Title: Ismerősök: Feljegyzések, krónikák
Author: Molnár, Ferenc
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ismerősök: Feljegyzések, krónikák" ***


ISMERŐSÖK

(FELJEGYZÉSEK, KRÓNIKÁK)

ÍRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST, 1917

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

_Ezek a naplószerű feljegyzések: – anekdoták, vitatkozások,
felháborodások, ujsághírekhez és olvasmányokhoz irott széljegyzetek –
kereszteződés gyermekei. A napló és az ujságcikk házassága ez a műfaj,
amit különleges magyar viszonyaink teremtettek meg. A papirosra naplónak
iródtak, de az iró tudta, hogy még meg se szárad a tintájuk, már nedves
lesz rajtuk a nyomdafesték._

_Ismerősökről szólnak: az én ismerőseimről és a mindenki ismerőseiről,
nagynevűekről, névtelenekről – kortársakról. Ha egy elszánt kutató száz
év mulva egy könyvtár zugában megtalálja ezt a könyvecskét, tekintse
bátran_ _naplónak. Akkorra már lehervad róla minden, ami nem napló._

_Ennek a késői olvasónak üzenem: a kor, amelyben ez apróságok iródtak,
nyugtalan és fülledt, de még boldog kor volt, a háborút megelőző néhány
év kora. Az utolsó fejezet Ferenc Ferdinánd haláláról szól. Ez mentse az
előzőek gondtalan hangját, ez jelölje meg pontosan a könyvecske korát és
talán azt a napot is, amelylyel a mi életünk boldogsága tulajdonképpen
végleg lezáródott._



A gyermekvédő

1910 április.

Ma már hatalmas szervezet a Gyermekvédő Liga, de még talán maguk a liga
vezérei se tudják, hogy ki volt az első gyermekvédő Pesten. A külső
Józsefvárosban, Ferencvárosban minden kisiparos tudja. Valóságos
legendakör szól róla. Ismert, kitünő úriember, most már nyugdíjban van,
de akkoriban rendőrtanácsos volt és a toloncház igazgatója. Urs
Nándornak hivták. Hatalmas, szélesvállú, zord arcú, nagyon félelmes
ember volt, és amikor fényes egyenruhájában, zörgő karddal, villogó
szemmel végigment az utcán, reszketett tőle mindenki, akinek volt oka a
rendőrségtől félni. De azt mindenki tudta róla, hogy aranyszívűbb ember
kevés hordja a rendőrtisztek uniformisát. Furcsán hangzik, de így van:
valósággal imádták a tolvajok és betörők. Az ő idejében igazán humánus
intézmény volt a toloncház, ahol leginkább az odakerült gyerekek iránt
érdeklődött.

Az ő gyermekvédő akciója olyanformán kezdődött, hogy időről-időre
szemlét tartott a toloncházba került züllött fiúk fölött. Kikérdezte,
vallatta őket és amelyiknél azt látta, hogy még megmenthető az emberiség
számára, arra rámordult:

– Gyere fel az irodámba.

A gyerek reszketve ment föl és ott Urs bácsi ismét rámordult:

– Akarsz tisztességes ember lenni?

– Hogyne akarnék.

– Megigéred nekem, hogy ember lesz belőled?

– Megigérem.

– Dolgozni fogsz, jól viseled magadat, tisztességes leszel, nem hozol
szégyent rám.

– Megigérem.

– Akkor most eredj le, megfürösztenek, kifésülnek, rendes ruhába
bujtatnak és eljösz velem, munkát szerzek neked.

Félóra mulva ismét jelentkezett a gyerek, tisztára mosva, új ruhában,
mint egy kis herceg. A tanácsos felcsatolta a kardját, szemébe vágta
sipkáját és elindult a gyerekkel a Józsefváros felé. Az emberek
megnézték őket az utcán: az óriási és zord rendőrtisztet és a szegény
kis gyereket. A legtöbbet kézenfogva vezette. Befordult vele a kis
utcákba és a szemével mustrálta a kis pinceműhelyeket, ahol szegény
asztalosok, lakatosok, kárpitosok dolgoznak. Az egyik műhelynél, amely a
legbíztatóbbnak látszott, megállt a gyerekkel:

– Akarsz kárpitos lenni?

– Hogyne, nagyságos úr.

Erre lement vele a pincébe és ott az álmélkodó, nagyon megijedt
mesternek elmondta, hogy ez egy jóravaló gyerek, akiből embert kell
csinálni, mert ez keresztényi kötelesség. Ő ajánlja és majd el fog
jönni, kérdezősködni utána. A szegény iparos rettenetesen meg volt
tisztelve és felfogadta a fiút. A tanácsos elment büszkén, boldogan.
Hetekig beszéltek a kis utcákban arról, hogy milyen fényes, kardos nagy
úr hozta ide a fiút.

Azután mi történt? Rendszerint az történt, hogy a fiú szépen dolgozott
két-három napig, akkor feltörte a mester fiókját, összeszedte az
ezüstkanalakat és visszaszökött a tolvajok közé a Csikágóba vagy
Erzsébetfalvára. De a derék öreg urat ez nem bántotta. Egy hét mulva egy
másik utcában jelent meg egy másik fiúval. Aztán két hét mulva a
Ferencvárosba vitt egyet. Azt mondta magában: az egyiknél majd csak
sikerül. (Az igazságnak tartozom azzal, hogy sok esetben sikerült is ez
a gyermekvédelem.) És fáradhatatlanul csinálta ezt az akciót, a maga
lelkének örömére, nem iratta ki a lapokban, nem árulta el senkinek.
Csakhogy aztán egy kis baj mégis lett a dologból. Mikor már ismerték a
Ferencvárosban meg a Józsefvárosban mindenütt, az öreg úr egyszerűen
rémévé vált a kisiparnak.

– Jézus Mária – mondták a kis utcákban, mikor befordult a sarkon,
kezénél fogva egy szelid kis fiút – csak ide ne hozza!

Később pedig, mikor a csöndes, muskátlis kis józsefvárosi utcában
megcsendült a kardja, a kis mesterek egyszerűen leeresztették a
redőnyöket, elbujtak és vacogva várták, hogy elhaladjon a bezárt műhely
előtt.

– Hála Istennek – mondták aztán – nem hozzánk jött.

Ott kuksoltak az ajtó mögött, a repedéseken néztek ki, gusztálták, hogy
hová megy, kit ér a csapás. Végül aztán nem volt a kis utcákban
rémületet okozóbb jelszó, mint az, amelyet egy-egy ijedten elrohanó
asszony sivított végig a csöndes nyári délutánokon:

– Hamar, hamar bezárni, _jön az Urs egy tisztességes gyerekkel!_

Ezt egy szegény öreg józsefvárosi könyvkötő mondta el nekem, az ő lelkén
szárad, ha túlzás is van benne. De neki is volt egy inasa Urs bácsitól.
És azt hiszem, illett megemlékezni az első pesti gyermekvédőről, ma,
amikor a gyermekvédelemből már kitünően meg is lehet élni. Ha nem
csalódom, ő volt az egyetlen magyar gyermekvédő, aki ráfizetett.



A legnagyobb szemtelenség

1910 május.

Mikor a király legutóbb Pesten volt, ismét megjelent a tudósításokban a
kedves és ismert epizód. Ő felsége a cercle alatt odalép Izéhez, a
magyar királyi állami Izé főizéjéhez és barátságosan megkérdezi tőle:

– Hogy van, kedves Izé?

Izé erre meghatottan válaszol:

– Hódolattal köszönöm Felséged kegyes érdeklődését, hála Istennek jól
vagyok.

Nem akarom elmulasztani, hogy ebből az alkalomból föl ne elevenítsem egy
okos és kedves ember emlékét, akinek az ilyen magas érdeklődés
tekintetében határozottan különvéleménye volt. Salamon Ödön volt ez, az
évekkel ezelőtt elhalt író és ujságíró. A Margitszigeten lakott vagy
húsz esztendeig egyfolytában. Az öreg József főherceg volt a szigetre
vonatkozóan a protektora, az ő parancsára adtak a beteges Salamonnak a
szállóban egy szép szobát, amely abban különbözött a többi szobától,
hogy nem járt hozzá számla. Ezt a boldog állapotot valamikor régen,
egyszer elrendelte József főherceg s azontúl húsz évig tradició volt a
margitszigeti fürdőkezelőségnél az, hogy Salamon Ödönnek nem küldtek
számlát. Ő, szegény, korrekt úriember volt és még a főhercegtől sem
fogadott el ajándékot. Azzal szolgálta meg a szobát, hogy ő fogalmazta
mindazokat a közleményeket, amiket a főhercegi kezelőség a lapoknak
küldött.

Egy nyáron aztán, hogy, hogy nem, új ember jött a hivatalba, s ennek
elfelejtették megmondani, hogy Salamon szobáját nem illik megszámlázni.
És egy szombati napon egyszerre csak megjelenik Salamonnál a szobaleány
és letesz az asztalra egy cédulát, amelyre ez a cím van nyomtatva:
«Számla.» Húsz forintot kértek tőle az elmult hétről. Szegény bizony
megijedt. Végtelenül szegény ember volt és ami keveset a tárcáival
keresett, azt arra költötte, hogy ne legyen adóssága s hogy mindig
elegánsan öltözzék. (Ezt respektálta nála Bródy Sándor is, egyetlen
barátja, aki a halálos ágyánál virrasztott; mikor koporsóba tették,
Bródy öltöztette frakkba, a saját arany manzsettagombját tűzte az ingébe
– «szegény Ödön, menjen előkelően a másvilágra».)

Megijedt a húsz forintos számlától, de behajókázott Pestre és estére
kihozta a pénzt. Kifizette a számlát. Azt mondtuk neki:

– Miért nem mondod meg, hogy nem szoktál számlát kapni? Bizonyos, hogy
tévedés…

– Mindegy – mondta büszkén és nekünk is megtiltotta, hogy elmenjünk az
irodába érdekében «kunyorálni».

De a dolog kezdett kellemetlen lenni. A következő szombaton megint jött
egy számla, az is belekerült húsz forintba s azontúl minden szombat
számlával virradt.

– Nem – mondta egy napon – én ezt nem bírom. Nem vagyok én báró Hirsch
Mór, hogy havonta nyolcvan pengőt fizessek a szobámért.

– Mit fogsz csinálni?

– Rendet csinálok én itten, megálljatok. Rendet csinálok, anélkül, hogy
megalázkodnám a fürdődirektorok előtt.

– Hát hol csinálsz rendet?

– Fönt! – mondja titokzatos mosollyal. És hozzátette: – Figyeljetek jól
holnap délben és majd meglátjátok, hogy kell az ilyen ügyet egy
főherceggel személyesen, de előkelően elintézni.

Másnap délelőtt hallottuk, hogy a főhercegi familia a vendéglőben fog
ebédelni. Ez úgy szokott történni, hogy a többi vendégektől kissé
elkülönítve megterítettek egy nagy asztalt, amelyen egy csomó virág is
volt. Erről tudták az emberek, hogy «Józsefék» a kocsmában ebédelnek.
Ebéd után aztán az volt a szokás, hogy mikor a főhercegék fölkeltek az
asztaltól és elindultak sétálni, mindazok, akik személyes ismeretségben
voltak velük, a vendéglő előtt csoportosultak. Ilyenkor az öreg főherceg
odalépett hozzájuk, mindenkitől megkérdezte, hogy: «hogy van, kedves
Izé?» – kezet fogott vele és távozott. Mi, többiek, körülállottuk a
csoportot és bámészkodtunk.

Hát aznap is, hogy vége az ebédnek, lejön a terrasz lépcsőjén József
főherceg és a csoport felé tart. A csoport szélén áll Salamon Ödön. Mi
mögötte és várunk. A sok «hogy van – hogy van» során egyszerre csak
elérkezik az öreg úr Salamonhoz. Szigorúan néz rá, de hozzá is odalép és
megszólítja:

– Hogy van kedves Salamon?

Most olyasvalami történt, amire még nincs példa a világtörténelemben.
Talán nem is lesz soha többé. Mert Salamon ezt felelte a főhercegnek:

– _Rosszul, fenség, nagyon rosszul._

Az öreg úr nagyot nézett. Ehez igazán nincsenek hozzászokva a királyok
és a főhercegek. Ha ilyen nagy úr kérdi valakitől, hogy hogy van, akkor
az a valaki csak «köszönöm, nagyon jól» lehet.

– Rosszul? – kérdi. – Mi baja?

Salamon nyugodtan felel:

– Nem nekem van bajom, fenség.

– Hát kinek?

– A szobámnak, fenség.

– És mi baja a szobájának?

– _Drága, fenség._

Itt következett csak be az a pillanat, amelyről az ujságok azt szokták
írni, hogy «a fenség kegyesen elmosolyodott». A kezét nyujtotta
Salamonnak és nevetett:

– Jól van, Salamon – mondta, majd olcsóbban adjuk ezentúl.

Az olvasó bizonyára kitalálta, mi a vége. Hogy nem jött több számla.
Salamon pedig a lelkünkre kötötte:

– Fiúk, ezt írjátok meg rólam, ha meghalok. Írjátok meg, hogy én voltam
a világ teremtése óta az egyetlen magyar ember, aki egy osztrák
főhercegnek arra a kérdésére, hogy: «hogy van», azt feleltem: «rosszul».

Volt egy vastag füzete, amibe minden este a gondolatait írta be
aforizmák alakjában. (Később ki is nyomatta a javát.) Ebbe a füzetbe
aznap ezt írta bele:

«Mi a legnagyobb szemtelenség?»

«– Az, ha a koronás fő ama kérdésére: hogy van? – egy szegény ujságíró
azt feleli: rosszul.»

Íme, ez volt az ő kritikája erről az esetről s íme, ez az az eset, amely
e mögött az aforizma mögött meghuzódott.



A magyar Pest

1911 november.

Százszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor
gondoltam meg magamat, de most már ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki
belőlem: valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e, vagy nem
magyar, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen és
semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita
megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország óriási
térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan
szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképen ez
formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei
pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi,
hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllel-bélelt, semmi köze a
magyarsághoz, nem érdemli meg az «ország szíve» nevet.

Eszembe kell hogy jusson az a szeptemberi alkonyat, mikor – az idén –
egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Félhat lehetett. A
városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi-út, a Kossuth Lajos utca és
az Erzsébet-híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték
az utcát. Sürű porfelhő feküdt a városon és a nap különösen szép
színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a
füsttel keveredett, felszijja a nap színeit. Itt tüzes narancssárgák,
kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő
zöldek sugároztak át a poron, aminőket még soha sem láttam. A keleti
pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párisban, se
Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő
kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses,
csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a
mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk a
Ferenciek-terére, egyszerre megjelent előttünk a két Klotild-palota
színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd
égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva,
besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel
kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban már égett
egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros
értelmében bibornok-vörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő
aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom, –
pillanatra megállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem
látott és sajátságos kép volt ez, úgy agyonnyomta a szívemet egy
pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt
szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem,
kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam, –
éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, titokzatos,
dekorativ, hatalmas rengeteggé fejlődött, – mondom, intenziven éreztem
mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült,
felkiáltott:

– Milyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, _milyen magyar_ kép
ez!

Ez az, kérem. Ők látják és mi nem látjuk. Ez a dáma nem Pestet látta
elsőnek Magyarországból, mert mielőtt idejött volna, harminc falut
látott, négy-öt igazán magyar kisvárost nézett meg, nem vonaton utazott,
hanem automobilon, az országútat járta, tengelyig porban, tropikus
napsütésben és tele bámulattal, nagyranyitott szemmel nézte ennek a
földnek minden más földektől való különbözőségét és méltóságteljes
báját, ez a hölgy egészen természetesnek találta, hogy eme kisvárosok és
ama falvak után ez következik, ama magyar emberek után, akiket ismert,
ez a város jön, ez az elragadtatott, szónokias, pompaszerető építkezés,
ez a por, por, por mindenütt, ez a vad és igazi lárma, ez a kelet
küszöbén épült Amerika. És igazat kellett adnom neki, mikor ezt is
speciálisan magyarnak látta. Mert volt egy érve, amely előtt meg kellett
hajolnom, és amelyet figyelmébe ajánlok mindenkinek. Ez az, hogy ilyen
sehol nincs máshol az egész világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt
van. Ez nem hasonlít semmihez. Magyarok csinálták, magyar földön áll,
hát akkor mi az istencsudája? Még ha úgy különböznék is a vidék
magyarságától, mint egy gyufaskatulya a pápai tiárától, akkor is magyar
volna, mert ha nem magyar, akkor micsoda? Nemzetközi? Ördögöt. Zsidó?
Dehogy az, hiszen láttuk a zsidók városhangulatát a ghettókban,
láthatjuk Galiciában egész községekben. Ezekhez sincs semmi köze. Az
osztráktól úgy különbözik, mint ég a földtől. Páris? Nevetséges. Berlin?
Soha, soha. Az olasz városok imitációja? Szent Isten, erre még gondolni
is! Amerika? Valami nagyon kevés van benne ebből, de az igazi
karakterében messzibb van Amerikától, mint akár a térképen. Mint a jó
bécsiek mondják: _da nutzt ká vánen_ – magyar ez, a miénk, speciálisan a
miénk, csak nem látjuk, nem tudjuk, nem érezzük, mint ahogy az ember nem
érzi a maga szagát. Már pedig a nemzeti karakter egészen pontosan olyan,
mint a szag, csak a szimattal konstatálható és a természet már úgy
rendezte be az embert, hogy szimatja csak a más szaga számára van.

Mikor erről van szó, az emberek a legostobább és legrosszhiszeműbb
érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem
a kis zsupfedeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az a magyar,
az akácfa, a dali legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Bécs
csak nemzeti város, de ki az ördögnek jutott valaha eszébe Bécsben a
stájer falvak illatos nyugalmát keresni, ki kívánta a bécsiektől, hogy
stájer vagy tiroli motivumokat keverjenek a frakkjukba, mikor varratják,
ki kereste ott az osztrák parasztházakat és ki tévesztette állandóan
össze a falusi élet szépségeit a nemzeti tulajdonságokkal? Ki volt oly
ostoba vagy rosszhiszemű, hogy egy fővárostól azt kívánta volna, hogy
más életet élő emberek tulajdonságait vegye föl, ki kivánta ott az
ügyvédtől, hogy népdalokat dudoljon, mialatt az előszobájában ötven
izgatott ember vár, ki kívánta, hogy a Bristol vagy a Meissl és Schaden
étterme olyan legyen, mint a kis tiroli kocsma, kinek jutott valaha
eszébe keresni az osztrák vidék sajátságait az osztrák fővárosban? Soha,
senkinek. Csak nálunk lehet ráijeszteni Budapestre azzal, hogy neki
saját külön bűne az, ami minden más fővárosnál csak természetes,
tudniillik az, hogy a nemzeti életből csak azt veszi át, ami
városiasítható, ami megfelel egymillió együttélő embernek, hogy nem
ambiciója falunak látszani, hogy megcsinálja a maga saját külön
magyarságát, amely a részletekben nem hasonlít a vidék magyarságához, de
amely kifelé, az elfogulatlan ember szemében épen oly magyar, mint amaz,
már csak azért is, mert nem lehet más, mégha kénköves tűzeső zuhog is az
égből. Azok az urak, akik Budapest magyarságát megtagadják, elfelejtik,
hogy amikor egy földterületnek az a hivatása, hogy egy ország fővárosa
legyen, akkor az a földterület abban a pillanatban belép a fővárosok
nemzetközi szövetségébe és egy sehol meg nem írt, de a világ
köztudatában meglevő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen
fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz,
kénytelen börzét építeni, villamos vasutat járatni, satöbbi, satöbbi, és
ezzel kénytelen a külső képét főváros-szerűvé tenni, ami egyenesen
ellentmond a falu és a kisváros hangulatának, amit ezek az urak
állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. Most már ezen
a tízezer dolgon belül megtartja a magyarságát nyelvben, érzésben,
törekvésben, e nagy dolgokban épúgy, mint a rendőrei egyenruhájában, a
cigánymuzsikájában, a magyarstílű épületekben, tehát a kis dolgokban. De
a jó urak csak azt látják, vagy csak azt akarják látni, hogy itt sehol
nem látszik a rónaság, itt sehol nem bólongatnak a jegenyék és nincs
sehol gömbakác, nem hallatszik az aratók danája, mire a jó urak
kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket
és addig szidják, amíg szerény magam is, aki szeretem ezt a várost és
tudom is róla, hogy magyar, elkámpicsorodom és úgy képzelem el őt
magamnak Magyarország térképének kellő közepén, mint egy szomorú zsidót.

Hallatlanul népszerűek itt azok a sóhajtások, amik a Fráter Loránt
nótáiból, a Szabolcska verseiből és bizonyos képviselők beszédeiből
hangzanak ki. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi. Nem
falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol nem legelget a Teréz-köruton.
Hej, pedig akkor volna csak igazán magyar ez a város, ha a parlament
előtt ménes legelgetne. És az Andrássy-úton sehol nem hullámzik az
aranyszínű vetés, pfuj. Ki kereste valaha Párisban a champagnei szőlők
végtelen zöldjét? Okos ember ott már csak a szénsavval pezsgővé
magasztosított szőlőlevet kereste, mert tudta, hogy a fővárosban a
szőlőhegy ezzé válik. A buzát a főváros börzévé változtatja. És azért
még nem nemzetközi és zsidó és idegen és hazafiatlan, hanem csak
főváros. Az emberek, a főváros legromlatlanabb magyarjai is nem
csöndesek, bölcsek, méltóságteljesek, pipázók, mint az igazi magyarok.
Miért? Mert ahol egy millió ember szalad a kenyere után, ott nem ér rá
senki emlékezni magyarságának azokra a tulajdonságaira, amelyek szorosan
össze vannak forrva a vidéki élet nyugalmasabb tempójával. Erre azt
mondják: elzsidósodott. Ördögöt. Elvárosiasodott, ez az igazság. Apponyi
Albert azt mondta Rooseveltnek, mikor itt járt, hogy a főváros nem
magyar. És elvitte vidékre, megmutatni neki Magyarországot. Ahelyett,
hogy azt mondta volna neki: elnök úr, itt is úgy van, mint önöknél, mint
mindenütt az egész világon, úgy van, hogy a főváros épen a maga
város-volta miatt különbözik a vidéki élettől, de ha azt is akarja
látni, azt is megmutatom. Roosevelt soha nem mondta volna Apponyi
Albertnek, hogy Newyork hazafiatlan, mert nincsenek benne prairiek,
indiánok és az igazi, becsületes faj-amerikai farmer-élet kiveszett
belőle. A Kossuth Lajos temetésén mit mondott volna Rooseveltnek
Apponyi? A nemzeti tüntetések idején, amikor huszárok nyargaltak közénk
és ugyancsak Kossuth temetése előtt, amikor egy zászlóért, ami valamit
jelentett, ötven ember fogatta el magát és száz meg száz verette meg
magát a rendőrökkel, nem voltunk magyarok? És minden küzdelmünk, minden
gondolatunk, minden városi büszkeségünk, minden mulatságunk nem magyar?
A legmulatságosabb, hogy mindazok az idegenek, akik idejárnak (volt
szerencsém elégnek végigmutogatni itt minden lehetőt), valósággal
lelkesednek még a mi rongyos és szerintem utálatos kávéházi életünkért
is, nagyszerűen meglátják benne a mi politizáló kedvünknek, nemzeti
élénkségünknek, henyélésünknek és még tíz-húsz elismert magyar
tulajdonságunknak a képét. Pedig ez már csak igazán nemzetközi Apponyiék
szerint. Még ha kinevetnek is érte, meg kell mondanom, hogy például az a
mód, ahogy nálunk a kávéházban ülnek – az «ülnek» szón van a hangsúly –
az emberek, speciálisan magyar. Így nem ül a világon senki, csak mi.
Nézzék meg, hogy ül Deák Ferenc a szobrán, vagy Arany János a Múzeum
előtt. A fotelnek ez az úri kényelemben való hatalombavevése, ez a
méltóságteljes ülés, amely felér méltóság és erő dolgában egy német
ember állásával, ez a hintóhoz szokott, gyalog nem járó emberre valló,
anekdotázó ülés ezer meg ezer példányban látható a kávéházakban. És nem
tehetek róla, de így van, még Kohn Móric is, amikor nyitott fiakkeren a
lóversenyre megy, úgy ül a kocsiban, mint ahogy a legmagyarabb
mágnásoktól és a legfajtisztább főispánoktól tanulta, nem úgy, mint a
bécsi ember, nem úgy, mint a londoni vagy a párisi, hanem kényelmesen a
kocsi sarkába vetve magát, egy kicsit balra vagy jobbra hajtva a fejét,
aszerint, hogy melyik oldalon ül, miért? mert a magyar úr kihajtja
oldalt egy kicsit a fejét, hogy a lovai járásában gyönyörködjék, hogy a
lovai lábait lássa. Ezt Kohn Móric már nem tudja, de azért félrebillent
fővel ül, mert így ül gróf Főrendiházy is, még akkor is, ha fiakkerben
ül és nem a saját lovai húzzák. Persze ezt mi már nem látjuk, amíg a
pihentszemű külföldi nem figyelmeztet rá és nem látjuk azt a millió
ilyen kicsiséget, amikből a speciális karakter összerakódik és felülünk
azoknak a sóhajtozóknak, akik az akáclombot kivánják vissza a
Ferenciek-terére és akik az ilyesmiből tőkét kovácsolnak ellenünk.
Bezzeg kinevetnék azt a pesti embert, aki Szakál-Högyészen azt kérdezné:
hol van itt a Newyork-kávéház? De nekik, akik onnan jönnek, szabad itt
azt kérdezni, hogy hol van az akáclombos kis utca. Nem akarják
megérteni, hogy ha egy milliós város magyar, az másként magyar, mint egy
háromezer lakóssal bíró község és nem akarják belátni, hogy Budapest még
akkor se lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és
áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld
izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek
izzadta, hát ez a magyar.



