
parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet
adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a
legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a
szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz
való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a
melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan
eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama
szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a
hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén
mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke
utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette
magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem
lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni
fogunk, mert mi tudjuk.

Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték
fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a
csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel.
Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után
kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy
meghúzhassa a fülét.

Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke
ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött
úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt
öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke
rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy
már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de
tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt
megvárjam az ő beleegyezését is.

– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát
ez a Ribiszke!

– Ez!

A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly
finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani:
«Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt
franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta:

– Jó bőr.

A másik intett:

– Jó.

– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis
leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom.
Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de
most megvan!

Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket
érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak.
Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé
énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj,
menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny.

A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal,
majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit,
a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták:
«akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay
Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván:

– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos
bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és
unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni
ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek,
szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni…

A páholyos asszony diskréten nyitott be:

– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen.


II.

Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony
felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték.

– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, –
mert nagyon fuj a szél.

– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak.
Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát.

– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb.

Ribiszke eltolta magától:

– Pardon. Ne szorítsd az orromat.

– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a
télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám.

– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke.

– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány
dühbe jött.

– Maradhasson!

– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó.

Ribiszke félrehúzta a száját:

– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint
egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem
veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban
látja?

Az ifju nagyott nézett.

– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni!
Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni!

– Vihánczolni?

– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk!

És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar
népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében.

A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a
tengert meglátta, ennyit mondott:

– Minden tenger ilyen halszagu?

S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb
tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak.

– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a
viz fölé.

– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha
hecczelünk, de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az
emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok.

És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten beszélt és
úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan
viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy
minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné
néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy
kicsit.

Stern urban elhült a vér.

– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem
azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön
mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint
finom, udvarias és unalmas legyek? Soha!

De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta:

– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és
meglássa, olyan előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja,
milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról
fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj
képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk
sétálni…

Az ifju a fejéhez kapott:

– Mi? Micsoda?

– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol
frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári
fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó
bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből
elég volt a télen.

Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman
mondta:

– Pardon, hogy tapsoltam.

Szégyenkezve dugta el a fejét.

– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel.
Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? Nem azért, hogy rugd
a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem
azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand
écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak
a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad
az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te
valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg
az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp!

Csöndesen mondta Ribiszke:

– Fenét.

Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan
arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar
fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A
Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s
most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a
bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz,
Abbázia, ékszer, jó ruha, finom Stern úr, most megengedhette magának azt
a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek.

Stern úr dühében felordított:

– A teremtésit a fejemnek!

– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik.
Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát.
Én most nem vagyok szinésznő.

És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt
elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi,
boldog büszkeséggel tette hozzá:

– Én most privát vagyok.



Diskréczió.

(Személyek: Az _asszony_, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából,
melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi
időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek
nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A _férfi_
korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére
manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.)

_Az asszony:_ A tüzes vasat is elszenvedné?

_A férfi:_ El én.

_Az asszony:_ A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is?

_A férfi:_ Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik
a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét.

_Az asszony:_ És mivel bizonyitja ezt?

_A férfi:_ Egy esettel.

_Az asszony:_ Halljuk.

_A férfi:_ Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy
egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam
volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok.

_Az asszony:_ Ez szép.

(Nézi.)

_A férfi:_ Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a
«diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen
hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió
negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az
pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok
közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve.
Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy
titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin
nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már
gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a
«hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? A ki hallgat, az teljesiti
kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja,
mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. _Igazán_
hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó
jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot.

_Az asszony:_ Tehát nem lehetséges?

_A férfi_ (zavartan): Elvben.

_Az asszony:_ És a gyakorlatban?

_A férfi:_ Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire
nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban
inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér
csiptetői alatt ordit, de hallgat.

_Az asszony:_ És…

(Kérdezni akar valamit.)

_A férfi:_ Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az
ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt
kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy
lesz, akármi történik.

_Az asszony:_ Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában?

_A férfi:_ Igen.

_Az asszony:_ Álmában se beszél?

_A férfi:_ Nem.

_Az asszony:_ Nem iszik?

_A férfi:_ Nem.

_Az asszony:_ Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja.

_A férfi:_ Nincs.

_Az asszony:_ Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy
valakinek kiöntse a szivét?

_A férfi:_ Soha.

_Az asszony:_ Midás királyról hallott?

_A férfi:_ Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem
a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik.

(Szünet.)

_Az asszony:_ Akkor.

_A férfi:_ Akkor?

(Ujabb szünet.)

_Az asszony:_ Akkor ön nem kell nekem…

(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e
pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen
alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből
kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.)

_Az asszony:_ Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor
itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát,
bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem.

_A férfi:_ Hát…

_Az asszony:_ Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy
diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket
próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról
mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép
a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol
valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a
társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. Az emberek
összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.»
Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem
azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra,
hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik.

_A férfi:_ Ah…

_Az asszony:_ Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak
kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán
sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen
szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez.
«Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi,
mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy
mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon
keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a
mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a
kártyaasztal mellől. Érti?

_A férfi:_ Kezdem érteni.

_Az asszony:_ A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a
helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi
volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy
senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és
az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert
hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A
diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint
kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A
félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a
mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok
sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos.

_A férfi:_ De…

_Az asszony:_ Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a
szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram,
ha én a teljes biztonságot akarnám, egyszerüen csak békén kellene
maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából
sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a
bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az
egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A
halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért
jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja
magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik?

_A férfi:_ Kezdem belátni, hogy nem volt igazam.

_Az asszony:_ Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket.
De… érdekel.

(Lesüti a szemét.)

_A férfi:_ Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már
konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam
mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség.

_Az asszony:_ Mondta.

_A férfi:_ Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü
asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát.

_Az asszony:_ Ezt már szeretem.

_A férfi:_ Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön
programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem
el, mert a férj gyanut fogott.

_Az asszony:_ (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki
érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben
forgott volna!

_A férfi:_ És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem,
hogy a lelkembe lát és engem ir le.

_Az asszony:_ Igazán?

_A férfi:_ Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet.

_Az asszony:_ No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után
kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri.

_A férfi:_ Pedig…

_Az asszony:_ Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az
volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas
barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig
rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott.

_A férfi:_ (álmélkodva): Megbuktam?