Dilettánsok

1912 március.

Még nincs ez a mondás annyira elterjedve, hogy tilos volna elmesélni:
egy lipótvárosi úrhölgytől, akinek három szép, egészséges fia van, azt
kérdezte valaki, hogy mi lesz a fiaiból. Milyen pályára adja őket? Azt
mondja boldog mosollyal a jó hölgy: «az én fiaim legyenek dilettánsok.
Amíg mások a jogászi pályán lumpolnak, addig ők fessenek, írjanak,
komponáljanak. Legyenek dilettánsok.»

A jó hölgy ezt nem mondta gúnyos éllel. A jó hölgy ezt egészen komolyan
mondta, mert látja, hogy Budapesten százszámra vannak ilyen jobbmódú
ifjak és lányok, akik egyszerűen a dilettánsi pályára készültek, nem
tudnak semmit, de megkövetelik és ami a keserves, meg is kapják a
művészi pályának kijáró ama tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly
sokszor tagad meg a közönség az igazi művészektől. Ifju urak, akiknek a
papájuk sok pénz fölött rendelkezik, műtermet tartanak, ott kennek,
mázolnak, modernkednek estig, amikor is smokingot öltenek és elmennek a
társadalomba inkasszálni a dicsőséget. Más ifju urak zenéket izzadnak,
dalokat szereznek, operetteket írnak, este szintén frakkba vagy
smokingba bujnak és inkasszálnak. Az embernek már nem biztos az élete
Pesten; némely családban nem szabad Shakespearet dicsérni, mert van egy
kis fiú, aki darabokat ír és van egy kis színigazgató, akinek addig
sírja tele az ifjú a fülét, amíg elő is adja a darabot. Más családban
nem szabad Fényes Adolfot vagy Rippl-Rónait említeni, mert a bubi
képeket fest és Fényes bácsi vagy Rónai mester egyszer félrehúzta a
száját, amikor a spenótot meglátta és nem akart rögtön belemenni, hogy a
spenót jobb, mint Greco. Puccininek, amikor itt járt, minden familiában,
amely kötéllel meg tudta fogni, a bubi eljátszott egy saját szerzeményt,
és hogy Puccini nem aratta itt azokat a szimpátiákat, amelyeket várt,
annak főoka az, hogy nem borult a sok bubi nyakába és nem mondta, hogy ő
azonnal leugrik a Gresham-palota negyedik emeletéről, mert nem érdemes
zenésznek ezt a nyomorult életet folytatni, ha bubi műveit hallotta.
Bubi minden családban, ahelyett, hogy a könyvei fölé borulna és az
alapvizsgájára készülne, vagy bejárna a papa boltjába és ott megtanulná,
hogy hogyan kell a szigetszentmártoni rőfösnek a nyakába sózni a piros
bársonyszalagot fekete szegéllyel, zenét komponál a zongoránál, hosszú
hajat és rémes adósságokat növeszt, fekete inget visel, gyalázza az
igazi művészeket és a legtöbb esetben beugratja családját is abba az
ostoba szolidaritásba, amely miatt, mint mondám, Spitzingeréknél nem
szabad Shakespeareről beszélni, Sputzingeréknél nem szabad Fényes bácsit
említeni és Spatzingeréknél nem illik Puccini nevét kimondani. Aki ma
Pesten társaságba jár, annak meg kell tanulnia nemcsak azoknak a nevét,
akiktől a ház úrnője hosszú házasélete folyamán már elvált, nemcsak azok
neveit, akikkel a papát a színházak táján emlegetik, hanem ha azt
akarja, hogy közkedvelt egyén legyen, meg kell tanulnia a bubi műveinek
a címeit is és indexre kell helyezni azoknak a rossz bácsiknak az egész
életét, akik elég merészek voltak, bubiról azt mondani, hogy olyan
tehetségtelen, mint a tök.

Dilettánsoknak adom a fiaimat, – mondta a jó hölgy, és a maga
szempontjából igaza volt. Ennek igen érdekes oka van Pesten. Még pedig
kettő. Az első oka ennek az a sok legenda, amely mind arról szól, hogy
rideg apák mint akarták megakadályozni most már híres művészek pályáját.
Valamikor régen, a mi gyermekkorunk idejében az volt a divat, hogyha a
fiú ujságírónak, szinésznek, festőnek vagy muzsikusnak akart menni, a jó
apa így szólt: kitépem a füledet. Még régibb példáig visszamenve, a jó
öreg kocsmáros, Petőfi apja, is azt akarta, hogy a fia az ő mesterségét
folytassa. Már most ezeket az apákat egymásután érte az úgynevezett
blamázs. A derék polgárok fiaiból igen sokszor nagy művészek lettek és a
László Fülöpök családjai, akik látták, hogy a fiuk mégis csak jól tette,
hogy nem maradt Streliskynél fotografus-legény, mert ime, a világ
leghíresebb festője lett belőle, személyes barátja a német császárnak és
a saját palotájában lakik Londonban, elszégyelték magukat azért, amiért
valamikor azt merték mondani a fiúnak: «maradj csak te meg a pályádon,
ha szorgalmas leszel, majd csak nyitsz egy kis fotografus-termet és jól
megélsz belőle.» Az apák ma Pesten meg vannak félemlítve, szerény és
derék polgári apa már nem meri kupánütni a gyereket, ha elkerüli az
iskolát, mert attól fél, hogy a fiából valamikor László Fülöp vagy
Mikszáth Kálmán lesz és akkor őrajta, az apán, fog nevetni az egész
világ. Hallottam egyszer két apát panaszkodni egymásnak egy társaságban.
Az egyiknek százezreket jövedelmező terménykereskedése van, a másik
hatalmas birtokot bérel. Mind a kettőnek a bubija kávéházba jár és
fekete inget növeszt.

– Jaj, – sóhajtott az egyik, – ha én tudnám, hogy a fiúnak van
tehetsége, nem kényszeríteném, hogy üljön be az én százezreimbe. De ki
tudhatja azt biztosan előre? Nézze, itt van a Spotzinger, az is kitépte
a fia fülit, amiért nem tanult és most az ő fia az a híres Spocányi,
akinek egy arcképért tízezer font sterlinget fizetnek Londonban.

Azt mondja erre a másik:

– Apának mindenesetre be kell biztosítania magát arra az esetre, ha a
fiából nagy ember találna lenni. Azt hiszi, olyan nagy öröm nekem, hogy
valaha beleírják az irodalomtörténetbe, hogy én megvertem a fiamat,
amikor a versíráson rajtakaptam? Miért szerepeljek én a világ végezetéig
az iskolakönyvekben, mint ostoba, szűk látkörű és rideg apa? Én nem
akadályozom meg a fiamat semmiben. Írjon. Ne járjon az egyetemre. Törje
be a tükröket. Ez az apa kötelessége.

Terrorizálva vannak. Ez az egyik ok. Nem akarnak nevetségesekké, s ami
ennél komolyabb, nem akarnak akaratukon kívül rossz apákká válni. A
másik ok már közel jár az anyagiassághoz. A művészi pálya az egész
világon, de nálunk, ahol sokáig egyértelmű volt a koplalással,
jövedelmező dologgá vált. Hogy francia, angol és német írókról,
művészekről ne is beszéljünk, ma már van néhány magyar művész, aki a
maga százezer koronáját megkeresi évenkint, ha nem éri baleset. Több
van, akinél ötven-hatvanezer korona évi jövedelem szinte biztos. Az
ujságírói pályán azokkal szemben, akik, fájdalom, még most is éhbérekért
dolgoznak, van tizenöt-húsz ujságíró, aki megkeresi a maga harmincezer
koronáját, ha mellékesen egy kis irodalmat vagy operettet is űz. Festők
vannak évi húszezer korona adósságtól fölfelé évi nyolcvanezer korona
keresetig. Szobrászok szerencsés esetben százezrekhez juthatnak. És
amióta Lehár Ferencnek volt esztendeje, hogy félmilliót keresett
zeneszerzéssel, és nálánál kisebb alakok, mint például a bécsi Fall Leó,
a jobb éveikben nem is adják havonta ötven-hatvanezer korona tantiémen
alul, azóta muzsikát írni sem épen lenézett dolog a pesti apák szemében,
pláne, ha ezzel szemben láthattak már életükben egy-egy jól kifejlődött
orvosi vagy tanári, bírói, hivatalnoki nyomort. Ami a pénzügyi részét
illeti a dolognak, ma már nincs az a kajla bécsi operettszöveg-gyártó,
aki leül írni egy felvonást annyiért, amennyi fizetést nálunk az
államtitkár kap. Ezen a ponton igaza is van az anyagelvű apának, mert mi
az ördögnek verje ő fejbe a fiát azért, amiért több pénzt akar keresni,
mint az államtitkár.

Ezek az okok. Az eredmények pedig igen antipatikusak. Nagyon sok művészt
azért Magyarország sem tud eltartani és a tapasztalat épen azt mutatja,
hogy a dilettánsok sokkal nehezebben mondanak le a művészi pályáról,
mint az igazi tehetségek. Ezeket el lehet riasztani, mert folyton
kétkednek magukban, érzékenyek, bizonytalanok, ijedősek. A dilettáns
ezzel szemben először is jobban ragaszkodik a nyomorult kis
fél-talentumához, mert őnála a művészet boldogtalan szerelem, és az már
ősrégi tapasztalat, hogy az igazi szerelem mindig a viszonzatlan
szerelem. Másodszor azért ragaszkodik hozzá, mert igazi művészre nézve
sohse szégyen, ha nyomorúságában rőfös boltot nyit vagy elmegy hivatalt
vállalni, így ha Jókai Mór nem tudott volna megélni a regényeiből és
kénytelen lett volna a Józsefvárosban fűszerüzletet nyitni, ezzel a
cégtáblával: _Jókai Mór vegyeskereskedése_, azért Jókai Mór maradt volna
és minden körülmények között ő lett volna a magyar haza legnagyobb
elbeszélője, – de képzeljék el, hogy Spitzinger-fiú, már mint a
zseniális Spitzinger-fiú, kénytelen bemenni a papa terményüzletébe,
ugyan mi marad akkor a zseniális Spitzinger-fiúból? Ezért fog ő
görcsösen ragaszkodni a művészi pályához, ezért fog vacsorákat adni
festők és szinigazgatók tiszteletére, ezért fogja keresni a befolyásos
ujságírók társaságát, ezért fogja inkább elenni a kenyeret mások elől
azzal az ingyencikkel, amit ír, vagy azzal az ingyenmuzsikával, amit
komponál, ezért fog utolsó lehelletéig ragaszkodni az ő művészetéhez,
érzékenyebben, több hiúsággal, nagyobb áldozatokkal, mint a
világirodalom bármely Petőfije vagy Beethovenje. Félre ne értessem: ez
nem jelenti azt, hogy milliomos nem lehet egyszersmind jó író és nagy
művész is. Erre nálunk is van egy-két példa.

Mindez pedig nem feljajdulás, csak konstatálása annak, hogy kezdenek már
egy kicsit sokan lenni a zseniális bubik. Kezdenek nagyon is tolakodni,
nyomakodni a műtárlatokon, a redakciókban, a szinházaknál. Kezd már egy
kicsit tele lenni velük Pest. Itt már van egy egészen új bubi-irodalom,
amelynek megvannak a maga drámaírói, lírikusai, tudósai, van egy egészen
új bubi-festészet, amelynek megvan a maga Cézanneja, Manetje, sőt a maga
Benczúrja is, van egy bubi-zene, amely Strauss Richárdokat és Debussyket
termel és mindezekre ráadásul van egy bubi-közönség, amely a
bubi-művészetet pártolja, számontartja, amely elragadtatott és elvakult
apákból, anyákból, rokonokból, szerelmes lányokból és – most jön a
keserves – még igazi művészekből is áll, olyanokból, akik a bubi
papájánál váltóilag vannak angazsálva, vagy akiktől képet vesz a bubi
rokonsága. A nyomor már sok igazi művészt hajtott bubiék szolgálatába és
a legtöbb bubi mögött mint pártfogó, egy nemkereső, szegénységben
maradt, eladósodott igazi áll, aki a bubit elviszi a kávéházba és
bemutatja Szinnyei bácsinak, de mikor este hazamegy és magára marad,
elátkozza bubit és a maga szegénységét. Ezenkívül még egy-két körülmény
segíti bubit a dilettánsi pályán. Többek közt az, hogy nálunk semmi
téren nincs igazi kritika s így nem is vehetjük rossz néven a
közönségtől, hogy bizonyos, komplikáltabb műfajoknál összekeveri bubit
az igazi művésszel. Voltam én már olyan verniszázson, ahol bubit nagyon
kinevették, de rosszat senki nem írt róla az ujságba. És többek közt
segíti őket az a furcsa körülmény, hogy ahol nincs igazi közönség
bizonyos dolgokra, mint például nálunk, ott a bubi személyes hívei igen
sokszor pártját fogják a dilettánsnak az igazi művésszel szemben. A
nem-szervezett közönségnek ez a jóindulata a dilettánssal szemben
legjobban látszik meg azokon a hangversenyeken, amelyek tízével-húszával
hangzanak el a téli szezonban Pesten, és ahol médi vagy bubi olyan
tapsokat kap, amilyeneket akar, ugyanattól a közönségtől, amely az
Operában Carusot a szó szoros értelmében kipisszegte. Az ilyen, nem
kulturált és kritikával nem fegyelmezett közönség mindig valami belső
ellenségeskedéssel volt a professzionátusok iránt, mindig jobban
szerette a maga fajtáját, azt a «művészt», aki félig maga is publikum,
aki közelebb áll hozzá, mint egy-egy vad géniusz. Ezért vannak most
bubiék divatban Pesten, és ezért értem én teljes-tökéletesen azt a jó
hölgyet, aki azt mondta, hogy dilettánsokat csinál a fiaiból.



A maláji medve

1912 junius.

Abból a sok csendőrből, aki most Pesten a rendőrséget őrzi, mindenhova
jut egy-kettő. Nem tudom, az enyém szabadnapos volt-e, vagy más címen
járt az állatkertben, elég az hozzá, hogy ott láttam sétálni.
Kakastollát lengette a szél, ő pedig ment egyik ketrectől a másikhoz,
egy noteszkönyvvel a kezében. Mindenütt megállt, nézte egy ideig az
állatot, aztán megnyalta a ceruzáját és írt valamit a noteszbe. Ment
tovább. Ejnye – mondom magamban – ez mégis csak érdekes, ez a karhatalmi
tényező, aki jegyzeteket csinál az állatkertben. Mentem utána. Bevallom,
már akkor egy kicsit meg voltam hatva, mert sejtettem, hogy mit ír. A
maláji medve barlangjánál mögéje álltam és belenéztem a noteszébe.
Gyönyörű kalligráfiával ezt írta bele: «Maláji medve, kicsiny, csinos
barna állat, szabadon látható.» Azzal ment tovább, a másik barlang felé.

Uraim, uraim, politikus uraim, ez mindenütt a világon tréfás eset volna,
a párisi Jardin d’Acclimatationban épúgy, mint a berlini Zooban. Nálunk
nem az, és engedjék meg, hogy egy nagy adag meghatottságot jelentsek be
ez eset kapcsán. A karhatalom, amikor szerét tehette, elment művelődni
az állatkertbe és jegyzeteket csinált. Képzeljétek el, hol az isten háta
mögött állomásozik ez a jó fiú, és képzeljétek el, milyen szép lesz az,
amikor majd hazatér, körülülik és ő előveszi a noteszt és felolvassa,
hogy a maláji medve milyen kicsiny, csinos barna állat. Gondoljátok el,
milyen Balkán az a politika, amiért ő szegény itt lakik most Pesten és
milyen Európa az, amit ő csinált, mikor tanulni ment férfikorban,
deresedő fejjel, az állatkertbe. Gondolkozzatok csak egy percig azon,
hogy milyen messze volt ő ott a maláji medve ketrece előtt mindattól a
montenegrói államtudománytól, amely Pestre rendelte, mily messze volt
tőle kulturában, jóakaratban, bölcseségben, nyugalomban és az élet
szépségében. Ha nem tudnám, hogy a kenyerét veszítheti ezért,
megkérdeztem volna a nevét tőle és most kiírnám. De így otthagytam, egy
kis örömmel a szívemben, egy kis reménnyel, egy kis boldogsággal, mert
arra gondoltam, hogy mégis lesz itt valaha emberség, komolyság, becsület
és munka, és lesz itt még egyszer sok, igen sok embernek ilyen naiv hite
az élet szebb értékeiben, aminő hit ebben a noteszes csendőrben volt.



A galamblövők

1912 junius.

A margitszigeti rendőrök, nem tudom hányan vannak, tízre, tizenkettőre
becsülöm a kirendeltséget, szerény tapasztalatom szerint ennek az egész
világnak a legjobb rendőrei. Lehet, hogy külön válogatják oda őket,
lehet, hogy a szép és előkelő környezet teszi, de öröm őket hallgatni,
mikor az idegent kalauzolják, öröm látni a buzgóságukat, amellyel a
nem-rendőri szívességeket teszik a publikumnak, ahogy hölgyeken
segítenek, ahogy gyerekekre vigyáznak, – tizenöt év óta nézem őket, de
még egy se volt köztük, aki ne lett volna különb a híres londoni
rendőrnél. A minap dolgom akadt az egyikkel. A kis szállóban lakó
fürdővendég kocsiját nem eresztette tovább a hajóállomásnál. Kérdésemre
udvariasan azt felelte, hogy ez a rendelete. És tréfálni nem lehet, mert
neki is van notesze, és ha a renitens kocsist vagy soffőrt oda beírja,
akkor biztos a büntetés. Egyszer azonban látom, hogy mégis csak robog
autó a tiloson túl, benne nagy büszkén két közismert vasaltnadrágos.
Ejnye – mondom magamban – ezt nem értem. Odamegyek hozzá és megkérdezem,
miért szabad annak a kettőnek az, ami a többinek nem szabad. «Hja, uram»
– mondja a rendőr okos mosollyal – «azok az urak a galamblövészetre
mennek.» Mosolygott, mert ő is érezte az igazságtalanságot, amelynek
védelmét reá bízták. Kisült a következő. A beteg fürdővendégnek, annak
nem szabad a kocsijával a szállóig hajtatni, mert az két-háromszáz
koronát fizet a szobájáért havonta és azért lakik ott, hogy
gyógyítkozzék. Ez a vendég port ver és akadályozza a forgalmat, ez
gyalogoljon egy fél kilométert, ha haza akar menni. De gróf Uborkafa és
báró Pénzenvette és minden egyéb földi kisisten, akinek kedve szottyan
galambokat puffogtatni a sziget végében, felrobog, port ver, forgalmat
akadályoz szabadon és jogosan, és gőgös mosollyal robog el a hotel
mellett, ahova a fizető polgárnak csak gyalog szabad mennie. Mikor az
öreg főherceg derék és józan gazdatisztjei kormányozták a szigetet,
akkor víztorony még nem volt, de nem volt ilyen haszontalan és ordináré
igazságtalanság se azon a területen. Ezt a luxust nem merte volna
megengedni magának annak a nagy úrnak a hivatalnoka, mert épen a
gazdája, aki igazi nagy úr volt, azt hitte, hogy még az ilyen
kicsiségben is egyforma jogaik vannak az embereknek. Abban a
pillanatban, amikor a demokrata főváros kezd parancsolni a szigeten, már
nem szabad Kis Péternek az, ami szabad gróf Lámpavasnak és báró
Pártkasszának. Azon az egyszerű okon, hogy ez galambot megy lőni, szabad
neki az, ami nem szabad a sántának, aki a vízgyógyintézetben lakik. Ép
az a jellemző a mi kis kellemetlenségeinkre itt Pesten, hogy
felháborítóbbak, mint Lipcsében egy vasúti szerencsétlenség. Én nem
tudom, a többiek is így vannak-e vele, de én egy napig betege tudok
lenni az ilyen kis silányságnak. A rendőr, szegény, igazat ad nekem a
szemével, de mosolyog. Ő már különb dolgokat is látott. Én pedig odább
kullogok és egy kicsit szégyellem magamat: ezen boszankodom, mikor az
ország a feje tetején áll. Viszont aztán az az érzésem, hogy talán épen
ezek azok a dolgok, amikért az ország a feje tetején áll és még mindig
nem a talpán.



Egy vadászról

1912 junius.

Még egy kis eset az állatkertből. Megyek, nézek, bámulok, egyszerre csak
látom, hogy egy szürkeruhás ember, aki addig nyugodtan állt mellettem,
és akinek addig semmi baja sem volt, felkapja a sétapálcáját, arcához
illeszti, ahogy a puskát szokás és lelövi vele az oroszlánt. Az oroszlán
nyugodtan aludt tovább, a szürkeruhás pedig újra célbavette a bottal,
hosszan célzott reá, aztán csöndesen, szinte csupán a maga
mulattatására, azt mondta, hogy pppu. Majd hirtelen utána megint: pppu.
Duplacsövű puskának képzelte a botot. Kettőt lőtt belőle. Aztán
megkezdődött a mulatság. Az ember ment egyik állattól a másikhoz. Utána
négy-öt idegen. A szürkeruhás lelőtte a zsiráfot, a disznószarvast, a
bölényt, a gnut, az elefántot, majd a vizilóhoz indult, kétségkívül
azzal a szándékkal, hogy azt is lelövi. Akkor már hajtói is voltak, két
másik úr kiflit dobált a pocsolyába Jónásnak, mire ez kidugta a fejét a
vízből. A ravasz vadász természetesen rögtön főbelőtte, kétszer, aztán
ment tovább. A társasággal a kengurunál találkoztam ismét, akkor már
százötvenen lehettek. Elől ment a vadász, utána a hajtók a kiflikkel,
majd a közönség, boldogan. Szegény kenguru nem is sejtette, mi vár rá,
bámult egy ideig a népre, aztán elugrott. Rettenetes pillanat volt. A
vadász célbavette és halkan, hogy az állat meg ne hallja, megjegyezte:
«ezt nehéz, mert nagyon ugrál.» «Mindegy, mindegy», – biztatták a
többiek – «maga olyan ügyes ember, hogy ezt is eltalálja.» A vadász
ismét célzott. Halotti csönd volt. Aztán halkan hangzott: pppú. Rögtön
utána a második: pppú. Egy hang azt mondta a tömegből: «nem volt meg.» A
vadász hátrafordult, piros, dühös arccal és izgatottan szólt: «ki
mondta, hogy nem volt meg?» Senki se felelt, a közbeszóló gyáva volt,
nem mert jelentkezni. De már tizen ordítottak hátra: «Igenis megvolt.» A
kenguru vígan ugrált és ha jól láttam, kavicsot evett ezalatt, a tömeg
pedig majdnem hajbakapott azon, hogy megvolt-e, vagy nem volt meg. A
vadász és pártja már dühös volt. «Hallatlan. Hiszen itt álltak
mellettem, hát nem a két szeme közt volt meg?» «Persze, hogy megvolt!»
Elindultak. «Menjünk a fókához» – mondta valaki, – «az a legnehezebb.»
«Kérem» – mondta a vadász, – «tessék akármit elém adni, hogy nem
találom-e el.» És mentek, porfelhőt verve, izgatottan, akkor már
kétszázan is lehettek, fókát lőni. Elől a vadász. A sétabottal.

Nem tudom, mi mindenre lehetne ezt hamarjában alkalmazni. Mert annyi
mindenre lehet gondolni, ha eszembe jut ez a szegény pesti
oroszlánvadász. Bálványokra, amiket az emberek maguknak csinálnak, hogy
aztán higyjenek bennük, magyar közéleti karriérekre, olyan férfiakra,
akik a közéletben vadásztak így évekig, amíg végre egy párt tömörült
mögéjük és minden lövésükre vakon megvoltot kiáltott, államférfiakra,
akik folyton lelőtték az oroszlánt, mindig csak sétabottal, mialatt az
oroszlán aludt és nem is tudta, hogy ő már megvolt, írókra, művészekre,
akik egy életen keresztül lőttek sétabottal, a szélhámosokra, akik
sétabotból tüzelnek a börzén… Nem is kell, ne is állapodjunk meg
egyikben sem. Konstatáljuk csak, hogy ennek a bolond kis heccnek
átkozottul pesti íze volt.



A rikkancs és egy úr

1912 junius.

Délután négy órakor jöttem befelé a városba, villamoson. Hátul álltunk a
kalauznál többen, mellettem egy idősebb, szigorú arcú úr. Az egyik
állomásnál, épen, mikor a kocsi indul, felugrik egy rongyos kis gyerek,
Estet árulni. «Nem méc», – mondja a kalauz – «most ugrasz fel, amikor
már megy a kocsi?» És le akarja lökni. Egyszerűen és kedvesen, lelökni,
a pótkocsi alá. «Ejnye» – mondja mellettem az idősebb úr – «nem hagyja
békében azt a gyereket?» De nem volt tanácsos a kalauznak most szólni,
mert az öreg úrnak villogott a szeme és egy kicsit reszketett a hangja.
«Nézze meg az ember» – mondja aztán kissé csöndesebben az öreg. – «Gyere
ide, fiacskám. Adj egy Estet. Nesze, itt van három krajcár. Egy krajcár
a tied.» – «Kezeit csókolom» – mondja a gyerek. – «Csak hagyd _édesem_»,
mondja az öreg úr. Édesem. Erre a szóra mindenki az öreg úrra néz. Ilyet
nem szoktak rikkancsnak mondani. A gyerek már nem volt sehol, leugrott,
talán már egy másik villamosról akarta lelökni a kalauz, de ez a szó, ez
az «édesem», ez ott maradt a kocsin, beszállt a nyitott ajtón, amelyen
át kinéztek a bennülők az öreg úrra, némelyek mosolyogtak, egy kövér
asszony iszonyú komolyan nézte az urat és robogtunk, csöngettünk,
vágtattunk, visítottunk a kanyarodóknál, de valami melegség volt a
kocsin ettől az édesemtől, amelyen most éreztem először, hogy milyen
szép és milyen magyar szó, mennyire lefordíthatatlan, nem lehet azt
mondani, _mein Süsser_, azt se, hogy _mon doux_, sem azt, hogy _my
sveet_, ezt csak édesemnek lehet mondani, ebben a kicsit elkopott és
íme, mégis oly aranyos melegségben fénylő magyar értelmében. Most megint
megszólalt az öreg úr. Szelíd hangon mondta a kalauznak: «mit akar attól
a szegény gyerektől, fiam? Annak is kell élni. Legyen egy kis szíve,
fiam. Emberek vagyunk és szeressük egymást.» A kalauz nem felelt egy
szót sem, zavarban volt, magában igazat adott az öreg úrnak, érezte is a
közhangulatot, jól is esett neki a szelíd és emberséges hang, amellyel
az öreg mintegy visszavonta az iménti ridegebb rendreutasítást. Aztán
megint robogtunk, csöngettünk, búgtunk, kanyarodtunk. Egyszerre csak
felszáll egy állomáson egy úr és köszön a mi öregünknek. Azt mondja: «jó
napot, doktor úr.» «Adjon isten» – felel az öreg. Kérdi a jövevény:
«Hová tetszik, doktor úr?» Feleli az öreg: «Megyek haza, temetésről
jövök. Szegény Albertet temettük… négy gyerek maradt utána… borzasztó
volt.» Aztán nem beszéltek semmit, én leszálltam. És most már értettem
az «édesem»-et. Aztán lassan megértettem a kalauznak mondottakat: legyen
szíve, fiam, mit akar attól a szegény gyerektől? Kezdtem megérteni azt a
sok lágyságot, emberszeretetet, külön krajcárt, szelíd hangot, amit ez
az öreg úr mind, mind a temetőből hozott ide a piszkos villamos
perronra, hogy két percre egy egészen semmi kis affért csináljon, de
ebből a kis afférből mégis valami addig érthetetlen melegséget és
jóságot leheljen az egész kocsi publikumába. Abban a temetőben bizonyára
nagyon sírtak azok a gyerekek. A pap bizonyára szépen beszélt és már itt
a nyár, virágok voltak, szép fák, zöld fű, nagy darab kék ég, sok
csöndes, szelíd tekintetű ember, énekszó, a Jézus neve, amint elszállt a
sírok közt, aztán mindaz a sok szent dolog, ami ott az embert tisztára
mossa: az árvaság, egy ittmaradt nő, aki szerette az eltávozottat, a
búcsúzás, szeretet, szerelem, a mi kicsinységünk és romlandóságunk, a
szép kétezer éves vigasztalás: idegenek és zsellérek vagyunk a földön, a
nagy és szent izgalom, ami elfogja az embert, amikor a másikat a földbe
teszik, az a kis visszafojtott orkán, ami végigvágtat az
idegrendszerünkön, mikor az első darab föld zuhan a deszkára és
mindehhez még egyszer: virágok, kék ég, szomorú ének, az arcokon fénylő
szeretet és megbocsátás… innen jött az öreg úr. Persze, hogy neki az
napon «édesem» volt a rikkancs és «fiam» a durva kalauz. Ilyen közelről
nem mindennap látja az ember az elmélyedésnek hatását az emberre. Ilyen
közelről még nem láttam soha azt, hogy mint váltódik aprópénzre a nagy
és forró gondolatok hatása. És ha valaha elvesztettem volna – mint ahogy
nem vesztettem el soha – a hitemet abban, hogy az élet elviselhetetlen
volna amaz alkalmak nélkül, amelyek a lelket gondolkodásra, érzésre
serkentik, akkor ez a kis eset elég volna ahhoz, hogy ettől datálva
megint higyjek minden elmélyedés, minden művészet, minden jó könyv,
minden szép vers, szép zene, szép kép hallatlan fontosságában és örökre
letárgyaljam belül, ott, ahol mindenki gyerek marad haláláig, azokat az
embereket, akik ezt az életet e dolgok nélkül el tudják képzelni.



Ki a gavallér?

1912 augusztus.

A szigeti kis lóvasút zörgős kocsiján két úr ül előttem. Hűvös van már
most minden este, a fákról kis sárga szakaszjegyek röpködnek, vége a
nyárnak, – az urak is csöndesen szemlélik az őszies estét és gubbasztva
szivaroznak a sötétben. Azt mondja az egyik:

– Háromszor jött, egyszer se adtam.

– Én mindig adtam, – mondja a másik.

– Látja, így rontják őket! A pesti publikum maga alatt vágja a fát.

Arról volt szó, hogy a cigány tányérozott a vendéglőben. A cigány,
szegény, jól tette. Az ő két hangszere: a hegedű meg a tányér. Azt
mondják, hogy a bandák már nem is a jó hegedűst keresik, hanem a jó
tányérost. Mert hegedülni nem nagy kunszt, ellenben a tányéron játszani,
ehhez tehetség kell. Megállani a vacsorázó ember mellett. Nem szólni, a
világért sem, mert ezt nem szabad. Csak állni, szerényen, de mégis
szigorúan, mereven, mint aki nem egykönnyen megy el, még sem tolakodóan.
Megvárni, míg a pasas észreveszi. Megvárni, míg leteszi a kést, villát,
lenyeli a falatot, megtörli a kezét, benyúl a zsebébe, kiveszi az
erszényt, fölteszi a cvikkerét, kikapar egy koronát, előhívja a
főpincért, felváltja nála az ezüstöt öt nikkelre, hogy az egyik nikkelt
bedobhassa a tányérba. Ezalatt a tányérosnak úgy kell állania, mintha
márványból volna. Az arcán ne lássék meg sem a kevés, sem a sok. A
krajcárt hamar dugja a szalvéta alá, mert egy krajcár százat csinál. Az
emberek rá találnak szokni. Tányéros csak az lehet, aki olyan
emberismerő, mint Balzac, olyan következetes, mint Bismarck és olyan
hideg, mint az angol semmítőszék elnöke. Kis, szerény, alázatos ember
rossz tányéros. Nem kap semmit. Nagy, zord, dühös, kövér cigány rossz
tányéros. Tízfilléreseket kap. A jó tányéros legyen kövér, lassú,
komoly, csöndes és a szenvedélyt ne ismerje. A jó tányéros ugyanaz az
embertípus, mint a jó adófelügyelő. Ez a pálya ilyen embereket követel.
De hagyjuk ezt. Lássuk mi volt a baj a szigeten.

Azt mondja az egyik úr:

– Tíz korona gyógy- és zenedíjat fizetek a közmunkatanácsnak. Nekem se
gyógy, se zene nem kell, de egye fene, rajta volt a számlán, kifizettem.
A szigeti szállókban már eddig hétszáz lakó fordult meg, szezon végéig
lesz ezer. Ezer ember, tíz koronájával számítva, tízezer korona. A
cigány a vendéglőben játszik, tehát föltételezem, hogy a vendéglős is
hozzájárul ugyanennyivel: ez húszezer korona. Na hát, kérem, ebből
tarthat cigányt anélkül, hogy még ráadásul a nyakamra küldje tányérozni.

– Na hallja… az az egy-két hatos!

– Az az egy-két hatos a negyedik tiszteletdíj, amit a cigánynak adok. Az
első a huszonöt fillérben van, amit belépődíj címen fizetek a hídon, a
sziget gyönyöreiért, köztük a cigányért. A második benne van a magas
vendéglői árakban. A harmadik a gyógy- és zenedíjban. A tányér
negyedszer vág mellbe egy és ugyanazon kéj-élvezetért.

– Na hallja… az az egy-két hatos! Gavallér-ember nem számolgatja ezt
így.

Ez az.

Itt álljunk meg, ide akartunk érkezni, a gavallérságnak ehhez a
speciálisan pesti értelmezéséhez, amely valamikor általános divat volt,
amelyet sehol máshol nem ismertek, nem ismernek, mindenütt kinevetnek s
amely már nem annyira, mint azelőtt, de mégis üldözi a józan embert.
Ennek a különleges pesti-magyar gavallérságnak a kódexe körülbelül a
következőkbe foglalható össze:

1. Velem szemben ezen a világon senki sem gavallér, de én legyek
gavallér mindenkivel szemben.

2. Ne számítsam utána a főpincér összeadását, mikor egy társaság kétszáz
koronás számláját fizetem, mert azzal, hogy a számlát én fizetem, még
nem vagyok gavallér, de ha fölfedezem a számlában, hogy egy üveg francia
pezsgővel többet számított, fogjam be a számat és vágjak hozzá némán
húsz koronát, amivel nem tartozom, mert ha utána számolok, akkor ő
gúnyosan mosolyog, ugyanezt teszi a társaság is és én abban a
pillanatban smucig kutyává változtam, mert az emberek nem a lényeget
tekintik, nem azt, hogy én voltam a bőkezű házigazda, hanem a formát,
ami úgy szép, ha tűröm a csalást.

3. A papirpénzből visszakapott összeget nem szabad megolvasni, mert az
emberek összemosolyognak, ez nem gavallér dolog. Úriembernek mindegy,
hogy a boltban vagy a kávéházban mennyivel tévednek, a visszakapott
pénzt sülyessze a zsebébe olvasatlanul, mert így szebb.

4. Meleg nyári éjszaka. Elmegyek egy barátommal a kerti mulatóba, munka
után, azzal, hogy megiszunk ketten egy üveg pezsgőt. Meg is isszuk és
amikor a pincér az utolsó pohárral is kitöltötte, már ott az újabb üveg,
ami nem kell, mert nem berúgni mentünk oda, nem búfelejteni vagy a
helységben feltünni, hanem eldiskurálni egy pohár pezsgő mellett. De az
új üveg már ott van, a pincér már nyitja. A barátom nem meri neki azt
mondani, hogy nem kell, mert fél, hogy smuciánnak fog látszani. Ugyanígy
cselekszem én is. Ő pedig vígan felbontja az üveget, tölt a pohárba, ami
aztán ott is marad. De nem szólt senki, mert ez nem gavallér dolog. Mert
azt nem mi határozzuk meg egymásról, hogy gavallérok vagyunk-e, hanem a
pincérek. És Pesten száz ember közül kilencvenkilenc engedi magát
terrorizálni a pincértől, mert fél, hogy félrehúzza a száját és a pesti
ember elvégre még is csak a pincért tartja bírónak abban a kérdésben,
hogy ki a gavallér.

5. Gavallér ember nem veszekszik a fiakkeressel a fizetésnél. Mi
következik ebből Pesten? Egyetlen egy dolog, de az aztán mindig. S ez
az, hogy a kocsis, bármennyit kap, még kér. Mert a kocsis tudja, hogy a
gavallérnak nem szabad vitázni. Hogy inkább fizet. Már most, aki ez
ellen tiltakozik, az smucián. Az «veszekszik a szegény kocsissal». Annak
azt mondják: «ülnél csak te egész nap a bakon, szélben, hóban, esőben».
És soha, senkinek nem jut eszébe azt mondani: «ülne csak ő egész nap
helyettem a rendelő-szobában és bujna ő be oda három forintért, ahova
nekem orvosi esküm alapján be kell bujnom». Nem. Ez nem gavallér-beszéd,
mert ez a komoly, kenyérkereső ember józan beszéde. Ez smucig kutyaság
Pesten. Az ilyen ember járjon villamoson. Az ilyen ne élvezhessen soha
egy puhapárnás, gummikerekű kocsit. Mert a kocsistól függ, hogy ki a
gavallér. Hát persze, hogy a sikkasztó a gavallér, hát persze, hogy a
bakkarat-kullancs, a mások szerencsétlenségéből pénzelő klub-szemét a
gavallér, hát persze, hogy a lóverseny kvóta-eltalálója a gavallér. Aki
szórja, dobja a pénzt, mert más tekintélye ebben az életben nem lehet, a
kocsisnak az a gavallér. A pesti ember pedig meg van félemlítve és nem
Batthyány Elemértől vagy Szemere Miklóstól tanulja meg, hogy mi a
gavallér-tempó, hanem a fiakeres kocsistól. Mert Szemere Miklóst nem
ismeri, a kocsiba ellenben minden héten beleül. A vége az, hogy
megzsarolják és kinevetik. A pénzéért még gavallér se volt.

6. Minden munkakerülő pumpfráter bírája Pesten a gavallérságnak. A
cigány, a pincér, a kocsis legalább dolgozik ezért a magas méltóságért.
De a professzionátus pénzkérő, az elegáns zsaroló, az ötkoronás
«mellbevágótól» föl egészen az ötven koronás soha meg nem adóig, mind
ingyen viseli az _arbiter gavallériarum_ címet. «Kérlek öregem… húsz
korona…» Ha rögtön, boldogan, kéjjel, szerényen nem nyúlsz a zsebedbe és
oda nem adod neki azt a húsz koronát, amit egy órával azelőtt a keserves
munkádért kaptál, amiért periratot írtál, gyereket tanítottál, cikket
izzadtál ki, vagy amit váltóra fölvettél, akkor smucig kutya vagy. «Nem
kérné, ha nem szorulna rá.» Ezt mondják. Vagy: «ugyan, mi az neked, húsz
korona!» De ha elgondolom, hogy mindennap olvashatok az ujságban egy
emberről, aki öt forintért leütötte a másikat, egy asszonyról, aki a két
forint szobabérét nem tudta megfizetni és ezért elvágta a gyereke
nyakát, ha eszembe jut, hogy minden nap találkozom szegény és szemérmes
emberekkel, akik tisztességből szalonnát vacsoráznak, mert nem akarnak
pumpolni, ha eszembe jut, hogy egy borbély egy negyedóráig dolgozik
huszonöt krajcárért és ebből családot tart, házbért fizet, tükröt,
borotvát, szappant vásárol, ha elgondolom, hogy a rendőr beviszi azt a
tépett öreg kéregetőt, aki már olyan nyomorulttá penészedett, hogy a
kalapját a fejétől nem tudom megkülönböztetni: akkor hallatlan
felháborodás zúdul föl bennem a fehérkamáslis pumpfráter ellen, aki a
gavallérság nevében leterrorizál, elveszi tőlem az ajándékot és a szó
szoros értelmében megkárosítja azt a húsz szegény elgázoltját az
életnek, akinek egy-egy jó percet szerezhettem volna egy-egy koronával s
akinek így aztán nem jut, mert akármilyen jól kereső fogorvos,
hivatalnok, ügyvéd vagy író vagyok, még sem én vagyok a Pesti Hazai Első
Takarékpénztár. A kisebb polgári klubokban, a nagy kávéházakban pedig ez
a fajzat terjeszti az emberekről azt, hogy gavallérok-e vagy nem
gavallérok. A munkanélküli vagy megszorult kabátos ember, a pénztelen
művész, a könnyelmű cimbora, aki ráfanyalodik a pumpra, az hallgat,
szegény. De ez az elegáns, professzionátus gavallérpróbáratevő, ez a
zsaroló álkoldus, ez aztán ordít: «Sófalvy egy posvány, Sófalvy egy
fösvény, Sófalvy egy kutya, attól éhen halhat bárki!» – És viszont ordít
reklámot is: «Tófalvy egy angyal, Tófalvy egy magyar mágnás, Tófalvy egy
gavallér». Akinek ez a reklám kell, aki ettől a kritikától fél, annak
úgy kell.

Röviden: ki a gavallér Pesten? Aki könnyen hagyja magát megzsarolni.
Érzem, hogy abban a gavallérvilágban, ahol a föntebb említett elem
osztogatja a címeket, az se gavalléros dolog, hogy ilyesmi ellen kikel
az ember. De ha már egyszer eszébe jut az embernek ilyesmi, nem szabad
álszenteskedni. Ennél félrecsúszottabb, félremagyarázottabb valami, mint
ez a pesti nyilvános gavallérság, kevés van még nálunk is. És furcsa,
hogy ép ebben a városban, ahol az emberek oly nyomorultul, oly nehezen
keresik meg a kenyerüket, ahol annyit kínlódnak minden krajcárért, ép
ebben a városban akad a legtöbb balek, aki ennek a bepiszkolt szép
fogalomnak ebben a formájában felül. Egy német ember fölényes gőggel
nevet azon, hogy mit tart róla a Vurcni Mulató főpincére. Neki az a
fontos, hogy a többi gépészmérnök jó szakembernek tartja-e, vagy nem. A
kocsistól sem fél, mert az ő ambíciója az, hogy jó mérnök, jó ember, jó
hazafi, jó férj, jó apa legyen, nem pedig, hogy jó pasas legyen. Pesten
mindenki jó pasas akar lenni. Pesten az a boldog és büszke, aki jó
balek. Azt hiszik, hogy aki balek, az már gavallér is. Pedig ez a két
fogalom egymás közt való viszonylatában könnyen tisztázható: balek az,
aki fizet és nem tudja, hogy gavallér volt; gavallér az, aki fizet és
nem tudja, hogy balek volt. Pesten azt a közvéleményt csinálták a
bérkocsisok, a portások, a cigányok, a pincérek, hogy a német smucig
nép, a francia még smucigabb, az angol pedig túltesz mind a kettőn. A
maguk szempontjából igazuk is van. A portás lenézi a francia vendéget,
mert az nem hajlandó neki pusztán a köszönéséért két forintot adni. De a
francia viszont fütyül a portás, a fiakeres és a főpincér kritikáira. Az
angol még csak nem is fütyül rá. A munkát, amit igénybe vesz,
tisztességgel megfizeti, a szegény embert ildomos és szerény formában
segíti. Ez az ő gavallérsága és ez a gavallérsága annak az igazi magyar
úrnak is, akinek a gavallérság vérében van s aki a veleszületett jó
érzékétől kérdezi meg, hogy mi a gavallérság, nem pedig azoktól, akik
egy szaftos pesti szövetkezeti sikkasztóért odaadják az egész francia
nemzet gavallérságát.



Lencsés

1912 szeptember.

Hajnali háromnegyed négy. Nem tehetek róla, szomorú, de így van: a
kávéházban ülök, hátul a sarokban, egyedül. Még sötét van, de egy félóra
mulva már egy kicsit világos lesz, az ember akkor szép csöndesen
hazamegy, a gyönyörű szürkületben, a gyöngyszínű ég alatt, a friss kis
szélben, amely még illatokat is hoz, isten tudja, hol veszi magát Pesten
hajnalban a mezei virágok szaga, de ebben a félórában még az is van.
Addig azonban még itt kell ülni, ebben a tükrökkel ragyogó, túlfényes
bazilikában, ezen a csiszolt üvegből, vert sárgarézből és
paliszanderfából összekomponált szemétdombon, egyedül. Nem baj. Egy
hölgy a pezsgősvödröket fényezi, pasztával. A pincér levest eszik fenn,
egy zugban. Csönd volna, ha az ívlámpák nem zümmögnének. De zümmögnek,
az ember ezt is figyeli egy kicsit, így zúg, zümmög évtizedek óta, ebben
is van valami érzése a végtelenségnek, más a tengerparton mereng, én
most az ívlámpa partján ülve hallgatom az örök zúgást. Az ember azonban
élvhajhászó állat. Kedvem támad egy métermázsa képes ujságban böngészni.
A kávéházban bánkódó lélek olykor megkívánja a kis fehér dűlt kereszttel
jelzett szász király arcképét a Wochéban, amint leleplez egy szobrot.
Angol miniszterelnököt sem láttam rég, íróasztala mellett. Hadihajók
után vágyódom, jó sűrű füstöt okádó hadihajók után az Illustrated London
News-ban, a jó öreg Graphic-ban. Igen, igen, képeket…

– Pincér!

– Parancsol?

– Lapokat kérek…

– Azonnal küldöm az ujságos gyereket.

És eltűnik. Csönd. Egy perc mulva ott áll előttem valaki.

– Milyen lapokat tetszik?

Ránézek.

– Ejnye… – mondom – hát te ki vagy, fiatalember?

Mosolyognom kell. A fiatalember akkora, hogy ép túlnyúlik a feje a
márványasztalon. Aranyszőke és gyermekien maszatos. Smoking van rajta,
kétszer akkora, mint ő, kis piszkos báli gallér, fekete nyakkendő. A
smoking ujjából kifityeg vékonyujjú kis gyerekkeze. Nagy, kék szeme van,
nagy kék karikákkal. Szelid, komoly kis pofa, vékony, alázatos kis hang.
Haptákban áll, komolyan vár.

– Ejnye – mondom – most már nem is kell lap. Hogy kerülsz te ide?

– Én vagyok az ujságos fiú.

– Hogy hívnak?

– Ferenc.

– Milyen Ferenc?

– Lencsés Ferenc.

Furcsa. A nevétől egészen meg vagyok hatva. Lencsés Ferenc. Akkora, mint
egy lencse, és már Ferenc.

– Nem Feri? – kérdezem.

– Nem – mondja, még mindig komolyan – Ferenc.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő leszek.