_Az asszony:_ Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről
mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy
talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut?
Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a
«viszony». Oh, édesem.

(Sajnálattal nézi.)

_A férfi:_ Hát…

_Az asszony:_ Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb
tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült
fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek.
Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább mindjárt azon
kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit
beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy
kérdést is, a melyen elvérzett.

(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél
hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.)



Lohengrin halála.

Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban
négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra.
Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába,
melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a
czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel
feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt
ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt.

Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti
pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő
napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul
derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte
Lohengrint, hogy a háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett,
sötét volt mindig.

Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s
úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami
súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy
parádivizes üveg, tele törkölypálinkával.

Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még
finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből
maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá,
hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a
levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában.

– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis
vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta
czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen
kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta
magát és befordult a falba.

Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső
ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán
keményfát, a mennyi csak belefért.

– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz.

Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből.
Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a
bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában,
lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog
volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha
bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban
aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött
Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől.

– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni.

És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros
helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt.

– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon.

És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban.
Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel
nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle.
Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne,
ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh.

A fiu ivott és nevetett:

– Haragszol? Pukkadj meg.

Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt.
Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje:

– Nagyon megtömtelek? Nesze még!

És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most
elhallgatott a kis fekete skatulya.

– Sok, mi? Nem tudod lenyelni?

Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon
furcsán mosolygott. Csöndesen mondta:

– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény kopott lovag kályhája vagy.
Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem
vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be
fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak.

Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még
nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a
nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére.

Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte.

– Megharapott a szemtelen – mondta halkan.

De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett
ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de
hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu
beléje gyömöszölt.

– Igyál pajtás! – mondta neki.

A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás,
vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete
kutyának. És öt-hat szeme volt már, és mind villogva nézett a fiura. A
fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete
kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem
tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé.
Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony
lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is
rugta, és tömte bele a szenet.

– A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg emelve fel
ujját.

Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az ablak
izzadt.

– Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem bosszantsz.
Legföljebb még jobban berugatlak!

És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, mint a
pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A beléje hullott
szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó negyede pirosan izzott.
Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a fedő. Rákvörös, áttetsző. És a
fekete kutya most hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre
nagyobbakat, úgy, hogy a fiu végre is dühbe jött.

– Elég volt! – kiáltott rá.

És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a csövet
elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából.

Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette magát a
kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most elbódult, hogy
kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az ajtaját. Benézett a
parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. Aztán megint lefeküdt.

Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott.

– Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan megsértette a
kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. És most látta, hogy
a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul néz rá. Rámeredt:

– Mit akarsz tőlem?

Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és megfeketedett. De
vigyorgott, komiszul, kegyetlenül, félig lehunyt szemmel a kis
hasadékokon, és kék láng szállongott a parazsa fölött, olyan, mint a
milyen az asszony szemében kéklik hidegen, mikor elárul minket.

Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, lelógott a
divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán egészen halkan
mondta a kályhának:

– Ne izélj velem… te… egészen elszédülök…

Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre és
végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete kutyát.

– Megfojtasz – mondta.

A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most
megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat lélekzett.

– Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem.
Én szegény fiatal életem.

A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő is csak félszemmel nézett a
fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a helyén, s a parázsnak
sötét biborszine volt. A kék láng, az még mindig ott járt, bolygott
fölötte. A hasadékok merően, kérlelhetetlenül néztek a fiura.

Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A tenor-esztendőkre
gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje lélekzette mérgét a fekete
kutya és erre Lohengrin lehunyta a szemét. Örök álmok kóborogtak a
fejében. Elkábult. Friss piros szája a piszkosra taposott deszkához
tapadt. És most ránevetett nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete
vaskutya.

Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt.



A hóember.


I.

A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha fényeshátu
bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló
lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az
értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat
lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a
hónuk alá csapkodták a kezüket és ehhez valami furcsa medvetánczot
topogtak, a mire a fagy tanitja meg az embert.

A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és elvigye. Innen
az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupaczok közt
azonban egy hóember állott, ugy, a hogy a hóemberek állani szoktak. A
két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez
simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit szem
gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A
szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki igy
is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de
azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.

A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása volt.
Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, a mit
este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik
őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak csodájára jártak a
ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is mosolylyal tekintette meg. A
dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de
Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé
senki se tudta magát inni, mint Csüpü.

Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett nagyobb
épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a hóemberrel,
de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü hóember volt, egyike
a legszebb hóembereknek, a kik valaha elolvadtak Pesten.

Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik
komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló hasán, megnézte
a hóembert.

– Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről lefelé
kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku
elragadtatás jele.

Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos
napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott egyszer. Megint
beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott és gesztenye-szemét
reá szegezte.

– Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. Ebben a
hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok benne. Hó-jelleme van.
Ez a leghóemberebb hóember, a mit valaha…

Kihajolt az ajtón:

– Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert?

A kocsis leugrott a bakról:

– Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü.

Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett.

– Maga a Csüpü?

– Igen, kérem.

– Maga csinálta ezt a hóembert?

– Igen, nagyságos ur.

– Hogy hivják magát?

– Csepeli János.

A szobrász odaadta neki a névjegyét:

– Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe.

Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt az
Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel és
bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért
magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már nem
értette sem a hóembert, sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban
elveszett a talaj.


II.

Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a fiatalság
mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, a ki
Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi
impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek
örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, a ki
gyermekei fejlődésében talál örömet – mert a maga fejlődésében ugyan
kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés
szuvasodik meg ilyenkor az emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint
a megbocsátás egy neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével
egyidejüleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az
értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték a
szobrászok és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt
művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot.
Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele.

– Hogy megy a munka? – kézdezték tőle.

Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott:

– Meleg ez az agyag – mondta.

És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez az
igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott
toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl már törik,
mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes.
Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg aztán nehéz is.

Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis fakereszteket, a
mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is volt, foglalkoztak is
vele, hát szépen haladt.

Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját.

– Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt?

– Dehogy – felelt büszkén Csüpü – még annál is rosszabb. Itató,
kegyelmes uram, egyszerü itató.

– Kolosszális – mondta a miniszter.

És Csüpüt kiküldték Párisba.

Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk
olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott
kivételes eset. És ő is volt egy évig _ongroa_ Párisban, kinlódott az
agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket irogatott haza a
fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl
volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a háboru szellemét.
Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az
eredményt, ezt mondta:

– Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen
hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én
miből csinálta volna… izéből… olyan…

Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna:

– Hóból!

Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy:

– Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani.

És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy
férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő
pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő
állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a
törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az
volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát vágott, mint a ki egy
kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a
dolgok folyásával.

A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, megvakarta a
tarkóját és ezt mondta neki:

– Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált!

Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt
a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a kalapját és elment.
Otthagyta Csüpüt. Ez meg kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a
Pihenő munkást, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt.


III.

Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli fejét a
modern plasztika minden uj ideájával. És kinos megdöbbenéssel vette
észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag meg a
bronz, meg a márvány, nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen
tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett
meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket
mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna
félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a
formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába.
Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény és
erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, hogy csak
nehézkes és lomha, nem egyéb. Amilyen gyorsan emelkedett, most oly
rohamosan sülyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És
szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott,
nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig
repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott.

De hiába.

És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt,
hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt
és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a mesterségét is. Külvárosi
kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn
aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott.
Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az
emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer
fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik,
hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy
kimosolyognak az elmult rongyok, mint a hogy a legpiszkosabb viseltesből
kisír az elmult redingote.

A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és elment a
régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül.

– A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a hókupaczok közt,
nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már
volt azóta uj itató és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől
szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi
állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt és
kezdte magát jól érezni.

– Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – lesz-e
hóember az idén?

Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. A
kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak.

Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A kezét
kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, hogy ilyen
karcsu. Éles, nyugtalan arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a
ki keres valamit, mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első
könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje,
megroskadt a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette
meg, ebben a görcs állapotban.

– Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg kocsis. A
többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy krajczárt se
adott snapszra.



A manó és a tündér.

A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a
kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis bricska
röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: a két
tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott.

– Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt mondani.

A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. Négyen
voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a
szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek a
szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása sugárzott, de
ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta bágyadtság. A dámát
két ur vette közre, két erős, pirosarczu legény, két fiatal és gazdag
földbirtokos. Mind a kettő már másfél hónapja mulatott a kis
szinésznővel, a ki a kegyeit megosztotta kettőjük között, a mi azt
mutatja, hogy jó leány volt, még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak.
A negyedik alak, s a ki a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a
bakon, a szerkesztő ur volt.

Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a kormányt, a
kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem volt a
szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal lumpolni, mint
valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát vágott is,
hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur tudniillik külsejére
nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. Kicsike volt és lángvörös
haju. Rettenetesen rövidlátó volt és ujjnyi vastagságu pápaszemet
viselt, melytől vörös nyerget kapott az orra. A rövidlátástól ábrándos
kifejezésű nagy szeme egyre ugrált az üveg mögött és a homoru üveg
ijesztő csillámlásával furcsa, szinte félelmesen reszkető fénybe villant
egybe ez a folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz,
a mit a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette.
Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig
uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is,
szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a
homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, mint a
réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem lehetett tudni,
körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha még ugy is látszott,
mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a szakáll nem volt merev holt
szőr, mint némely embernél; eleven szálakból állott, melyek mintha
külön-külön is mozogtak volna, mint a félig-állat félignövény
tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak voltak, s ez azt a fantasztikus
hitet adta, hogy a mi itt szőrnek látszik, az csupa hajszálvékony
izomrost, amolyan eleven csáp, a miből vér serkedne, ha megnyirnák. És
ez a szeplők közé keveredett, rendetlen, borzas szakáll óráról órára
változott. A szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla.
Mikor el volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak,
összebujtak és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is
lehunyta s ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz,
a mely azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek
mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák
pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a szája
szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, bágyadtan.
És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén folytatásaivá
szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha búsult, fölülről
lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a vonás volt, a mi a
szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök kifejezése a bánatnak, mióta
az első szomoru ember lehajtotta a fejét. Ha pedig vidám volt a
szerkesztő, felágaskodott az arczán a szakáll. A szálak kitápászkodtak a
csomókból, mint a fű, a melyen feküdtünk, mikor felkelünk róla. A száját
szélesre huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az
orrczimpái mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és
komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a mely
bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében kivörösödött és
kétoldalt elállott a csonttól.

Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott le a
bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a szeméig lehuzva
sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár irtózatosan nagy csizmában
végződtek, s ez oly mulatságos volt, hogy mikor leereszkedett a bakról
és a szemüvegét levette, hogy megtörülje, s így vakon mosolygott bele a
világba, az egész társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is
odaállt a többihez.

– Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir a
bányáról valami szép tárczaczikket.

– Jótollu ember – mondta a másik.

– Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta a fehérarczu kis szinésznő és
belekapaszkodott a karjába.

A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a hófedte
hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, mert akármerre
fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel verte vissza a
napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu kisasszony karját, és
egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes volt.

– Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok
meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak egyet.
A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs kezébe nyomták
a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, tréfált, egyre beszélt,
mert most ő volt itt a háziasszony ezen a fagyos zsúron, itt az isten
háta mögött, a hó alatt alvó kis bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta
meg a bányatiszt a társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes
kalauzolása mellett, a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik
erre is kiváncsi volt, mint a hogy a vidéki primadonnák mindent
megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes folyóiban
megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai jégbarlangban,
más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, leszállt a vizaknai
sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a Vaskapuhoz, yachtolt a
Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, senki se tesz túl hazánk
nevezetességeinek ismeretében.

Most a bányán volt a sor.

– Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel!

És belépett a tárnába elsőnek.

– Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután következett a
szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két csinos legény, s végül
a második tót.

És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről visszanéztek, a
tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s úgy ragyogott a nagy
sötétség közepette, mint valami tisztavizü zafirkő.

– Gyönyörü, – mondta a művésznő és erősebben kapaszkodott a szörnyeteg
karjába. Látja, szerkesztőm?

– Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos karját
érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így vezetni
magát.

A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, hogy a
szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa.

Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé ment, be,
a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette jártak, olyan
sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a napsugárnak, mint a
hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy ide besütött valaha a nap,
mikor a házat épitették. Ez azonban vigasztalan, örök sötétség volt, a
melybe még a mi lelkünk se tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt
világos és sohase lesz világos. És mind ez az elmult és eljövendő
sötétség ránehezedett a lelkekre.

– Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – tudtam, hogy
itt sötét lesz, de ilyen feketeséget el sem tudtam képzelni. Ez
sötétebb, mint a sötét.

– Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a bányában.

Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás hallatszott az
irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt locsogott a vizes agyag.
Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége belecsapott a pocsétába, a mint
leléptek róla. És a nyirkos agyag langy lélekzete bukkant elő egy-egy
üregből, a mely mellett elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe.

– Mi ez a fülke? – kérdezte.

– Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres alagut,
a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán megint
felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz méter mély…

Innen jön ez a fojtó nedvesség.

– Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – Megreszkettették ezek
a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz lakik csökönyösen, daczosan
kapaszkodva a sziklába, a melynek erecskéiben fészkel.

Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és szinte
könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk százezer
méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük fölött a szűk
folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg nagy, egybekeményedett
kovatömeg fölött – képzelték – valahol messze fenn úgy fekszik a puha
föld, mint csonton a hus. Nem is lehet a földet, annak meleg puhaságát,
erjesztő erejét, életet jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai
voltát igazán megérezni és megérteni másutt, mint a bánya fenekén.

Nagy üregbe értek.

– Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt.

A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis hölgy
erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s összehuzta
magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a kinek élete
volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a selyemernyős lámpa,
teljesen megtört itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak
konyakkal kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a
prémgallérba.

– Fázik? – kérdezte a szerkesztő.

– Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém körül. – A
két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a bányatiszttel. A
messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett látni: a három
mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, egymás mellett.
Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak a bányatiszt
hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak.

– Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér akármelyik
pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik kilencz kisebb
tárna.

Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a három
fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába.

– Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik.

– Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem mozog.
Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez.

És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang falához nem
értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig nyilásra nem
bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a nyilásig. Beléptek rajta.
Messze valahol két fénypont imbolygott. Két bányamunkás járt-kelt, aztán
eltünt a lyuk végében. És itt melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék
nyiltak jobbra-balra, akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott
ezüsterek voltak. A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy
ilyen fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra
néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta:

– Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek…

A szerkesztő felállott.

– Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom…

És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett az övében és a leány
elfogódottan emelte rá a pillantását. A szerkesztő érezte, hogy most nem
neveti ki a kis hölgy, mert fél, mert valami rettenetes világban van, s
mert ő most e pillanatban tisztán _ember_, meleg, érző lény e közt a sok
szikla közt. S erre a gondolatra felvidult.

A lány ránézett.

Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, előtte a
földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála arczot
jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a zömök alakja,
czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek felvilágítottak az
arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból lett volna, ugy
csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s a hogy fejébe huzott
sapkája alól elállt a füle, a hogy felborzolódott az arcza, a hogy
vigyorogni kezdett s tágultak az orrlikai, a hogy macskabajszának két
komikus kis hegye szurósan állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü,
dölyfösen álló kis alak urrá lett itt a manók országában. A feje majd
hogy a menyezetet nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A bőrkabátjáról
csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem kaczkiásan állott a
reszkető leány előtt. Előtte a földön a két foszladozó, kormos láng,
mintha kisérő lidérczfénye lett volna, alázatosan világitotta meg ezt a
kis bányarémet. Fenn, a földön, a hol délczeg emberek járnak, nevetséges
volt. De a bánya királylyá avatta. Vörös haja, szakálla világitott a
sötétben, s a pápaszeme mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való
kyklops-szem lett volna. S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja,
mely a szabad ég alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha
valami nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét,
hogy itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes
szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és kicsinyes
jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy állott,
bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó nevetése
betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. Minden rútsága,
megcsúfoltsága itt otthonosan hatott és diadalt ült, s itt sokkal
komolyabb lény volt ez a peczkesen álló, formátlan, torzonborz, vörösen
fénylő szemű, hol rikoltó, hol röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu,
ijedtszemü illatos emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá.

– Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és
hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami olyan
gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. Odahajolt hozzá
és csöndesen, elégedetten röhögött:

– Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van?

Megfogta a kezét:

– Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze.

Melléje ült és átfogta a derekát.

– Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, nagyon…

És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét megcsókolta,
érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben lobog valami láng, s
ez az égő lehellet, a mely perzselte a kezefejét, ennek a lángnak a
kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis
vörös kovácsok közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel
kovácsolnak a fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az
arcza s ez a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb
volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol
ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még tartja
a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke.

És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis legény
csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan simult
hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán
felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy
lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S ez
mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a manóéhoz,
s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és érezte, hogy a
sörtés szakáll szúrja az arczát. És ekkor, a hogy átölelve szorosan
fogta, kinyitotta a szemét, keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a
manó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni
kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a
manó még kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána
hajolt és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás,
szinte kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes
röhejével az erős törpének.

Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg
nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét.

– Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a
szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok
irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra ráhajtotta
fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez.

Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a hová a
sínek vezettek és kis vaskerekü kocsik szokták kihordani az ércztartalmu
törmeléket. Az uton, mikor csöndesen koczogott velük a ló, a kis
művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna,
egy szót se szólt. Melléje huzódott és lehunyta a szemét. Csak akkor
lélekzett fel, mikor ujra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna
száját.

Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a
szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány
szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint
kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és
vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly
csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni
rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény
felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu
karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét,
őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész
társaság hangos nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a
bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította
a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta:

– Üljön csak a bakra, kis figurám.



A szobalány.

Egy kis lány levele.

Édes, czukor angyal Joczókám!

Neked jó, de én most vizsgára készülök a többiekkel együtt és ez rém, ez
borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te ezt éppen
olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már tavaly végeztél
és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az iskolában, az utolsó
vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és még hallanom kell, mikor
azt mondják: «nem leszünk szigoruak a vizsgán, de azért készüljenek,
főleg az, a ki javitani akar az osztályzatán», mert csak az felel
részben, a kinek rossz az osztályzata és az a vizsgán még javithat,
részben az, a kinek a szülei eljönnek a vizsgára, hogy lássák az
előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az ember
és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem is ő
drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a mit mond,
hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a konvex és
konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én mamám mit tudjon
erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik azt, hogy van olyan
üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, a mi a messzelátóknak
való és a sugártörésről annyit tud, hogy az egyik a gyönge üveg, a másik
pedig az erős üveg és ugyis nem a fizika lényegét figyeli a vizsgán,
hanem a ruhán a csipkét és azt se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a
többi leányokét, és rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy
visszajött-e már a sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát
bizony nincs sok értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a
szülője ott van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány
föláll felelni és akkor a szülők susognak és sisteregnek, vagy azt
mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt
mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, vagy
még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy ez eszembe
jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik ide, vagy jobban
mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda ahhoz, a mit
tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról van szó és a Jenő
bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén veszi az első egyetemet,
a szobaleányt pedig szintén valószinüleg talán ismered, ez e Mili, a ki
félév előtt jött hozzánk, de mikor jött, akkor még nagyon buta volt és
slamposan öltözött, de azóta a mama annyit vesződött vele, hogy végre
nagynehezen kitanult és jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett
belőle, a kivel nem szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová
kisértetni magamat, mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon
kedves szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó
vendégeket is be tudja jelenteni, pedig azelőtt a legborzasztóbb röhögés
volt, mikor németnevü embereket jelentett be, de mondom, most már
egészen fess és jól beszél és nem is slampos, hogy szégyen volna vele
menni, de a legjobb a dologban, hogy a Jenő bátyámra mindig nézett,
nézett, nézett, persze ezt se a papa nem vette észre, se a mama nem
vette észre, és ebédnél, mikor négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa,
Jenő meg én, akkor ezt csak én veszem észre és megvallom neked,
Joczókám, czukor angyal édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először
észrevettem, hogy mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj
volt, mert vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili
ugy vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke
haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa ezzel a
Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor aztán, mikor
a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal másik oldalán a
Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem a villát, mert olyan
érzésem volt, a mi szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü
jött volna fel a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a
gégémet, ugy hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt
az étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de
aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy
sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy
boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de aztán
nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a sarokba
ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert gondoltam: ez ugy is
egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, hogy idegen embereknél
pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen magában arról, hogy
szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, mely örvényként választja
el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki egy magasabb ranghoz tartozik,
ámbár én nem vagyok henczegő és tudom, hogy mi középosztály vagyunk,
mint ügyvédék, de azért valóban ugy kell venni, a hogy van,
szoczializmus ide és demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és
szegény becsületes cselédleány, az még sem emelheti szemét egy
joghallgató felé, ki őt nem emelheti magához, részben mert a különbség
örvényként és áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a
papa nem tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi,
hogy mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért
képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig sülyedjen,
ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről beszél, kik régen
jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint harczosoknak a puha
föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen jegyezte meg, hogy a papa,
mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a fejük alól, de ez csak viczcz
volt, a mi abból is látszott, hogy papa erre tényleg földhöz vágott egy
tányért, no, most képzelheted, ilyen szigor és büszkeség mellett mi
volna, ha ezen egyenlőtlen szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne
arra, a mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod,
én attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni,
sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem,
mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, tudod, ez
olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy ezt csak az
tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen bátyja a szobaleányba
szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába szerelmes, hiszen ez
borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam elkerülni, egyszer
kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, midőn azon nő megölelte
Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de azért én láttam és ugy éreztem,
mintha a villám beleütött volna a szivembe, de azért jóra fordult a
dolog, mert ezen nő ezt mondta Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb
kabátot, mert nagyon fuj kint a szél és maga ugyis meg van hülve»,
tudod, és ugy ápolta, ugy vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba,
hogy megszerettem és láttam, ez egy igazi szerelmes nő, a ki szerelme
tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, mesaliansz
oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan szereti Jenő
bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg rokonomnak érezni és most
már azóta nem tudtam utálni őt, bármint szerettem volna is, sőt, tudod,
bementem a szobába és a sarokból kisöpörtem a szemetet, a hova ő
besöpörte a szemetet, mert gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha
bátyámért meghalni is kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong
közöttük, azaz, hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive
bánatában, mert atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a
szégyenpirban, mely e miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam
jobbnak, hogy ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is
tettem, de a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány
elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül
viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este,
mikor mindenki lefeküdt és ő az asztalt szedi le, minél izgatottabban
susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő czipőjét, mert ugyis
tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és tudod, édes czukor angyal
Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel titokban fölkelni és sirva puczolom
ki szegény Jenő czipőjét, a legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár
Jenőért, mint szerelmes nő meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó
müködni és direkt kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből
kifolyólag, de viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám
éjjel a czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán
belehalna a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit
szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a dolog,
hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, slamposan
takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én kénytelen vagyok
titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne vegye, és az ebédnél
odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom szegény Jenő szemében a
szerelmet és tudom, hogy ezen nő nem tekinti az örvényt, mely ürként
tátong közöttük, hanem meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a
szerelmes nőnek fáj az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik,
hát inkább én suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és
eltussolom a szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit
egyáltalán ugy takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok
tánczolnak és képek mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit,
sőt mindent oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy
boldogságukat szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a
mióta érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem,
bakfisnak tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell
neki tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen
szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, czukor
angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért irtam neked,
hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen cselekszem-e igy, mert én nem
tudom megitélni, mert én kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos
vagy és tudod, mi jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt
hiszem, az én eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass
meg és bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok
téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd

_Olga_.

_U. i._ Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az egész
levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki a kis
betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor angyal.

_Fenti_.



A gipszöntő és barátai.

Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég
elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a
fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen,
Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem
magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a
rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig.

Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e
pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves
testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult
édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy,
mint én, a ki azóta tiszteltem és becsültem őt igazán, mélységesen, a
mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént.

Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és
léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom
nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam
magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit
végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy
fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen
megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is,
vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól,
nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó
históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem.
Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni
ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet
végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a
hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele
lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem.
Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a
gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam.

Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa
házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi
határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház
állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni.

Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A
telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak
még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé
eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi
szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely.
Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak,
kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt,
ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk.

Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát.
Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a
gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett
már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset
beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama
halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban,
gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a
mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott.

Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami
nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem,
figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas
hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én
leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. Apa bejött a
mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két
tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett
a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg.
Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa
végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről
annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik
mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem
hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából,
kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről
bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott
szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van,
mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és
megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt
függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett
hagynom az egész ügyet, mert Irma hangját hallottam, a ki az udvarban
kiáltott utánam:

– Antal, ebédelni!

Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett.
Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban
járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban
a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az
volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is
öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon
a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a
háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az
emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére –
és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy
okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét
tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami
más ember megszökött feleségét – de ez a fiatal, pelyhesállu legény
okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s
elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével
szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy
erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk,
parancsolójuk volt.

Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A
kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem
észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor
apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó
előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha
ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem
reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy
valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a
levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a
závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van.

Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom,
gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden
este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom,
és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az
apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig
ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle
regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan
néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét
volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a
kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és
hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem
értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra,
mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött.
Hirtelen lehuzódtam a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan
kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám
bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót.

Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek.
Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis
szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy
deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől
be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt.
Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a
konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva
már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon
benéztem a titokzatos kis szobába.

A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák,
takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az
asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen
feketében volt. Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek
napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze
negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki
vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra
néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor
volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb
belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két
héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is
temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény
gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya
világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy
apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is
gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már
csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel.

A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra:

– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé.

Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el.

– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár.

– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el.

Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta:

– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek
adtam. Az megér vagy ezer forintot.

És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a
barnaarczuhoz fordult:

– Ön mit adott neki, főkertész ur?

A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját:

– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt.

Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés
derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben
eltemették őket. Mi történt ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek?
Föltámadtak? Mit keresnek itt?

Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy
árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s
hangosabban beszéltek, értettem meg őket.

– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a
halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét.

Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit
teljesitettünk is?

Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár:

– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy
nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában.
Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s
aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi
valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas
dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel
haltam meg, most már megállapitottam. A lelki tréninget, a mit ők
programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az
elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra
való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam,
elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok.
És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája
van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet,
hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is
érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg.
De vissza már nem!

A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét
összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna
emberre nézett:

– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés.
De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez.

Megfogta a barna ember pulzusát.

– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit
sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem
megyünk?

– Nem – mondta a főkertész.

Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott
egy korty bort és az apámhoz fordult:

– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még
él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk,
nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg
a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie.

Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon:

– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak…
Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van…

A tanár szigoruan nézett rá:

– Semmi.

Az apám még várt.

– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam,
véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De
vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek
a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már
egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni.

Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a
széken. A tanár maga elé bámult.

Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott
visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott,
a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat.
Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes.

Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a lelkemben. Ez
alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a halál gondolatát. Most
én is ugy éreztem, hogy az élet, a város millió mértföldnyire van innen.
Tisztán éreztem, hogy igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is
ugy éreztem, hogy fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a
lázas, okos, komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül
frakkban és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot.

Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz egy
szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól.

És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka volt
annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem mentem.

Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár fölrezzent s
intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen tudomást a
kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és
rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és
kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az
ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. Tiz
percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy
embert.

Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett
volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt.
Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér
halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort
adott neki. A zsidó hebegett:

– Borzasztó… rettenetes…

Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a
tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle.
Ravatalról jött.

– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna.

Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort.

– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis
levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder!

Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár arcza, mikor ránézett. Lenézte
a jajveszékelő zsidót.

– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát?

A zsidó ostobán nézett rá:

– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun
József.

A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből.

– Ich muss zu meine Kinder! – mondta.

A tanár rászólt:

– Nem megy vissza.

– De miért?

– Mert nem engedem.

A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg
a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt
mondta:

– Fáradt vagyok.

A tanár a szalmazsákra mutatott:

– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk.

A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon
a főkertész feküdt, arczczal a falnak.

A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva
feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges
gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen
mosolygott.

Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én
mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már
valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig
sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal.
Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta
a szemét. Csönd volt.

Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és
lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy
alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni.
Felhorkant a tanár.

– Nem! – mondta.

De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó
se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót.

Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz
percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem
szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon,
kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót
váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a
nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár
ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken.

– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad.

Az apám elment.

Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön
elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem
láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem,
hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt,
talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában
magammal. Lázam van.

De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért
nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan
volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van
az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját
bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a
haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan
nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim.



Széntolvajok.

A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a szine.
Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a ködben a
napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a miről részeg
alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák felnyúlnak a ködbe,
felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány rozsdaszinü levelüket,
lombrongyaikat fürösztik benne. Minden elolvad ebben az őszi párában.
Egy régi pasztell a tájkép, a mit letörültek.

Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán kiáltás is
hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában volnánk. A nagy
folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen kiküzdődik belőle. Most már
látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. A bakon három vig legény ül. Bolti
bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak a
nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, akna,
bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már
szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött
fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az őseik
vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A szén is igy
van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni való, hasogatni
való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult szervetlen háziállattá
vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik az állaton is, a fekete
kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze vannak a szénbányásztól, mint
a mészároslegény a pásztortól, a ki a barmot őrizte, mikor még nem hus
volt, hanem állat.

Kiáltoznak:

– Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik.

A másik nagyot szól:

– Hoó!

Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére.

– Oda le – mond a harmadik.

– Ahun a bokor.

Az első köp. És bölcsen mondja:

– Csak oda.

Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a kocsiból. A
fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a bokornak, alája
buvik és megáll.

– Gyerünk! – izgatja a másik.

– Itt is van bokor.

A kocsis bólogat:

– Csak oda.

És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik.
Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta.

A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre könnyebbedik a
munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és felette erkölcstelen,
sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól tudom, különben azt
mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a szekér, mert erkölcstelen uton
fogyott a súlya. Kár, hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz
közül kilencz elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a
száz font mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a
szénkereskedő.

Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon vidám és
mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogitó,
mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: a tisztes
kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a kik legjobban
szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az asszonyok. Mi ezt
nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy
felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg
súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre.

– Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss
indulója.

– Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A
legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy kölönczök.

– Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! Csak a
bokorba!

– Csak oda, – mondta a basszus.

Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, kéjesebb,
mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol.

A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet kidobálni
a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig fölszedni
darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. Hogy hogyan
nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna lignitből kékesfekete
antraczit válik. De őt már igy lopták barna ifjuságában is a czölöpépitő
emberek. S ha majd elporlott szürke málladék lesz, igy fogják lopni a
léghajón röpülők is.

Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott tudniillik
megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a szénhalom
tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, hogy oly ritkán
hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – gondolta, és eszébe jutott
két szép sürü bokor, a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló
az életére. Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis
negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy hatvan
év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy lopni
mulasztottam-e el, vagy adni.

Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás:

– Most gyönnek?

– Hát mikor?

– Már reggel kellett volna.

Megállt a kocsi.

– Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A pinczeablak
nyitva van.

És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt:

– Gyerünk, gyerünk!

De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a
felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár volt,
mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a
tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő
törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi a nyersanyagot. Ő egy
kulturtolvaj: neki ipari termék kell.

Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, csattogva
gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a mint
leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a másikat.

– Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az ősz.

A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina.

– Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, a kinek
kétszer kell csengetni.

Kinézett a padláslyukon.

Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett tőle és
elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. A Duna olyan
volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – kertészlányok – lassu, ringó
mozgással söpörték a lehullott levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt
ez.

A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt.

– Gyön már – mondta.

Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. Bekopogtatott:

– Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával.

Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek közt.

– Ideje már – mondta. Hallja? Hallja?

Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe.

– Itt a tél!

Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött:

– Kezicsókolom.

Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, nagyon öreg
asszony volt. Sóhajtva mondta:

– Hát gyerünk.

Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás mondta, hogy
«gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, gyerünk meghalni,
gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony mellé. Özvegy Sikoróné
már nem lopott semmit. Talán azért is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem
hagyta magát ellopni senki és semmi.

A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz fityegett a
mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most van azon a ponton,
hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb szállító-üzletért.
Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai voltak, ezek a kis
targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog lépni a szállítóczégek
közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a legrongyosabb speditőr.

Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija
targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul és
németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és elkiáltotta
magát:

– Jozef!

Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó állatja volt.
Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, állatias kis sáppadt
karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az ajka fölött, – olyan volt
szegény, mintha nem is lett volna ilyen zöld és ilyen rút, hanem csak
megnézte volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és
azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. Bő
nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami kövér
ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz undoritó nemét,
hogy odaadta neki a víselt ruháját.

Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és nekifeszült a
munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis vörös hordár pedig
fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan indult a könnyü teherrel
a Jozef után. Elébe került, s azontul lassu ballagással ment ez a szép
menet: elől a tolószék, aztán a hordár, aztán a Jozef, aztán a
telerakott kocsi.

Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek jöttek, a
hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a rendőrnek. A hordár
mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy ismeretkör a fő, s ezt
csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra jár az illetőkhöz, vagy ha a
bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja.

A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak megáll
a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor
megszimatolt valamit.

– Eislitzer ur – mondja csöndesen.

A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet czipelő
embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az undor a
munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor aztán már nagyon
tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy idegen mozdulat, egy
akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – megállanak. A fáradság meg a
kedvetlenség nem elég arra, hogy megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki
kell sütődnie, mint az elektromos szikrának.

Csöndesen motyogtak.

– Eislitzer ur – ismételte a zöld.

– Mi kell.

– Én itt szenet láttam.

– Milyen szenet?

– Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, mindig nézem. Azt hittem, csak
véletlenül volt ottan. De most már arrébb is volt egy, meg az előbb is
volt egy, meg itt most megint van egy. Itten stibiczelni akarják a
szenesek a szenet.

– Aha! – mondta Eislitzer ur.

És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a tolószék,
meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, mintha utánuk
nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a gazban, a bokrok közt, a
viz mellett.

Titokzatosan beszélgettek:

– Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy.

– Ez lopás – mondta Eislitzer ur.

Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két állat volt:
két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet legel. Eislitzer
urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes darab. Szerelmesen nézett
rá és méregette a sulyát:

– Ez maga öt kiló.

– Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem.

Eislitzer ur szétnézett a tájon.

– Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van.

Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó
csöndesen röhögött Eislitzer ur felé:

– Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük.

– Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy gondolja
maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, hogy
elviszszük? Mért vinnénk el?

– Na persze – mondta a másik.

És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek tele
volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát:

– Fölteszszük a kocsira.

Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a hotel felől
sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén robogása.

– Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem lesz! –
mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd megszakadt
belé.

De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab sötétlett
feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive.

– Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak!

Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, ez is
szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott sárga
érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. Ránézett a
Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott néhány szál
bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott Eislitzer ur arcza:

– Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s buzgón tolta
odább.

– Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel egyre a
bokrok felé lesett.

– Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy ujabb
darabért. Alulról felkiáltott:

– A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és vissza
lesz adva!

Egyelőre talán nem vette olyan nagyon szigoruan ezt a följelentést és
visszaadást. De eddig nem volt erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse
a már félig ellopott szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az
erkölcsi alap és a jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a
kocsira, a ládák és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd
meglátjuk a többit.

Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. Már
fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz kötötték,
s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a rud mellé.
Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és Jozef nagyon
kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők jártak. Maholnap
itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg előtte, a mely ugy be
van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – gondolta. Eislitzer ur nem
ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» – gondolta. A háznál minden
krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált pénz. Ez finom szén.

Egyszerre csak egy rendőr jött szembe.

– Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a sapkája.

Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és fölény
honolt az arczán.

– Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen.

Megint nyelt.

– Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr felé
nézett.

A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a kötélből
és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt.

– Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a rendőr elé
szaladt:

– Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami rendőrszoba,
vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni.

A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt.

– Mi kell? – kérdezte haragosan.

Eislitzer ur a szénre mutatott.

– Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja?

Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő is
megnézte a szenet. De az út tulsó végéről már jött a másik rendőr. A
kinek köszönt az imént a hordár.

– Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már
összeszedett egy csomót, mikor arra mentem.

(– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.)

– Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A másik így
szólt:

– Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. Végigjártam a
partot, minden bokor alatt van.

Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt:

– A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, hogy el ne
vigye.

Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a szenet.

– Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték?

– Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést tettünk!

Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény budai
házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés után – meg a másik
rendőr, a kinek lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és
negyvennyolcz órát aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a
segédje, a szegény emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren
élt, meg liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon
lakott egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi
deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények és
nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, az
emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, megsáppadt
paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, mert minden nap
egyszer húst is evett.

– Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én ott
voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt vissza.

Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják fogni. De
sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy darabot:

– Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten nevetve,
hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben oly fájdalmas
vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a kezéből, mondván:

– Csak tegye vissza.

– Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a fagy.

A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája volt,
egye meg a fene.