Hajnali négy óra. Akkora, mint egy lencse, Ferenc, tizenkettő lesz.
Hajnali négykor még itt van. Munkában. De olyan ábrándosan komoly kis
parasztgyerek-képe van, olyan nagy, vastagtalpú cipőben kopogott, mikor
idejött, akkorákat lépett, mint egy felnőtt, az egész jelenség olyan
komoly, mintha valami nagyon régi meséből került volna ide, úgy hogy
melléje képzelem a többi kis parasztgyereket, akik közt komolyan áll,
mint egy kis csuda, a bő smokingjában.

– Na, – mondom – kedves Lencsés, most te el fogod nekem mondani, hogy
honnan az ördögből kerültél ide az Andrássy-útra, mit keresel itt
éjszakának idején öreg zsidónak öltözve, mért vágsz olyan komoly pofát,
egyáltalán, mindent el fogsz mondani, amit tudni akarok rólad, mert
eddig nyugodtan ültem itt, de most már kezd valami bántani, kezd az
egész dolog nem tetszeni nekem, itt valami baj van.

Hát lassan sikerül Lencsés bizalmát megnyerni és azzal megkezdődik a
kihallgatás.

– Hány órától vagy szolgálatban?

– Este hatkor kell bejönnöm a kávéházba és reggel hétkor mehetek haza.

– Szép. (Tizenkét éves és tizenhárom órát dolgozik) Hol lakol?

– Kispesten.

– Mi? Onnan jársz be ide?

– Onnan.

– Elmondod nekem, hogy hogyan jársz be ide Kispestről, de pontosan.

– Elindulok délután félnégykor hazulról és akkor megyek gyalog egy és
fél órát egészen addig, amíg a villamoshoz nem érek. Akkor felszállok a
villamosra és bejövök vele egészen idáig. Akkor már van hat óra. Reggel
hét órakor pedig elmegyek innen, felszállok a villamosra, egy óra alatt
künn vagyok Kispesten, az Erzsébet-téren, onnan megint gyalogolok másfél
órát hazáig, fél tízkor otthon vagyok és akkor lefekszek aludni.

– Fekszem.

– Lefekszek.

– Lefekszem – úgy mondd.

– Lefekszem.

Nem mosolyog, úgy mondja, mint a leckét. Tizenkét éves, tizenhárom órát
dolgozik, két órát utazik, három órát gyalogol. Hat órát alszik.
Tulajdonképen tizenhat órát gyalogol, mert a kávéházban nem ül,
szaladgál a lapokkal. Smokingban. És tizenkét éves. Az is csak lesz.

– Ejnye – mondom – ejnye Lencsés, nem sok neked ez a strapa?

– Nem.

– Mi az apád?

– Nincs.

– Anyád?

– Főz… egy hentesnél.

– És tűri, hogy te egész éjjel dolgozzál?

– Hazaviszem a pénzt neki. De nem mindig vagyok itt éjjel. Másik
hónapban nappal vagyok. Akkor reggel fél négykor indulok el hazulról,
mert reggel háromkor kelek fel. És reggel hattól aztán itt vagyok este
hétig. Akkor hazamegyek és otthon vagyok este fél tízkor.

– Télen?

– Igen.

– Akkor is gyalog mégy másfél órát?

– Igen. Csak télen rossz, mert nincs lámpa. És a hidegbe gyalogolok a
sötétbe. És ha nagyon összefázok, akkor bemegyek a csőszkunyhóba, mert
ott a péteri határnál van csőszkunyhó és addig várok, amíg fölmelegszek,
és ha nagyon esik az eső, akkor is ide megyek a kunyhóba, amíg eláll.

– És ha nem áll el?

– Eláll. Hát várok, amíg eláll.

– Szép. (Ne felejtsük el, ha hideg van és esik, akkor vagy megy az
esőben másfél órát a sötétben, vagy vár, amíg eláll, didereg a
csőszkunyhóban és akkor csak négy órát alszik. Ne felejtsük el,
tizenkettő lesz. Reggel háromkor már föl kell kelnie.)

Hozzáteszi, kiegészítésül:

– A péteri határnál van egy lámpa is. Azt már messziről látom, arról
tudom, hogy merre kell menni. De ha a szél eloltja a lámpát, akkor el
szoktam tévedni.

Szünet. Vár, hogy még mire kell felelni.

– Na – mondom – Lencsés, hát most aztán halljuk, mi fizetésed van.

– Tíz forint.

– Lencsés, – mondom – mi kell neked villamosra minden nap?

– Tizenöt krajcár ki és tizenöt krajcár be. Összesen harminc.

– Tyű – mondom – Lencsés Ferenc, akkor mi most számítsuk ki, mennyi
marad neked a fizetésedből. Gyere. Egy hónapban van harminc nap.
Harmincszor harminc krajcár, az kilenc forint, maradna tehát a jó
hónapokban neked egy forint. Ellenben van az évnek hét olyan hónapja,
amikor a tíz forint gázsiból kilenc forint harminc krajcár megy el
villamosra, akkor neked az egész havi munkádért, napi két óra utazásért,
napi három óra gyaloglásért, napi tizenhárom óra futkosásért,
cipelésért, munkáért, ázásért, fázásért, sötétért, hidegért összesen
hetven krajcárod marad, amit az édesanyádnak hazaviszel. Ha ez így van,
Lencsés, akkor ez már kezd egy kicsit undorító lenni és… és…

– Kapok borravalót is – vigasztal.

Ő engem.

– Nem – mondom – Lencsés, ez nem megy így… ez… Mi akarsz lenni?

– Pincér – mondja. Boldogan, mintha azt mondaná: tábornok.

Most mit csináljak Lencséssel? Régen mondom, nem szabad egy példányt
kikapni a nyomorból és így megtanulmányozni, mert az ember nem tud tőle
aludni két napig. Mit csináljak vele? Adjak pénzt neki? Adtam neki
pénzt. Talán rajta segített ez valami nagyon keveset, az a pár hatos, de
rajtam már nem. És nem igaz, rajta se segített. Nem lett volna szabad
szóbaállnom vele, mert akkor nem érezném most a teljes tehetetlenségemet
minden nyomorral szemben. Nem volna ez a fojtogató, égő érzésem, ez a
vak düh, ez a dadogásra késztető valami, ez a nyugtalanító, forraló, a
mellemben fel-felzúgó harag… az ördög vigyen el, Lencsés, a szép kis
szőke hajaddal, a mesebeli kis magyar arcoddal, a vén smokingoddal és a
letaposott kis fiatalságoddal. Az ördög vigye el mind a mesekönyveket és
a gyermekjátékokat, a bájos pubi-képeket, a fehér gyermek-ágyacskákat, a
matrózgallérokat és a hadihajók arany neveit a pubik szalmakalapján. Az
ördög vigye el a francia kisasszonyokat és a gyermekbálokat és a
baby-zsúrokat és a születésnapi tortákat és a «gyermekszájból»
mondásokat. Az ördög vigye el a hintalovakat, a karikákat, a kis
huszáruniformisokat, a fűthető kis mozdonyokat és az én összes jó
megfigyeléseimet a gyermeki báj köréből. Mit érek én most mindezzel,
amikor elébem áll reggel fél ötkor Lencsés olyan komolyan, mint egy
rendőr és ideteszi az asztalomra ezt a rongyos, maszatos kis életét, ami
még csak nem is mártirium, mert ezrével van az ilyen, mint ő, ideteszi
elém az asztalra ezt az ázott-fázott kis tépett, hetvenkrajcáros
veréb-életét, mindenre felel vékony gyerekhangon, nem is tudja, hogy
panaszkodnia is lehetne, hetven krajcárt kínlódik össze egy hónapban és
még nincs tizenkét éves.

Szerencsére elhívják.

– Fizetni – mondom a főpincérnek.

Odajön.

– A gyerekkel tetszett diskurálni?

– Igen.

– Okos gyerek – mondja.

– Mondja kérem – fordulok hozzá – mennyit ér ez a kávéház?

– Tavaly ötszázezer koronát igértek érte, nem adták el.

– Mit hoz tisztán?

– Évente tisztán… százharmincezer koronát.

– Köszönöm.

A kávéháznak van vagy húsz alkalmazottja. A húsz alkalmazottal akkora
forgalmat csinál, hogy évente százharmincezer korona tiszta haszna
marad. És a húsz alkalmazottja közül az egyik Lencsés Ferenc, havi
hetven krajcár fizetéssel, Lencsés Ferenc Kispestről. Gyalog három óra,
esőben, hóban. Villamoson két óra. Szaladgálás tizenhárom óra. Életkor:
még nem tizenkettő. Smoking. A százharmincezerből őreá összesen
tizenkilenc korona nyolcvan fillér jut évente.

Gyerünk haza, már világos van. A kávésra nem haragszom, mert jó öreg
ember, a fiút megsímogatja és nem ad neki kevesebbet, mint a többi
kávés. A kávés ellen semmi kifogásom sincs. Semmi. Általában nem is
tudom, miért vagyok úgy kétségbeesve. Hisz nem történt semmi különös.
Érzem, hogy cikket fogok írni Lencsésről, mert amit itt elmondtam, az az
utolsó betűig igaz. És nem szeretem az ilyen cikkeket, szégyellem az
ilyen megható kipiszkálást a nyomornak, szégyellek dicséretet kapni a
Lencsés szenvedéseiért, utálom, hogy ő kínlódik és én ezt szépen megírom
cikknek, feltűzöm a mellemre, mint egy rendjelet és büszkélkedem vele.
Mert így van. És mégis, mégis, mégis…

Most már késő. Ott volt a hiba, amikor szóbaálltam Lencséssel.



A szalvéta

1913 február.

Egy viccet mesélnek most mindenfelé Pesten, egy emberről, aki elment
vacsorálni a Ritz-szálló éttermébe és régi polgári szokás szerint a
nyakába kötötte a szalvétát. A pincér a vicc szerint odament ehhez az
emberhez és ezt mondta neki:

– Kérem, itt nem lehet borotválkozni.

Eddig van. Lehet, hogy igaz történet, lehet, hogy azok közül való,
amelyekről azt szokták mondani, hogy _ben trovato_. Ahol csak hallottam,
mindenütt kitünően mulattak rajta, az emberek így közvetve kinevették a
szegény oktondit, aki a nyakába kötötte a szalvétát és hallgatagon is
ünnepelték a gyorseszű és élesnyelvű pincért, aki őt ilyen jól lefőzte.
Eszembe jutott erről az adomáról az a valóságos kultusz, amit Pesten
nyolc-tíz év előtt kezdtek az emberek űzni azzal a tilalommal, hogy a
halat nem szabad késsel enni. Ez a kérdés soha sehol a világon nem volt
illem-viták anyaga, csak Pesten. Valaki fölvetette akkor ezt a kérdést,
s aztán éveken át tartó nyargalás következett ezen a témán, mindenütt
lehetett ilyeneket hallani: «hiszen az az úr késsel eszi a halat» –
vagy: «na hallja, ez olyan dolog, mintha valaki késsel enné a halat», –
bizonyára lesznek még aggastyánok, akik erre a campagnera emlékezni
fognak, ez igen sokáig tartó divat volt Pesten, csak egy-két éve, hogy
meg szűnt. Csak addig tartott, amíg kisült, hogy a halat tényleg késsel
kell enni, csakhogy ezüstpengéjű késsel. Sőt tovább megyek: addig
tartott, amíg kisült, hogy közönséges acélpengéjű késsel is szabad enni
a halat, mert ennek az egész kérdésnek semmi köze az illendőséghez, a
modorhoz vagy a jólneveltséghez. Azok a pesti illemmagántanárok, akik
most olyan fölényesen nevetnek a nyakbakötött szalvétán s akik gúnyos
hajszát indítottak azok ellen a szegény hivatalnokok ellen, akik a főnök
úr bankettjén késsel mertek a halhoz nyúlni, nem tudták, milyen
viszonyban van a hal a késsel. A hal a késsel olyan viszonyban van, hogy
megfeketíti, különösen akkor, ha a hal a tengerből való, a kés pedig
acélból van. A tengervíz, mint tudjuk, a són kívül igen sok más olyan
maró anyagot tartalmaz, amely a vasat megtámadja, s a halak, amelyek
ezekben a maró anyagokban élnek, s amelyek ezenkívül bővelkednek
foszfortartalmú vegyületekben, mikor a tányéron találkoznak a fényes
acélpengével, megtámadják, azonnal jelentkező fekete rozsdát marnak reá.
Így tehát az angolok és a franciák, akiktől a budapesti smokk enni
tanult, s akiknél a «hal» fogalma majdnem egyértelmű a tengeri hal
fogalmával, nem eszik acélkéssel a halat, hanem ha úgy van elkészítve,
hogy nem puha, akkor ezüstkéssel nyúlnak hozzá, mert az ezüstöt nem
rozsdásítja meg a hal. Mi sem természetesebb, minthogy a pesti smokk
ebből a vegytani kérdésből illemkérdést csinált, kinevette azokat, akik
késsel ették a jó dunai vagy balatoni halat, de ugyanez a pesti smokk az
almát acélkéssel hámozta meg, holott az alma nedve is rút fekete rozsdát
mar a késre és ugyanez a pesti smokk ezüstvillát és ezüstkanalat tett a
salátába, holott az is bizonyos, hogy a saláta leve megmarja, sőt
mérgessé teszi a rézzel kevert «ezüst» evőeszközt. Mindegy, divat volt
nevetni és most is divat sajnálkozni azon, aki a roston ropogósra sült
fogashoz késsel mer nyúlni, miután egy félóráig hiába turkálta a
villával.

Még néhány ilyen félreértett szabállyal terrorizálják a pesti
középosztályt az illemtanárok. Aki frakkhoz nem visel úgynevezett
_escarpin_-t, mélyen kivágott gombnélküli, vékony lakkcipőcskét, az
konfliskocsis. Az olyan, mintha késsel enné a halat és a nyakába kötné a
szalvétát. És a szegény, megijesztett középrangú frakkos férfiú hideg
télben, éjszaka ilyen cipőben kutyagol haza a körúton az estélyről vagy
bálból és egészen biztosan beszerzi a náthát vagy a tüdőgyulladást. Az
illemsmokk ugyanis nem tudja, hogy ezt a viseletet azok az igen nagy
urak találták ki, akik attól a pillanattól kezdve, hogy frakkban a kapun
kitették a lábukat, nem járnak gyalog az utcán, csak a kaputól a
kocsijukig és a kocsitól a kapuig. A pesti smokk nem tudja, hogy itt
száz frakkos ember közül nyolcvan gyalog megy haza a téli éjszakában,
tehát egészen bizonyosan ostobaságot követ el, ha félcipőt húz az illem
kedvéért. Ő csak azt tudja, hogy az angol gentleman lábán ilyen van, hát
a magyar frakkos lábán is ilyennek kell lenni.

Divat volt ezenkívül kinevetni azt a jámbor embert is, aki az ebéd végén
felszolgált szájmosó vizet megitta. Tudja isten, sohse tudtam nevetni
rajta, mert mindig jobban tetszett csekélységemnek a jámbor ember ama
logikája, hogy ebédlőasztalnál a pohárban levő víz arra való, hogy
megigyák, mint az a most már szerencsére pusztulófélben levő szokás,
hogy az asztalnál egyszerre tíz ember kezdjen el a szájában vizet
szotyogtatni és egymás szemeláttára köpdösni. Még ha százszor bevett
szokás is ez az udvari ebédeken. De nálunk ezen nevetni kell, mert ha az
ember nem nevet rajta, akkor konfliskocsis. Azt mondták a smokkok: az
embert még gyerekkorában megtaníthatták otthon a szülei arra, hogy az
ilyen víz mire való és aki nem tanulta meg, azt nem nevelték jól. A
smokk e ponton viszont az felejtette el, hogy ebben a most feltörekvő
országban csak igen kevés férfiúnak volt olyan gazdag családja, amelynek
tellett ilyen mosdókészletre, s hogy itt száz közül nyolcvan férfiú a
nyomorból küzdötte fel magát a bankettig és az előkelő helyen való
vacsorázásig és hogy ugyane nyolcvan férfiú küzdelmes ifjúkorában este
papirosról legelte a szalonnát és a parizert vacsora helyett, s ezért
nem volt alkalma megtanulni, hogy a művelt gentlemannek úri kötelessége
ebéd végén a vizet a pohárból átköpni a tányérba. Én ezen nem tudok
nevetni, még ha pávatollal csiklandoznak, akkor sem, valaminthogy nem
tudok nevetni a magas cipőn és a késsel vágott halon sem. Nevessen rajta
lord Derby vagy herceg Talleyrand-Périgord, neki szabad.

Így fogja el az embert lassan valami demokratikus düh, amikor
végigtapasztalja, hogy milyen jól mulat a balparti Budapest a Ritz-beli
emberen. Meg azon a többi emberen, akit e nagyvilági helyen a pincérek
francia beszéddel főztek le. Egész legendakör kezdődik most a neveletlen
magyarról és a mindentudó illempincérről és a közönség mindig a
neveletlen magyaron mulat. Már azt kell hinnünk, hogy innen fog
kiindulni az az áldásos illemvihar, amely el fog söpörni Pesten minden
csunyaságot és ha a derék grófi hotel még sokáig szíveskedik a felnőttek
oktatásával foglalkozni és móresre tanítani ezt a szegény pesti
középosztályt, akkor idővel minden ház, minden lakás egy kis
Ritz-hotellé fog válni, ahol jól nevelt emberek térdükre teszik a
szalvétát, villával vágják a halat, tányéron köpik egymást és úgy halnak
meg éhen a nyomorúságtól. Igazán, ennél a mi pesti közönségünknél
naivabb, türelmesebb és gyermekibb lelkű nép nincs sehol a világon. Ez
az egyetlen közönség, amellyel még azt is meg lehet csinálni, hogy a
drága pénzéért pincérekkel taníttatják enni. Viszont ez az a közönség,
amely megérdemli, hogy értelmetlen pozőrök üljenek a nyakára a nyilvános
illem kérdéseiben, mert ez az a közönség, amelynek nincs elég erkölcsi
bátorsága úgy élni, ahogy az isten teremtette, ennek az országnak, ennek
a fajnak, ennek a városnak a természeti és társadalmi viszonyai szerint,
a pénze, a gusztusa, a természetadta józan illemtudása szerint. A
villamos megállóhelyein úgy lökdösik egymást, mint a sülyedő hajó utasai
a mentőcsónakoknál, a kávéházban idegenek oly pillantásokat lövellnek
egymásra, mint a harctéren az előretolt előőrsök, a vendéglőben olyan
hangosan beszélnek, mint a jó népszónokok, ötven pék egy hét alatt nem
tud annyi sóskiflit sütni, mint amennyit egy nyári estén a Városligetben
letagadnak, a nőket megszólítják az utcán, a villamoson beleolvasnak a
szomszédjuk ujságjába, a pletykát úgy imádják, mint az amerikaiak a
csillagos lobogót, – de azért roppant elszégyellik magukat, ha a
csirkecsontot véletlenül a kezükbe vették és roppant mulatnak, mert egy
őszinte, egyszerű és becsületes magyar a nyaka köré kötötte a
szalvétáját a Ritzben.

Bizonyos demokratikus düh fogja el az embert, ha arra gondol, hogy az
erős és természetes angol nép a maga tradicionális és már-már
dogmaerősségű neveletlenségét olyan büszkén és olyan kérlelhetetlen
következetességgel utaztatja végig a világon, mintha nemzeti intézmény
volna, s hogy annak elnézi a legritzebb pincér magában az igazi, a
londoni Ritzben, hogy mindenüvé felrakja a lábát, ahová nem szabad, s
ezzel szemben a parvenüillemtan bennünket rokokóra tanít, mikor bizonyos
az, hogy nem a parvenű határozza meg az illemet, hanem az élet. A lábat
a székre felrakni angol nemzeti jog, ezen joga van a franciának nevetni,
de Londonban ezen nem nevet senki. És a szalvétát a nyak köré kötni, ami
egyébként látványnak kedves, mulatságos, családias, tiszta, joviális,
észszerű és semmiféle finomabb érzését a józan embernek nem sérti,
magyar nemzeti, vagy ha úgy tetszik: régimódi pesti polgári szokás, amit
tanuljon meg Ritz, ha még nem ismerte és tartsa kutyakötelességének
megszokni, sőt respektálni. Bolond volna a pesti publikum, ha ilyen
ügyekben terrorizálni engedné magát saját smokkjaitól.

Ez a szalvéta egyébként nem olyan tragikus, hogy ekkora tanulmányt lett
volna érdemes róla szerkeszteni, de szimbolum, s mint ilyen, még
hosszabb elmélkedést is megérdemel. Szimbóluma annak, hogy az igazi
illemet, azt, amely szorosan összefügg az ember erkölcsi életével s
amelynek minden legkisebb törvényében kimutatható egy morális
gondolatnak egy paránya – azt nem nagyon kultiválják itt Pesten, de azt
a szamár ál-illemet, amit smokkok, pincérek és parvenűk állapítanak meg,
szentnek tartjuk. Ennek a szimbóluma ez a szalvéta, ez az egyszerű
szalvéta, amely lobogója lehetne egy most fejlődő, most települő, most
ismerkedő és csak majd ötven év mulva egységes városi társadalomnak,
amelynek most még nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy őszintén élje a maga
életét, amely most még minden parvenűtől megijed, mert érzi, hogy
valahol baj van a viselkedése körül. De ez se tragédia, ötven év alatt
majd rájön, hogy hol a hiba. De a fentebb ecsetelt nevelési módszert
kérje ki magának és ne álljon a nevelők pártjára azzal, hogy kineveti a
szalvétás embert.



Bécsi levél

Bécs, 1913 február.

Ez az eset, bár röviden, a mi lapjainkban is olvasható volt. Itt, a
császár városában magántársaságban mesélte el egy úr, aki magától az
érdekelt hercegnőtől hallotta. Úgy történt, hogy a hercegnő bevásárolni
ment a bécsi belvárosba, a kocsiján, egy számozatlan fogaton, amelyet
libériás kocsis hajtott. Egy szűk utcán szembekerült az egyszerű,
jeltelen fogat egy automobillal. A soffőr nem akart szabályszerűen
kitérni, hanem intett a libériás kocsisnak, hogy merre menjen. A kocsis
azonban a hajtási szabályokhoz tartotta magát és visszaintett a
soffőrnek, hogy tessék neki is a szabályhoz alkalmazkodni. Ebből az
lett, hogy egyik sem engedett a maga véleményéből és végül is összeakadt
a két járómű. A soffőr leszállt és harsányan szidta a kocsis mamáját. A
kocsis azonban flegmatikusan viselkedett és nem nagyon felelt. A soffőr
hiába ordítozott rá, nem engedett az álláspontjából. Ekkor váratlanul
kiugrott az autóból az utas, akinek bizonyára sietős dolga volt,
különben nem fogta volna föl olyan tragikusan ezt a forgalmi akadályt, –
mondom, kiugrott és a soffőr álláspontjára helyezkedve, szintén gyalázni
kezdte a kocsist. A kocsis jellem volt és nem engedett a bécsi
negyvennyolcból, sőt kikérte magának az autó-utas szidalmait, tekintet
nélkül arra, hogy az autó-utas a császári és királyi hadsereg
huszártisztjeinek sneidig egyenruháját viselte. Erre aztán a huszártiszt
se volt rest, a kocsis első megjegyzésére kirántotta a kardját és serény
szorgalommal fejbevagdalta vele a kocsist. A jellem vérbeborult és
elhallgatott. Ellenben a magánfogatból kiszállott egy úrhölgy, odalépett
a huszártiszthez és így szólott hozzá:

– Nevem Liechtenstein hercegnő. Szabad kérnem, hogy hívják önt?

A huszártiszt haptákba vágta magát, megmondta a nevét és visszaült az
automobilba. A kocsist felmosták a mentők, a hercegnő gyalog ment haza
és másnap, mikor a hírlapírók megjelentek nála és tüzetes
felvilágosítást kértek erről az afférről, dicsérendő temperamentummal
szállt síkra öreg, összevagdalt kocsisa érdekében, kijelentette, hogy a
tiszt minden ok nélkül rántott kardot és pusztán privát kedvtelésből
vagdalta össze a kocsist, akinél derekabb, nyugodtabb, szerényebb
szegény ember – mondá a hercegnő – nincs is a világon.

Ez volt az eset és még most sincs vége. Most intézik el mindazok a magas
fórumok, amelyek éppen a hercegnőre való tekintettel azonnal a
legerélyesebben beleavatkoztak az ügybe. De Bécsben mindenki sejti, mi
lesz a vége: rossz vége lesz a huszártiszt szempontjából, nemcsak azért,
mert a vagdalás igaztalanul történt, hanem azért is, mert az igaztalan
vagdalás ezuttal nem valami szegény, védtelen magánhivatalnokot ért,
hanem éppen Liechtenstein hercegnő kocsisát érte, akiért, íme, maga a
hercegnő nem átallotta a bécsi sajtóban a legerősebben exponálni magát.

Maga ez a történet nem is nagyon szenzációs, de azok közé tartozik,
aminőket szeret olvasni az ember. A demokratikus érzelmű ujságolvasó –
és melyik ujságolvasó nem demokratikus érzelmű? – szereti azokat az igaz
történeteket, ahol póruljárnak s hatalmaskodók. Az ember örül, mikor
azokról olvas, akik vele hivatalokban vagy egyebütt hatalmaskodni
szoktak s akik oly módon járnak pórul, hogy egyszer, amikor nem is
sejtik, s amikor legerősebben élnek vissza a hatalmukkal, a véletlen
szembeállítja őket valakivel, aki hatalmasabb, mint ők, s ennélfogva
habozás nélkül móresre tanítja őket. Az ember szereti olvasni ama
gyakran visszatérő történeteket, amelyek a goromba postahivatalnokról
szólnak, aki nem akarja fölvenni a táviratot, mert épen ujságot olvas s
aki végül, mikor végre megkönyörül a szerény kis öreg úron, aki
türelmesen vár már egy órája a táviratával, megtudja, hogy az öreg úr
nem más, mint a postaigazgató vagy a kereskedelmi miniszter, vagy maga a
miniszterelnök. Az ember úgy érzi, hogy most rekompenzálva van minden
keserűségért, ami valaha a postán érte. A dolgos, szerény civilember
félni szokott a garázda katonatiszttől és boldog mosolyra derül a
reggeli kávénál, amikor azt olvassa az ujságban, hogy a tiszt egy
szerény öreg civillel szemben garázdálkodott, egy civillel, akiről aztán
kisült, hogy tábornok vagy főherceg. Ez esetben hercegnő volt az illető,
de véletlenül olyan hercegnő, aki az udvarhoz való viszonylatánál fogva
kellemetlenebb volt a vagdalkozó tisztre nézve, mint egy eleven
tábornok. Ennél nagyobb magánpech kevés huszártisztet ért itt Bécsben.
Sok százezer elnyomott civil nagy örömére éppen egy Liechtenstein
hercegnő öreg kocsisát vagdalni rántottává – ha a munka pillanatában kéj
is, utóbb a legkeserűbb csapások egyike, ami csak aktiv huszártisztet a
monarchiában érhet.

Reánk, pestiekre nézve egyetlen érdekes momentum van ebben az ügyben, de
ez aztán nagyon érdekes. És ez a momentum az, hogy ez az az eset, ami
világosan megmagyarázza nekünk: miért van itt Bécsben ez a nagy rend és
tisztességtudás az utcán, a kávéházban, a vendéglőben, a hivatalokban,
minden hatóságnál, minden nyilvános helyen, miért udvarias és korrekt
itt minden levélhordó, vasuti pénztáros, színházi portás, minden rendőr,
minden pincér, soffőr, kocsis, ajtónálló, sőt minden járókelő ember,
akit útja a nagyobb forgalmú vonalakra visz. Azért, mert ennek a
városnak a lakói évszázadok óta arra vannak nevelve, hogy őrizkedjenek a
huszártisztéhez hasonló esetektől. Az udvar, a császári udvar csinált
ebből a rengeteg nagy Bécsből rendes, tiszta, udvarias és tisztességtudó
várost. Egy kicsit ismerni kell a bécsieket, hogy az ember ezt egészen
megértse. Itt a levélhordó nem mer gorombáskodni senkivel, mert itt egy
hatodrendű udvari levéltári hivatalnoknak hetven rokona lakik és mind a
hetven az első rossz szóra azonnal az udvari levéltári hivatalnokhoz
szalad a panaszával, és ha ez a kis udvari ember elmegy panaszra a
postaigazgatóhoz, akkor az nem tud ebédelni a félelemtől, mert ki tudja,
melyik főherceg a protektora a levéltári Hofbeamternek? Nem irigylem azt
a levélhordót, aki az udvari hivatalnokocska nagynénje harmadik
unokatestvérének a sógornőjével egyszer gorombáskodni próbált. De van
esze és nem gorombáskodik senkivel, mert itt igazán minden ház minden
emeletén találhat valakit, akit sógorság, komaság köt az udvarhoz, ha
ugyan ő maga nem udvari hivatalnok. Inkább ráadja magát az udvariasságra
és mindenkihez egyformán kedves. Ignotus írta valahol, hogy Bécs nem
egyéb, mint a császári család palotája, amely köré kétmillió hű lélek
épített házakat. Ezt az igazságot csak az tudja méltányolni, aki egy
kicsit belekeveredett ennek a városnak az igazi társadalmába és aki
tapasztalhatja, hogy Bécs lakossága viszont nem egyéb, mint a
Habsburg-család, amely köré ennek rengeteg sok alkalmazottja és ez
alkalmazottak kétmillió rokona vagy egyéb függősége telepedett le. A
Bristol-szálló előtt ácsorgunk, szabad és vad magyarok, s egyszerre csak
azt látjuk, hogy az arra száguldó ezer automobil közül kiválik az egyik
és megáll a szálló előtt. Az autón, hátul, a szám helyén, császári
korona. A soffőr mellől leugrik az udvari lakáj, bemegy a hotelbe és a
portásnál lead egy névjegyet valamelyik itt lakó tróntalan király vagy
átutazó királyi herceg számára. Mindannyian szabad és vad magyarok,
bebámulunk az autóba, amelyre ügyet se vetnek a járókelők. Ferenc
Ferdinánd ül benne a feleségével, kivillog az autó sötétségéből
tábornoki köpenyének vérpiros bélése. A lakáj levett cilinderrel
jelenti, hogy leadta a névjegyet, visszaül a soffőr mellé és az autó
csöndesen, gyorsan beszalad a sorba a többi száz autó közé, eltünik a
világvárosi kavarodásban, anélkül, hogy csak öt ember is csődült volna
köréje, amíg ott állott. Ugyan melyik soffőrnek van itt kedve szemtelen
kunsztokat csinálni az utcán, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban
jön mögötte a leendő császár egyszerű fekete limousine-ja, melyik rendőr
feledkezik itt meg az udvarias kötelességtudásról, mikor sohse tudhatja,
melyik pillanatban hajol ki egy kocsiból egy főherceg, vagy, ami talán
még a főhercegnél is súlyosabb a rendőr szempontjából – egy idegen
nagykövet? Láttuk, a huszártiszt soffőrje egyszer feledkezett meg arról,
hogy ennek a kedélyes, népszerű, de igen szigorú Habsburg-családnak a
városában száguldozik és akkor is éppen egy Liechtenstein hercegnő
kocsijával hozta össze a véletlen. Ördögöt a véletlen. Nem a véletlen,
hanem a statisztika hozta össze, mert itt igazán nem kell ahhoz
véletlen, hogy az ember olyanokba ütközzék, akik az udvartól jönnek,
vagy az udvarhoz mennek. Statisztikai tény, hogy itt a jól öltözött elem
keretén belül minden második embernek van egy szála, amely őt a
mindenható udvarhoz köti. Ezért kivétel és szenzációs szerencsétlenség
itt a huszártiszt esete, ezért bánnak itt mindenkivel kedvesen a
legkisebb postahivatalban, a legnagyobb vámhivatalban, minden
pályaudvaron, minden vendéglőben, mindenütt. Az udvar tart itt rendet,
az udvarnak köszönhető a közhivatalt viselő kisebb alkalmazottaknak ez a
némileg szolgai, de végtelenül kellemes alázatossága és kedves
udvariassága, szolgálatkészsége, az udvar miatt tiszták az utcák,
fényesek a lámpák, az udvar miatt hintik föl a csúszós gyalogjárót
kőporral napjában húszszor, mert – szent isten – hátha éppen egy
főherceg, egy főhercegi nevelő, egy főhercegi nevelő unokaöccse, egy
főhercegi nevelő unokaöccsének leendő sógora csúszik el és töri el a
lábát a síkos aszfalton? Mit kap akkor az a háziúr és az a házmester,
aki a gyalogjáróért felelős, mit kap az a rendőr, akinek a körzetébe e
gyalogjáró ellenőrzése tartozik, és mit kap az a kerületi rendőrfőnök,
aki olyan rendőröket tart, akik még a síkos gyalogjárót sem poroztatják
föl a lusta házmesterekkel? Úgy át van szőve, át van itatva, át van
házasodva itt minden és mindenki az udvarral és olyan tökéletes, majdnem
végtelen hatalom itt az udvar, hogy nem csoda, ha csendet, rendet,
tisztaságot és emberséget parancsol itt mindenkinek, aki két lábon jár.

Hát nekünk, idegen vendégeknek, boldogító érzés ez. Nagy dolog ilyen
városban élni. És furcsa érzés, innen nem is messziről, hazagondolni
Pestre, a mi megszokott rendetlenségünkre, a komiszul életveszélyes
utcai forgalmunkra, arra a féktelen önkényre, aminek a nyomorult
adófizető minden nyilvános helyen ki van szolgáltatva, arra a hadvezéri
hangra, ahogy nálunk egy adóhivatalban az emberrel beszélnek, arra a
keleties, vegyesen turáni és semita hányivetiségre, lökdösődésre, aminek
Pesten ki van téve az a szerencsétlen, akit sorsa a közintézményekkel
való érintkezésre kényszerít – milyen messze van mindez ettől a
fegyelmezett és mégis jókedvű társadalomtól! Mikor a magyar embert itt
valami váratlan udvariasság, szolgálatkészség avagy tisztességtudás éri,
majdnem sírva fakad a meghatottságtól. És este, mikor a hoteljében
elgondolkozik, nagyokat sóhajt. Boldog, szép rendes, tisztességes város,
ahol egyetlen család ilyen századokra szóló nevelő hatással van.

És mégis, tudja isten, poron, szeméten keresztül, politizáló, hanyag
rendőrségen és napoleoni adógyakornokokon, csupa köztársasági elnökökből
álló segédhivatalokon és konfidensül rendetlen közintézményeken
keresztül, dacára az éjjel részegen repülő soffőröknek, udvariatlan
utcai sétálóknak, dacára minden kétségbeejtő rosszaságnak,
könnyelműségnek és megbízhatatlanságnak – nem szebb-e úgy élni, ahogy mi
élünk? Pillanatnyilag szép és fölemelő dolog itt ez a nagy rend, de
alapjában véve nem szebb-e az a kamaszkodó, tehetséges és vad erőtől
duzzadó, neveletlen és senkitől sem félő fiatalsága az én kövezett
szülőföldemnek? Istenem, csak legalább tíz évig maradhatna az ember
húszéves, micsoda nagy gyönyör volna Pesten élni! Csak ne jönne meg az
évekkel ez a vágy a rend után, ez a polgári felháborodás mindennel
szemben, ami az érett férfi életének egyenletes nyugalmát megpiszkálja!



Pestet szeretni…

1913 augusztus.

Egy német lapban cikk jelent meg, amely arról szólott, hogy Budapest
városa kölcsönt keres külföldön. A cikk nem volt rosszakaratú, de erősen
gúnyos hang vonult végig rajta. Valami abból a gúnyból, amiért jóérzésű
szülék meg szokták fogni a gyermekeik fülét, amikor a gyerek a koldus
háta mögött szamárfület mutat. Felháborító, hogy mi viccelni való van
azon, mikor egy nagyváros ötven vagy száz milliót akar fölvenni s ez
nehezen megy, mert rosszak a hitelviszonyok az egész világon. Mi ennek a
viccelődésnek az oka? Miért nem hallunk vagy olvasunk semmit, amikor a
stettini, a wormsi vagy a gráci polgármester indul el pénzt szerezni a
városának? Miért tudja ezt csöndben elintézni minden orosz város, minden
kis balkáni metropólis és miért csak kizárólag az a kitünő vicc- és
gúny-anyag, hogy Budapest akar pénzt fölvenni?

Hát mi vagyunk az okai. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy
mikor Bárczy elindult Németországba pénzt szerezni, innen, Pestről,
utána kiabáltak, fütyültek, nevettek, innen egy valóságos macskazene
kísérte ki, vicces cikkek, kuplék, élclapok tréfás képei kívántak neki
szerencsés utat. Az ügy iránt való minden szeretet, minden meggondolás
nélkül ez a cinizmusnak és nemtörődöm-humornak olyan forrásává vált
Pesten, hogy az minden más városban elképzelhetetlen. Természetes, hogy
ez utat talál a külföldi sajtóba, különösen az osztrákba, meg a németbe,
ahol egymás hátán ülnek a németül hirlapíró magyar kivándorlottak. Sohse
voltam Stettinben vagy Koblenzben, de százat teszek egy ellen, hogy ha e
városok polgármestere pénzszerző körútra indul, otthon visszafojtott
lélegzettel várják az eredményt. Ha valaki, mint én, végighallgatta
volna másfél órán át a legutóbbi pénzszerző-kísérlet bizalmas történetét
a kitünő Krausz Simontól, aki részt vett benne s aki úgy tudja
elmesélni, mint egy hőskölteményt, annak össze kell csapnia a kezét
annyi cinizmus, annyi szeretetlenség hallatára, amennyi a pesti
pénzkereső küldöttséget külföldre kísérte. Mikor aztán megjöttek – pénz
nélkül, mert innen, Pestről, gáncsot vetettek nekik – akkor a kárörömnek
olyan szerenádja fogadta őket, hogy csak azt csodálom, hogy ki nem
világították a várost.

Az ok? Amit már régen hirdetünk szóval és irásban: Pesten nincs községi
hazaszeretet, régi jó néven: lokálpatriotizmus. A politikusaink vidéki
földbirtokosok, akik itt nincsenek itthon, Pest nekik egy nagy kávéház,
amelyet alapjában véve utálnak. Fiatal pesti tehetségeink: írók,
ujságírók, festők, szobrászok, színészek – vidékről feljött emberek,
akiknek természetesen hazahúz a szívük a szülővároskába vagy az
akáclombos faluba, amelynek közigazgatását sohse szidják, amelynek a
kacsaúsztató pocsolyája – igen természetesen – kedvesebb nekik, mint a
Duna. Idegenül járkálnak itt, nekik ez egy nagy vásár, nagy szálloda. A
legtöbb, ma férfikorban levő pesti embernek az apja «feljött Pestre».
Hetvenkettőben jöttünk fel Pestre. Nyolcvanötben helyezték Pestre a
papát. Mit bánják ezek a polgármestert, mikor pénzért megy? Affektált
fiatalok a kávéházban sóhajtoznak: «csak innen el, csak kivándorolni!»
Hogy szeressék Pestet, valamit kapniok kell tőle. Lenéznek a
Halászbástyáról és azt mondják: «mégis csak a világ legszebb városa».
Átmennek éjjel a Lánchídon és megjegyzik: «szebb, mint Velence». De
ingyen nem tudják szeretni. Minden szegény falusi ember ingyen szereti a
faluját, anélkül, hogy tündéri kilátást, éjjeli kivilágítást várna tőle.
Szereti egy kis viskóért, ahol született, a csöndes temetőért, ahol a
szülei alszanak. Szereti egy gömbölyű akácfáért, egy düledező
kerítésért, egy öreg papért. A pesti embert a sok bevándorló elrontotta.
Ő csak akkor szereti Pestet, ha az nyujt neki valamit. A pesti ember
érzékileg szereti a városát, nem a szívével. Mint azok az úgynevezett
nagyvilági férjek, akik csak akkor kapnak gusztust a feleségükre, amikor
az kicsípi magát és mélyen kivágott selyemruhában készül a bálba. Hát
nem ez az igazi szerelem. De nem kell elkeseredni, két-három generáció
múlva megjön ez is. Akkor majd nem lesz ritka madár a magunkfajta ember,
akinek ez az angólkoros város az akáclombos faluja, akinek itt van a
csöndes temetője a sok-sok csöndes emberrel, akit valaha szeretett és
azzal a kis darab földdel, ami őreá vár. Akkor majd nem fogják
megmosolyogni a jó Vázsonyit, amért számlálja a fákat a Városligetben és
felmászik a Gellérthegyre, megnézni, vajjon dél vagy nyugat felé
terjed-e a város a Lágymányoson. Akkor majd a polgármester is nyugodtan
nézhet pénz után, nem kell egy átutazóban levő társadalom szívtelen
vicceit útravalónak elvinnie. Amikor majd nem kritikusok ülnek a korzón,
hanem szerzők, akkor majd lesz itt is, ami minden rongyos faluban és
minden milliós városban megvan: a magunk fészkének elfogult szeretete,
ami minden kritikára feljogosítja az embert, de ami nélkül a kritika
csak akadékoskodás. A római mithosz szerint Juturna nimfát meglátogatta
egyszer Jupiter és hálából örök életet adott neki. Később meggyilkolták
a nimfa bátyját és a nimfa ezt nem akarta túlélni. De mert halhatatlan
volt, nem tudott vele halni. Hát belevetette magát a Tiberis folyó
mélyébe és a legenda szerint a pásztorok még sok száz év múltán is
hallották, amint zokog a víz fenekén. A rómaiak ezt a nimfát megtették a
«városi források őrző istennőjévé». A legendát Anatole France írta meg
és hozzátette, hogy íme, ilyen okosak és városukat szerető emberek
voltak a rómaiak: egyszer találtak egy facér nimfát, azt is kinevezték
községi istennővé, városi funkciót adtak neki. Nálunk másképen van. Mi
boldogok vagyunk, ha a községi isteneket a víz alá nyomhatjuk. Nálunk
előbb isten, aztán le vele, hadd sírjon a víz fenekén száz esztendeig.
Minden darab föld szent ezen a világon, csak némelyiknek még nincs
hitközsége.



Buddha szekere

1913 augusztus.

Egy vastag, érdekes könyvet olvastam.

A könyvet egy amerikai diák, Harry Franck írta, aki tanulmányai
végeztével pénz, fegyver és podgyász nélkül utazta körül a világot,
mindenütt a csavargókkal haladva. Mellesleg mondva a legjobb könyvek
egyike, amiket valaha e nemben írtak. A szerzőjéről kisült, hogy nemcsak
vakmerő és elszánt utazó, hanem ragyogó íróművész is, aki ezzel a vastag
kötetével beállott a jó, modern amerikai írók közé, akik szabatos,
rövid, okos, metszően elmés és minden képzeletet felülmúló módon
őszinte, szabad szellemek. De nem erről akarunk beszélni, hanem ennek a
jó könyvnek csak egyik kis fejezetéről. Sőt, mint ki fog derülni, még
csak nem is arról.

Franck leír a könyvében egy indiai vallásos ünnepséget. Az ünnepség
egyetlen cerimóniája az, hogy a nép a hindu templomból kihozza Buddhának
egy aranyozott, tömör ércből készült szobrát, szekérre teszi és
átvontatja egy másik templomba. A szekér előtt nincsen rúd, hanem
egyetlen hatalmas hajókötél, amelyen tíz-húszezer ember számára van
hely. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hurcolkodásban segédkezik,
azáltal, hogy segít húzni a kötelet, sok bűntől nyer feloldozást. Már
most a szegény hinduk tízezrével zarándokolnak erre az ünnepségre és
valósággal ölik egymást, hogy ha csak egy percre is, de
odaférkőzhessenek a kötélhez és húzhassanak rajta egyet. Közben, mint a
vihar, végigsöpör rajtuk a pestis. Naponta két-háromszáz pestises beteg
dűl ki a kötél mellől és hal meg az út forró porában. De a tízezrek
egymás hátán, oly sűrűn, hogy kéz kezet ér, húzzák az érc-istent az
országút napfényében, sírva, énekelve, ujjongva, egymásra bukva, a
földre görnyedve, étlen-szomjan, dulakodva az ujon érkezettekkel, mert
ha az egyik csak egy pillanatra is elereszti a kötelet, húsz fanatikus
kéz markol a helyébe, húsz fáradt, meztelen, beteg, poros vándor
reszket, hogy csak húzhassa egy kicsit a bűnbocsátó kötelet. A cerimónia
egy hétig tart. Lassan gördül az isten szekere, beletelik egy hét, amíg
a rövid utat megteszi. Az amerikai vándor végigfigyelte ezt az utat. Az
első napon, a másodikon, még a harmadikon is ember-ember hátán tolongott
a kötél mellett. De aki már húzott rajta egyet, elment, visszavándorolt
a hazájába. A negyedik, ötödik napon elfogytak a tízezrek és a hatodik
napon ott állott a fényes isten a szekéren, az ő mértföldes kötelével és
a kutya se húzta. A bűnök le voltak mosva s ez volt a cél. És mikor már
minden lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, akkor szépen
otthagyták a jó Sziddárthát az út közepén, a pestises halottak közt s a
kötél szomorú kígyóvonalban pihent előtte az üres, hosszú, fehér
országúton. Ekkor – írja az amerikai – előrejött négy-ötszáz napszámos
kuli, aki eddig a szekér mögött kísérte az istent s akiket az állam
fizet, előre tudva, hogy a hívők az út vége előtt otthagyják a szekeret,
előjöttek a kulik, szépen megfogták a kötelet és minden bűnbocsánat
nélkül, napi fizetésért elhúzták a Buddha-szobrot a másik templomba,
ahová jutnia kellett. És ez minden esztendőben így van. Húszezer ordító
dilettáns kezdi és ötszáz fizetett munkás végzi.

Nem tudtam ellentállni – bármily exotikusan nagyszerű és megindító is ez
a kép – hogy édes hazai közéletünkre ne gondoljak. A jó öreg
Seiffensteiner Salamon egy kicsit rászoktatott bennünket, hogy minden
történet mellett meglássunk egy osz-poszt vagy egy girem-góremet. És ez
a szent marakodás úgy hasonlít a mi közéletünkhöz. Mikor ünnep van,
mikor valami kérdés napirenden van, mikor egy szerencsétlenség vagy
botrány egyszerre fölvet, egyszerre divatba hoz valami nyomorúságot:
akkor eszeveszettül rohan mindenki és úgy tesz, mintha ő is húzná a
kötelet. Aztán hazaszalad mindenki és a kötelet a szegény, névtelen
kulik húzzák tovább. Agyonlövi magát egy diák? Száz meg száz cikk,
tanulmány, felszólalás, határozat, mozgalom – két napig. Aztán mindenki
otthagyja a kérdést az országút közepén, elszalad. A kérdést a szegény
diákok, tanárok húzzák tovább. Árvíz önti el az ország egy részét?
Cikkek, gyüjtések, egyletek, szónoklatok, panaszok, okoskodások
harsannak fel – három napig. Innen is elszalad mindenki. Szegény
hivatalnokok, szegény kárvallott parasztok maguk cipelik a keresztet
tovább. És így van ez, ha leég egy árúház (akkor tűzrendészeti
kötélhúzó-ünnep van), így van, ha összedől egy épülőfélben levő ház (egy
napra mindenki szakértő, hogy másnapra elfelejtse az egészet), sőt így
van a politikában is, amelynek kátyúba jutott szekerén csak akkor ránt
egyet a publikum, ha nagy botrányünnep van, valami párbaj, Désy-pör,
nagy panama, parlamenti kaszabolás. Ilyenkor mindig húszezren rohannak
oda, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön és mind a húszezren otthagyják
az ügyet, ha rántottak rajta egyet, nem törődve azzal, hogy el van-e
érve a cél, vagy nincs. Itt mindezek a társadalmi, művészeti, politikai
mozgalmak nagy rohanással, énekléssel kezdődnek – és ott maradnak az út
közepén, várva a közömbös, szomorú kulikat, akik tovább vonszolják őket.

Nem valami keserves panasz akar lenni ez az analógia. Máshol tán jobbak,
de nem sokkal jobbak az emberek. Csak leírtam, mert furcsa és új színű
bizonyíték a bizonyítékok tengerében arra, hogy az emberi szívet milyen
egyformára csinálta a jó isten, hogy vagyunk fehérek, barnák, feketék,
sárgák, vörösek, de minden földrészek minden szekereit minden ember egy
módszer szerint húzza.



Történelem

1913 november.