A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt abban,
hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt az érzést az
első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a markukba nyomott, az
első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből hivatalból kiszedték a négy
forint hatvankét krajczárt, az első rongyos kóficznál, a kinek a kezéből
kicsavarták a lopott óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training
adta meg az arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha
őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez is csak olyan mesterség, a mit ki
lehet tanulni. Mint a hogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy
tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét
órát volt egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni.

Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős
egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a
tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy
örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a hogy
most örült annak, hogy sikerült a följelentés.

Eislitzer nem lopta el a szenet, mert habozott. A ki habozik, az már
morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy
kivülről jövő esemény döntsön a kérdésben. A ki habozva lop, olyan, mint
a ki dadogva hazudik. A dadogó hazug egy szóból négyet csinál, hogy
teljék az idő és történjék valami, a mi szükségtelenné teszi a hazugság
befejezését. Ezek a testnek, a matériának küzdelmei az elvek ellen, a
melyek általában kormányozni szokták.

A kikötős – végül – azért nem lopta el a szenet, mert a többi már mind
nem lopta el, és mert az események folytán most már ő is benne volt a
becsületes, jogrend-védő társaságban.

Hirtelen felujjongott az igavonó ember. A távolba mutatott:

– Jönnek! Jönnek!

Valóban, jöttek visszafelé a raktári bányászok. A lovak most már
trappoltak. A kocsis ült csupán a bakon. A másik kettő a kocsiban
állott, komoly, nagyon komoly arczczal. Már tapasztalták, hogy baj van.
Valaki fölszedte a szenet. És most már csak menekülni akartak.

Mikor meglátták a csoportot, a kocsis meghúzta a gyeplőt. Most lépésben
jött a kocsi. Ennél jobban nem is lehetett kifejezni azt, hogy milyen
nagy bajban voltak a hajdan vidám, fekete legények.

A csoport az ut közepére állt.

– Hohó! Hó! – ordított elől Eislitzer ur. – Álljunk csak meg egy kicsit!

A kikötős elébük ment és megfogta az egyik ló szájánál a gyeplőszárat.

– Mi az? – kérdezte rosszhiszeműen a kocsis. Tudta már szegény, hogy mi
az.

A rendőrök félretolták Eislitzer urat. A legények leszállottak a
kocsiról. Hivatalos dolgok következtek. Feliródtak a tanuk. Aztán a
csoportból kivált az üres szeneskocsi és elment, a szomoru kocsissal. A
kocsisnak jogosítványa van, őt meg lehet találni holnap is. A két vig
legény a rendőrökkel maradt.

Aztán megindult a menet. Elől mentek a rendőrök, a két szegény, éhes,
álmos rendőr a két maszatos emberrel, a kik ketten aludtak egy vaczkon,
három órát naponta. Aztán jött Eislitzer ur a tolószékkel, mellette a
kikötős, a ki még egyre szerelmesen nézte a szenet. Ezek mind, mind
tanuk voltak. Mind mentek az őrszobába, ők is. Majd adnak ők ezeknek a
gazembereknek! Aztán jött az özvegy Sikoróné holmijával a penészember,
ravaszul mosolyogva, arczán az «ugy kell nekik» kifejezésével, de
némileg büszkén, mert ő is tanu volt. Majd ad ő is nekik!

Mentek a napon, ezen az édes, langyos októberi napon, vitték egymást a
börtönbe a szegény emberek, a Kleinberger-czég néhány darab szene miatt,
– mindnyája tolvaj is lehetett volna és mégis becsületes volt, mindnyája
vádlott és vádló, tanu, följelentő, tolvajok-tolvaja; egyiküknek se volt
igaza és mégis mindeniknek igaza volt, nem volt köztük semmi különbség,
csak hogy az egyiknek penészszinű volt az arcza, a másiknak meg
szénporos, az egyiknek fehérforgós kalpagja és trainirozott becsülete
volt, a másiknak réz-zsinóros hajóssipkája és túlságos ellenőrzése, a
harmadiknak vörös sapkája és gyönge akarata, de vitték egymást, mert
együtt voltak, s együtt voltak, mert összetartotta őket mind az a sok
gaz hazugság, a mit a gazdag emberek annyi évezred óta a fejükbe vertek,
– mentek egymás után, mert egymásra uszították őket a fentnevezett
gazdagok, ennyi szegény nyomorultat, éheset, álmosat, fázót, beteget, –
mentek, mert az egyiknek a gazdagok kardot csatoltak a derekára, a
másiknak vörös sapkát nyomtak a fejébe, megtanították őket egymásra
vigyázni, – ezt a pár szegény rongyost és szines-ruhás maskarát! –
mentek, oly komolyan, oly igazán, hogy ennél keservesebb, izgatóbb,
lázítóbb, szívet elszoritóbb menet nem is volt a világon soha.

De nem látta őket más, csak özvegy Sikoróné, a ki elhajtatott mellettük
egy konflison, és özvegy Sikoróné nem értett az egészből semmit, mert ő
ma a halálra gondolt, a szép temetőre, a hol a többi fáradt
öregasszonyok már szép sorjában feküsznek.



TARTALOM.

  Muzsika  3
  Altató mese  13
  Sirokkó  29
  Fernande kisasszony kis fia  44
  Tavaszi részegség  56
  Az aranyóra és a láncz  69
  A titokzatos Csókai  80
  Téli reggel  92
  Turóczi  106
  Az éjszaka fia  120
  A Ribiszke  131
  Diskréczió  143
  Lohengrin halála  154
  A hóember  163
  A manó és a tündér  175
  A szobalány  194
  A gipszöntő és barátai  205
  Széntolvajok  226


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

3 |Edes márcziusi |Édes márcziusi

30 |jelenság |jelenség

38 |találi … Semm, |talál, … Semmi

68 |emberí |emberi

85 |feleltem nek: |feleltem neki:

86 |nemcsak akkkor |nemcsak akkor

89 |azok kevéért |azok kedvéért

90 |zsürke |szürke

141 |tetetén |tetején

150 |Hiszem magam |Hiszen magam

157 |káyhát |kályhát

159 |kís tánczot |kis tánczot

172 |mesterségét ís |mesterségét is

179 |alat, … bat jusz |alatt … bajusz

189 |diadatt |diadalt

215 |jott |jött

229 |bogy nem |hogy nem

233 |e a pinczébe |le a pinczébe

241 |ezeknak |ezeknek]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Muzsika: Elbeszélések" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.