Németebb dolgot, mint azt a fotografiát, amely a héten a külföldi képes
lapokat bejárta és beragyogta, alig lehet elképzelni. A képen büszkén
kidüllesztett mellel sorban állanak a lipcsei rendőrök, előttük sorban
fekszenek azok az oroszlánok, amelyek egy lipcsei menazsériából
szabadultak ki és addig cirkáltak Lipcse utcáin, amíg e büszke rendőrök
őket agyon nem lődözték. Brutális karrikaturája ez a kép azoknak a
képeknek, amelyek császári vadászatokról jelennek meg: a földön fekvő
vadak, mögöttük sorban a magasrangú vadászok. A kereszttel jelölt büszke
úr a császár. Német provinciális gondolat: fényképen megörökíteni ezt a
komikus hajszát, amelyben nem tudni, kik féltek jobban, az oroszlánok-e
vagy a rendőrök s amelyben annyi golyót lőttek ki a biztosan célzó
vadászok, hogy minden oroszlánban száznál többet találtak, nem is szólva
arról, hogy némelyik még ezek után is élt, úgy hogy karddal kellett
szívenszúrni, ha ugyan kellett. A tudósítások, amelyek erről az újkori
lipcsei népcsatáról megjelentek, mind merevek, komolyak, vérszomjasak és
hősiesek voltak. A német riporterek bizonyos haditudósítói ízzel írták
meg az egyes rohamokat s végül a hős rendőrök döntő tüzelését. E
nyomtatott sorokban oroszlánfogak csattogtak, a fenevadak vért hörögtek,
tüzet lövelltek, bömböltek és ugrottak, trombitáltak és sorakoztak,
csudálom, hogy nem olvastuk valahol, hogy lőttek is. A rendőrök viszont
minden percben húszszor vetették meg a halált, ötvenen egyszerre lőttek
egy-egy oroszlánra, újra töltöttek, újra ötven golyót röpítettek a
fenevadba, mely gúnyos mosollyal vitte el a száz golyót, hogy
tartalékért sietve újabb támadást intézzen a rendőrség zárt sorai ellen.
Végül mit sem ért a rosszul felfegyverzett, hiányosan élelmezett és az
egységes vezetést nélkülöző oroszlánok bátorsága, csődöt mondott a hadi
tudományokban járatlan puszta szabadságvágy – győzött a német túlerő, a
lelkiismeretesség, a pedantéria és a fegyelem, a rendőrök végérvényesen
leverték a világtörténelem utolsó oroszlán-szabadságharcát, melyet egy
maroknyi lelkes és szabadságszerető nép vívott a rideg elnyomó ellen.
Hurrá, hurrá, hurrá.

Ezzel szemben az artisták, a variété- és cirkuszművészek szaklapjában
olvastam egy cikket annak a szegény menazséria-igazgatónak a tollából,
akinek jogos tulajdonai voltak ezek az oroszlánok. Mondhatom, ennél
meghatóbb olvasmány kevés jelent meg az utóbbi időben. Érdemes volna
odanyomtatni az egészet minden egyes diadalmas rendőri csoportkép alá.
Ebből a cikkből kitűnik, hogy szegény oroszlánok úgy futottak a rendőrök
elől, mint a nyulak. Az igazgató felesége véletlenül ép akkor hajtatott
végig az utcán, mikor a rendőrök a vadászatot megkezdték. Kinézett a
kocsi ablakán és rémülten látta, hogy saját oroszlánjai futkosnak az
utcán és rendőrök tüzelnek rájuk. A direktorné kiugrott a kocsiból, mire
az egyik oroszlán meglátva őt, odaszaladt hozzá és a kezét kezdte
nyaldosni. A hölgy erre megölelte az oroszlánt és vissza akarta vezetni
a ketrecbe. De a rendőrök rákiáltottak, hogy eressze el, mert le akarják
lőni. Mint az igazgató szomorúan írja, a felesége zokogni kezdett és
kérlelte a rendőröket, hogy legalább ezt az egyet hagyják életben, mert
ez az ő kedvence. «Mein Liebling, mein Liebling!» kiáltotta zokogva a
rendőrök felé, még mindig átölelve az oroszlánt, mely szelíden simult
hozzá. «Eressze el – kiáltották vissza a rendőrök – mert okvetlenül
rálövünk és ön is kaphat egy golyót!» Az asszony erre újból felzokogott,
_elbúcsúzott az oroszlántól_ és otthagyta. Az még kullogott utána egy
darabon, mint a kutya, de a rendőrök annyi golyót lőttek bele, hogy egy
szomorút nézett és felfordult. A többi oroszlán – írja az igazgató –
kétségbeesetten, rémülten menekült a rendőrök elől, kapuk alá huzódott,
kocsik alá bújt, minden ketrecbe bement volna, amit elébe tartottak
volna, de a rendőrök golyózáport lőttek beléjük. Az igazgató maga
majdnem összepofozkodott a rendőrséggel, amíg megengedték, hogy ketrecet
hozzon az állatkertből. Amint a ketrec megérkezett, a még életben maradt
oroszlánok úgy rohantak bele, hogy senki se tudta volna őket
visszatartani. Egy oroszlán egy hotelbe szaladt és annak legfélreesőbb
helyiségét kereste fel. A rendőrök ide is utána akartak ágyúzni, de az
igazgató kérésére ettől elállottak. Ide is ketrecet vitetett az
igazgató, kihívta az oroszlánt, amely boldogan szaladt be a ketrecbe.

Mindezt pontosan, becsülettel írja le az igazgató s kár, hogy nincs hely
az egész cikkét lefordítani, mert azt a siránkozó szánalmat, azt a
fölényes és apai lenézést, amit oroszlánjaival szemben e cikkben érez,
nem lehet visszaadni. Ha az ember ezt a cikket elolvassa, minden
oroszlánt macskának kell hogy tartson. Végül az igazgató szigorúan
megtámadja a rendőrséget, mert fölöslegesen utálatos vérengzést
rendezett. Az ő felesége egymaga valamennyit bekergette volna a
ketrecbe.

Tulajdonképen nem kellene ehhez semmi magyarázat, így szép ez a két
szempont, egymás mellé állítva: a hős rendőröké az ujságokban és a gyáva
oroszlánoké, amelyet a főnökük ír meg a szaklapban. De Rudyard Kipling
gyönyörűen le tudná vonni ebből a modern állatmeséből azokat a
következtetéseket, amelyeket háborúk, szabadságharcok, véres csaták,
bősz küzdelmek történetírói magukra nézve kellemetleneknek találnának. A
lipcsei oroszláncsata egy igazi szabadságharc volt, annak minden
fenségességével és tragikomikumával, annak mindkét párton rögtön
jelentkezett hazug történetírásával és történelmi festészetével együtt.



Dekameron

1913 december.

Egy vastag könyv fekszik előttem, első kötete egy tízkötetes nagy
munkának, amely száz magyar író száz legjobb elbeszélését, önéletrajzát,
arcképét fogja közölni. A kiadók Az Érdekes Ujság Dekameronjának nevezik
ezt a kis könyvtárat; nekem – amint végignézek a tartalmán – a fiatal
életem van benne. A barátaim, az ellenségeim, az ideáljaim, a
fölbuzdulásaim, az örömeim, az ellankadásaim, a boldog és boldogtalan
óráim, jó és rossz esztendőim könyve ez, nem lehet róla másként, mint a
legszubjektívebb hangon írnom, annyira összeforrottam, jóban-rosszban
annyira együtt éltem és küzdöttem ezzel a generációval, amelyből ez a
száz író és ez a száz elbeszélés kitellett. Akik közülök már nem élnek,
azoknak ott álltam a koporsója mellett, mikor leeresztették a földbe.
Némelyik megtette azt a szívességet, hogy megöregedett és ezzel
megszerezte nekünk azt a vígasztalást, hogy még akadnak, akik bennünket
fiataloknak neveznek. Mások félénk kis fiúkból a nyakunkra nőttek és
azzal keserítenek, hogy mi vagyunk az ő öregjeik. Ezt az egész
társaságot a magyar íróknál tradicióvá vált közös és együttes élet, a
kultura imádatának még mindig kis térre való összeszorulása annyira
összeszőtte, annyira egymásra utalta és egymáshoz kényszerítette, hogy
most ez a Dekameron rám egy gyönyörű és egyetlen példányban készült
drága szőnyeg benyomását teszi, amelybe a fájdalmas emberi életét szőtte
bele száz ember, aki mind valahogy másként képzelte ezt, de miután
belátta, hogy magyar földön csak egyféleképen lehet, hát sorra leült
mind a nagy szövőszék mellé s beletörődött abba, hogy fel sem kel
mellőle.

Köznapi magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a legutóbb eltelt
huszonöt esztendőben Magyarországon minden írónak ujságot kellett írni,
ha nem akarta, hogy felkopjék az álla. Jókai és Mikszáth járt elől a
példával. Halálukig nem mozdultak el a szerkesztőségi asztal mellől, még
akkor sem, amikor már nem nagyon volt szükségük az ujságra, hogy
olvasókat kapjanak. Tudtommal széles e világon sehol nem ismerik a napi
sajtónak az irodalommal való ezt a kötelező összeforrottságát, az a
néhány példa, amit ilyenkor idézni szoktak: a Dosztojevszki
ujságíróskodása, a Dickens fiatalkori riportersége, a Bret Harte vidéki
zugszerkesztő-karrierje ritka kivétel, amely elhalványul az általános
elv mellett, amely a művelt nyugaton élesen elhatárolja egymástól a két
pályát, az íróét és az ujságíróét. Azzal, hogy a rövid tárcanovella a
külföldön is inkább napilapokban jelent meg, mint a revuekben, még semmi
összeköttetése az írónak a lappal nem volt. Maupassant, aki legszebb
elbeszélői sikereit a Figaróban aratta, fiatalkorában egy papirszagú
miniszteriumi irodában élt s mikor híres lett, csak annyit törődött a
sajtóval, hogy maga vitte fel a kéziratait a Figaróhoz s maga ácsorgott
a pénztárnál az ezerfrankos utalvánnyal, amit a novellájáért kapott.
Ellenben az a jó magyar író, akinek az elbeszélése a tárcarovatban ép
oly büszke külsőségekkel, épúgy a lap homlokán jelent meg, mint Párisban
a Maupassanté, délután öttől reggeli háromig könyökölt egy szoba
sarkában, benn a szerkesztőségben, és írta a vezércikket, a politikát, a
gyilkosságot, a szini kritikát és gyűjtötte a «Vegyeseket» a világ
legkülönbözőbb lapjaiból. Kénytelen volt vele, mert különben kiesett
volna abból az együttes ujságírói és írói életből, amelyről fentebb
szóltam s amely most, épen most kezd megszűnni, amely most ereszti
szélnek, mostanában hagyja magukra az írókat, ami csak nekünk szomorú,
akik ebben a nagy családban nőttünk fel, de nem szomorú az új
generációnak, amely számára az anyagi viszonyok javulását, az írói pálya
lukrativvá válását, a személyes szabadságot és az emberibb életet
jelenti. Húsz évvel ezelőtt az a réteg, amely ma egy novelláért száz
koronát kap, három forintot kapott. Az első következtetés, amit az írók
ebből levontak, az, hogy különválnak az ujságírástól, a második pedig
az, hogy nem élnek együtt, rajban, mint azelőtt, hanem az boldog,
amelyik nem látja a másikat.

Ennek az ujságírással és így egymással is való nagy együtt-élésnek két
következménye volt. Az egyikkel hamar végezhetünk, mert nem tartozik
ide: az a raj író, aki belevette magát a szerkesztőségekbe, megcsinálta
Európa egyik legokosabb, legművészibb, legötletesebb, legideálisabb
sajtóját, a legkisebb ujságírótól is írói tehetséget, ötletet, formát,
hitet és műveltséget követel megnemesítette, színvonalra emelte ezt az
intézményt. Most, hogy az írók kezdenek dezertálni a szerkesztőségi
asztalok mellől, meg is látszik ez a sajtón. Természetes, hogy a modern
felfogásnak van igaza: a lapokat ne írók csinálják, hanem külön e
pályára felkészült, hivatásos hírlapírók. Amíg azonban ebből a fajtából
nem lesz annyi, hogy el tudja látni az egész magyar sajtót, addig a
hivatásos ujságíróknak, azoknak, akik ma egyhangúlag keseregnek bizonyos
állapotokon, el kell ismerniök, hogy minden dilettánsok közt mégis csak
azok a szegény írók írták legjobban, legszebben és legnobilisabban a
magyar hírlapokat, azok a szegény magyar belletristák, akiket a meleg
szerkesztőségi szobákba vert be az eső, mert csak itt tudtak egymással
élni és egymással megélni.

A másik következménye ennek az állapotnak az volt, hogy a kis novella, a
rövid tárcanovella műfaja, az, amelyből a Dekameron a legszebb százat
gyűjtötte most össze, Magyarországon oly magas művészi niveaura
emelkedett az átlagban, mint sehol máshol a világon. Itt a novella nem
volt a regényírónak vagy a színpadi szerzőnek apró művészi mulatsága,
sem pedig rövid lélegzetű költőknek egyetlen lehető érvényesülési módja.
Itt hosszú évekig ez a rövid novella volt az _egyetlen prózai irodalmi
forma_, amelyben valaki jelentkezhetett. Regényre nem lehetett kiadót
kapni, mert magyar regényt – Jókaiét kivéve – nem akartak olvasni az
emberek. Évtizedekig a regény fogalma egyértelmű volt a külföldi regény
fogalmával, a regény címe alá sokszor a szerző nevét oda se nyomatta a
kiadó, hanem csak azt, hogy «angol regény» vagy «francia regény» és
megvolt a könyvkereskedői siker. Azután sokáig még csupán Beniczkyné
Bajza Lenke képviselte a magyar regényt, aki műveivel elnyomott,
szegénységbe, nyomorúságba és elkeseredésbe hajtott egy egész
generációra való tehetséges magyar regényírót, visszavetette tíz évre a
magyar regényírás megindulásának lehetőségét, s ezzel – hogy az
érdeméről se feledkezzünk meg – akarva, nem akarva hozzájárult a magyar
novellaírás felvirágzásához. A színpadon Csiky Gergely volt az egyetlen
elfogadott magyar író. Herczeg Ferencig nem kellett magyar darab a
közönségnek. Úgy rémlik, mintha száz éve lett volna, de úgy volt, hogy a
színházak irtóztak a magyar daraboktól, a közönség még azt se nézte meg,
amit előadtak, a lapok hiába támadták a színházakat, hogy mellőzik a
magyar irodalmat – darabot írni magyar írótól elpazarolt idő, hiábavaló
munka volt. Furcsa visszagondolni erre most, amikor az igazgatók úgy
táncolják körül a magyar drámaírót, mint az aranyborjút és igazában a
közönség nem is avat valódi sikerré mást, mint magyar darabot, de így
volt, nem is olyan régen. Még tegnapelőtt.

Tehát kénytelen volt novellát írni mindenki. Erős drámaírók legszebb
témáikat vetélték el egy vasárnapi tárcává. Született színpadi
tehetségek beletörődtek a rövid elbeszélés korlátaiba és annyira
beleszoktak, hogy mikor felvirradt a magyar íróknak a színpad, már nem
igen akaródzott nekik kimenni a börtönből. Kétségtelen és biztos
regényíró-tehetségek felaprózták a nagy regényt kis jelenetekké, évekig
jártak egy-egy nagyobb koncepció gondolatával, hogy végül is a legjobb
esetben egy kis novellasorozatot írjanak belőle – ez a forma, az
egyetlen, amiért a kiadók fizettek, az egyetlen, amit egy elrontott és
közömbös olvasóközönség a magyar írótól elfogadott, végül megtört,
meghódított, láncravert mindenkit, aki magyarul írt. A magyar novella
így lett túlzsufolt, vérbő irodalmi forma, a magyar író így írta bele
egy költői élet minden kincsét tíz kötet tárcába, a magyar novella így
lett valami különös, emberevő műfajjá, amely felfalt mindenkit:
regényírót, színdarabszerzőt, lirai költőt s ezzel csak ezeknek a
szegény és küzdő embereknek ártott, akiknek a vérét szívta el, de
magának csak használt, magát természetfölöttivé hízlalta, magából így
csinált – minden nemzeti elfogultság nélkül mondhatom – világcsodáját.
Így, egy jobb kor küszöbéről nézve, a hideg irodalomtörténet-író
megelégedhetik azzal, hogy égig dícséri húsz esztendőnek ezt a magyar
elbeszéléstermését, a magas szempontból ítélő Gyulai Pál megelégedhetett
azzal, hogy a magyar írókat folyton hosszabb elbeszélések és regények
írására serkentette. De az, aki mint szerény magam, tíz esztendeig a
többivel rágtam a savanyú kenyeret, aki tudom, hogy ez a gyermek azért
szép, mert nemcsak születése pillanatáig, hanem azon túl is az anyja
húsát ette, az anyja vérét szívta, – embervért, ember-velőt,
embercsontot falt és csak így erősödhetett meg naggyá és széppé ezen a
vidéken, szebbé és nagyobbá, mint termékenyebb nyugoti országok
kulturájának gyermeke – aki tudom, hogy mijébe került egy nemzet legjobb
fiainak az a kis büszkeség, hogy e pillanatban a magyar novella a
legjobb a világon, nem adhatom magamat át az örömnek és a magyar
büszkeségnek fenntartás nélkül, ha erről a tárgyról elmélkedem.

A Dekameron tíz kötete ennek a generációnak az élettörténete lesz, ennek
a fájdalomban, szegénységben, küzdelemben fogant irodalomnak számunkra,
akik hozzája tartozunk, a legszebb emléke. Még most sem fenékig tejföl
itt nálunk az írás, de ennek a szomorú és szép kornak egyelőre vége van,
az bizonyos. Mi, sokat kipécézett milliomosai a magyar és külföldi
színházaknak, még mindig nem keresünk annyit, mint egy jobbfajta
fogorvos vagy egy jobbfajta kávés. A keresett és szerencsés magyar
elbeszélők ma sem keresnek annyit, amennyit világvárosi jólétnek lehetne
nevezni. Abból látszik, hogy milyen nyomorultak, milyen koldusak, milyen
siratnivalóan rosszak voltak régen a viszonyok, hogy ma is még mindig
rút csodálkozás, szűnni nem akaró megdöbbenés tárgya az a tíz-tizenöt
író, aki írásával a közpolgári jólét anyagi feltételeit meg tudja
szerezni. Mert hogy többet ma sem szerez, még ha inast tart is vagy
expresszen utazik is, arra leteszem a fogadalmat. A francia, német,
angol és amerikai írói jövedelmeknek még ma is csak karrikaturái vagyunk
büszke, de kétszobás lakásainkkal, ahová csak aludni járunk, a
Révay-utcai kiskorcsmánkkal, ahol étkezünk, s nyomorult fényűzéseinkkel:
egy nagy külföldi utazással, amelyre három kötet könyvünk tiszteletdíja
megy rá, egy automobillal, amelyre többet költünk évente, mint lakásra,
kosztra és ruházatra összevéve. De maga a tény, hogy már polgári életet
élhetünk, sőt kissé ostobán bár, de kapkodunk az igazi fényűzés egy-egy
részlete után, isteni haladás a multhoz képest. Ezt a multat, ezt a
közelmultat semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a Dekameron. A legszebb
emlék, amit egy sóhajtással egy jobb korba átvihetünk magunkkal.

A magyar novellaírás a magyar irodalom szabadságharca volt. Büszkén
érzem most, deresedő fejjel, most, mikor ennek a küzdelemnek az
eredményeit századmagammal együtt élem, hogy ennek a szép,
felejthetetlen és nekem mindörökké drága szabadságharcnak valamikor én
is a fiatal katonái közé tartoztam.



A pinguinek köszönnek

1914 március.

Ezt Cholnoky Jenőnek egy most megjelent kitünő könyvéből tudtam meg. A
könyv a jégvilágról szól, s elmondja a Föld két sarkának a történetét.
Számtalan egyéb érdekes dolog között (– nem hallgatom itt el azt az
egyet, hogy soha még a sarkvidéken ember meg nem hült, náthát nem kapott
–) az is benne van ebben a könyvben, hogy a pinguinek, a sarkvidék e
kedves, barátságos madarai a szó szoros értelmében köszöntik egymást, ha
találkoznak. Van egy furcsa szokásuk: csapatostul járnak sétálni,
sétálni, mint az emberek, minden ok és cél nélkül, tisztán a séta
kedvéért. Különös és groteszk látvány lehet egy-egy ilyen csapat nagy
madár – akkorák, mint a hároméves gyerek – amint tipegő járással sétál a
végtelen jégmezőn. A csapat előtt egy vezető-madár megy. Aztán ahogy
mennek, mendegélnek, valahonnan jön szembe egy másik sétáló csapat.
Amikor a vezető ezt a másik csapatot meglátja, előresiet s találkozik a
másik csapat vezetőjével, aki szintén előresietett. És akkor a két madár
köszön egymásnak. A Cholnoky könyvében le is van fotografálva ez a
köszöntés. A pinguin lehajtja a fejét, mint a köszönő ember, aztán
gyorsan körbe-forgatja. Ha a másik madár ugyanígy visszaköszön neki,
akkor a két csapat nagykomolyan tovább tipeg a hóban. Ha azonban a másik
csapat elnöke nem fogadja a köszöntést, akkor ez annak a jele, hogy a
másik csapat más pinguin-fajtához tartozik. Ilyenkor a köszönő még
kétszer-háromszor köszön s ha egyik köszöntését sem viszonozzák, akkor
baj van. Verekedés következik: a derék madarak erős, csonka kis
szárnycsontjaikkal jól elpüfölik egymást.

De ez eddig csak természetrajzi érdekesség. A mulatságos része a
dolognak most következik. A pinguin szelid madár, az embertől nem fél,
sőt nagyon barátságos hozzá, pedig igazán eltelik néha száz esztendő is,
amíg egy-egy pinguin-fajta eleven embert lát. A sarkutazók azzal
magyarázzák e közömbösséget, hogy a pinguin az embert is pinguinnek
nézi, mert két lábon jár és szemre épúgy viselkedik, mint ő. Mégis
előfordult, hogy a pinguin-csapat megtámadta a sarkutazók matrózait,
többek közt Shackletonnak egy matrózát alaposan elverték szárnyaikkal a
pinguinek. Azóta a sarki expediciók matrózai, ha csapatostul járnak a
jégmezőn és sétáló pinguin-csapattal találkoznak, egyszerűen _köszönnek
nekik_. Egy matróz az élre áll, lehajtja a fejét és körbe-forgatja. A
pinguin-vezér viszonozza a köszöntést és a csapat tovább megy, mintha mi
sem történt volna. Ilyen egyszerű az egész.

Megvallom, elképpedtem, amikor a kitünő tudós könyvében ezt olvastam. Ez
a kedves és graciózus ötlet: köszönni az állatoknak, hogy az embert
békében hagyják, annyira megfogott, hogy sokat elvett a nagyszerű sarki
küzdelmek leírásának későbbi hatásából. Valami egészen originális új
formája ez két olyan különböző világ találkozásának, mint aminő az
embervilág és az állatvilág. Ime, messze fönt a fagyos sarkvidéken egy
csapat sétáló madár és egy csapat sétáló ember talál egy közös pontot,
amelyen a két világ találkozik, s az ember ezt rögtön praktikus
szempontból ki is használja a maga javára. Az nem változtat a dolgon,
hogy az a fejmozdulat talán mást jelent a pinguinnél, mint az embernél.
A pinguinnél jelentheti azt, hogy «menjetek tovább, arrafelé van
eledel». Vagy jelentheti azt: «velünk párosodhattok, mert mi is a
fajtátokhoz tartozunk». Vagy jelenthet ezer más-egyebet. Az embernél
üdvözletet jelent, ami mellé az ember is gondolhat ezerféle dolgot az
eledelről vagy a párosodásról, amiről akar. De az a tény, hogy valamint
az egymásnak köszönő emberek is megelégszenek a köszönés puszta
formájával, magával a külső mozdulattal, úgy a sarkvidék elhagyatott ősi
madárfajtájának is elég a puszta mozdulat arra, hogy viszonozza és békén
tovább haladjon, az a tény, hogy a gondolat kifejezésének
megrövidítésére szolgáló jel, szignum, vagy mint a gyorsírók mondják:
_jelény_ époly elfogadott formája legyen az érintkezés egyszerűsítésének
az állatok közt, mint az emberek közt, s hogy az állat elfogadja az
embertől ezt a jelt, amelynek értelméről az embernek sejtelme sincsen,
csak azért, mert jól utánozza őt, ebben van valami nagyon megható elem,
– nem szeretnék túlozni, de ebben talán van valami parányi jele annak a
nagy és természetrajzi testvériségnek, ami bennünket embereket az
állatokhoz és a növényekhez, a Föld romlandó, élő-haló egyéb
teremtményeihez fűz.

És ha már így belemegyünk ennek a sarkvidéki anekdotának a taglalásába,
még szimbolikus jelentősége is van. Az ember nagyszerű alkalmazkodási
képességének kicsiny, de jellemző mutatója. Az ember fél az izgága
madártól, egyszer megtudja, hogy egy kis köszönéssel megtakaríthatja a
lövöldözést, a háborút, hát gondol egyet és köszön a madárnak. Azok a
jótársaságban forgó úriemberek, akik a déli sarkvidékre utaztak, akik
Londonban előkelő klubok tagjai és akik odahaza nagyon megválogatják
azokat az urakat, akiknek messziről előre köszönnek az utcán, elnyerik
lenn a jégmezőn emberi és kaszinói gőgjük méltó büntetését: hogy békében
maradhassanak, kénytelenek szépen előre köszönni egy madárnak. Ők ezen
bizonyára mulatnak, nevetnek, a madarat azért nem tisztelik, lenézik,
állatnak veszik, sőt meg is eszik, ha kell, de hiába minden fölény,
hiába minden magyarázat, a tény mégis az, hogy szépen köszönnek egy buta
nagy jéglibának, mert békében akarnak vele élni. Ott lenn a jégmezőn,
íme, tisztán, minden kétszínűségtől mentesen jelentkezik az ember igazi
természete. Amint nem tűr a jégvidék levegője semmiféle szennyet,
baktériumot magában, úgy nem tűr a jégvidék társadalma – amelyben állat,
ember együtt él – semmiféle hazugságot. Békén akarok élni, tehát
udvariasan köszönök a madárnak. Itt fenn, a mérsékelt égöv alatt
ugyanezt csinálja millió meg millió ember. A köszönést, a bókot, az
udvariasságot, a hizelgést, a dicséretet, az aggódó érdeklődést, a
részvétet mind, mind csak külső formájában gyakorolja, belül gondol
hozzá, amit akar. De itt a mérsékelt égöv alatt nem vallja be, hogy csak
azért bánik emberségesen a másikkal, mert békén akarja végigélni az
életét. Itt megköveteli, hogy komolyan vegyék, ha jó napot kíván, ha
gratulál az örömhöz, ha részvétet fejez ki a bánat alkalmából, itt meg
van sértve, ha kételkednek, egy újévi köszöntőjének az őszinteségében,
itt végigcsinálja az önvédelmi köszöntésnek egész skáláját a «szervusz
öregem»-től kezdve egészen addig, hogy «egész éjjel nem tudtam aludni,
mikor meghallottam, hogy a feleséged beteg» – itt épúgy utánoz, csal,
hazudik és köszön, mint a sarkvidéken: a saját nyugalma, a saját
előmenetele, a saját boldogsága érdekében, de mivel itt nem a
pinguinektől fél, hanem a többi emberektől, hát szégyelli beismerni,
hogy mindez csak önvédelem. Inkább elhiszi a másiknak is, hogy őszinte a
köszöntése. A pinguinek példája, a Shackleton matrózának véres
elveretése kellett ahhoz, hogy e világon valaha egy ember bevallja, hogy
önvédelemből köszönt. És mivel az érintkezés nagyrésze nem egyéb köztünk
emberek közt, mint mindenféle téren való más és más formájú
köszöntgetés, ha bevallanók egyszer azt, hogy mindezeknek a
köszönéseknek önvédelem az igazi oka, nagyon felfordulna a világ. Ezért
tehát maradunk ezentúl is a régiben: hogy a déli sarkon oly tisztelettel
köszönünk a pinguinnek, mint itthon a püspöknek, az a mi emberi
okosságunk és bölcs önvédelmünk, óriási fölényünk a buta állat fölött.
Hogy azonban idehaza ugyanily mélyeket köszöntgetünk szóval, tettel,
írásban és mozdulattal olyan embereknek, akik közül sokat odaadnék
ugyanannyi pinguinért, az – senki ne merje mondani, hogy önvédelem, mert
akkor sérti vele a hiúságomat, az önérzetemet, az emberi büszkeségemet,
óh, az nem önvédelem, hanem az én udvariasságom, finomságom,
jólneveltségem, emberszeretetem, meg isten tudja még micsodám, csupa
nagyszerű tulajdonságom. Lenn a déli sarkon majd én is bevallom, hogy
azért köszönök a madárnak, mert félek, hogy oldalba vág. De amíg itt
élek és virágzom a mérsékelt égöv alatt, amely tele van kulturával,
baktériummal és hazugsággal, addig azért köszönök messziről előre
méltóságos hivatali főnökömnek, mert úri, udvarias ember vagyok, nem
pedig azért, mert félek az oldalbavágatástól. Addig a világért se vallom
be, hogy muszájból vigyorgok gaz embertársaim arcába egy-egy «jónapot
kegyelmes uram»-mal, hanem azt mondom, hogy szuverén büszkeségem
parancsolja rám az udvarias modort. Majd lenn, a jégmezőn, mikor kétszáz
kövér pinguin jön felém, bevallom, hogy a bőrömet féltem, azért vagyok
udvarias. Állattal szemben nem szégyen a védekezés. Embertől szégyen
félni, de azért mégis félek tőle, csak letagadom ezt a félelmet. Azért
köszönök neki, mert nem köszönni neveletlenség. Merje valaki azt
mondani, hogy gyávaságból, érdekből, önvédelemből, önfenntartási
ösztönből vagyok jó modorú!

Még csak egyet.

A pesti állatkertben, a jegesmedve sziklái mellett van egy rongyos,
piszkos kis pinguin. Már régen van itt. Ahányszor az állatkertbe megyek,
ellátogatok hozzá. Most, hogy a Cholnoky könyvét elolvastam, megint
kimentem a pinguinhez. Köszöntem neki. Ez már pesti pinguin. Nem köszönt
vissza.



Kinaiak

1914 április.

Egy szegény «szobrocska-árús» át akart menni az utca egyik oldaláról a
másikra, miközben jött egy automobil és szó nélkül elgázolta. Meghalt. A
lapokból a nevét se tudtam megállapítani. Némelyek szerint Liuigi, mások
szerint Liu-ki-ki Typhees, Tyu-igi volt a neve, de a nagy átlag röviden
Luiginek írta, mert ez legalább szép és értelmes olasz név, azt jelenti,
hogy Lajos.

Ez a szegény Lajos egyike volt azoknak a különös alakoknak, akik
egyszerre csak megjelentek Pesten s nagy feltünést keltettek azzal, hogy
igazi piszkos kinaiak voltak és zsírkőből faragott kis bálványokat és
vadállatokat árultak. Aztán megszoktuk őket és most már hozzátartoznak
az utca és a kávéház életéhez, de hogy miből élnek, azt még mindig nem
tudom. Mint ahogy senki se látott még szamarat megdögleni, úgy nem
láttam még soha embert, aki ezektől vásárolt volna valamit. Odaállnak az
asztalhoz, vigyorognak, mutatják a kis kősárkányt, a pesti ember meg
odahívja a pincért és így szól hozzá:

– Mondja meg neki, hogy nem kell semmi.

A pincér pedig kinai nyelven mondja neki:

– Génc hinausz.

És miután az ajtóra mutat, a kinai kedvesen vigyorog és távozik.
Úgylátszik, ebből meg tudnak élni. Valakitől azt hallottam, hogy a
szegény, rendőri felügyelet alatt álló nők a legjobb vevőik.

Kedves, finom és önérzetes emberek. Szeretik a viccet, amíg magyarul
van. Egyszer egy úr angolul viccelt velük, ezt megértették és egyszerre
megváltozott a mosoly az arcukon. Úgylátszik, a kinai embernél a harag
is mosoly formájában jelentkezik. A jóságos, szomorkás mosoly helyett,
mikor megsértődött, egy kis vadkörteízű mosoly suhant át az arcán és
álmos kis szeme mintha villant volna egyet. Aztán elment, tovább, a
másik asztalhoz és ott ismét a jobbik mosolyával kínálta a fenevadjait.

Egy nyári estén Kramer Leopolddal, az ismert bécsi színésszel, ültem itt
Pesten egy vendéglő kertjében. Jön egy ilyen titokzatos ázsiai kucséber
és kínálja nekünk a kis faragott vadállatot. Kramer elkezdi faggatni
németül:

– Micsoda maga? Kinai vagy japáni?

Vigyorog s a fenevadat kínálva mondja:

– Eine Krone.

– Nem azt kérdezem – mondja neki Kramer – hanem azt, hogy Kinából
jött-e, vagy Japánból?

– Eine Krone.

Kérdezi angolul, franciául, de az csak egyre a kő-vadat mutatja és ezt
vigyorogja hozzá rendületlenül:

– Eine Krone.

Kramer megunta a dolgot és letett elébe az asztalra egy koronát. Az
ázsiai ember elvette a pénzt és letette helyébe a szobrot. Kramer fogta
a szobrot és visszaadta neki, jelbeszéddel megértetve vele, hogy a
szobor nem kell, a koronát csak úgy kapta, rokonszenvből. A japán-kinai
nem szólt semmit, zsebredugta a szobrot és visszaadta a koronát. A
kezével, a fejével, a táskájával, mindenével azt intette, hogy alamizsna
nem kell neki, aki nem vesz tőle szobrot, az ne adjon neki pénzt. És
azzal a bizonyos vadkörte-mosollyal, sértődötten, büszkén távozott.

– Barátom – mondta Kramer – most már tudom, miféle fajta ez a büszke
ember. Ez sem nem kinai, se nem japáni, ez _spanyol_.

Megvallom, abban a percben nagyon meghatott ennek az állati módon
piszkos, rongyos, szegény, tüdővészes kis ázsiai embernek az önérzete.
Abban az életben, amit a magunkfajta ember itt ebben a városban él,
évtizedeken át nem látja a példáját annak, hogy valaki tisztán, minden
mellékgondolat nélkül mutasson egy szép férfiúi tulajdonságot. Akit itt
önérzetesnek látok, az okosságból önérzetes, vagy azért, hogy a hatalma
ne csorbuljon, vagy azért, mert mások épen látják, vagy azért, mert
bosszút akar állni ezzel valakin, vagy azért, mert épen nincs szüksége
arra a koronára. Pénz dolgában meg rendszerint az önérzetes, aki többet
akar, kezdve a taxisoffőrtől, aki visszaadja a borravalót, mert egy
hatossal többet várt, fel egészen a büszke kijáróig, aki felháborodva
küldi vissza a kétezer koronát, mert tízezerre számított. Az önérzetet,
a férfiúi büszkeséget a pénzzel szemben ilyen tisztán, ennyire
önmagáért, ennyire csupán a lelkiismeret kedvéért, ennyire kizárólag a
jó érzés kedvéért még nem is igen láttam kivirágzani. Miért nem fogadta
el a koronát ez a barnára nyomorodott sárga ember? Attól félt, hogy
méltóságos báró Udvari Tanácsosék szoaréján a világ megszólja ezért? A
rendőrségtől nem félt, mert engedélye van árúsítani és ajándékot joga
van elfogadni még az árúsnak is. Azt is olvastam valahol, hogy a kinai
kapzsi, pénzvágyó ember, a kereskedésben alattomos és kegyetlen, pénzért
minden rosszra képes. És ez mégis, a saját társadalmából kitaszítva, a
hazájától sok ezer mértföldnyire egy vendéglő kertjében visszadob egy
koronát, ahelyett, hogy a szobrot dobta volna oda és úgy ment volna el a
pénzzel, sem az ajándékot el nem fogadja, sem a már odaadott pénzért az
ellenértéket ott nem hagyja, csak azért, mert azt intették neki, hogy a
koronának alamizsna-jellege van, hanem dühösen stornirozza az egész
üzletet és amúgy rongyosan, piszkosan, soványan, betegen, szegényen és
ismeretlenül, még azt se mondva meg, hogy miféle fajta, megsértődik
magán a puszta ajánlaton és elmegy. Még ha megmondta volna, hogy
kinai-e, vagy japáni, azt lehetett volna gondolni, hogy hazafiságból
büszke, mert nem akarja, hogy azt mondhassák: a kinai koldul, vagy a
japáni koldul. De még ez az ok sem játszott közre. Az egyszerű, minden
érdektől mentes, egészen tiszta férfiúi önérzet úgy villant fel a
rongyai közt, mint egy darab tiszta színarany a piszkos iszapban.

A rejtély, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, körülbelül meg van
oldva. Eleinte azt hitték róluk, hogy valami cseh gyáros hozatta őket
Kinából, – mert kinaiak – hogy a Csehországban készült kinai
iparművészeti cikkekkel házaljanak. De aztán megtudtuk, hogy nem így
van. Ezeket a kis tarka vadkutyákat, vadbálványokat és vad-tintatartókat
ők maguk fabrikálják kemény késsel a puha kőből. Az utóbbi években
minden képzeletet felülmuló kivándorlási láz vett erőt a nyomorult kinai
lakósságon. Rengeteg ember vándorol onnan Indiába, az ázsiai
Oroszországba és Amerika nyugoti partjaira. Szegények sehol sem
kellenek, részint, mert olyan koldusok, hogy aki náluknál szegényebb, az
csal, részint mert nincs az a munkabér, amiért ne dolgoznának. Ezért
aztán a hatóság is meg a munkásság is üldözi őket mindenütt. Rettenetes
bánásmódban van részük, akárhová teszik be a lábukat. Ezek a pesti kóbor
szobrászok ennek a Kinából kihullámzó hatalmas áradatnak a legvégső
nyúlványai, ők vándoroltak legmesszibbre, mert nem Kelet felől jöttek
ide, hanem nyugatról, körül, a földgömb nagyobbik részét megkerülve. El
lehet képzelni, milyen rossz dolguk van odahaza, ha ekkorát vándorolnak
azért a jólétért, amiben itt részük van.

Még egyszer találkoztam velük. Látogatóban voltam egyszer náluk, a
lakásukon. Igaz, hogy nem az illedelmes látogatási időben, déli
tizenkettőkor, sem délután hatkor, hanem úgy éjfél körül, s akkor se
nagyon udvariasan, mert két rendőr nyomta be az ajtót, miután a
zörgetésre nem nyitották ki. A dolog úgy történt, hogy az előljáróság
kiküldöttjével és két markos rendőrrel elindultunk éjszaka a
nyomortanyák megvizsgálására. Egy jónevű és bizonyára igen jómódú úrnak
a házában, a harmadik emeleten volt egymás mellett vagy három ilyen
egyszobás lakás. Abban a szobában, ahol a kinaiakat találtuk, épen
tizenhárman aludtak. Nem akarom elrontani annak a napját, aki napfényes
délben olvassa ezt, sem annak az éjszakáját, aki az ágyban szivarozva
futja át e sorokat, ezért nem adok részletes leírást arról, amit ott
tapasztalni lehetett. Csak annyit, hogy a két rendőr levegő után
kapkodva szédült ki a folyosóra, miután benyomta az ajtót; csak annyit,
hogy miután abba a levegőbe bemenni nem lehetett s elhatároztuk, hogy
nyitva hagyjuk az ajtót, amíg egy kis friss levegő megy be a szobába, el
kellett mennünk a folyosó másik végébe, mert a nyitott ajtó körül az
isten szabad ege alatt nem bírtunk a kiáramló bűztől állani, pedig sem a
derék előljárósági hivatalnoknak, sem a két rendőrnek ez nem volt az
első ilynemű kirándulása, nem is szólva szerény magamról, aki többet
jártam Pesten ilyen helyen, mint rokokó-szalonban. Még talán csak
annyit, hogy párosával feküdtek az ágyakban a lakók, nők, férfiak
vegyesen és a falon annyi bogár mászott, hogy a kis tolvajlámpással nem
az orrunk elé, hanem a falra világítottunk, mikor mellette elmentünk,
mert aki hozzáért a falhoz, az néhányat elvitt onnan, erre el lehetett
készülve. Ebben a hotelben, ebben a társaságban találtunk egy ágyban két
kinait, amint boldogan aludtak. A lámpafénybe is boldogan, mosolyogva
pislákoltak, mialatt a többi mind nagyon meg volt ijedve. Egy ragyogó
szemű, értelmes kis zsidófiú mutatta be őket az egyik ágy sarkából.

– Kérem – mondta – ezek gazdag emberek.

– ???

– Igen, mert ma délelőtt voltak a vámházban és ötszáz koronát tettek le
készpénzben, Kinából jött nekik utánvétellel ötszáz koronáért anyag,
olyan puha kő, amiből szobrokat faragnak vésővel. Itt faragják minden
este tízig, ma is faragtak este tízig, amíg le nem feküdtek. Mi meg
néztük őket.

Az ágyért nyolcvan krajcárt fizetnek egy hétre. Ketten alszanak benne.
Ötszáz korona volt a párnájuk alatt. A Ritz elegánsabb hotel, de abban
sem alszanak korrektebb kereskedők. Eszembe jutott a korona, amit a
«spanyol» visszautasított. Egyik kinai olyan, mint a másik, miért ne
lehetett volna a kettő közül az egyik az, aki a vendéglőkertben oly
büszke volt? Lehetett volna még egy kicsit nézni őket, kérdezni őket,
gondolkodni felőlük, ha bírtuk volna tüdővel és gyomorral. Elmentünk,
elől a rendőr vitte a lámpát és rémülten vigyázott, hogy a falhoz ne
érjen. Így rájuk sötétedett a szoba és mi, akik utolsóknak jöttünk ki,
hallottuk, amint a tizenhárom ember felsóhajtott, fellélegzett. Aztán a
csöndben, ahogy a többi tizenegy utánunk fülelt, mikor már a
rendőrkardok kint csörrentek a folyosón, rekedten suttogva, nagyon
gyorsan beszélni kezdett egymással a két kinai. Hogy mit, azt nem tudom.
A végét nem is hallottam. Lehet, hogy ezt a gyönyörű, kényelmes, boldog
országot dicsérték, ahol ilyen jól lehet élni, nem úgy, mint a nyomorult
Kinában.

Azóta nem láttam közülök egyet se. Csak Liuigi vagy Tphuigi
kollegájukról olvasom, hogy egészen váratlanul, egy perc alatt
meggyilkolta az automobil. Azt mondják, hogy néhány perc alatt a város
különböző részeiből vagy tíz kinai csődült oda a holttestéhez és
jajveszékelt, imádkozott fölötte az utca közepén. Hogy hogyan terjedt el
olyan hamar kinai nyelven a városban a szomorú hír közöttük, az egészen
titokzatos.

Körülbelül ez minden, amit a budapesti kinai kolóniáról tudok. Hadd
legyen legalább ez a nekrológja ennek a szerencsétlen sárga
vándormadárnak, akár ő volt a büszke spanyol, akár nem, akár őt láttam
aludni a nyomortanyán korrekt kis iparával, akár nem. Mindenesetre
ezekhez tartozott, tehát megérdemli a rokonszenvet. És semmiesetre sem
volt érdemes szegénynek ezért, amit itt kapott, olyan messziről eljönnie
a büszke férfiak és a korrekt üzletek e szép városába.



Egy ravatalnál

1914 junius.

Lechner Ödön sírjára a virágok közé egy nagy, ércfedelű panaszkönyvet
kellene tenni, mint ahogy Heine párisi sírján a virágok között egy
vaskosár van a névjegyek számára. A halála után is üldözött költő ezzel
a vaskosárral, amelybe egyébként minden smokk és minden snob pontos
lakáscímmel ellátott névjegyet dob be, mintegy névszerinti szavazást kér
az utókortól, hogy szembeszálljon e szavazatok révén a hivatalos
Németország gyűlöletével. A Lechner Ödön sírján nincs szükség ilyen
tüntetésre: az ő hazafiságát, az ő tehetségét nem vonta kétségbe senki.
Az ő sírjára a magyar művész-élet nagy és örök panaszkönyve illik,
amelybe írja bele a bánatát minden olyan ember, akinek itthon elismerték
a képességeit, s akit ennek dacára egyszerűen nem hagytak élni.

Lechner sírjánál hatalmas tüntetése zúg a jobbérzésű magyar
intellektuálisoknak. Egyhangú nagy keserűség azok ellen, akik ezt a
személyileg is végtelenül bájos, ártatlan, jó, kedves öreg embert
üldözték. Szeretném a lehetőségig pontosan és objektiven megállapítani,
hogy miért üldözték életében pályatársai ezt a nagy művészt és mi volt a
bűn, amit vele szemben elkövettek. Épenséggel nem szabad kikelni az
ellen, hogy e körül a koporsó körül a lázadozás szele viharzik és a
szemrehányások zápora hull. Ez nem az a koporsó, amelyhez frázisok és az
át nem érzett közrészvét tömegkönnyei illenek. Ebben a koporsóban
rettenetes erejű morális tanítás van, amely feszegeti belülről s amelyet
nem lehet elnyomni azzal az elvvel, hogy a halottnak béke és
ellenségeinek mentelmi jog jár. Ennek a halottnak nem kell a gyászoló
közönség tiszteletteljes nyugalma és az ő ellenségeitől nem elég az,
hogy most gyászflóros cilindert vesznek elő és a ravatalnál megadják a
tiszteletet. E mellett a koporsó mellett fegyverrel és zászlóval kell
állani és e mellett a koporsó mellett nincs megbocsátás és egymás
nyakába való borulás. Lechner Ödön nem mártir, de ha van a magyar
köztisztesség állapotának áldozata, úgy ő az; ha van a művészi szabadság
és becsület kérdésének agitatórius halottja, úgy ő az.

Mese az, hogy nálunk bármely művészet terén fölfedezetlenül maradhat a
tehetség. A legutóbbi harminc év vad előretörtetésében nem maradt itt
titokban semmi kvalitás, sőt azt lehetne mondani, hogy irodalom és
képzőművészet terén harminc év óta valóságos fölfedezési mánia dühöng,
amely a visszaélés határáig is elmegy és olyan éhes, hogyha egy héten
nem sikerül fölhajtania az ismeretlenségből egy igazi tehetséget, nagy
mohóságában megelégszik a talmival is. Az az elve, hogy ne álljon be
hiány a fölfedezések folytonosságában. Minden hétre jusson egy új
szobrász, egy új író, egy új színész, egy új festő, egy új muzsikus. A
hivatalos, állami bányában dolgoznak Akadémiáék és Kisfaludyék,
választásokon, pályázatokon, Budapesti Szemléjükben, állami
megrendeléseikben és minisztériumi megbízásaiknál egyre újabb és újabb
neveket dobnak piacra. A színházaknak megvan a maguk külön bányája,
ahonnan gyors tempóban hozzák ki az új félisteneket. Hatalmas bányából
merít a sajtó, amelynek kedvencei viszont nem kellenek a hivatalos
világnak, de amely például szövetségben és kölcsönösségben van a
színházzal és egynémely művészeti egyesüléssel. Külön bánya a Nyugat és
társasága, amely nyilvánosságot és sikert biztosított nagyszámú új
tehetségnek. Nem is lehet fölsorolni azt a sok területet, amelyen ez a
mohó aranyásás folyik már néhány évtized óta és nem tudom elképzelni azt
a csak félig-meddig capax művészi hajlamot, amely, ha valamelyik
bányatársulatnál aranynak jelentkezik, meg ne kapja az illető társulat
fémjelzését. Ebből az következnék, hogy ezek a társulatok dühös
pártszenvedélytől vezéreltetve nem ismerik el kölcsönösen egymás
aranyát. Furcsa dolog, de nálunk ez még nincs így. Először is a legtöbb
igazi tehetség után egyszerre négy-öt társaság kapkod, hogy magának
kaparintsa meg. Másodszor pedig – ez tagadhatatlan – a fölfedezések
iránt a nagy közvéleményben olyan nagy és becsületes jóakarat van
nálunk, az átszivárgás az egyik társaságból a többibe annyival nagyobb,
mint külföldön, hogy képletesen szólva: nálunk minden művészeti
egyesülésnek, akár hivatalos, akár szabad egyesülés, akár folyóirat,
akár csak kávéházi asztal, valósággal elismert bankjegykibocsátási joga
van, a közönség elfogadja és készpénznek veszi bármelyik csoport
bankóját, fizet vele és megbecsüli az értékét, annyival is inkább, mert
– ismétlem – az egyes csoportok nem ridegek egymás iránt, legfölebb ha
egymás túlzásaiért haragusznak, de teljesen megtagadni egymás jobbfajta
fölfedezéseit nem szokták. A fiatalok nem türelmetlenek egy Baksay
Sándor kiváló képességeivel szemben, az öregek lényegileg soha nem
vonták kétségbe Ady Endre nagy költői hivatottságát; a Nyugat tiszteli
Kiss Józsefet és a Hét elismeri Móricz Zsigmondot; Szinnyei-Merséért
rajonganak a legfiatalabbak, Szép Ernő értékelői közt sok «öreg» van.
Bródyt, Gárdonyit minden «legfiatalabb» is nagyra tartja. A festők közt,
ahol pedig legélesebb a veszekedés, minden gáncs azzal kezdődik, hogy
«tehetséges ember, de…» vagy azzal végződik, hogy «… de azért
föltétlenül tehetséges ember.» Örvendeni kell ennek a kölcsönös
megbecsülésnek és annak az elvnek, amely nagyjából mégis csak uralkodik
nálunk, hogy aki igazán talentum, attól azt ezer kifogás mellett sem
szokták megtagadni a bírálói vagy az ellenségei. Merem mondani, hogy
amióta olvasok és írok, itt nálunk még egy igazi tehetség se veszett el.
Hogy nyomorult anyagi viszonyainkba belenyomorodott és belepusztult
egynehány, az bizonyos. De olyan módon, amely módon francia, angol vagy
német tehetségek igenis el szoktak veszni: hogy senki nem törődik velük,
hogy mindenütt hiába kopogtatnak elismertetésért, – így nem veszett el
nálunk az utóbbi időben még egy fél tehetség sem. Szegényen élni,
gondokban megtörni, koldusan meghalni sokat hagyott ez a társadalom. De
a szikra isteni eredetét megtagadni, erre a pénzbe nem kerülő, de másutt
mégis oly gyakori makacsságra nem hajlott. Lechner Ödön művészi
tehetségét, sőt annak kivételesen magas fokát tudtommal komoly ember
Magyarországon nem tagadta soha. A megélhetéséhez szükséges eszközei
tudtommal – bár gazdag ember nem volt – időnkint megvoltak, más években
meglehettek volna nála. Mint minden igazi bohémembernek: hol volt pénze,
hol nem volt, de nem is nagyon ambicionálta, hogy milliók maradjanak
utána. Miért van mégis annyi mély szomorúság és olyan keserű érzés az
emberben, ha az ő pályájára gondol?

Miért nem vették be maguk közé Lechner Ödönt soha azok, akiktől az
anyagi boldogulás függ, akik teret tudtak volna adni az ilyen ritka – az
ő mesterségükben különösen ritka – tehetségnek, akik lehetővé tudták
volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy
építőgéniusz, – miért szidták, miért vonogatták a vállukat, miért
üldözték, miért hagyták ki, miért tolták hátra, miért kergették el
mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy «nagy tehetség, de…»
Miért? Mert «_nem lehetett vele kezdeni semmit_.» Ez a magyartalan,
köznapi, sokat használt mondás a legtömörebb összefoglalása mindannak,
ami kifogás Lechner Ödön ellen gazdag és arrivált pályatársai közt
elhangzott. Ki az az ember, akivel «nem lehet kezdeni semmit?» Ez az
ember az, aki nem tartozik bele abba a nemzetközi szövetségbe, amelynek
tagjai világrészeken át nyújtják egymás felé a kezüket, akik sötét
éjszaka megismerik egymást, akik, ha sohse találkoztak előbb az életben,
csak egymásra néznek és mindennel tisztában vannak, akik hamarább
találták ki a nemzetközi világnyelvet, mint dr. Zamenhof az esperantót,
akik talán nem is nézik, hanem szagolják egymást, mert olyan
villámgyorsan és olyan halálos biztonsággal ismernek egymásra, akikben
megvan az az új és nekünk ismeretlen rezgés-érzék, aminek szerveit a
tudósok denevérfajták szárnyában és fülében fedezték föl s amely több,
mint a látás, hallás, szaglás és tapintás együttvéve. Nem tudom, hogyan
nevezzem el ezt az egész világon egyöntetű nagy társaságot, hogy
igazságtalan ne legyek. Mert az, ami őket összetartja, néha kevesebb,
néha több, mint korrupció. Tehát nem mondhatjuk, hogy a korruptak
szövetsége. Nem is a tehetségteleneké, mert vannak köztük lángeszű
emberek is. Nem is az érvényesülteké, mert van köztük éhező is. Nem
filiszterek és nem smokkok. Amilyen világosan és tisztán érzem ennek a
nagy társaságnak a létezését és összetartását, oly nehéz és bonyolult
feladat papirosra leírni az alapszabályait. Kénytelen vagyok a köznapi
beszédhez visszamenekülni. Ezek azok, akikkel «lehet valamit kezdeni»,
idetartozik, aki «hagy magával beszélni», aki «nem veszi ezt olyan
szigorúan», aki azt mondja «ugyan kérem, másnak is kell élni», vagy
«ugyan, kérem, ez majd csak elcsúszik a többi közt». Egyéb jelszavai
ennek a társaságnak: «a fák nem nőnek az égig», – vagy «mindennek van
határa» – vagy «jó, jó, de azért erre meg arra tekintettel kell lenni»,
vagy «bocsánat, de azt mégse lehet mondani», – vagy «azért, mert valaki
tehetséges, mégse lehet ilyen modorban beszélni», – vagy «a közönséget
mégis meg kell becsülni, hiszen ő fizet» – vagy «kikérem magamnak,
attól, hogy rokonom, még lehet tehetséges ember». Azt mondják: «emberek
vagyunk mindnyájan, önnek is vannak hibái». Azt mondják: «hja, a puszta
tehetség még nem elég». Azt mondják: «uram, ne beszéljen így, mert az az
ember a berlini egyetem tanára». Azt mondják: «na, na, na, ne túlozzuk a
dolgot», ezt mondják: «bocsánat, ha ennyi tekintélyes ember mondja, nem
kell akadékoskodni». Nehéz őket determinálni, mert legnagyobb fegyverük
a hallgatás, legfontosabb alapelveik azok, amiket elhallgatnak,
legerősebb közös akcióik azok, amelyekről nem beszélnek, még egymás közt
sem. Egy embert egyszerűen kihagynak. Valami disznóságba amelyből
hasznuk lehet, némán belenyugszanak. Soha nem gyűléseznek, nem beszélnek
össze, nem lehet őket megcsipni valami összeesküvésen, mert a hatodik
érzékükkel érintkeznek. Nem szorulnak arra, hogy titkos jeleket adjanak
egymásnak, mint a szabadkőművesek. Ezek azok, akik sohse járnak a
klubba, de ha forrongás van, mint a sáska, úgy jönnek leszavazni a
reform-pártok ellen. Ezek azok, akik nem szeretik Vázsonyit. Ezek azok,
akik örülnek a sajtótörvénynek. Ezek azok, akik Tiszát se szeretik
mindig. Ezek utálják az ujságírót, az ügyvédet, a szociálistát, mert ez
a három fajta szerintük kotnyeles, erőszakos, tolakodó. Ezek köpdösik
meg a nagy mestereket azzal, hogy folyton rájuk hivatkoznak, mintha azok
is hozzájuk tartoztak volna. Ezek piszkolják be a természetet azzal,
hogy úgy tesznek, mintha imádnák. Ezek népszerűtlenítik a vallást azzal,
hogy fölhasználják. Ezek egyezkednek ki egymás között, ezek vannak
«tekintettel a viszonyokra», ezek találják az időt «még el nem
érkezettnek», nem butaságból, hanem mert ez felel meg az érdekeiknek,
ezek hallgatják meg a leglázítóbb beszédeket egészen hidegen, ezeket nem
lehet meggyőzni, ezek kompromittálják a szép és jogosult
konzervativizmust, ezek rendezik a gaz ál-forradalmakat, ezek fognak
maguknak fiatal ál-úttörőket, ezek keresik a középutat ott is, ahol vagy
jobbra vagy balra kell menni a tisztességes embernek, ezek miatt nem
lehet zavartalanul szeretni egy nagy embert, akinek a nevébe
kapaszkodnak, ezek köpnek a sarokba, ezek mennek el a temetésekre, ezek
gratulálnak, ezek jubilálnak, banketteznek és protegálnak, ezek bérelnek
kirándulóhajót, ezek tesznek boldoggá kis korcsmárosokat, ezek fizetnek
negyven éven át egy cselédnek havi tizenkét forintot, ezek mondják
egymásnak: «elnök uram» és «kérlek nagyságos uram», ezeknek van csúnya
és szenvedő feleségük, ezek hortyognak alúl a hálókocsiban, mikor te
felmászol a harisnyáik közé, ezekből állnak a zsürik és bizottságok,
ezek beszélnek bele a gyermekeik házasságába, ezektől félnek a vizsga
után öngyilkos gyermekeik, ezek tudják a boszút hidegre tenni, ezek
foglalkoznak sokat klasszikusok fordításával, ezek kártyáznak kicsibe,
ezek szeretnék mindig a cipőjüket levetni, ezek a zsidót csak akkor
utálják, ha szegény, ezek nem járnak a divatos kávéházakba és ezeknek
van mindig valami testi szaguk, ha más nem, hát parfüm vagy otkolon,
ezek tudnak igazán, hősiesen és jól orrot fújni, ezek néznek bele a
zsebkendőbe, mielőtt visszateszik és ezek mondják e művelet után: «…
igen… hát hol is hagytam abba?»

Ezek azok, akiknek nem kellett Lechner Ödön. Sajnálom, hogy nem tudtam
rövidebben és jobb módszerrel meghatározni őket. Ezek azok, akik
üldözték. És az a Lechner Ödön művészi és emberi dicsősége, hogy nem
kellett nekik. Ezért a dicsőségért kellett neki, az elismert
tehetségnek, nyomorultul szenvednie testileg és lelkileg, minden
érzékenységgel, amivel csak a művész szenvedhet. És ez az a dicsősége
Lechner Ödönnek, amelyet nem tartok elég nagynak és megnyugtatónak
ahhoz, hogy belém fojtsa a keserűséget a ravatal mellett. Másnak ez a
társaság nem csinált annyi bajt, mint neki. Másnak csak egy házasságát
rontotta el, vagy a gazdagodását tette lehetetlenné, ismét másnak adott
pénzt, de megtagadott tőle valami állást vagy poziciót, ismét mást
leszavazott az Akadémián, egy egyetemi tanárságnál vagy egy pályadíjnál.
Annyira alaposan azonban nem végzett senkivel, mint Lechner Ödönnel.
Tulajdonképen soha semmi pozitiv rosszat nem cselekedett vele, csak «nem
tudott kezdeni vele semmit». Az életét gyilkolta meg lassan, a lángját
oltotta ki szivárgó nyálával. Most ott áll a koporsója mellett és kórust
énekel. Mert egyike legfontosabb alapszabályainak, hogy aki meghalt, az
automatice tagjává válik. A halott ember megbízható ember. Mert második
fontos alapszabálya, hogy az embernek megbízhatónak kell lenni. Nem
merek elmenni szegény Lechner papa temetésére, mert nem bízom a
gyomromban, ha ott meglátom őket.



Ferenc főherceg

1914 julius.

Még kitombolja magát a kiváncsiság és a magas politika – e pillanatban
még nem tudni, vajjon elmegy-e a politika az ágyúkig is, – azután pedig
minden emberi érdeklődésen, «érdekes részleten», «szenzációs háttéren»,
minden ujságon, szertartáson, diplomácián és háborún keresztül elérkezik
Ferenc főherceg alakja a legendához. Erről a Ferenc-legendáról
beszéljünk egy kicsit.

Három címen is kijár Ferenc Ferdinándnak, vagy amint ő magát nevezte:
Ferenc főhercegnek a legenda. Legenda jár neki, mert trónörökös volt:
ezért kapja az örök és soha még el nem maradt királyfi-legendát. Legenda
jár neki, mert hirtelen megszakadt fiatal élet volt: ezen a címen kapja
a második legendát, a Petőfi, a reichstadti herceg, a Georges Bizet
érdekességét. Végül legenda jár neki, mert a nagy szerelmesek, a _grands
amoureux_ közé tartozott, egy érdekes, erős, nagyon nyilvános, tiszta
szerelem férfihőse volt.

A trónörökös-legendák a költészetüket a trónörökösi állapot hatalmas
érdekességétől kapják. A leendő császár ezerszer érdekesebb, mint maga a
császár. A fejlődésben levő, előttünk növekedő férfi körül, aki a
trónnak van szánva, millió sejtés, titok, terv, vágyakozás mosolyog,
maga ez a foglalkozás csupa költészet. A trónörökös viszonya ahhoz,
akinek a trónjára vár, a trónörökös obligát hallgatása és
titokzatossága, ami mind azért van, hogy a trónon ülő ne nagyon érezze
maga körül a türelmetlenségnek még a szelét sem, minden trónörökösnek,
mint tettvágyó fiatal embernek, természetes elnyomatása minden öreg
uralkodó által, a szavaira tapintatból rakott békó, az okosságból és
illemből leláncolt temperamentuma, a befelé feszülő, mert lelakatolt
véleményei, maga az a letagadhatatlan és mindenkinek minden percben
eszébe jutó tény, hogy itt egy fiatal élet vár egy öreg élet végére,
hogy kiélhesse magát, – mindez a tömeg szemében rejtélyes, érdekes,
szomorú hőssé tesz minden trónörököst, mindez a trónörökösből néma
lovagot csinál. A trónörökös a mindenki titkos vőlegénye.

Ezenfelül a trónörökös mindaz, ami az emberekben remény. A trónörökös a
«majd másképp lesz ez!» A trónörökös minden, ami bevégzetlen, minden ami
változás; övé a vágyakozás és a félelem, a trónörökösé a «holnap» szóba
összetömörített minden költészet. A trónörökös minden politikai
reménynek a foglalatja és ezért örökké fiatal, ezért nincs életkora,
nincsenek ősz hajszálai, ezért van mindig a pályája kezdetén, sőt ezért
közeledik – mialatt öregszik – mindjobban a pályája legkezdetéhez: –
ezért az a rettenetes és megnyugodni nem akaró érzés a népben, mikor egy
trónörökös meghal. Ő, aki a jövő. Ő, akinek leglényegesebb eleme, hogy
azért van a világon, hogy mást túléljen. Az élet, az élés gondolatát oly
intenziven képviseli, hogy az élete nem tud meghalni ugyanabban a
pillanatban, mint ő. Az ő élésének, túlélésének, továbbélésének
gondolata túllendül az ő testi halálán és legendává lesz. A néptömeg
érzésvilága nem akar belenyugodni annak a halálába, akinek az élést
fő-foglalkozásává tette. A Rudolf-legenda után jön a Ferenc-legenda. A
trónörökösi pálya úgy telítve van az emberi fiatalság gondolatával, hogy
hirtelen megszakadtával csak úgy dől belőle a költészet. Gondoljunk
azokra a trónörökösökre, akik körülöttünk élnek; mindeniknek megvan már
életében a maga titokzatos regényessége; a német trónörökös furcsa,
fékezhetetlen, sűrűvérű, szenvedélyes hire világraszóló érdekes alakot
csinált belőle; a volt szerb trónörökös kalandos, vadregényes, végül
tragikus alak lett; csupa titok és romantika a beteg cárevics; az angol
trónörökös valósággal lázba hozta a közelmultban Párist.
Legtökéletesebben a két osztrák és magyar trónörökös fejezi ki ennek az
állapotnak az érdekességét: Rudolf és Ferenc. És mind a kettő megkapta a
királyfiromantika mellé a fiatalon és erőszakosan megszakított élet
töviskoronáját, a másik nagy és ellenállhatatlan legenda-termő elemet,
amely a polgári kiválóság értékét is hirtelen a kétszeresére szokta
emelni, amely Petőfit a nagy költő magasságából a félistenség fellegei
közé ragadta, ezt a fiatalon való meghalást, amely nélkül nincs az
emberiségnek örök bánata egy emberi élet után, örök szerelme egy emberi
szív iránt, s amely nem hiányzik, mert nem is hiányozhatik, minden idők
legszebb legendájából: a Jézus élettörténetéből sem.

A harmadik költészettermő elem Ferenc főherceg esetében a nagy és nem
titkolt hitvesi szerelem. Ez egymaga elég volna ahhoz, hogy
bebalzsamozza az ő emlékét az utókor tömegei számára. Nála azonban
hozzájárul az emléke tökéletesebb konzerválásához, mert közelebb viszi
az alakját az anyákhoz és a feleségekhez, a hősi szabadítóról álmodó
szegény leányokhoz és minden férfihez, aki a nagy, erős, tiszta, bátor,
egészséges, hű és törhetetlen férfiúi szerelemnek ezt a nagyon egyszerű,
majdnem minden lélektani érdekességtől érintetlen klasszikus képét még
romlatlan tisztelettel tudja szemlélni.

A császársággá soha nem vált trónörökösség, a fiatalon elvágott élet és
a szerelem hármas forrásából ered tehát mindaz a költészet, amely a
tömeg lelkében túléli a főherceget. Ugyanaz a három elem, amelyből a
Rudolf költői képe van összetéve. És mégis, egy világ választja el,
különbözteti meg egymástól a két legenda zamatját. Rudolfnak, még
életében, lirai és szentimentális elemekből állott a
királyfi-érdekessége. A művészetek, tudományok barátja volt, s a
politikai hazugságok, amelyek róla elterjedtek, s amelyek legutolsó
hulláma a Larisch grófné könyvének fantasztikus összeesküvési meséje,
mind magukon viselték a primitiv hősiesség kisebb értékű
szentimentálizmusának a bélyegét. Az ő magyarbarátsága, az ehhez fűzött
és a népben még ma is virágzó politikai dalfüzér, az az ábrándos,
népdalos, titkolt-reményes szinezet, amelylyel magyar személyes hívei
bezománcozták az alakját, mind csupa lira, olyan, aminőt valamikor
«szenvelgőnek» neveztek. A Ferenc főherceg trónörökösi érdekessége csupa
komor erő, csupa époszi konstrukció, a róla elterjedt mendemondák is
nagyon kemény és nagyon mély embert mutattak, az ő anekdotái szárazabbak
és gőgösebbek, de férfiasabbak, mint a lágy Rudolf-dalok. A két
trónörökös emberi képét éppen a trónörökösi állapot köteles remetesége
titkolja el előttünk, meglátásukat ezenkívül a világ legzárkózottabb
etikettje: a Habsburg-etikett nehezíti meg. De az, amiről most mi itt
beszélünk, a legenda, úgysem az emberismeretből táplálkozik. A hirtelen
felvillanó képek, a hazugságok, a pletykák, a kiszivárgott csonka
igazságok alkotják a legenda levegőjét, amelyben él. És ez a levegő
Ferenc főhercegnél tiszta, kemény, éles és hűvös hegyi levegő. A
Rudolf-legenda légköre édes, nyári olasz tengerpart.

A Rudolf halála csupa dráma és regény, csupa lélektan, szív-történet,
titokzatosság és romantika. A Ferenc főhercegé csupa történelem. Amilyen
szines és izgató, szív-remegtető, lélekzet-elfojtó, megríkató volt a
meyerlingi halál, olyan brutálisan nagyvonalú, olyan világos, olyan
vadul, olyan erősen férfiúi és katonás halál volt a sarajevói. Amaz
ábrándos sírást keltett, emez a szemek megvillanásához, az
ökölbeszorított kézhez, az összeszorított ajkakhoz vezet. Amaz éjszaka
történt, ez fényes délben. Az egy titkos kertben álló titkos kastély
legtitkosabb szobájában, ez az utcán, ezer ember láttára. Rudolf ruha
nélkül halt meg, Ferenc tábornoki díszben. Rudolf halála után mindenki,
aki szerette, azon volt, hogy minél több részlet maradjon titokban.
Ferenc főherceg halála után mindenki fanatikusává lett a legteljesebb
világosságnak. Rudolf halála sötéten vigasztalan volt, Ferenc
főhercegről bizonyos, hogy érettünk halt meg. Az a halál tragikus
befejezés volt, ez a halál tragikus kezdet. Abban a halálban minden a
multat jelentette, ebben minden a jövőt jelenti. Amaz egy bús, szenvedő
emberszív elmulása volt, ez egy bátor katona eleste. Azon a síron a
megbocsátás emeli szemét az égre, ezen a síron a komor bosszú néz a
távolba. Az a sír a nyugalmat jelenti, ez a nyugtalanságot. Ferenc
főherceg sírja a bátorság, a munka, az erő, a nyers és tiszta férfiasság
emléke a legenda szemében.

A Rudolf szerelme dal, regény vagy dráma: már önmagában formába öntött
költészet. A Ferenc főhercegé nem lira, nem elbeszélés, nem szenvedélyek
összeütközése: a felületes szemlélő számára olyan költészettelen, mint
maga a tiszta víz vagy a tiszta levegő. A legkezdetén megvolt benne a
morganatikus szerelmek rendes regényessége, ami a nagytömeget érdekelni
szokta. A szebbik, a magasabbik, az igazi költészet számára fontosabb
része az volt, amit most élt, a családi élet éveiben, s amelynek éppen a
részlettelensége, az epizódtalansága, a meglepetés-nélkülisége, a tiszta
és egyenletes, változatlan sodrú folyamatossága, állandó
magától-értetődése és éppen ezért a pletykakedvelők szemében való
érdektelensége a hatalmas költői elem. A tiszta és és büszke hitvesi
szerelemnek olyan képe ez, amely párját ritkítja. A férfihűségnek olyan
példája, amely kell, hogy fölmelegítsen minden igazi asszonyi szivet. Az
apai becsületnek, a férji tisztaságnak a szenvedélyes szerelemmel való
olyan harmonikus egyesülése, amely bizonyos magasabb rétegeknél
általában majdnem ismeretlen. Ez a minden betegség nélkül való tiszta
szerelem, ez a minden cikornyától és édeskés dísztől ment forró hitvesi
élet, ez a két egészséges, magas, erős, egyenestartású emberi lénynek
mosolyogva átélt, álszeméremből el nem titkolt, büszkén vallott, de soha
alá nem húzott szerelmi élete, amelyet a küzdelmek csak szebbé,
nyíltabbá és büszkébbé edzettek, a Ferenc-legendát a hitvesi szerelem és
hűség ujjongó költeményévé teszi, amelyből nem hiányzik, mint ahogy nem
hiányzott a tiszta szerelem diadalmas költeményeiből már az ókorban sem,
az egyszerre, együtt való elmúlás isteni kegyelme sem.

A Rudolf-legendát a múlt század végének titokimádó érzelmessége
formálta: a Ferenc-legendát ennek a századnak a napimádása, a tiszta
levegőben való lélegzés után érzett repeső vágya fogja munkába venni.
Amabban a régi költészet régi elemei találták meg a maguk hősét, ebben
az új költészet nyílt és bátor tekintete látja meg a magáét. Csudálatos
két sors, csudálatos két élet, és csudálatos nagy érzése egy minden
szenvedésen átégett öreg királyi szívnek: ezen a két történeten, magános
éjszakán, elgondolkozni…



TARTALOM

  A gyermekvédő  5
  A legnagyobb szemtelenség  11
  A magyar Pest  19
  Dilettánsok  35
  A maláji medve  50
  A galamblövők  53
  Egy vadászról  58
  A rikkancs és egy úr  63
  Ki a gavallér?  69
  Lencsés  84
  A szalvéta  98
  Bécsi levél  111
  Pestet szeretni…  126
  Buddha szekere  134
  Történelem  141
  Dekameron  148
  A pinguinek köszönnek  162
  Kinaiak  174
  Egy ravatalnál  188
  Ferenc főherceg  205


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

60 |az a legnehezebb.» |«az a legnehezebb.»

108 |r kokóra |rokokóra

109 |szorossn |szorosan

178 |valakl … nélküi |valaki … nélkül

194 |de… |de…»]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ismerősök: Feljegyzések, krónikák" ***


Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.